Odin × Sirona

Annyira igaza van... és annyira nem ismerhetem el! Nem mondhatok ennél többet, mert még én magam sem vagyok biztos mindenben, és amíg a nővéreimmel nem beszélek, hogy ők mit tudnak, addig igazából felesleges is spekulálni. Igen, van valami zavar köztünk, aminek az okát még nem tudom, de ha a fonalak a célpontok, nem kell Einsteinnek lenni, hogy rájöjjek, egy norna kotorászott olyan helyen, ahol nem kellett volna. Csak aggodalmasan sóhajtok, amikor nyomot kér, vagy bármit, én pedig nem tudom hirtelen, hogy mit mondjak.
- Egyelőre légy türelemmel, Mindenek Atyja. Fókuszálj egy dologra, az pedig jelenleg a fiad. Ha nem javul az állapota, nektek kell döntenetek róla. - mondom szomorú szemekkel felnézve rá. Sajnálom Tyrt, és sajnálnám, ha a jövőben nem szőhetném fonalát a valóság szőttesébe, de ha elveszik, akkor tehetetlen leszek ezzel kapcsolatban.
Amikor azt mondja, hogy az egyik hollót rendelkezésemre állítja majd, biccentéssel köszönöm meg a dolgot, aztán kitérünk arra, hogy akar is valamit ezért cserébe. Az ár, nem hogy túl nagy a szívességért, de ... fúh, ez hosszú lesz.
- Hát... ez nem biztos, hogy menni fog. - mondom kissé zavartan megvakarva az államat, aztán azon gondolkodom, hogyan magyarázzam el. Most megint sötétítsem be a fürdőt, és játszunk planetáriumot? Ajh... Aztán közben újra és újra magamban pörgetem a kérdést, és lehet, hogy csak feleslegesen aggódom. Nem azt mondta, hogy egyáltalán nem akar gyereket a következő ciklusban, hanem hogy nem akar többet... a mostaninál?
- Várj, lehet, hogy félre értettelek. Azok a gyermekek, amelyeket istenként nemzettél a világra több nőtől... őket... gondolom ugyan úgy szeretnéd látni a következő ciklusban is? - kérdezek rá, mielőtt feleslegesen kezdenék magyarázni arról, mi történik, ha csak úgy kiemeljük őt és magvait az egyenletből.

Odin × Sirona

Tudom, hogy nehéz elfogadni mindazt, amit mondok, és ami történik, de abba szerintem a Mindenek Atyja sem gondol bele, miféle káosz lenne a szőttesben, ha mindannyian csak a saját fejünk után mennénk. Nem véletlenül van megszabva a feladatunk, vagyunk képesek egyetlen dologra, amely köré a saját életünket kerekítjük. Úgy lehetünk igazán semlegesek, ha nem változtatunk azokon a dolgokon sokkal, mint amik eleinte is kialakultak, mert úgy nem dönthetünk senki javára sem. Lehet, hogy ez másoknak szenvedést okoz bizonyos időszakban, de ez egy olyan dolog, amellyel képes vagyok együtt élni. Legalább is, szeretném ezt hinni. Szeretném, hogy béke és öröm legyen a világukban, de az az igazság, hogy ez nem rajtam múlik. Mint mondtam, én csak az origó vagyok, amelyből elindul az élet. De az, hogy utána mi történik, már nem az én tisztem se megszőni, se megszabni. Freydist, a végzet nornáját felhozom, mint lehetőséget arra, hogy megmentsük Tyrből azt, ami maradt. Persze, nem csodálkozom a reakción, amit kapok ezért, feszülten tördelem is a kezemet, de ezúttal tényleg nem látok más lehetőséget a romlás megakadályozására. Nem veszem rá erre a döntésre, nem is akarom. Neki kell a gyermeke sorsáról döntenie, és Friggnek, én csak a lehetőséget tárom elé. Azonban más opciók után kutatva felhozza a másik három nővéremet, én pedig tanácstalanul pillantok rá.
- Ha én erőtlen vagyok ezzel az átokkal szemben, nem tudom, hogy ők megtudják-e tenni, hogy kikerülik. - mondom halkan, mert sejtem, hogy ez épp olyan lehangoló lesz, mint amennyire valójában is az. Nem véletlenül hagytam ott csapot-papot, és utaztam ide. Ez nem játék, és nem vicc. Veszély, amely kétségbe ejt.
És nem csak ez jelenti az egyetlen veszélyt. Felemlegetem Seljorát, és hogy mivel utánam kajtat, közvetetten Tyr is veszélyben lehet, vagy ha tudomást szerez az állapotáról, akkor közvetlenül is. Tudom, megígérte a sárkány, hogy megvéd, de a Háború istenének biztonságát nem tudja az enyémmel egyszerre biztosítani. Odin felajánlása halványan megmosolyogtat. Nem biztos, hogy a kígyó üldöztetése lenne a legjobb megoldás.
- Amíg úgy nem szabja neki a Jövő, addig úgy sem fogod tudni megöletni őt, bármit mondok most. De ha az egyik hollód hozzám küldenéd később, hogy útba igazítsam, és figyelje, hogy nehogy Tyr közelébe kerüljön, hogy egy lépéssel előtte járhassunk, az működhet. - mondom, aztán a fejem kissé oldalra biccentve kezdem fürkészni az arcát.
- Mit akarnál tőlem kérni? - kérdezem óvatosan, halkan. Amint neki is mondtam, nem szokásom a fonalakhoz nyúlni kérésre, még Selmáéhoz sem, pedig tudom, hogy el tudnám intézni, hogy ne legyen vele gondom.

The legacy of

the inattentive

Sirona nyilvánvalóan alulértékelte a saját hatalmát - vagy azt akarta, hogy én értékeljem alul -, de minden norna ilyen volt. Mintha létezett volna valami tőlük független hatalom, mintha az Újrafonónak muszáj lenne egyféleképp újra alkotni az idő kerekét. Mintha nem ők akarnák azt a temérdek szenvedést, a halált, a harcokat, az árulást. Pedig fölöttük már nem volt senki, a misztikus Sors csak egy fonál volt a kezükben. Képmutatók voltak, mindannyian.
- Freydis? - kérdeztem vissza a névre összeszűkülő pillantással. A balsors. A szenvedés egy ősi formája, aki csak azért létezett, hogy elrontsa a halandók napjait. - Ő még nem segített senkinek, soha. De a fonalak a nővéreid kezei között futnak át. Ők újra tudják alkotni, nem? Urdr, Verdandi és Skuld. Újrateremthetik a múltat, a jelent, még a jövőt is. Vagy ők nem hajlandóak foglalkozni a mindenség végével?
Megtehették egyáltalán? Nem szűntek-e meg ők is a világ végével? Vagy csupán arra kárhoztatták azt, amit minden ciklusban újra és újra megteremtettem, hogy lepusztultan, a végső háború örök sebét viselve létezzen tovább, örökké.
Az utolsó Ragnarök. Mindenek vége. Mindez egy ármánykodó, láthatatlan ragály miatt, amiről azt sem tudtuk, ki vagy mi a felelős érte és így küzdeni sem tudtunk ellene.
Az illúzió megszűnését szinte észre sem vettem, a beülő sötétség alig különbözött attól a borútól, ami az agyamat lepte el. Minél többet tudtam meg az Átokról, annál kevesebbnek érződött, és ez felettébb bosszantott.
- Seljora? - kérdeztem félig önkívületben. Még én sem ismerhettem minden vadat és szörnyeteget, ami a Kilenc Világot lakta, de úgy éreztem Sirona valóban rettegett ettől a kígyótól. - Ha szeretnéd... és ha hajlandó vagy megtenni nekem valamit cserébe, csak egy szavadba kerül, hogy halott legyen. Ha a fiam fenyegeti, akkor annyiba sem.

Odin × Sirona

A kérdését hallva kissé elhúzom a számat, megingatom a fejemet.
- Az alapvető tulajdonságokat tudnám befolyásolni. Ha szigorúan vesszük, igen, tudnék bölcsből bolondot csinálni, születhet valaki királyi család helyett koldusok közt, de ez nem jelenti, hogy ne fejlődhetne bölcsé a bolond, vagy nyerhetné vissza hatalmát a király az élete során. Én csak az origó vagyok, aztán ami utána történik, már tőlem független. - magyarázom, aztán amikor azt kérdezi, megtettem-e már valaha, hogy bele piszkáltam valaki fonalába, a szemeibe tekintek, és talán most először vagyok igazán határozott.
- Csak annyira nyúltam bele, amennyire szükséges, és soha nem más kérésére. Egészen idáig nem szóltam bele a dolgok folyamába... - sóhajtok halkan, a gömbömre pillantva. Ezzel át is térek Tyr esetére... És arra, hogy milyen veszélye van ennek az átoknak, amely már egy éve legalább közöttük tengeti magát. Persze, a reakciói érthetőek, a kérdésére viszont halkan sóhajtok.
- Ha a szálakat helyre hozzák, gond nélkül össze tudom kötni az újakkal... de ebben az állapotban használhatatlanok. Nem tudom, hogy az átok feloldása megoldja-e ezt a problémát, hogy visszafordítható-e, de ha nem... Lehet, hogy a legtöbbet Freydissel lehet megmenteni. - sóhajtok halkan... mert egy foszladozó anyagot úgy menthetsz meg a legkönnyebben, ha levágod a végét. Ha abba marad a bomlása a fonálnak, akkor ami megmarad belőle, az menthetővé válik. Amikor töprengeni kezd azon, hogyha mind elkapják az átkot és a folyamata végbe megy, akkor a ciklus az utolsó lehet, halkan sóhajtok.
- Sajnálom... - mondom halkan, és a csapról felvéve a medálom összecsukom, visszazárva belé a hatalmam és az Életfa gyökereinek képét. A sötétben a falat végig tapogatva keresem meg a kapcsolót, majd felnyomom, hogy fényt kapjunk. Párat pislogok a hirtelen fényre.
- Beszélni fogok a nővéreimmel. - tekintek a férfire, míg kinyitom az ajtót.
- De tudnod kell még valamiről... Tyr miatt. - pillantok ki az ajtón a konyha felé, mintha csak ellátnék addig.
- Azt mondtad, vigyázzak a testemre... Van egy kígyó, Seljora, aki ma konfrontálódott a fiaddal. Tyr a markából segített ki, régóta vágyik arra, hogy rám tegye a pikkelyes mancsát. Igyekszem megvédeni magam tőle, de ha megtudja, hogy a fiad milyen állapotban van, lehet őt környékezi meg. Alattomos lény... vigyázz vele. - pillantok vissza a főistenre kissé idegesen.

The legacy of

the inattentive

Sirona nem olyan volt, ahogy valaki egy nornát elképzelt, de valójában egyikük sem volt az. Bölcs, elérhetetlen, misztikus lények helyett sokszor gyermeteg csitrik voltak, vagy fontoskodó csinovnyikok, ez a norna pedig mintha minden pillanatban egy pofontól félt volna, mégis olyan szájbarágósan magyarázott, mintha kérte volna. Követtem a kezét a semmiből előcsillanó fonalak felé, olyan aprólékosan követve minden szálcsát, ahogy egy halandó képtelen volt, de még az istenek között is alig néhányan voltak képesek.
- Tehát a ciklusok között neked hatalmadban állna bármilyen apró részletet megváltoztatni? - kérdeztem összevonva a szemöldököm. - Bölcsből bolondot, királyból koldust csinálhatsz? Megtetted már valaha?
Nem számítottam igenlő válaszra, a nornáknak mindene volt az elrendeltetett végzet és annak a követése a körmük szakadtáig. Ha meg is tehette, ha tényleg a saját ínye szerint átszabhatott mindenkit a világok kezdetén, sosem tette volna meg, hiába segíthetett volna ezzel sokaknak. Mindenkinek akár. Hiszen nyilván az is egy szál volt, hogy az óriások hadban álltak velünk, ami végérvényesen elhozta a Ragnarök pusztítását. Ezt a véget Skuld szőtte nekünk minden egyes alkalommal, de Sirona megváltoztathatta volna a módját. Talán el sem kellett volna pusztulnia a világnak, elég lett volna nekünk.
De szinte időm sem maradt ilyeneken gondolkodni, mert amit a norna ezek után mondott, attól meghűlt az ereimben a vér. Tyr fonala fogyatkozott, vékonyodott, a lényét adó szálak a semmibe meredtek és az elpattanás szélén állt.
- Véglegesen? - kérdeztem magamról is megfeledkezve. - Azt mondod, már soha nem tudod visszaadni neki azt, amit elveszített magából? Az nem lehet, ez az Átok nem lehet visszafordíthatatlan.
Kizárt dolog. Lehetetlen. Elképzelhetetlen. Milyen világ volt a következő, ha Tyr nem Tyr volt többé, nem a fiam, nem a háború és a harci láz istene, a kard, ami lesújtott Asgard ellenségeire?
- Ha ez az Átok utolér mindannyiunkat... - kérdeztem nagyon lassan, ahogy egy sötét, szívbe markoló gondolat lassan elterjedt az agyamban, mint egy fekete métely. - Ha már én sem leszek semmi, és nem lesz, aki újra alkossa a világot... Lehet, hogy ez lesz az utolsó Ragnarök?

Odin × Sirona

Alig hisznek már az emberek, de élnek még. Viszont minden ember hite is lehet kevés az ellen a maró korrózió ellen, amely támadja őket. A kérdéseire halványan elmosolyodom.
- Nos... ezért vagyok itt. Próbálkozom. - felelem neki arra, hogy segítenénk-e neki. Ezért fogok minden írott és íratlan szabályt átvágni, mert nem tudok semleges maradni, mert egyszerűen... talán önző érdekekből sem. Szeretem a munkámat, a feladatomat, de így én sem tudom egyszerűen folytatni azt. Egy utolsó pillantást vetek Tyrre, mielőtt egy ablaktalan és sötét helyiségbe vezetném a főistent, hogy megidézzem Yggdrasil gyökereit, az otthonomat, és ezzel a részben elzárt erőmet is felfedjem. Felteszek egy fontos kérdést, az egyszerű válaszra kis mosoly kúszik arcomra.
- Hát... borzasztóan leegyszerűsítve igen, így hangzik, de nem ilyen egyszerű. - mondom, aztán veszek egy mély levegőt. Hogy a fenébe magyarázzam el mit csinálok, úgy, hogy az érthető is legyen?
- Oké, szóval... Nézzük úgy, mint egy valódi fonalat. Egy valódi kötelet! Ezek apró, hajszálnál is vékonyabb szálakból állnak, fonódnak össze. - mondom, és a levegőben kiterítem egy mozdulattal egymás mellé ezeket a szálakat, így már sokkal inkább tűnik aranyszínű, penge vékony szőttesnek a levegőben.
- Minden egyes szál.. tartozik valamidhez. Ettől lesz kék a szemed, ettől lesz Frigg a feleséged,, ettől hívnak Odinnak, ettől vagy bölcs, ettől meg.... inkább hagyjuk. Minden, ami vagy, apránként tevődik össze. - magyarázom, ujjammal finoman megemelve, majd visszaengedve az emlegetett szálakat.
- Én nem csak a régi, elvágott fonal végét kötöm össze az újjal. Ezeket az aprókat kezelem mindenkinél, nálad is, azért, hogy te megmaradj annak, aki vagy, a következő életedben. - nézek rá, kiemelve ezt a nagyon fontos részletet.
- Na mármost... - veszek egy mély levegőt, és egy intéssel eltüntetem a fonalát, csak azért, hogy lehunyt szemmel Tyr-ét idézzem magunk elé... amely koránt sem néz ki olyan szépen, mint Odinné. Mint egy kötél, amelyet addig dörzsöltek, vagy rágtak a molyok, míg szálaira bomlott, és nem a vágás, hanem a szakadás szélén van.
- Ez Tyr fonala. - sóhajtok halkan.
- Látod, ezeket a részeket? - mutatok egy szálra, amely nem csatlakozik a többihez, hanem eltűnik a semmibe.
- Ezeket az aspektusokat nem tudom összekötni őket a következő ciklus eleji fonállal. - mondom, idegesen az ujjamba harapva, majd kissé kétségbe esetten nézek fel Odinra.
- Nem tudom, mi lesz Tyrből a következő ciklusban. Az én dolgom lenne garantálni, hogy emlékezzen, hogy ugyan oda, ugyan úgy teremjen, ugyan azzal a névvel, ugyan azzal az erővel, habitussal, hozzátok, a fiadként... De nem tudom, mi fog megmaradni belőle, amelyet át tudok vinni a következő ciklusra. Ha pedig minden szála szétfoszlik, akkor... - hallgatok el, és elnehezül a szívem. Tyr nem fog létezni többé, az új ciklusban sem, de nem tudom kimondani. Nem tudom az apa szemébe mondani, hogy a fia, akit megszámlálhatatlan ciklus óta szeret, tényleg, véglegesen haldoklik.
- Minden átkozottal ez a helyzet. Minél többet veszítenek most magukból, annál kevesebbel tudom őket a következő ciklusra vinni... - suttogom aggodalmasan. Tudom, hogy Odinnak nem csak a fia, de a felesége is ezen a rögös úton jár.

The legacy of

the inattentive

A nornákkal elképzelhetetlenül nehéz volt haragot tartani, mert ők maguk voltak a Sors. Ártani nekik, harcba indulni ellenük, akár csak átkozni őket a saját sorsunk szembeköpése volt, aminek súlyos következményei voltak. Nálam jobban senki nem ismerte ezt, mégis megtettem az évezredek során többször is. Haragudtam Skuldra, amiért elrendeltette a halálom az idők alkonyán. Haragudtam Verdandira, mert nem segített Baldr halálakor és haragudtam Urdra, amiért nem engedett visszafelé járni az idő fonalán. Sironára is haragudtam azóta, hogy az első ciklus hamvai szétszóródtak és a második elkezdődött, épp úgy, ahogy az első. Most azonban ez a harag csak hátráltatott abban, hogy Tyrnek segítsek, úgyhogy elzártam az elmém egy apró zugába.
- Mi minden erőnket az emberek hitéből nyerjük, sorsfonó. - feleltem neki leereszkedő hangon, mintha csak egy gyermeknek magyaráztam volna, pedig nem lehetett nálam fiatalabb. Vagy talán éppen csak. - Ha az istenek ereje nem elég, kié állíthatja ezt meg? Fölöttem csak te és a nővéreid álltok, de ha rajtatok múlna, már tettetek volna ellene. Nem?
Dehogy tettek volna. Nekik aztán végtelenül mindegy volt, hogy a világmindenség, benne istenekkel, emberekkel, férgekkel éppen élt vagy halt, ameddig követte az átkozott fonalakat. De ha így volt, akkor értelme sem volt vitázni velük, úgy sem segítettek volna.
Mikor csak úgy maga után intett egy kissé megint megfontoltam, hogy ott helyben próbálom meg felnyársalni, de végülis épp az előbb jelentette ki, hogy a teste össze volt kötve a fiammal. Ha ő meghalt, ha Tyr ereje kihunyt, akkor fordítva is így kellett történnie.
- Ez esetben vigyázz nagyon a testedre, Sirona. - feleltem kurtán, miközben követtem a lakás fürdőszobájába. Egy egészen röpke pillanatig felvontam egy szemöldököm, főleg, mikor lekapcsolta a villanyt, de szerencsére nem most akart rituális szexmágiával helyrehozni valamit. Nem az első eset lett volna, Váli is így született egy különösen rossz pillanatomban, de Sirona úgy tűnt most megmaradt a törpe medálnál, amit a ruhája alól vett elő. Ügyes bűbáj volt, halovány, de tökéletes illúziója az Yggdrasil gyökereinek. Különös volt alulról felfelé nézni rájuk, legutóbb ugyanezeket a rúnákat fentről lefelé olvastam el, miközben a Gungniron lógtam.
- Tudom, amit kell, Újrafonó. Tudom, hogy a te erőd és a te átkod minden Ragnarök után újra megforgatni a kereket. A te dolgod megragadni az elvágott szálakat és visszasodorni a rokka elejébe, hogy aztán a többi nővéred foglalkozhasson vele. Amit nem tudok az az, hogy miért kérdezed ezt tőlem. - feleltem teljesen őszintén, az ujjait figyelve, ahogyan a semmiből idézett fonalakkal játszott. Igen méretes, vastag fonálra markolt rá épp.

Odin × Sirona

Szavaim után Odin csak megfigyel, és meghallgat. Szinte érzem feszültségét hőként áradni testéből, de nem tehetek ellene semmit. Megmutatom a jeleket a főistennek, és mintha egy fokkal megértőbb lenne. A szavaira halkan sóhajtok, leengedem a kezem, elengedve Tyr homlokát. Még így is olyan arcot vág, mint aki éppen gondolkodik, pedig nincs magánál. Úgy tűnik, ha épp elveszti magát se lesz már más.
- Ide nem lesz elég az emberek hite, főisten. Nem tudom, hogy vissza tudná-e vonni a károkat, amiket okozott... - sóhajtom halkan, aggodalmasan. Úgy érzem, mintha a hatalom, amivel rendelkeznék, homokként folyna ki az ujjam közül. Nem Tyr állapota miatt... hanem amiatt, ami a fonalakkal történik. A kérdésre felemelem a pillantásomat a másikra. Pár másodpercig fürkészem, de végül csak egy keserédes, halovány, elhaló mosolyra futja.
- Sok mindentől félek, de ettől kevéssé. - válaszolom halkan, és Tyrre pillantok.
- A testem talán életben tartja az övét, és ha meghal, vele ez a porhüvely is az enyészeté lesz, de a szellemem viszont nincs hozzákötve. Ha így lenne, akkor nagyon nagy bajban lennénk, Mindenek Atyja. - nézek rá kissé aggodalmasan, mert egyébként is nagy bajban vagyunk... Inkább csak vannak. Amikor ezzel szembesítem, látom, hogy kissé megijed. Jogosan.
- Gyere velem. - emelem fel a pillantásom, és felkelve a békésen fekvő isten mellől szemeim az ajtókat kutatják. Láthatóan nem vagyok jártas a lakásban, csak második nyitásra sikerül megtalálnom a fürdőszobát. Ablaktalan. Ha belép utánam a férfi, lekapcsolom a villanyt, és ruhám rejtekéből előhúzom a bűvös medálomat.
- Súlyosan bele fogok nyúlni minden szabályba, de nem tudom egyszerűen végig nézni ezt az egészet. - magyarázkodok halkan, míg a medált le nem veszem a nyakamból, aztán megfelelően meg nem fogom, és fel nyitom. Abból szinte halható sóhajtással engedi ki magából a mágiát, ontva egy közeg képét, akár egy mini planetárium, csak épp nem felfelé, hanem minden irányba. Vékonyabb és vastagabb gyökerek cikáznak a falakon körbe, amelyeket rúnákkal véstek tele. Illúzió csupán az egész, de elég ahhoz, hogy az - esetünkben isten - Yggdrasil gyökerei között érezze magát, az én régi hajlékomban, ahonnan elköltöztem. Mire felemelem a pillantásom a medálról, az már arany színben izzik, mint a macskák szeme, amikor fény éri őket.
- Mennyit tudsz a fonalakról, és a feladatomról főisten? - kérdezem, és lágyan felemelve a kezem a levegőben a semmiből érkező és tartó, aranylóan felderengő fonálra fogok rá. Az övére. Erős, feszes, egy szál sincs, mi kilógna belőle.

The legacy of

the inattentive

Természetesen Sirona is úgy beszélt, ahogy a nornák szoktak. Mintha semmi közük nem lett volna bármihez, ami a világon történt, ők csak szomorú megfigyelői lettek volna az eseményeknek. Mintha nem az ő kezeik között sodródott volna minden élő fonala.
Kétségbeesett volt. Mi más lett volna, az Átok rágta belülről hosszú ideje, egyre nagyobb darabot sötétítve el abból a nemes harcosból, aki egykor volt. De hogy pontosan mit is jelentett ez, csak akkor értettem meg, mikor Sirona megérintette Tyr homlokát.
Ostoba. Felelőtlen, elhamarodott, szerencsétlen idióta. A mágia, amit készült végrehajtani talán nekem is lehetetlen lett volna, és egyébként is értelmetlen. A nornáknak nem volt fonala, ők csak másokét tekergették és vágták el. Ha sikerült volna végrehajtani az igézést, akkor sem nyert volna vele semmit. Talán csak épp az Újrafonót kárhoztatta el vele.
Miután sikerült lecsillapodnom valamennyire csak megdörgöltem az orrnyergem és leültem egy székbe.
- Még él. Ha csak az ereje fogyott el, akkor csak azzal is lehet felébreszteni, de Tyr oltáránál manapság kevesen imádkoznak.
Úgy tűnt a problémáink körbeértek. Az emberek hitetlensége miatt jöttünk Midgardba, ahol elért minket az Átok. Azt legyőzni pedig erőt igényelt, ami az emberek hitetlensége miatt fogyóban volt. Akárki is írta ezt a ciklust, különösen kegyetlen volt.
- Nem aggódsz saját magad miatt? Ha össze vagytok kötve, az két irányba is működik, Sirona. Mi lesz veled, ha Tyr ereje végleg elfogy?
Ahogy a szemembe nézett átjárt valami ősi bajsejtelem. Egy ismerős, de csaknem elfeledett érzés, ami azóta nem környékezett meg, hogy először néztem szembe a Fenrír agyaraival. Félelem. Mi volt olyan fontos, hogy a végeket összekötő norna ilyen rémültnek tűnt? És miért remegett meg tőle a lelkem mélyén minden gondolatom?
- Hallgatlak, sorsfonó. Tudsz valamit, amit én nem?

Odin × Sirona

Minden olyan szürreálisan történik. Seljora, Tyr... Olyan dolgokba keveredtem, amibe nem akartam, pedig csak beszélni akartam Odinnal... Aki úgy érkezik meg, mint egy gyermekét óvó, aggódó és dühös szülő. Beengedem őt, és nem is zavar, hogy egyből keresni kezdi Tyrt. Becsukom az ajtót, a boszorka szóra összébb húzom magam, pedig nem is az én hibám az egész.
- Kétségbeesett volt... - kezdem halkan, míg lassabb léptekkel követem a konyhába. Tudom, hogy olyan dolgokat is lát, amelyet talán csak mi nornák, így meg se próbálom titkolni előle azt a szertartást, amelyet Tyr csinált. Úgy is láthatja, miként vagyunk összekötve egy halovány mágikus szállal.
- Amíg kiszolgáltatott voltam egy kígyó miatt, magához kötött engem... Túl sok erőt fektetett már ebbe is. Majd mikor igyekeztem figyelmeztetni őt, és kérlelni, hogy had beszélhessek veled, elengedte az erejét dühében... Azt hiszem..pont ez volt az utolsó, amelyet elbírt... - suttogom, míg közelebb lépve megérintem fia homlokát, felfedve rajta kör alakú jelemet, melyet a homlokára rajzoltam segítségével. Ugyan ebben a pillanatban válik láthatóvá az én homlokomon az ő rúnája.
- Talán azt hitte, így megállíthatja... Vagy lassíthat rajta... - sóhajtom halkan, majd felpillantok a főistenre.
- De ha érdekel téged csak egy keveset is, nem a mostani állapota miatt fogsz aggódni... és nem csak az övéért... - nézek mélyen, komolyan a szemeibe. Igen, megszegem a szabályainkat. Igen, bele avatkozok abba, amibe nem kéne. De nem nézhetem tétlenül ezt az egészet, Odinnak tudnia kell...

The legacy of

the inattentive

Hermod az idegeimre ment, mire hagytam, hogy adjon nekem egy telefont. Ráadásul nem is volt valami egyszerű darab, a koreai mérnökök agyának legmélyéről ásta elő és hat törvényt sértett meg, hogy az országba hozassa, de neki ez szórakozás volt. Sajnos ő is túlságosan az apjára ütött és felettébb élvezte mások elvárásainak porba tiprását. De amennyire gyűlöltem az egész szerkezetet, egyetlen dolog annyira megszerettette velem. Egyetlen rövid szó, amit úgy hívtak: Spotify.
Épp az autóban ültem, a telefon hozzákapcsolva az ajtókba épített hangszórókhoz és egy Danheim album felénél tartottam, amikor a mély, sötét hangzású viking zenét valami más vette át. Egy jellegtelen, ütemes zizegés, ami jelezte, hogy valaki keresett. A kijelzőn Tyr neve állt, így nem volt okom mérgesnek lenni. Csak egy kicsit.
- Sonr... - szóltam bele a telefonba, de azonnal el is hallgattam, ahogy a vonal túloldalán valaki beszélni kezdett. Egy női hang. Egy ismerős, ezerszer elátkozott női hang, Skuld után az életem legnagyobb megnyomorítója. Ahogy beszélt a tekintetem szinte sisteregni kezdett a felgyülemlő haragtól. Nincs jól. Mégis mit művelt ez az átkozott sorsfonó a fiammal?
Az autó kerekei csikorogni kezdtek, ahogy néhány közlekedési szabályt áthágva irányba fordultam és tövig nyomtam a gázpedált. Ha nem lettünk volna ebben a hitetlen, füstös és hideg korban most Sleipnir hátán vágtattam volna végig az égen, nyomomban a valkűrök hadával. Most maradt a BMW és vérfagyasztó nyerítés helyett a fenyegető motorbőgés.
Végigrohantam Oslo utcáin, kanyarogva a kereszteződésekben míg meg nem érkeztem a házhoz, amit Tyr választott otthonának. Az autót a járda mellett hagyva végigsiettem a feljárón és a tisztesnél valamivel erősebben nyomtam meg a csengőt.
Az ajtó idegtépő kulcscsörgetés után kinyílt, a norna pedig ott állt előttem. Sirona. Az Újrafonó, aki minden Rangarök után arra kárhoztatott, hogy újraéledve mindig átéljem ugyanazt.
- Hol van? - kérdeztem, ellépve mellette. - Mit tettél vele, boszorkány?
Átviharzottam a szobákon, jobb szememmel figyelve minden rezdülésre a levegőben, míg a konyhában meg nem találtam a fiam eszméletlen testét. Ahogy lehajoltam mellé még éreztem az életet lüktetni benne, de az elméjére egy sűrű, ismeretlen köd borult és elzárta a világ elől.
- Mi történt?

Odin × Sirona

A serpenyőt hangosan csörömpöl a padlón, a félig megsült tojás festőket megszégyenítő művészettel terjed szét a fehér padlón. A test összeomlik, én pedig már mellette is vagyok. Fogalmam sincs, mit csináljak... Ujjaim szíve fölött fognak rá a haloványan megjelenő, aranysárgán derengő fonalára... Olyan sok lefoszlott már belőle, hogy szintel látszódik annak közepén az az áttetsző, pókhálónyi szál, amely a következő életébe ér. Keserű leszek. Figyelmeztetnem kellett volna a háború istenét, markánsabbnak kellett volna lennem. Ha nem hagyok neki választást, lehet, hogy még eszméleténél lenne... Mellényének zsebébe nyúlok, kiveszem a telefonját. Ujját használva oldom fel a zárat, aztán a telefonkönyvben kezdek keresgélni. Elég meglátnom a neveket, hogy tudjam, melyik mögött ki rejtőzik. Azonnal tárcsázni kezdem Odint, és csak remélni tudom, hogy ha meglátja Tyr számát, fel fogja venni a telefont...
Nem csörög ki olyan hosszan, hogy elveszítsem a reményt. Egy jelenésben is üzenhettem volna, de tudva, hogy Odin milyen... Inkább nem zavarnám anélkül, hogy tudnám, hol van.
- Sajnos nem Tyr, hanem Sirona vagyok. Ő... nincs jól... Azonnal a fiad lakására kell jönnöd. Beszélnünk kell... - lehelem halkan a telefonba, míg szomorúan figyelem az istent, ahogy mellettem fekszik. Ha Odinnak nincs több kérdése, én se mondok mást. Leteszem a telefont, és mindamellett, hogy a hátára fektetem egy kényelmesebb - és méltóbb - pózba az istent. Nem viszem el a konyhából, helyette megkeresem a lakás kulcsát, és ha Odin megjelenik, kinyitom neki az ajtót, hogy betérhessen.