Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Ki gondolta volna, hogy amikor az Álf fia megleli a nőt, akiért képes elmenni, még az oly távoli Midgarda is, beüt - a földi terminológia szerint -  a nagy fekete kupac. Mert nem minden van ám úgy, ahogy azt az Álf megálmodja. Azt hiszed, hogy végre együtt élhetsz egy nővel, békében, boldogságban, nyugalomban és boldog évszázadok telhetnek el a hátad mögött, amikor egy reggel, arra ébredsz, hogy akit szeretsz, finoman szólva is hátrahagyott, mint Kőóriás egy kőrakást. Volt is riadalom, amikor a Yosemite Nemzeti Parkot olyan szélvihar borzolta végig, hogy az emberek a csodájára jártak. Felindulásomban, kétségbeesésemben, mindent letaroltam, amit a röpke pár évünk alatt létrehoztunk. Az aprócska menedékünknek szolgáló táborból, semmi nem maradt. Utána indultam, hogy választ kapjak a miértre, hogy megértsem mi volt a baj.

Így kezdődött el vándorlásom Midgard számos országa között, hogy megleljem azt, akit egykor oly nagyon szerettem, hogy saját otthonom is képes voltam hátrahagyni, hogy az emberek birodalmába szökjek vele. Olykor olykor fel-fel bukkant, némi nyomot hagyva maga mögött, de mindig kicsúszott a kezemből, mintha egy a szél által sodort falevelet akartam volna utolérni. Végül feladtam a keresését. Tizenöt év, egy Álf életének csekélyke része, ennyit töltöttem azzal, hogy megtaláljam. Időnként tettem kitérőt az utamon, hiszen amint kiderült számomra, az élet nem olcsó. Valamiből élni kell. Így keveredtem bele, egy kisebb bűnbandába, ami kezdetben kisebb lopásokkal, betörésekkel üzemelt, végül, nekem köszönhetően belementünk a műkincs lopásba. Egyiptom, Irak, Irán, India, a mesés kelet országai. Mind megjártuk és sikeresen megszedtük magunkat. Az idő persze elrepült és azt vettem észre, hogy a társaim megöregedtek. Ugyanakkor nekik is feltűnt, hogy én nem lettem ráncos, nem őszültem meg és az időközben, egyik társam felcseperedő lánya, egyre inkább érdeklődést mutatott ez iránt a különös, magas férfi iránt, akinek engem látott.

Édesanyámnak részben igaza volt, legfeljebb abban tévedett, hogy nem Álf, hanem midgardi lány és nem a végzetem, hanem az újjászületésem. Oké, valahol biztos visszás volt a történet, hogy egy 19 éves ember lányt, megszöktet egy 40 évesnek tűnő 90 éves Álf. De a kettőnk között feltámadó szenvedély, orkán módjára szaggatott szét mindent, ami megpróbált az utunkba állni. Ő szerette volna Norvégiát, hogy ott kezdjünk életet, ha már a saját részemmel és az ő apjának részével a zsebünkben, nem számítottunk szegénynek. Én boldog voltam és meg sem fordult a fejemben, hogy vitába szálljak vele, bármely országról. Így utaztam Norvégiába, hogy olyan életbe kezdjünk, ami boldog és felhőtlen.

Évek teltek el úgy, hogy a műkincsekhez kötődő érdeklődésem, nem nyúlt túl azon, hogy a múzeumok lelkes látogatói voltunk. Míg egy napon, az egyik múzeumi tárlaton, egy különös tárgyat pillantottam meg. Ősi rúnák díszítették, amik első ránézésre, érthető szöveget alkottak és az Istenek - Asgardiak - háborújáról szólt. A kíváncsiságom egyre erősödött, mint egy hurrikán. Volt egy olyan érzésem, hogy napokon belül újsághír lesz, hogy eltűnt a múzeumból.

Kíváncsiságom kielégítése, számomra olyan, mint a drog vagy az extrémsportolók adrenalin függősége, minél több információ kerül a kezembe, annál több kérdés merül fel és annál több választ kell találni. Ez egy végtelennek tűnő kirakós, megszámlálhatatlan darabbal. Éreztem, hogy a végére kell járjak, meg kell lelnem minden darabját, hogy összeálljon végül a nagy kép. Így kezdődött, hogy Norvégia múzeumaiból, elkezdtek nyomtalanul eltűnni azok a tárgyak, amelyek kíváncsiságom részét képezték.