Lukas & Jaya

So when I think about life
You're the only one I'd like
To be lost with and then found

Újabb zsigeri visszavágás, de ezúttal a nevetés elmarad. A szemeim Luke vonásaira szegeződnek, és mielőtt még meggondolhatnám magam, megjelenik az arcomon egy sokatmondó mosoly, olyan, ami a tekintetembe is szikrákat csempész,  de aztán észreveszem magam. Emlékezve rá, hogy ennek már nincs helye, de főleg nincs létjogosultsága köztünk, gyorsan elkapom róla a pillantásomat és megköszörülöm a torkomat, mintha azzal eltüntethetném az előző másodperceket.
– Igen, tudom – mosolyodom el már sokkal könnyedebben, amikor a támogatásáról és a segítségéről biztosít. Ha valamiben, hát ebben tényleg nem kételkednék soha. – Köszönöm. Valószínűleg szavadon foglak, ha már úgyis annyit rontom itt a levegőt – vonok vállat halk kuncogással, figyelve arra, hogy ez a kis nevetés ne okozzon mozgást abban a kezemben, amelyiken éppen dolgozik. Ennek mondjuk sokkal nehezebb akkor eleget tennem, amikor keresztrejtvényekkel és a sudokuval jön.
– Ha még sokszor megnevettetsz, ez a kezem sem tud majd veszteg maradni – bökök állammal a kissé kilyuggatott tenyerem irányába, de közben leplezetlenül vidám maradok. Ez persze a legkevésbé sem meglepő... ezért szerettem mindig is Luke társaságában lenni már szinte a rezidensi éveim első napjától kezdve. Mellette soha nem volt nehéz elengedni magam.
A hangulat aztán elkerülhetetlenül megváltozik, amikor elérkezik a szintén elkerülhetetlen pillanat: a szembesítés. Nem mismásolom el a dolgot, még ha amúgy sokkal kényelmesebb is lenne, mert annál jobban tisztelem őt és a közös múltunkat is, de a válasza hallatán hosszan és mélyen felsóhajtok. Nem bánt meg azok kendőzetlensége, nem is várnék tőle kevesebbet az őszinteségnél, és még a szemkontaktust sem szakítom meg, mégsem tudok erre mit mondani. Mi más lehetne a megoldás, mint az, hogy távol tartjuk magunkat egymástól? Legalább addig, míg én is túlteszem magam rajtad..., szeretném mondani, de nem visz rá a lélek.
Végül aztán mégis megpróbálom mindezt szavakba önteni, ő pedig türelmesen meghallgat. Nehéz szívvel figyelem őt, ahogy sóhajt, a hajába túr, a fejét pedig lehajtja; láthatóan neki sem egyszerű ez az egész, de persze nem is gondoltam, hogy az lenne. Mi más lehetne a megoldás?, szeretnék visszakérdezni, mégsem teszem, én is ugyanolyan türelemmel és tisztelettel hallgatom meg, mint ő engem. Nem tudok vele teljesen egyetérteni, önző módon úgy érzem, neki valamennyire azért mégiscsak könnyebb lehet, hiszen megházasodott. Talált valakit, akivel úgy döntött, hogy le akarja élni az életét. Még ha nekem borzalmasan fáj is ez a tudat, a tények makacs dolgok. Ő egyszer már túllépett rajtam és megnyitotta a szívét valaki más előtt... még ha nem is hibáztatom ezért, nekem ez a lépés egyelőre jócskán várat magára.
A gondolataim kifejtésére végül mégsem marad lehetőségem. A telefonja megcsörren, én pedig csak bólogatok, amikor felveszi azt; műszakban van, sokkal fontosabb dolga is lehet annál, mint hogy itt beszélgessen velem. Épp elég a beszélgetés egyik oldalát hallani ahhoz, hogy tudjam: ez most éppen így is van. Értő mosollyal, neheztelés nélkül bólintok, amikor ennek hangot is ad. A következő szavaira már sokkal nehezebb így reagálnom, zsigerből ellenkeznék, mert már csak az kellene, hogy még "civilben" is időt töltsünk kettesben, de túl jól ismer már: egy övön aluli ütéssel is felérő puszit nyom az arcomra, hogy még azelőtt elhallgattasson, hogy kiadnék egy hangot is.
Felsóhajtok, majd egy a hang egy nevetéssé pöffen át, amikor óvatosságra int a tárgylemezekkel kapcsolatban. Feltartom neki a profin bekötözött kézfejemet, hogy lássa: nem nagyon fogok én ma már semmit macerálni, és közben visszanyelek minden zsigeri ellenkezést.
– Oké – adom be a derekamat egy nagy sóhajjal. – Reggel a bejáratnál – biccentek. Ellenkezhetnék is, de én is túl jól ismerem már; tudom, hogy soha nem adná fel.
Talán jobb is, ha túlesünk ezen, biztatom magamat, miközben a háta mögött becsukódó ajtót figyelem, de túlzásokba nem esek. Gondosan eltöltöm a műszak hátralevő részét azzal, hogy rendet tegyek a laborban, eltüntessek magam után minden nyomot, aztán pedig inkább olyan dolgokban segédkezzek, amik nem szólítanak a sürgősségi környékére. Lélekben fel kell készítenem magam a reggelre.


Bár az éjszaka folyamán ezer és egy, rosszabbnál rosszabb, szánalmasabbnál szánalmasabb indokot és ürügyet találtam ki a visszatáncolásra, és legalább hatszázszor megnyitottam az Új üzenet funkciót a telefonomon, végül mindig visszatöröltem a bepötyögött sms-eket, A műszak végeztével megszabadulok a köpenyemtől, egy kicsit megpróbálom összeszedni magam, aztán a táskámat megragadva a hátsó kijárat helyett a főbejárat felé veszem az irányt. Kimegyek hogy a friss levegőt érezhessem - a furcsán érzékenynek tűnő szaglásomat egy idő után bántja a fertőtlenítő átható szaga -, és ha Luke még nincs ott, a lépcső tetején várom meg, hátammal kényelmesen az egyik oszlopnak dőlve. Ha már ott van, akkor egyenesen odalépek hozzá.
– Nem szöktem meg – tárom szét a kezem egy kis mosollyal, amikor megpillantom. – Szóval, mi a terv? Javasolhatok egy kávét? – hozakodok elő az éjszakai műszak után talán leglogikusabb, és egyben a leginkább biztonságosnak mondható megoldással. Nincs az az isten, hogy felhívjam a lakásomra, vagy ilyesmi. Annál már csak az lenne kellemetlenebb, ha ő hívna el magához, és mondjuk találkoznék a feleségével.

Lukas & Jaya

So when I think about life
You're the only one I'd like
To be lost with and then found

A helyzet abszurditása ellenére is halkan elnevetem magam Luke csípőből jövő visszavágásán. Már csak azért sem ellenkezek tovább, mert egyébként igaza van, és ezt én is tudom - eddig is tudtam, csak épp sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem is bukkan rám, miközben itt játszom a szerencsétlent. Mindenesetre így már egyébként is mindegy, ezért hagyom magam, felé nyújtva a kezemet is, hogy megnézhesse. A figyelmem gyorsan el is terelődik, ahogy a kezét figyelem, mígnem meghallom azt a kérdést, ami túl sok mindent jelenthetne, én pedig túl későn jövök rá arra, hogy nem tudhat semmit. Az arcomra addigra már kiül egy pillanatnyi zavart rémület, amit ő - lévén túl jól ismer már engem - észre is vesz.
– Ne is figyelj rám – rázom meg a fejem zavartan. – Hirtelen ért a leleplezés – biccentek aztán a minket körülvevő labor irányába, gyorsan elterelve a szót arról a pillanatnyi kis kellemetlenségről.
Tartom a szavam, nem szökök meg, míg felszerelést hoz magának - még ha meg is fordul a fejemben, nem lenne sok értelme -, inkább előkészítem a helyszíni ellátáshoz a terepet az épen maradt kezemmel. Amikor Luke visszatér és rápillantok, sikerül elkapnom a mosolyát, amint végignéz az asztalon, és nem tudok nem visszamosolyogni én is. Egy kicsit felhúzom a vállaimat, de hát... úgyis tudja, hogy milyen vagyok. Ahogy munkához lát, először a fájdalommal kapcsolatban nyugtatom meg, aztán pedig belevágok a magyarázatba, amit hirtelenjében képes voltam kiötölni - és aminek a hihetőségére szinte azonnal rácáfol.
– Úgy tűnik, erősebb a fogásom, mint gondoltam – vonom meg azt a vállamat, amelyik oldalon nem dolgozik a kézfejemen, és viszonzom azt a kis mosolyt is, amit rám villant a pillanatnyi szünetben. Ez még csak nem is hazugság. És, talán éppen ezért, nem is nagyon tudnék ennél jobb indokkal előrukkolni...
– Kedves tőled, hogy ezt mondod, de azért négy év az négy év – vetem ellen egy félszeg mosollyal, kerülve a pillantását. Inkább a tenyeremet figyelem, ami épp oly sebzettnek tűnik, mint amilyennek a szívemet érzem, és épp annyira kaotikusnak, mint amennyire az életem feletti irányítás kicsúszott a kezemből. Az a négy hosszú év persze nem csak a munkám szempontjából esett ki az életemből, de ez a téma kínosan kerülendő tabu volt. Még akkor is, ha a következő felajánlását hallva nem tudtam teljes mértékben mellette elevickélni. – Azért most már jobb esélyekkel indulnánk – emlékeztetem finom hangon, szinte félve pillantva rá, de ha a tekintetünk találkozik egy pillanatra, megpróbálkozom egy bátorító mosollyal. Nem akarom, hogy azt higgye, haragszom. Az élet megy tovább.
A következő, egyébként nagyon is logikus érvelés mentén felépített tanácsait hallva már sokkal élettel teliben mosolyodom el.
– Esküszöm, hogy a szabadnapjaimon pont ezt csinálom, de muszáj lekötnöm ezt is itt – ütögetem meg a halántékomat a szabad kezem mutatóujjával. Arra már nem térek ki részleteiben, hogy pontosan miért, de egyébként is úgy vagyok vele, hogy jobb, ha nem tudja. Bizonyos részeit egyáltalán nem is akarom, hogy tudja.
Mivel időközben eltűnnek a tenyeremből az oda nem való üvegdarabok és -szilánkok, inkább arra is terelem a szót, hogy aztán jóízűen felnevessek a kis játékán. Persze ismerem már annyira, hogy tudjam: csak szórakozik velem, de éppen ezért is nevetek, elvégre egyértelműen ez volt a célja. Még akkor is, ha egyébként nagyon is igaza van; sosem volt a hencegő típus, sőt, inkább alá szokta becsülni magát, és nem hiszem, hogy ez megváltozott volna.
– Ó, igen, természetesen. Elnézést kérek a meggondolatlan feltételezésért, doktor úr – megyek bele a tréfálkozásba magam is, somolyogva figyelve őt. Ilyenkor egy kicsit mindig olyan, mintha egy nap sem telt volna el, pedig mintha egy fél életnyi szakadék lenne a most és aközött a nap között, amikor utoljára láttam az elrablásom előtt.
Amikor már komolyabbra fordítva a szót is megválaszolja a kérdésemet, értőn bólogatok, aztán újfent elmosolyodom.
– Szóval ügyesen voltam ügyetlen – vonom le a következtetést, mielőtt rápillantanék a kezemről, hogy ha a tekintetünk ismét találkozik, őszinte hálával tudjak a szemeibe nézni. – Köszönöm, Luke – mondom ezt már magam is komolyabban, apró, hálás mosollyal ajkaim szegletében.
A kötözés folyamata közben sem igazán látszik rajtam fájdalom jele; persze egy-két kellemetlen fintor kiül az arcomra, de nem sziszegek vagy rángatózok, egyszerűen csak tűrök, mint eddig. Volt már ennél rosszabb is. Vagy legalábbis ezt hiszem, míg újra meg nem szólal, világossá téve, hogy ha azt hittem, megúszom a másik szembesítést, nagyon nagyot tévedtem. Halkan felsóhajtok, a vállaim kissé előreesnek, és bár zsigerből tagadhatnék, nem teszem. Tudom, hogy felesleges. Luke nem ostoba, és nem is áll szándékomban megsérteni azzal, hogy annak állítom be őt.
– Nem tudom, Luke – szólalok meg halkan, újra kerülve a pillantását, és inkább azt figyelve, ahogy a keze szakavatott módon befejezi az enyém bekötözését, hogy aztán az ujjai továbbra is a kezemet fogják. – Te nem gondolod, hogy ez lenne a helyes döntés? – emelem aztán rá a tekintetemet lassan, megvárva, hogy ő is rám nézzen. Ha ez megtörténik, talán szokatlannak is hathat a nyíltság, amivel most őt figyelem, mert ahelyett, hogy tovább erőltetném magamra a semmi nem történt álcáját, hagyom kiülni a szemeimbe a bizonytalanságot, a fájdalmat, az űrt. – Nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Én nem tudok tovább úgy tenni – helyesbítek gyorsan, emlékeztetve magam, hogy helyette nem dönthetek és a nevében sem nyilatkozhatok. – Kezdettől fogva a barátom vagy, a kollégám, akit tisztelek és becsülök, és nem akarom, hogy ezek közül bármelyik is megváltozzon, de én nem... Nem tudok tovább úgy tenni, mintha könnyű lenne átlépnem a múltunkon. Mert nem az. Sajnálom, de nem az – mondom ki halkan, egyenesen az igazságot. Lassan elhúzom a kezem az övétől, szemeimmel követve a mozdulatot, ami bár pontosan olyan nehéz, mint a szavaim, ha már eljött ez a pillanat, akkor nincs más választásom. – Nem szeretnék kellemetlenséget okozni neked, sem pedig a házasságodnak, annál sokkal fontosabb vagy nekem. Éppen ezért gondolom úgy, hogy az a legjobb, ha egy kis... távolságot állítunk be magunk közé, ameddig én is... – megküzdök a magam démonaival, akarom mondani, de nem jönnek a számra a szavak. – Ameddig helyreteszem magamban a dolgokat – fejezem be végül, csak ekkor véve rá magam, hogy újra rá tudjak nézni.

Lukas & Jaya

So when I think about life
You're the only one I'd like
To be lost with and then found

A lebukás, mint olyan, már önmagában is kellemetlen lenne, de nekem még ezt a helyzetet is sikerül fokozottan előadnom. Még ha csak arról lenne szó, hogy valaki rám talált a laborban... kimagyarázhatnám magam valamivel, és később visszaosonhatnék eltüntetni a nyomokat, most azonban messze más a helyzet. A frusztrációmnak hála az egyik ilyen nyomot épp darabokra törve állítom bele a saját tenyerembe, és még csak nem is akárki talál rám odabent.
Luke-nak egyáltalán nem szabadna itt lennie, és nem csak úgy itt, mint a laborban, hanem egyáltalán. Alighanem a gyávaságom legaljasabb cselekedete volt úgy beírogatni magam a műszakokra, hogy mindig elkerüljem őt, de... egyszerűen muszáj volt. Lett volna. Szerettem volna élni hagyni őt, élni azt az életet, amit nélkülem - jogosan - újjáépített, de egyszerűen nem ment, ha nap mint nap látnom kellett.
Most viszont ismét ezzel kell szembenéznem, és még az is megfordul a fejemben, hogy ha itt van, akkor talán átlátott az én kis ármánykodásomon is. Még ha így is van, most azért bőven sikerül elterelnem a figyelmét, egyelőre megúszva az esetleges szembesítést, még ha akaratlanul is. Természetesen azonnal összerakja a képet, az a mosoly pedig, amitől még mindig félrever egy kicsit a szívem, komolyabb arckifejezésnek adja át a helyét.
– Nem érdekes, mindjárt eláll a vérzés... – mormolom az orrom alatt, pedig még én is tudom, hogy nem fogom megúszni. Az ő helyében én is ugyanezt tenném, és már csak azért is tudom, hogy nem fogja annyiban hagyni - aminek egyértelműen hangot is ad.
Halk, lemondó sóhajjal adom meg magam, elengedem a sérült tenyeremet, hogy aztán felé nyújtsam a kézfejem, hagyva, hogy levegye róla a sebtében odaszorított papírtörlőt, aztán alaposan megszemlélje. Miközben ő a tenyeremet nézi, én nem tudom levenni a tekintetem az ő kézfejéről; a bal gyűrűsujján díszelgő karikán még a fény is úgy csillan meg, mintha gúnyolódni akarna rajtam. A mellkasomba maró érzés nem lesz kevésbé kellemetlen, akkor sem, ha nem neheztelek, csak azt nem tudom, az idő segít-e majd ezen. Egyelőre nem úgy tűnik.
A szóhasználata hirtelen ránt vissza a valóságba. Visszatérsz az élők közé. A pulzusom hirtelen ugrik magasra, tekintetem a kezéről az arcára kapom, mintha csak jelek után kutatnék, hogy tud valamit, de aztán gyorsan nyugalomra intem magam. Honnan tudhatná?!
– Ügyetlenkedtem egy kicsit – válaszolom meg inkább a kérdését, nem térve ki a körülményekre, mert arra még nincs meg a magyarázatom. Azt így is látom, hogy körbefuttatja a tekintetét a laboron, és ha valakinek, hát neki nem kell elmagyarázni, mi mindent csinálhattam idebent... szóval jobb lesz, ha okosan improvizálok.
– Most már úgyis lebuktam, nem igaz? – kérdezek vissza egy apró mosollyal, felhúzva a vállaimat, amikor játékosan megfenyeget. Ettől még persze megfordul a fejemben a szökés gondolata, miután elhagyja a labort, de azt hiszem, egy egész műszakon keresztül a kórházban bújócskázni nem lenne túl... felnőttes viselkedés.
Inkább arra fordítom azt a rendelkezésemre álló egy-két percet, hogy összerakjam a magyarázatot a fejemben. Előrelátóan leülök az egyik székre az asztal mellett, ép kezemmel a lámpát is felkapcsolom, míg a sérültet igyekszem kicsit magasabban, az asztallapon tartani. Így valószínűleg könnyebb is lesz, mintha magamat kellene megműtenem... de, persze, ugyanennyi plusz kihívás is adódik Luke személyével. Amikor felszerelkezve visszatér, halványan, hálásan mosolygok rá, amiért segít nekem - mint mindig. Mintha egy nap sem telt volna el, nemhogy négy év.
– Ne aggódj, nagy a tűrőképességem – válaszolom meg az érthető figyelmeztetését, arcomon egy kissé örömtelen mosollyal. Nem akarok túl sokat mondani a szavaimmal, csak megnyugtatni szándékozom, bár valószínűleg ő sem gondolja, hogy az eltűnésem négy évét sakkozással töltöttem. Egyszerűen csak felkészítem magam a fájdalomra, és bár az állkapcsom meg-megfeszül, másik kezem ujjai pedig erősebben kapaszkodnak a szék oldalába, csendben tűröm, míg ő precízen és hatékonyan dolgozik. Aztán persze a kíváncsiságának is hangot ad, még ha egy-két megjegyzésbe csomagolva is.
– Akkor jó hírem van: ezzel már megelőztelek – ismerem be az itt tartózkodásom egy részletét, és ha épp felnéz rám, a melegbarna szemekbe pillantva elmosolyodom. – Nem kell aggódnod, a saját vérem volt a mintán. Lebuktattál az én titkos projektemben – mutatok körbe könnyedén a szabad kezemmel, nem túl nagy mozdulatot téve, hogy ne zavarjam meg a másik tenyeremen végzett munkájában. – Szabadidőmben saját magamon gyakorlok néhány alapfogást, hogy visszazökkenjek a gyakorlatba. És mielőtt még túl messzire mennél gondolatban: nem, ezt tényleg csak az ügyetlenkedésemnek köszönhetem – teszem hozzá egy szélesebb, játékos mosollyal. Nem esik jól hazudni neki, de érthető módon teljesen őszinte nem lehetek, és ez így legalább részben igaz.
– A mikrobiológiát nehezebb megmagyaráznom. Azt hiszem, csak szeretném, ha lenne egy... B tervem, tudod. Nem mintha rosszul állna a szénám, de nem akarom túl biztosra venni, hogy nem gondolja meg magát az utolsó pillanatban az igazgatóság. Ha mégis azt mondják, hogy nem állhatok vissza a régi helyemre, tudnom kell mutatni valami hasznosat. Érted, ugye? – pillantok a szemeibe ismét, ha felnéz rám. Rajta kívül nem sokan értették eddig sem, miért ilyen fontos nekem a munkám, de ha valakinek, hát neki tudom, hogy nem kell külön megmagyaráznom. – Most különösen fontos, hogy maradhassak. Ha napestig otthon kellene ülnöm, biztos, hogy becsavarodnék – ismerem be halk sóhajjal az újabb fél-igazságot.
A beszélgetésünk közben a kisebb-nagyobb üvegszilánkok és -darabok lassan elfogynak a tenyeremből, én pedig felpillantok a nem túl szép, de azért nem is annyira szörnyű látványról.
– Nos, mi a diagnózis, Dr. Bjornstad? Megmaradok? – mosolyodom el újfent.

Lukas & Jaya

So when I think about life
You're the only one I'd like
To be lost with and then found

Szinte pislogás nélkül meredek a vékony üveglapokra, mintha arra számítanék, hogy legalábbis az erőszakos szuggerálástól majd biztosan történni fog valami. Akármi.
– Gyerünk már... – sziszegem, ujjaimmal türelmetlenül dobolva az asztalon, a mikroszkóp állványa mellett. – Legalább mutass valamit, az istenért!
Újra belenézek a mikroszkóp lencséjébe, de az üveglapok közötti vérminta, amit saját magamtól vettem le, ugyanúgy viselkedik, mint eddig: teljesen normálisan. Szitkozódva emelem fel a fejem és nézek körbe, a tehetetlenség és a tudatlanság okozta frusztrációm túlságosan is erősen érződik. Eszembe jut a labor szemetesébe helyezett kicsi, immáron üres műanyag zacskó - amitől később még meg kell szabadulnom valahogy -, eljátszok a gondolattal, hogy a kettőnek köze lehet egymáshoz. Már csak azért is, mert napok óta próbáltam ellenállni a késztetésnek, mire ma feladtam, és azok óta a napok óta most először érzem magam úgy, mint aki él. Aminek nyilván csak annyi értelme van, mint annak a furcsa látomásnak annak a furcsa nővel.
Ne áltasd magad, Jaya. Te is tudod, mi történt. Valahogyan visszatértél a halálból.
Igen, csakhogy orvosként pontosan tudom: nincs olyan, hogy visszatérés a halálból. A halál az valami végleges, valami elkerülhetetlen, valami visszafordíthatatlan, valami...
Valami olyan lehetetlenség, mint hogy a vér az egyetlen táplálék, amit ellenkezés nélkül befogad a gyomrod?
Ingerült mozdulattal rántom ki a mikroszkóp alól az üveglapokat, de vagy azért, mert nem figyelek oda, vagy azért, mert nem vagyok tisztában a saját fizikai erőmmel - vagy talán mindkettő -, ahogy dühömben a tenyerembe szorítom azokat, az üveg olyan könnyedén roppan el a markomban, mintha csak tojáshéj lenne.
– A szentségit! – szisszenek fel.
A tenyerem automatikusan nyílik szét, megszakítva a kontaktust, de akkor már késő: az üveglapok darabokban ékelődtek a bőrömbe, gondoskodva róla, hogy a vérminta már ne csak a lapok között legyen és ne is csak kis mennyiségben. Káromkodva lépek oda a papírtörlőkhöz, végigcsöpögtetve közben a padlót, gyorsan felmarkolva néhányat és a tenyeremre szorítva őket.
Nem tudom eldönteni, hogy csak a hirtelen kialakult káoszt miatt nem hallottam kopogást, vagy épp az ajtó nyitódását, de ahogy tenyeremet a papírtörlőkkel a combomra szorítom és veszek egy mély levegőt, hirtelen világossá válik, hogy már nem vagyok egyedül. Orrlyukaim kitágulnak, és ahogy még egyet lélegzek, valamilyen beteges módon nagyon is fel tudom ismerni az illatot.
– Lukas...? – fordítom felé a fejem lassan. Az adrenalin mellé a pánik is beköltözik a véráramomba a valamilyen szintű lebukás érzése miatt, és még csak nem is értem, mi történik. Egészen biztosan emlékszem, hogy ma nem az övé lett volna az esti műszak.