Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

2018.09.14. 10:38.
Fotel kényelme és a napsütésben sziporkázó üveg csillogások a padlón lekötnek. Olyan akár millió darabra hullott gyémántok borítanák a tölgyfa erezett padlóját. Pedig csak a szélcsengő kápráztat el. Felpillantok, látom a kétségbeesést. Ahogy az ujjait morzsolja, vagy az, ahogy nadrágjának szárát húzogatja. Minden páciensem más, nem nyílnak meg, van olyan, akivel félórát ülök néma csendben a szobába, és lehunyt szemmel csak hintázik. Nehéz megállapítani, hogy valaki melyik mentális problémával küszködik. Neked pedig meg kell adnod az orvosi véleményt, hogy beszámítható vagy sem. Nehéz az igazságügyi pszichológus munkája. Viszont az idő lejárt, egy szót sem szólt, de jöttek a kollégák, bilincsbe verve elvitték. Egy pillanatra még volt egy apró villanás a szemében.
- Hedda, kell az az átkozott papír, hogy beszámítható! – lépek ki az ajtón és persze azonnal Tristam vöröslő arcával találom magam szemben. – Két embert ölt meg szemrebbenés nélkül, a harmadik óráját töltötte nálad néma csendben. Ha nem adsz igazolást ejthetik a vádakat. – a hajába túrva sétál fel s alá. Elmosolyodom, mert tudom, hogy ez csak az a feszültség, amit a nép rá kényszerít. Mindenki az igazságot akarja. Ahogy én is. Kikerülve őt a forró kávéhoz igyekszem, hogy életben tartsam magam. Majd a gyógyszert is beveszem.
- Igen tudom, de még kell egy nap. – zárom rövidre a társalgásunkat. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mennyire van csesztetve. Ő is ezt teszi velem. Miért hinné azt, hogy nekem jó? Ugyan úgy akarom tudni mi az igazság, utána járni minden apró részletnek. Viszont ha kiállítom, a papírt lehet, rossz diagnózis miatt bekattan és mindenkit lemészárol a börtönbe. De ha azt mondom, hogy nem. Akkor viszont előfordulhat, hogy szabadlábra kerül egy pszichopata. Nem kétséges, hogy veszett ügybe keveredtem.
- Kikészítesz Hedda. Lefogják vágni a tökömet, hogy ha beállítok a bíróságra, hogy kell még egy nap. – csapja be az ajtót magunk mögött, hogy kettesben maradjunk a helyiségbe és kíváncsi fülek ne hallják a beszélgetésünket.
- Tudom, de Tristam fogd fel, hogy nem tudok rájönni. Némán ül, így nem lehet véleményt írni. – sóhajtok egyet, hogy kiadjam a felgyülemlett stresszt. Lehet neki is kéne, de helyette az elém tartott csészébe öntök kávét. Néma kérés ebből áll a kapcsolatunk, nem mondjuk ki a szavakat.
-Rendben. De ha akkor sem fogsz dűlőre jutni, akkor sajnos mást kell alkalmazni. – szisszen fel a kávéjából. Ajka azonnal vörösleni kezd és káromkodást megelőzve egy hideg zsepit nyomok a szájára, hogy ne hólyagosodjon fel neki. Legjobb megoldás, lehet, többször kellene alkalmaznom, hogy ne öljük egymást. Mint gyilkossági nyomozó amúgy is stresszes a munkája.
- Menni fog. – harapom el a mondatom többi részét. Nem akarom, hogy más átvegye a helyemet.

23:26
Migrén, megőrülök, a szemeimet nem tudom kinyitni valami hideg és egyben meleg folyik, a kezemen a ruhám hozzám tapad. Szoknya feljebb csúszva a combomon. Úgy ugrom fel, mint akit puskából lőttek volna ki. Hol a francba vagyok? Oldalra pillantok, mellettem egy nő fekszik minden csupavér. Én is. Kezem, a ruhám és egyetlen sérülés sincs rajtam. A táskámat fel véve a földről kiesik a kés. Szívem meglódul, a véres kezemmel a telefont felveszem.
- Segítened kell. – szólalok, meg remegő hangon mikor álomittas szuszogás azonnal kitisztul.
- Hol vagy? – hallom, ahogy a vonal másik oldalán lévő alak kipattan az ágyból és öltözni kezd. Beazonosítva magam rögtön elmondom.
- Ne tedd le, félek. - ajkaim remegnek, épp annyira, mint a kezem és a lábam. A vér elmosódott az arcomon, ahogy a telefont fogtam és úgy éreztem, hogy hányni fogok. Teltek a percek s képes voltam végig hallgatni, ahogy érdes légzéssel szidja a forgalmat, morog és átszeli a várost miattam éjfélkor.

00:00
- Mi történt itt? Hogy nézel ki? Hedda? – kezei markolják a vállaimat és a nőt nézi a vállam felett, miközben próbálja összerakni a képet. Kést átadom neki.
- Hedda, szólalj meg! – könyörög, ahogy átfésüli a ruhámat, hogy megbizonyosodjon, hogy nem eset bajom.
- Salom. Hedda nem érhető el. – vigyorom szélesedik Tristam pedig érthetetlenül néz rám.  Sosem szabadott volna rájönnie. – Mindig is tetszettél neki, de a buta liba nem közeledik. Inkább csendben szenved. – ajkaim megmerevednek, és a körmeimmel játszom. – Néha eléggé erősen tud küzdeni. Most pedig ha nem haragszol. – a kést a hasába mártom. Vére a kezemen felmelegíti fázó testem, a szemei mereven néznek rám üvöltése zeng a fülembe. Mintha valami fanfár szólna, dallamosan élvezem, ahogy térdre rogy előttem és kétségbeesve néz rám. Én pedig addig a női hullát betuszkolom az egyik kukába. Kielégülés, hogy elvehetem az életét. Szeretem hallani mikor utolsó sóhajjal, kiadják a lelküket. Mindhiába. Könyörgés és rimánkodás nem ér semmit.

00:07
- Tristam! – elkerekedett szemekkel térdelek le elé, ahogy rám borul és szorítja a kést. Elveszem tőle a rendőrségi rádiót, és azonnal mentőt kérek.
- Mi történt? – érdeklődőm, de ő nem ereszt, szemei csillognak és a félelem csak úgy süt beőle vegyülve az értetlenséggel.
- Salom volt. – nyöszörögve adja ki a hangokat. Pillanatok alatt itt a mentő, elszállítják, én pedig véresen a kocsijába ülve haza megyek. Salom elszabadult. A gyógyszer nem ér semmit.

04:39
A telefon csörög, semmit nem aludtam összeszorul a torkom, tekintve, hogy megadtam a telefonszámomat a kórházban. Mint legközelebbi hozzátartozó, ha meghalna engem értesítenek elsőre.
- Reggel beszélnünk kell. – a hangja színtelen és erőtlen. Én pedig akkor tudtam, a titkom napvilágot fog látni. Egy halk oké, kúszik ki ajkaim közül és nyugalom keveredik az idegességgel. Már régen elkellet volna mennem orvoshoz, de milyen pszichológus vagyok, aki saját magán nem tud segíteni. Megöltem volna Tristamot. Már csak az hiányzik, Moon megtudja. Nem tudhatja meg. Hogy Salom egy gyilkos. Nem tudok aludni. El kell mennem a testvéremhez.