Sigrún nagyon hosszan merült a gondolataiba, de nem hibáztattam érte. Hirtelen jelentem meg, magammal hoztam a múlt összes fájdalmas hullámát és a puszta látványom a nyakába zúdított mindent. Minden halált, minden haragot, minden megbánást és elkeseredést. Mikor végül megszólalt, nem tudtam a szavait feloldozásnak vehettem-e, vagy egy utolsó jelzésnek, ami a beszélgetés végét jelentette. Ami azt üzente, hogy nővérem nem bocsájtott meg és nem os fog soha, de jobb is volt nem beszélni erről. Az ez után adott rövidke válaszait is főleg a megrázkódtatás számlájára írtam. De legalább beszélt velem, ez határozottan egy jó jel volt. Ahogy az is, ahogy az emberekről beszélt. Ha az istenektől elfordult, legalább a halandókban megtalálta azt, ami még életben tartotta, és ennél semmi nem volt fontosabb. - Az istenek túl sokért felelnek egyszerre, ráadásul függenek az emberek hitétől. Nem láthatnak minden embert egyenként, úgy mint te és én. Ahhoz túl nagy a világ. De ezért lesz sokkal értékesebb a mi szolgálatunk. - feleltem, és őszintén hittem is, amit mondtam. Az istenek mások voltak, felülről néztek egy hatalmas képet és egyetlen pont sem kerülhette el a figyelmüket. Nekünk, a valkűröknek, a a sorsfonóknak és más szolgáknak nem voltak ilyen kihívások a vállunkon. Mi figyelhettünk egy-egy emberre, még ha közben másokról meg is feledkeztünk. - Nos, igazából én kértem, hogy ne híresztelje senki. - feleltem a magánklinikára, miközben egy szégyenlős mosollyal a fülem mögé igazítottam a hajam. - De szerintem hatalmas szükség van rá. De én már csak ilyen vagyok, tudod. Gyenge, ahogy az óriások mondogatták hajdanán. Puha, gyáva, aki nem elég erős lesújtani bárkire. Mintha az lett volna az erő. De félvérektől a draugr-oking, mindenki megérdemelte a segítséget, amit kért. Aztán hogy mit kezdett vele utána, az már a saját lelkén múlt, és arra is játszott. Ott már Havi döntötte el, mit érdemelt. Ezután viszont olyan témákra kényszerültünk vándorolni, amik elfújták az alig megszületett derűt. Mika úgy tűnt, mintha most szembesült volna a ténnyel, hogy az istenek Midgardon jártak. Mintha a találkozását Sif úrnővel csupán egyszeri véletlennek rótta volna fel, nem pedig a jelen valóságának. - Így van. - bólintottam. - Szükségük van a hitre, még akkor is, ha az emberek mára elfordultak tőlük. Épp csak egy maroknyian hisznek még a régi korokhoz képest, ezért Havi valami más módot keres a halandók eléréséhez. Azt sajnos nem tudom, ez mennyire sikerült neki. De ha már senki nem hisz... Nem tudom. Tényleg nem. Félek, hogy csak úgy eltűnnek, és velük eltűnünk mi is, aztán az emberekre nem fog semmi várni a halál után. Sem a Valhalla, sem Helheim, még Nifleheim sem.
Szavait hallva csak hümmögök, és pillantásomat előbb rá vezetem-, futólag, majd pedig újra a horizontot kémlelem, mintha azt nem láttam volna évekig, tizedekig, századokig, nem pedig a húgomat. Talán igaza van, és jobb is volt így. Sokáig nem álltam készen arra, hogy kulturált ember módjára tudjak beszélni bármelyikükkel is, hiszen legszívesebben önnön testvéreim gyilkosa lettem volna. Legalábbis... időnként elképzeltem. Néha rosszul voltam magamtól, máskor pedig éppen csak az hiányzott a képből, hogy teljes-, hús-vér valójukban előttem álljanak, és kardomat árva testükbe mártsam. Hogy valóban képes lettem-e volna rá, azt nem tudom. Nem tudhattam meg. Micsoda szerencse, nem igaz? Hogy most képes lennék-e rá? Nem hiszem. És nem, nem csak arról van szó, hogy Liam felbukkant az életemben-, és szerves részét képezi már csak a puszta tudata is annak, hogy van. Ugyan a férfi jobbá tesz, emberibbé, de nem felejthetjük el, hogy voltaképpen ki-, és mi vagyok. Haragszom a testvéreimre, de nem úgy, mint egy vér-, és bosszúszomjas gyilkos. - Megértem – bólintok végül egyetértően, még mindig a múltra-, és a csatáimra tett gondolataira. Sok mindent megtettem volna a katonákért, akik a társukká fogadtak. Talán még az atyám, Odin akaratának is ellenszegülök, és a nővéreimnek rontok. Veszedelmes voltam és megállíthatatlan, a harag valósággal motorként, mozgatórugóként pulzált a bensőmben. - Ezzel egyet tudok érteni – mosolyodok el haloványan, amikor az emberekre terelődik a szó. – A halandók többek-, és jobbak, mint, amilyennek sokan képzelik őket Asgardon – teszem hozzá. Azt hiszem, kevesen tudhatják ezt nálam jobban. Csak azt sajnálom, hogy olyan kevés idő adatik nekik, hogy olyan törékenyek, olyan múlandók... – Elhiszem – felelem, sokat mondó, keserédes mosolyra görbítve ajkam szegletét. A csatamezőtől nem kell messzire menni, hogy hasonlóval szembesüljön az ember. Csodálattal hallgatom, amit mond a magánkórházáról. - Elképzelésem sem volt, hogy van valaki, aki ilyesmivel foglalkozik – ingatom meg a fejemet, büszke mosolyra vonva ajkamat. Mert, hát, sok isten-, és hozzájuk hasonló, isteni entitás, nem épp a kegyelméről-, vagy éppenséggel az emberségéről híres, jobb is, ha ennyiben maradunk. És, míg ő a horizontot kémleli, addig én profilja szépen metszett vonalait, és a kifejezést, ami az arcára ült. Még csak testvéreknek sem kellene lennünk ahhoz, hogy lássam rajta: valami nyomasztja. Miközben beszél, felidézem Sif úrnő látogatását, és a beszélgetésünket. - Az istenek Midgardon – csupán ennyit mormolok először, alig hallhatóan, inkább magamnak, semmint Herjának, és egy hosszú pillanatra elnémulok, míg összerakom a kép meglévő darabkáit. – Nem rég találkoztam Sif úrnővel. Azt mondta, az istenek egy része már itt van, Odin parancsára, mert... – próbálom egészen pontosan felidézni azt, amit mondott az istennő. – Arra van szükségük, hogy a halandók továbbra is higgyenek bennük – összevonom a szemöldökömet, és a homlokomat ráncolom. – Mi történhetne, ha nem így lenne? Ha nem hinnének bennük? – fordítom arcomat Herja felé.
- Tudom, mert nem akartam, hogy láss. - feleltem Mika megjegyzésére egy szégyellős mosollyal. - Tudtam, hogy haragszol és úgy tűnt a harc kicsit elfeledtette veled a történteket. Vagy ha azt nem is, de legalább segített nem gondolni rá, ezért nem akartam a jelenlétemmel tönkre tenni semmit. Persze azt mindketten tudtuk, hogyan érzett a Mindenatya lányai engedetlenségét látva. Vagy ha ő nem is tudta, biztosan sejtette, hiszen egyértelmű helyzet volt. Neki tartoztunk hűséggel, az ő akaratát szolgáltuk, mégis annak ellenkezően cselekedtünk. Én azzal, hogy visszavontam a halált az emberektől, Sigrún pedig épp azzal, hogy olyanokra sújtott, akikre nem kapott parancsot. De mégis a saját fejünk után mentünk mindketten. Vinne magához képest visszafogottan lépdelt Sigrún ménje mellett, mintha megilletődött volna, de volt is mitől. Nem csak nővérem volt az erő mintaképe, a részét alkotó ló is szinte sugárzott a vad, zabolátlan energiától. Storm. Igazán találó kifejezés volt. - Én szépnek látom, még ha valóban nehéz is néhanapján. - bólintottam a munkámat illető szavaira. - Az emberek tele vannak bátorsággal, még akkor is, mikor az önön testük az ellenfelük. Legalább olyan vakmerőn tekintenek a holnapba, mint a katonák a fronton, és úgy várják a fájdalmas kezeléseket, mint a kardokat. Rengeteget tanultam róluk az ágyuk mellett állva, és tanulok minden nap. A magánklinika egy egészen más helyzet volt, ott alig néhányan dolgoztunk egy maréknyi problémás pácienssel. Olyanokkal, akik az embereknek érthetetlen módon kezelték a csapásokat. - Bármilyen ügyre, amit nem szeretnének ország-világ elé tárni. Félvérek, akik gyorsabban gyógyulnak, mint az természetes lenne, berzerker méreggel a húsukban szenvedő halhatatlanok... Sőt, nem olyan régen még egy draugr is jelentkezett. De ha már a különös problémáknál tartunk... - Vettem egy mély levegőt és a horizontot kezdtem kémlelni. - Valami nincs rendben a világgal. Nem tudom pontosan mi, de érzem. Mint egy balsejtelem, mintha nemsokára hatalmas feladat szakadna a nyakunkba. Nem régen találkoztam Freyr nagyúrral és mintha fel sem ismert volna. De lehet ezek csak az én rémképeim.
Attól, hogy az életem új célt kapott, azzal az ismerős idegennel, aki csak úgy, belépett az életembe, mintha egész eddig is a része lett volna, mintha nekem szánták volna, és engem őneki, mintha az ő jelenlétével voltaképpen én értem volna haza, távol Asgardtól, még nem felejtek. Nem feledem Syvert, nem feledem az apámat, a nővéreimet, a fivéremet – a tetteiket sem, és közülük is a legsúlyosabbat, a leggonoszabbat, amit egy ártatlan haladó ellen követtek el, akinek a legnagyobb bűne az volt, hogy éppen engem szeretett. Tudom, hogy nem haragudhatok rájuk örökké, ötszáz év így is rengeteg idő, a sebek behegedtek, de a tetteket az idő sem tudja elmosni, vagy vasfogaival felőrölni. Nem lehet őket semmissé-, vagy meg nem történtté tenni. És ezt, minden bizonnyal, a nővérem is tudja. Már egy ideje egymás mellett léptettek a lovak, amikor végre megszólalunk, Herja először, én pedig válaszolok feltett-, és fel nem tett kérdéseire, röviden és velősen. Kijelentésére felé fordítom arcomat, őszinte meglepettséggel. - Valóban? – kérdezek vissza, mintha nem akarnám elhinni. Persze, érthető. Pontosan tudta, hogy nekirontottam volna, ahogyan azt is, hogy ez egyikünk halálával járt volna, mert én dühös voltam, és a megbocsájtás, a felejtés nem létező, ismeretlen fogalmak voltak számomra. Nem kíméltem volna. Amikor Thrúdra esik a szó, röviden biccentek. – Tudom – teszem hozzá. Aztán, amikor Odin kerül szóba, keserűen és röviden nevetem el magamat. – Azt mindjárt gondoltam. Elvégre én sem az ő kedvéért segítettem hozzá a halandókat, annak ellenére sem, hogy ugyanazt a földet tapostuk – ajkam szegletében kaján mosoly játszadozik. – Nem láttalak – és ezt nem a szó szoros értelmében értem; nem is éreztem a jelenlétét akkoriban. Nem tudom, hogy ez bármin is változtatott volna, hogy előbb érünk-e erre az ösvényre, amin éppen haladunk, vagy sem. Hogy valóban képes lettem volna-, nem csak ártani neki, hanem meg is ölni. Talán jobb, ha erre a kérdésre nem keressük a válaszokat. Visszakérdezek, és csendesen hallgatom, csak a paták dobogásai-, és az erdő madarainak csicsergése kíséri Herja hangját és szavait. - Így volt megírva – ezzel kezdem. – Ez igazán szép – fűzöm hozzá, bár sejtem, hogy annak dacára is, hogy segít a halandóknak, számtalant kellett már átsegítenie a túlvilágra is. – És nem lehet könnyű... mintha a bajtársad, akivel együtt harcoltok, meghal melletted a csatamezőn, vagy, ha szerencsés, később, öregen, ágyban és párnák közt. Csak csendesebb. És békésebb – tekintetemet csak most veszem le róla, hogy a távolba révedjek. – Miféle kényes ügyekre gondolsz? – kérdezek vissza, mert nem sok mindenről tudok, ami árthat a hozzánk hasonlóknak.
Láthatóan bármennyire próbáltam áttörni a Sigrún lelkére rakódott deres jégpáncélon, az minden szavamra csak egyre vastagodott, távolabb sodorva tőlem a nővéremet. Nem kellett volna ezt felhoznom, ezt pontosan tudtam. Mindkettőnknek kényelmesebb lett volna, kevésbé fájdalmas, ha nem is találkozunk többé, de az nem volt opció. Valkűrök voltunk. Havi harcos leányai. A Mindenek Atyjának bírái, akik kilencen egyként szelték az egeket - legalább is azok voltunk valamikor. Egy világban, ahol az emberek még vágytak a Valhallába. Nem tudtam mit felelni a köszönetére, így inkább csak hallgattam és figyeltem. Néztem a gyönyörű arcon megülő zord vonásokat, a páncélt, ami mögé a Győzelem Valkűrje elbújt a vereségei elől. Igazán ironikus sorsot kaptunk mi ketten. A Győzelem, akit az egyetlen vesztes csatája űzött évszázadok óta és a Pusztítás, aki a haláltól félve rákényszerítette ezt. Nem egyedül, persze, ahhoz sosem lettem volna elég erős, de részem volt benne. Csak lovagoltam egy ideig mellette, várva, hátha Mika mégiscsak megenyhül felém. - Néhány harcodat láttam. - mondtam egy halvány mosollyal. - Távolról figyeltelek, minden ürügyet kihasználva, amit Havi-tól kaptam. Néha meg akartalak keresni, főleg mikor Thrúd és te... Tudod. De jobbnak láttam inkább távol maradni. Dicsőséges győzelmek voltak, sok hőssel, akiknek meg kellett volna halnia. Havi sokszor szidott le, amiért mégis éltek. Akkoriban ezt találtam csak, az egyetlen módot, amivel az élete része maradhattam és egy kicsit segíthettem neki. Valószínűleg nem is látott. Reméltem, hogy nem. - Akkor meglepően hosszú ideje élünk egymás mellett. Különös, hogy csak most futottunk össze. - pillantottam rá. - Én a St. Hanshaugen kórházban dolgozom. Segítek az embereknek megvívni a csatáikat, amik még maradtak. A rákkal, a fertőzésekkel, a betegségekkel. Még az egyetemet is elvégeztem. De van egy privát rendelőm is a központban, ahol a hozzánk hasonlók kényesebb ügyeiben segítek. Bár arról csak néhányan tudnak. Az a különös esemény Freyr nagyúrral ott táncolt a nyelvem hegyén, de nem akartam felemlegetni. Még nem, amíg nem tudtam, hogy Mika nem fog elküldeni egy isten neve hallatán is.
Állom a nővérem pillantását, szinte nem is pislogok, figyelem az arcát, a tekintetét, mely ugyan csak színében olyan hideg és fagyos, mint a tenger felszínén húzódó jéghártya. Látom vonásaiban, mimikáiban és szemei kékjében az őszinte szeretetet csillanni, és, talán, a sajnálatot, a megbánást, a részvétet. Kár, hogy ezek nem teszik meg nem történtté a múltat, és nem törlik el az árulás vétkét. Élesen szívom be a levegőt, az állkapcsom megfeszül, ahogy kifújom, de nem szólok közbe, nem szakítom félbe, annak ellenére sem, hogy szívesen megtenném. - Tényleg nem érted – sziszegem végül, megingatva a fejemet. Nincs mit tenni, nem lehet, kár a szavakért is. Syver halála értelmetlen volt, és mind a mai napig azt kívánom, bár megmenthettem volna, bár közé és a dárda közé állhattam volna. De nem tettem, nem lehetett. Makacs hallgatásba süppedek. Nem tudom, hogy a testvéreim megbánták-e, hogy nem álltak mellém, annak dacára is, hogy nem vártam volna el tőlük, még csak nem is kértem volna, hogy Odin ellen forduljanak miattam, de az utamba sem kellett volna állniuk. Nem felejtettem el, soha nem fogom, talán csak kevésbé vetem meg őket, mint korábban. Tudom, hogy nem győzhettem volna le Odint, és nem is akartam, csupán bántani, a saját fájdalmamat közvetíteni, testébe-, húsába mártani a kardomat, amiért, minden bizonnyal, az én jussom is a halál lett volna csupán – ezzel nem tudok vitatkozni Herjával, s nem is akarok. Valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva, hiszek neki, elhiszem azt, amit mond. Hiszen ez mindig is így volt, mióta világ a világ: nővérek, kilencen, de egy emberként, egy testként, egy elmeként, egy lélekként meneteltünk előre, vállat-vállnak vetve. Haragudhatnék örökké, vagy valamelyikünk haláláig, de nem hiszem, hogy Syver ezt akarta volna. Ő azt szerette volna, ha boldog vagyok. És jó. - Köszönöm – csak ennyit felelek, de ebben benne van minden, amit érzek: az egykori düh, és harag, a megérteni próbálás, a keserű elfogadás, beletörődés, és az újra találkozás keserédes esszenciája. Kérdésére ajkam szegletében mosoly játszadozik. - Harcoltam – felelek egyszerűen csak ennyit először, szemem sarkából Herjára sandítva. – Egy idő után rájöttem, hogyha nem tudok Syverrel élni, akkor az emlékével fogok – így kicsit ködösen hangozhat, szóval folytatom. – Az emberek oldalán harcoltam az elnyomók ellen – teszem hozzá. – Az utóbbi években pedig múzeumoknak dolgozok, restaurálok, vizsgálódok, csoportokat vezetek... csupa, unalmas dolgot – mosolyodok el újra. – Volt szerencsém hozzájuk – biccentek -, de nem mindig alakult a legfényesebben – a távolt kémlelem egy pillanatra, aztán visszavezetem borostyán pillantásomat a testvéremre. – És te? – értve ezt mindenre.
Nem lepődtem meg a válaszon. Ha velem történt volna ilyesmi, talán én is ugyanilyen elutasító lettem volna, de most szerencsére kívülről nézhettem a dolgokat. Én sosem szerettem valakit úgy, ahogy Sigrún szerette Syvert, sosem veszítettem el senki olyat, ami neki az ember volt. Viszont ezért én láttam dolgokat, amiket ő nem. - Nincs. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet és nem is érthetem. Nem is próbálok úgy tenni, mintha tudnám mit éreztél. De ha akkor ott rátámadsz Havira* és ő elpusztít, nem érte haltál volna meg, még csak nem is vele. Csak meghaltál volna. Persze gyanítottam, hogy ezt ő máshogyan látta, ahogy a szerelmesek általában. Olyankor a másik volt az élet maga, Sigrún pedig akkor inkább akart volna nem létezni, mint hogy Syver nélkül kelljen. - Tudom, hogy ez volt a legutolsó dolog, amit hallani akartál tőlem, de akkor is hallanod kellett. Mert nem tudom, milyen egy embert így szeretni, de azt tudom egy nővért milyen. És én nem tudok tovább úgy tenni, mintha nem élnél, Mika, mert nagyon is élsz. És addig nővérek leszünk, még ha fájdalmas is. Ezért ha egyszer, bármikor, egy mód is van rá, hogy egy kissé enyhítsem a fájdalmadat, én itt leszek és megteszek mindent. A földet is kifordítom, ha kéred. Évszázadok óta játszottuk azt, hogy Sigrún nem létezik. Ötszáz éve kerültük, hogy ő elfeledhesse a tragédiát, amit senki nem volt képes, hátha attól meggyógyul, de én képtelen voltam tovább játszani. Úgy végképp nem, hogy itt volt, Osloban. Figyeltem, ahogy felkapaszkodik a nyeregbe. Olyan volt, mint egy szobor, egy monumentális emléke egy valaha élt hadvezérnek, akiből csak a legenda maradt, de ő sokkal több volt ennél. Ő maga volt a legenda, az igazság a mítoszok mögött. Egyetlen pillanatnyi tétovázás után visszamásztam a nyeregbe, kissé lemaradva léptetve Vinne-t Sigrún csataménje mögött. - Jól van, ha nem akarsz, én sem fogok többet. Elmondtam, amit akartam. De másról beszélhetünk, nem? Például hogy mit csinálsz mostanában, hol voltál az elmúlt pár évben... Találkoztál-e más nővérünkkel.
Storm elnyújtott, büszke léptekkel, felszegett fejjel, fújtatva jön közelebb a karám kerítéséhez, hogy régről ismerős testvérét köszöntse – mert hiszem, hogy testvérek, hogy a természet gyermekei, más, és más elemek alkotják őket, de a szívük egyként dobban. Ahogy a miénk. A valkűröké. Herjáé és az enyém most. Ez is egy, az elszakíthatatlan-, elvághatatlan kötelékek közül. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam őket elfelejteni, nem tudtam őket kitépni a szívemből, mert akkor, minden bizonnyal, önnön szívemet kellett volna kivágnom a mellkasomból. Megtettem volna, ha tudom, hogy ez gyógyírt jelenthet a fájdalomra, amit éreztem, amit részben ők okoztak az árulásukkal. Megbocsájthatatlan bűntettnek tűnt. Nagyon sokáig. Századokig nem nyugodott a lelkem, századokig vérzett a szívem. Értük, miattuk. Sötét időszak volt, és akkor sem ők rángattak ki onnan, ahova végül egy utolsó, nem kevésbé kegyetlen mozdulattal taszítottak; magam másztam ki az önsajnálat, a gyász, az elveszettség érzésének keserű, mindent felzabáló, felemésztő, bekebelező, posványos mocsarából. Kérdésére finoman megvonom a vállamat. - A választás továbbra is előtted áll – felelem, gyengéden-, és cseppet sem fenyegetőn intve egyik kezemmel, nem túl magasra emelve, miközben másik kezem tenyere a fekete csatamén orrára simul, sörényébe futnak ujjaim. Aztán csak akkor mosolyodom el keserédesen, amikor Mikának nevez. Nem bánom, s nem haragszom miatta, voltaképpen még csak meg sem lep a választása. Csupán következő szavaira komolyodik el újra arcom, szabad kezemet önkéntelenül is ökölbe szorítom. – És micsoda kegyetlenséggel tették ezt mások – teszem hozzá, színtelen hangon, de mást nem mondok, mert látom az arcán, a szemeiben, mimikáin, rebbenő pilláján, az apró idegben a szeme fölött, vagy az ajka szegletében, hogy volna még mit mondania. Először komolyan azt gondolom, naivan elhiszem, hogy bocsánatot kér. Újra. Egyszer már megtette, legalábbis megpróbálta, de süket fülekre talált, és, ha lehet, csak még rondábban váltunk el, mint előtte, Asgardon. Már ott van a nyelvem hegyén, mint egyetlen csepp, keserű méreg, ami úgy terjeng bensőmben, mint valamiféle gyorsan terjedő, végzetes, gyilkos szepszis, ami azokat a receptorokat célozza meg, amelyek a harcért felelősek, a támadásért, a földre lökésért, az eltiprásért. A hátat fordításért, az elsétálásért, a soha vissza nem nézésért. - Ne merj beszélni róla – szűröm fogaim között, szavába vágva, de nem foglalkozik vele, folytatja. – Én meghaltam volna érte, meghaltam volna vele, hát nem érted? Van fogalmad róla, hogy milyen szívet tépő, bénító, gyilkos érzés volt, látni, végig nézni? Tudni, hogy hiábavaló volt, és minden további cselekvés is az volna. Tudtam, hogy Odin végezne velem, de nem érdekelt. Az egész... – futólag az ég felé emelem tekintetemet. – Annyira értelmetlen őrültség volt, Herja – már nem sírok, minden könnyemet elhullajtottam, nem is tudom, hogy képes vagyok-e rá egyáltalán. – Aznap vele haltam. Egy részem biztosan. Arra, amit utána éreztem, iszonyatosan sokáig, évekig, évtizedekig, szavakkal nem kifejezhető – nyelek egyet, bocsánat kérésére röviden biccentek, ezzel csupán azt jelezve, hogy tudomásul vettem, amit az imént mondott. Egy pontig még értem is. Kár, hogy ezzel nem teheti meg nem történtté. – Nem szeretnék erről többet beszélni – fűzöm még hozzá, és hátat fordítok neki, hogy a nyeregtartó állványhoz lépjek, leemelve róla a felszerelést. – Kilovagolok – teszem hozzá halkan. – Ha van bég bennetek erő, tartsatok velünk – szemem sarkából, futólag pillantok a húgomra.
Vinne persze nem Sigrún iránt érdeklődött, őt sokkal inkább lekötötte nővérem telivér csataménje. Nem tudom most éppen hogyan nevezte, rajtam kívül mindenkinek szokása volt hozzáigazítani az ilyen billogokat a világhoz, de a lényeg megmaradt. Vihar. Szilaj, tekintélyt parancsoló, félelmetes annak, aki nem szokott hozzá a látványához. Még én is önkénytelenül húzódtam hátra egy lépést, ahogy a mén közelebb lépett hozzánk, teljes magasságát elénk - valószínűleg Vinne elé - tárva. A gazdája egyetlen fokkal sem volt kevésbé impozáns, még az emberi mércével is. Gyönyörű, finom, mint a fjordok peremén csillanó jég és ugyanolyan ősi. Hosszú évszázadokig szerettem volna olyan lenni, mint Sigrún. Egészen addig, míg Dagr... - Megértettem. És a húgodnak? - kérdeztem kissé távolságtartóbban. Láthatóan olyan emlékeket ébresztettem fel benne, amit el akart felejteni, de sajnos ez egyikünknek sem volt a jussa. - A kötelékek már csak ilyenek... Mika. Van, amit nem mi akartunk, mégis örökké tart. Van, amit mi választottunk, mégis mások vágják el. Egy ideig nem mertem tovább beszélni, de túl sokszor futottuk már le ezt a kört. Túl sokat ténferegtünk egy seb körül, mintha ott sem lenne, hátha az idő majd beforrasztja, de az emberek orvoslását kitanulva rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű. - Sosem mondtam el neked én mit éreztem. - kezdtem neki bizonytalanul. - Sokszor, hosszan beszéltünk róla, miért tettük amit tettünk, én, Thrúd, Randgríd. De azt sosem mertem elmondani, hogy mit gondoltam. Féltem, hogy csak fájdalmat okoznék, de... Nem akarom, hogy csak megtűrjük egymást. A nővérem vagy. Szóval megértem, ha ezek után inkább faképnél hagysz, de... Vettem egy mély levegőt és oldalra pillantottam, az egymást tétován köszöntő lovak felé, a látvány pedig kissé megmosolyogtatott. - Büszke voltam, Mika. Rád. Rátok, mert a szerelmed Syver-rel jó volt. Életszerű. Dagr-nek nem volt joga ahhoz, amit tett, Syver halála pedig... megbénított. Féltem, hogy vele te is meghalsz, több halált pedig nem tudtam volna elviselni akkor. Ezért fogtalak le, nem kötelességből. Sajnálom. Tényleg.
Nem hiszem, hogy véletlen lett volna, hogy Storm éppen az istennő csarnokába tévedt, ilyen messze Asgardtól, nem lennék meglepve, ha Sol rendezte volna így, de azt biztosan tudom, hogy itt nem maradhat. Nem maradhatunk. Sol is csak egy, az istenek közül, akiket többé nem szolgálok, és nem akarok semmivel sem tartozni neki – sem pénzzel, sem köszönettel, sem hálával, sem a szolgálataimmal, sem semmi mással. Arra is gondoltam már, hogy szabadon engedem – hiszen úgyis csupán egyetlen gondolat választ el tőle -, hogy legalább ő visszamehessen oda, ahová tartozik, ahol kipattant a fejemből, vagy ahová a fellegek közül cikázott, villám formájában, hogy hű társam legyen ebben a kegyetlen létben; az isteni szférába. Vagy szabadon száguldhasson itt, Midgardon, ha úgy akarja, ha a közelben akar maradni, az ormok között, a végeláthatatlan, szürke partmentén, a buja, zöld mezőkön. Itt nem jó neki, érzem. Vadnak és szabadnak született, ahogyan én is, még, ha erre csak akkor jöttem rá, amikor már késő volt. A karám legfelső fokára fektetem alkaromat, azon támasztom államat, úgy figyelem a fekete csatamént, ajkam szegletében szentimentális mosolyban csodálom az erejét, a gyorsaságát, a zabolátlanságát – sem ember, sem isten, sem senki más nem képes megülni, mert ő engem választott. Egy régről ismerős érzés hasít belém. Az otthon érzése, amit rég magam mögött hagytam már, és minden odavezető hidat felégettem. Nem érzek sem biztonságot, sem vágyat, hogy visszatérjek oda, bármennyire is hiányoznak a nővéreim – azok a testvérek, akik Odin és közém, meg a véres bosszúm közé álltak. Jobbnak láttam elfelejteni őket. Vagy, legalábbis, megpróbálni kitörölni őket az életemből, az emlékeimből, bármennyire is fájdalmas procedúrának tűnt és tűnik, mind a mai napig. Persze, elkerülhetetlen volt, hogy találkozzunk, így vagy úgy, előbb vagy utóbb, mert a sorsunk össze van kötve, azt hiszem. És az ember nagyon-nagyon ritkán menekülhet el a sorsa elől, pláne az, aki soha nem menekül. Fejemet oldalra fordítva pillantom meg Herját, Vinne nyergében. A látvány, mint mindig, most is fenséges, ez tagadhatatlan. Van valami a nővéreimben, meg a lovaikban, ebben az égben köttetett, elszakíthatatlan kötelékben, ami a hátasok és köztünk feszül. Teljes alakommal feléjük fordulok, de nem mosolygok, akkor sem, amikor a testvérem így tesz. - Mikaela – javítom ki élesen. – A barátaimnak Mika – teszem hozzá, ráhagyva a választás jogát, hogy ezúttal melyik oldalon kíván állást foglalni. – Visszataláltunk egymáshoz – felelem kérdésére, és csak most mosolyodok el, mert megpillantom Stormot a perifériában, felénk közeledni. Gondolom, az is feltűnt neki, amikor a pajzsom és a kardom eltűnt Asgardról és megjelent Midgardon – egy verőfényes hajnalon, az ágyam mellett, a falnak támasztva, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rájuk. – Úgy tűnik, nem vághatok el minden köteléket – teszem hozzá, és nem csak a lóra-, meg a fegyverekre gondolok, és ezt neki is látnia kell borostyán íriszeimben, ahogy kékjeibe nézek.
Vinne határozottan éreztette, hogy hiányoztam neki. Nem mintha szüksége lett volna rá, az idők kezdete óta ugyanazok a gondolatok keringtek mindkettőnk elméjében - most például a vágta és a dobbanó paták dallama, a csatadal, amit csak egy lova hátán száguldó valkűr hallott. Vinne kisebb volt a testvéreinél, kecsesebb, még roham közben is inkább táncolt, mint a szél. Ezért is volt ez a neve. Vinne. Szél. Nem én adtam neki, csak éreztem, mint ahogy ő is az én nevem. Sosem értettem, Havi miért Pusztításnak nevezett, de talán csak a vágyát öntötte belém ezzel. Lehet, hogy annak szánt, sorscsapásnak, ami megtizedeli a hadakat, de végül újra és újra csalódást okoztam neki minden meghagyott élettel. Kifacsart tréfa volt, hogy ettől engem hittek a leggyengébbnek. Vinne patái alig érték a lovaglópálya füvét, csak úszott előre a levegőben, én pedig a sörényébe hajolva hagytam, hogy a vágta kimossa belőlem a gondokat. Nem gondolhattam mindig a múltra, mikor annyi veszély volt a jövőben is. Rettenetes sorscsapások, pusztítás, amit most is nekem kellett megállítanom, mielőtt az istenek alkonya újra ránk köszöntött. Vinne lassan visszatért a nyugodt ügetéshez, de a pálya helyett a karámok felé húzta valami. Nem kellett sokat keresnem, hogy megtaláljam, micsoda - illetve inkább kicsoda. Az egyik karám előtt egy magas nő állt, visszafogott ruhában, komolyan, mint egy szobor. Nem látszott erősnek, de aki nem csak a szemével érzékelte a világot szinte megrettenhetett a belőle áradó erőtől. SIgrún mindig is az egyike volt nyolc nővéremnek, akire őszintén felnéztem. Ő volt a legidősebb, a leghatalmasabb, és mint az elsőszülöttek általában, a legvadabb is. Óvatosan, lépésben indultunk meg Sigrún felé. Azt sem tudtam ebben a világban hogyan nevezte magát. Századokkal ezelőtt, mikor Dagr kitépte a szívét a halandóval együtt, akit szeretett viharosan vonult el, mintha minket hibáztatott volna. De kit akartam átvenni - egyértelműen minket hibáztatott. Még akkor is, ha csak őt védtük. Alig néhány lépésre álltam meg tőle és csúsztam le Vinne hátáról, továbbra is tétován most éppen hányadán álltunk. De ha valaki, ő talán segíthetett rajtam és a halandók világán. Azon a világon, amiből az egykori szerelme származott. - Örülök, hogy látlak, SIgrún. - mondtam halvány mosollyal. - Visszavágytál a nyeregbe?
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.