Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Hát ez lenne az: a nagy alma, az amerikai álom helyszíne. A lehetőségek hazája. Az ember lánya nem tizennégy évesen, nincstelenül, üres kézzel álmodozott erről. A gondolattól görcsbe rándult a gyomrom, főleg mikor eszembe jutott, hogy a szüleim nem tartottak - nem tarthattak - velem. Álmatlan éjszakák sora állt a hátam mögött, a végtelen óceán tengeri beteggé tett, és az, hogy beléphetek egy új világ küszöbén, még nem volt elég, hogy megnyugodjon a folyamatosan háborgó lelkem. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz, a szemeim előtt őriztem anyám könnyektől áztatott szemeit, miközben azt suttogta, hogy nincs jövőm az országunkban. Az otthonomban.
Furcsa nyilalló érzést tapasztaltam a mellkasomban, miután leszálltam a hajóról, a szél szétnyitotta az amúgy vékony, más éghajlathoz szoktatott kabátomat, a hajam pedig csíntalan gyerekként szállt a levegőben. A kezemben pedig egyetlen megkopott bőröndöt szorongattam, miközben próbáltam eligazodni az utcák kavalkádjában, az emberek csődületében. Hát ez lenne az új otthonom? Nem ismertem itt senkit, még a nyelvüket sem beszéltem tökéletesen, és ezekkel az alapokkal kellett elindulnom életemben először az önállóság útján. Már régóta tudtam, hogy milyen képességek rejtőznek bennem, de mit értem el vele, ha kitagadottként kellett újrakezdenem?
Haza akarok menni.


Már hat éve annak, hogy ebben a városban köszöntött rám a napfelkelte, és ugyaninnen nézhettem azt is, ahogyan a sugarak lassan lenyugszanak egy hol könnyed, hol nehéz nap után. Bár már régen nem nyűgöztek le azok a csodálatos, mindig más színben tündöklő napsugarak. Nem törődtem a szállingózó hóval, amikor beköszöntött a tél, a szerelmesek tavasza sem volt elég erőteljes ahhoz, hogy a szívemig jusson. A nyíló virágokban már nem tudtam úgy gyönyörködni, mint régen. Márpedig ennek volt itt az ideje... a tavasznak. A nap már régen előbújt, a madarak csiripeléssel adták az itteniek tudtára, hogy készen állnak egy új évre, és ők is visszatértek. Mintha a megújulás időszaka lett volna, csak egy valami maradt a régiben. És az én voltam. Évről évre, napról napra... másodpercről másodpercre. Haladtam a korral, nekem volt a legnaprakészebb gardróbom, szerettem kísérletezni az új színekkel a ruhatáramban... kitalálni, mi áll jól hozzá.
Sokat láttam már, többet, mint ami egy egyszerű halandónak megadatik. Erőt. Háborút. Könnyeket. Pusztítást. Halottakat. Az ember sosem tanult a hibáiból, mindig újabb konfliktus forrást keresett. Pedig mindannyiunk megvívta már a maga háborúját élete során legalább egyszer, és még hadsereg sem kellett hozzá. Bennem már egy ideje teljes béke uralkodott, abból a szempontból, hogy nem foglalkoztam ezekkel. Nem voltak belső viszályaim.
Ritkán ugrottam ki napközben a városba, tekintve, hogy inkább a saját üzletemmel voltam elfoglalva. Szerettem a háttérből irányítani, de mégis mindenről tudni. És beletörődni abba, hogy nem sokáig maradhatok nyilvánosság előtt, tekintve, hogy az idő telik; én pedig egy napot sem öregedtem több, mint két évtizede. New York után éles váltás volt visszatérni Európába, és megízlelni a berlini életet. Pedig ebben találtam meg magam, hosszú ideig keresgéltem, hogy mi lenne a nekem való; ahol az lehetek, aminek az utóbbi évek edzettek.
De már nem voltam egyedül ebben az életben; lenéztem a kezemre, a napfény tökéletesen megcsillogtatta a karikagyűrűt, amit évekkel ezelőtt húztak az ujjamra. Ő tudta, hogy mi vagyok. Én is tudtam, hogy ő sem egyszerű halandó. Láss csodát, életemben először tényleg hittem a valódi szerelem mindent legyőző erejében.
Akkor még nem számítottam rá, hogy ez az érzés engem is leterít majd.


Több, mint egy évszázad kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mit is szeretnék csinálni. A kreatív énemet a huszonegyedik század elején magam mögött hagytam, helyette újra a tanulásnak szenteltem az életem, és úgy gondoltam, hogy meg fogom állni a helyemet az öltönyös férfiak világában, mikor 2010-ben beléptem a Pentagon épületébe, onnan pedig szinte egyenes út vezetett a Nemzetbiztonsági Ügynökséghez. A huszadik század derekán sokkal több atrocitást kellett túlélnünk nekünk, nőknek, de a fehér galléros seggnyalók kitettek magukért, lépten-nyomon éreztetve, hogy ilyen kislányoknak nem való ilyen felelősségű munka. Ha tudtad volna öregem, hogy idősebb vagyok a nagyanyádnál, nem kekeckedtél volna velem.
De nem erről szólt. A ranglétra olyan volt számomra, mint egy tényleges emelkedő; egytől egyig haladtam felfelé, mindenhol időzve egy kicsit, így ismerve meg a hierarchiát - minden pozitív és negatív oldalával együtt. Volt, amikor aktákat kellett tologatnom, majd elrendeznem az irattárban. Aztán egy ideig titkárnő voltam, így elég sok információt tudtam magamba szívni. Mikor megkaptam a saját jelvényemet, már terepre is mehettem.
A reggeli kávé mellett néha eszembe jutott egy-két már elfeledettnek hitt emlék, közben ujjaim akaratlanul is a karikagyűrűmre siklottak. Már közel harminc éve nem kellett volna hordanom; az utolsó szavak szinte bélyegként égtek belém, de az ilyesmit soha nem felejti el egy nő. Főleg ha a házassága végét nem egy belső viszályokból álló sorozat hozta el, hanem egy rajtunk túlmutató tényező. Soha nem könyörögtem neked, hogy maradj. Ismertelek, tudtam, hogy mit rejtegetsz, és tudtam, hogy számos ember vére tapad a kezedhez. De lebuktál. Menned kellett. És te feláldoztál mindent, hogy megóvd őket. Köztük engem is.

De amikor megláttalak az egyik fotón, a gyomrom görcsbe rándult. Egy napot sem öregedtél. Ismerlek már, David. Az emberek csupán annyit láthatnak belőled, amit te magad hagyod, hogy lássanak. És tudtad, hogy látni foglak. Akartad, hogy lássalak.