Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Sorolj fel három állatot, melyeket szimpatikusnak találsz! (Ügyelj a sorrendre! Az első helyen az legyen, amelyiket a legjobban kedveled!)
-Ez rohadt könnyű. Párduc, sólyom, denevér. - firkantom oda gúnyos nevetéssel, majd a toll végét ajkaim közé veszem -tudom, undorító szokás- és tovább olvasok.
Az első állat az, amilyennek szerinted mások látnak, a második, amilyen valójában vagy és a harmadik, amilyen szeretnél lenni. Figyelem! Fontos, hogy Te miként vélekedsz ezekről az állatokról, mert azon jelzők szerint határozod meg őket magadban!
Felvonom egyik szemöldököm, elgondolkodva a plafonra meredek és megpróbálom összegezni, mit is gondolok ezekről az állatokról. Aztán a karórámra pillantok, de mivel a páciens még mindig nem jelent meg és, már öt perce itt kellene lennie, tovább olvasgatom ezeket a hülye teszteket. Na jó, igazából egész hasznosak tudnak lenni, ha az ember meg akarja ismerni saját magát de, mi van, ha valaki nem is akarja megismerni magát? Mi van, ha úgy általában meg sem akar jelenni a foglalkozáson, még akkor sem, ha törvényileg rendelték neki elő?
Egyébként is, szerintem nem vagyok az a tipikus, elviselhetetlen pszichológus, aki csak hümmög, bólogat és bőszen jegyzetel. Szeretek inkább a barátjukként gondolni magamra, mint az agyukban turkáló okostojásként és tényleg, őszintén segíteni akarok nekik megemészteni és megérteni dolgokat. Voltam én már olyan kolléga közelében, akitől a frász kerülgetett, mert egy cseppnyi együttérzést sem fedeztem fel rajta, de én nem vagyok ilyen. Segíteni próbálok és akarok is, hogy mindenki kaphasson egy új esélyt a normális életre anélkül, hogy a múltjuk sötét árnyékként vetülne a jövőjükre. Emlékezni kell mindenre, nem mondom, hogy nem, de idővel meg kell tanulnunk elengedni a múltat, ez pedig saját magamról tudom, hogy  nehéz.
Azt viszont borzasztóan rühellem, ha felültetnek, ha a jó szándékommal visszaélnek vagy éppen nem is élnek a lehetőségével annak, hogy megjavíthassak valamit, már pedig ez a pasas , már sokszor eljátszotta ezt velem. Megszámolni nem tudnám, hány alkalmat halasztott már el és, hogy hányszor ültem itt egyedül, az Ő dolgain gondolkozva úgy, hogy Ő meg sem jelent. Mert ilyen vagyok. Nem szoktam feladni, nem szoktam odébb tolni semmit, hogy "majd később foglalkozok vele" és főleg, nem szoktam a szőnyeg alá söpörni semmit sem. A végletekig kitartok, küzdök és rendíthetetlenül hiszek, de amikor ezt egyedül én teszem, de a páciens nem, az elég nehéz. Amúgy sem könnyítette meg soha a dolgomat, mert mindent harapófogóval kellett kihúznom belőle, a hol betanult kérdések pedig mind eredménytelenek voltak. Próbáltam másképp is, a szokványostól eltérően csinálni, de falakba ütköztem. Mi is volt azzal a párduccal?
Visszapillantok a lapra, amit az egyik egyetem kutatói állítottak össze, majd végig olvasom a sorokat, a leírást, hogy mit is jelent, ha x helyre y állatot írtad. Eszerint én úgy hiszem, hogy mások kecsesnek, de veszélyesnek látnak, miközben azt gondolom magamról, hogy bölcs vagyok és segítőkész, de közben meg szeretnék aprócska és könnyed lenni, elbújni egy lukban a világ elől. Le merném fogadni, hogy ez egy egyszerű embernek nem sokat árul el, de nekem igazából eleget.
Sóhajtok egy nagyot, feltápászkodok a kényelmes fotelomból és a telefonhoz sétálok, hogy megnézzem, érkezett-e rá bármiféle üzenet. Kecses, vékony ujjaimmal, melyeken pár ezüst ékszer díszeleg -jegygyűrű egy szál se, igen-, felemelem a kagylót és az asszisztensemet hívom, de ő sem tud róla, hogy bárki is telefonált volna. Leteszem a kagylót, a tükrös, vitrines szekrényhez sétálok, ahol mindenféle szarságok díszelegnek, majd a saját, aggodalmas ábrázatomat bámulva töprengek. Ajkaimat rágcsálom közben -ez is egy rossz szokásom-, majd feszülten a hajamba túrok és fújtatok egy nagyot. Eddig legalább megjelent vagy jelezte, hogy ne is várjam, mert nem jön, de most nem hívott, nem hagyott üzenetet és egyébként is, már legalább másfél hete nem is hallottam felőle, pedig a havi tizenkét alkalomnak meg kellene lennie. Csak akkor számít gyógyulttá, ha Én azt mondom, hogy végig jártuk a kijelölt ösvényt, de így mit mondhatnék? Pedig, szüksége van segítségre, rám, mert az a férfi iszonyúan összetört és félek, hogy hülyeséget fog csinálni, ha nem állítom meg. Az is lehet, hogy nem kellene ennyire belefolynom ebbe, távol kellene magam tartanom az ügyétől, de akárhányszor belepillantottam azokba a meggyötört szemekbe, mindannyiszor éreztem a fájdalmat. Szinte a sajátomként.
Sötét íriszeimbe bámulok, szemügyre veszem vállig érő sötétbarna tincseimet, melyeket általában úgy hagyok, ahogy az isten megteremtette, a maguk természetes hullámaival, majd végig pillantok a konzervatív -a hétköznapokban nem igazán viselt- ruháimon és visszalépek a telefonhoz. Felhívom a pártfogót, hátha tud valamit a férfi eltűnéséről, hátha nála jelentkezett, de a tény, hogy nem tud róla ő sem semmit, meglehetősen aggasztó számomra. Meglep, hogy Őt annyira nem érdekli. Sőt. Igazából teljesen közömbösen reagál, hogy "majd az illetékesek felkeresik", aztán sietősen leráz. Hát ennyit arról, hogy ezek az emberek segíteni akarnak bárkinek is. Nekik az egész, csak egy szokványos ügy egy történet, amit talán már hallottak is párszor, de nekem nem az. Én sem viselném túl jól, ha megölnék a családomat és valószínűleg, nem is kérném senkinek a segítségét, mint ahogy Ő sem igényli az egészet, de pechére, én makacs egy jószág vagyok és megfogadtam, hogy segítek Neki.

Két héttel később...

Nem kis munkámba került, hogy a nyomára akadjak, mert még a mágiámat is be kellett vetnem, aminek a korom ellenére nem igazán vagyok még a mestere. Mentségemre szóljon, hogy halandók neveltek sajátjukként és, csak később szereztem tudomást arról, hogy mi is vagyon valójában .
De végül a nyomára bukkantam. Cseppet sem volt könnyű, mert olyan ügyesen rejtőzött el, mint valami titkosügynök, de tényleg iszonyúan peches, mert engem meg egyáltalán nem könnyű lerázni. Folyamatosan bebeszélem magamnak, hogy pusztán emberbaráti szeretetből hagytam el a városomat és szabadságoltam magam, na nem, mintha nem élnék meg a publikációimból, csak épp még nem jött el az ideje, hogy odébb vándoroljak, mert az ugye pár évente elő szokott fordulni. Már, csak amiatt is, mert nem, vagy legalábbis nem olyan tempóban öregszem, mint a halandók, de most nem ezért hagytam magam mögött mindent, hanem egy férfi miatt, akiben annyi bánat és szomorúság van, hogy képtelen vagyok magára hagyni és aki rémisztően emlékeztet valakire a múltamból, akinek viszont nem tudtam segíteni. Nem akarom kétszer elkövetni ugyanazt a hibát...