Ritkán szoktam visszaszámolni a napokat; még a hanglejtésre is emlékeztem, ahogy a nő megmondta, hol és mikor kell majd keresnem, hozzátéve még egy női nevet, amin már meg sem kellett volna lepődnöm. Bár ki tudja, őt rejti-e ez a fedőnév is, vagy tényleg létezik egy Evaline, mindenesetre  nem adtam egyértelmű jelét annak, vajon tényleg felkeresem-e majd. Ha itt van, ha tényleg őt küldték utánam, ismernie kell a jellememet; nem is csináltak belőle nagy titkot, boldog-boldogtalannak képesek voltak kiadni az ügynökök aktáit, és már az a kóbor gondolat is megült a fejemben, hogy talán jobban ismer, mint én saját magam. Amire az elmúlt évek fényében minden esély meg is van.
Szinte szemhunyásnyit sem aludtam éjszaka. Fűtött a kíváncsiságom, az, hogy vajon milyen indítékkal küldték utánam, milyen hírt hozott, mi az, amit nem üzenhettek meg csak úgy, személyes jelenlét nélkül; és kicsit sem könnyítette meg a helyzetemet az, hogy ez a nő még húzta is az időt. Egy hetet várni valamire, miközben kifúrja az oldaladat a kíváncsiság; hát mi ez, ha nem passzív agresszió? Nem is vittem túlzásba a készülődést, egyszerű ruhákat választottam, kényelmes farmerral és egy laza inggel, ahogy minden nap tettem, majd az órámra pillantva állapítottam meg, hogy még mindig lassan telik az idő. Messze még a fél tizenegy, ennek ellenére cipőt húztam, és pár mondattal bújtam ki a felesleges kérdések elől; van annyi bizalmam a nőben, hogy tudjam, bárhová is hívott, a kartell nem fog minket zavarni. Nagyon remélem.
Eltöltöttem egy kis időt a városban, csak hogy ne érkezzek meg túl korán, még a végén azt a látszatot keltettem volna, hogy nem tudok megülni a seggemen, bár a helyemben talán őt is hajtotta volna a kíváncsisága; és ahogy beléptem a pub pislákoló fényei közé, rögtön meg is találtam a hangomat. Hogy is felejthettem volna el a nevet, amit keresnem kellett? Nem is kellett sok idő, hogy szemben találjam magam a szőke nővel, én pedig úgy ültem le vele szemben, mintha minimum elvárás lenne. - Bourbon-t. Tisztán. - Egyszerűen adtam le a rendelést, nem is volt mit ragozni ezen, tekintetemmel végig a nő arcát fürkészve, majd az asztalra könyököltem, csak hogy előre dőlhessek. - Ha már te sem akarnál velem tiszta lapokkal játszani, esküszöm, megijednék. - Lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat, az elmúlt napokban amúgy is kétségbe vontam mindent, ami az életemmel kapcsolatba hozható volt. Remélem, hogy nem valami csapdát állítottak fel vele és általa; az túl kegyetlen szívendöfés lett volna. - Mi lehet olyan súlyos, hogy téged küldtek utánam? Lisbeth. - Megismételtem nevét, ekkor már tudatosult is bennem egy emlék, még ezer évvel ezelőttről, amikor szintén bemutatkozott. - Szóval...?

 Nem tűnt a legjobbnak az időpontválasztás. Már csak azért sem, mert ismertem a kartell tagjait. Tudtam, hogy egyetlen pillanat elég, hogy gyanút fogjanak, és ha az egyikük megneszel valamit, hát egyenes út vezetett ahhoz, hogy a többi is megtudja. Nem voltam született bűnöző, de pontosan láttam, hogyan is működött ebben a világban az igazságszolgáltatás. Már ha lehetett annak nevezni, ahogyan sértett egójú maffiózók a folyóba vetnek, tégla nehezékkel a bokádra kötve, csak hogy esélyed se legyen megmenekülni. Én ismertem ezt a világot, a piti játékszabályokat, és a fejesek mit csinálnak? Utánam küldenek egy nőt, aki ugyan gyönyörű és tudom, hogy okos, de ez nem nőnek való terep. Vagy mit fog tenni? Beépül prostiként? Ahhoz már tényleg erős gyomor kell.
- A jelenléted sem tetszik. - Ennyi volt a válaszom, közben folyamatosan figyelve az arcát, azt, mire és hogyan reagál, próbálva a külvilág felé azt sugallni, hogy ez csupán egy jelentéktelen találkozás egy jelentéktelen nővel, aki éppen kacsákat fotóz a tavon. Ha más körülmények között találkoztunk volna, bizonyára nem a bunkóságomat vívja ki elsőként, de egyszerűen nem tudtam hová tenni azt, hogy utánam küldték. Mintha nem bíztak volna bennem. Vagy azt gondolták, hogy valójában már nem is munka ez az egész? Hogy élvezem, ahogyan emberek haláltusáját nézem végig? Hogy élvezem, ahogyan látom a fiatal lányokat, ahogy ideje korán kihasználják őket, testestül és lelkestül?  
Azzal nem vitatkoztam viszont, hogy valóban profinak tűnt. Ha nem ilyen alattomos szándékkal küldték volna utánam, talán elismertem volna azt, ahogyan véletlen közjátéknak állította be az egészet, de meg kellett nyugtatnom saját magam. Szükségem volt az információra, mert talán azt is hozott magával, nemcsak egy néma fenyegetést a jelenlétével. - Mondd, hogy mikor és hol, én pedig ott leszek. - Nem bonyolítottam részletekkel a közjátéknak álcázott szituációt, nem akartam jobban magamra vonni a figyelmet, mint amennyire szükséges volt. Csak mondja meg, hogy hol és mikor, én pedig bármit megoldok.

lisbeth & eirik

 Mintha ezer év telt volna el az akadémia óta, és azóta a legkülönbözőbb szerepekben volt lehetőségem kipróbálni magam, más és más inkognitót magamra öltve, mégis ez tűnt eddig a legnagyobb falatnak. Néha már a skizofrénia tüneteit fedezem fel magamon, pedig kiemelt figyelmet szenteltek az ügynökök pszichológiai állapotára és teherbírására. Ebben az új helyzetben viszont mikor lett volna időm ilyenekre járni? Nem mintha bárki sajnálta volna, ha elveszítem a józan eszemet, legalább leírhatták volna a jelentésükben, hogy elborult az elmém és én magam sétáltam egy fegyver elé, mert elfáradtam. Igaz, aki ezt elhitte volna rólam, valószínűleg egy másodpercig sem ismeri a munkásságomat vagy akár engem. Én nem adtam fel, támadja meg bármilyen falánk szörnyeteg az agyamat.
Egy ideig méricskéltem az alakját, a vonásait az arcán, és szinte teljes bizonyosságot nyert bennem, hogy ő nem csak egy kis fotográfus a tóparton. Vagy minek nevezték ezeket a... fényképezgető embereket. Első körben sikerül egy mosolyt varázsolnia az arcomra. - Erin. - Biccentettem a nevét ismételve, bár ha játszani akart, felőlem játsszunk. Én is tudok merev hülyét játszani, bár neki volt annyi előnye ezen a pályán, hogy szép volt. Elkaptam az ujjait, hogy legalább valami udvarias formulát adjunk ennek a megjátszott találkozásnak. - Otto. - Mondtam, bár tény, hogy már annyi nevem volt, hogy ez már külön megérdemelt volna egy tudathasadást. Annak idején Damienként születtem. Aztán lett belőlem Hagen ügynök. És nem volt kétszer ugyanaz a nevem. Már én magam sem tudtam, hogy melyikük vagyok valójában. Talán egy kicsit mindegyikük.
Felsóhajtottam, majd a tó felé pillantottam, a kezeimet pedig visszacsúsztattam a zsebeimbe. - És mondd csak, Erin. - Úgy hangsúlyoztam ki a nevét, mintha azt kaptam volna feladatul, hogy lebuktassam a saját ügynök társamat. Sok fejfájást fog okozni az, hogy ideküldtek egy másik kakast a szemétdombra. Ez azt jelentette, hogy nekem is alkalmazkodóbbnak kell majd lenne. - Mi szépet fényképeztél eddig? - A szemöldököm egészen a homlokom közepéig szaladt, közben tettem felé még egy lépést, így szinte már teljesen előtte álltam. - Miért küldtek utánam? - A hangom ekkor már csak suttogásból állt, de nem voltam képes türtőztetni a kíváncsiságomat. Csak tudnom kellett, mit nem csináltam jól, ha kellett egy újabb ügynök is erre az ügyre.

lisbeth & eirik

  Másfél évvel ezelőtt kaptam ezt a megbízást, de már nem volt sem szabad nappalom, sem szabad éjszakám. A drogkartell ügyletei egyre mocskosabb világba kalauzoltak, főleg mióta a vezérük a bizalmába fogadott. És aki járt már ilyen körökben, pontosan tudta, hogy bizonyítani kell. Nem elég annyit mondani, hogy gyűlölöm az Interpolt, és soha nem árulnám el a kartellt. Mindent elő kellett készítenünk az akcióhoz; egészen új élettörténetet kaptam, új személyazonosítókkal, és a kezdeti bizalmatlanság után sikerült elérnem, hogy mára már egy megbízható pozícióm legyen a kartellben. Habár egy percre sem vált könnyűvé; másfél évtizede azért hagytam el a húgomat, hogy részt vegyek az Interpol kiképzésén, több országban voltam már kiküldetésen, és csak kevés olyan akcióval büszkélkedhettem, amit nem sikerült megoldani, a bűnösöket pedig a nemzetközi bíróság elé állítani.
Ez az eset azonban merően más volt; nem volt elég rábizonyítani a főnökre, hogy csempész, gyilkos és megvesztegető. Úgy kígyóztak be a rendőrség köreibe, mint alamuszi csúszómászók, és mindig tökéletesen takarítottak maguk után. Amit tudtam, megörökítettem; a számos jelentésem pedig ott hevert a főnököm franciaországi irodájának asztalán. Legutóbb, mikor kapcsolatba léptem vele, fel akarta számolni az akciót. Mérhetetlen dühöt ébresztett fel bennem ezzel, hisz egyetlen döntésével készült kukázni majdnem két évnyi munkámat. De megesküdtem arra, hogy bármilyen úton vagy módon, de megszerzem a szükséges bizonyítékokat, és a rács mögé juttatom ezeket.
Ebben a tervben leginkább a hívatlan vendég zavart.
Egyre többször láttam a kartell körül lebzselni, és talán még a szemfüles biztonságiak sem vették észre; a nő elég óvatos volt, de nem annyira, hogy előlem is elrejtse magát. Vagy az szülte a problémát, hogy emlékeztem rá a kiképzésről. A probléma viszont alapvetőbb volt ennél; ha én felismertem, akkor valószínűleg neki is eszébe jutott egy-két múltbéli... emlék.
Így történt ez most is.
Egy ideje már keringtem az emberek között a rögtönzött kerti partin, habár már kezdett hideg lenni az efféle bulikhoz. A lány pedig a tó partján egy kis padon ült, kezében egy fényképezőgéppel. A tapasztalatlanok bizonyára azt hitték, csak egy erre tévedő, aki a víz élővilágát akarja megörökíteni. Bár vicces lett volna, ha előveszi a jelvényét, és azt lóbálja a kartell legerőszakosabb tagjai előtt.
Lassan andalogtam el a pad széléig, mintha nem is az lett volna a végső szándékom, hogy megszólítsam. - Elég átlátszó, amit csinálsz. - Szólaltam meg, belekortyolva a kezemben tartott koktélba. A gyomrom persze bukfencet járt; a tudat, hogy egy másik nyomozó is dolgozott az ügyön, felbosszantott, habár még nem volt egyértelmű nekem sem, hogy saját szakállára dolgozik az ügyön, vagy ideküldték. Ha az utóbbi, aligha tehetek ellene valamit. Ha az előbbi... akkor viszont még van esélyem eltüntetni.