Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

- Sol vagyok, de ezt már biztosan tudod... Sokat hallottam rólad, Heimdall, istenek őrzője!
Hangja dallamossága, amikor először hallottam életemben még mindig ott cseng fülemben. Ragyogó mosolya, és sudár csodaszép alakja, mint egy álomkép jelenik meg előttem. Olyan tiszta, mintha csak most történne.
Aznap ismerkedtünk meg és beszéltünk először. Még mindketten szokatlanok voltunk új szerepeinkben. Azonban hamarosan ráéreztünk egymás ritmusára. Minél több idő telt el, és én minél többször látogattam meg őt, annál tovább mélyült kapcsolatunk. Puszta barátságból, beszélgetőtársakból, valami sokkal komolyabbá váltunk, amit mindketten éreztünk. Azonban az én érzéseim még ennél is tovább mentek. Azon kaptam magam, hogy amikor feladatomat teljesítve a világlényein kéne tartanom a szememet, inkább őfelé fordítottam azt. Őt akartam látni, hallani, a közelemben tudni. Olyan volt a jelenléte számomra, mintha a részemmé vált volna. Szükséges. Azonban túlságosan aggódtam mit tenne velünk, ha esetlegesen megosztanám az érzéseimet feléje. Mi van, ha ő szimplán csak egy barátot látna bennem? Senki más nem merészkedett hosszútávon a közelébe - a testvérén kívül. Én voltam az egyetlen, akire igazán számíthatott, ha ki akarta önteni a lelkét. Szerettem ezt a szerepet túlságosan is, hogy megrondítsam önző vágyaimmal... Most már tudom, hogy egyszerűen csak gyáva voltam.

- Igen, le akarok menni én is Midgardba. Tán oly nagy kívánság lenne ez részemről, Heimdall? A többi isten mind megteheti, hogy lelátogat, amikor kedve tartja! Akkor én miért nem?
Tudod, hogy miért nem, felelem, de erre csak lekonyulnak szépen ívelt ajkai. Ez pedig feszes sajgást idéz elő mellkasomban. Természetesen, én voltam az első, akivel megosztotta gondolatát, mi szerint ő is többet szeretne látni a Világunkból. Felajánlottam neki, hogy lovamon elviszem bárhova, ahová kívánja, csak egy szavába kerül. Azonban ő csak megrázta fejét erre, mi sértettséget keltett saját szívemben. Így hát megpróbáltam meggyőzni arról, hogy ötlete miszerint megnézné magának Midgardot, hogy az emberek között sétáljon, nem helyes. Veszekedtünk. Az első volt ismeretségünk óta. Hangunk megemelkedett, gesztikulációink egyre hevesebbé váltak. Bennem pedig egyre inkább keletkezett valamiféle rossz érzés, a frusztrációmmal együtt. Azonban túlságosan feldúlt, túlságosan elvakult voltam, hogy rájöjjek mi lesz ebből. Csak rendet akartam. Azt akartam, hogy mindenki a helyén maradjon, hogy mindenki végezze az elrendeltetését úgy, ahogyan azt kell.
Solnak pedig itt volt a helye. Mellettem.

- Értem jöttél, igaz? Vissza akarsz vinni.
Hangja szinte üres és lemondó... Már nem kérdez, hanem kijelent. Engem pedig végtelenül emészt a bűntudat. Amióta elváltunk szócsatánk óta volt rengeteg időm átgondolni az egészet. Szétszedtem az ő és az én érzéseimet is. Közben figyeltem őt odalent, egy pillanatra sem vesztettem szem elől. Így beláttam hibámat, és már nem gondoltam úgy, hogy olyan hatalmas baklövés, hogy rendbontás lenne az, hogy ő maga is megismerjen a megszokottól valami mást. Azonban azóta a kapcsolat megsavanyodott a szánkban és már nem tudom elmondani neki, hogy pontosan hogyan is érzek. A megfelelő szavak nem találják útjukat torkomon keresztül. Így inkább csak csendesen bólintva adok igenlő választ szavainak. Alig tudom rajta tartani a szemeimet… alakja olyan fakó, és hihetetlenül keserű, hogy széttépi a szívemet.
Mégis nagyot dobban, amikor kezét az enyémbe helyezi, mit kinyújtottam felé korábban. Ujjaim melegen fogják közre az ő kecsesebb ujjperceit. Bár ez a pillanat világrengetően szomorú, főleg, amikor még vet egy utolsó pillantást hátrahagyott életének darabjaira, én mégis szárnyalok. Egyszerű beleegyezése, hogy velem jöjjön azt engedi következtetni, hogy még bízik bennem valamilyen mértékben. Még nem teljesen veszett ki a remény, ami kettőnket illeti. Így nem teszek megjegyzést a múltra, mikor végül felül mellém a lóra, csak elindulok vissza az Égbe, hogy minden a helyére kerüljön.

- Szép napot neked is, Hans! Gulltophoz jöttél?
Hangja édesen cseng, és megszólítása kedves. Halandó nevemet használja, mert soha nem lehet tudni igazán, hogy mikor ki van a közelünkben. Az emberek között résen kell lennie az isteneknek. Ez azonban még egy pillanatra sem jut eszembe, csakis ő rá figyelek.
Kapcsolatunk annyi időn át megannyiszor formálódott, de még mindig nem járunk ott, ahol szeretném, hogy legyünk. Az idő pedig sajnos egyre jobban kezd kicsúszni a kezeim közül. Amióta megátkozódtam egyre inkább érzem bensőmben ezt a sürgetést, hogy cselekednem kell. Minden nap úgy kelek fel, hogy mindig egy kicsivel kevesebbre emlékszem. Egy biztos pont viszont van az életemben. Egyetlen dolog, amivel kapcsolatban határozott terveim vannak. Most már semmi sem tántoríthat el tőle. Nem kapcsolatunk gubancos mivolta, se nem gyávaságom, se nem elköteleződésem.
Ez pedig nem más, mint Sol.
Ha egyetlen dolog van még, amit elvégzek Kilenc Világunk egyikében az az lesz, hogy elnyerem végre szerelmét.