Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

A tagadás:

-Újra! Ez egy szar volt! Nem érdekel a hisztitek, így nem lesz belőletek semmi! Rugaszkodjatok neki, és csináljátok meg végre normálisan, mert addig le nem jöttök a jégről, nem érdekel ki és mennyi ideig vár rátok odakint, világos?! - dördül az ellentmondás szikráját sem tűrő hang a csarnokban. Pillantása elkapja Hakonét, mindkettejükön folyik már a víz, leheletük forró páraként gomolyog közöttük. Mindene fáj, olyannyira remeg a lába, hogy elindulnia is nehéz a jégen, de tudja, apja elevenen nyúzza meg, ha nem ér le időben a kocsihoz. Ma vacsoravendégek jönnek az étterembe, méghozzá befolyásos vacsoravendégek. A hibázás lehetőségét pedig nem engedheti meg magának. Különösen a legutóbbi ballépése után...A gondolat is enyhe pánikot szivárogtat a tagjaiba.
- Nyugi, megcsináljuk! - szorítja meg bátorítón a kezét a fiú, miközben már a gyakorlathoz lendülnek be a jégen. Még ez a biztató mondat, és mosoly együttese sem oldja benne az emlékek okozta riadalmat. Imádja, hogy korcsolyatársa fiatal kora ellenére roppant érett, de a kisördög benne így is szomorúan konstatálja, hogy hozzá képest rettenetesen keveset tapasztalt. De mindez a tapasztalat erősíti! Mert nem jó, hanem a legjobb akar lenni! Villanó fájdalom hasítja ketté a gondolatait az érkezésnél, tüdejéből kipréselődik a levegő, de megéri, a gyakorlat hibátlan!
- Na erről beszéltem! Szép munka! Gyertek le, irány öltözni. -
A kín hatására az előző este képei újra lepörögnek a szemei előtt, érzi a pofont az arcán, a rúgást a bordáin, újra és újra, a hajába tépő kezeket, majd a bilincset a csuklóin, és a sötétséget....
- Dasha, jól vagy? - csak a többedszeri kérdés jut el az agyáig, és értetlenül mered Hakonra, aki még mindig a karjában tartja, és aggódva fürkészi az arcát. - Mehetünk, a vállam pedig így biztosan vérezni fog. - halk, kínosságot oldó nevetés. Csak a felhívásra realizálódik benne, hogy tíz körmével váj a srác vállaiba, valóban sebeket okozva. Basszus!
- Jaj ne haragudj, Hakon! Bocsánat! Én...csak kicsit fáj a bordám,ahogy elkaptál meg....bocsánat! - szabadkozik elrántva a kezeit, eltolva magát a másiktól, mintha megégették volna. Ennél kicsit nagyobb szokott lenni az önuralma! Francba!
- Semmi baj, rosszul estél az edzésen? - siklik mellé kedves mosollyal, és a csípőjénél fogva a pálya bejárata felé tolja.
- Olyasmi, igen... - viszonozza kényszeredetten, zavartan a mosolyt, és ügyel, hogy az élvédőt felhúzva ne ránduljon meg az arca. Megérdemelte, minek is mutogatja itt, hogy ez fáj meg az? Aki megérdemli, az ne sajnáltassa magát!
- Szóljak Astornak, hogy a holnapi edzést kihagyjuk? Nem kell elmondani miért, simán mondhatom azt is, hogy valami dolgom van, nem érek rá, aztán elmegyünk egy jót kajálni helyette. Mit szólsz? -
- Hakon, édes vagy, de nem. Holnapra nem is fogom már érezni, és gyakorolnom kell. Szóval ha ki szeretnéd hagyni, majd falazok neked, de én itt leszek. Pihend ki magad, szia! - tudatosan hagyja figyelmen kívül a fiatal férfias arcon felsejlő csalódottságot, és aggodalmat, élénk mosolyt villantva fordít neki hátat, majd siet be az öltözőbe.


- Hallom végre sikerült az emelés amit gyakoroltatok. - tűri félre a haját a férfi a kezében lévő késsel gyengéd mozdulattal, miközben másik kezével erőteljesen magához húzza, s minthogy az ölében ül féloldalt, tökéletesen megkínozza összezúzott bordáit. Bármennyire is préseli össze az állkapcsát, csökönyös akarása, miszerint nem fájhat az, amit megérdemelt végül veszít a megfelelni akarással szemben, és fájdalmas nyögés hagyja el ajkait, tudja, hogy ez megelégedéssel tölti el Anatolijt. A negédes mosoly a bizonyíték rá,hoz igaza volt, és újabbat szorít rajta a kar.
- Igen, holnap már biztosan jobb is lesz, nem tökéletes, még csiszolni kell....ssz!... rajta. - hiába hazudna, Astor úgy is mindent elmond a férfinak. Nagyot nyel, és elfojtja a késztetést, hogy a penge által vágott sebhez kapja a kezét. Apja úgy sem hagyja, hogy a ruháját összefoltozza, alig ér el a kulcscsontjáig a csík, érzi magán a nyelvet, és a sebre tapadó ajkakat. Kiskorában,amikor annyi idős lett, hogy apja már belőle igyon, azt hitte, majd olyan romantikus lesz, mint a vámpíros filmekben. Hogy biztosan jól fog esni. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Újabb szorítás préseli ki belőle a levegőt, és érzi a penge hidegét, ahogy a combján siklik. Anatolij kiszámíthatatlansága miatt szíve őrült ütemre vált. Ugye nem játszik el vele úgy, mint múltkor? Akkor ki kellett hagyjon egy állófogadást. De ez most fontos vacsora lesz, ezt most nem hagyhatja ki ugye? Nem azért vette neki ezt a ruhát, hogy összevérezze. Vagy mégis? Még mindig ennyire haragszik rá? Ezzel kiengesztelné? Ezek szerint a tegnap este nem volt elég neki. Ráadásul holnap az iskolában is egész nap vándorolnia kell a termek közt, Tolja tudja, hogy a szerda az a nap, amikor a sok felvett tantárgya miatt iskolaidő alatt rohangál, mint egy hörcsög a kalitkában. Elvégre kellenek a jó jegyek, a plusz tantárgyak a felvételihez, amivel az orvosira készül, már most.... Légzése egyenletlenné válik, ahogy a pánik kerülgeti, miközben körmei az ing anyagába marnak a férfi hátán, kapaszkodó kell neki, amivel elkezdheti megnyugtatni magát, de a bőrén vándorló már felmelegedett acél nem segít, ahogy az egyre mohóbb szívás sem. Tényleg meg fogja vágni! És ennek a nyoma is biztosan megmarad. A lányok az iskolában már így is ribancnak nézik. Ügyesen rejti el a vágásokat, a változatos helyek miatt hol a ruháival, hol sminkkel, hogy karkötővel, hol harisnyával, de egy izzasztó testnevelés óra után megesik, hogy meglátszik. És mivel nincs filmbéli vámpírfoga az apjának a vágások pedig ha ritkábban iszik belőle kevésbé felületiek, a szívás okozta zúzódások pedig legalább egy napig látszani szoktak....
- Akkor ajánlom annak a Hakon fiúnak, hogy holnap jelenjen meg... ha gyakorolni kell, akkor gyakorolni fogtok. - a lehelet a bőrén, és a szavak visszarántják a valóságba. Szemeivel a markáns arcot pásztázza, és lavinaként zúdul végig rajta a megkönnyebbülés, hogy egy sebbel megúszta. Szíve ugyan még nem csendesedik le, de az arrogáns, játékos mosolyt látva az ő szája is arra görbül.
-Köszönöm... - leheli, nem egészen biztos maga sem abban, hogy mire is gondol ezzel egész pontosan. De cserébe a kissé mindig hűvös kéz a forró arcára simít. Szíve ekkor csendesedik le boldogan, és lehunyt szemmel egy pillanatra beledől. Otthon van. Biztonságban.
- Tapaszd le a sebet, és ott az asztalon a nyakpánt, ami passzol a ruhához. Ne felejtsd el. Ötperc, és lent várlak, indulnunk kell az étterembe. - ereszti el, és megvárj amíg kiszáll az öléből. Egy utolsó arcélre való simítás után Anatolij magára hagyja, Dasha pedig az ajkába harapva, kipirulva, boldogan indul a kötszerért.

A düh:

Verejtékben úszva, sikoly fojtogatta torokkal ébred, hiába nyitja ki a szemét, a rémes képek, a agya által ahhoz társított szörnyű hangok nem hagyják olyan könnyen magára. Letépi magáról a takarót, talpra szökkenve vadul indul meg a szobájában, kezeivel mániás késztetéssel dörzsölve az arcát, és túrva a hajába. AZ nem lehet valóság. Annyira elrugaszkodott, annyira bestiális, annyira...iszonytató. Egyre jobban forog a gyomra, most hogy felébredve ostoba elméje automatikusan ad színt az álomképeknek, csak még horrorisztikusabbá téve őket. Öklendezve bukik a porceláncsésze fölé, már-már megszokottan öblítene. Nem ez az első eset, hogy mostanában így ébred, de a látvány és a szájában érzett íz megállítja. Összehúzott szemekkel próbál fókuszálni, de nincs elég fény, nyel, de csak arra jó, hogy újabb öklendezés törjön fel belőle. Az nem lehet...ez az íz... ugye nem az van a wc-ben amire gondol? Reszketeg levegőket vesz, már inkább a száján keresztül, mert a szagtól ismét a csészébe bukna a feje. A csontjaiba maró félelem a földhöz szegezi, úgy érzi nem tud megmoccanni. Pedig fel kéne álljon, fel kéne kapcsolja a lámpát. Szembesülnie kell vele! De pontosan mivel is? A rémálmok miatt mostanában az internetet kezdte bújni,mindenféle hülyeség után, apját hiába kérdezte, annyit ért el vele, hogy beíratta egy pszichológushoz. De ha a saját apja vért iszik, akkor miért ne lehetne igaz mindaz amiről álmodik? Miért villan fel minden egyes álmában a kéz, ami felé nyújtja a karkötőt, amit a 13. születésnapjára kapott, és nem tudja levenni? Mire való a karkötője? Tolja ebben mindig ködösít, és ha tovább kérdezősködik, csak büntetést kap. Felbuzog benne a mostanában olyan jól ismert érzés, a düh, és végre cselekvésre bírja. Elszánt mozdulattal kattintja fel a lámpát, hunyorogva szédül meg az érzésre, ami mindig társul a zabolázatlan indulathoz, mintha valami benne megfordulna, bukfencet vetne. Régebben is érezte ezt, régebben is érezte a dühöt, de ez egyre kezd elharapózni.Egyre intenzívebb, és ez a mindennapi érzelmeire is kihat. Olykor boldogan fürdik benne, mint mikor behúzott annak a srácnak, aki megpróbált erőszakoskodni vele egy házibuli alkalmával. Aztán ott van az, amikor páni félelmet érez csak miatta, két hete is, a Hakon barátnőjével való veszekedéskor. Az a liba annyira felhúzta, hogy fizikális kényszert érzett, hogy kitépje a torkát. És ez nem vicc, szó szerint csak az forgott a fejében, hogy átharapja, és addig marcangolja, míg be nem teríti a forró vére, és az üveges szemei nem néznek vissza rá meredten. Annyira elemi, annyira...helyesnek érződött, hogy ha egy járókelő nem megy neki, és apja épp nem akkor érkezik meg a kocsival dudálva, gőze sincs, mi történt volna. Megtette volna.
Az emlékekre elkocsonyásodó tagokkal fordul meg, tükörben a bíborvörös ajkait látva elsápad. Kapaszkodó után kapva tántorodik a mosdókagylóig, mellkasa szorít, alig kap levegőt, görnyedve ad ki valami szánalmas nyöszörgő hangot, próbálván rendezni a rohamot, ami rátört. Ha így folytatja el fog ájulni, de még meg kell bizonyosodjon arról, mi is van a wécében! Lehunyja a szemeit, de csak rosszabb lesz, ellenállhatatlanná fajul a késztetés, hogy megadja magát a feketén forgó örvénynek. És a benne lévő dolog csak erre várna, örömittasan feszül a bensőjének. A borzasztó érzésre felsikít. Vagy csak akar? Kinyitja egyáltalán a száját? Mintha puffanva rogyna a padlóra, de az érzések tömkelege miatt, főként a hívogató sötétség, és a vad harag miatt nem tudja, nem tud semmit.
Hallucinál, vagy tényleg lépteket hall? Mintha hűvös kéz simulna a homlokára, de nem mer odanézni. Mozdul, vagy csak a szoba fordul mint a spirál? Most..nyakon szúrták?


-Mi a fasz van?! - kis híján átüti a képernyőt az ujja, amikor megnyomja a hívás fogadást, szavai pedig még azelőtt hangzanak fel, hogy a füléhez emelné a készüléket. A könyvtáros hölgy a pultban hangosan pisszeg, pillantásával pedig megnyerné a "fegyver nélkül ölök" versenyszámot, de Dasha csak egy ingerült kézlegyintéssel mímel valami elnézéskérést.
- Ó, önnek is szép napot... Dasha Volkovát keresem, én vagyok az a kezelő orvosa, aki két hete felrakta rá a gipszet. - picsába! Még ez is?!
- Biztosan téves a telefonszám... -
- Nem, biztosan nem az, még megcsörgettem aznap, hogy el tudja menteni az enyémet. Nem emlékszik? - és ismét a picsába.
- Ó, jaj tényleg! Elnézést. Miben segíthetek, doktorúr? - kicsit ingerült lenne a hangja? Annyi baj legyen...
- Csak azért hívom, mert elfelejtett megjelenni a gipsz cserén, és érdekelne, be tud e fáradni ma? - komolyan? A csicsás gipsz még aznap lekerült róla, amint a kocsiba ült Anatolij mellé, és hazaérve a saját orvosuk is megröntgenezte, törést nem találva. Persze, ahogy hazaértek valóban eltört pár bordája... Így jár az ember lánya, ha egy idegen városban rémálmok után futni megy, és közben elcsapják, aztán meg a hozzá nem értő orvosok félre diagnosztizálják. Mindezt úgy, hogy apja fontos beszállítókkal tárgyalna, de helyette érte kell menjen a kórházba a megbeszélés közepén.
- Ó, jahogyaz. Voltam kontrollon a közeli kórházban, és nem találtak törést. Kicsit benézhetett valamit. -
- Az lehetetlen. - ingerülten sóhajt fel.
- Nézze, nagyon is lehetséges. Szóval most le fogom tenni. Minden jót. - meg sem várva a választ nyomja ki,és dobja le az asztalra a telefont, bezsebelve még egy rosszalló pisszegést. Pillantása visszatér a könyvre, amin óészaki írások képei vannak. Szótárak tömkelege pedig a fordításhoz. De persze nem igen megy vele semmire, pedig a faragott ábra alapján, lehet pont ezt keresi. -Picsába. - csapja be a könyvet, és hátradőlve drámaian sóhajt. Megint gőze sincs, hogy egy kis sikertelen kutatás miért bosszantotta fel ennyire, a telefonhívásról nem is beszélve. Ökleit ritmikusan nyitja és zárja, próbálva oldani izmai sajgásán. Az egész teste egy felajzott íj, a reggeli kelése óta. Megint a hülye álmok még hülyébb folytatása, mintha az álomban felébredt volna az álmából. Ez egyre borzasztóbb. Az, meg hogy azt képzeli magáról, hogy valami szörnyeteg, még inkább az. De biztos, hogy butaság lenne?
Ismét megszólal a telefonja, hallja a háta mögött felpattanó könyvtárost, akinek cipője indulatosan koppanva közelít.
-Nyugi, nyugi már indulok. - rántja fel magát álltába hátára kanyarítva a táskáját. Nem várja meg a választ, nem bízik önmagában, és a reakciójában, a telefon így is panaszosan roppan a kezében kifelé menet, ahogy felveszi.


Az alkudozás:

-Na, megállapította már, hogy dilis vagyok? - dobálja az asztalról elemelt díszgömböt a kanapén fekve, hogy oldja a saját feszültségét. Orvosa pedig már ismerve, inkább bosszús sóhajjal nyomja el a késztetést, hogy rászóljon, tegye vissza. Úgy sem tenné, fizikailag pedig nem fogja kényszeríteni. Ami kár, tekintve, hogy nem is olyan csúnya... De bármennyire is provokálja, a szemben ülőnek megingathatatlan a nyugalma. Vannak napok, amikor csodálja érte, ez most az a nap, amikor csak bosszantja.
- Ezt minden foglalkozáson meg fogja kérdezni? -
- Naná! Kéne már az a papír, akkor ingyen eléldegélhetnék apám pénzén, és nem kéne befejeznem az egyetemet. - szegez neki a mondanivalója végén egy kihívó mosolyt.
- Dasha. Ez nem vicces, és én ilyen papírt amúgy sem állíthatok ki, az a pszichiáter dolga, nem pedig a pszichológusé. -
-Komoly? Még erre sem alkalmas? - jön az epés kérdés, mire hallja, hogy becsukja a keménykötésű mappát a másik. Na! Kezdi felidegesíteni? Talán érdekes lesz ez így....
- Dasha, nézze. Úgy érzem, ez alatt a pár hónap alatt nem jutottunk egyről a kettőre. Vagy nem akar megnyílni nekem, vagy csak én nem találom a módját, az eredmény ugyanaz. Nem érzem, hogy változás állna be. És ez az ön állapotának nem jó. Szóval konzultáltam egy kollégámmal, és jövő héttől szeretném, ha hozzá járna. Az időpontok maradnak, én pedig megadom a címét, hova kell mennie. - nyújt a zsebéből elővéve egy kártyát a lány felé, aki meglepetten áll meg a dobálózásban, és mered a dokira.
- Ez most komoly? -
- Igen Dasha, komoly. - kedves mosolya ismét fellobbantja a dühét, és felülve remegő kézzel szorítja a gömböt, mert iszonyatos késztetést érez, hogy hozzávágja. Pár pillanatig, vagy percig is? bámulja meredten azt, akiben ha eddig ugyan nem is mutatta olyan jól, de kezdett megbízni. Így elhajítja?
- Csessze meg. A névjegykártyáját meg dugja fel oda, ahol nem süt a nap. Hátha az csikar magából ki némi érzelmet. - pattan fel, és a kanapéra dobva a díszt fordul ki a szobából, olyan hévvel csapva be az ajtót, hogy a vakolat megreped az ajtófélfa mellett.
Két óra séta kell, hogy némileg kiszellőzzön a feje. Két óra séta csak a kavargó gondolataival. Ha nem kell ennek a dokinak, miért gondolja, hogy majd a másiknak meg fog nyílni? Nevetséges. Meg amúgy is,miért teregesse kia gondolatait egy embernek, ha az csak ül, és jegyzetel,néha feltéve egy-egy idegesítő kérdést? Miért nem kérdezz felelek megy oda vissza? Sokkal több értelmét látná.
- Da? -
- Most azonnal indulj haza. Van egy kis megbeszélni valónk. - parancs. Csodálkozik, hogy nem előbb jött a hívás. Vagy az megint valami játszma, hogy jelentkezik e magától, és bevallja e mi történt? Minden esetre a recsegős orosz hangnemtől egészen hazáig rágja a száját idegességében. Tudja, hogy ismét fájni fog. De egy biztos, bárkihez is kényszeríti vissza Anatolij, alku nélkül ismét csak a nagy semmire fog menni vele.



Öt nap után újra friss levegő, és újra tud járni. Habár nem tökéletesen, és végképp nem rövid göncökben. Egy pár napig még az edzést is hanyagolnia kell, hiába gyógyul gyorsan, van olyan sebe aminek kell még annyi, hogy rá lehessen fogni az ügyetlenkedésére. Görcsös, merev, fájó tagokkal száll ki a taxiból. Fogalma sincs, mi lesz a találkozásnak a végkimenetele, igazán a gondolatait sem tudja még rendezni. Az alatt az öt nap alatt, csak a fájdalom, és a kín fért meg a tudatában, amikor éppen eszméletén volt. Ez nem rendeződik olyan gyorsan, mint szeretné, de a pszichológusi alku mellé még egy dolog felkerült arra a bizonyos "to do" listára. Mégpedig az, hogy válaszokat fog kapni, és megszabadul az apjától.