Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Mégis mit mesélhetnék magamról? Biztosan hallottál már Aegir és Rán gyönyörű szerelméről és abból született kilenc lányról. Az írások szerint minden olyan tökéletesnek tűnik, hisz miért is ne lenne az az isteneknél.... Nos ahogy sok mindenben itt is van egy kis torzítás. Igaz nagy volt a szerelem közöttük és tényleg kilencen vagyunk... De cseppet sem olyan nagy a boldogság, mint ahogy azt hiszik. Viszont nem fogok nekiállni panaszkodni. Minden családnak megvan a maga baja. Hiába vagyunk istenek. Problémáink nekünk is lehetnek.
Viszont a mai világban a legnagyobb probléma az, hogy az emberek nem veszik észre azt, hogy tönkre teszik azt a bolygót, amit kaptak. Nem fogják fel, hogy maguk alatt vágják a fát és hamarosan a szakadékba zuhannak. Abban biztos vagyok, hogy majd akkor fogják igazán szídni az isteneket, amiért nem segítettünk nekik.
Persze mindig az a legkönnyebb, ha mást hibáztatunk a saját hibánkért. De valahol meg is értem, hisz ha rájönnének, hogy mind ezt csak maguknak köszönhetik... Nem is merek ebbe belegondolni. Viszont vannak közöttük harcosok, kik próbálják megmenteni maguknak a világukat. Sajnos a hangjuk nem elég erős, de ennek ellenére sem adják fel a harcot és úgy látom egyre több követőjük lesz. Igaz lassan növekszik a számuk, de már ez is nagy pozitívum. His ez azt jelenti, hogy még más emberek is kezdik felfogni, ha most nem lépnek, akkor hamarosan vége ennek a nagy jólétnek. Ezért is jöttem le én is közéjük, hogy segítsek nekik a harcban, kinyitni a szemüket, hogy lépni kell.
Rán és Aegir lánya vagyok, az első... Engem is vonz a tenger, annak minden állata és növénye, de leginkább a jég borította területei. Ha emberként godolkoznék azt mondanám kész csoda, hogy abban a rideg környezetben is képes valami megélni. Képes volt alkalmazkodni és túlélni. De tudom, hogy ez nem csoda, csak az istenek által megalkodott gyönyörű világnak egy része, ami egyben iszonyat törékeny, de erős is.
Viszont azt sem szabad elfeljtenünk, hogy az embereket magunknak alkottuk meg. Így a mi érdekünk is, hogy ne tegyék tönkre ezt a bolygót, mert másikat nem igazán hiszem, hogy kapnának. Ahhoz viszont nekünk is áldozatokat kell hoznunk. Van, aki megteszi, de van aki csak beintett és nem merészkedikk le a halandók közé. Csak fentről figyeli, ahogy azok elpusztítjá saját magukat. De csak addig fognak ők is mosolyogni, míg nevük véglek feledésbe nem merül. Akkor már késő lesz bármit is tenniük.
Őszintén szólva megszerettem az emberek életét is itt, az általuk Oslonak nevezett városban. Sok érdekeset tanultam róluk, de ami a legfurcsább az az, hogy miközben olyan sok szépet képesek megalkotni őrült módjára tudnak pusztítani is. Mint a gyerekek, csakhogy ez nem játék, amit majd elrak a dobozába és előveszi akkor, mikor ismét kedvet kap hozzá. Ha egyszer itt lerombolta visszaépíteni már nem igazán fogja tudni.
Viszont azt sosem fogom elfelejteni, hogy honnan jöttem, ki vagyok én, vagy a húgaimat. Az emberi munkám mellett mindig szakítok időt arra is, hogy legalább fél szemmel, de figyeljek rájuk is.