Móði & Aviva

in the dark I learned to love again
a sacred place,
it's always been where souls depart
and life begins
the dark led me to light again

Eleinte talán nehéz volt rávennem magam az indulásra - repülő nélkül azért nem túl kellemes a Ramsund-Oslo távolság -, de már út közben is be kellett látnom, hogy jó ötlet volt. Nem diktáltam nyaktörő tempót, több helyen is megálltunk Skyggével, így nem fáradtam el nagyon, a figyelmem pedig elterelődött Axel hiányáról. Persze folyamatosan helyzetjelentéseket küldtem neki üzenetben, csak hogy tudja, minden rendben van - és nyilván ugyanezt elvártam tőle is, amikor ideje engedte. Nem akartam, hogy aggódjon miattam, de nekem is tudnom kellett, hogy ő is jól van.
Az ismerős ház elé kanyarodva pedig csak újfent megerősítést kap a jó ötlet volt érzés. Innen már csak egy gyors üzenetet küldök Axelnek, hogy tudja, az unokatesóm miatt nem fogok válaszolni egy ideig, nem azért, mert elkapott a világvége. Aztán már trappolok is az ajtóhoz, és bár látom Módin, hogy - ahogy sejtettem - az ittlétem már nem teljes meglepetés, azért akkor igenis megleptem, amikor megérezte, hogy itt vagyok. Persze szívja egy kicsit a véremet, de nem baj, én is csak vele nevetek, miközben alaposan megölelem.
– Na ezt már szeretem hallani – vigyorodom el, amikor már azt mondja, hogy nyugodtan zavarjam, amikor és ameddig csak akarom.
Mosolyogva lépek be, aztán odaadom neki a kabátomat és kibújok a bakancsaimból. A tekintetem körbejár az ismerős falakon és bútorokon; életem egyik legnehezebb időszakát töltöttem itt, mégsem rándul görcsbe a gyomrom, csak  hálát érzek, ahogy felidézem, mennyit köszönhetek Módinak.
– Egy kicsit mindig otthon fogom érezni magam itt – mosolygok rá ezekkel az érzésekkel a szememben, aztán míg követem a konyhába, már a hogyléte felől érdeklődök. A válasza pedig kicsit sem meggyőző, de ahogy összevonom a szemöldököm, már tereli is rám a szót. Ezen egy kicsit forgatom is a szemeimet, de hagyom neki, egyelőre.
– Az az igazság, hogy egy hete ölni tudnék az almaléért, szóval ha van... akkor nem kísértem a sorsomat azzal, hogy megmérkőzzek veled – nevetem fel magam. – Egyébként szerencséd van, mert most éppen nem vagyok éhes, de néha még mindig elég kiszámíthatatlan a dolog. Lehet, hogy fél óra múlva úgy érzem majd, be tudnék falni egy fél tehenet – grimaszolok egy félmosollyal. Néha csodálkozom, hogy még nem híztam dupla méretűre, de szerencsére nem vagyok tunya típus, szóval nem nagyon fognak rajtam a kilók.
– Mi remekül vagyunk, egyébként – válaszolom meg a kérdését is végül, a szám sarkában bujkáló mosollyal. Egyik tenyeremet a hasamra simítom, bár az még mindig olyan lapos, hogy senki nem mondaná meg, hogy van odabent valaki. Bár most már nem sokáig lesz így, azt hiszem. – Ahogy közeledik az őszi hideg, egyre inkább visszasírom Olaszországot, de az az igazság, hogy Ramsund után még Oslo éghajlata is egészen kellemes – nevetem el magam. – Persze azon kívül is jó volt egy kicsit eljönni. Az esküvő óta nem láttalak titeket, és most Axelt sem engedik majd haza hetekig, szóval... gondoltam jobb így, mint beragadva a négy fal közé – szelídül egy kicsit a mosolyom. Még mindig nem tudtam teljesen hozzászokni, hogy ilyen hosszú időkre kell nélkülöznöm Axelt, és még ha nem is másítanám meg a döntéseimet, azért nem tagadom, hogy nehéz. Néha jobban bírom, néha kevésbé. A teljes összeomlásom az orvosnál például kifejezetten szörnyű volt.
– Egyébként... mit mondtál neki az esküvő előtt? – kérdezem kíváncsian. Axel nem volt hajlandó elmondani, de én akkor is tudni akarom. Nem gondolnám, hogy Módi megfenyegette volna, vagy bármi ilyesmi, de azért az Izrael után történtek miatt az ő viszonyuk nem volt teljesen... sima. Még akkor sem, ha segített Axelnek eltakarítani a múltamat; valószínűleg azt sem miatta csinálta.
– És most te jössz! – bökök rá aztán. – Mi az, hogy "megvagy"? – rajzolok idézőjeleket a levegőbe a megfelelő pontokon egy átható pillantás kíséretében. – Ennél sokkal részletesebb beszámolót várok el.

Móði & Aviva

in the dark I learned to love again
a sacred place,
it's always been where souls depart
and life begins
the dark led me to light again

Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd azt mondom, Norvégiában enyhe lehet az ősz, de minél közelebb kerültünk Oslóhoz, ezt éreztem. Ramsund annyira északon van, hogy az ottani klímához képest itt már nem is fagy be a seggem. Annyira.
Persze Olaszországba még mindig szívesebben visszamennék, főleg, ha a nászutunkat ismételhetnénk meg Axellel, de hát vannak dolgok, amiket el kell fogadnunk. Mint például azt, hogy neki vissza kellett térnie a munkához, és nemrég megint valami olyan gyakorlatra vitték, hogy biztos volt: két, de lehet, hogy három hétig sincs esélye, hogy hazajöjjön. Egyáltalán nem könnyű, még mindig, minden egyes napot megszenvedek nélküle, de kitartok érte és mindig igyekszem nem mutatni, hogy mennyire hiányzik, amikor beszélünk. Tudom, hogy neki is épp elég nehéz, anélkül is, hogy még az én fájdalmamat is magára venné.
Most viszont éppen azért jöttünk vissza Skyggével egy kicsit a városba, hogy eltereljem a figyelmemet. Katre is ráfér a társaság a fiúk nélkül, és a saját családomat sem láttam az esküvő óta, így beiktattam egy hazalátogatást. Nem mondom, hogy nem volt fárasztó egyedül levezetni, de kétszer is megálltunk út közben - bizonyos okokból fáradékonyabb vagyok és jobban is vigyázok magamra -, Skygge pedig egyébként is figyelt rám, mint mindig. Már csak ezért sem kényszerítettem volna be egy gép rakterébe, még két órára sem.
Skygge viszont most Kat vendégszeretetét élvezi, én ugyanis épp egy meglepetést hajtok végre a Range Rover kormánya mögött. Egy nagyon is ismerős ház előtt parkolok le, már előre nagy mosollyal az arcomon; ugyan kötnek ide borzasztóan nehéz emlékek is, ezekre egyszerűen csak nem gondolok többé. Kiszállok, bezárom magam mögött az autót, aztán az ajtóhoz lépek és becsengetek rajta, várva, hogy a kedvenc fél-unokatesóm megjelenjen és kinyissa. Ha pedig ez megtörténik, elvigyorodva tárom szét a kezeimet.
– Meglepetés!
Oké, valójában fogalmam sincs, mennyire meglepetés ez, mert lehet, hogy érezte a jelenlétemet, de azért... remélem, ha így is volt, legalább akkor meglepődött, mert senkinek nem szóltam, hogy a városba jövök. Ha Módi magától nem ölel meg, akkor megteszem én - lehet, hogy szentimentális is lettem? -, aztán újra rámosolygok.
– Remélem, nem rosszkor jöttem, mert sokáig tervezlek zavarni – közlöm vele. – Legalább egy hétig a városban vagyok, úgyhogy készülj fel, hogy a te nyakadon is sokat fogok lógni – teszem még hozzá kiszélesedő mosollyal.
Ha közben beinvitál, nem kéretem magam, és míg odabent megszabadulok a kabátomtól és a bakancsomtól, őt figyelem érdeklődve.
– Mesélj, hogy vagy? – öntöm szavakba is ezt az érdeklődést. Lehet, hogy arra is kíváncsi vagyok, mi a helyzet azzal a szépséges istennővel, de azért megadom neki az esélyt, hogy magától meséljen, mielőtt pofátlanul rákérdezek.