Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Időtlen időkkel ezelőtt Hildr néven ismerték. Tudták róla, hogy különleges, ám azt is, hogy nem ártana senkinek sem. Varázslataival, gyógynövényeivel segítette a közösséget, amelyben élt. Az emberek bár nem értették, hogyan képes minderre, nem utasították el. Tudta, hogy szerencsés, hiszen sok olyan pletyka keringett, amelyben arról volt szó, hogy elzavarták, rosszabb esetben meg is próbálták ölni az olyan különleges erővel bíró nőket és férfiakat, mint ő volt. Hildr pedig szeretett élni. Boldog volt. Egyedül egy társ hiányzott mellőle, ám sok év után megismerkedett egy idegennel, aki hozzá hasonlókról mesélt neki, aki úgy tűnt, jobban ismeri mi is igazán, mint ő maga. A férfi szavai valóságosnak tűntek, igaznak, Hildr pedig hinni akart neki, hozzá akart tartozni, boldogan élni vele együtt, és megöregedni. Szerelmes lett, le sem tagadhatta volna, s úgy hitte, megtalálta a párját.
Egészen addig a napig, amikor a férfi kést nem szorított a torkához, azzal fenyegetve az életét, hogy végezzen el egy rítust. Bár veszélyes volt és nehéz varázs, abban reménykedett, hogy ha megteszi, amit a hazug férfi kér tőle, békével elmegy. Mindez azonban nem volt elég, s el akarta hurcolni a falujából, hogy jó pénzért azok kezére adja, akik féltették az életüket a “boszorkányoktól”, mert nem értették őket. Egyik éjjel, amikor megálltak, hogy a férfi pihenjen, Hildr segítségül hívta az erejét, az életét féltve elmormolta az ősi szavakat, s alig néhány perc elteltével a férfi szörnyű véget ért. Ekkor tudatosodott igazán a nőben, hogy milyen erősek is a képességei.
A nőt elvakította a hatalom utáni sóvárgás, a düh, amiért átverték, bizalmatlan lett az emberekkel szemben, s azután elvonultan élt a közösségtől. Szellemek - így hívja az összes gondolatot, amely tudattalanul, intuitív módon szivárog az elméjébe - maradtak neki egyedül, és bár ezek a “szellemek” figyelmeztették, óva intették, nem törődött ezzel. A józan eszére, amely azt diktálta, többé ne használja a sötét mágiát, ne vegyen el ok nélkül életeket, egy idő után már nem hallgatott. Az élet és halál feletti hatalom mindent elsöprő érzése felül kerekedett mindenen, s áldozatait nem válogatta meg. A közösség, amelyben oly sok évet élt le, félni kezdett tőle, s végül rátámadtak. Hildr addigra azonban már meg tudta védelmezni magát, gondolkodás nélkül meg is tette, minden teremtett lelket a másvilágra küldött: nem számított, hogy gyermek, nő vagy férfi. Mindenkit megölt, aki ellene lépett fel. Az igézet, a szellemek, úgy tűnhetett megszállta a boszorkányt, ő azonban egyre erősebbnek és hatalmasabbnak érezte magát. Tetteinek híre ment lassan a világban, egész csapatot küldtek ellene, akiknek Hildr csak az arcukba nevetett, mielőtt a sötétségbe küldte őket.

Felfoghatatlanul sok idővel ezelőtt Estrith néven ismerték. Hidegvérűnek és állhatatosnak ismerték meg, sokan nevezték kegyetlennek, mert nem kímélt senkit sem, aki az útjába állt. A sok-sok rossz tapasztalat után megkeményítette magát, már nem érdekli senki jóléte vagy élete a sajátján kívül. Megismerték a nevét mind a kilenc birodalomban, és sokan kértek tőle segítséget, sokan akarták, hogy használja a képességeit mások akaratának megfelelően, ám Estrith nem kötött szövetségeket nagyon-nagyon hosszú ideig. Nem állt az érdekében támogatni senkit sem. Ám az idő tovább csordogált, az ő számára is, így hát változtatnia kellett és változnia is kellett, amit hol jobban, hol rosszabbul élt meg, ám ő maga nem változott meg igazán: továbbra is a hatalomvágya hajtja, és mindaz a negatív indulat, amely felhalmozódott benne időtlen időkkel ezelőtt.

Ylvaként ismer most a világ. Legalábbis a világ egy kis szeglete. Nem hírnevet akarok már, csak a nyers, tiszta hatalmat. Az erőt. Azt, hogy kiteljesedhessen. És bár egyelőre nagyon kevesen tudják, már minden mozgásba lendült. Az első dominót én löktem el, Thrymmel együtt, bár talán még ő sem egészen érti, miféle láncreakciót indítottunk el az első elátkozottal.
Mindent látok, olyasmit is, amelyet elvakultak nem. Egyik oldal fanatikusai sem veszik észre a pusztítást maguk körül, amely talán önnön vesztükbe sodorja őket. Én azonban mindet látok, s csupán figyelek. Csendben. Pártatlanul. Tudom, hogy el fog jönni az a kor, amelyben több leszek, mint egyszerű “boszorkány”, ám most türelmesnek kell lennem, hagynom kell, hogy a dolgok összecsapjanak, s később elsimuljanak a hullámok. Akkor következem majd én. Mindent látok, s figyelek, csendesen és türelmesen.