“I will not surrender, I never learned to lose a fight, I’m afraid I’ll have to end ya now, you better run or else I just might
 

Cameron && Aviva

Keserű nevetésére egy hasonló mosollyal felelek, és csak azért nem vonom meg a vállamat, mert nem akarom mozgatni. Biccentek egyet, a szemeimben ott ül, hogy értem, miért mondja ezt, ráadásul egyszerre vicces és kedves, hogy lényegében a gondolatát is utalja az egésznek, ami itt gyűrűzik körülöttem már egy jó ideje. Annak azért örülök, hogy elfogadja, amit mondtam, és megbízik abban, hogy nem csak a megnyugtatása érdekében állítottam, hogy nem lesz baj. Ami egyébként így is van.
Miután ő legalább annyira eltakarított utánunk, hogy a testeket összegyűjtötte, majd a saját autóját egy kicsit körbetörölgette, még sms-ezik egyet a továbbiak érdekében, aztán útnak indulunk. Előrebocsátom, hogy elköltöztünk a múltkori helyről, amivel egy kicsit vissza is kanyarodunk az előzőhöz, mert megint a múltammal tudom magyarázni az egészet. Helyesbít, azt mondja, ez inkább szomorú, én pedig rápillantok, és ahogy találkozik a tekintetünk, apró, beletörődő mosoly költözik a szám sarkába. Azt hiszem, igaza van, de ezt én is csak azóta érzem, amióta tudom, hogy milyen lehetne, ha máshogy lenne minden. Amíg nem volt tétje a menekülésnek, könnyű volt, de most már ott van a mérleg másik oldalán Axel és a közös élet, amiről álmodunk. Ettől viszont még nem élhetünk tagadásban, szembe kell néznünk a helyzettel.
Axel ezután elő is kerül témaként. Úgy sejtem, azért kérdez róla, hogy megpróbálja elterelni a figyelmem a vállamról - és működik. Mesélni kezdek róla, bár azzal kezdem, hogy a nevet, ami korábban kicsúszott a számon, nagyon diszkréten kezelje; nem azért, mert ne bíznék meg benne, hanem mert ez fontos. Hálásan mosolygok rá, amikor erre ráerősít, és még csak nem is hét pecséttel, hanem mind a kilenc birodalommal, ami annak ellenére is vidámságot csempész a szemeimbe, hogy épp a meglőtt vállamra szorítom a pólóját. Tovább mesélek neki, és amikor szerelem istenséggel vádolja Axelt, nem tudok nem halkan, óvatosan nevetni egy kicsit. Eszembe jut, hogy én valami egészen más istennek tudnám őt hívni a tenger mellett, de az nem olyan téma, amit az ember az unokatestvérével beszélne meg, szóval megelégszem azzal, hogy a pillantásomban egy kis huncutság csillan.
– És önzetlen – egészítem ki elmosolyodva. – Soha senki nem tett még meg értem annyi mindent, nem hozott annyi áldozatot, mint ő – teszem hozzá. Azt nem mondom ki hangosan, hogy nem vagyok biztos abban, mennyire érdemlem vagy nem érdemlem ezt meg, mert most nem ez a fontos. Két egyszerű, de annál mélyebb jelentésű mondattal zárom a történetet róla, és amikor a végén rápillantok, látom, hogy egy kicsit elveszett a gondolataiban, ez pedig mosolyt csal az arcomra, mert azt mutatja: jól sejtettem. Ezt rövidesen a szavai is igazolják, a Nutella emlegetésére pedig ismét megengedek magamnak egy kis nevetést, vigyázva, hogy a vállam ne rázkódjon bele, miközben nagyon is értőn bólintok.
Muszáj megszakítanom a beszélgetést egy kicsit, hogy útbaigazítsam, persze az is lehet, hogy ennél többet nem akarna mondani. Egy kicsit csendben maradunk, amit mondjuk nem bánok, de a vállam egyre erőteljesebben próbálja felhívni magára a figyelmemet, ezt biztosan érzem. Talán ezért is vagyok hálás, amikor megszólal, felé fordítom kissé a fejem, figyelek rá, hallgatom, hagyom, hogy elvonja a figyelmemet a vállamról. Elmondja, hogy már sokszor szeretett, mert bőven volt rá ideje, mégis mindig ugyanahhoz a valakihez tér vissza - Nutellához -, aztán minden lehetséges módon körülírja a szerelmet, és ettől nagyon is sokatmondó mosolyra görbülnek a szám sarkai, de nem mondok semmit. Megvárom a végét, amikor is Nutella még nevet is kap.
– Hmm, szóval Freydis – ismétlem meg az egyébként nagyon szép nevet, előre pillantva egy kicsit, már látva a mobilházakat nem sokkal előttünk, de amikor folytatja, ismét felé pillantok.
– Örülök neki, hogy végre ismét találkoztatok – mosolyodom el, visszaemlékezve arra, amit a legutóbb mesélt. – Mindazonáltal... a véleményem fenntartom. Minden, amit most mondtál, csak megerősíti bennem, hogy nem szabadna veszni hagynod őt. Magatokat. Én már biztosan tudom, micsoda kincs az ilyesmi, még ha minden ellenetek szól is... ne tagadd ezt meg magatoktól, ha nem muszáj – mondom puhán, az arcát figyelve. Nem akarom én megmondani a tutit egy ki tudja, mennyi idős istennek, de ha valamit megtanultam, az ez.
Időközben viszont elérjük a mobilházak sorát, a vállam pedig, mintha érezné, hogy közeledik a pillanat, amikor nem lesz jobb dolgom, mint vele foglalkozni, fájdalmas lüktetésbe fog. Uralkodok magamon, megpróbálok erről nem különösebben tudomást venni.
– A hetes számú ház kell nekünk – igazítom inkább útba Cameront, és ezután én inkább csöndben is maradok egy kicsit, mert a vállam tényleg mintha most akarná bepótolni az eddig elmaradt fájdalmakat. A 7-es fémjelzési mobilház nincs messze, középtájon áll a soron, én pedig rögtön észreveszem, hogy a RAM-nak hűlt helye, ami azt jelenti, hogy Axel mégsem ért még haza... de nem számít. Tényleg el tudom látni magamat én is, csak egy kicsit többet kell majd kínlódni. Amikor megáll az autó, Cameron felé fordulok, és megpróbálok minél élettel telibben mosolyogni rá.
– Köszönök mindent. Tényleg. Hogy segítettél és hogy elhoztál – mondom hálásan, és ez tényleg sokat jelent nekem, szóval biztosan látja is rajtam, hogy nem túlzás, amit mondok. Most veszem a kezembe a térdemre helyezett ruhadarabot, egy kicsit áttörlöm az ujjaimat, hogy utána tiszta kézzel tudjam megfogni az ajtónyitót. – Remélem, legközelebb nyugodtabb körülmények között tudunk találkozni. Várom a könyvet – kacsintok még rá egyet, miközben nyitom az ajtót.
Ha nincs ellenvetése, ki is szállok, majd felsétálok a rövid lépcsőkön az ajtóhoz. Mivel háttal állok neki, már nem kell annyira elrejtenem a fájdalmaimat, miközben a kulccsal babrálok, de miután kinyitottam az ajtót, még egyszer blazírt képet varázsolok magamnak és egy kis mosollyal intek neki a jobb kezemmel, hogy lássa: rendben vagyok. Csak ezután lépek be az ajtón, zárom be magam mögött és dőlök neki összeszorított szemekkel, egy reszketeg sóhajjal.

burn || coded by eirik

“I will not surrender, I never learned to lose a fight, I’m afraid I’ll have to end ya now, you better run or else I just might
 

Cameron && Aviva

Jobbnak látom, ha nem válaszolok arra, amit mond, csak egy finom, szinte bocsánatkérő mosollyal, mert bár tényleg nem tudom az ilyesmit eléggé komolyan venni - ha rólam van szó -, azt meg tudom érteni, hogy neki ez miért nem tetszik. Fordított esetben valószínűleg ugyanezt érezném, így nem is feszegetem a dolgot. Mindkettőnknek jobb, azt hiszem, ha arra koncentrálunk, hogy időben ideért, nem arra, hogy mi lett volna, ha.
Megbeszélünk egy módszert, amivel én is fenn tudom tartani azt az állapotomat, ami még elnyomja a fájdalmat, de közben ő sem aggódik miattam túlságosan. Csak a jobb kezemet használva és kizárólag a Raptor körüli egyénekre koncentrálva teszek pontot mindenkinek a végére, aztán a kocsi oldalának dőlve próbálom összeszedni a maradék erőmet, mert ahogy az utolsó is kileheli a lelkét, belőlem is elkezd kifutni a hajtóerő, ami eddig még tartott. Válaszolok a kérdésére, talán egy kicsit meggondolatlanabbul, mint kellene, mert kicsúszik a számon Axel neve, de gyorsan belátom, hogy a történtek után felesleges lenne ragaszkodni a titkokhoz. Lassan felvonja a szemöldökét és kiszélesedik a mosolya, persze, hogy összerakja a képet, én pedig halkan elnevetem magam a hümmögésén, még ha csak röviden és óvatosan is, vigyázva a vállamra. Megmosolyogtat a kérdezősködése, de úgy sejtem, csak az aggodalom teszi.
– Biztos, hogy otthon van, különben már üzennie kellett volna – felelem, igyekszem megnyugtatni, bár ez speciel igaz is. Tényleg üzennie kellett volna, ha nem ér haza mostanáig. – Végszükség esetén magamról is tudok gondoskodni, kerültem már párszor kutyaszorítóba, de nem lesz baj. Otthon lesz, úgy pedig végképp megoldjuk – biztosítom, és még egy biccentést is hozzáteszem, hogy biztosan érezze, nem csak megnyugtatni akarom.
Miközben ő elkezdi bepakolni a holttesteket a furgonba, én jobbnak látom, ha beülök az autóba, mert az ácsorgással sem feltétlenül használok sem magamnak, sem a vállamnak. Amikor beszáll mellém, a hogylétem felől érdeklődik, de azt hiszem, nem olyan választ adok neki, amit hallani akart. Ismét megengedek magamnak egy rövid nevetést, bár most már még óvatosabban, mert azóta mélyebbre ékeltem a pólót a vállamba, hogy fenntartsam a nyomást a seben.
– Egyszer tartok neked mesedélutánt a múltamról, és meg fogod érteni – mosolyodom el aprón, örömtelenül, hiszen ez nem olyasmi, amire manapság már büszke lennék. Elmesélném neki most is, de ahhoz túl hosszú a történet, és egyébként sem szeretnék róluk beszélni; már már eléggé rányomták a bélyegüket a napomra.
Inkább rákérdezek a sejtésemre az sms címzettjével kapcsolatban, és nem is tévedek. Elmosolyodom, őszintén, és bár kissé fáradt mozdulattal engedem a fejem a fejtámlának, elgondolkozom azon, micsoda páros lehetnek ők ketten. Egyszer mindenképpen ki kell faggatnom erről is, de majd... ha jobban tudok koncentrálni. Még körbetakarítja egy kicsit az ajtót, aztán indulás előtt megnyugtatom, hogy egyébként nem kell messzire mennünk, hátha ettől ő is kevésbé fog aggódni. Azt látom rajta és a szavaiból is azt érzem, hogy így van, aminek örülök, mert bár a vállam egyre jobban érezteti magát, ennyibe nem fogok belehalni, az biztos. Elveszem tőle és megköszönöm a rongyot, amibe majd a kezem tudom törölni, de még nem most, mert úgyis fogdosom a vállamat. Adok neki némi útbaigazítást, na meg magyarázatot, hogy miért nem oda megyünk, ahová a legutóbb jött - ami tényleg jól jön, mert közelebb is van, és nem is kell majd magyarázkodnom. St. Hanshaugenben bárki arra sétálhatna épp az utcán, miközben bebotorkálok a lakásba, nem is beszélve a lépcsőházról.
– Unalmas, ha azt mondom, erre is magyarázatot ad a múltam? – mosolyodom el aprón, amikor sajnálatát fejezi ki a költözés okán. Igen, tulajdonképpen... minden bajunk innen ered, de hiszem, hogy előbb-utóbb találunk erre valami végleges megoldást. Addig is ígéretes az a hegyi kabin egy tökéletes búvóhelynek.
Közben elindulunk, és szinte érzem, hogy miattam nem tapossa tövig a gázt, de nem szólok érte, mert ha út közben nagyon rángatna az autó vagy az öv, az biztosan nem esne jól, szóval... jó ez így. Így a rendőrök sem állítanak meg minket gyorshajtásért, mert aztán magyarázkodhatnánk. Miközben próbálom minél mélyebbre nyomni az elmémben a lüktető fájdalmat, eltereli a figyelmem a kérdése, de a jó értelemben. Rápillantok a szemem sarkából és értőn elmosolyodom, aztán biccentek egy rövidet. A beszéd végülis nem a vállamat terheli, és Axel puszta gondolata is elég tud lenni ahhoz, hogy gyógyítson, szóval miért is ne.
– A teljes neve Axel Bergström, de ezt csak azért mondom így el, mert már nem szabadna így emlegetni – kezdek bele egy apró, óvatos sóhajjal. – Ezt a nevet kérlek tényleg senkinek ne említsd, mert ő hivatalosan... halott. A norvég haditengerészetnél szolgált, de körülbelül két hónappal ezelőtt eltemették. Eltemettük. – Összeszorítom a fogaimat, mert ez még mindig olyasmi, aminek az emléke nagyon tud fájni, de neki is meséltem már egy bizonyos eseményről, ami hatalmas traumaként ért, szóval talán ő is kapiskálni fogja a dolgot. – Ez egy nagyon hosszú történet, amit szintén szívesen elmesélek egyszer, de a lényeg, hogy hiába hittük halottnak, életben maradt, a tengernek és az apjának hála – teszem hozzá. Azt már úgyis tudja, hogy Aegir fia, szóval ez nem hiszem, hogy magyarázatra szorulna. – Viszont úgy döntött, hogy... nekem áldozza az életét. Szó szerint. Már az első találkozásunk úgy zajlott, hogy megmentette az életem, és tulajdonképpen azóta sem csinál mást, csak ezt, szó szerinti és átvitt értelemben is – mosolyodom el finoman, láthatóan szerelmesen. – Azt mondta, inkább velem akar maradni az árnyékban, álnéven, bujkálva és harcolva, amíg meg nem szabadulunk a múltamtól és minden ellenségemtől. – A hangom egy kicsit elhalkul, érzelmessé válik, de nem azért, mert annyira a vállam lüktetésére koncentrálnék. Azért, amekkora súlya ezeknek a szavaknak van, és bár egy isten mellett ülök az autóban, valahogy úgy hiszem, ettől még ő is érteni fogja, mekkora áldozat ez. Ő mégis megtette és megteszi értem. – Nagyon szeretem őt, pedig szentül hittem, hogy képtelen vagyok az érzelmekre. Most mégis ő az, aki mindennek értelmet ad – teszem még hozzá puhán. Cameronra pillantok, de nem azért, mert mindenáron azt várom, hogy többet reagáljon akár egy értő mosolynál is, inkább csak kíváncsi vagyok, mit láthatok az arcán. Amikor az apámat kérdeztem a szerelemről, nem tudott választ adni, de emlékszem még arra a valakire, akiről ő mesélt. Talán Cameron jobban érti ezt.
– Itt fordulj le jobbra – intek aztán a fejemmel használható kéz híján, amikor elérünk egy nem túl feltűnő kereszteződéshez a főúton. – Az út végénél lesz balra egy földút, az kell nekünk – teszem még hozzá, csak hogy egy kicsit előre is lásson.

burn || coded by eirik

“I will not surrender, I never learned to lose a fight, I’m afraid I’ll have to end ya now, you better run or else I just might
 

Cameron && Aviva

Megengedek magamnak egy mosolyt a szavaira, nem akarom, hogy magát hibáztassa, nem ő késett, a mi érkezésünk lett inkább elszámolva, de belefér. Ez most így sikerült, én pedig nem látom túl sötéten a helyzetet - már legalábbis addig biztosan nem, amíg a vállam nem ad magáról több információt az agyamnak.
– Azért a buliról nem maradtál le így sem – szólalok meg, míg ő a póló után kutat. Ezt veheti az én leszarom-stílusomnak, ami kevésbé tetszik neki, de akár annak is, hogy bőven hagytam neki azért elintéznivalót így is.
Kapok tőle egy fekete pólót, amit eligazítok a kabát és a seb között úgy, hogy minél nagyobb nyomás alatt tartsa utóbbit. Nem kell részleteznie, hogy mennyire kibaszottul fog fájni, amikor kimegy belőlem az adrenalin és ez a furcsa hajtóerő is, de azért, hogy fenntartsam, muszáj, hogy ne csak álldogáljak itt, míg ő rendet tesz, hanem én is kivehessem belőle a részemet, legalább valamennyire. Látom rajta, hogy nehezen adja be a derekát, de végül rábólint az ötletre, és még egy apró, már-már büszke mosolyt is felvillant, amikor közlöm vele, hogy mindkét kezemmel pontosan lövök. Kompromisszumot ajánlok, ha már nehezen tudja rávenni magát, hogy hagyjon segíteni - abban úgyis igaza van, hogy hiába nem érzem perpillanat a vállamat, azért súlyosbítanom sem nagyon kellene a helyzeten. Belemegy az alkuba, cinkosan mosolygunk össze egy pillanatra, aztán míg ő a tárat ellenőrzi, én pontosan az egyezségnek megfelelően indulok meg. Számoltam, szóval tudom, mennyi lövésem van még - szó szerint -, és hamar kiderül, hogy ez pont elég volt ahhoz, ami a Raptor körül fekvő alakokhoz kellett.
Amikor az utolsó véres agyveleje is a betonon virít már, felpillantok, és látom, hogy Cameron már az én elszállításomra szánt furgonba kezdi bepakolni a holttesteket. Halványan elmosolyodom, de ezzel párhuzamosan szinte érzem, ahogy az a bizonyos hajtóerő elkezd kifelé áramolni belőlem azzal, hogy mindegyikük kilehelte a lelkét. Csökken a véremben az adrenalinszint is, ennek köszönhetően pedig a vállam eddigi tompa lüktetése egyre élesebbé válik. Megfeszül a testem, összeszorítom a fogaimat, de más jelét nem adom a fájdalomnak. Szavaira először bólogatni kezdek, aztán értőn elmosolyodom, amikor megakad.
– Már amennyire annak lehet nevezni, igen – biccentek. Nekidőlök a kocsi oldalának, hogy egy kicsit megtámasszam magam, így könnyebb úrrá lenni a fájdalmon is. – Viszont nem oda, ahol legutóbb jártál. Elnavigállak majd hozzánk, ott van minden, ami kell és Ax... – elakadok a mondatban, mert még soha nem neveztem őt a nevén, főleg nem a valódi nevén, ami akár problémákat is okozhatna, de most már úgy vagyok vele, hogy úgyis mindegy. Azok után, hogy megmentette az életemet itt, nem hiszem, hogy visszaélne a bizalmammal. – Ah, oké, szóval Axel otthon lesz és segíteni fog ellátni a vállamat – fejezem be végül a mondatot. Úgy sejtem, magától is össze fogja kötni a fejében a dolgokat. Abban mondjuk nem vagyok biztos, hogy Axel valóban otthon lesz-e már, de talán mindegy is, mert magamat is el tudom látni, csak erről Cameront lenne nehezebb meggyőzni, azt hiszem.
Egy darabig figyelem, ahogy dolgozik, de minél erősebbé válik az éles lüktetés a vállamban, ami egyre jobban kisugárzik a testem többi részébe is, jobbnak látom lassan megkerülni az autót és előrelátóan beülni az anyósülésre. A fejemet nekidöntöm a fejtámlának, lehunyt szemekkel fogok rá a póló okozta kitüremkedésre és szorítom még erősebben a sebre az anyagot. Az érzéstől szívesen üvöltenék, de csak fújtatni kezdek az orromon át a kíntól és egyetlen nyikkanást sem hallatok. Amíg Cameron is ideér, a légzésemre koncentrálok, próbálom egyenletesen tartani, hogy ne stresszelje túl magát a testem. Csak akkor nyitom ki a szemem, mikor érzem őt közeledni az autóhoz, és mikor beszáll, kicsit erőtlenül ugyan, de rámosolygok.
– Megvagyok. Most már érezteti magát, de semmi vész. Igazából volt már rosszabb is – teszek hozzá egy egyébként a valóságot tükröző megjegyzést. Hagyom, hogy sms-ezzen, nem zavarom meg beszéddel, igazából nekem is jobban esik, ha elég a légzésemre figyelnem. – A bátyád? – kérdezem puszta kíváncsiságból, amikor leteszi a telefont. Valamiért úgy sejtem, vele lehetnek olyan kapcsolatban, hogy nem kérdezne semmit, ha kapna egy ilyen helyzetet leíró üzenetet.
Még körbejárja az autót, ami egyébként nem rossz ötlet, én is a külsőségek miatt kötöm be magam - miután letöröltem a kabátomban a tenyeremről a ráragadt vért, hogy ne kenjek össze mindent az autóban. Szerencsére a jobb vállamnál halad át az öv, így az nem probléma.
– Nem kell messzire mennünk egyébként, innen nagyjából tíz perc lehet kocsival – szólalok meg, amikor beszáll. Megtörli a kezeit egy ruhadarabban, és bár megköszönöm, amikor felém nyújtja azt, egyelőre csak leteszem a lábamra. A jobbommal ismét a nyomást tartom a vállamon, így megint csupa vér lesz a kezem, de majd kiszállás előtt megtörlöm magam egy kicsit. – Kitelepültünk a lakásból, hátha mégis meg tudnák találni mások is... és végül jól is tettük, ahogy látom. – Tartok egy kis szünetet, míg veszek egy mély levegőt. A homlokom kiütközik némi hideg veríték, de azért még tartom magam. Amikor elindul, újra megszólalok. – Menj ki a főútra dél felé, igazából majdnem végig azon kell végigmennünk. Szólni fogok, hol kanyarodj le – adom tudtára az első navigációs iránymutatást.

burn || coded by eirik

“I will not surrender, I never learned to lose a fight, I’m afraid I’ll have to end ya now, you better run or else I just might
 

Cameron && Aviva

A lövés szerencsére csak a szó szerinti értelmezésben vág földhöz, semmilyen egyéb módon nem. A fájdalmat egyáltalán nem érzem, a kétségbeesés pedig egyébként sem szokott kerülgetni ilyen helyzetekben, így nem nehéz egyszerűen válaszolnom Cameron kérdéseire. A második alkalommal láthatóan ki is zökkentem egy kicsit ezzel, meghökkenten néz rám, mintha nem akarná elhinni, hogy ennyivel elintézem a helyzetet, pedig... de. Amikor a saját életemről van szó, soha nem vettem túl komolyan a dolgokat. Nem akkor szokásom kétségbeesni. Úgy számolok be neki a vállamról, mintha csak időjárás-jelentést hallgatna, a jobb alkaromon nem is érzem a vágást; engem nem érdekel különösebben a vállam, most még nem, de azt hagyom, hogy ő tüzetesebben megnézze. A jobb oldalra döntöm egy kicsit a fejem, hogy ne legyek útban, de közben már azon gondolkozom, hogyan tudnánk átmeneti szorító-kötést imitálni oda. Benyúl a vállam mögé is, a mozdulatoktól tompa nyomást és feszülést kezdek érezni ott, de a fájdalom még mindig nem tör át koncentráció ködén.
Elkapom szigorú-aggódó tekintetét, és megengedek magamnak egy apró megmaradok üzenettel bíró mosolyt.
– Jó, hogy jöttél – mondom ki az egyébként nyilvánvalót, miközben ő kitúr egy pólót az autó hátsó részéből.
Megköszönöm neki, begyömöszölöm az összehajtott anyagok a vállam és a kabát anyaga közé, ellenőrizve, hogy mennyire nyom szorosan és erősen, és elégedett is vagyok az eredménnyel, de Cameron azért még igazgat rajta egy kicsit, az orra alatt mormogva. Az elsősegély doboz említésére megrándul a szemöldököm; annyira hozzá vagyok szokva a nem kézenfekvő megoldásokhoz, hogy ez őszintén szólva eszembe sem jutott. Mondjuk, ezek szerint nem is baj, hogy nem kértem. A következő szavaira viszont szusszanok egyet.
– Igen, tudom – ismerem be. Igazából már attól egyre inkább kiéleződik a lüktetés a vállamban, hogy itt állunk egy helyben és nem történik semmit, de ez nem az ő hibája, hiszen csak aggódik értem, látom rajta.
Ettől viszont a helyzet még ugyanaz marad: valamit tennem kell, hogy fenntartsam az élhető állapotot, és ezt felvezetem neki is. A kérdésem láthatóan kibillenti egy kicsit a lelki egyensúlyából, hosszan mérlegeli a választ, de a szavaiból kiderül, hogy pontosan érti, mire akartam kilyukadni. Bólogatok, tudom, hogy egy lőtt seb nem játék, nem is úgy állok hozzá, de nem csak a minél kevesebb mozgás, hanem a minél gyorsabb távozás is hozzájárulhatna, hogy ne veszítsek túl sok vért.
– Meg sem mozdítom ezt a karom. Jobb kézzel is ugyanolyan pontosan lövök – biztosítom róla, de megvárom, hogy megeméssze a kérdést és a felvetésemet. Végül belemegy, még ha azzal a kimondatlan feltétellel is, hogy de végig figyelni fog, én pedig hálásan sóhajtok egy aprót. Örülök, hogy bízik bennem, hogy túl tud lépni az aggodalmán, ezért is ajánlok kompromisszumot. – Elintézem ezeket itt – intek a fejemmel azokra, akik az autó körül fekszenek; némelyik, akiket elütött, talán egyébként sem mozdulnának többet, de azért nem árt egy-egy golyó a szemük közé. – Így nem kell sokat mozognom. A többit meghagyom neked, egyébként is ürülőben van a táram. – Őt figyelem, addig nem indulok el, ameddig rá nem bólint, de ha belemegy, nem tökölök sokáig. Tényleg csak az autó körül heverőket célzom meg, nem megyek messzire, és addig is lassan, a bal vállamat meg sem mozdítva lépkedek. Azt sem zavar, ha még így is a nyomomban marad, tényleg nem teszek többet, mint hogy mindegyiküket megajándékozom egy golyóval a szemük között.

burn || coded by eirik

“I will not surrender, I never learned to lose a fight, I’m afraid I’ll have to end ya now, you better run or else I just might
 

Cameron && Aviva

Nem állíthatnám, hogy a napom éppen olyan irányba alakult, mint elterveztem. Kezdődött ez Axel sms-ével, amit csak később vettem észre, tetéződött azzal, hogy akkor már nem értem el, megérkezett a hab a tortára a Cég néhány - oké, egész sok - képviselője képében, aztán a cseresznye is felkerült a hab tetejére, amikor világossá vált, hogy a vadászati stratégia megváltozott. Az egészet áthatja némi kétségbeesett erőlködés, de nem igazán van lehetőségem kárörvendeni, mert ez abban manifesztálódik, hogy most már az sem baj, ha ártanak nekem. Eddig nevetséges módon féltek kárt tenni bennem, viszont már az első lövés ennek ellenkezőjéről ad tanúbizonyságot, és bár az elől gond nélkül térek ki, a következőnél már nincs ekkora szerencsém. Az események ugyanolyan gyors egymásutánban játszódnak le, mint amilyen az oda vezető káosz volt: még nem érzem a fájdalmat, csak az erőteljes rántást a bal vállamnál, ami egyenesen a földre visz, aminek a hatása szintén nem ér el az agyamig - egyelőre legalábbis biztosan.
Nem tudják viszont kihasználni a helyzetet, ha utánam is nyúlnának egy-ketten, az érkező autó hangosan felpörgő motorja kizökkenti őket. Én nem aggódom, tudom, mi történik, kitalálni sem lenne nehéz, de az ösztönöm is súg. Hallok egy árulkodó koppanást, aztán kipörögnek és csikorognak a kerekek, egyre közelebbről, én viszont még csak meg sem rezzenek, hiába sodorja el őket az autó. Pontosan úgy áll meg, hogy nekem ne essen bajom, sőt, egyfajta fedezéket is nyújt a plató, aztán már látom is kipattanni onnan Cameront. Találkozik a pillantásunk, de még nincs lehetőség szóbeli kommunikációra, inkább a tekintetemmel üzenek, hogy nincs nagy baj. Odalép hozzám, aztán szemtanúja vagyok annak, amit még csak egyszer tapasztaltam, és azt sem egészen tudatosan, csak most tőle látom: az energiahullám szó szerint elrepít mindenkit a közelünkből, hogy aztán lehetőségünk legyen helyzetet váltani.
– Igyekeztem – felelem egyszerűen, mert tényleg igyekeztem. A segítségével ülök fel a földről, bár a fájdalom még mindig nem jut el a tudatomig. Folyamatosan pumpálja a vérem az adrenalint, az agyamra egy egészen másfajta köd száll, az a fajta vörös köd, ami nem hagy nyugodni, csak hajt előre, míg fel nem számolok mindent és mindenkit az utamban, az utunkban. Mint egy képzett harci kutya egy kibaszott kutyaviadalon, nem érzem a sérüléseimet, még akkor sem, amikor lenézek a bal vállamra és látom, hogyan kezdi el átitatni a vér a kabát szakadt anyagát. Ennél egyébként sem jutunk előrébb, mert páran bepróbálkoznak, Cameron pedig munkához lát: nem kevés ámulattal nézem végig, ahogyan használja a hatalmát, rásegítve az egymás utáni eltiprásukra. Nem is kell közbeavatkoznom vagy segítenem, maguktól is hullanak, mint a legyek, pont olyan sorrendben, ahogy az én ösztönöm is figyelmeztetne rájuk. Aztán viszont kapunk egy kis pihenőt... én meg egy olyan alapos fejmosást, hogy nem győzök elmosolyodni.
– Elszámoltam a kétségbeesésüket – felelem egyszerűen. Minden rendben lett volna, ha most is a csendes vadászatot választják, de erre valóban nem készültem fel. – Eltalálták a vállam. Kitértem volna, de elrántottak, szóval... – Miközben felállok a lábaimra, rápillantok az említett testrészre, de még mindig nem érzek fájdalmat, amit meg is osztok vele. Még ha csak ideiglenes ez a helyzet, pont azért van, mert a testem - és alighanem a természetfeletti valóm - a túlélésre rendezkedett be, azt pedig egyelőre komolyabb dolgok is fenyegetik, mint a fájdalom. – De nem fáj. Van valamid a kocsiban, amit a kabát alá tudok gyűrni? Nyomás alatt tarthatná a sebet, amíg lenyugszanak a kedélyek – nézek rá. Az ösztönöm aktívan tapogatja le a környezetünket, és úgy sejtem, az övé sem lehet különb, de egyelőre nem érzek kirívó veszélyt. A lökéshullám elég hatásos volt. Ha kapok tőle valamit, viszonylag tiszta rongyot, váltás pólót, levetett pulóvert, akármit, lehúzom a kabátom cipzárját, aztán egyszerűen begyűröm és odatömködöm az agyagot a kabát vállrésze és a lőtt sem közé. Tompa nyomás tör magának utat az engem hajtó erőn keresztül, de ez még mindig nem fájdalom.
– Bízol bennem? A képességeimben? – nézek aztán Cameron szemeibe. Ki kell használnom, hogy most ilyen állapotban vagyok, mert nem akarom hagyni, hogy egyedül kelljen rendet tennie, még ha gyerekjáték is lenne számára. – A nagyját rád hagyom, de segíteni akarok. Addig sem érzem a vállamat – teszem hozzá, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a sodró erő csak addig fog tartani, ameddig közülük egy is lélegzik még.

burn || coded by eirik

“I will not surrender, I never learned to lose a fight, I’m afraid I’ll have to end ya now, you better run or else I just might
 

Cameron && Aviva

A motor kulcsát zsebre vágom, a bukósisakot pedig az egyik kezembe fogom, a lépteim azonban nem az utcára visznek - még. Egy emelettel feljebb sétálok, aztán magamra öltöm a tipikus sietős arcot, úgy kopogok be a lakás felett lakó idős, nagyothalló nénihez. Előadom neki a kissé zaklatott sztorit arról, hogy nem akarok én feszültséget kelteni, de most értem haza, és esküdni mernék, hogy a ház előtt éppen feltörni készülnek egy autót, a telefonom viszont lemerült, így nem tudom riasztani a rendőrséget. Olyan készségesen tárcsázza a segélyhívót a vonalas telefonjáról, hogy nem győzök hálálkodni neki; megnyugtatom, hogy maradjon csak ott, hátha visszahívják, én majd lemegyek és figyelek. A valóságban persze nem megyek ki az épületből - egyelőre -, csak a lépcsőház ablaka mellett állok meg, várva a sziréna hangját és a rendőrautót. Akkor indulok el ténylegesen kifelé, amikor előbbi már a közelből hallatszik, így éppen akkor érek ki a lépcsőház ajtaján, amikor a rendőrautó lefékez az épület előtt. Érzem a rám villanó tekinteteket - nem a rendőrautó felől -, de halálos nyugalommal sétálok oda a motorhoz és húzom a fejembe a bukósisakot. Megkötöttem a kezüket, ezt most ők sem vállalhatják be a rendőrök és a sziréna hangjára idegyűlt több szemtanú miatt, bár azt kár lenne mondani, hogy megúsztam.
Még a sebességhatárok túllépésével sem kell felhívnom magamra a figyelmet, a motorral pont annyival vagyok gyorsabb és mobilisabb, hogy ne tévesszenek szem elől, de ne is tudjanak teljesen rám tapadni. A nyomomban van a furgon és két másik autó is, de a létszám alapján nem is számítottam kevesebbre. A város forgalma szerencsére az én malmomra hajtja a vizet, miközben célba veszem a Cameron által meghatározott helyszínt, nem hagyom őket túl közel kerülni, és amikor a forgalom ritkul egy kicsit, alaposabban meghúzom a gázkart, hogy nyerjek egy kis előnyt. Fel kell mérnem a terep adottságait, legalább annyira, hogy fedezékbe tudjak húzódni, ha esetleg túl gyorsak lennénk.
A Ducatit nem terepre tervezték ugyan, annyit viszont bőven kibír, hogy a helyszínre érve egyenesen behajtsak vele az egyik ott álló jókora, raktárszerűségnek tűnő bódé mögé. Leállítom a motort, lekapom a fejemről a sisakot, aztán már húzom is elő a Berettát a nadrágom derekából. A hátamat a bodega falának vetve biztosítok ki és töltök csőre, aztán a bal kezemmel lenyúlok a bakancsomhoz, előhúzva az egyik tőrömet is. Már hallom az autók közeledő hangját, de még kihasználom az időt, hogy odább mozduljak, távolabb kerülve a motortól, aminek a keréknyomát követni tudják. Elhúzom a számat, amikor három autót hallok lefékezni, de mivel csak héber szavakat hallom, tudom, hogy a harmadik jármű nem Cameroné, hanem igaza volt a távoli megfigyelőkkel kapcsolatban. Hát, ez van.
Teljes mértékben az ösztönömre hagyatkozom. Szándékomban áll aszerint cselekedni, amiben megegyeztünk, meg akarom várni Cameront, de rá kell jönnöm, hogy az óvatosság már a múlté. Nem tudom, mi változott, talán elfogytak Uzi magasan képzett emberei, talán direkt olyan csapatot küldött utánam, akik már nem hozzám hasonlóak, hanem a megvadult bika típusúak, akik nagy dirrel-durral jönnek és kő kövön nem marad utánuk... Mindenesetre meg sem próbálják visszafogottá tenni a vadászatot. Szinte nem is kell az ösztönöm ahhoz, hogy tudjam: jönnek, és be fognak keríteni, ha csak itt szobrozok, mint valami faszent. A tőrt visszacsúsztatom a helyére, megmarkolom a Berettát, aztán átadom az irányítást az ösztönömnek és kitörök.
Az élmény hasonló ahhoz, mint amikor mészárlást rendeztem azon a belvárosi szórakozóhelyen, annyi a különbség, hogy ezúttal nincs nálam sem a Glock, sem nem készültem tartalék tárakkal, szóval visszafogottabb vagyok. Kevesebbet lövök, de annál többet ütök, nem szégyellem kihasználni, hogy tudom magamról, mi vagyok, a puszta nyers erőmet felhasználva is képes vagyok csontokat elroppantani, inakat elszakítani, koponyát összezúzni. A sokszoros túlerővel szemben így sincs könnyebb dolgom, egyszerre kell támadásra és önvédelemre koncentrálnom, nem egyszer próbálnak lefogni, de az ösztönöm dolgozik, azt pedig nem engedem, hogy a hátam mögé kerüljenek. Ezzel egészen addig el is boldogulok, ameddig arra alapozok, hogy elkapni akarnak, azaz nem mernek igazán bántani.
A baj akkor jelentkezik be, amikor nem sokkal azután, hogy felfedtem magam, hirtelen ismét túl sok minden történik egyszerre. Nem tudom, hogyan, de megérzem Cameron közeledtét, ugyanabban a pillanatban, amikor az ösztönöm támadást jelez a hátam felől, de közben elölről és balról is. Eljön az a pillanat, amiről beszéltünk is, amikor nem tudok egyszerre háromfelé szakadni, bal kézzel hárítok egy ütést, szembe próbálok rúgással semlegesíteni, miközben teszek egy fél fordulatot hátra, hogy lássam, mi történik. Ekkor dördül el az első lövés, ami bár célt nem ér - még időben kitérek előle az ösztönömnek hála -, engem kellően meglep. Mintha ők sem lennének biztosak a dolgukban, de engem kevésbé a gondolataik érdekelnek mint inkább az, hogy az ösztönöm szinte üvölti a fejemben a következőt, ezúttal mégsem sikerül a kerülő manőver. Nehéz eldönteni, hogy a golyó elől próbál-e elrántani a mellettem levő alak, vagy épp az útjába akarna terelni, de az biztos, hogy éppen ellentétesen mozdít, mint amerre ki kellene térnem.
A lövés ereje hátraveti a testem, a földre zuhanok, de fájdalmat egyelőre nem érzek sehol, az eséstől sem. Megpróbálnak értem nyúlni, de kirúgom a fickó alól a lábát, éppen abban a pillanatban, amikor újabb autó érkezik, és én tudom, hogy Cameron az, az időzítés pedig kiváló, mert a megjelenése váratlan, ezzel pedig mindenkit megzavar és elvonja rólam is a figyelmet.

burn || coded by eirik