Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

But don't even begin feeling I'm the one to blame
'Cause you dug your own grave.

-Gyerünk, Isabelle! Ne okozz megint csalódást!- áll előttem Thamira karba tett kézzel, azzal a szigorú, maximumot követelő és kisajtoló pillantásával, amitől máris reszketni kezd a gyomrom, nagyot nyelek majd tágra nyílt szemekkel újra a hófehér nyuszira bámulok. Az meg vissza rám. Szimatol, vörös szemeiben saját rémült arcom tükörképe les vissza rám, az a fiatal lány, aki még nem igazán értette, miért is kellene ártania annak az apró, ártatlan lénynek. -Mit szoktam neked mondani, Isabelle?- kérdezi Thamira a tanárokat megszégyenítő hangján, én pedig felé kapom pillantásom, mintha csak kiszakadnék a nyuszi bűvköréből és sietve megnyalom kiszáradt ajkaimat. -Hogy bárki is álljon az utamba, ha akadályoz, tapossam el.- motyogom halkan, de nem igazán értem, mégis miféle akadályt képezhet egy aprócska, édes nyuszi, akit már eldöntöttem, hogy Napóleonnak fogok hívni és minden vágyam, hogy megsimogassam végre és vigyázzak rá. De Thamira, még csak azt sem engedte meg legutóbb, hogy megpróbáljam megérinteni. Vajon, milyen érzés lehet? -Pontosan. És mit mondtam még ezzel kapcsolatban?- teszi fel az újabb kérdést, én meg egyre inkább úgy érzem, hogy satupadba fogta a tüdőmet és szép lassan, komótosan, cseppet sem elkapkodva a dolgot, teker néha rajta egyet. A vékony ruhácskám alatt érzem, hogy végig csordogál egy verejtékcsepp a gerincem mentén, miközben még mindig úgy reszketek, mintha fáznék, vagy legalábbis úgy tudom, mások így szoktak reszketni, ha hideg van. Én nem. -Hogy soha ne hódoljak be senkinek, maximum csak játsszam el, ha ez az út vezethet el a célomig.- adom meg az újabb választ, bámulom a nyuszit, kezeim ökölbe szorulnak az idegtől, a dühtől, amiért ilyesmit vár el tőlem és a csalódottságtól saját magammal szemben, amiért képtelen vagyok ezt teljesíteni. Ez csak egy nyamvadt nyúl -bár őrülten cuki-, én meg úgy csinálok, mintha nem tudnám, miként is kell ezen a teszten átmennem. Meg kell ölnöm azt a nyamvadt nyulat.

Elpillantok a hófehér szőrméről és, mintha egyszerűen észre sem vettem volna, inkább a fekete selyemruha felé vezetem sötét tekintetem a több tucat színes ruha között. Aznap elbuktam. Bőgve elszaladtam és elbújtam a szobánkban a gardróbban, amiről szentül hittem, hogy a világ legbiztonságosabb helye és amiről, csak egy naiv gyermek gondolhatja ezt, de hát az is voltam. Gyermek. Bezzeg Anna, ekkor már javában gyakorolta a képességét, ügyesebbnél ügyesebb trükköket hajtott végre, ahogy én is, csak épp Napóleon kifogott rajtam. Nem akartam bántani, hiszen soha nem ártott nekem, bár ezt utána Thamira megcáfolta és rávilágított, hogy az a nyúl bizony akadályozott engem, mert én hagytam, hogy akadályozzon. Miatta nem tudtam átmenni a teszten, de nem a nyúl tehetett róla igazából, hanem én, mert olyan érzelmeket tápláltam irányába, melyek nem engedték, hogy elvégezzem a feladatomat. Pedig, az én feladatom és Annáé az, hogy uralkodjunk, hogy mindenkit magunk mögé utasítsunk, hogy behódoljanak nekünk, mert ketten bármire képesek vagyunk. Legalábbis, Ő évekig ezt kántálta nekünk, míg már mi magunk is szentül hittünk benne. Napóleon végül megúszta, de csak mert kicseréltem egy másik, idegen nyúlra, akit a próbatétel előtt nem bámultam olyan sokáig és könnyedén végeztem vele. Egy jégcsap átdöfte az aprócska szívét és bár sajnáltam az állatot -neki, már nem adtam nevet-, megnyugtatott a gondolat, hogy Napóleon szabad és valahol az erdő mélyén éli az életét.

I'm so powerful, I don't need batteries to play

Soha többé nem hezitáltam. Idővel, már olyan könnyedén ment a gyilkolás, olyan ridegen bámultam az aprócska lények íriszeibe, mintha nem is látnám őket, mintha nem tartanám egyiket se semmire. Thamirát se tartottam sokra, amikor fény derült a hazugságára és az ármánykodására, arra, hogy Ő végeztette ki a szüleinket csak, hogy megkaparintson minket és a saját, önző céljaira használja fel a hatalmat, amit a nővéremmel uraltunk. Többé nem hezitáltam. Akkor sem, amikor Annával lassan, türelmesen végeztük ki azt a gonosz ribancot, aki elvette tőlünk a családunkat és, aki azt akarta, hogy tüntessünk el mindenkit az utunkból. Akkor ő állt az utunkba és meg is fizette az árát.

You hear a boom in the party. It's me when I'm arriving

Mindez már sok-sok évvel ezelőtt történt, mégis eszembe jut néha napján, sokszor a legváratlanabb pillanatokban, akár egy fehér szőrmebunda láttán is. Furcsa, de valahol még hálás is vagyok Thamirának, amiért így alakult az életünk, amiért megtanított minket küzdeni, túlélni és keményen helytállni. Igaza volt abban, hogy együtt bármire képesek vagyunk, és abban is, hogy mi sokkal nagyobb dolgokra születtünk, az istenek ideje pedig lejárt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint meggyengült hatalmuk, mely' olyan alantas lényektől függ, mint az emberek vagy épp a szóbeszéd egy átokról, ami őket sújtja. Mi pedig mindeközben játékban vagyunk és, csak attól függ a végkifejlet, miként választjuk meg a következő lépést.
-Szerencséd, hogy nem pizzafutár vagy, különben az a rohadt pizza már oszlásnak indult volna a te csigatempód mellett. Barom. - szállok ki szitkozódva az autóból -mert ugye nekem szükségem van sofőrre Fredrik szerint-, majd berobogok a Bár ajtaján olyan erélyesen "behajtva" magam mögött, hogy lehetőleg mindenki észre vegye, hogy megérkeztem. Ezek után merészelje bárki az orrom alá dörgölni, hogy késtem, ami amúgy sem az én hibám, hanem azé a tökéletlen sofőré, akinek még játék vasutat se adnék a kezébe, mert még ahhoz is béna lenne, hogy a síneken elvezesse azt a szart.
Tekintetem Noahra szegezem, ahogy felém pillant, a dühömet azonnal felváltja valami dac-féle, ajkaimra fölényes mosoly húzódik, mert nagyon is tisztában vagyok vele, mennyire böki a csőrét, hogy itt vagyok én meg kifejezetten élvezem ezt a helyzetet. A napom fénypontja, amikor látom, hogy majd' felrobban a feje tőlem.

I'm in the details with the devil, So now the world can never get me on my level

Az egyik épület falának dőlve háttal, az utca sötétebb részén ácsorgok és miközben a nővéremet várom, halkan dúdolgatok a magam szórakoztatására. Egyikünknek se tetszett túlzottan, hogy Fredrik csak úgy visszatáncolt a terveinket illetően, hogy hirtelen annyira békét akartak a rivális családdal, hiszen a káosz magja nem béke időkben csírázik ki. Azzal mi nem jutunk előrébb, ha ezek mostantól puszi pajtások lesznek és együtt járnak golfozni, vagy tudja a fene, mivel ütnék el az idejüket, mert nekünk minden lépés be van üzemezve, tudjuk melyik kártyát kell kihúznunk ahhoz, hogy boruljon az egész vár és semmi esetre sem szeretnénk stabilabbá tenni az összeomlás helyett. -So light em up up up, light em up up up... - dúdolgatom halkan, tekintetem újra és újra végig vezetem a csendes utcán, már csak azért is, mert ha van idegesítő lény a földön, akkor az Noah, akiből simán kinézem, hogy olyannyira bizalmatlan velem szemben, hogy megpróbál követni. De az utca csendes, csak csak egy közeledő autó hangja veri fel, ami aztán lelassít, megáll és a nővérem kilép az ajtaján. Neki legalább normális sofőr jutott. Az enyém olyan, mint egy rokon rúgott lajhár.
Elrugaszkodok a téglafaltól, zsebre dugott kezekkel tipegek oda a nővéremhez, miközben ajkaimon már, az a kissé pszichopata mosoly látszik, mert már előre odavagyok azért a fennforgásért, ami a tettünket követni fogja. Igazán nagyot fog szólni.