"I'm scared of what's inside my head what's inside my soul I feel like I'm running but getting nowhere Fear is suffocating me I can't breath I feel like I'm drowning I'm sinking deeper"
A vacsorára való invitálást fel se fogom elsőnek. Pont most akar enni, amikor ilyen sürgős dolgom van? Csak figyelem, ahogy neki kezd az étel készítésének, de nekem a gyomrom öklömnyire van összeszorulva, nem érzem magam éhesnek. Helyette... Próbálkozom... Ugyan nem tettekkel, ahhoz nem vagyok elég bátor, de szavakkal. Nem akarok neki túl sokat mondani - sőt, igazából a legjobb az lenne, ha nem is beszélnénk róla -, de lassan kénytelen vagyok kinyitni a számat, ha azt akarom, hogy elengedjen. Még azt is felhozom, hogy a kapcsolat megmaradna, amit megteremtett, csupán beszélni akarok Odinnal, de a válasza annyira váratlan és annyira letaglózó, hogy megtorpanok és csak bámulom őt. Érzem, ahogy az erő, amit kienged magából szinte végig borzongatja a gerincem, meleg hullámokkal vesz körbe, rezgeti meg a képeket és az üvegeket, ritmikus alapzajt teremtve körénk. Halandóknak ez az érzés egyszerre jelentene harcot és félelmet, de engem nem az ereje rémiszt meg, hanem a szeme, amivel rám pillant, és amivel az enyémbe néz. Ismét átölelem magam, megadóan hajtom le a fejem, kapom el a pillantásom és hallgatom, hogy biztonságosabb itt, vele. Összeszorítom az állkapcsom, és halkan szusszanok egyet. Annyi mindent a fejéhez vágnék! Hogy már eleve átlépett egy határt, amikor kihasználta a helyzetemet. Hogy semmibe sem telne akkor most is védenie és elvinnie az apjához. Hogy egocentrikus, és csak magára gondol, pedig nem csak róla van szó. Hogy örökké úgy sem tarthat itt így. - Ééés.... ha nem beszélek neki rólunk..? - kérdezem végül halkan, óvatosan, mert nem akarom, hogy ismét rám meredjen azzal a félelmetes tekintettel, amitől hangyapiszoknak érzem magam mellette. Még akkor is, ha valamilyen szinten hatalmasabb lény vagyok... olyan egyszerűen tudja azt az érzetet kelteni bennem, hogy ez nem így van, hogy nem kockáztatnék meg még egy ilyen pillanatot. Óvatosan lépek közelebb, mintha csak egy megpiszkált oroszlánhoz próbálnék lassan közelebb poroszkálni, úgy, hogy ne vegyen észre. A pult másik oldalára állok, és onnan figyelem, ahogy tevékenykedik. Óráknak tűnő másodpercekig figyelem a kezeit, aztán felemelem rá a pillantásom. Nem tudom, hogy megpróbáljam-e felkelteni az érdeklődését, de ha a maga problémái vezérlik, talán azzal lehet rá hatni. - Értem, hogy meg akarsz védeni, de ha elzársz, te kerülhetsz veszélybe. - mondom olyan halkan, hogy szinte a serpenyő sercegése elnyomja a hangomat. Mintha attól félnék, hogy bárki más is meghallja rajtunk kívül, hogy olyasminek a részletét osztom meg vele, ami tilos.
Vendég —
Sirona & Tyr
Sometimes even the most powerful feel powerless.
A norna kétségbeesettsége és riadtsága az, ami végül elkezdi bennem felkelteni a bűntudatot. Eddig is tisztában voltam vele, hogy amit tettem azt nagyon nem lett volna szabad. Azonban most, hogy már nem félholt és eszméleténél van, hogy beszélgetek vele, döbbenek rá igazán, hogy egy személyt kötöttem magamhoz. Akármennyire is egy eszköznek tekintettem a nagyképet nézve, a stratégiát figyelembe, ami az Átok megtöréséhez vezető út lehet… valójában egy húsvér ember… azaz természetfeletti lény. Mindenesetre egyértelmű, hogy nem tetszik neki, hogy belevontam ebbe az egészbe, ami valójában érthető volt… mégis kissé bántott a gondolata annak, hogy nem viseltet a helyzetem iránt egy kis együttérzést. Bár talán érezhetett, de mint norna úgy sem szólhatott volna ebbe bele, vagy segíthetett volna rajtam saját maga – azt pontosan nem tudtam milyen fajta szabályok miatt, vagy szimpla érdektelenségből, amiatt hogy feltétlenül semlegesek akartak maradni a Sors fonalait tekintve. Nem sok mindent lehetett tudni a fajtájáról, de talán most itt volt a lehetőség rá, hogy több mindent kiderítsek. Ha már mást nem végzek el az életben, akkor legalább ennyi hasznom származzon a dologból… Borús eszmefuttatásomból az ő hangja ragad ki, ami hitetlenül cseng a levegőbe, bár olyan lágy még mindig, mint a harmat. Kezdem azt gondolni, hogy Sirona amúgy is ilyen lehet, nem csak a méreg kábasága hatott rá ennyire. - Igen, vacsora – ismétlem meg, ahogy felemelkedem, miután visszaszereztem a poharat. – Összedobok gyorsan valamit. Jót fog tenni a méreg ellen. – Maximum később még mindig úgy dönthet, hogy nem eszi meg, de lehetséges, hogy ebben sem fogok hagyni neki választási lehetőséget… Megindulok a konyhába és a pult mögé lépve elkezdek összeszedni hozzávalókat valami gyors, könnyed vacsorához, előkészítem az eszközöket. Közben a szavait hallgatok, de megállok a pakolásban, a lábos csörren egyet, ahogy hangosan leejtem a pultra. - Nem mondasz semmit az apámnak – mondom hirtelen elsötétedő tekintettel és ugyanilyen gyorsasággal robban ki belőlem az erőm, amit általában elrejtve tartok, hogy ne ismerjenek fel olyanok, akiknek nem kéne. Az energiahullámok megrezegtetik a festményeket a falon, a hatalmas ablakokat Sirona háta mögött a nappali túloldalán. Megtölti a levegőt a forrósága, szinte teljesen kiszorítva azt a térből. Közben tekintetemmel sem engedem a lányt onnan, ahol éppen áll, hagyom, hogy érezze minden percét ennek a mondatnak. Aztán a figyelmem elterelődik egy pillanatra, ahogy ráébredek, hogy… az erőm… a mágiám nem olyan, mint szokott lenni. Furcsa, szokatlan rezgéseket vélek felfedezni benne, amitől ha lehet még gyorsabban duzzad, mint mostanában szokott. Érdekes… Visszahúzom magamba az esszenciámat, majd kicsit nyugodtabban fordulok vissza az ételkészítéshez. - Nem szeretném egyelőre, hogy tudomást szerezzen erről az egészről. Ahogy mondtad, ennek az egésznek nem lett volna szabadott megtörténnie… de nem volt más választásom, neked sem, így segítettünk egymáson és most itt vagyunk. Ezt is mondtam, hogy nem fogsz tudni ezen változtatni, akármennyire is szeretnél. Nyilvánvalóan felismerted már az esküt, amit elmondtunk egymásnak. Te is nagyon jól tudod, hogy ebből egyetlen menekülő a Halál, ahogy előbb említettem. Ami pedig az elengedésedet jelenti – megint megálltam mielőtt felütöttem volna egy tojást a serpenyőben, és felnéztem rá szemöldökeim alól – nem tehetem meg, hogy csak úgy kiengedjelek azon az ajtón. Mostantól te vagy a legfontosabb személy az életemben és ehhez mérten foglak téged megvédeni. Seljora miatt sem kell aggódni, mert nem fogom hagyni, hogy még egyszer megmérgezzen vagy akár a közeledbe férkőzzön. Mégis, ha esetleg bajba kerülnél jobb, ha a közelemben vagy és minél hamarabb ott tudok lenni, hogy megvédjelek – közlöm vele tényszerűen, majd ismét folytatom munkálataimat.
"I'm scared of what's inside my head what's inside my soul I feel like I'm running but getting nowhere Fear is suffocating me I can't breath I feel like I'm drowning I'm sinking deeper"
Még ő mondja ki! Ő mondja ki, hogy nem volt más választásom, és utána még is hozzá teszi, hogy "vagy hát még is, valami sokkal rosszabb", amitől arcomra kiül az enyhe méreg és az, hogy mennyire rútul átverve érzem magamat. De a riadtság sokkal erősebb lesz bennem, amikor államra fogva határozottan kijelenti, hogy meg se próbáljam megszüntetni az esküt. Nem csak azért, mert egyenesen tilos lett volna ilyesmit csinálni. Nem akarom, hogy a semlegességem megszűnjön, nem akarok az istenek életéhez szorosan kötődni, nem akarok velük élni, nem akarom, hogy befolyásoljanak a munkámban. Azt pedig főleg nem akarom, hogy egy haldokló istenhez legyek kötve, még hozzá örökre. Nem, nem, nem tetszik a gondolat, egyáltalán nem. Még sem tudok már semmit tenni ellene, és Tyr nem is fogja hagyni, ezt látom a határozottan fürkésző szemeiben, amikre riadtan tekintek vissza. Beáll közénk egy néhány másodperces csönd, és ahogy szemei a szemeimet kezdik fürkészni, elpillantok oldalra, amennyire csak tehetem vasmarkában. Végül elenged, és én megkönnyebbülten szegem le a pillantásomat. Megfogja a kezeimet, csendes szavaiban talán kimondatlan bocsánatkérést hallok, de a rá következő szavak úgy is beárnyékolják valamelyest, mert úgy tűnik, hogy szabályokat fog felállítani, az pedig végképp nem tetszik, hogy irányítson engem. A gondolataimból az a furcsa érzés ránt vissza, amit az ujjaimmal csinál. Lepillantok arra, ahogy a keze, amiben ki tudja milyen régen még kardot és tőrt láttam, most a sorsfonalakat fonogató ujjaimat dörzsöli. Leülök, amikor elenged, és figyelem, miként horgássza ki a repedt poharat a kanapé alól, de amikor figyelni kezdek rá, egyszerűen... eltolja a témát, vacsorára..? Meglepetten pislogok rá, kissé összezavarodva. - Vacsora? - kérdezek vissza, aztán megrázom a fejem, mintha rosszul hallottam volna. A legutolsó, amire most gondolni tudok, az az étkezés, a gyomrom olyan picire össze van zsugorodva, mint egy borsó. Egy falatot se tudnék lenyelni, ahhoz túl ideges, izgatott és aggodalmas vagyok. - Nézd, Tyr... Amikor azt mondtam, hogy el kell mennem, azt komolyan gondoltam. Értem, hogy... feszült vagy, és ... talán elveszett, de beszélnem kell az apáddal, és a nornákkal. Nem tarthatsz itt! - a szavaim igyekszem nem támadásként neki szegezni, csupán ráébreszteni arra, hogy célom van, amelyet nem szabadna megszakítania. Nem mintha a szabályok eddig érdekelték volna őt... A lényeg, hogy nem azért utaztam vissza ebbe az országba, mert annyira unatkoztam, hanem azért, mert muszáj volt. Azt persze nem feltétlenül szeretném neki elmondani neki, hogy miért, jobb lenne, ha a nornák és Odin tudna meg mindent először, ő pedig majd eldönti, hogy a többi isten mit tudhat meg abból, amit mondtam neki. Mondjuk... ha Tyr nem enged el, még mindig megpróbálhatom felhívni magamra Munin vagy Hugin figyelmét, hogy üzenjek az istenek királyának. - Kérlek, gondold át ezt az egészet... Tudom, hogy már nem visszavonható a dolog, de az ajtón még kiengedhetsz... - próbálom finoman győzködni arról, hogy engedjen el, a kijárat irányába pillantva.
Vendég —
Sirona & Tyr
Sometimes even the most powerful feel powerless.
Először nem válaszolok vádaskodására. Természetesen nagyon jól tudom, hogy mire gondol, elvégre részben ezt is használtam ki akkor, amikor megfogant bennem a tervem, hogy magamhoz kössem a nornát. Azonban természetemhez mérten számomra ez csak egy sakklépés a hatalmas táblán, ami az élet. - Nem volt más választásod, döntened kellett – mondom végül egyszerűen, mert ezzel a ténnyel ő is tisztában lehet. – Akármennyire is voltál kábult a Sorsod a te kezedben van. Hozzátenném azt is, hogy mondhatott volna nemet is, amennyiben inkább a halált vagy az események rosszabbik oldalát választotta volna. Teljesen azonban nem vagyok biztos benne, hogy elfogadtam volna. Lehetséges akkor is valahogyan kikanyarítottam volna a szituációból azt, amit akartam… még ha nem is szerettem kényszeríteni senkit bármire is. Ez a norna viszont fontos volt nekem és most, hogy megkötöttük egymás életét ez elementárisan megemelkedett. Amióta kialakult a kapcsolat érzek magamban egy olyan ösztönös… húzóerőt, amit még nagyon soha senkivel kapcsolatban nem éreztem. Ez lehet az oka annak is, amit következőleg teszek ellenkezésére. Az érzés, hogy tudtára adjam, hogy ebből már nincs lehetősége menekülni, olyan erős, mint még soha semmilyen vágy, ami hirtelen magával ragadott. Nem csak azt akarom, hogy megértse, hanem hogy mélyen belül tudja, hogy innentől már nem fogom csak úgy elengedni. Sirona az enyém. Amint megfogalmazódik bennem a gondolat hirtelen minden világossá válik. Minden kényszer és sugallás ebből az egy tényből származik. Ami abban a pillanatban emelkedett ilyen konkrétumra, amikor kimondtuk mindketten az esküt. A vérem megszentelt minket és most már egyek voltunk akár tetszett neki, akár nem. Miután leszögezem neki a bennem kavargó gondolatokat, szemeim az övéit kutatják. Kezem továbbra is határozottan fogja közre állának vonalát kissé feltartva őt felém. Haja így hátracsúszik arcából és tisztán látom szemeit a lenyugvó nap fényében. Most először ilyen közelről nézve őt döbbenek rá valójában milyen szép. Eddig teljesen mással voltam elfoglalva, ami a lányt illeti, de most szembeállítva külsejével ilyen közelről egyértelmű levonnom a következtetést. Zöld íriszeim végigfutnak egy röpke pillanatig a riadtságba torzult vonásokon, majd lassan felemelem a másik kezemet. Elengedem az állát is és kezeimbe zárom az övéit, hogy aztán lehúzzam belém kapaszkodó markát az ingemről. - Nem akartalak megijeszteni – mondom csendesen, ahogy lenézek az apró kacsókra, amiket széles tenyeremben fogok. – Viszont jobb, ha letisztázunk egy-két dolgot az elején. Ezeket pedig fontos az eszedbe vésned – utalok az előbb elhangzott menekülési lehetőségére. Megdörzsölöm egy kicsit az ujjait, miközben ráébredek, hogy azontúl, hogy Sironát felhasználom a jövőben, fogalmam sincs mit kezdjek vele. Nem emlékszem, hogy bármikor is voltam-e hasonló szituációban – már az egész norna dolgot leszámítva – így fogalmam sincs hogyan fektessem le vele a szabályokat. Főleg, hogy nem is ismerem valójában a személyt magam előtt. Elengedem a kezét és lehajolok az elejtett pohárért, majd arrébb lépek tőle. - Lehetséges jobb lesz megbeszélni ezt egy vacsora mellett. Éhes vagy? – kérdezem tőle kíváncsian és igyekszem nem tudomást venni összehúzott alakjáról.
"I'm scared of what's inside my head what's inside my soul I feel like I'm running but getting nowhere Fear is suffocating me I can't breath I feel like I'm drowning I'm sinking deeper"
Olyan... fura. Más azt mondaná, róla, hogy nyugodt, de erről van szó? Vagy csak elfedi az érzelmeket, amelyek mélyen szántják lyukas lelkét? Kapok egy pohár vizet, és amikor szomjasan érte kapok, szól, hogy vigyázzak. Még gyenge vagyok, de érzem, ahogy minden másodperccel élénkebb leszek. Nem tudom, hogy a munkálkodó testem, vagy más az oka... Azt tudom, hogy a kelleténél egy perccel sem akarok többet itt tartózkodni, ezen a steril, élettelen helyen, mint szükséges. Megköszönöm, majd leengedem ölembe a poharat, vártam pár másodpercet, hogy a bódultság csökkenjen, és az a nyomás a fejemben, amit éreztem. Felkeltem volna, de nem engedte, és amikor leültem, tányérnyira kerekedett szemekkel, akkor gondolkodtam el, hogy miért. A homályos emlékképek közül megelevenedett előttem az eskü, és elkapott a pánik. A kérdésemre csak visszafordította mindazt, amire emlékszem. Hogy részese voltam az egésznek. Belém fojtja a szót a tény, hogy ő ezt komolyan így gondolja. Értetlenül nézem, ahogy felém nyúl, kicsit húzódok csak arrébb az érintéstől, de aztán csak megérzem, hogy valamit leszed rólam. Nem számít. - Megmérgeztek! Nem voltam teljesen magamnál, ezt te is tudod! - védekezek, bár igazából már mindegy, hiszen ami történt, megtörtént. Már most azon gondolkodom, hogy mit kellene tennem ez ellen, még az is eszembe jut, hogy szólok Odinnak, de hirtelen mozgást érzékelek magam előtt, és ahogy felpillantok, ismét látom, hogy felém nyúl. Az erős kéz úgy fog rá az államra, hogy nem tudom elhúzni a fejem, sőt, követnem kell a mozdulatát, amivel felhúz engem a kanapéról. Riadtan engedem el a poharat, amely koppanva egyet a lábamon a földre esik, repedten gurul be a kanapé alá, kezeim pedig a hirtelen felállás után kapaszkodót keresnek a szédülés miatt benne. Ujjaim meggyűrik az inget, a szemeim pedig azt teszik, amire kényszerít: figyelek rá. Riadtan, kissé elnyílt ajkakkal figyelek a kimondatlan fenyegetésre, a határozottan, és kegyetlenül, őszintén csillogó szemekre. Szívem hevesen kalapál a mellkasomban, a szavakra, hogy nincs lelkem, és hogy nem fogok a holtak egyik csarnokába se jutni, ha meghalok, kiráz a hideg. Míg mások a túlvilágon élik tovább az életüket, én megszűnök. Ezt pedig nem akarom, és nem is akarhatom. Túl fontos munka az enyém. Amikor arra kérdez, hogy készen állok-e megbeszélni vele azt, ami történt, és ami történni fog, összezárom ajkaim, és sűrű légzéssel, még mindig aggodalmas tekintettel fürkészem a méregzöld szemeket, aztán szinte a légzésem is visszatartom, míg rájövök, hogy túl sok választásom nincs. Végül kisvártatva bólintok, már amennyire maga a fogása engedi, ugyan is eléggé meg kell emelnem a fejem, hogy feltekintsek rá. Remélem, hogy elenged, az elmúlt nem-tudom-hány-száz-ezer-évben eddig ez a két perc tartja a rekordot az érintkezésben. Ha elengedi az állam, fellélegzek, és elengedve, összehúzva magam ülök vissza a fotelre, a pillantását kerülve tekintek le az ujjaimra, amik idegesen dörzsölik egymást az ölemben. - Hallgatlak... - mondom halkan, szemem sarkából felpillantva rá csak egy pillanatra, hogy aztán visszaszegjem a szemeim a kezeimre. Ösztönösen igyekszem összehúzni, meghúzni magamat, mintha attól láthatatlanná válhatnék, mintha csak áldozata lettem volna korábban valaminek, amely a valóságban még nem történt meg soha, hála a bujkálásomnak.
Vendég —
Sirona & Tyr
Sometimes even the most powerful feel powerless.
Általában a hidegvérem és a logikusságom azok az erényeim, amiket legjobban kihasználok és a leghamarabb felemlegetni valaki, aki jellemezni szeretne. Ennek ellenére most azon kapom magam, hogy szinte visszafojtott levegővel figyelem, hogy a lány mikor nyitja ki végre a szemét. Azok után, ami történt ég bennem a vágy, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg sikerrel járt-e a rituálé, ebben pedig igazán ő tudna nekem segíteni. Emiatt végül nem tudok várni tovább, amikor elhelyezkedem előtte a dohányzóasztalra leülve, végül felébresztőm, bár igyekszem nem túl erőszakos lenni vele. Látszik rajta, ahogy magához tér, hogy még mindig nem szívódott fel teljesen a szervezetében a méreg, mert elég kába. A tekintete homályos, és alig tudja felhúzni magát egy ülő helyzetben. Nem segítek neki, csak csendben figyelem, amíg önerejéből sikerül felküzdenie magát. Be kell indítsa újra kicsit a vérkeringését ahhoz, hogy minél hamarabb jobban legyen. Az is megfordult a fejemben, hogy esetlegesen megpróbálok „áttolni” a saját erőmből őbelé… de még nem egészen tudtam, hogyan is tegyem ezt és nem most akartam kísérletezni ezzel. Éreztem a kötődést közöttünk, egy olyasfajta kapcsolatot, amit senkinek nem tudtam volna igazán elmondani szavakkal. Annyi bizonyossá vált viszont számomra, hogy ha bármi is történne a nornával, akkor tudnék róla. Ez pedig elégedettséggel töltött el, mert a tervem egyik része ezzel sikeresnek volt mondható. - Csak óvatosan – mormoltam magam elé, miközben továbbra is élesen fürkésző szemekkel vizslattam, ahogy elveszi a vizet és mohón leküldi kiszáradt torkán. Csendes maradok egészen addig, míg újra meg nem szólal. Most hogy már ébren van – hogy ébredezik - nem sürget annyira ez tehetetlenség érzet, mint az előbb. A szívverésem is lenyugszik és érzem, ahogy hangulatom kiegészíti az övét. Míg ő egyre inkább izgalomba jön a tudattól, hogy mi történt, addig én egyre inkább ellazulok. Reakciója egyértelműen aláírja nekem, hogy ő is érzi és tisztában van az esküvel, amit kötöttünk. - Tettünk – javítom ki higgadtan és előredőlök, hogy egy finom mozdulattal letöröljem az állán csüngő vízcseppet, ami előbbi hevessége okán került oda és már egy ideje vonzotta a tekintetemet. – A beleegyezésed és részvételed nélkül semmit nem tehettem volna. Összevonom a szemöldökömet, amikor ismét beszélni kezd, maga elé motyogva, mintha csak saját magának mondaná ki hitetlenül a dolgokat. Ám hangosan hangzanak el a szavak, és én is meghallom őket tisztán és érthetően. Hirtelen előrelendülök és megfogva őt az állánál fogva – nem erősen, de elég határozottan – húzom fel álltába, hogy aztán egymás szemébe nézhessük és teljesen magamra vonjam a figyelmét. - Lehet nem szabadott volna, de már megtörtént. Ezen már nem tudsz változtatni, Sirona – mondom és neve egzotikusan cseng a nyelvemen. Nem úgy, mint amikor Aviva nevét ejtettem ki először. Az is legalább ilyen idegen volt, de a kettő teljesen más érzetet kelt bennem. Nem vagyok benne biztos, hogy tetszik, amit Sironáé tesz velem. – Meg se próbáld megszakítani a kapcsolatot – figyelmeztetem szigorúan, de hangom egyenes, érzelemtől mentes. Egyértelműen érezheti rajta, hogy nem hazudok neki csak azért, hogy megriasszam vagy ehhez hasonló hatást keltsek. – Érezni fogom, ha csak megpróbálod… nem mintha sikerrel járhatnál. Az egyetlen út, amin kimenekülhetsz ebből a Halál. Azt pedig ne felejtsd norna, hogy neked nincs lelked… - legalábbis nem olyan entitás volt, mint én, ennyit mindenki tudott a megfoghatatlan sorsolvasóinkról – nem kerülsz utána Odin vagy Hel csarnokába. – Egy pillanatra elhallgatok és zöld íriszeim csendesen kutatják a lány mély barna szemeit hol egyikről a másikra vándorolva. – Készen állsz, hogy beszéljünk arról mi történt? Illetve… ami a jövőt illeti?
"I'm scared of what's inside my head what's inside my soul I feel like I'm running but getting nowhere Fear is suffocating me I can't breath I feel like I'm drowning I'm sinking deeper"
Amikor a szólongatásra kinyitom a szemem, még homályos egy kicsit minden, de már nincs olyan hideg, és a kemény föld helyett valami puha és meleg van alattam. Amint felfogom a környezetem, rájövök, hogy ez egy kanapé, de még mindig nem tudom, hol. Lassan a férfire kúszik a pillantásom, főleg ahogy megválaszolja a kérdésemet, mi szerint az ő otthonában vagyok, Osloban. Felém nyújt egy pohár vizet, míg elkezdek felülni. Kicsit szédülök, de már sokkal jobban vagyok, csupán kábának érzem magam, mintha másnapos lennék. Nagyon másnapos. Elveszem a vizet, és habár a kezem remeg még egy kicsit, vagyok elég erős ahhoz, hogy megtartsam. Hirtelen olyan szomjasnak érzem magam a folyadék látványától, hogy szuszogva, szinte egyszerre hajtom fel a vizet, és az sem zavar, ha az üveg faláról egy csepp lekúszik a szám sarkából az államra. Miután megittam a pohár vizet, nagyot sóhajtok, megtörlöm a számat az alkarommal. - Köszönöm... - motyogom rekedten, de aztán szinte kiráz a hideg az idegen környezettől - és az engem vizslató férfitől -, és közlöm, hogy nekem igazából mennem kéne. Azonban ahogy megpróbálok felkelni, tenyere a vállamon megállít, és visszanyom, én pedig tenyérnyire kerekedett, óriási szemekkel nézek fel rá, ahogy közli, beszélnünk kell. Még mindig kicsit bódult vagyok, de azt hiszem, mondhatom, hogy felfogom, amit akar. Egy pillanatig elmerengek, hogy is keveredtem ide, és derengeni kezd, hogy valamit mintha csináltunk volna... Nem olyan dolgot, nem. Hanem mást, sokkal veszélyesebbet. Mint akinek hirtelen esik le a tantusz, a homlokomhoz nyúlok, és szinte érzem az erő izzását az ujjaim alatt. Ismét megborzongok, de ez egyáltalán nem kellemes, sőt. Enyhe pánik tör rám a gondolatra, hogy mire vett rá úgy, hogy magamnál se voltam úgy igazán, és kihasználta a kiszolgáltatott helyzetemet! - Mit tettél? - suttogom a vádat döbbent letörtséggel. Ha ezt a nővéreim megtudják... Ha ezt bárki megtudja! - Ezt... ezt nem szabadott volna! Ilyet soha nem lehetett volna! - motyogom magam elé a kezeimbe temetve az arcomat, miközben azon kezdek gondolkodni, hogy lehetne visszavonni a varázslatot. Meg sem kérdezem, mit akar tőlem. Tyr egy pislákoló láng. Nagyon is jól tudom, hogy mit akar tőlem. Megoldást. Mi mást akarna? Persze, ha magától is elkezdi mondani, némán hallgatom végig, de közben végig ellenkezek magamban, és nem is nézek a szemébe, egyszerűen kerülöm a pillantását, úgy, ahogy lehet, még a fejemet is elforgatom. Nem segíthetek neki, mert nem tudok segíteni neki. Az pedig, hogy ezzel kényszerítsen másokat, hogy szinte túsznak használjon... Nem, ő... Ő nem lenne ilyesmire képes... Nem igaz?
Vendég —
Sirona & Tyr
Sometimes even the most powerful feel powerless.
A kicsi út csendes. A lány még mindig eszméletlenül fekszik mellettem, feje könnyeden pihenve ölemben, egyik keze bágyadtan a combomon. Egyszer sem tért magához, míg visszaértem vele az úthoz, ahol már Erik várt ránk az autóval - nem ment messze, mert érezte, hogy szükségem lehet majd rá később. Rálátása és diszkréciója miatt alkalmazom és fizetem meg őt már évek óta, tulajdonképpen amióta felvertem a tanyámat itt huzamosabb időre Midgardban. Ezt a diszkréciót gyakorolja akkor is, amikor egy szót sem szól mikor beülök a hátsóülésre karjaimban egy eszméletlen lánnyal. Egyetlen pillantást vet az egész szituációra, majd megkérdezi, hogy hová szeretnék menni. - Haza - közlöm és lenézek a nornára. Most először van elég időm és nyugtom, hogy igazán megvizsgáljam magamnak. Zavartalanul futattom végig szív alakú arcának vonásain a szemem. Felmérem alakját. Bőrének telt, napsütötte színét, ami szokatlan arról a vidékről, ahonnan "származik". Persze valódi származása nem evilági, még csak nem is az én Világomhoz tartozik. Újra felmerülnek bennem kétségek, ami a tervemet illeti, de soha nem voltam igazán az a személy, aki a múlton bánkódik. Elmém túlságosan praktikus, logikus, ahhoz hogy azon merengjek, hogy "mit kellett volna" vagy "mi lett volna ha". Az eskü megkötettet. Tényleges ereje még nem érződött teljesen, de biztos voltam benne, hogy ez csak idő kérdése. Ahogyan az is, hogy Sirona majd hogyan fog reagálni minderre, ha végre magához tér. Amint lefékezünk az autóval halkan megköszönöm Eriknek a szolgálatait, majd jó éjt kívánva elhagyom az autót. Sironát továbbra is a karjaimban cipelem, fejét a vállamra hajtva, mintha csak elaludt volna a kocsiban, és most felvinném a kedvesemet a lakásunkra. A valóság nem is állhatna messzebb ettől. Csak akkor érzem magam már kicsit jobban, mikor felérünk a tetőtéril lakásomhoz és becsuktam magam mögött az ajtót. Ez a hely koránt sem egyenlő azzal a pompás lakkal, amit otthon, Asgardban hagytam és vallottam enyémnek. Most veszem azonban igazán észre, hogy mennyire… steril. Soha nem foglalkoztam igazán azzal hogyan néz ki a környezetem, soha nem érdekelt, hogy milyen érzéseket kelt bennem, hogy esetleg mennyire otthonos. Nem ez volt az otthonom és azzal, hogy nem emlékeztem az pontosan milyen is, ettől a helytől is igyekeztem minél távolabb tartani magamat. Azon elgondolkozva, hogy Sirona viszont mit fog látni majd, ha körülnéz engem is ráébreszt ezekre a tudatalatti döntésekre. Mindez addig fut át a fejemen, míg odasétálok a nappali részben elhelyezett kanapéhoz, és átemelve őt a háttámla részen leengedem könnyű, puha testét a párnákra. Elnézem még egy darabig, szemem komótosan követi testének domborulatait, mielőtt végleg elhúzódnék. Hagyok neki időt, míg leteszem a kabátomat, megválok a fegyvereimtől – nem mindtől természetesen -, illetve a zakómtól is. Majd visszatérek hozzá, miközben felhajtom ingujjaimat a könyökeimig. Amikor ismét rávetülnek zöld íriszeim kisebb frusztáltsággal veszem tudomásul, hogy még mindig nem tért magához, de igyekszem türelmes lenni. Ami általában nem okoz problémát, sőt! Azt hiszem most csak túlságosan magával húz az idegesség, hogy valami olyat követtem el, amit nem lett volna szabad. Így inkább elterelve a figyelmemet átlépek a konyhába és egy pohárba öntök friss vizet. Visszatérve hozzá, leülök a kanapé elé elhelyezett dohányzó asztalra, aztán elhatározva magamat finoman megpaskolom kissé elsápadt arcát. - Sirona… Sirona, ébredj fel! Tudnom kell, hogy jól vagy – mondom összevont szemöldökkel. Nem tudom pontosan a mértékét Seljora mérgének, de tekintve, hogy a norna élete összefonódott az enyémmel, mostanra már kissé jobban össze kellett volna szednie magát. Talán a kötés lassabban dolgozik, mint gondoltam. Elvégre eléggé régi gyakorlat. - Nálam – válaszolom meg a kérdést csendesen. Zavart, kába tekintetét látva, pontosítok: - A lakásomon, Oszlóban. Tessék – nyújtom előre a pohár vizet, hogy elvegye, ha tudja. Amennyiben túl gyenge ehhez, előredőlök, hogy segítsek neki az ivásban. – Ez biztos jót fog tenni. – Amint azonban neki állna, hogy felálljon és még említést is tesz arra, hogy neki mennie kell, újra összehúzom a szemeimet, és szigorú pillantást vetek rá. – Nem mész sehova. – Visszatolom a kanapéra, ha kell erővel. Nem bántom, de minden érintésem határozott. – Ha elég éber vagy, akkor ideje megbeszélnünk egy-két dolgot.
welcome to your new home, norn | 652 szó
Vendég —
Tyr × Sirona
"I'm scared of what's inside my head what's inside my soul I feel like I'm running but getting nowhere Fear is suffocating me I can't breath I feel like I'm drowning I'm sinking deeper"
Jeg sverger med dette offeret for å binde min skjebne til din. En sjel, ett sinn, ett hjerte. Min styrke blir din, det samme er min død. O, ni verdener, la oss være én. Az eskü úgy visszhangzik a fejemben, mintha nem is a saját gondolataim lennének. Érzem, hogy ajkaim mozdulnak, gyengén el suttogom az ősi szavakat, amellyel istenek kötötték régebben össze életüket egy-egy ciklusban másokkal. Nem tudom, hogy fog ez a varázslat hatni rám, de nem is tudok rajta gondolkodni, mert a szélbe veszett szavak végén magához ránt a sötétség, amely már régóta kerülget. A méreg dolgozik a testemben, és habár meg nem öl, valószínűleg nem is ez volt a célja. A gondolat, hogy Seljora karmai közt legyek ilyen kiszolgáltatott állapotban, nem vonz egy kicsit se, nem csoda hát, hogy a két rossz közül Tyrt választottam: mert habár ő a becsületesebbek közül van, most ő se hagyott nekem sokkal több választást. Csak néha térek vissza a sötétségből, erre a világra. Nem is igazán fogom fel mindig, amit homályosan látok, vagy haloványan érzek. A fejem melegen és puhán pihen, egy autó motorjának hangját is hallom, érzem ahogy fékezünk, kanyarodunk, de mintha nem aludtam volna hetekig, mindig lehúzza a szemem a fáradtság. Nem tudom, mennyi idő telik el. Nem tudom, hogy hol vagyok. Érzem az arcomon a finom paskolást. Igyekszem kinyitni a szemem, pilláim megremegnek egy kicsit az erőlködéstől, de végül lassan, félig kinyitom a szemeimet. Kell pár másodperc, mire sikerül fókuszálni, a tekintetem egy zöld pillantással találkozik, és ahogy körbe nézek, minden olyan idegen, hogy kissé félni kezdek, kényelmetlenül érzem magamat. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen kiszolgáltatott legyek bárki előtt is. - Hol vagyok..? - kérdezem a gyengeségtől még halk, remegő hangon. Igyekeznék megmozdulni, de már attól, hogy felhúzom a lábam, úgy érzem, mintha maratont futottam volna, remegni kezd a lábam a gyengeség től. - El kell mennem...- motyogom, remegő kézzel nyúlva a kanapé háttámlájának tetejére, hogy megpróbáljam felhúzni magam ülésbe.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
× 
