Hildr & Alvis

You can't take back the damage you've done. Oh, you can hide, but you can't run

Miután a rendelésünket leadtuk, és a pincér ismét távozott a helyiségből, arcunkról egyből lehullott az álarc, amit mindketten viseltünk. Tisztában voltam azzal, hogy a norna miért nem avatott soha be az átokkal kapcsolatos terv további részleteibe, de ez igazán engem soha nem zavart. Nem bízott bennem és én sem bíztam meg benne teljesen. A céljaink azonban közösek voltak, efelől soha nem volt kétségem, épp ezért sem igényeltem eddig azt, hogy bővebb tudásom legyen az átokról. Megelégedtem annyival, hogy tudtam, Hildr bármit megtenne annak érdekében, hogy az átok zökkenőmentesen tudja kifejteni hatását, és eljöjjön a vég az istenek számára. A legutóbbi találkozóm Gullveiggel azonban elültetett némi bizalmatlanságot bennem. Persze nem a norna szándékaival kapcsolatban, inkább az átokkal. Nem kedvelvén a meglepetéseket, úgy éreztem, minden eshetőségre fel kell készülnöm, épp ezért tettem fel magamnak is a kérdést: valóban nem létezik semmilyen kiskapu? Valóban olyan mindenható lenne az átok? Az elvesztett emlékeket tényleg nem lehet visszahozni semmilyen módon?
- Nos, ezt örömmel hallom – feleltem a nornának, aki rezzenéstelen arccal közölte, hogy minden a tervek szerint halad. Ezúttal az álarca tökéletes volt, egyetlen rezdülése sem árulkodott az állításával ellenkező dologról, engem azonban nem tudott meggyőzni. A bizalmatlanság ott ült minden vonásán, így tudtam, ha lenne bármilyen gond is, azt nekem nem mondaná el. Nem mintha ez meglepett volna. – Tudom, hogy nem bízol bennem, Hildr, és hidd el, nem igazán érdekelnek a terveidnek a részletei vagy az átok működésének a mikéntjei – pillantottam teljesen komolyan a nő szemeibe, hogy lássa, vele ellentétben én kivételesen nem játszmázol. – Csak biztos akarok lenni abban, hogy mindent az irányításod alatt tartasz. Nem kell mondanom, hogy mennyire nem örülnék, ha valami mellékvágányra futna a célunk felé vezető úton – húztam feszes mosolyra az ajkaimat, ezáltal próbálva visszafogni a hirtelen rám törő dühömet. Elég volt csak arra gondolnom, hogy valami véletlen folytán az istenek nem kapják meg méltó büntetésüket, és már felforrt a vérem tőle. De még időben sikerült visszanyelnem minden indulatomat, elvégre ez nem a megfelelő hely, idő és célszemély volt ahhoz, hogy szabadon engedjen érzelmeimet. Nem mintha újdonságot mutattam volna vele Hildr számára, de jobban szerettem teljes önuralmat gyakorolni.  
Mielőtt a beszélgetésünket tovább tudtuk volna folytatni, a pincér már meg is érkezett a rendelésünkkel. Türelmes benyomást keltve dőltem hátra a székemben, bal kezemet azonban az asztalon hagytam, és végig doboltam mutatóujjammal, azt próbálva a pincér tudtára adni, hogy iparkodjon. Amíg itt lábatlankodott ugyanis, addig nem tudtunk a nála sokkal fontosabb dolgokról beszélni.
Miután kiment a férfi, én is felemeltem a poharamat Ylvához hasonlóan, majd aprót kortyoltam a borból. Egyetlen másodpercig fontolgattam csak, hogy tegyek-e neki említést Gullveig látogatásáról, és az apró felkéréséről. Látva a norna bizalmatlanságát és nem túl válaszkészségét, megfordult a fejemben, hogy inkább megtartom ezt az apró titkot magamnak. De végül úgy határoztam, hogy némi bizalmat szavazok a nőnek, és elmondom neki.
- Felkeresett a minap Gullveig egy felkéréssel – törtem meg a csendet, miközben a poharamat visszatettem az asztalra, majd fürkésző pillantásomat a norna arcára emeltem. – Gondolom, ki tudod találni, hogy kinek mit szeretne készíttetni velem – biccentettem felé, majd elkezdtem apró falatokban elfogyasztani a tányéromon levő ételt, míg arra vártam, hogy a norna kitalálja, amire céloztam, és reagáljon rá valamit.

521 szó ◆ Man or Monster

Hildr & Alvis

You can't take back the damage you've done. Oh, you can hide, but you can't run

Bevallom, nem igen kedveltem a nornákat. Volt valami ellenszenves számomra abban, hogy sorsistennőkként nemcsak képesek voltak látni mások életutjait, legyen szó jövőbeliről, jelen béliről vagy múlt béliről, hanem befolyásolni is képesek voltak azt. Már régóta vallottam, hogy magam alakítom a saját életem minden mozzanatát, hogy a magam ura vagyok, ezzel az elképzeléssel és hittel pedig egyenesen szembementek a sorsistennők. Hildr azonban azon kevés személyek közé tartozott, akivel még több száz év múltán is sikerült egy pozitívnak mondható kapcsolatot fenntartanom. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy köztünk kizárólag csak üzleti viszony volt, s hogy ebben a tekintetben hasonlítottunk egymásra. Mindketten a hatékonyságot értékeltük mindenek felett, és nem szerettük feleslegesen húzni a másik idejét. Természetesen, az sem volt elhanyagolható szempont, hogy közös cél érdekében munkálkodtunk.
Amint Ylva betette a lábát a terembe, egyből felmértem a megjelenését, s így természetesen nem kerülte el a figyelmemet az ékszer sem, amit a nő viselt. Bárhol és bármikor felismertem a saját kezem munkáját, s habár más esetben azt hihette volna az ember, hogy mindez nem volt több figyelmességnél és némi szentimentalizmusnál, Hildr esetében nem erről volt szó. Egyfajta néma fenyegetésnek, vagy az ő szavaival élve, üzenetnek szánta, amely azt mondta, hogy figyel engem. Igaz, a norna sokkal rejtélyesebb volt nálam, de ez ügyben én is igyekeztem a házi feladatomat elvégezni, és a lehető legtöbb információt begyűjteni mind az ellenségeimről, mind a szövetségeseimről. Mint már említettem, nem voltam a váratlan meglepetések híve, így minden tőlem telhetőt megtettem ezek elkerülése érdekében.
Mindketten fenntartottuk az előre megbeszélt fedőtörténet szerinti szerepünket, amíg a pincér a teremben tartózkodott. Amint azonban elhagyta azt, arcomról lehullt az álca, és egyből felvettem a megszokott rideg közönyömet.
- Milyen szerencse, hogy nem téged kell vele becsapni – jegyeztem meg a női szavait hallva. Nem vettem azokat magamra, mert tisztában voltam azzal, hogy kit mivel lehetett a legjobban olyan irányba mozdítani, amilyenbe én azt szerettem volna, s hogy ki milyen viselkedést hitt el a legjobban. A mosolyom pedig nem is tűnhetett őszintének, hiszen nem volt az – erre azonban csak azok jöhettek rá, akik igazán és jól ismertek. Ilyen személy pedig csak kettő létezett mind a kilenc birodalomban: Dvalin és Hildr.
Volt egy olyan érzésem, hogy a pincér nem fog sokáig termen kívül tartózkodni, ezért nem kezdtem egyből bele a mondanivalómba, helyette én is az étlapot lapozgattam Ylvához hasonlóan. Néhány másodpercen belül ismét megjelent a férfi, készen állva, hogy felvegye a rendelésünket. Mivel előtte fenn kellett tartanom az udvarias ékszerész álcáját, lenyeltem epés megjegyzésemet, ám nem kerülte el figyelmemet, hogy Hildr is hasonlóképp vélekedett a pincérről mint én.
- Köszönöm szépen, Ms Johanessen – vettem át a mappát a nőtől, amit felém nyújtott, majd magam mellé helyeztem azt az asztalra, hogy ne legyek olyan udvariatlan, aki mások előtt kezd a táskájába nyúlkálni. – Átnézem a javaslatokat, és amilyen hamar csak tudok, jelentkezem a tervezettel – tettem még hozzá, majd ismét az étlapot fürkészve megvártam, hogy a norna adja le előbb a rendelését, csak azután emeltem tekintetemet én is a pincérre. Ylvával ellentétben én vörösbort kértem és Sarde in Saort, vagyis pácolt sült szardíniát.
Szerencsére a pincér ezúttal rögtön elhagyta a termet, amint felvette a rendelésünket, ismét kettesben hagyva a nővel, és lehetőséget adva arra, hogy valóban arról kezdjünk el beszélni, amiért a találkozót megszerveztem.
- Feltűnt, hogy egyre többen jelennek meg az istenek közül Osloban, köztük olyan fontos személyek is, mint Odin, a Mindenek Atyja… - kezdtem bele a mondandómba, azonban nem siettem el azt. Előbb fel akartam mérni, hogy minden a tervek szerint haladt-e. – Feltételezem, hogy nem merült fel semmilyen probléma a terv kapcsán, igaz? – kérdeztem felvont szemöldökkel, alaposan tanulmányozva a nő arckifejezését. Mivel a karperecen kívül több közöm nekem nem volt az átokhoz, nem számoltam azzal, hogy Hildr bármi konkrétumot is mondana, éppen ezért volt fontos, hogy semmilyen rezdülése ne kerülje el a figyelmemet, amely alapján levonhattam a saját következtetéseimet.

632 szó ◆ Man or Monster

Hildr & Alvis

You can't take back the damage you've done. Oh, you can hide, but you can't run

Azóta, hogy átnyújtottam azt a bizonyos karperecet a nornáknak, nem találkoztam Hildrrel. Nem is volt okom rá, elvégre az alkunk ezzel beteljesedett, magam is letudva adósságomat. Mivel számítottam arra, hogy az átok nem fogja gyorsan kifejteni hatását - habár már nagyon vártam az istenek bukását -, ezért más dolgom nem volt, mint türelmesen várni és figyelni a fejleményeket. Mikor azonban egyre inkább olyan hírek ütötték meg fülemet, miszerint az istenek sorra jöttek át Midgardba, akarva-akaratlanul is ráncba futott a homlokom. Sejtettem, hogy azért jöttek, hogy találjanak valamilyen megoldást az átokra, ehhez pedig mi sem volt kézenfekvőbb, mint az embereket emlékeztetni ismét arra, hogy az istenek még mindig közöttük járnak. Ez azonban nyugtalanná tett. Természetesen, mindannyian számoltunk azzal, hogy az istenek nem fogják csak úgy hagyni, hogy a puszta létezésük is a feledés homályába vesszen, ám arra semmiképp sem számítottam, hogy maga Odin is Norvégiába fog jönni a többi fontos istennel együtt. Némi elégedettséggel is eltöltött ez persze, elvégre ez azt jelentette, hogy mindenki komolyan vette a fenyegetést. Ezzel egyidőben persze meg is nehezítették az átok terjedését. Engem ugyan nem avattak be a nornák abba, hogy miképp is működött ez, de nem volt túlságosan nehéz kitalálni, hogy valami ráolvasáshoz hasonlóra volt szükség. Mindenesetre, már ekkor is Hildr felkeresését fontolgattam, hogy biztosra vehessem, minden a terv szerint halad, és nem ütköztek semmilyen problémába. Mikor azonban látogatást tett nálam az a bizonyos személy, kérve egy bizonyos emlékmegőrzést és visszaszerzést elősegítő gyűrű megalkotását, úgy éreztem, eljött az idő arra, hogy Hildrrel tanácskozzak. Elvégre ez nagyban befolyásolta a terveinket.
A norna jelenleg a királyi hercegnő stylistjaként dolgozott Ylva néven, s mivel én pedig Oslo egyik legjobb ékszerésze voltam, nem volt nehéz kitalálni a fedőtörténetet a találkozásunknak. Alapvetően nem lett volna szükség ilyen módszerekhez való folyamodásra, miután azonban egyre több isten és más lény jelent meg Norvégiában, kénytelen voltam biztosra menni azt illetően, hogy ne keltsünk feltűnést találkozásunkkal.
A Sentrum neves olasz éttermébe foglaltam asztalt két fő számára este hat órára, én pedig 17:50-kor léptem be az étterem ajtaján. Szerettem mindig én érkezni a legkorábban azért, hogy legyen időm mindent megfigyelni. Természetesen ez nem feltétlenül csak a környezetemet jelentette, hanem annak a személyének a megjelenését is a megérkezésekor, akivel a találkozó megbeszélve volt. Nem igen kedveltem a váratlan szituációkat, vagy ha valami nem a terveimnek megfelelően ment végbe.
A recepciósnak bemondtam a nevem, ő pedig egyből a lefoglalt asztalhoz vezetett, amely az étterem egy privát találkozóknak fenntartott termében volt. Hiszen a királyi család ügyeit nem lehetett akárhol megbeszélni, még ha csak a hercegnő egyik öltözékéről is volt szó. Leültem az ajtóval szemben levő székre, hogy állandó rálátásom nyíljon azokra, akik be akartak lépni ide, majd türelmesen vártam, hogy az óra hatot üssön, és a norna is megjelenjen.
Nem kellett sokat várnom arra, hogy egy magassarkú cipő kopogásának hangja üsse meg fülemet a folyosón, ezzel elárulva, hogy a norna is megérkezett. Amikor láttam kinyílni az ajtót megpróbáltam egy udvarias mosolyfélét varázsolni az arcomra a látszat kedvéért, miközben felálltam, hogy üdvözöljem a nőt.
- Miss Johannessen, örülök, hogy végre tudtunk találkozni! A nevem Aaren Kolbeck – mutatkoztam be neki, miközben előrenyújtottam a karom egy kézfogásra. Szemem egy pillanatra a norna háta mögött ácsorgó pincérre esett, aki még mindig a teremben volt, s aki miatt fenn kellett tartani ezt a színjátékot. – Kérem, foglaljon helyet – mutattam az előtte levő székre. Amint Ylva leült, én is követtem a példáját, majd intettem a pincérnek, hogy nyugodtan menjen el, majd jelzünk neki, ha eldöntöttük, hogy mit akarunk kérni. Olybá tűnt, hogy a pincér nem akar ilyen fontos vendégeket magukra hagyni, amit látva egy pillanatra majdnem kiült az ingerültség az arcomra, de valószínűleg a férfi is megérezte a hirtelen hangulatváltozást, ezért sietve iszkolt ki a teremből. Abban a pillanatban, hogy kettesben maradtam Ylvával, arcomról egyből lehullott az udvarias ékszerész álarca, és a megszokott ridegség ült ki rajta. – Remélem, nem okoztam túl sok kellemetlenséget azzal, hogy felkerestelek – szólaltam meg, s habár szavaimmal azt implikáltam, hogy zavarna, ha nehéz helyzetbe hoztam volna a nornát, szemeimből és hangsúlyomból tökéletesen ki lehetett olvasni, hogy valójában teljesen hidegen hagyott a dolog.

671 szó ◆ Man or Monster