Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Minden alkalommal úgy tekintettem a Malin-nal való találkozásra, mint egy kötelezően letudandó körre, amit egyesek képesek voltak szülői kötelességnek nevezni. A valóság viszont ennél jóval árnyaltabb volt, már abból kiindulva, hogy amikor engem teremtettek, kispóroltak belőlem mindent, ami akár egy kicsit is életre hívta volna bennem azt a bizonyos apa figurát. Ezzel magában még nem is lett volna gond, ha legalább egy szerető anya párosul egy ilyen önző és számító apa mellé, így adva egy kevés, szinte elenyésző esélyt arra, hogy egy viszonylag normális közegben nőjön fel az anyja szárnyai alá bújva, aki gondját viseli és megtanítja bánni a képességeivel, de Malin szerencsétlenségére, az anyját is éppen olyan fából faragták, mint engem. Én minden porcikámban önző voltam, Sinmara pedig soha nem törődött igazán senkivel, a pillanatnyi örömöket is másoknál kerestünk, szeretők sorát kellett eltűrnie tőlem, míg ez fordítva már nem volt igaz, sértette a becsületemet a nevén nevezett szeretőivel, aminek egy döntő pillanatban az lett az eredménye, hogy rövid ideig őt is az emberek világába űztem. Ha leckéztetésre került sor, soha nem szenvedtem hiányt ötletek terén, és habár Sinmara száműzetése csak ideiglenes, józanító megoldásnak bizonyult, Malin esetében már másról volt szó. Valahol, egészen mélyen még emlékeztem a pillanatra, amikor gyermekáldással akartuk megmenteni és újrakezdeni a házasságunkat, de már az első percben tudnunk kellett volna, hogy nekünk nem ezt a sorsort írták. Bár velem ellentétben Sinmara legalább erőlködött, próbált kapcsolatot teremteni a lányával, még ha hadilábon is állt az érzelmekkel vagy magával a törődés nagyszerű intézményével. Elfogadta, mikor más megoldás hiányában, és nem büntetésből száműztem a lányt, de meglepődtem volna, ha Malin kicsit is bánná a sorsa alakulását. A vér még nem jelentett semmit, köteléke nem tett minket családdá, és míg mások legalább megpróbálták azt a látszatot kelteni, hogy fontos nekik a saját gyerekük, egyengették az útjukat, mintha tényleg érdekelte volna őket, megküzdve akár ezer tüzes pokollal értük, én az első adandó alkalommal száműztem a sajátomat ebbe a világba, mintha csak szabadulni akartam volna a nehezített pályától.
Tartottam magam a papírformához, öt perccel a megbeszélt időpont előtt már a veranda lépcsőit róttam, tekintetemmel magam mellé fordulva, mintha éppen azt összegezném, hogy a szokásokkal ellentétben ezúttal egyedül érkeztem. Nem volt mit szépíteni azon, hogy egyszerűen el kellett engednünk azt, ami már nem működött, én pedig könnyen léptem túl az akadályokon, annak ellenére, hogy hosszú évszázadokon éltem együtt az anyjával, de már nem tartoztunk egymásnak semmivel. Kitört abból a béklyóból, amit rá erőltettem, többé már nem akart behódolni, és készen állt arra, hogy a saját életét élje, megtagadva a mellettem vállalt szerepét a saját világunkban, amit évszázadokon át együtt építettünk, de talán soha nem egymásnak. És az is biztos, hogy nem a gyerekünknek.
Az ajtó mögül kiszűrődő gyerekzsivaj felbolygatta a gyomromat, pedig lett volna időm hozzászokni a tényhez, hogy már nemcsak az apja voltam valakinek, hanem a... még rágondolni sem akartam. Túl jól tartottam magam ahhoz, hogy nagypapa is legyek, bár Malin-nál jobban senki nem tudta, hogy ha apának pocsék voltam, miért lennék jobb nagyszülőnek? Főleg annak teljes tudatában, hogy mi történt a gyerek apjával, vagy tudva azt, hogy ki is a gyerek apja. Nem szívesen szóltam volna bele az élete alakulásába, mert egyszer még jól jöhet ez az ütőkártya valaki ellen, és éppen ez írta le a legjobban azt, hogy mennyire nem voltam apának való. Ezek a találkozások sem arról szóltak, hogy mennyire hiányoltuk egymást, inkább szolgáltak egyszerű helyzetjelentést, mint könnyes egymás nyakába borulást. Megkockáztattam, hogy még az anyjának is jobban örült volna, pont azért, mert tőle legalább szándékot látott egyszer, nagyon régen.
Zsebeimbe nyúltam, rámarkolva a kabát bélésére, miután megnyomtam a csengőt, közben végigpásztázva a nyugodt, csendes környéket. Nem ehhez a világhoz szoktam, minden annyira idegennek hatott az enyémhez képest.