Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Némán bámulom a sírkövet. Fehér márvány. Jan gyűlölte volna, de próbálj meg meggyőzni egy anyatigrist arról, hogy szerinte mi jobb a halott fiának, miközben ő már akkor is keresztülnézett rajtad, amikor az említett fiú először bemutatott neki. Mrs. Smestad – szerinte az egyetlen jogos Mrs. Smestad – szívet tépően zokog mellettem, de két könnycsepp ejtése között nem rest keresztülszúrni rajtam a gyilkos tekintetét.
Én nem sírok. A gyászom sokkal mélyebb annál. Azóta a délután óta még csak be sem könnyesedett a szemem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, megélni, érezni... létezni. Még mindig nem tudom elhinni, pedig annyian mondták már, mennyire sajnálják, hogy összefolynak előttem az arcok. Még mindig hiszem, hogy egyszer csak előugrik valahonnan, pedig én tartottam a kezemben a testét. Én nem tudtam kitapintani a pulzusát, én nem hallottam a légzését.
Te ölted meg.
Dermedten meredek a kínos tökéletességgel kanyargó gravírozott betűkre. Lehajtom a fejem, a mellkasomba beletép a fájdalom.
Te vetted el az életét.


Egyetemi kórház, Oslo, 2019
- Kérem, uram...
Elhallgatok és összeszorítom a szemeimet, ösztönösen emelem mindkét kezem a magasba, ahogy a hideg fém a halántékomnak nyomódik.
- Mondtam már, hogy nem érdekelnek a rohadt kifogásaid! – Nyál fröccsen az arcomra, amikor egészen közel hajol hozzám beszéd közben. – Az öcsém megsérült és te rohadtul ki fogod szedni belőle azt a kurva golyót!
- Uram, kérem, értse meg, hogy én csak egy nővér vagyok, nem műthetem meg az...
Összerezzenek, egy pillanatra megáll a szívem, ahogy a levegőbe lő. Csengeni kezd a fülem, csak tompán hallom, hogyan törik apró darabokra és hullik a linóleumra csörömpölve a mennyezeti világítás egy része. A nővérpult mögött menedéket lelők ijedt kiáltása is korlátozottan jut el hozzám, miközben századszorra is arra gondolok: mégis mi a francért nem tudtam ott maradni, ahol voltam? Éppen vért készültem venni az egyik betegtől, amikor felhangzottak az első lövések, én pedig ahelyett, hogy vele maradtam volna, miután biztonságosan elbarikádoztam a fürdőszobában, rögtön a hangok irányába indultam. Megint a saját fejem után mentem, csak az ösztön dolgozott bennem, hogy valakik megsérülhettek és segítségre szorulhatnak... erre sikerült egyenesen belesétálnom a fegyveres karjaiba, aki egy a kórház tulajdonában álló kerekesszékben tolt egy másik, már alig eszméleténél lévő férfit.
Nehéz pontos következtetést levonni az állapotáról, mert előre görnyedve, látszólag magatehetetlenül ül, de a pólója elején lévő terebélyes vérfolt súlyos hasi sérülésre utal, és ha lehet hinni a fegyveres szavainak, akkor kimeneti nyílás nélküli lőtt sebbel van dolgunk. Amihez én legfeljebb asszisztálásra vagyok jó.
- Fogd. Be. – Felszisszenek, ahogy ismét a halántékomnak szorítja a fegyvert, a felforrósodott fém pedig a bőrömre égeti a cső körvonalát. A fülemhez hajol, ujjai fájón mélyednek a felkaromba, miközben lassan, tagoltan beszélni kezd. –Kiszeded azt a rohadt golyót, és ha valami elcseszel, szétloccsantom azt a csinos kis fejedet.
- Majd én asszisztálok.
Egyszerre kapjuk a fejünket a hang irányába, a fegyver csöve máris nem az én fejem felé néz, nekem megkönnyebbülés helyett mégis a tüdőmben reked a levegő. Ő meg mit keres itt?! Ezer közül is felismerném a hangját, mert annyira átkozottul emlékeztet arra, ahogy Jan formálta a szavakat, de akkor sem értem, hogy kerül ide. Úgy tudtam, valahol a Közel-Keleten van, mint úgy általában mindig, most mégis itt áll az orrom előtt és valamiért az ortopéd főorvos köpenyét viseli, de legalábbis a névtábláját biztosan.
- És ki a fasz vagy te? – köpi a szavakat a fegyveres férfi.
Ole olyan halálos nyugalommal tartja fel a tenyereit, mintha nem is egy kézifegyverrel nézne farkasszemet. Persze számára biztosan nem ez az első alkalom.
- Sebész vagyok. – Hazugság. – Engedje meg, hogy asszisztáljak a hölgynek. Az öccsének segítségre van szüksége.
Miközben az alak mérlegelni kezdi a lehetőségeit, találkozik a pillantásunk. Gyorsan veszem a lapot, a tekintete elég egyértelmű üzenetet sugall arról, hogy eszembe se jusson megszólalni, vagy ostobaságot csinálni. Alig észrevehetően biccentek, éppen akkor, amikor a fickó int egyet a fegyverével.
- Jól van, apafej, gyere csak, de végig lássam a kezeidet. – A fülem még mindig enyhén sípol, de így is hallom, hogy valaki élesen beszívja a levegőt a nővérpultnál, amikor a férfi egyik felkarjával satuba fogja a nyakam. Összeszorított szemekkel igyekszem nem pánikba esni. – Fogd a tolókocsit is indulj el lassan a műtő felé! Azt ajánlom, csináld, amit mondok, különben megüresedik egy nővéri állás. És ez vonatkozik mindenkire, aki próbálkozni mer valamivel!
A fegyvert tartó kezével tesz egy félkört, lassan vezetve végig a pisztolyt majdnem minden látható emberen. Nem Ole-ra figyel, így csak én látom, ahogy ő lassan bólint egy hátrébb álló ápolónak.
Elég kényelmetlen közlekedési módszer, amikor a nyakadnál fogva félig rángatnak, félig taszigálnak, ha engem kérdeztek, de valamennyi életösztön azért még szorult belém, ezért meg sem nyikkanok. Ole valóban lassan halad, mintha csak meg akarná adni a lehetőséget a pasasnak, hogy körbe-körbenézzen fenyegetés után kutatva, de néha sikerül elkapnom a pillantását. Fogalmam sincs, miért vagyok nyugodtabb a jelenlététől, ha egyszer ő sem orvos, talán csak a tudat, hogy ő nagyobb eséllyel indul a közelharcban, ha esetleg sor kerülne rá.
Mintha csak a gondolataimat követnék a történések, a következő pillanatban éktelen csörömpölés üti meg a fülem a magunk mögött hagyott nővérpult irányából, aztán olyan gyors egymásutánban zajlanak le az események, hogy alig tudom követni. A fegyveres alak jobbára engem is magával rántva tesz egy hirtelen hátraarcot, a szemem sarkából gyors mozgás észlelek, és mielőtt még megjelenhetne a pisztoly a látóteremben, gyanús reccsenést és fülrepesztő ordítást hallok meg a fickó irányából. Mivel a másik kezével továbbra is átfogja a nyakam, néhány percig önkéntelenül is részese maradok a test-test elleni küzdelemnek, mielőtt egy erőteljes taszításnak köszönhetően a padlón kötök ki.
Az ösztön irányít, amikor a padlón evickélve megpróbálok minél távolabb jutni onnan, az adrenalin pedig segít, hogy ne érezzem, hol ütöttem be magam istenesen. Éppen akkor pillantok hátra, amikor Ole egy precíz és pontos mozdulattal lesújt a férfi halántékára, akit bár a földre szorított és a jobb karja is természetellenes szögben áll a könyökénél, még mindig vergődött alatta. Eddig. A pisztoly még mindig csúszik a földön, a folyosó másik irányába haladva, a bizonyos öcs pedig továbbra is félig van csak eszméleténél.
- Jól vagy? – indul el felém Ole. Sebtében bólogatni kezdek, bár egyelőre még fogalmam sincs, fáj-e valamim. – A fejed?
Összerezzenek, amikor az államhoz nyúlva oldalra fordítja a fejem, hogy megnézhesse a halántékomat. Képtelen vagyok huzamosabb ideig a szemébe nézni.
- Túlélem.
Hosszú másodpercekig tartó kínos csend ereszkedik ránk, továbbra sem engedi el az államat, és fogalmam sincs, mi zavar jobban: ez az érzés, vagy az, hogy a szemei ugyanolyan színűek, mint Janéi voltak.
- Ole...
- Beengedem a rendőröket – szólal meg ugyanabban a pillanatban, mintha csak tudná, mit akartam mondani. Nem is kérdez rá, mit szakított félbe. –És kerítek orvost ennek a kettőnek.
Némán, a földön ülve bámulom a távolodó hátát.
Te is engem hibáztatsz?


külvárosi terület, Oslo, 2018
- Jan! Várj már meg, az istenért! – Hiába rohanok, nem tudom beérni a hosszú lábait; hallom a kocsikulcs zörgését és a bejárati ajtó csapódását. – Jan!
Feltépem az ajtót, de a verandára már nem jutok ki, mert valaki megragadja a csuklómat.
- Ne menj utána! – hallom meg Ole hangját, felé fordulva látom, hogy a fejét ingatva néz az öccse után. – Hagyj neki egy kis időt, hogy lehiggadjon.
Jan már majdnem az autónál van, hallom, ahogy kinyitja, ezért most rajtam a sor, hogy megrázzam a fejem.
- Nem tehetem, Ole. – Lerázom magamról az ujjait. – Ezt most nekem kell rendbe hoznom.
Igencsak meg kell szaporáznom a lépteimet, mert Jan fél lábbal már a kocsiban van, engem viszont még méterek választanak el tőlük. Érzem, hogy a kelleténél hamarabb kifulladok, de ez még kevés ahhoz, hogy megállítson; éppen akkor nyitom ki az anyósülés felöli ajtót, amikor felbőg a motor, ezért kénytelen megvárni, hogy én is beszálljak, mielőtt beletapos a gázba.
Rám sem néz, hozzám sem szól, előttem pedig megjelenik az anyósom önelégült képe közvetlenül azután, hogy katasztrófába torkollott a „békés családi ebéd”. Hosszan kifújom a levegőt, a biztonsági övért nyúlok, de közben kis híján beesek Jan ölébe, olyan élesen kanyarodik ki a behajtóról.
- Jézusom, Jan! – meredek rá. – Be kellene...
Egyetlen pillantással belém fojtja a szót. Csendben maradok, igyekszem hangtalanul bekötni magam, aztán némán megvárni, hogy megeméssze a hallottakat, és végre kitörjön belőle a méreg. Ez a hangtalan és ingerszegényen dühöngő fázis a legrosszabb az összes közül, sokkal jobban szeretem, amikor már kiabál, vagy legalább mond valamit. Kitámasztom magam az ajtónál, elkezdek visszaszámolni, és közben próbálok nem megjegyzést tenni, amikor megint előveszi az idegbeteg vezetési stílusát.
- Mégis mikor akartad velem közölni?!
Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor végre hangot is ad a haragjának.
- Tudtam, hogy így reagálnál rá, ezért nem mertem...
- Miért, szerinted hogy kellene reagálnom rá? – fordul felém hevesen. – Azt mondtad, azért nem hívod meg őket az esküvőre sem, mert meghaltak. A francba is, Sofia!
- De hiszen még csak nem is a valódi szüleim!
- Azért azt te is érzed, hogy ez nem ugyanaz, mint hogy „a szüleim halottak, Jan, ezért nem találkoztál velük soha”. – Bosszúsan üt egyet a kormányra. – Bassza meg! Hogy mondhattál ilyet? Ők is tudják, hogy gondolatban már eltemetted őket?
- Nem, nem tudják, mert tíz éve felém sem néztek, csak amikor kellett nekik valami – felelem ingerülten. – Nem tudnál lassítani egy kicsit?
- Látod? Nem is olyan nehéz kimondani az igazságot! – tárja szét a kezeit, ami ilyen hajmeresztő tempó mellett kiváltja belőlem az ösztönös reakciót, hogy legszívesebben megfognám helyette azt a rohadt kormányt.
- Menjünk vissza, Jan – próbálom megnyugtatni egy kicsit. – Nem egészen emiatt a bejelentés miatt indítványoztam az ebédet, de anyád megint beleköpött a levesembe...
- Ebbe most ne keverd bele az anyámat, Sofie.
- Oké, oké! – Felemelt kezekkel adom meg magam. – Mindenért én vagyok a felelős, de most kérlek vegyél vissza egy kicsit a tempóból, aztán fordulj meg és menjünk vissza. Ígérem, mindent elmondok és mindent megbeszélünk, csak... Kérlek. Jó lenne, ha élve megúsznánk a vasárnapi ebédet.
Halk nevetést hallok meg magam mellől, mire rögtön fellélegzem. A sebességmérő mutatója fokozatosan kezd a normális érték felé menni, míg az út szélére húzódva teljesen meg nem állunk, hogy visszafordulhassunk.
- Sokat szidod a vezetési stílusomat, de te is tudod, hogy mindig vigyázok rád – nyúl a kezemért, miután üresbe tette a váltót. Ránk, helyesbítek gondolatban, de hangosan nem mondom ki, még nem. – Sajnálom, Sofie, nem kellett volna így felkapnom a vizet.
- Én sajnálom. – Mosolyogva fogom a két kezem közé az arcát, hogy nyomhassak a szájára egy hosszú, békítő csókot. – Szeretlek.
- Az a szerencséd, hogy én is szeretlek – vigyorog rám, mielőtt sebességbe tenné az autót.
A vigyora az, ami megmarad. Az a széles, vidám, kisfiús vigyor, amitől csillogni kezdenek a szemei, nekem pedig hevesebben dobog a szívem.
A furgon a semmiből jön. Jan még csak ki sem hajt az útra, soha nem lenne ilyen figyelmetlen. Vagy talán mégis? Eltereltem a figyelmét? Fogalmam sincs, az események összefolynak, az egyik pillanatban még az arcélét figyelem, a következőben pedig a torkomra fagy egy sikoly. Percek esnek ki, talán egy fél óra is, nem emlékszem semmire a fülsüketítő csattanáson és azon az ijesztő hangon kívül, amikor a fém súrlódik a fémen.
Nem tudom, hogy kászálódok ki az autóból. Nem tudom, hogy vonszolom oda magam a férjemhez, nem tudom, hogy került elénk még egy fa is, amikor az előbb még többszáz méterre állt az autó az út szélén.
Jan a motorháztetőn fekszik. Be kellene... Nem kötötte be magát.
- Jan? – A hangom nem több szánalmas, rekedt nyikorgásnál, talán nem is tudom rendesen artikulálni a szavakat, de ő meg sem mozdul. – Jan?! Jan, hallasz engem? Jan...
Remegő ujjaimat a nyakára szorítom, hogy kitapintsam a pulzusát, pedig akkor már látom, milyen üresen merednek rám a szemei. Forró nedvesség áztatja az arcomat, a mellkasomba olyan fájdalom tép, amihez foghatót még soha nem éreztem, a torkomat pánik szorongatja.
Csinálj valamit! Csinálj valamit, Sofia, az istenért! Csinálj valamit! Ezt tanulod, mozdulj már meg! Milyen orvos lesz így belőled? CSINÁLJ VALAMIT!
Nem vagyok tudatában, hogy zokogok és hogy rekedtre kiabálom magam. Felemészt a tehetetlenség érzése, zsibbadtan hagyom, hogy valaki odébb tessékeljen, miközben többen is Jan köré gyűlnek, hogy segítsenek rajta. Mert te képtelen voltál. Éles, szúró fájdalom hasít a hasamba, kétrét görnyedek a fájdalomtól, szinte nem is érzékelem, hogy valaki segít megtartani az egyensúlyomat.
- Jól van, kedveském? Istenem, ez olyan szörnyű... Ne aggódjon, segítenek a fiatalemberen is. Nem lesz semmi baj. Ó...
Egy kedves arcú, idősebb hölgy nyújt nekem támaszt, de ahogy felnézek rá, az ő tekintete valahová a lábaim környékére szegeződik. Követem a pillantását, és miközben meghallom a távolban a szirénákat, tompán figyelem a lábszáramon csordogáló vért, aminek az eredete eltűnik a nyári ruha szegélye alatt.
- Jól vagyok...
Nem vagyok biztos benne, hogy hangosan is kimondom a szavakat, mielőtt elájulnék.


Egyetemi kórház, Oslo, 2021
Nem tudom eldönteni, hogy a lábaimat, vagy inkább a szemhéjaimat húzzák jobban a rájuk aggatott ólmos súlyok. Hosszú és eszement nap volt, de most már vége, a főnővér nem engedte meg, hogy ma is túlórázzak. Mondjuk ezen talán nem szabadna fennakadnom, ha abból indulok ki, hogy tulajdonképpen az előző napi éjszakai műszak után húztam le még egy teljes napot.
A vállamra kanyarítom a táskámat, és már éppen nagy lendülettel távoznék az öltözőből, amikor jóformán felkenődök valakire.
- Ó, bassza meg... Akarom mondani, a francba, elnézést – lépek hátra fáradt sóhajjal.
- Sofia? Sofia Lund-Smestad?
Lenézek a kabátomra, hogy nem hagytam-e magamon véletlenül a névtáblámat, de mivel erre még sikerült odafigyelnem, gyanakodva kezdem méregetni az előttem álló nőt.
- Segíthetek valamiben?
- Ami azt illeti, remélem. – Felém nyújtja a jobb kezét. – A nevem Maria Hansen, a Dél-Norvégiai Összhaderőnemi Parancsnokság egyik munkatársa vagyok, és azt reméltem, beszélhetünk néhány szót. Némileg személyes kérdésben.
Egyre nagyobbra kerekedő szemekkel meredek a nőre. Összhaderőnemi Parancsnokság? Személyes kérdés?
- Üdvözlöm – fogadom el a gesztust. – Sofia... de ezek szerint ezt már tudja. Miről lenne szó?
- A helyes kérdés inkább a „kiről” – mosolyodik el feszülten. – A napokban ebbe az intézménybe érkezik az egyik tisztünk, és szükségünk lenne egy közeli ismerős, vagy ami még jobb, egy szakértelemmel bíró rokon támogatására. Nem lesz... egyszerű.
- Elnézést, de azt hiszem, összekever valakivel – rázom meg a fejem, bár én magam sem vagyok benne biztos, hogy élnek-e még mások is ugyanezzel a névvel Oslóban. – Nekem nincsenek ismerőseim a hadseregnél, főleg nem rokonaim...
- Az érintett tiszt Smestad százados. Ole Smestad.