Thor ⥁ Sif

Még mindig kavargott a fejem az egész találkozástól. Nem hittem volna, hogy tényleg ilyen hamar újra látni fogom, hogy felkészületlenül fogok majd előtte állni. Bár talán amúgy is csak álmokba ringattam magam, hogy valaha fel tudnék készülni arra, hogy ismét szemben állva vele nyugodtan beszéljünk. Minden érzés, minden eddig elszenvedett sérelem és gondolat, ami felgyülemlett bennem, amíg távol voltunk egymástól, amiket lenyeltem magamban újra és újra, mert jó feleség akartam lenni, elnézni neki a hibáit és árulását… most mind a felszínre tör és egyszerre rohamozza meg az elmémet, hogy hirtelen azt se tudom mivel kezdjem. Legközelebb jelenleg a síráshoz vagyok, de legalább annyira szeretném lekiabálni a fejét is széles vállairól, vagy éppenséggel hihetetlenkedve felnevetni. Látva zavarodott arcát, azt ahogyan megjegyzi egy kis bizakodó mosollyal, hogy gondolt néha rám… hihetetlen, hogy semmit nem érzékelt ezekből a bennem kavargó érzelmekből. Lehetséges, hogy butaság elvárnom tőle, hogy felismerje ezeket a jeleket rajtam, vagy esetleg csak elgondolkozzon rajtuk, mert… valójában nem ismerjük annyira egymást. Legalábbis ő biztosan nem ismer engem eléggé. Elég sok mindent visszafogtam magamból az évek, ciklusok alatt. Legtöbbször nem osztottam meg a véleményemet, mert nem akartam konfliktust. Azt hittem, hogy ez a jó, hogy emiatt csak jobban szeretni fog, hogy a tökéletes feleség leszek a számára. Úgy tűnik mégsem voltam elég…
Riadtan pillantok rá ismét, amikor annak ellenére, hogy kijelentettem, hogy jobb, ha soha többé nem látjuk egymást mégis tesz felém egy pár lépést. Elkellett volna futnom, fogan meg bennem a gondolat, miközben ő oly óvatosan ejti ki a nevemet. Összefacsarodik a szívem a hanglejtésére, ami melankolikus érzéseket vált ki belőlem, felidézve olyan időket, amikor még nagyon szerettem, ahogyan kiejti a nevemet.
Bár látom, ahogy közeledik, látom húsos karjait felemelkedni két oldalamon, mégsem jut el a tudatomig, hogy mi fog történni. Amikor pedig a karjaiba zár egy majdhogynem gyengéd ölelésre, hirtelen minden porcikám megdermed. Egészen szoborszerűvé változom, egyedül csak szívem kalapál vadul bordáim alatt. Aztán lassan… egyetlen őrült pillanatig elernyedem kezei között és lehunyva a szememet élvezem az ölelést. Ez is, csak úgy, mint az előbbi nosztalgia hullám felidézi bennem a régi időket. Amikor még jól esett, ha ily módon akart felvidítani, megnyugtatni. Amikor még számított. Amikor még volt joga rá, hogy így tegyen.
Ez azonban már régen volt, és amint ez a bűnös pillanat elmúlik, mozdulok. Kettőnk közé igazítva kezeimet nekitolom azokat mellkasának, hogy aztán egy határozott mozdulattal eltoljam, vagy akár lökjem magamtól, ha nem akar tágítani.
- Ne érj hozzám! – figyelmeztetem mély, sötét hangon, miközben vetek felé egy legalább olyan dühös pillantást is, de elrontom azzal, hogy nem tudok igazán a szemébe nézni. Úgy érzem, ha csak egy másodpercre is összekapcsolnám szemeinket, kis millió darabra törnék, itt egyenesen előtte. Igyekszem helyette tartani magamat és megkeményítem a hangom: - És nincs mit megbeszélnünk. Megtörtént, ami megtörtént… Ezek után jobb, ha az útjaink különválnak! Neked is bizonyára van hely, ahol szívesebben lennél – teszem hozzá fanyarul, mert nem tudom megállni.
- Köszönöm – válaszolok a hajamra tett megjegyzésére normálisan, mert még mindig bennem van a betanult modorosság, ám ezt hamarosan le is vetkőzőm a következő pillanatban: - Nem mintha számítana mit gondolsz. Pont az volt a lényeg… azért változtattam meg, hogy végre ne csak az aranyhajú istennőt lássák bennem a többiek.
Meredten nézek rá, mert sajnos sokkal több csúszik ki a számon, mint amennyit szeretnék megosztani vele. Olyan őszinteség ez, olyan gondolatok, amik mélyen, nagyon mélyen gyökereznek bennem. Olyan fájdalmak, amik nem csak feltétlenül hozzá, de az összes többi istentársomhoz is kapcsolódnak. Azt pedig nem akarom, hogy tudja pontosan milyen sebezhető is vagyok ezek miatt – nem mintha azt gondolnám, hogy feltétlenül ellenem irányítaná ezeket, de… soha nem tudhatom, hogy végül hogyan fog megbántani engem, akár akaratlanul is.

Thor ⥁ Sif

Teljesen leforrázva álltam ott… férjem előtt… szemeim elkerekedve itták be a látványát. Mégsem igazán Őt láttam magam előtt. Helyette azt a képet, ami először fogadott, amikor leérkeztem Midgardra. Thort, amint éppen egy kisfiúval beszélget a padon ülve. Ehhez csatlakozik később a nő, aki nyilvánvalóan a kisfiú anyukája volt és egyben Thor…
Gondolatban megrázom a fejemet, hogy megállítsam eme folyamnak az áramlását. Még mindig bánom, hogy ennyire keveset ittam és alig vagyok csak egy kicsit becsiccsentve ahhoz, hogy tudjam kezelni most ezt a helyzetet. Amióta megláttam őket próbálom magam ebben az állandó tompa, érzelemmentes státuszban tartani magam. Most azonban itt állva előttem, szinte esélytelennek érzem, hogy eddigi fájdalmamat távol tarthassam magamtól.
- Én… - kezdem felindultam első elhangzott mondatára, aztán csak lenyelem a mondandóm további részét.
„Nem örülök, hogy látlak. A Helheim legmélyebb bugyrába kívánlak. Azt kívánom, bár soha többé ne látnálak.” Bár nem mondom ki a szavakat, érzem miként húzzák azok össze a szemöldökömet, és csordulnak ki a szemeimen keresztül. Úgy érzem magam, mint a csiga vagy a teknős, aki elvesztette a házát, a páncélját. Meztelen vagyok előtte, és nem tudom megvédeni magamat. Ez pedig mérhetetlen félelemmel és kétségbeesettséggel tölt el.
Amikor egyszerűen válaszol elhaló kérdésemre, akkor csak ténylegesen megrázom a fejem. Le kell hunynom a szemeimet, hogy kizárjam őt a világomból. Még mindig nem tudom elhinni, hogy sikerült összefutnunk. Talán Oszló nem éppen a legnagyobb város a világon, vagy akár Európában, mégis arra számítottam, hogy nagyobb sikerrel fogok járni az Őt való elkerülésben. Ehelyett már rögtön az első hetek egyikében belebotlok egy neve nincs kis utcácskában. Vajon a nornák tényleg ennyire gyűlölnek engem?
Kérdése csak újra felidézi bennem azokat a gondolatokat, amiket próbálok kiűzni belőle, amióta csak megláttam. Többször nyelnem kell egyet, de a szívemet nem tudom lenyugtatni. Végtagjaimban még mindig ott van a remegés. Egyszerre akarok jó messzire futni és vissza se nézni, és egyszerre érzem, hogy amióta megszólított, azóta földbe van gyökerezve a lábam. Csak állok itt idiótán, ebben az idióta ruhában, és nézek rá, mintha soha nem láttam volna még.
Aztán sikerül összeszednem magam annyira, hogy tudjak válaszolni neki.
- Nem olyan régóta… - sütöm le egyből a szemeimet és a cipőinket kezdem fixírozni. Aztán mérges leszek reakciómra és összehúzott szemekkel nézek fel rá. – Miért? Talán hiányoztam? – szegezem neki a kérdést, talán nagyobb vehemenciával, mint azt kellene.
Aztán a nagy francokat az egészbe! Nem tartozom ennek az embernek semmivel, főleg nem tapintatossággal!
Kezemet karba fonom a mellkasom előtt, és vetek rá egy kritikus pillantást várva, hogy mégis hogyan fogja megválaszolni ezt a kérdésemet. Nem hiszem, hogy igazán tudna kielégítő választ adni, de adok neki esélyt rá, hogy megpróbálja. Amikor viszont felhozza, hogy sétáljunk egyet - együtt - olyan magasra szökik a szemöldököm, hogy csoda, ha nem tűnik el a hajzatomban. Amire mellesleg még nem is tett semmilyen megjegyzést, pedig igazán vártam tőle valamilyen reakciót. Elvégre hosszú csodás aranyhajam volt az egyik fontos dolog a számára régebben… legalábbis azt hiszem. Már nem vagyok benne biztos, hogy ismerem ezt a férfit többé.
- Nincs miről beszélnünk, Thor – szögezem le neki elmélyült hangon, ahogy rájövök, hogy én végeztem már ezzel az egésszel. Talán még nem dolgoztam fel, talán még nem jutottam tovább rajta… de abban a pillanatban, amikor megláttam… őket mindenféle kapcsolat megszakadt közöttünk. – És nem megyek veled mostantól sehová! Ne is próbálj meg követni! Jobb, hogy ha mostantól nem veszünk egymásról tudomást – jelentem ki és nagyon határozott akarok lenni, morcos arckifejezésemmel, ám mondatom végére kihal belőlem ez a gőz, és már újra csak a szomorúság marad, amitől megremeg a hangom.
Nem akarom azonban, hogy lássa rajtam, hogy sírok. Nem akarom, hogy gyengének gondoljon – vagyis még gyengébbnek. Azt akarom, hogy tudja, hogy dühös vagyok, talán el is higgye, hogy nem hatott meg ez az egész… Nem akarok neki esélyt adni arra, hogy meglássa mi rejtőzik mélyen bennem.
Az összetört szívem.

Thor ⥁ Sif

Hangos kacagás zengett fel a bárban. A mély baritonú nevetés közé vegyült kecses, édes kacagásom. A társaságnak, akik a gyér megvilágítású helyiségben a bárpultot ülték körbe nagyrésze férfi volt, köreikben egyedüli nőként ültem meg.
Már amikor beléptem az ajtón rögtön minden szem rám szegeződött. Ez soha nem töltött el jó érzéssel, de nem volt egyáltalán ismeretlen számomra. Hihetetlen isteni szépségem senki számára nem volt kérdés… az már sokkal jobban foglalkoztathatta minden itt tartózkodó férfi fantáziáját, hogy kivel fogok távozni innen.
Miután lassú, csábító sétámmal átszeltem az utat – ami alatt könnyedén megcsodálhatták alakomat körbeölelő ruhámat, amit a mai estére választottam –, nem kellett sokat várnom, hogy hely foglalásom után körém gyűljenek. Arra sem, hogy megszólítsanak.
Így lehet, hogy már egy órája itt szórakoztatom őket és ők is megpróbálnak engem, de kevesebb sikerrel. Nem igazán nyűgözött le a ma esti felhozatal. Döntésem, miszerint kinek hagyjam, hogy magával vigyen a későbbiek folyamán, egyáltalán nem könnyű. Végignézek egy álmosollyal ajkaimon a körülöttem ülőkön, olvasva az odaadást és csodálatot, a vágyat az arcukon és egyetlen dolgot érzek csupán.
Fáradt vagyok. Olya mérhetetlenül fáradt.
A fájdalom a szívemben nem akar szűnni, hiába győztem már meg magam arról, hogy Thor egy jaevle szemétláda és nem érdemli meg, hogy miatta sírjak… a könnyek nem akarnak elapadni. Olyan érzés, mintha én lennék maga a szomorúság és fájdalmam mértéke olyan határtalan lenne, mint maga a tenger.
Ám éppen ezért vagyok most itt… hogy eltereljem figyelmemet mind arról, amit érzek. Amiből mostanában az életem áll: szenvedés, kétségbeesettség, keserűség és hitetlenség. Ezért is vedelek már megállás nélkül, amióta letettem a fenekem erre a bárszékre. A férfiak körülöttem pedig úgy figyelik minden mozdulatomat, mint keselyük, akik csak arra a pillanatra várnak, hogy mikor csaphatnak le a tehetetlenre.
Ugh, halandó férfiak… Őszintén sajnálom emberi nőtársaimat, akiknek ezek közül kell kiválasztaniuk párjaikat, férjeiket, életre szóló társukat. Bár azt hiszem, hogy az istenek sincsenek annyival lemaradva mögöttük.
Erre azonban nem gondolsz most, igaz Sif?
Elfordulva tőlük egy könnyed mozdulattal lecsusszanok a bárszékről.
- Csak egy perc, gentlemen, és felfrissítve magam visszatérek önökhöz! – mondom lehengerlő mosolyt küldve az irányukba, és a legközelebbinek végigsimítok borostás arcán, mielőtt tova libbennék.
- Itt hagy magunkra a gyönyörűséges istennő? – kérdezi tőlem egy másik, szinte utánam kiáltva.
Már háttal állok nekik ekkor, de majdnem megbotlok lépéseimben, ahogy gerincem megmerevedik a megnevezésre. Tudom, hogy fogalmuk sincs… rám mégis hatással van hivatalos címem használata. Megborul velem a világ egy pillanatra és kihagy a lélegzetem, mielőtt azonban igazán eldőlnék, nem egy, hanem rögtön két kéz csúszik a csípőmre, hogy kiegyenesítsen. Mindkettő egy másik férfihez tartozik.
- Hölgyem, jól van? – kérdezi az egyik mély, szinte udvarias hangján.
Azonban látom, hogy hogyan néznek rám. Szinte tapintom a feszültséget a bárban, érzem türelmetlenségüket a levegőben. Akarnak engem és bár nekem ez volt a tervem… most mégsem vagyok boldog. Nem ittam eleget ahhoz, hogy ne zavarjon viselkedésük. Felfordul a gyomrom a gondolatra, hogy túl józanul odaadjam magam ezeknek az embereknek, így kiszakadok szorításukból és a WC felé veszem az irányt.
Hallom hangjukat mögöttem, ahogy páran utánam szólnak, megpróbálnak „segíteni”. Csak szaporábban szedem a lábaimat, hogy minél hamarabb bezárkózhassam a mosdóba. Már éppen kattan a zár, amikor lépteket hallok kint a folyosón. Sóhajtok egyet. Biztos nem fognak most le akadni azon gondolatról, hogy ágyba vigyék a részeg bigét. Ehhez, - ahogy említettem – viszont még nem voltam elég részeg. Legalábbis nem annyira, mint szerettem volna…
Ez a tömeg amúgy is untatott. Hiányzott a pörgés, hogy el tudjam meríteni az érzéseimet a kavalkádban, ami a zene, a tánc, az alkohol és a férfiak csodálatának mámoros keveréke volt. Nem akartam gondolkozni. Nem akartam arra koncentrálni, hogy mit érzek. Nem akartam tisztában lenni helyzetemmel. Hogy hogyan használtak és dobtak félre. Olyan könnyedén, mintha csak egy elszáradt virágcsokor lennék, ami már nem volt elég ékes ahhoz, hogy valaki szívét díszítse. Nem is egyszer…
Fájdalmasan szívtam be a következő levegővételemet, de ez végre cselekvésre sarkalt. Odaléptem a túlfalon lévő ablakhoz, majd kisebb feszegetés után sikerült kinyitnom azt. Mivel egy sima bárról volt szó, így annak ablaka egyszerűen egy kis utcára vezetett. Felmarkoltam a ruhám szoknyarészét és átvetettem a lábamat a másik oldalra. Kisebb navigálás után könnyedén kizuttyantam az utcára, hogy aztán megkeljen tartanom magam a falnál egy pár pillanatig. Mint említettem nem voltam teljesen részeg, de az eddig elfogyasztott alkohol mennyiség megtette valamennyi hatását.
Mélyet szusszantam, ahogy végignéztem magam előtt az utcán, ami egy nagyobb főútba torkollott és már nyüzsgősebb volt, mint ez a kis leágazás. Így inkább fordítottam magamon, hogy hátrafelé induljak meg. Azonban a lendület egyenesen egy másik falnak vitt neki. Kezemmel meglepődötten tapintottam ki, hogy milyen meleg ez a fal… ekkor jöttem rá, hogy egy széles mellkasnak sikerült neki csapódnom.
Már végtagjaimban reszketett a felismerés, de csak akkor taglóztam le igazán, amikor szemeimet felemelve egyenesen férjem kék íriszeivel találtam szembe magam.
- Thor… - bukott ki belőlem, ahogy döbbent pillantásomat nem bírtam elszakítani az arcáról. – Te mit keresel itt…?