“It started with a perfect kiss then, we could feel the poison set in, perfect couldn't keep this love alive. You know that I love you so I love you enough to let you go
 

Móði && Axel && Aviva

Nem akarom elhinni, ami történik. Nem akarom elhinni, hogy tényleg ezt teszi velem. Még félig kába vagyok, még azt sem tudom, pontosan hogy kerültem vissza Norvégiába, fogalmam sincs, mi történt és hogyan, nem emlékszem pontosan semmire, csak egy vékony ködön át. Nem vágyom másra, csak Axelre, egy vigasztaló érintésre vagy hangra, még akkor is, ha mindez csak a haragja után következhet majd be. Mindig is ő volt az egyetlen menedékem, és tudom, hogy most is csak ő menthetne meg és emelhetne fel, de nem néz rám, nem ér hozzám, csak Cameron próbálja tartani bennem a lelket és mondja azt, hogy majd később mindent megbeszélünk. Axel pedig elküldi őt, hogy utána egyszerűen csak beletiporjon a földbe.
Értem, amit mond. Tudom, hogy igaza van. Tudom, hogy amit tettem, árulásnak minősül. A szavai hatására elkezdek emlékezni, és arra is emlékszem, hogy ezzel az érzéssel a szívemben távoztam, hogy azt hazudtam magamnak, tisztában vagyok a következményekkel... de nem hagy szóhoz jutni, nem tudok reagálni, mert tovább záporoznak rám a kérdések, és ezek többé nem arról szólnak, amit tettem. Ezek már az életemet írják körül, azt, amit én adni tudok neki. Aggódást és örökös küzdelmet. Ennél többet nem ígérhetek, soha nem is tettem, ő mintha mégis most ébredt volna rá erre, és arra is, hogy ő nem kér ebből. Nem kér többé belőlem. Nem értem, hogy akkor egyáltalán miért vagyunk itt, mi értelme volt küzdeni értem, miért nem engedett csak egyszerűen el, de talán meg is érdemlem, hogy személyesen döfje keresztül a szívemet és még forgassa is meg benne a kést azok után, amit tettem. Ezután viszont azzal vádol meg, hogy még csak nem is sajnálom, és ezen a ponton a könnyeim már nem csak az arcát homályosítják el előttem, hanem lassan, megállíthatatlanul kezdenek végigfolyni az arcomon, mert épp megszakad a szívem.
– Mégis miféle szörnyetegnek gondolsz te engem...? – lehelem elszoruló torokkal, és eszembe jutnak Uzi szavai. Eszembe jut, amikor azt mondta, hogy nem szabadna hinnem annak a képnek, amit Axel látott bennem, mert előbb-utóbb meg fogja látni az igazi arcomat is és az neki sem fog kelleni többé.
Valami görcsösen kezdi összeszorítani a torkomat, a mellkasomat, a légzésem zihálássá fokozódik, ahogy megválaszolja a kérdésemet. A könnyeim már megállíthatatlanul gördülnek végig az arcomon, nyomni kezd a fejem, a szemem, és úgy érzem, egyre kevésbé kapok levegőt. De neked ez semmit nem mond, mert senkit nem veszel figyelembe. Élesebben szívom be a levegőt a kelleténél, mert ezekkel a szavakkal bizonyítja, hogy egész végig egy hamis képbe ringatott bele, egy eszményi álomképet festett maga elé rólam, és velem is ezt próbálta elhitetni. Eszembe jut, amikor arról győzködött, hogy nem ismer nálam törődőbb és érzőbb lelkű nőt, hogy a gyengédségem és a gondoskodásom miatt szeretett belém, de most...
Most végre felismert, Aviva, szólal meg a fejemben Uzi hangja. Kínlódva markolom meg az ismeretlen anyagot a mellkasomon, mintha azzal össze tudnám tartani magam, vagy több levegőhöz jutnék. Képtelen vagyok bármi mást mondani azon kívül, hogy feloldozom őt a maradás alól, az életem alól, a kötelességtudat alól, ami talán eddig itt tarthatta. A mellkasom elviselhetetlenül szorít, akárcsak a torkom, lüktetni kezd a fejemben a nyomás, ami lassan elhomályosítja a látásomat is, miközben zihálva próbálom összeszedni magam. A neve egy utolsó, kétségbeesett kiáltásként hagyja még el a számat, de nem jön vissza.
Már soha nem jön vissza.
Szinte fizikailag érzem, ahogy kettéhasad a szívem, ujjaim a saját mellkasomba marnak, egyszerre fojtogat a zokogás és a pánik, zihálva kapkodok levegő után, de mintha csak egyre kevesebb levegő jutna a tüdőmbe és a látásom is elkezd beszűkülni. Úgy érzem magam, mintha valaki mázsás súlyokat pakolt volna rám, mintha a fájdalom lassan, apránként zúzna össze. Nem érzem a testem ellenkezését, nem érzem a varratokat, a bordáimat, semmi nem jut el hozzám a belső kínon kívül. A kezem beleakad valami vékony kábelszerűségbe, de egyszerűen csak megfogom és kitépem azt, feltámaszkodok, megpróbálok felülni, kimászni az ágyból, de újabb és újabb dolgokba akadnak bele az ujjaim, amiket kétségbeesve rántok meg és tépek ki, le, ahogy épp sikerül. Látom a vörös foltokat a takaró és a lepedő hófehérjén, de ez sem jut el az agyamig, szűkölök, kis híján kimászok - vagy inkább kiesek - az ágyból, csak az utolsó pillanatban kap el valaki és nyom vissza.
Elmosódik előttem a nővér arca, látom, hogy mozog a szája, de nem értem, mit mond. Valamit matat, oldalra nyúl a monitorokhoz, próbálja felmérni a károkat, miközben fél kezével stabilan lenyomva tart, hogy ne tudjak mocorogni. Mozgást érzékelek, még valaki bejön segíteni, és egy kis idő múltán csak azt érzem, hogy lassan elkezdenek elzsibbadni a végtagjaim. Megjelenik a látóteremben Cameron, érzem, hogy a jelenléte segít abban, hogy a szűkülő zihálásom lassan csillapodni kezdjen, de nem akar szűnni az a pusztító fájdalom, ami lassan felemészt belülről és amitől képtelen vagyok uralkodni magamon, a kétségbeesetten száguldó gondolataimon.
– Elrontottam... mindent elrontottam... ő nem... ő már nem... – hadarom összefüggéstelenül, majdnem újra belehajszolva magam az előző állapotba, de valami nem enged. Elkapom Cameron egyik kezét, ujjaim kétségbeesettem fonódnak a karjára, kapaszkodnak belé, mintha ő vissza tudná csinálni, vissza tudná nekem hozni azt, aki a legfontosabb. – Nem akartam... nem akartam... én nem akartam... – A hangom lassan kezd elhalkulni és összefolyni, ahogy a szorításom is enyhül a csuklóján, egészen addig a pontig, míg egyenesen le is hull a kezem az övéről.
Ezúttal viszont nincs semmi békés vagy sztoikus nyugalom abban a semmiben, ahová kerülök. Csak végtelen, nyomasztó, fekete üresség.

already gone || coded by eirik

“It started with a perfect kiss then, we could feel the poison set in, perfect couldn't keep this love alive. You know that I love you so I love you enough to let you go
 

Móði && Axel && Aviva

Az ébredés a legkevésbé sem mondható kellemes élménynek. Kezdetben képtelen vagyok felfogni, hogy hol vagyok és mi történik, a pánik fürgén szökik fel a torkomon, és talán tovább is tartana, ha nem lenne mellettem Cameron. Az érintése magára vonja a figyelmem, felé kapom a fejem, de beazonosítom az ismerős szempárt és az ismerős vonásokat, tulajdonképpen a tekintetébe kapaszkodva kezdek mély levegőket venni, hogy lassan megnyugtassam magam. Ezen kívül még nem fogok fel mást, azt is csak lassan dolgozom fel, hogy ki volt ez a két ember a szobában, és hogy kórházban vagyok. Az elmém fokozatosan kapcsolódik vissza a valóságra, de amikor az ajtó bezáródik a nővér és az orvos mögött, rájövök, hogy nem csak Cameront éreztem idebent. A tekintetem megtalálja Axelt, aki úgy áll az ágyamtól két lépésnyire, mintha meg sem fordult volna a fejében, hogy idejöjjön hozzám, ráadásul... üresen néz rám. Egy pillanatra arcul csap a gondolat, hogy végig itt volt, ő, akit minden reggel fáradhatatlanul csalogattam vissza a pánikból, az álmaiból, most pedig ott állt és tétlenül nézte, ahogy én valami hasonlót élek át. A gyomrom görcsbe rándul, a mellkasom pedig összeszorul, megpróbálok megszólalni, de csak félig-meddig sikerül kinyökögnöm azt az egy szót is. Cameron próbál vigasztalni szavakkal és a mosolyával, de nem tudom nem észrevenni hogy még ő is látszólag értetlenül pillant Axelre. Érzem, hogy nyomás kezd nehezedni a mellkasomra, de a hangom és a torkom miatt kénytelen vagyok kérni egy kis vizet, és amikor Axel elindul, hogy hozzon, egy kicsit felengedek. Próbálom magam azzal vigasztalni, hogy talán csak ráijesztett ez az egész, hogy vár rám egy hosszú, töredelmes bocsánatkérés, hogy a fejemre fogja olvasni, hogy butaságot csináltam, aztán magához ölel, és a lelkemtől indulva kezdi el meggyógyítani a testemet is, ahogy mindig tette. Miközben segít inni, folyamatosan keresem a tekintetét, próbálom eléri, hogy nézzen rám rendesen, hogy szólaljon meg, de... néma marad. És ettől egy egészen másfajta rémület kezdi el szorongatni a torkomat.
Újra megpróbálok beszélni, még ha nem is igazán találom a szavakat, de megint csak Cameron válaszol, a fejét csóválja, hárítja a hálámat, pedig megmentették az életemet. Azt hiszem, bár az emlékeim és a gondolataim még nem teljesen tiszták. Megpróbálok rámosolyogni, mert éltetne, hogy ő már megkönnyebbülten tekint rám, de nem hagy nyugodni Axel tüntető némasága. Amikor végül mégis megszólal, Cameront kéri meg, hogy hagyjon minket magunkra, és ettől ismét érzem, hogy megkönnyebbülök, mert azzal magyarázom magamnak a viselkedését, hogy nem akarta mindezt előtte megbeszélni. Ezúttal már egy kicsit élettel telibb mosollyal nézek Cameronra, míg megsimítja a kezem, és miután kiment a szobából, figyelem, hogyan ül le Axel az ágy melletti székre. Keresem a tekintetét, az ismerős, végtelen kékség menedékét, de nem néz rám, csak mered maga elé.
– Axel... – szólalok meg halk, rekedt hangon, felé eső kezemet is megmozdítom közben, hogy az ő kezéért tudjak nyúlni, hogy érezhessem és ő is engem, de aztán felnéz rám, megszólal, és bár a hangja halk, én mégis úgy érzem, mintha pofonként csattannának a szavai az arcomon. A kezem megáll a levegőben félúton, lefagyok, még levegőt sem veszek, csak nézem őt tágra nyílt szemekkel. Újabb kérdéseket vág hozzám, a kezem remegni kezd, ezért inkább visszahúzom azt az ágyra.
A kérdésáradat pedig folytatódik. Elnyílnak az ajkaim, de azt hiszem, ha hagyna rá időt sem tudnék megszólalni. Csak a légzésem kezd el felgyorsulni a szívverésemmel együtt, miközben hallgatom a kérdéseit, vagy még inkább a vádjait, és rá kell jönnöm, hogy igazam volt. Igazam volt abban, hogy a fejemre fog olvasni mindent, de tévedtem minden másban. Minél tovább beszél, annál biztosabban tudom, hogy nem vár bocsánatkérést. Nem vár tőlem... semmit. Pánik kezd felkúszni a gerincem mentén, a szemeimre könnyek gyűlnek, úgy érzem magam, mintha minden egyes szóval mélyebbre nyomna a víz alá, és hiába nem kapok már levegőt kezdettől fogva, ő csak még jobban lenyomja a fejem. A szívem a torkomban dobog, szinte kiugrik a helyéről, de szerencsére ezt ő már nem hallja. Persze... azt hiszem, akkor sem érdekelné. Többé már nem.
A fejem félig még kába és ködös, nem emlékszem tisztán semmire, csak a szavai nyomán kezdenek kristályosodni az emlékek, de hiába. Azt, amivel engem vádol, el tudnám viselni, vitába tudnék vele szállni, megpróbálhatnám megmagyarázni, de aztán elér arra a pontra a mondandójában, hogy nem tud bízni bennem. Hogy sok ellenségem van. Hogy féltenie kell. Hogy ennek nincs vége, és ki tudja, mikor lesz, ha lesz egyáltalán.
És akkor rájövök, hogy vége van.
Rájövök, hogy minden, amitől eddig féltettem és féltem, minden, amit valaha mondtam neki, amivel rá akartam bírni, hogy ne engem válasszon, ne mellettem akarjon lenni, ne engem akarjon... minden, amiről eddig hallani sem akart, amit lerázott azzal, hogy értem megéri, az most jutott el igazán a tudatáig. Most fogta fel, hogy ez mivel jár. Mivel járhat. Hogy ez egy örökös harc, aminek a végére talán pontot sem tudunk tenni, vagy ha igen, azt egy koporsóval tesszük majd meg. És hogy az lehet az enyém is. Fáj, hogy ilyeneket kérdez tőlem. Fáj, hogy megkérdőjelezi, tudom-e, min ment keresztül, miközben én két hónapon keresztül gyászoltam őt. Fáj, hogy úgy néz rám, mint egy idegenre, miközben eddig azt állította, tudja, mivel áll, mivel állunk szemben.
Fáj, hogy lemondott rólam.
De megértem.
Hiszen ezt sulykoltam az első perctől fogva, ezt próbáltam megértetni vele, és ha épp fizikailag érzem is, ahogy megszakad a szívem, nincs egyetlen olyan válaszom sem, amivel akár csak megpróbálnám őt maradásra bírni.
– Ezért hoztatok haza...? – suttogom halk, rekedt, megtört hangon. Ez az egyetlen kérdés fogalmazódik csak meg a fejemben. Mi értelme volt? Már nem lett volna sok hátra. A testem már feladta volna a küzdelmet, hogy átlépjek egy másik világba azzal a tudattal, hogy várhatok rá, de mi értelme a létezésnek, ha ő már nem kér belőlem? Mi értelme az egésznek nélküle? Hiszen ő volt az, aki értelmet adott a harcnak. Ő, egyedül ő.
A könnyeim végiggördülnek az arcomon, először lassan, majd gyors egymásutánban, de nem is nyúlok oda, hogy letöröljem őket, mert tudom, hogy nem fognak elállni. Nem tudom, mit válaszolhatnék a kérdéseire, de azt hiszem, nem is vár rájuk válaszokat. Egyetlen egy dolog van, amit mondhatok neki, amit adhatok neki... és az a feloldozás. Nyelek egy nagyot, hogy képes legyek megszólalni a könnyeim ellenére is.
– Elmehetsz – mondom ki halkan. – Nem kell... megmagyaráznod. Értem. Elmehetsz – ismétlem meg, miközben érzem, hogy a szívem lassan, borzalmas fájdalmak közepette megszakad és apró darabjaira hullik a mellkasomban. Nem állítom meg, ha feláll a székről és kifelé indul. Nem fogom meg a kezét. Nem szólok utána. Nem mondok semmit, mert ha el akar menni, akkor el kell engednem.
A mellkasomon ülő nyomás lassan, de biztosan kezd szó szerint fojtogatni, mert hiába mantrázom ezeket magamban, ha közben elviselhetetlen a gondolat, hogy egyszerűen csak fogja magát és kisétál az életemből. Azt hittem, hogy képtelen vagyok az érzésekre, hogy az egyetlen dolog, ami megtörhető rajtam, az a testem, most mégis úgy érzem, hogy összeroppanok az érzelmeim súlya alatt.
Nem tudom, meddig bírom ki. Talán a keze még csak a kilincsen van, talán már ki is ment az ajtón, de tudom, hogy még nem ment el. A testemet még csak néma zokogás rázza, de nem tudom elviselni. Nem tudok szembenézni ezzel. Azt hittem, el tudom engedni, de nem vagyok rá képes.
– Axel...! – tör ki belőlem egy utolsó, kétségbeesett kiáltásként a neve, de a sors, az istenek, vagy akárki is keveri a kártyákat a háttérben, ezúttal ugyanúgy elutasítanak és magamra hagynak, mint Ő.
És amikor tudatosul bennem, hogy nem fog visszajönni, olyan kínkeserves zokogás tör fel belőlem, mint hónapokkal ezelőtt azon az indonéziai szigeten, amikor elveszítettem őt, de ez most még annál is sokkal rosszabb, mert ezúttal saját akaratából sétált ki az életemből. Ez a tudat pedig egyszerűen összezúz, apró darabjaimra tör össze, megfojt és nem ereszt, csak beletaszít egy olyan mélységes kínba, amit a világ összes fájdalomcsillapítója sem tudna eltompítani, amit nem zavar az összetört testem állapota, ami túlmutat mindenen, amit valaha éreztem. Mintha a puszta kezével tépte volna ki a szívemet a mellkasomból és hagyta volna ott a küszöbön.

already gone || coded by eirik

“hold me now, I'm six feet from the edge and I'm thinking maybe six feet ain't so far down
 

Móði && Axel && Aviva

Szinte semmi nem marad meg a hazaútból, bár már az előtte való időszakból sincs sok emlékem. Foszlányok maradnak meg a fejemben, amik az eszméletvesztés, aztán az altatás delíriumában hol felbukkannak, hol nem. Néha eljut hozzám egy-két hang, de fel nem fogom őket. Az emlékeimben ott ragad Axel arca, a hangja, aztán Cameroné is, bár a szavaik értelme csak sokára jutott el hozzám. Megmarad az a furcsa érzés, az erő. Cameron finom szorítása a kezemen. Axel közelsége, a teste melege. A pillanat, hogy megfogja a kezemet a raktérben.
Megmarad a fájdalom, a küzdés a saját életemért. Amikor már el tudom hinni, legalább egy kicsit, hogy ez a valóság, akkor hiába akartam volna feladni nem sokkal ezelőtt, onnantól kezdve annál kétségbeesettebben kapaszkodok az élet, a fény utolsó megmaradó, apró foszlányaiba is. Értük. Mert még ha nem is fogom fel teljesen a történteket és azok súlyát, tudom, hogy ha itt vannak, az azt jelenti, hogy még van miért kapaszkodni.
Három napig vagyok távol, bár számomra az idő múlása relatív abban az ürességben, ahol lebegek ezalatt. A fájdalmat akkor nem érzem, csak üresség van és furcsa, sztoikus nyugalom, mintha egy légüres térben lennék. A feketeséget néha álomszerű, néha nyugtalanító képek váltják fel. Van, amikor az Indonéziában látott csillagfényes éjszakába süppedek vissza, mintha ezúttal tényleg ott lebegnék a csillagok között. Aztán van, amikor az elmém a másik végletet választja. Amikor ugyanoda térek vissza, de olyan képeket látok viszont, aminek a valóságtartalmát éberen talán megkérdőjelezném, de akkor és ott nem mérlegelek, nem is tudnék. Még csak nem is a kínzásom képei rémlenek fel előttem, hanem olyan dolgok, amikre nem emlékszem, vagy csak nem tudok róla, hogy emlékszem. Olyankor érzem magamon Uzi kezeit, hallom a fülemben a hangját, a zihálását. Érzek mindent, amit tesz velem. Érzem, hogy tehetetlen vagyok. Hogy ebből nincs menekvés.
Egy idő után vannak féléber pillanataim, de ezek olyan gyorsan el is tűnnek, ahogy érkeznek. A szervezetem még küzd, hogy összeszedje magát, még várat magára a pillanat, hogy tényleg, huzamosabb időre ki tudjam nyitni a szemem, de amikor az orvosok már elég stabilnak találnak ahhoz, hogy levegyenek a gépről, ez is eljön - még ha nehezen és lassan is.
Talán percekig is eltart, mire már nem olyan érzés, mintha szűrőn keresztül nézném a világot. Sűrűn pislogok, de mivel fogalmam sincs, hol vagyok, és még keveredik az álomképek emléke a valósággal, a szívverésem nyugtalanul gyorsul fel. Nem vagyok hozzászokva a kábasághoz, mindig gondosan kerültem a gyógyszereket éppen emiatt, gyűlölök nem tudni magamról, nem felfogni, mi történik körülöttem...
Csak az tereli el a figyelmem a hirtelen kezdődő pánikról, amikor a szívverésemmel azonos ritmusban kezd valami eszeveszetten csipogni mellettem. Ez kiverné a kábaságot is a szememből, ha tudná, de az agyamon vékonyan még ott ül az a köd, ami eddig teljesen elnyomott, és ettől csak még jobban összezavarodok. Ismerős érzések törnek be az elmémbe, kettő is, két jelenlét, akik biztonságot adhatnának, ha lenne elég idő hozzá, de előbb hallom meg a kivágódó ajtó hangját, és ettől összerezzenve kapom a fejemet abba az irányba, még mélyebbre süllyedve a pánikban és egyben meg is szédülve a hirtelen mozdulattól. Idegen arcokat látok, fölém hajolnak és kérdezgetnek, és hiába egyik sem Uzié, nehéz így megnyugodnom... vagy majdhogynem lehetetlen. Ketten vannak a szobában, akik ezt el tudják érni, és ha valamelyikük is a segítségemre siet akár egy érintéssel, amivel magára vonja a figyelmem, hogy lássam az arcát, halljam a hangját, érezzem és feldolgozzam, hogy itt van, akkor lassan, mély levegőket véve, a pillantásomat rajta tartva kezdem el lassan csillapítani a zaklatottságomat.
Csak akkor fordulok az idegenek felé, amikor már a monitor sem sípol olyan eszeveszett módon mellettem, ekkor már felismerem, hogy nővérek, felfogom, hogy kórházban vagyok. Jogos kérdés lehetne, hogy de hol, hiszen Izraelben sem voltam gyakori vendég ilyen helyeken, így azt sem ismerném fel hamarabb, de aztán eljut az agyamig az is, hogy norvégul beszélnek hozzám. Megpróbálok én is megszólalni, de a torkom és a szám száraznak érződik, mint egy sivatag, előbbi ráadásul fáj is, mintha valaki alaposan összezúzta volna - erről viszont szerencsére most nem ugrik be semmilyen emlékkép a fejembe. Igyekszem bólintásokkal és a testbeszédemmel a tudtukra adni, hogy jól vagyok, mert nagyon szeretném, ha kimennének innen, de úgy tűnik, elég meggyőző lehetek, mert megteszik, és előtte még azt az átkozott csipogó valamit is leszedik rólam.
A tekintetemet lassan fordítom a két bent maradó irányába, egyszerre érzek megkönnyebbülést, örömöt, fájdalmat, félelmet, bűntudatot, szomorúságot... Alighanem a fejem is belefájdulna, de azt hiszem, még mindig be lehetek gyógyszerezve, mert nem nagyon érzek éles fájdalmat sehol, pedig az ujjaimat és a lábujjaimat is meg tudom mozdítani. Először azt sem tudom, mit mondjak, csak nézem őket, akárhol is legyenek épp; ha mindketten az ágynál állnak, az a legegyszerűbb, de ha nem, akkor is felváltva ugrál a szemem kettőjük között.
– Sajnálom... – Ez az első és legfontosabb szó, amit sikerül kiejtenem, bár a hangom olyan rekedt, hogy alig ismerem fel. Megpróbálok nyelni egyet, de sokkal nem lesz jobb, amikor pedig megpróbálom megköszörülni a torkom, elfintorodom a fájdalomtól.
– Kaphatok egy kis vizet? – kérdezem halkan.
Ha valamelyikük segít, én is igyekszem a segítségére lenni abban, hogy ne fulladjak majd meg a víztől, bár valószínűleg annyi is elég lenne, amivel egy kicsit át tudom nedvesíteni a számat, mert szomjúságot nem érzek. Azt viszont nagyon is, hogy amikor meg akarok mozdulni, a felsőtestem olyan keményen ellenkezik, mintha a vállaim és a csípőm közötti részen az ágyhoz lennék betonozva, de igyekszem elrejteni a fájdalmamat és legalább a fejemet felemelni. Ha legalább egy kis víz éri az ajkaimat és a számat, már megkönnyebbülök, és ezután már könnyebb beszélni is.
– Köszönöm, hogy... – A hangom már valóban felismerhetőbb, mégis elakadok. Eljöttetek? Nem hagytatok magamra? Megmentettetek? Itt vagytok? Nem hagytok el? Talán minden egyszerre, de ennyi mindent nem tudok felsorolni. Nyelek egyet és inkább a takarót kezdem figyelni. – Köszönöm – ismétlem meg végül halkan, egyszerűen.

one last breath || coded by eirik

“hold me now, I'm six feet from the edge and I'm thinking maybe six feet ain't so far down
 

Móði && Axel && Aviva

Látom Őt. Érzem. Annyira sokszor álmodtam már erről a pillanatról, olyan sokszor jelent meg a kábaság ködében, hogy nem tudom megmondani, ez a valóság-e, de most először sikerül megérintenem. Annyi mindent szeretnék mondani neki, de a szavak, a hangom cserben hagynak. Érzem a kezét az enyémen. Érzem a homlokát az enyémhez érni. Hallom a hangját, bár nem értem, mit mond. Az elmém kiszűri Uzi üvöltését, csak rá koncentrál, az egyetlen dologra, amibe kapaszkodni tudok, a szó minden lehetséges értelmében. Megpróbálom megmozdítani a testem, megpróbálok felé mozdulni, de képtelen vagyok rá. A fájdalom hulláma elmossa őt a tudatomból, zihálva kapkodok a levegőért, a szívem hevesen, nyugtalanul ver a törött csontok börtönében, mintha mégsem jutnék elég levegőhöz. Pánik szökik fel a torkomon, felerősödik minden: a fájdalom lüktetése, a küzdelem a maradásért. Ezúttal mintha nem csak az elmém akarna eltávolodni, hanem a testem is, mintha éppen ezt a pillanatot választotta volna arra, hogy feladja a küzdelmet. Mintha csak rá várt volna, egy utolsó érintésre, egy végső hangfoszlányra. A szemeim szúrnak, valami forró, vékony csíkban folyik végig a halántékomon, ujjaim görcsösen kapaszkodnak bele a kezébe.
Nem akarok elmenni.
A szédítő gyorsaságból hirtelen lesz lassulás, de nem a távozás érzetére vonatkozóan. A légzésem és a szívverésem is lassulni kezd, ujjaim szorítása erőtlenné válik, az elmém viszont annál gyorsabban halad a végtelen, sötét semmi felé.

Az a különös érzés hoz vissza. Az erő. Valami, amit egyszerre nem értek és magyaráz meg sok mindent. A testem mintha nem evilági síkon kapaszkodna valamibe, ami nem engedi feladni. Zavarosak a képek, zavaros az érzés, de képes vagyok felismerni Cameront. Rájönni, hogy nem képzelődöm. Hogy Axelt sem csak képzeltem. Hallom a hangját, az elmém csak lassan rakja össze a szavak értelmét, de egy idő után sikerül felfognom mindent. Erőtlenül bólogatok, a lélegzetem nehézkesen távozik, mintha erőlködnöm kéne miatt. Ujjai az enyéim köré fonódnak, miközben megpróbálom elsuttogni neki, hogy köszönöm, de nem tudom, hogy sikerül-e. Nincs sok erő a szorítás viszonzásában, érzem, hogy a testem nagyon küzd, nagyon kapaszkodik azért, hogy képes legyen nem feladni. Egy kissé oldalra billentem a fejem, érzem a nyakam alatt a karját és azt, hogy az ereje jár át, de nincs elég erőm újra megszólalni. Nem tudok szavakat formálni vagy hangot kiadni, szaggatottan lélegezve hunyom le a szemeimet.
Hol jelen vagyok, hol nem. Nem jutnak el hozzám a hangok, nem fogom fel az üvöltést a háttérben. Az éles fájdalom hoz vissza a valóság talajára, amikor a testemet megmozdítják. Halk, elkínzott nyögés tör fel belőlem, de nem ellenkezek - valószínűleg nem is tudnék. El kell telnie néhány másodpercnek, mire rájövök, hol vagyok. Kábán pislogok fel Axel arcára, megpróbálok megszólalni, de nem megy. A kezeimen mintha mázsás súlyok lennének, mégis képes vagyok aprón felemelni az egyiket. Ujjaim megérintik a mellkasát, görcsösen rándulnak össze, de nem tudnak kapaszkodót találni a testpáncélon. Szaggatott zihálással bukik kissé oldalra a fejem, arcom a teste felé fordul, homlokom a mellkasának támaszkodik, ahogy újra lehunyom a szemem.
Nem fogok már fel sok mindent. Homályos, fel-felvillanó képek árulják el, hogy mintha egy repülőgép rakterében lennénk, de nem érzek vagy hallok semmit. Nem jut el hozzám, hogy Axel elkezd ellátni, mert csak félig vagyok magamnál. A szemeim akkor pattannak fel, amikor egy ismerős érzés kerít hatalmába: ahhoz hasonló, mint amikor az apám az első találkozásunkkor szabadon engedte az erejét. Érzem a remegést, de nem tölt el félelemmel, mert az erő, ami kíséri, magához ölel. Reszketeg, mély lélegzetet veszek.
– Axel...? – suttogom rekedten.
Tekintetem őt keresi, és ha mellettem van, a kezem is. Az ujjaim beleakadnak a takaróba, de én kibújtatom alól a kézfejemet, remegő, hideg ujjaimmal megkeresem a kezét, ha hagyja. Ha igen, ezzel az érzéssel engedem el végleg a valóságot. Ha nem, akkor egy pillanatra minden egyéb fájdalmat felülír a nyomás, ami szinte beszakítja a mellkasomat, mielőtt magával ragadna a sötétség.

Uzi teste olyan mértékű fájdalomtól lüktetett, amiről tudta, hogy normális esetben már el kellett volna veszítenie miatta az eszméletét, az elméje mégis makacsul ragaszkodott a valósághoz. Megfeledkezett minden másról, ami történt körülötte, a teste kizárólag a kínnal küzdött, ám ez csak addig tartott, míg meg nem jelent a látóterében egy újabb alak - ezúttal már ismerősebb. A fájdalom ellenére is felvillantak a szemei, arca gyűlöletteljes grimaszba torzult, a tőr látványa nem tudta megijeszteni. Kibaszott Bergström. Átkozta a pillanatot, amikor nem volt jobb megoldása Aviva kimenekítésére. Már a kikötőben Avivára várva is érezte, hogy valami nem jó, egyáltalán nem tetszett neki, hogy kapott tőle valamit, de aztán hiába figyelte fokozottan a nőt, nem történt semmi. Nem akart hinni a szemének, amikor a reptéri kamerák felvételei és az utaslisták alapján összerakták a képet, hogy Avivával van. Nem akarta elhinni, hogy nem tudott meghalni.
Nem akarta elhinni, hogy megint itt van.
Megrándult a teste, Bergströmre akarta vetni magát, de ripityára tört csontjai miatt képtelen volt megmozdulni, már ettől az apró rándulástól ismét csillagokat látott.
– Dögölj... meg... – nyögte fájdalmasan. Szinte vicsorgott, amikor a faszfej közelebb hajolt hozzá, de még így is túl messze volt ahhoz, hogy lefejelje. Színtiszta gyűlölettel meredt a kék szemekbe. – Azt hiszed... nyertél? – zihálta nehézkesen. Érezte a hasába fúródó tőrt, hangja fájdalmas, elnyújtott nyögésbe fordult át, de összeszorította a fogait, orrlyukait kitágítva fújtatott, nem adta meg azt az örömet a seggfejnek, amire vágyott. Még volt mondanivalója. – Aviva... az enyém. Soha nem... fogsz tudni kitörölni... az elméjéből. A testéből. – Beteges mosoly költözött a szája szegletébe, fájdalmasan nyögött fel a tőr forgatására, amit aztán felváltott köhögésbe forduló torz nevetése. – Aviva... az... enyém.
Ha tudta is, hogy ezek lesznek az utolsó szavai, legfeljebb elégedettséget érzett volna. Sejtései azért nagyon is voltak a dologról, bár személy szerint szánalmasan egyszerűnek tartotta ezt az egészet; még csak esélye sem lett volna megküzdeni az életéért. Törött végtagokkal, átszúrt hasüreggel sem saccolt volna magának sok esélyt, de aztán érezte, hogy valami történik. Tágra nyílt szemekkel nézett lefelé, látta, hogy a víz mozog, egyenesen a hasán ejtett szúrás felé, hogy aztán eltűnjön a sebben. Először szinte nem is érzett semmit - a fájdalom fáziskéséssel érkezett meg az elméjébe, akkor viszont elementáris erővel öntötte el a tudata minden szegletét.
Üvöltött. Vergődött. Még tovább ordított. Esélye sem volt szégyellni magát a reakciója miatt, azért, hogy nem volt képes elnyomni magában a fájdalmat, mert még soha nem érzett ilyen mértékű fájdalmat. A láthatatlan nyomás belülről feszítette szét a testét, és minden egyes pillanatban, amikor azt hitte, vége van, vagy legalábbis sikerül elájulnia, az elméjében valami erővel felkapcsolva tartotta a villanyt. Nem tudta volna megmondani, menny ideig tartott. Éveknek, évtizedeknek tűntek a másodpercek is, míg a testében lüktetett, feszített a fájdalom, a nyomás. Talán még azt is látta, amikor a lábai szinte felrobbantak belülről.
Úgy távozott a világról, ahogy megérkezett: üvöltve, tetőtől talpig véresen.

one last breath || coded by eirik

“hold me now, I'm six feet from the edge and I'm thinking maybe six feet ain't so far down
 

Móði && Axel && Aviva

A valóság egy ideje már csak furcsa, homályos, szakadozó képekben jut el hozzám. Összefolyik a nappal az éjszakával, az ébrenlét a sötétséggel, a valóság az elmémben előbukkanó képekkel. Hol fájdalommal ébredek és Uzi hangjától kísérve merülök vissza a jótékony kábulatba, hol fordítva. A zavaros tudatom mellett a fájdalom az, ami állandósul, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy megtörjek. Ahhoz kevés lesz a fájdalom, előbb fog megölni, minthogy megadjam neki a győzelmet, ezt még akkor is megfogadom, ha egyre távolabb sodródom a valóság partjaitól. Kezdetben még tudtam küzdeni ellene, de ő ezzel párhuzamosan lök egyre mélyebbre az öntudatlanságban, és azt még csak fel sem fogom, hogy ezért majdnem hálás is lehetnék. Amikor magamnál vagyok, az maga a pokol, erről gondoskodik, és - szerencsére, egyelőre - fogalmam sincs hogy ezután kezdődik csak az igazi pokol. Úgy vagyok vele, hogy elég az ébrenléteket átvészelni. Elég akkor összeszorítani a fogaimat, elég tűrni, elég túlélni. Elég meg sem nyikkanni. Elég elvenni az örömét. Elég magam elé idézni Axel arcát - nem azt, amikor elhagytam, hanem azt, amikor még szerelemtől csillogó szemekkel nézett rám -, elég felidézni a hangját, és máris kevésbé fáj minden más, mert az emlékek jótékonyan simogatják az elmémet, a mellkasomat összepréselő fájdalom pedig elvonja a figyelmet arról, ha épp szó szerint eltörik egy borda. Tudom, hogy ez az egész elsősorban egy mentális harc, kiképeztek rá; a test esendő, eljön az a pont, amikor nem képes többet elviselni, de ha az elmédet tisztán és épen tudod tartani, nem fogsz megtörni.
Ez utóbbit persze egyre nehezebb kordában tartani, ahogy a nyugtatók hatása eluralkodik rajtam. Onnantól nehéz elválasztani a valóságot attól, amit csak képzelek. Nehéz felmérni, hogy Axel tényleg itt ül-e a terem túlsó sarkában, vagy csak a levegőtől kérek ezredjére is bocsánatot. Hogy kimondom-e egyáltalán hangosan, vagy csak álmodom. Hogy valóban odatérdel-e mellém miután Uzi végzett velem és magamra hagyott, hogy a tenyere az arcomra simul-e és tényleg azt suttogja-e, hogy már nem tart sokáig. Szégyellem, de egy idő után remélem, hogy igaza van. Remélem, hogy a testem végül feladja a küzdelmet, hogy átléphetek egy másik világba, ahol megvárhatom őt.
Azon az estén is nehéz eldöntenem, hogy csak álmodom-e, belecsöppentem egy újabb delíriumos fantáziavilágba, vagy valóság, ami történik körülöttem. Nem is igazán fogom fel, eleinte. Megmaradnak Uzi érintései, a frusztráló kín, ahogy valaki sajgó bőrömre és csontjaimra erőlteti a ruhákat, és bár nem jut el a tudatomig a vihar hangja, elér hozzám az érzése. Könnyű persze az ilyesmit a nyugtatószerek hatásainak számlájára írni, az elmém nem is erőlködik különösebben sokat azon, hogy kapaszkodjon ezekbe a képekbe. Érzem a feszültséget. Hallgatom a mennydörgést. Hallom az esőt.
Érzem a rengéseket.
Ezen a ponton erőltetem meg magam újra, még ha rengeteg erőmbe kerül is, hogy kinyissam a szemeimet. Valami furcsa érzés csiklandozza a tarkómat, amit nem tudok hová tenni, az elmém képtelen összerakni a kirakós darabkáit. Kiesik néhány pillanat. Hallom Uzi feszült, hangos szavait, pedig észre sem vettem, hogy visszajött. Erősen koncentrálva erőlködök, hogy nyitva maradjanak a szemeim, mert érzek valamit. Valamit, amit régen könnyedén be tudtam azonosítani. Valamiket. Többen leszünk a szobában, de nincs energiám még azt is felfogni, ami körülöttem történik.
Víz.
Kábán elnyíló ajkakkal figyelem a küszöb alatt lassan beszivárgó víztömeget, az orromba a tenger friss, sós illata kúszik. Felgyorsul a szívverésem és a lélegzetem. Halk nyögéssel feszítem meg magam, várom, hogy közelebb érjen, fel akarok támaszkodni, ki akarok nyúlni felé, de épp csak a tenyerem éri a felszínét, már vissza is rogyok a földre. Az arcomhoz húzom a tenyerem, reszketegen szívom be a sós víz illatát remegő ujjaimról.
– Axel...? – motyogom halkan, alig érthetően.
Laposakat pislogva figyelem, hogyan vesz körbe lassan a víz, óvó, biztonságos ölelésbe vonva, de mielőtt még újra hozzáérhetnék, ujjak marnak durván a felkaromba és rántanak fel a földről. Felnyögök az éles fájdalomtól, az érzéstől bent ragad a levegő, odaveszik az előző pillanat. El akarom lökni magam Uzi közeléből is, felfordul a gyomrom, de nincs hozzá elég erőm. A láncok csörögnek, ahogy eligazítja a kezeimet, a bilincsek még mélyebben vágnak a csuklómba, a tudatom szeretné újra elengedni a valóságot. Kis híján hagyom is neki, szinte nem is veszem észre az ajtó berobbanását, azonban a következő pillanatban elfog egy ismerős érzés és feltölt. A kényszer, hogy tegyek valamit, különben baj lesz körülbelül két másodpercre tisztítja csak ki az elmém, de ez elég ahhoz, hogy a fogaimat belemélyesszem Uzi húsába.
Vér fémes íze tölti meg a számat, fogaim feltépik a bőrt és a húst, aztán ismét a földön vagyok. A földet érés ereje kiszorítja belőlem a levegőt, mintha hallanám reccsenni az egyik bordámat, de a fájdalom hangjainak sincs esélye kiszökni a tüdőmből, mert levegőhöz sem jutok. Ismét elveszítem a valóság fonalát, míg a szervezetem megpróbálja összegyűjteni minden megmaradt erejét. Az az ismerős érzés közben még erőteljesebben csiklandozza a tarkómat, de amikor látok mindenkit szinte elrepülni a közelemből, ismét álomképnek hiszem ezt az egészet. Zihálva küzdök az eszméletemért, a szívem hevesen ver a mellkasom börtönében, mert elkezdek távolodni, és ez most mégis megrémiszt.
Még mindig nem tudom, hogy csak álmodom-e. Egyetlen dolog van, amibe kapaszkodni tudnék, egyetlen valaki, és ha megérzem magamon az érintését, a szemeim pánikszerűen pattannak fel. Nem akarok hinni a szememnek, annyiszor láttam már ezt a képet, annyiszor láttam már itt térdelni magam mellett. Kezem vakon kapnak az övé után, úgy érzem, ujjaimat vasmarokként fonom a csuklója köré, pedig valójában alig van ereje a szorításomnak, csak összekenem őt a saját véremmel.
– Axel... nem... itt... – A szavak összefüggéstelenül és erőtlenül gördülnek le az ajkaimról. Felé akarok mozdulni, de a fájdalom most elviselhetetlennek tűnik. Muszáj becsuknom a szemem, a légzésem még tovább erősödik, de mintha így is egyre kevesebb oxigént tudna megőrizni a szervezetem.
Ismét azt érzem, hogy távolodok, de nem akarok. Most valahogy nem érzem helyesnek. Bele akarok kapaszkodni ebbe a képbe, még egyszer látni akarom az arcát, hallani a hangját, de nem tudok hangot sem kiadni. Pánik feszít szét belülről, nem akarok elmenni, inkább nem, még nem...
Furcsa érzés térít magamhoz. Erő áramlik végig az ereimben, olyasmi, amilyet még soha nem éreztem és nem tudom hová tenni, de most ez segít vissza a valóságba. A fájdalom nem tompul és nem szűnik, de hirtelen ismét elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy levegőt vegyek és kinyissam a szemem. Ismerős vonások rajzolódnak ki előttem, egy aggódó szempár figyeli az arcomat, és hirtelen a helyére kattan az érzés, ami eddig csak tompán motoszkált a fejemben.
– Cam... Cameron... – suttogom halk, rekedt hangon. Az ő erejét érzem? – Itt vagy... tényleg...? – Most már könnyebben egymás után tudom pakolni a szavakat, még ha meg is kell küzdenem minden egyes lélegzetvételért. Nehézkes, akadozó mozdulattal próbálok oldalra nézni. Akkor Axelt sem álmodtam...?

Uzi csak akkor kapta fel a fejét Aviváról, amikor az ajtónál kitört a káosz. Elhűlve figyelte, ahogy a víz, ami eddig a lábuknál állt nyugodtan, most megmozdult, és ahogy Avivát ölelte körbe az előbb, most úgy kezdett el felfelé kúszni a katonái lábán. Látta, hogyan próbálja Boaz letörölni azt magáról, de nem lehetett, makacsul mászott fölfelé a ruhájukon, egészen a fejükig. Tett egy tétova lépést hátra. Aztán még egyet. Az előtte álló emberei őt nézték, parancsra vártak, de ő nem tudta levenni a szemeit arról, hogy a többiek éppen megfulladtak, és bele sem gondolt, hogy neki még rosszabb lehet.
A következő pillanatban egy láthatatlan erő ragadta magával a másik négy katonájával együtt, de míg ők a betonfalnak csapódtak, addig ő rájuk érkezett. Hallotta a csontok reccsenését, vér és agyvelő fröccsent a nyakára és a ruhájára, mielőtt tehetetlenül csúszott volna le velük együtt a földre. Nem tudott levegőt venni, a becsapódás ereje még így is hatott a testére, érezte, hogy valami beszorult és rohadtul fáj... Felnézett a fickóra, aki mellettük állt, de aztán mozgás érzékelt oldalról. Amikor megpillantotta azt a kibaszott Bergströmöt, az adrenalinszint hirtelen emelkedett meg a vérében, eltompítva a fájdalmat. Felmordult, ráüvöltött a faszfejre, amikor az Aviva felé indult.
– Ne merészelj hozzáér... – A figyelmeztető kiáltás egy fájdalomtól eltorzult, artikulálatlan üvöltésbe fordult át, amikor a másik fickó talpa nyomán a jobb felkarjában szilánkosra tört a csont. Az ordításnak még csak vége sem szakadt, amikor ugyanez a másik oldalon is megismétlődött.
Vergődni kezdett a kíntól, nyüszített, mint egy kivert kutya, az adrenalinnak búcsút inthetett. Nem marad a fejében másnak hely, csak az éles, lüktető fájdalomnak, és ha azt hitte, ennyi volt, hát nagyot tévedett. A térdeivel is ugyanez ismétlődött meg, neki pedig a végére már szinte hangja sem maradt. Fekete pontok kezdek táncolni a szemei előtt, szűkölve kapkodott levegőért, várta a jótékony eszméletlenséget, amiről tudta, hogy be fog következni...
Aztán felemelték a földről. Meg sem érezte azt a kis szúrást a homlokán, semmi nem volt ez ahhoz képest, amilyen mértékben a fájdalom a testében lüktetett, de a következő pillanatban a lassan érkező jótékony ködöt felváltotta valami. Az éberség. Élesen, fájdalmasan. A szemei tágra nyíltak, újra felüvöltött, mert törött csontjainak érzése most még élesebben jutott el a fejébe, nem is beszélve a pillanatról, amikor visszazuhant a földre. Irányíthatatlanul, a csontokat tovább aprítva.
– Mihh... vagy... te...? – zihálta, pedig fogalma sem volt róla, hogy tud még beszélni.
Ahogy arról sem, mi jön még.

one last breath || coded by eirik

“so I sharpen my teeth 'cause I love the way it feels when I sink into your skin and draw the only thing that's real
 

Móði && Axel && Uzi

Miután nehéz szívvel ugyan, de maga mögött hagyta Avivát, Uzi kilépett a köztes folyosóra, és - bár ablakok abban a helyiségben is akadtak - csak ekkor tűnt fel neki az odakint tomboló vihar. Észrevette a folyosón őrt álló emberin a nyugtalanságot, többeket rajtakapott, ahogy lopva a telefonjuk képernyőjére lestek, mintha mindenki fontos sms-t kapott volna, vagy olyan híreket, amik fokozott figyelmet igényeltek.
– Mi folyik itt?! – csattant szigorú hangja a megerősített falakon. Néhányan összerezzentek, egy újonc még el is ejtette a telefonját, aminek láttán látványosan megforgatta a szemét, miközben türelmetlenül felsóhajtott. Túl sok embert veszített az Aviváért folytatott küzdelemben, most pedig néhol amatőrökkel volt körülvéve.
Érzékelte, hogy újra kinyílik mögötte az ajtó, ami csak azért nem járt azonnali rendreutasítással, mert a legfőbb bizalmasa, Boaz lépett ki rajta. Felvonta a szemöldökét.
– Nem érjük el a miniszterelnököt, Uzi – kezdett bele a férfi fojtott hangon. – Valami történik a városban. Cunamit emlegetnek, de nem előzte meg földrengés, csak ez a vihar... A szolgáltatók lehaltak és úgy néz ki, annyi a város áramellátásának is. Nem tudjuk, mi folyik odakint, de talán jobb lenne, ha itt maradnál. – Uzi egyáltalán nem szívlelte a gondolatot, hogy Boaz szemeiben őszinte aggodalom és komorság ült. A miniszterelnökkel való találkozói egyébként is túl fontosak voltak, ez volt az egyetlen kapocs, ami tisztán és szilárdan tartotta ott, ahol volt. Az az ostoba Amit még csak meg sem merte kérdőjelezni, hogy ki a jó és ki a rossz Uzi történeteiben.
– Ha a miniszterelnök Haifában ragadt, annál jobban fog örülni a felbukkanásomnak – mondott azonnal ellent. Nem várta meg, hogy Boaz tovább ellenkezik-e - bár egyébként sem mert volna -, ellenőrizte a Berettát a combtokban, aztán határozott léptekkel megindult kifelé.
Ekkor látta meg a vizet.
– Mi a pokol...? – A léptei önkéntelenül is megtorpantak. Homlokráncolva figyelte, ahogy a víz elkezdett beszivárogni a küszöb alatt, mintha csak valami hajtaná előre, miközben a vihar még az előzőeknél is erősebben kezdett tombolni odakint. A mennydörgések mintha megrázták volna az egész épületet is, a villámok pedig csaknem az ablakokat nyaldosták.
Rossz előérzete támadt. Nagyon rossz.
– Mindenki a helyére! – adta ki a parancsot, de közben már sarkon is fordult, futólépésben térbe vissza a helyiségbe, ahol Aviva is volt. Boazon kívül még ketten voltak bent, a legrégebbi és legjobb katonái, akik közül az egyik nyomban be is csapta mögötte az ajtót.
– Mi folyik itt? – sziszegte Boaz feszülten, miközben mellé lépett.
– Dögöljek meg, ha tudom! – csattant fel.
Tekintete az ablakra kúszott, mintha onnan remélte volna a válaszokat, ám a következő pillanatban mintha két robbanás rázta volna meg az épületet egymás után. Az első még kisebb volt, távolabbról hallatszott, de ez sem nyugtatta meg különösebben, mert a hangok alapján akár a kapu is beszakadhatott éppen. Hátrakapta a fejét, és ekkor érkezett a következő, ami már-már egy földrengéssel is felért volna. Az egész épület megingott, bár a helyiségben, ahol álltak, nem keletkezett komolyabb kár. A folyosó menti falon futott csak lassan végig egy repedés és lehullott némi vakolat a felső sarokból. Mind a négyen elhátráltak a faltól, Boaz és a katonák maguk elé emelték a Tavorokat, Uzi pedig a Berettáért nyúlt.
– Őrizzétek az ajtót! – utasította őket, és miközben ők felvették a pozíciójukat, Avivához sietett. Ha hallhatott is odakintről fegyverropogást, nem volt nehéz megállapítani, hogy a felugató fegyverek nem a sajátjaik voltak, az pedig azonnali újratervezést igényelt.
Út közben felkapta a rádióját az asztalról, de csak a velük szemközti helyiségből válaszoltak neki. Azonnal kiadta a parancsot, hogy jöjjenek át ide; minden erejével ezt a helyiséget kellett biztosítania. Az emberei a pillanatnyi csendet kihasználva tértek át, bár úgy érezte, így sincsenek elegen. Csak öt emberrel tudott kiegészülni a csapat, de ezt is értékelnie kellett. Négyüket mindjárt oda is rendelte maguk elé, hogy felemelt géppisztolyaikkal együtt sorfalat képezzenek az ajtó és közte, valamint Aviva között.
Lenézett a nőre, akit mintha magához térítettek volna egy kissé az események, de alaposan meg kellett küzdenie a szervezetében ható koktél erőteljes hatásaival. Látta, hogy a szeme nyitva van, erőtlen és érthetetlen hangok hagyták el telt ajkait, tenyerét a padlóra támasztotta, mintha fel akart volna kelni onnan, de nem volt hozzá elég ereje. Uzi csak ekkor vette észre, hogy a víz már ide is bejutott, bár nem volt elég magas a szintje ahhoz, hogy aggódnia kelljen, Aviva tenyere már abba csattant bele az imént. Egyre növekvő értetlenséggel figyelte, ahogy a víz, bár mindannyiuk cipőjét gond nélkül áztatta el, lassan elkezdte körbevenni Aviva testét, mintha őt nem akarta volna... bántani?
Mi a fasz folyik itt?!
Türelmetlen mordulással nyúlt le a nőért, egyáltalán nem tetszett neki, ami történik. Aviva fájdalmas nyöszörgésével mit sem törődve ragadta meg a felkarját szabad kezével, majd egyszerűen felrántotta őt a földről; csak ne kerülgesse a nőt semmiféle víz. Nem foglalkozott azzal, hogy saját magát is összekeni, úgy igazította Avivát, hogy a teste jobbára az övére feküdjön, karjait a nyaka köré igazította, miközben baljával erősen átfogta a derekát, hogy meg tudja tartani. Jobbjával a Berettát szegezte szilárdan előre, és erre szüksége is volt, mert a következő pillanatban szinte berobbant a helyiség ajtaja.
Kihasználta (volna) az alkalmat, amikor meglátta, hogy egy kibaszottul idegesítően ismerős alakot világít meg éppen a villámlás fénye, célba vette a Berettával, akármi is történt épp az ajtó közelében és az ott álló embereivel. Csak arra nem számított, hogy Aviva - minden gyengesége és a szánalmas állapotának ellenére képes lesz cselekedni. Mielőtt még meghúzhatta volna az elsütőbillentyűt, fogakat érzett a nyaka és a válla találkozásánál, de cseppet sem úgy, ahogy azt a nővel kapcsolatban olyan sokszor megálmodta. Aviva fogai átszakították a bőrt és a húst, ő pedig ösztönből cselekedve üvöltött fel a fájdalomtól, még ha komoly kár nem is keletkezett benne, majd ugyanazzal a mozdulattal ejtette el a fegyvert, amivel lényegében el is lökte magától a nőt, hogy aztán egyik kezét dühösen a nyakára szorítsa.

i'm not a vampire (revamped) || coded by eirik

“so I sharpen my teeth 'cause I love the way it feels when I sink into your skin and draw the only thing that's real
 

Móði && Axel && Uzi

Uzi olyan forróra állította a víz hőmérsékletét az ipari csaptelepen, hogy szinte leégette vele a bőrét is, de muszáj volt, hogy le tudja mosni a megalvadt és rászáradt vérfoltokat is a kezéről, márpedig a feketés-barnás nyomok makacsul beragadtak a körömágyához és a körme alá is. Nem igazán szerette az ilyesféle piszkos munkát, akkor kidonnak vagy kihallgatótisztnek állt volna, de Aviva kedvéért szívesen tett kivételt. Egyébként sem az volt a célja, hogy tönkretegye a nőt, ó, nem. Ha tönkre akarta volna tenni, nem vesződött volna ilyen sokat ezzel az egésszel. Megtehette volna, hogy lemészároltatja kibaszott Bergström hadnagy kibaszott családját mindkettőjük szeme láttára, majd miután hagyta egy kicsit ülepedni a dolgokat - és élvezettel figyelte volna, ahogy a faszfej egy életre meggyűlöli Avivát -, megölhette volna kibaszott Bergström hadnagyot is a nő szeme láttára. Ezúttal végérvényesen. Még mindig nem értette, mégis hogy a picsába élhette túl a seggfej a robbanást, vagy hogy egyáltalán hogyan jutott ki Indonéziából. Hozzáfért a helyi erők vizsgálati aktájához, amit összeegyeztetve a saját információval pontosan tudta, hogy egyetlen működőképes hajó mehetett el a helyszínről, és azon minden bizonnyal Aviva volt. Megfordult a fejében, hogy ennek talán lehet köze azokhoz a furcsaságokhoz, amiket Avivánál tapasztalt az elmúlt két hétben - na jó, az első héten -, de mivel egyelőre azok sem nyertek magyarázatot, inkább nem is túráztatta magát a kérdésen.
Mivel a rozsdamentes acél tálcába csorgó víz még mindig enyhén rózsaszínes árnyalattal bírt, tovább tisztogatta a kezeit, és közben felidézte a napot, amikor Aviva kis híján megszökött. Ha nem a saját szemével látta volna a történteket, valószínűleg nem hitte volna el senkinek a sztorit, már csak azért sem, mert a nő nem sokkal azelőtt kezdett magához térni az utazásra kapott nyugtató-altató koktél után. Épp csak hergelni akarta egy kicsit - Aviva szemei kibaszottul gyönyörűek voltak, amikor dühös volt -, ezért előadott neki egy történetet arról, hogy kibaszott Bergström hadnagy családja mégis az enyészeté lett. (Erről az ötletről egyébként még nem tett le, főleg, miután a faszkalap átrendezte az arcát Oslóban, de mindenképpen videóra akarta venni a dolgot, hogy megmutathassa Avivának, az pedig egy kicsit körülményesebb szervezést igényelt, aminél jelenleg jobb dolga is akadt.) Még soha nem látott olyasmit, mint akkor, bár nem is igazán értette, mi történik. Az egyik pillanatban még előtte állt, a következőben pedig nekirepült a szemközti falnak, jókorát csattanva a hátával, a bent lévő őrökhöz hasonlóan, és mire felnézett, úgy tűnt, Aviva puszta kézzel tépte ki az őt tartó láncokat a falból.
Aztán egyszerűen csak elindult kifelé, és úgy gázolt végig mindenkin, aki az útjába állt, mint egy tank. Kibaszottul csodálatos látvány volt. Még akkor is merevedése volt, amikor két golyót eresztett a nőbe, miközben őt három embere próbálta lebirkózni - és ha nem adja le a lövéseket, nem ők nyertek volna, ebben biztos volt. Talán a lövések sem állították volna meg, de ahhoz épp eléggé megzavarták, hogy az egyik őr be tudja nyugtatózni. Azt azért nagyon sajnálta, hogy innentől kezdve egy kicsit szedálva kellett tartania, de nem akarta megkockáztatni, hogy megismétlődjön a dolog, mielőtt még Aviva megtört volna a kezei alatt. Mert abban biztos volt, hogy meg fog, de sajnos túl alapos kiképzést kapott ahhoz, hogy ez máris bekövetkezzen. Túl jól bírta fizikálisan és mentálisan is, bár utóbbi terén most akadt némi gondjuk, aminek a megoldására még nem jött rá.
Elzárta a csapot, megtörölte a kezeit, majd félig megfordulva nézett hátra a válla felett. Száján elégedett mosoly játszott, nem állt ellen a késztetésnek, hogy visszamenjen Avivához. Átsétált a terem túlsó sarkába és leguggolt mellé, de alig kezdett felé nyúlni, a nő teste megrándult a hideg betonon. A mosolya vigyorrá fokozódott, ez is olyasmi volt, amit még nem teljesen értett, de tetszett neki. Mintha Aviva előre tudta volna, mit akar csinálni, pedig olyan erős dózisban kapta a nyugtatót, hogy most is csak félig volt képes kinyitni a szemeit és lassan, kábán pislogott. Sajnos kénytelen volt ilyen állapotban tartani, mert amikor először akarta végre a magáévá tenni, az enyhe dózis sem bizonyult elégnek, és kis híján ismét kiszabadult. Márpedig ő nem volt hajlandó tovább türtőztetni magát - épp eleget várt márt hozzá, hosszú éveket -, így hát emelt az adagokon, még ha kissé kiábrándító volt is, hogy Aviva közben nem volt teljesen magánál. De egyszer majd ez is megváltozik.
Kisimította a vértől nedves és ragacsos éjfekete tincseket a nő arcából, mire az nyöszörögve ismét megrándult és megpróbált elhúzódni az érintés elől, így a haja visszahullt az arcába. Beteges mosollyal a száján simított végig Aviva sebzett fején, bár az arcán nem igazán voltak sérülések, arra nagyon vigyázott, nem engedett többet egy felrepedt ajaknál vagy szemöldöknél. Nem akarta elrontani a szépségét a későbbiekre való tekintettel, talán ezért is dühítette egy kicsit az a friss vágás a bal orcáján; épp csak simogatni akarta az arcát a pengével, de túlságosan elragadtatta magát Aviva testének élvezetében és megcsúszott a keze. De ennyi talán belefér. Szemei lejjebb kúsztak a nő testére, az elégedettség és a szexuális izgalom egyszerre öntötte el a látványtól, de most úgy döntött, visszafogja magát és hagy neki egy kis nyugtot, egyébként is jelentést kellett tennie nemsokára. Egy kicsit azért még figyelte a művét, hogy magával vigye a képeket arra a rövid órácskára is, amíg magára kellett hagynia; a sérülések nem gyógyultak be többé a testén, túl erősek voltak a szedatív szerek a szervezetében ahhoz, hogy tovább tudja játszani a kedvenc játékukat. Ez is olyasmi volt, amit még nem értett, de mindenképp a végére akar járni... majd egyszer.
Rájött ugyanis, hogy Aviva testén képesek maguktól begyógyulni a sérülések, ha kellően felhergeli, miután megütötte, megvágta vagy meglőtte. A kísérletezésnek az volt a legunalmasabb része, míg kiderítette, mi zaklatja fel leginkább - persze, hogy megint kibaszott Bergström hadnagyhoz lyukadtak ki -, de azt kifejezetten izgalmas volt kideríteni, hogy mi mennyi idő alatt gyógyul be a testén. Egy zúzódás gyerekjáték volt, egy mély vágás úgyszintén. Amikor eltörte az ujját, az már egy fokkal lassabbnak bizonyult, csak úgy, mint a golyó súrolta seb, bár már ezeknél is emelnie kellett egy kicsit a dózist, és lehet, hogy az is közrejátszott. Az utolsó lépcsőfok az volt, amikor átlőtte a vállát, úgy, hogy a golyó a csontot is érje - akkor nem volt biztos benne, hogy nem ment-e túl messzire, de végül is fél napnyi vér és verejték után ott is célt értek.
Ez viszont egyelőre a múlté volt. Kíváncsi volt rá, hogy később tudják-e majd alkalmazni a jelenlegi sérülésein is a dolgot, de egyelőre nem merte csökkenteni a dózist, így nem volt gyógyír sem a törött bordákra, sem az ujj- és ütésnyomokra, sem az egyéb zúzódásokra. A bőrét sok helyen mélyebb vagy kevésbé mély vágások tarkították, ezek között is volt friss és kevésbé friss - bár a kedvence egyértelműen a belső combjába vésett három betű volt -, mint ahogy a zúzódások színei is különböző árnyalatokban játszottak már. Éppen a nő nyakán díszelgő sötétlila ujjnyomokban gyönyörködött - amiket szintén egy elragadtatott pillanatában festett oda, miközben alaposan megdolgozta a testét -, amikor feltűnt neki a szaggatott légzés. Az ellenkező mozdulatokkal és nyöszörgéssel nem törődve fordította félig a hátára Avivát, homloka enyhe ráncokba gyűrődött, miközben szemügyre vette a hasát. Elgondolkozott rajta, hogy talán túl messzire - vagy inkább mélyre - ment azzal a vágással, mert még mindig friss vér szivárgott a sebből, amiből gyanúsan sok gyűlt össze a nő teste alatt is, de becsületére legyen szólva, nem igazán ez érdekelte korábban. A felkarjába ékelődött lövedéket sem szedte még ki, csak a sebet tárta fel újra és újra játékidőben, amikor Aviva magánál volt és érezte a fájdalmat, pedig kezdte úgy érezni, hogy talán ideje volna. Végül mégis inkább csak vállat vont, bár a tenyere alatt érezte, hogy Aviva bőre gyanúsan hűvös.
Felegyenesedett és elindult vissza, az asztala felé, ahol a szerszám-gyűjteménye volt, de ezúttal nem egy újabb szikét vagy kést vett fel onnan, hanem a rádióját. Rövid parancsot vakkantott az eszközbe, aztán türelmetlenül dobolt a lábával, míg arra várt, hogy az ügynöknő belépjen a hangárba, pedig az egész nem vett igénybe többet fél percnél. Az ajtó kitárult, a belépő Cohen pedig először rá, aztán a földön heverő, mozdulatlan Avivára pillantott. Látta a nő arcán a rándulást, még nem tudta eléggé leplezni az érzelmeit, ez pedig feldühítette.
– Adjon rá valami ruhát! – utasította Cohent, kezével türelmetlenül mutatva a fém szekrénysorra a fal mentén. Ő maga nem akart ilyen alantas feladatokat csinálni, ahogy egyetlen férfire sem bízta volna a feladatot, de legalább Aviva testhőjét meg akarta őrizni valamennyire. Nem örült volna neki, ha mégis tönkremegy a kedvenc játékszere.
Megvárta, míg Cohen elővett a szekrényből egy nadrágot és egy rövidujjú pólót, majd azt is végignézte, ahogy nehézkesen, de Avivára rángatta azokat. Nem tudta eltüntetni az arcáról az érzéseket, ami tovább dühítette Uzit, viszont nem foglalkozott Aviva ellenkezésével vagy épp fájdalmával sem, teljesítette a parancsot, és ez jó pont volt. Miután Cohen újra összecsatolta a lánchoz kötött bilincseket Aviva véres, sebes és megzúzódott csuklóján, egyetlen türelmetlen intéssel küldte ki a hangárból, aztán a telefonjára nézett. Késésben volt a találkozóról a miniszterelnökkel. Bosszúsan fújtatott egyet, felkapta a Berettáját az asztalról, de mielőtt kiment volna a teremből, még egyszer mosolyogva Avivára nézett.
– Hozassátok ide az orvosi felszerelést, mire visszaérek. És takaríttassatok fel alatta – fordult az ajtóban őrt álló embereihez. A tisztaságra mindig kínosan ügyelt, élvezni akarta Avivát, nem mocsokban tartani, és bár megvolt a maga bája a most a nő teste alatt összegyűlt vértócsának, nem szívesen tapicskolt volna abban az éjszaka folyamán.
Ezután már tényleg elindult, de csak a tágas folyosóra kilépve szembesült azzal, hogy odakint olyan erőteljes vihar dúlt, mintha Isten haragja csapott volna le a hegyek közé.

i'm not a vampire (revamped) || coded by eirik