Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Az ajtó fölé szerelt csengő kellemes csilingeléssel szólalt meg, mikor a férfi bejött. A régiségboltba ritkán jött be vásárló, talán valamivel többen azok, akik fel akarták becsültetni, vagy zálogba akarták adni azokat a tárgyakat, amikre már nem volt szükségük. Kacatok. Így nevezték őket, és legtöbbször nem is tudták, hogy bár a fának és fémnek volt ára, de a hozzájuk kötődő emlékek, a melegség, amit egy-egy otthonba csempésztek felbecsülhetetlenek voltak.
A férfi fekete szövetkabátot viselt és svájci sapkát, kezében pedig nagy dobozt cipelt. Egy újabb ember, aki hozott valamit, nem pedig elvitt, és bár Silje örült a vásárlóknak, Urd részem megbecsült mindent, ami végül itt, az én polcaimon lelt átmeneti otthonra.
- Jó napot. Remélem jó helyen járok, azt hallottam, hogy itt átvesznek hagyatékot.
Hagyaték. Egy hajdanvolt élet részei, amik egykor fontosak voltak a gazdájuknak, ám az örökösöknek nem jelentettek semmit. Felálltam a pult mögül, hogy segítsek a dobozzal.
- Igen, jól hallotta, Silje Lindström vagyok, a bolt tulajdonosa, nagyon örvendek.
Miután letettük a dobozt a pultra kezet ráztunk, a férfi Andersen néven mutatkozott be, mint a dán mesemondó, aki megálmodta a Kis Hableányt.
- Lássuk, mi rejtőzik itt. – mondtam barátságosan, miközben felnyitottam a dobozt. Mr. Andersen egyik lábáról a másikra állt, kényelmetlen lehetett neki ez az egész, egy újabb gond, amit el kellett intéznie, nem volt elég, hogy teljesen feketét kellett viselni, mert így kívánta meg a hagyomány. Pedig a szokások fontosak voltak. Keretet adtak az életnek, egy nehéz helyzetben adtak valami támpontot, hogy mit kellett csinálni, hogy kellett viselkedni, mit illett mondani olyankor is, amikor valójában nem voltak szavak.
- A nagyanyám néhány holmija. – mondta csak úgy félszegen, mintha ez senkit nem érdekelt volna, de mondania kellett valamit, mert még ez is jobb volt, mint a csend. Én szerettem a csöndet. Teret adott az elmélkedésnek, hogy halljuk a saját gondolatainkat, átgondoljuk a tapasztalatainkat egy-egy nagy döntés előtt.
- Fogadja őszinte részvétemet. Megkérdezhetem, miért válik meg ezektől az apróságoktól?
Mr. Andersen egészen megütközve nézett rám.
- Hát tudja, az én lakásomba nem illenek, az új lakónak nem kellenek, de mégsem akartam a szemétbe dobni, így aztán gondoltam maga átvehetné.
Igen, át tudtam venni, és át is szerettem volna venni, még ha a férfinál jobb helyen is lettek volna. Az első tárgy egy lámpa volt, azzal a rojtos szövetbúrával, ami virágos tapétához illett, és bársony borítású fotelekhez, kávézóasztallal, amin egy aranykeretes szemüveg pihent. Volt ott egy régi óra is, nem túl nagy, kandallópárkányokra, de már nem ketyegett, ki kellett volna cseréltetni a hátuljában a szerkezetet, amibe az elem kerül, hogy valami olyan fajtát is lehessen bele tenni, amit még gyártottak. Talán volt valahol az üzletben olyan, ami ehhez kellett, unalmas óráimban ki akartam próbálni. Sok volt belőlük. Ma már nagyon kevesen akartak régiségeket vásárolni. Hacsak nem híres festők képeiről, nagy ritkán híres bútortervezők asztalosainak a keze alól voltak valók.
- Kedves darab. – jegyeztem meg az órára, majd elővettem egy kis ékszerdobozt. Amikor felnyitottam, a bársonyon nem feküdt semmi, teljesen üres volt, de felpattant egy kis balerina figura, ami már szintén nem forgott.
- Emlékszem ez a nagyi ruháskomódjának a tetején volt. Ebből vette ki a gyűrűjét, amikor megkértem a nejem kezét.
Elmosolyodtam.
- Biztosan a gyűrű is gyönyörű darab volt, a nagymamája nagy becsben tartotta.
- Hát igen. Nem mertem neki megmondani, hogy elváltunk, és a volt feleségem visszaadta, azóta is egy kis dobozban van a fiókban. Tudja, akkor már nem volt jól, nem akartam még ezzel is felzaklatni.
Felpillantottam a férfira.
- Pedig a nagyanyja házassága bizonyára jól sikerült, ha ilyen becsben tartotta a gyűrűjét. Sajnálom, hogy önöknek nem hozott szerencsét. Pedig biztos voltak együtt szép pillanataik…
- Áhh tudja, hogy megy az ilyesmi… Fiatalok voltunk, bolondok, aztán az élet máshogy alakult.
Mondhattam volna, hogy tudtam, de valójában nem. Soha nem voltam fiatal, főleg nem bolond, és az élet sem alakult. Az életet, a sorsot szőttük, formáltuk, az én kezemben volt a múlt, a nagymama, és a gyűrűje, a pillanat heve volt Verdandi kezében, a jövőjük pedig, hogy a házasság válással vagy örök boldogsággal végződik-e még Skuldnál. Azóta bár ez a múlt része volt, már megtörtént, már különváltak, ha az volt a sorsuk, ha ők voltak egymás végzetei, akkor újra egymásra kellett találniuk. Elkerülhetetlen volt.
- Emlékszik még, mikor megkérte?
- Az egy szép nap volt. Az első nap tavasszal, amikor már sütött a nap, tizenegy évvel ezelőtt. A tengerparton a mólónál kértem meg egy közös reggeli után. Már akkor is minden nap nagyon elfoglaltak voltunk. Emlékszem még nevettünk is rajta, hogy valószínűleg senki nem időzített lánykérést reggeli utánra. De nem is tudom, miért mesélem ezt el magának, elnézést kérek… talán a nagyi halála miatt. Tudja ő nagyon kedvelte a volt nejem.
- Nem adta volna oda a gyűrűt, hogy azzal kérje meg, ha nem így lett volna. – nem szólhattam bele az életébe. Nem mondhattam neki, hogy az a gyűrű nem véletlenül van még a fiókban és nem itt az üzletben, pedig volt egy kis doboz, tele eljegyzési gyűrűkkel, amiket egykor mind viselt egy boldog menyasszony. Mr. Andersen talán megint kényelmetlenül érezhette magát, hogy a dolog csak így lógott a levegőben. Nem kellett a jövőbe látnom ahhoz, hogy tudjam, el akarta mesélni, miért lett vége. Csöndben pakoltam ki a többi apróságot, még egy másik kis ékszerdobozt, egy bakelitlejátszót, amiről nem tudtam, működött-e még, de biztos, hogy évek óta nem volt bekapcsolva, és néhány régi klasszikus kötetet.
- Tudja, egyszer csak azt mondta, hogy kialudt a tűz. Hogy már semmi sem olyan, mint régen, ő sokat dolgozott, azután megszületett a fiunk, nem sokkal utána a lányunk… Talán hiányolta a régi életét vagy nem tudom, én meg sokat dolgoztam keveset segítettem.
- Vannak gyerekei? – kérdeztem, miközben kivettem a dobozból egy szakácskönyvet. A lapjai már megsárgultak, talán ötven évvel ezelőtt adták ki, vagy még régebben, benne viszont voltak lapok, amiket kézzel írtak, és valaki a könyvbe is belefirkantott a receptek mellé néhány pontosítást. Mr. Anderson csak bólintott a kérdésemre.
- Tudja, én nem nagyon értek a szív dolgaihoz.
- Igen, igaz is, elnézést kérek…
- De. – mert mindig volt egy de. – Emlékezzen vissza a rossz mellett a szépre is. Talán már semmi sem olyan, mint régen volt, sehol, de azóta biztosan mind a ketten sokat változtak és tanultak a múlt hibáiból. Ez a múlt dolga. Az a gyűrű még magánál van, az talán még nem csak a múlthoz tartozik. – mosolyogtam rá, majd felé nyújtottam a szakácskönyvet. – Ezt visszaadom. Közeledik a Yuletide, talán önnek is jót tesz, ha megfőz valamit a nagymamája receptjei közül. Elkészíthetnek valamit a gyerekeiknek talán a volt feleségével együtt. Biztosan nagyon boldoggá tette volna, ha tudja, és a gyerekeknek is jót szokott tenni néha ha ismerik a hagyományokat.
A férfi bizonytalanul vette el a könyvet, belelapozott, de nem szólt semmit. Nem is vártam át kellett gondolnia nem csak a múltat, hanem a jövő lehetőségeit is, abban viszont nem tudtam neki segíteni. De emlékezni a nagymamájára, emlékezni arra, hogy a házassága volt, amikor jó volt, és hogy a gyerekeinek is legyen mire emlékezni… Ez volt az én asztalom.
Kivettem az utolsó pár apróságot a dobozból majd elkezdtem mindhez kis cetliket írni, hogy melyik mi volt, talán mennyit ért, melyiket kellett megjavítani.
- Nem… nem bánja, ha majd később visszajövök a részletekért? Tudja az árak, meg ilyenek.
- Persze, menjen csak, még úgyis meg kell néznem rajtuk néhány dolgot. Biztos nem szeretne semmit megtartani? Találtam itt egy brosst is.
Nem volt különösebben értékes, már elszíneződött részből volt néhány virág egy tűn, de csinos volt.
- Hát… a lányom talán örülne neki…
Mosolyogva nyújtottam oda Mr. Andersennek, aki tétován tette zsebre. A könyvet nem tudta hova eltenni, így csak fogta a kezében, és búcsút intett. Vissza fog jönni. Mindig visszajönnek, ez már csak törvényszerű volt, de talán este, zárás után felhívom majd Skuldot, hátha meg tudom kérdezni, hogy van-e még remény Mr. és Mrs. Andersen számára. Ő úgy is szerette az ilyen történeteket.