Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Megmagyarázhatatlan borzongás fut végig a gerincfüzéremen. És mindig, mindig van abban valami nyugtalanító, amikor az embert egy szívet melengető érzés helyett fagyos hidegség tölti el. Élesen szívom be a levegőt, megfeszült állkapoccsal, de, a helyett, hogy megkönnyebbülnék, a levegő a tüdőmben reked, bensőmet feszíti, és mozdulni sem bírok.
A tekintetem összevillan Syverével – még egyszer, utoljára.
Több elsötétedés láttam, mint, amire emlékezni tudnék, de ez az egy belém égett; az idegeimbe, a sejtjeimben, magamban hordozom ezt a pillanatot.
És a következőt is. Azt, amelyikben egy hegyes lándzsa, fényesen villanva csap le, és Syver szájából vér ömlik, a pillantása sötétszürkébe olvadt, de ő még mindig rám mosolyog – egy utolsó, perverz vicc, egy emberi csattanó.
A csendet velőtrázó sikításom töri meg.
Ordítok.
Kikelve magamból, kérlelhetetlenül zokogva, a Kilenc Birodalom szinte megrogy az üvöltésemtől, de azt akarom, hogy hallják, hogy tudják, hogy érezzék a fájdalmamat. Azt akarom, hogy minden világ beleremegjen a haragomba, a dühömbe. A szívem hevesen kalapál bordáim alkotta ketrecében, mint egy kibaszott kalapács.
Minden izmomban megfeszülve, ugrásra, vérontásra, gyilkolásra készen, kardot rántok és magam sem tudom, hogy a Syver nyakát átszúró, lándzsát eldobó Dagr-, vagy egyenesen Odin felé vetném magam – vetném, ha Thrúd és Rangríd nem rántanának vissza.
- Engedjetek el! – rivallok rájuk, és vergődök kezeik-, karjaik között, mint valamiféle vérszomjas bestia, és minél jobban nekik feszülök, ellenállok, annál több, szorosan markoló kéz nyúl utánam, ez pedig csak még dühösebbé tesz, még vadabbá, megállíthatatlanná, míg végül minden istenek adta erőm el nem párolog, és a földre nem rogyok nyolc nővérem óvó ölelésében.
Miért?
Miértmiértmiért?
Az öröklétet ígértem Syvernek, vagy, ha nem is azt, hát az én halandóságomat, bármit megtettem volna érte, feladtam volna azt, ami voltam, ami vagyok, és nem kértem volna cserébe egyebet, csak a szerelmét-, egy rövid, de boldog életet Midgardon. Nem neki kellett volna meghalnia.
- Hogy merészelitek? – pillantásommal a makulátlan márványt kémlelem, mintha csak annak szánnám kérdésemet, aztán felemelem a fejemet; egy gyilkos pillantása ez. – Hogy képzelitek? – nézek felváltva fivéremre és Odinra. – Embertársait óvó, hős volt életében, kiállta a próbát, megküzdött, és nyert. Ellenetek! Minden bűne az volt, hogy engem szeretett! – rivallok.
- Az éppen elég. Méltatlan volt hozzád – recsegi Dagr.
- Nem vagytok istenek – gyötrően lassan emelkedek fel, hogy aztán a földre dobjam a kardot és a pajzsot – hozzám csak ezek hűk, már látom, de nem kellenek, nem kell innen semmi. - Szörnyetegek vagytok.

Velőtrázó sikolyomra ébredek. Nem is tudom, mennyi idő telt el; évszázadok, ezredek, eónok? De még mindig vele álmodok: általában a haláláról. Máskor az együtt töltött, boldog időkről, amikor még minden egy kicsit egyszerűbb-, és sokkal magasztosabb volt. De ez a baj az emlékekkel – különösen a jókkal: azoktól csak még szomorúbb lesz az ember, hisz a szép emlékeknek is a múltban a helyük; és csakis ott. Az olthatatlan bánat és elhagyottság érzése hosszú-hosszú ideig gyötört, mintha csak egy létfontosságú szervemtől kellett volna megválnom, s nem is megválni kellett: elvették tőlem. Zsibbasztó üresség lett rajtam úrrá, amin csak másfajta zsibbadással lehetett segíteni, valamivel, ami kikapcsolja az érzéseimet és az agyamat, de persze az is csak ideig-óráig tartott. Egyszerűen... képtelen voltam elfogadni, vagy felfogni, hogy Syver nincs többé, meghalt, miattam, én pedig túléltem. A delíriumban eltöltött napokon-, és heteken próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy ez csak egy álom. Egy álombéli álom. Hogy ez nem a valóság.
Aztán eljött egy pont – fogalmam sincs, hogy mikor -, amikor rájöttem, hogy az álom rémálommá vált, és jobb is, ha nem álmodok egyáltalán.
Nem tudtam többé, hogy ki vagyok, az élet nélküle megijesztett, és a világnak-, a létnek kevésbé volt értelme.

Az életemet tehát Syver emlékének szentelem: az embereknek. Kérve-kéretlenül oltalmam alá vettem őket, kisebb-nagyobb szörnyetegektől védve őket. A kard és a pajzs valamiféle megmagyarázhatatlan módon, annak ellenére, hogy én hűtlenül eldobtam őket, egy nap felbukkantak az éppen aktuális helyen, ahol meghúztam magam. Ha kellett, csatába, háborúba meneteltem a halandókkal, vállat-vállnak vetve harcoltam velük az elnyomó királyok, nemesek, rendszerek és diktatúrák ellen, értük, a nagyobb jóért. Adok a szegénynek, megvédem az ártatlant, és mindenkinek bűnéhez mérten szabom a büntetést. Hogy ettől jobb leszek-e, mint a forrongó dühvel megvetett, gyűlölt istenek, nos... minden idegszálammal ebben hiszek, ebben bízok, és ezért küzdök.
A világban, az utóbbi évtizedekben-, némi túlzással, béke honol, úgyhogy visszatértem oda, és letelepedtem ott, ahol mindennek kezdődnie kellett volna, és, ahol mindennek véget kellett volna érnie – az életnek, a közös életünknek. Sokszor elképzelem, ahogy ezeken az utcákon együtt kelünk át, hogy együtt is beülhettünk volna a kedvenc kávézómba, hogy mennyire imádta volna a város színeit és a fényeit, a tarka házakat, a korai, vibráló naplementéket, de még a hideg hajnalokat is.
De most már nekem kell szeretnem ezt a világot őhelyette is, és keresnem majd újra a szépet.