Eden & Silje

Elmosolyodtam, miközben próbáltam elképzelni, amit Eden mesélt. Hogy Rune idős kora ellenére is igyekezett átadni a felhalmozott tudást az unokájának, ha már a lánya nem volt fogékony a régi idők dolgaira, és képes volt mindent félretenni, hogy okítsa a leendő generációkat. Valami ilyesmi lett volna az én célom is a történetek és emlékek életben tartásával, de ha valakinek saját vérvonala volt, akkor könnyebb volt tovább örökíteni a hagyományokat, mint nekem, aki néhány fogékony emberre támaszkodott csupán és a vak szerencsére, hogy rájuk lel. Néha eszembe jutott, hogy örökbe kellett volna fogadnom gyermekeket, akiket az igazságra nevelhetek, de ez az ötletem is hamvában halt, amikor belegondoltam, hogy az egész világ múltját cipeltem a vállamon, nem tudtam magamra venni még életeket is, és kísérni őket a kisgyermekkoruktól a halálukig. Ha nagyon ritkán kötődni kezdtem valakihez, mindig megviselt, hogy ők nem csupán felnőttek, de idővel meg is öregedtek és meghaltak, hiszen ez volt a világ rendje. Az emberek számára, de nem a nornáknak.
- Örülök, hogy szakított erre időt, és nem tévesztette szem elől, hogy a tudás továbbadása épp olyan fontos, mint a felhalmozása. Akkor is, ha a legtöbbeknek ezek csupán mesék, neki annál sokkal többet jelentett. – még nem mertem kimondani egyértelműen, hogy amiket leírtak azok a történetek igazak, néhány ferdítéssel, de hát ezért voltak a jegyzetek a könyvben, hogy feltárják hol történtek változtatások a hatás érdekében. Viszont az, hogy a Völsung saga vérvonala Odintól származott, ahogyan a rejtélyes kardjuk is vagy a gyűrű, amit a törpék kovácsoltak igaz volt. Még Eden hasonlata is találó volt, hogy a Gyűrűk Urával hozta párhuzamba a nagyapját, hiszen Tolkien is rengeteget merített az Eddából, és megalapozta, hogy a mai napig népszerű maradjon. Rá kevésbé haragudtam, mint a képregényekre, akik szuperhőst csináltak Thorból, és szórakoztató, jóképű főgonoszt Lokiból.
Azon nem sértődtem meg, hogy Rune nem beszélt rólam. Bár ha be akarta volna avatni Edent a teljes igazságba elmondhatta volna neki, hogy beszélt azzal, aki a múltat őrizte, hogy a részletek sokszor közvetlenül tőle származtak, de lehet, hogy nem akarta elveszíteni ezzel az unokája hitét és rajongását. Ha eljutunk odáig, majd elmondom neki magam. Azt pedig, hogy milyen kapcsolat volt közöttünk, pláne nem kellett elmondania senkinek. Régi elveszett szerelmekről nem az unokájának beszél az ember. Így hát bólintottam, hogy értem, bár ebben benne volt az is, hogy megértettem. Inkább türelmesen néztem, ahogyan a lány megérinti a könyvet, gyöngéden, mint egy kincset, hiszen az is volt. Noha pénzben még nem érne sokat – bár száz év múlva talán már múzeumok fognak versengeni érte - , de az eszmei értéke óriási volt már most is. Ezek szerint viszont ha Eden még nem is volt megszállott, nem hagyta, hogy a sok összegyűjtött tudás parlagon heverjen.
- És mit remél, mit fog találni, ha végül sikerül rendezni a jegyzeteket? – ez volt a legfontosabb kérdés. Hogy egy regény alapjait kereste, vagy tankönyveket akart írni, esetleg történelmi és mitológiai értekezéseket, vagy talán tényleg a hitet kereste, el akarta hinni, hogy mindez igaz, és hogy Rune nem csupán mesékre pazarolta el az életét.
- Nem tudom mire gondol. – vallottam be, amikor a hitemről kérdezett. Ez az esetemben bonyolult kérdést volt, hiszen én nem hittem, hanem tudtam, de az isteneknek nem is az én hitemre volt szükségük, hanem az emberekére. Ráadásul arra, hogy nem csak mint létező személyek higgyenek bennük, hanem az isteni mivoltukban is, hogy ne csak emlékezzenek rájuk, de imádják is őket, imádkozzanak hozzájuk, bemutassák a megfelelő áldozatokat… Ez pedig sokkal nehezebb volt, mint elhinni, hogy a történetek valódiak, és már az sem volt egyszerű. - Viszont, hogy megéri-e, azt tényleg nem tudom megválaszolni ön helyett. A kérdés az, hogy önnek megéri-e a fáradtságot a kutatás, és hogy mit remél találni a végén. Rune az igazságot kereste, időnként talán kincseket is, de mindenekelőtt elismerést, amit végül nem kapott meg. Hitt abban, hogy ez a kutatás a sorsa. Én nem keresek csak megőrzök minden azok számára, akik keresnek, és nekik adom, amire szükségük van.
Várakozóan néztem Edenre. A hosszú életem elég sok türelmet adott, nem siettem sehova. Ha most elmegy, hogy magában megeméssze mindezt, akkor azt is megértettem, és itt fogom várni, hogy visszatérjen. Ha most voltak kérdései, akkor azokra is hajlandó voltam válaszolni, amennyire úgy ítéltem meg, hogy már készen áll a válaszokra. Ám nem szabadott belemerülnie egészen a kutatásba, ha csak a nagyapja miatt csinálta. Akkor működhetett ez, hogyha ő is úgy érezte, hogy neki is az igazság megismerése a végzete.

Eden & Silje

Viszonoztam a nő mosolyát. Sokan kedvelték Rune-t, bár valószínűleg nem úgy, mint ahogy egy unoka kedvelhette a nagyapját. Én biztosan nem úgy kedveltem őt, noha a diákjai elképzelhető, hogy hasonlóan érezhettek iránta. Saját bevallása szerint jó tanár volt, tényleg megtalálta a számításait az oxfordi egyetemen, ráadásul sokkal nagyobb karriernek számított, mintha valaki az osloi egyetemen tanított és kutatott. Megértettem a döntését, miért azt a várost és azt az országot választotta. Ez volt a sorsa, és csak remélni mertem, hogy sokakat megihletett és minél többeknek átadta azt a rengeteg felhalmozott tudást a világ valódi mivoltáról és isteneiről.
Kicsit sajnáltam, mikor kiderült, hogy Edent csak a nagyapja hívta Freyának, nem vitte tovább ezt a gyönyörű nevet és amit jelképezett, de manapság talán valóban jobban illett a világba valami… modernebb de különleges név.
- Ahogy önnek kényelmesebb, a nagyapja nem említette a leveleiben, hogy másik neve is van. – hagytam rá. A nevekben erő lakozott, sokan hitték, hogy maga a személy sorsa is el volt rejtve a névben, noha ez a hiedelem éppenséggel nem volt igaz. Inkább a család kívánságát tükrözte és egy útmutatást, amit a szülők kívántak a gyerekeiknek. Szinte már természetesnek hatott, hogy Rune azt akarta, hogy az unokáját Freyának nevezzék el, de a gyermeke talán nem osztotta a ő nézeteit így nem is bírt számára jelentőséggel a természet, a termékenység és a tavasz ván istennője.
Akaratlanul is mosoly kúszott az ajkamra, amikor Eden megemlítette, hogy Rune „csodálatos nő”-ként hivatkozott rám a leveleiben. Jól esett, hogy ő sem feledkezett el rólam egészen, és szép emlékként őrizte meg a szívében a velem töltött időt, még ha túl is lépett rajta és ott hagyta kettőnket, ahova valók voltunk: a múltba.
A könyv ügyében viszont bólintottam. Sejtettem, hogy nem véletlenül küldte el nekem a férfi kevéssel a halála előtt, és hogy nem én leszek a végső gazdája. Nem is szabadott, hogy így legyen, a rengeteg kutatást, a tudást és az igazságot tovább kellett adni az elkövetkezendő generációknak, még ha talán a világnak már késő is volt. Az istenekre emlékeztek, ám már csak mint mesék hősei szerepeltek a köztudatban, sőt, mostanában mint szuperhősök a mozik vásznán, de nagyon kevesen voltak, akik még ténylegesen hittek is bennük. Akik még bemutatták az áldozatokat, akik ha felnéztek a viharos égre a mennydörgésben valóban azt látták, ahogy Thor az üllőt üti a Mjöllnirrel és Mindenek Atyjához imádkoztak.
- A Völsüng saga egy régi példányát küldte el nekem, nem sokkal azelőtt, hogy elhunyt volna. Rengeteg jegyzettel egészítette ki, egyrészt próbálta meglátni a költemény mögött az igazságot, másrészt különösen érdekelte, meddig lehet nyomon követni a benne szereplő különleges tárgyak sorsát. – itt kicsit kutakodni kezdtem. A könyv a nagy cseresznyefa íróasztal zárt fiókjában kevert, néhány más különlegességgel együtt, ezért nagyon ritkán nyitottam ki. A kulcs egy másik fiók rejtett rekeszében volt, kicsit ügyeskedni kellett, hogy hozzáférjek, de amikor megoldottam felmutattam a kulcsot a nőnek, majd kinyitottam a fiókot és elővettem belőle a könyvet. Látszott, hogy régi kiadás volt, a lapjai már megsárgultak, de a margókra írt kézírást még el lehetett olvasni, ahogyan azokat a beletűzdelt lapokat, amiken a hosszabb kommentárok szerepeltek. Az egyik kézírás Rune-é volt, ezt az unokája felismerhette, ha sokat forgatta a jegyzeteit és a leveleit, a másik pedig az enyém. Én főleg olyan kommentárokat írtam hozzá, amik felfedték a saga pontatlanságait, és hogy hol kopott meg az emlékezet. Például, hogy Brynhildr nem lett öngyilkos, amit a germán tradíció helyesen őrzött meg, ám a skandináv nem, ahogyan Aslaug sem volt a Sigurddal közös lányuk, ellenben valóban völva volt, egy beavatott, aki ismerte a rúnák fortélyait és a jövőbe is belelátott, így gyaníthattuk, hogy tényleg valamelyik istenség vagy óriás leszármazottja volt, akit talán szívjóságból, vagy az őse kérésére vett magához a valkűr. Igazából az egész költemény félistenek történetét jegyezte fel, akiknek a sorsába időnként beleszólt a nemzőjük, vagy maga Odin.
Rune hosszasan értekezett néhány lapon arról, hogy mikor kinél volt az Andvaranaut, amit manapság inkább úgy ismertek, mint a niebelungok gyűrűje, és hogy mikor ki hordozta a kardot, amit maga Odin szúrt bele a fába, ami Völsung csarnokában nőtt. Értekezett valamennyit Atliról és a hunokról is, illetve, hogy hogyan folyik bele ez a történet Ragnar Lothbrok sagájába, és hogy milyen időzavarokat talált, ha össze akarta kötni a kettőt. Egészen átfogó elemzés lett, ám végkövetkeztetés nélkül. Sem a kincsek hollétére nem talált választ Rune soha, és nem is tudott levonni semmilyen erkölcsi tanulságot sem. A magam részéről én úgy gondoltam, hogy voltak dolgok, tárgyak, amik talán jobb, hogy örökre elvesztek, de legalábbis semmiképp sem volt emberek kezébe való. Az a gyűrű is annyi bánatot okozott…
- Sokat leveleztünk, és jónéhányszor találkoztunk, de azt gyanítom, nem verte nagy dobra. Úgy gondolom, elég jól ismertem, de persze nem annyira, mint a családja. Megszállottja volt az igazság kutatásának. – nem mondhattam el neki az igazat. Túlságosan sok kérdést vetett volna ez fel Rune-ról, rólam, és még nem voltam benne biztos, hogy a nő méltó volt-e rá, hogy beavassuk az igazságba, vagy abba, hogy megtudja ki is voltam valójában. Így is gyanús lehetett neki, hogy nem voltam öregasszony, csak egy bizonyos fokig foghattam a jó génekre és csodás kozmetikumokra, hogy sokkal fiatalabbnak néztem ki, mint amennyi voltam.
Átnyújtottam a kötetet Edennek.
- Előre figyelmeztetem, tömény olvasmány lesz, és az ónorvég sem annyira egyszerű… De biztos vagyok benne, hogy el fog boldogulni. Ezek szerint ön viszi tovább a nagyapja kutatását, vagy ez inkább szentimentális dolog?
Mondjuk ha az utóbbi lett volna, nem várt volna ennyit, hogy eljöjjön érte. A gyászidőszak már rég véget ért, inkább valami más jellegű érdeklődést sejtettem a háttérben.

Eden & Silje

Amikor csengett az ajtó fölé szerelt csengő elzártam a csapot és befejeztem a vödör megtöltését, ami a nedves portörléshez kellett, és nem sokkal a hangos köszönés után jöttem előre, hogy szemügyre vegyem a vendégem. A betérő nő nem volt ismerős, biztos voltam benne, hogy személyesen még sosem találkoztam vele, ami azt jelentette, hogy talán lesz egy új vásárlóm. Kedveltem a bolt csöndjét, de örültem, ha jött valaki olyan is, aki nem újabb és újabb dolgokat hozott nekem, hanem talán el is vitt valamit. Letettem a vödröt és a rongyot, majd a nőre mosolyogtam.
- Üdvözlöm! Igen, ahogy nézem a holnap reggelt hólapátolással kell majd kezdenem. – mosolyogtam rá. Nem az én tisztem volt ilyesfajta jóslatokba bocsátkozni, de tényleg nagyon úgy állt az idő, hogy hamarosan havazni fog. Nem szerettem a hólapátolást – soha a történelem során nem élt senki, aki kedvelte volna – de valahogyan ki kellett nyitnom, talán nem lesz olyan vészes a helyzet, hogy senki ne járjon az utcákon.
Türelmesen hallgattam, hogy miért jött, és nem számítottam a névre, ami még mindig különös húrokat pendített meg a kérges szívemben. Rune Johansson. Még emlékeztem a meleg mosolyára, az arcára, ahogyan épp egy könyvbe mélyedt egy ablak előtt, a lelkesedésére, amikor az olvasott művekről beszélt, és amikor a régen volt történetekről kérdezett. Ő még reménység volt a kiüresedő világban, valaki, akiket érdekeltek a régi Istenek, az életük a kalandjaik, és erről a legjobb személyt kérdezett: engem. Én pedig meséltem nekik. Órákon, néha éjszakákon át. Kevés ember társaságát kedveltem annyira, mint Rune-ét, de az ő végzete nem én voltam. Ahogyan senki másé sem. Kevésszer fordult elő, hogy azt kívántam, hogy ez bárcsak másképp lehetne, ha neki nem lenne senki, akit a sors, az, aki az élete fonalát fonta, neki szánt, de amikor vele voltam ezt kívántam. Ő tudta, hogy minden történet igaz volt. Tudta azt is, hogy én ki voltam valójában, de ijedtség helyett csak még lelkesebb lett. Még többet akart tudni, én pedig megadtam ezt neki.
Azután ahogy lenni szokott, megismerte a leendő feleségét, én pedig a háttérbe vonultam, amikor pedig elment Oxfordba fellélegeztem. Ha messzebb volt, nem fájt annyira, mégsem tudtam megállni, hogy ne kövessem a sorsfonalán az eseményeket. Azt is láttam, amikor pedig Skuld elvágta az élete fonalát, hosszú és boldog évek után. A lelke tovább élt egy másik birodalomban és végső soron most is oda tartozott, ahova mindig is: a múlthoz.
Mindezek a gondolatok nem jelentek meg az arcomon, csupán úgy tűnhetett kívülről, mint aki elmerengett, hogy felidézze a névhez tartozó arcot.
- Emlékszem rá. Ru… Mr. Johansson igazán kivételes ember volt. Fogadja őszinte részvétemet. – arra számítottam, hogy el fog csuklani a hangom, de igazából nem tudtam megállapítani, hogy így történt-e. - Ön ezek szerint… – próbáltam felidézni az unokája nevét. - …Freya?
Mert ki másról nevezhették volna el Rune unokáját, mint a legszebb istennőről, a vánok büszkeségéről, aki maga volt a báj, kellem, a tavasz maga.
- Elnézést, faragatlan vagyok, Silje Lindström, nagyon örvendek. – nyújtottam a nő felé a kezem. Vajon ő tudta ki voltam valójában, vagy megőrizték a titkom? Azt pedig végképp nem tudtam, miért jött el hozzám, de bizonyára szeretett volna valamit mondani, vagy kérdezni.

Eden & Silje

Érkezett néhány új könyv, így ideje volt átrendezni a polcokat. Levettem a mellettük levő dobozt, amiben apró csecsebecsék voltak pedánsan megcímkézve, afféle kincses láda, amiben órákig lehetett keresgélni, hogyha valaki antik, vagy ahogyan elkezdték mondani „vintage” holmikat találhattak a vásárlók. Nekik ezek csak olcsó apróságok voltak. Nem ismerték a történetüket, hogy mikor és ki készítette őket, kinek adták őket először ajándékba, kinek csaltak mosolyt az arcukra. Olyan régi emberek történetei voltak ezek, akiket nem ismertek, a nevük és az életük nem jelentett nekik semmit. Csak én emlékeztem rá, és néha, ha úgy éreztem jót tettem vele elmeséltem őket, hátha amikor becsukták maguk mögött az apró bolt ajtaját, akkor elvittek valami mást is a tárgyakon kívül.
A könyvek mások voltak. Az szónak mindig súlya volt, akár kimondták őket, akár leírták. Régen talán több jelentése volt az előbbinek, amikor az, hogy valaki a szavát adta valamire egyenlő volt egy megszeghetetlen esküvel, amikor a harcos híre és becsülete múlott azon, hogy megtartotta-e őket. Hogy megbízhatók voltak-e. Ez újabb olyan dolog volt, amire már csak kevesen emlékeztek, pedig jobb lett volna a világ, ha ez megmarad a régmúltból.
Belenéztem egy száz évvel ezelőtti kiadásába a Némó kapitánynak. Fikció volt, de annak kreatív, Verne maradandót tudott alkotni, így a nevére még mindig emlékeztek, és valószínűleg ez sokáig így is fog maradni. Elmosolyodtam a gondolatra. Maupassant. Francia író aktualitását veszített regénygyűjteménye, ami túlságosan súlyos volt a mai olvasóknak, és csak néhány francia szakos diák olvasta őket. George R. R. Martin. Nem értettem, ő mit keresett már most az én polcomon, hiszen még élt, a művei népszerűek voltak, az a fiatal, harmincas éveiben járó férfi mégis úgy gondolta, hogy leadja ezt is néhány más holmival együtt. Én pedig átvettem, mert nem volt rá okom, hogy ne tegyem, noha a marandósága még kérdéses volt. Talán az lesz, talán őrá is emlékezni fognak ötven, vagy talán száz év múlva is. Ezt nem az én dolgom volt megjósolni, akár így lesz akár nem, én megőrzöm. Linné, 1800-as évek. A növények rendszerezésének alapjait képezte ez a mű, ami a polcon volt, nem volt eredeti példány, de nagy hatású mű volt, aminek a vállán egy egész tudományág nyugodott.
Talán kellett volna valami rendszert bevezetnem, hogy hova teszem a tudományos műveket, hova a klasszikus regényeket, hova a még modernnek számító műveket. Sajnos nem volt annyi könyvem, hogy akár egy polcot megtöltsek velük, a memoárokat többnyire hazavittem, és ha már nem fértem el a kötetektől, akkor az egészet fogtam és átvittem egy közeli antikváriumba. Cserébe néha ők is átvettek más dolgokat is, nem csak könyveket, és azokat áthozták hozzám. Talán barátok is lehettünk volna az eladólánnyal, azt hiszem annak is tartott minket, csak mind a ketten túlságosan magunknak valók voltunk ahhoz, hogy bármelyikünk kezdeményezze a felszínes kapcsolat elmélyülését.
Tüsszentettem egyet a felszálló portól, és hátra mentem egy vödör vízért, hogy nedves ronggyal töröljem le a polcokat, mielőtt felteszem az új köteteket. Átvihettem volna őket már most az antikváriumba, de még egy kicsit szerettem volna nézegetni, talán el is olvasom majd őket, sokat unatkoztam itt. Kevés volt a vásárló. Nem mintha bántam volna, én jól éreztem magam itt, még egymagamban is, és el tudtam magam foglalni, csak kellett hozzá, hogy legyen nálam olvasnivaló. Nanna megkérdezte nem akartam-e magamnak egy tabletet, mert az volt a legújabb, legmodernebb kütyü, aminek még nagy szerepe lehet a jövőben, de valahogy… Nem szerettem. Nem lehetett összehasonlítani az érzést a papír és a tinta illatával és otthonos érzésével.
Kezembe került egy könyv, ami a skandináv mítoszokat szedte össze. Tudományos igényességű mű volt, korántsem teljes, de legalább ami benne volt, az próbált pontos lenni, amennyire az emberek szemével ez lehetséges volt. Elmosolyodtam. Ezekből a fajta könyvekből mindig tartottam a boltban, nem is azért, hogy eladjam őket, inkább, hogy osztogassam, és a tudás továbbadásával kicsit hozzájáruljak az emberiség emlékezetéhez. Nem volt elég, ha ezeket csak én őriztem, az Istenek ereje az emberek hitén múlott, és azt hiszem szomorú lettem volna, ha végleg kiveszett volna a világból. Az olyan feldolgozások, mint azok a népszerű mozifilmek, amit mindent kevertek mindennel is nem voltak elegek. A mesehősökért rajongás talán jobb volt a semminél, de fel sem ért az igazi imádathoz. Én nem tudtam viszont máshogy segíteni, csak mesékkel. Talán néha válaszokkal.