Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

"The two most powerful warriors are patience and time."

Tudtam, hogy figyel engem, s mégis, nem zavartatva magam hunytam le a szemeimet és engedtem át magam a kaotikus apró rángásoknak, ahogy a metrókocsik csusszantak végig szikrázva a síneken, olykor-olykor megrántva a testemet is a kanyarokban. A lakásom óta követte minden lépésemet és minden egyes megváltoztatott útvonalamat. Szinte éreztem a tarkómon a gúnyos, alkoholgőzös leheletét, éreztem magamon az érintését, éreztem, ahogy a szemei azt az áldozatot keresték bennem, aki lehettem volna. A szívverésem a fülemben izzó zene ritmusára dobbant, nem pedig a félelemtől és attól, hogy valószínűleg éppen azon agyalnak tőlem nem is olyan messze, hogyan és miként becstelenítsenek meg. Már-már láttam a kést az ujjai közt megfordulni, éreztem, ahogy a meleg vér kibuggyan, hogy a mély, erőszakos vágáson át a bőrömet fesse be, de mindez csupán egy olyan képet festett le, amely soha nem fog megvalósulni. Nem árthatott nekem ez az ember, mert nem istent akart áldozatául. Egy szerencsétlen, félénk nő kellett neki, olyasvalaki, aki a következő trófeája lehetett volna.
Már csak két megálló...


Nyelvem nedves csíkot húzott a bíborszínű, rúzsozott hússzirmon lassan, évődőn. Nem siettem, amúgy sem volt szokásom a kapkodó, ideges hangvételű pillanatok kiélvezése. Ujjaim végigcirógatták a csipkebetétes melltartó vonalait, miközben a pillantásom a tükörből a mögöttem álló férfire vándorolt, aki szerencsémre hosszú másodpercek óta úgy figyelt, mintha én lennék az egyetlen nő a világon. Sajnos a karikagyűrűje az ujján másról tanúskodott, de nem akartam az orrára kötni mindazt, hogy a rossz ajtón kopogtatott be nem egészen tizenkét perce, és a rossz nőt figyelte meg, ahogy felöltöztem a ma esti színjátékra. Unhattam volna, frusztrálhatott volna, hogy ismeretlen férfiak akartak kéjesen magukénak tudni, de nekem ez itt színház volt, egy előadás, ahol én voltam az egyetlen színész ebben a bizonyos darabban, ők pedig a nézőközönség, a buja megcsalók, utolsó esélyes még élni akarok egy kicsit férfiak, azok, akik még egy utolsó pillanatra szabadok akartak lenni. Azok, akik kiábrándulva egy kis változatosságra, tűzre vágytak. Akik menekültek, akik csak unatkoztak, akik izgalmat kerestek, akik szexre vágytak, akik azt akarták, hogy törjék meg őket. Hogy megadtam-e nekik mindezt? Csak az illúziót.. De sosem önmagamat hagytam rájuk.
- Szeretnél valamit kérdezni vagy tudatni is? - érdeklődtem csendesen, kellemes hangszínnel, a kérdőre vonást kihagyva a hanglejtésemből. Sokáig nem bírtam a csendet, főleg, ha minden pillanatban az engem vizslató szemek egyértelműek voltak.
- Csak... tíz perce már neked szól a zene odakint - vakartam meg kényelmetlenül férfi a tarkóját, a bólintásom pedig igazolta azt, hogy valóban nem hazudott. - Azért jöttem, hogy megkérdezzem, beküldjek-e addig egy másik lányt, ameddig el nem készülsz. Tudod, vannak, akik arra vágynak, hogy ott lehessenek.
- Hogy vágyhat bárki is ilyen munkára? Árucikkek vagyunk, akiket ki akarnak használni és ostoba módon bálványozni - fordultam meg a székemben, mielőtt felállva közelebb léptem volna a férfihoz, a fűző a derekamra simult kényszeredetten, a dekoltázsom pedig olyanná vált tőle, mintha csecsemőt várnék oda pár óránként. Az igazság sokkal lehangolóbb volt, mégsem volt egyetlen negatív szavam sem a jelen testemet illetően, s nem is vágytam megválni tőle, nem akartam plasztikai sebészhez járulni, hogy jobban, otthonosabban tudjam használni azt, mi most megadatott. - Nem vagyunk jobbak azoknál a pillangóknál, akiket a rómaiak élvezettel hágtak meg. Csak ott ez természetes volt, szükség volt rájuk. Élvezték őket és nem billogozták meg egyikőjüket sem. Nem volt parázna, ki efféle élvezetekkel élt - kezemet felemelve, ujjaim lágyan, kecses mozdulattal csúsztak végig a férfi torkán az ádámcsutkája felett. Éreztem, ahogy az ujjbegyem és körmöm alatt ugrott egyet az, amivel elárulta magát; kényelmetlenséget okozok neki. - Mire vágysz, Kirill? - hangom csendesen csalogatóvá vált, de csak azért, hogy kibillentsem őt a megszokott, kenyérre kenhető énjéből. Eszemben sem volt őt kihasználni, sem pedig megcsalásra buzdítani, holott tudtam, hogy a felesége talán nem ad meg neki mindent, amire a férje vágyna. Kedélyes, bocsánatkérő mosollyal léptem tőle hátra egy lépést, kezem leomlott a combom mellé. - Elnézésed kérem, uram, túllőttem a célon - hajoltam meg előtte, hogy egyértelműsítsem, nem kárhoztatnám efféle ostobaságokra őt. - Menjünk - intettem az ajtó felé, ő pedig értette a célzást. Úgy fordult ki az ajtómon, mintha épp felgyújtottam volna a helyiséget. Mintha bármi ilyesmire is képes lennék.
Felsóhajtottam halkan. Még egyszer utoljára a teljes alakos tükör felé fordulva végignéztem magamon: ma is ugyanolyan kívánatos test nézett vissza rám ledér ruházatban.
- The show must go on - fintorodott el az ajkam egyetlen másodpercre. Habár a Queen számait imádtam, ez az egyetlen daluk rontott el mindent bennük, tőlük. Behúzva magam mögött az ajtót a tűsarkú cipőimnek koppanása visszhangot vert először a folyosón, hogy aztán a lépcsőkön felsietve az ujjam érje a rúd fémes hidegét. Csak egyetlen embert szúrtam ki a tömegből, akinek aznap este táncoltam. Egyetlen egyet.


Ujjait összefonva ült a kényelmes, hatalmas székben, amit a királyoknak terveztek. Mi sem bizonyítja jobban mindezt a bársonyborítású párnáknál, a sarokban álló intarziadíszítésű asztalkánál. A szolgák már legalább negyed órával korábban, megszégyenülve hagyták kettejüket ott, a könyvtárszobában. Az akvamarin színű szemek úgy vizslatták a másik nő minden rezdülését, mintha azon gondolkodna, hogyan és miként adhatná oda az éhező sertéseknek feldarabolva, véres masszaként. Várnak nem voltak efféle ambíciói, ő beérte volna azzal, hogy itt, ebben a hűvös, hideg kőrakásban egy puha ágyat kapjon, de bármit is kért a kastély urától, úgy tűnt, süket fülekre talált.
- Meglep, hogy nem akarod védeni magad, a sorsod, azt, amit képviselsz. Miért maradsz hát csendben? Tán nem vágysz saját akaratra? - nem volt hangos, sem számonkérő, de az utasítás ott tükröződött a szavaiban. A másik nő ébenfekete haja, kreolos bőre, törékenynek tűnő alkata már-már fekete szembogara ebben a korban is kívánatosak voltak. Vár sejtette, hogy a későbbiekben is akadnak majd kérői a nőnek, akiknek fogalma nem volt arról, hogy a nő sokkalta többre volt hivatott, mint hogy örökösöket pottyantson a kastély falain belül, vagy bárkinek, aki nőül venné őt. A norna alázatos pillantást vetett felé, alakja feszült csendbe burkolózott azon túl is, hogy Vár sejtette, a nő beszélni kívánt volna. Nem magát védve, hanem másokat. Már megint.
- Nincs mentségem arra, amit tettem, úrnőm - szólalt meg végül, lesütve a szemeit is. - Az álmaim nem hazudnak. Ha tudnám, hogy jó helyre érkezett Anna, akkor nem lennék itt. Meg kell mentenem őt - a hangja könyörgővé vált, mire Vár felsóhajtott.
- Nem szólhatsz bele ebbe az életbe. Nem változtathatod meg ezt a sorsot. Mindenki a maga sorsának és életének, döntéseinek kovácsa - folytatta volna, mire az ébenhajú nő merészen tett egy lépést felé, a vonásai határozottsággal teltek meg:
- Nem igaz! Mi tehetünk minderről. Hogy ülhetnék ölbe tett kézzel, miközben láttam a nő halálát? Le fogják fejezni május 19-én!
- És ha megakadályozod, mi fog változni? - érdeklődött, ujjai közé csúsztatva azt az apró amulettet, amit nem is olyan régen kapott meg. Nem tartott sokáig annak elkészülte, de a precizitást csodálta. Már csak olyasvalamit kellett kitalálnia, amivel a saját sorsát és létezését nem lehetetleníti el.
- Nem tudom.. nem hal meg mégsem?
- Hányadik alkalommal vagy irgalmas? Hányadik alkalommal játszod ki az én szabályaimat? Hányadik alkalommal mész a nornáid ellen? - dörrent a hangja, felállva a nő elé lépett, aki igyekezett kicsire összehúzni magát, több-kevesebb sikerrel. - Elég volt ebből! Elnéztem egyszer, elnéztem kétszer, de többször nem fogod felülbírálni a szavaimat. Ezeket a sorsokat és életeket nem te tartod kézben, hát nem érted meg? Nem menthetsz meg mindenkit - lágyult el a hangja, ahogy megérintette a nő arcát. Összerezzentek az érintésétől. Most is. - Tudod, hogy mi fog rád várni, ugye? - ujjai a nő húsos ajkain csúsztak végig, ezért a szavak nélkül egy beletörődő bólintást kapott.
- Nem fogom elvenni az erődet véglegesen, de muszáj megtanulnod elengedni - nem volt szüksége hangos ráolvasásokra, viszont a nő vérére igen, ezért is húzta le a közeli asztalról a levélbontó kést. A nőnek nem kellett mindig viselnie az amulettet, de a vére lesz az a pecsét és ígéret, ami tökéletessé teszi azon büntetést, amelyet kiszabott rá. Álmodni álmodhat, de nem fogja tudni hozzákötni az arcokat az emberekhez tudatosan. Nem lesz képes megmondani azt, hogy ő többre hivatott. Hogy ő az álmok felelőse igazán. Nem fogja tudni, hogy minden álma irányítható, hogy minden álomban ott van ő is. Mégsem szüntette meg a teljes kapcsolatot, nem akart elveszíteni egy fontos képességet, csak egy kis szabadságot akart a nőnek adni, ahol nem roppan össze az erejének hatalma alatt idővel. Olyanná válik majd, aki érezhet, aki nevethet és aki a boldogságot keresi. Ember.. igen, talán ez volt a legjobb szó rá. - Vissza fogod kapni a teljes erőd egyszer, Eden - rámosolygott az előtte álló nornára, mielőtt a kés végigszaladt volna a bőrön, az a pár csepp vér pedig, ami az amulettre csöppent, vált a biztosítékká.

Tíðin rennur sum streymur í á.

1.
Þrymskviða - The Lay of Thrym (30.)
"Then did Thrym say,
Thurses' ruler:
"To gain the bride,
bear in the hammer.
Lay now Miolnir
in the maiden's lap.
Make us husband and wife
by the hand of Var."

2.
"Then loud spake Thrym,
the giants' leader:
"Bring in the hammer
to hallow the bride;
On the maiden's knees
let Mjollnir lie,
That is both the hand
of Vor may bless."

3.
Vár (egyes forrásokban Vor) szó az óskandináv nyelven zálogot jelent. Ő a fogadalmak és zálogok istennője nők és férfiak közt elsődlegesen, akit fel lehet kérni, hogy a fogadalomtételi szertartásokon részt vegyen, s ezáltal mindent megtesz azért, hogy az esküket ne szegjék meg az azon résztvevők. Ezeket vararnak hívják. Büntetéssel sújtja azokat, akik mégis esküszegőkké válnak, amihez minden joga meg is van.
Vár jelképe egy bizonyos oath-ring, karperec, amit a viking érában minden felnőtt férfi viselt és hordott, amit a klánjuk vagy klánjuk feje felé esküjüket és fogadalmukat képviselte. A felnőtté válásuk pillanatában kapták ezeket meg.
Ezen oath-ringeket a későbbiekben nem csak férfiak, hanem nők kapták, azonban mára már kezdi jelentőségét veszteni mindez, köszönhetően a kor divatjának, a szabados, mindent felvehetek gondolatnak köszönhetően. Az igazság azonban nem rejthető el, az eskük megszegésével a bűnösség elengedhetetlen, a büntetés kikerülhetetlen.