“call me a bitch, they're calling me reckless, call me whatever you want, it's not gonna make you forget that
 

Elof && Anna

Dühös voltam. Nagyon dühös. És ezt még csak nem is titkoltam, egyáltalán, senki előtt. Tudta a Sofőr Fiú, megtudta az a két járókelő, akiket kis híján felökleltem azon a két méteren a kocsitól a bejáratig, érezte a kis híján megolvadó kilincs, a majdnem leszakadó csengő, és megállapíthatta az eladó kislány, akinek az volt az egyetlen szerencséje, hogy nem próbált fizikailag is megállítani, megelégedett a szavakkal. Szívesen csináltam volna belőle élő fáklyát ellenkező esetben, de valamiért megmaradt ez a fajta bölcsessége, aminek a forrását akkor sem firtattam volna, ha érdekel. Mondjuk, nem is érdekelt. Aki érdekelt, az hátul bujkált a irodában, ahol egyszer már bizalmat szavaztam neki, ki tudja miért...
De hiába uralkodtam magamon egyelőre, azt elhatároztam, hogy nem csak az én tanulópénzem lesz drága. Ezért volt az, hogy az ajtót is szinte betörtem magam előtt, mint finoman benyitottam volna rajta - a kopogás intézményéről már ne is beszéljünk -, aztán egyszerűen csak az asztalára hajítottam az átkos ékszert, megállva a szoba közepén, szinte felnyársalva a tekintetemmel. Az a nyugalom, amivel rám nézett, letette a tollat, majd hátradőlt, csak még jobban felbőszített, a levegő elkezdett felforrósodni körülöttem, de szerencséjére elég nagy volt az önuralmam ahhoz, hogy ez ne gyűrűzzön tovább. Egyelőre. Felhorkantam, amikor hangot adott az örömének, és inkább nem is válaszoltam semmit, csak rámeredtem, jelezve, hogy nem fogom bevenni ezt a hülyeséget, és én pláne nem örülök.
– Egy kicsit késő már a játszadozáshoz, nem gondolja? – kérdeztem vissza megvetően. – Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, miről beszélek. Vagy talán annyira nem ért a szakmájához, hogy azt sem tudja, mit csinált? – vontam fel a szemöldökömet. Ezt a maszlagot sem vettem volna be, de még ha így is lett volna, a lényegen ez sem változtatott volna.
– Azt hittem, egyértelműen megegyeztünk abban, miért fizetek. Annak a gyűrűnek semmi köze ahhoz, amire felkértem, Mr. Jensson – folytattam, gúnyosan hangsúlyozva bizonyos szavakat, állammal undorodva bökve az asztalra dobott ékszer irányába a megfelelő pillanatban. – Elárulja, miért vert át, vagy erőszakkal kell kiszednem magából? – fúrtam pillantásomat az ő viharos, szürkéskék szemeibe. A dühöm majdnem szó szerint lángolt körülöttem, de még így is képes voltam jéghidegen nézni rá, mintha legalábbis a húgom képességeinek egy részét is birtokoltam volna. Nem is kiabáltam, a hangom inkább csak vágott, mint egy éles penge, de így is teljes lelki nyugalommal fenyegettem meg.

runaway || coded by eirik

“call me a bitch, they're calling me reckless, call me whatever you want, it's not gonna make you forget that
 

Elof && Anna

Éreztem, hogy egy ér ugyanolyan ritmusban lüktet a halántékomon, mint ahogy a méreg járta át a testem és a lelkem. Csaknem hét évszázad után életemben talán másodszor éreztem igazi, valós, mélyen gyökerező gyűlöletet, olyasmit, amit Thamira iránt tápláltam annak idején, de annyira azért még nem szörnyűt. Csak majdnem. És láss csodát - ez is a kibaszott törpékhez volt kapcsolható. A szüleimet már nem tudták újra megölni, de velem sem kellett volna szórakozniuk, egyiküknek sem.
Igazából elismerésre méltó volt, hogy ennyi évszázad után még elő tudta belőlem hozni azt a lélekállapotot, amikor koncentrálnom kellett annak érdekében, hogy ne lobbantsak spontán lángra mindent magam körül. Pedig, egek, hogy mennyire kedvem lett volna a levegőbe röpíteni az üzletét! Az egészet, úgy, ahogy van, vele együtt. Még nem is mondtam le teljesen a lehetőségről, de előbb dolgom volt: ki kellett derítenem, miért. Nem szoktam mérlegelni, amikor bosszút esküszöm, azt mindig, töretlenül végre is hajtom, de amikor olyan helyről érkezett a támadás, ahonnan nem számítottam rá, olyankor azért mindig utána mentem az okoknak is, csak a miheztartás végett.
Különösen, ha a húgomat is érintette a dolog. Márpedig azt a kurva gyűrűt Izzynek is kölcsönadtam nemrég, mert ment a színe az egyik fellépő ruhájához. Csak félig voltam hálás, na jó, inkább negyedrészt, mert egyébként ez világított rá arra, hogy az erőm abnormális viselkedésének hátterében éppen az a rohadt ékszer lehet, háromnegyed részben viszont a haragom csak mély mélyebbről tört fel, amiért a gyűrű így Izzy erejével is szórakozni kezdett. És ha valamiért jobban tudtam haragudni annál, mint amikor velem szórakoznak, az az volt, amikor a húgommal szórakoztak.
Becsaptam magam mögött a kocsiajtót, az állandóan ügyeletes sofőröm - akiknek még mindig nem tudtam a nevét - pedig bölcsen nem kérdezett vagy mondott semmit. Összepréselt fogakkal, megfeszülő állkapoccsal léptem be az üzletbe, a tenyerem kis híján megolvasztotta a kilincset, az ajtó fölé akasztott kis csengő pedig, amely finom csilingeléssel volt hivatott felhívni a figyelmet az új vevő érkezésére, csaknem leszakadt a helyéről. Rá sem hederítettem az eladópult mögött hápogó nőre, ismertem már a járást, egyenesen hátrafelé vettem az irányt, a tulajdonos irodája felé, nem törődve azzal sem, amikor próbálta a tudtomra adni, hogy nem mehetek oda csak úgy.
Dehogynem mehetek.
Csak a magassarkúm határozott koppanásai jelezték a közeledtemet, mielőtt az iroda ajtaja is hasonló finomsággal vágódott volna ki előttem, rohadtul nem érdekelt, mit csinál odabent, felőlem akár a norvég királynét is kefélhette volna épp az asztalon. Az általa készített gyűrűt egy kis tasakban fogtam a két ujjam között, mint valami undorító dolgot, amihez hozzá sem akarok érni, tekintetem szinte felnyársalta a férfit, miközben a tasakot ívesen az asztalára dobtam. A gyűrű fémes csilingeléssel landolt az asztallapon.
– Várom a magyarázatot – mordultam fel, megállva az iroda közepén. Összefontam a mellkasom előtt a kezeimet, úgy bámultam rá izzó szemekkel.

runaway || coded by eirik