Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Még mindig alig hiszem el… életben van! Ennyi idő után a csodával határos módon újra előkerült, és akármennyire is kíváncsi vagyok arra, hogy mi történhetett vele az elmúlt években, nem zaklatom őt ezekkel a kérdésekkel. Egyszerűen csak örülök neki, hogy él, és virul. Nem gondoltam volna, hogy valaha is viszont fogom még őt látni, de tessék! Az elvesztése olyan fájó pont volt nekem, ami segítség nélkül könnyen a saját vesztemmel zárulhatott volna. Mind a mai napig tisztán emlékszem arra az éjszakára, mikor eltűnt.
Mindketten munkamániások voltunk világ életünkben, és gyakorta vállaltunk túl magunkat, ami sokszor torkollt abba, hogy a munkaidőnk lejárta után csak órákkal később értünk haza – de ez valahogy sosem zavart minket. Ezzel ugyan rövidebbé vált a közösen eltöltött időnk, főleg ha váltottuk egymást a műszakokban, de mindig megoldottuk, hogy a láng sose hunyjon ki közöttünk. A közös szabadnapjainkon elmentünk vacsorázni, elmentünk túrázni, kicsit világot látni, és folyamatosan mélyítettük a kapcsolatunkat. Fülig szerelmes voltam belé, és úgy tűnt, ő is hasonlóképpen érez az irányomba.
Épp a megismerkedésünk évfordulóját készültünk ünnepelni. Nem voltam egy túl nagy séf, ismertem egy-két receptet, amit még akkoriban a kollégium első éveiben elsajátítottam, hogy se ne haljak éhen, se ne rövidítsem meg vészesen az életéveim számát, de a komfortzónámon egyszer sem mozdultam ki. Egészen eddig. Megvettem a legszebb, és egyik legdrágább húst, felsőkategóriás összetevők, bor, és terveim szerint, mire a nappalos műszakjából hazaért volna megfáradtan az én drágám, addigra frissen és zamatosan tálaltam volna neki a Wellington-bélszínt. Az előtte lévő hetekben csak ezért vettem pár főzőleckét, hogy minél szebben, minél finomabban meg tudjam csinálni erre a különleges alkalomra.
Viszonylag gyorsan haza szoktunk érni a munkahelyünkről, szóval türelmesen vártam. Vártam. Vártam. De először csak öt perc, később tíz, utána már húsz perc késésben volt Jaya. Nem értettem, hogy mi van, ezért megcsörgettem a telefonján - nem vette fel. Írtam neki üzenetet – nem érkezett rá válasz. Zaklattam, próbáltam elérni, de mindhiába. Harmincöt perccel a várt érkezését követően betelefonáltam a munkahelyére a közös kollégánknak, aki váltotta a jegyesemet. Az idegességem ott hágott a tetőfokára, mikor azt mondta, hogy tizenöt perccel korábban érkezett, és hazaküldte Jayát. Harmincötről máris ötven percre ugrott a késése. Ha valami fontosat megbeszéltünk – csupán annyit mondtam neki, hogy most időben érjen haza, mert van egy meglepetésem számára -, akkor ahhoz mindig tartottuk magunkat, ha viszont mégis közbejött valami, akkor  azonnal értesítettük a másikat. Elérkeztünk az egyórás határhoz, mikorra már mindenkit körbekérdeztem, de senki nem tudott róla semmit.
Az egy órából aztán kettő vált, a kettőből négy, a négyből tizenhat, huszonnégy, majd jöttek a napok, a hetek, a hónapok, és fél év keresés után a végleges lezárás. Az utolsó utáni pillanatig küzdöttem azért, hogy ráleljünk a nyomára, de mindhiába. A temetésén egy üres koporsót engedtünk a kiásott sírhely mélyére. Ami aztán ezután jött, az maga volt a megtestesült Pokol.
Amint megszűnt a remény, hogy rálelhetünk a nyomára, teljesen magamba zuhantam. Depressziós lettem, a gyógyszertudásomnak köszönhetően kis időre gyógyszerfüggő is, amit előszeretettel kevertem valami jó erős alkohollal a maximális hatásfokért. A legszomorúbb ebben az, hogy annyira jól rejtegettem mindenki elől, hogy a rákövetkező tíz hónapban senki nem fordult felém aggódó tekintettel, kérdésekkel, segítségnyújtási szándékkal. Gondoltam én.
Volt ugyanis egy bizonyos valaki, aki ugyan szintén késve vette észre a problémáimat, de még így is sokkalta hamarabb, mint bárki más. A temetést követő tizedik hónap tizedik napján, miután egy közös éjszakai műszakkal végeztünk, a segítségemet kérte egy-két nehéz holmi pakolásában. Szíves-örömest vállaltam ezt a nemes feladatot. Fiatal volt, kékszemű szőkésbarna hajkoronával és mindenekelőtt mérhetetlenül csinos külsővel. A legtöbb férfi vágyálma volt ott a Sürgősségi Osztályon, ő viszont nem kezdett ki senkivel sem. Így miután a lakásába értünk és bezárta mögöttünk az ajtót, leültetett a foteljába, és… elkezdett kérdezősködni. Beszélgetni kezdtünk, és ahogy mondani szokták, a többi már történelem.
Megtaláltam a túlnyúló gyászból a kiutat ennek a nőnek a karjaiban, aki ugyan aneszteziológus volt, de épp készült lerakni a szakorvosi vizsgáját pszichiátriából. Mivel ismert, látta rajtam azokat az apró jeleket, amiket én úgy gondoltam, hogy ügyesen elrejtettem, ő viszont átlátott a szitán. Kisegített a depressziómból, és neki köszönhetően újra teljes emberré váltam. Két évvel ezelőtt megkértem a kezét, egy éve pedig sor került a házasságra is.
Jaya visszatértének híre örömmel tölt el, ugyanakkor gondterheltté is tesz. Nem tudom, hogy mit érzek akármelyik nő iránt, és ez lassan az őrületbe fog kergetni. Beszélnem kellene mindkettejükkel, de ez mégsem egy olyan téma, mint megvitatni a következő úticélunk helyszínét. Tudom, hogy tisztáznom kellene az érzéseimet, de félő, hogyha ez megtörténik, akkor azzal ahelyett, hogy előrébb kerülnék, csak még nagyobb slamasztikában fogom találni magam. Úgy néz ki, akármennyire is próbáltam lezárni magamban és elfelejteni a régi jegyesem emlékét, nem sikerült. A legnagyobb meglepetésként az a megvilágosodás ért, miszerint az érzéseim egy fikarcnyit sem változtak az irányába, akármi is történt az elmúlt négy évben.