Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Manapság kevesen ismerik már Andvaranaut történetét, és aki ismeri, az is leginkább ködös legendának tartja. Mármint itt, Midgardban természetesen, ami nem meglepő, lévén, a halandók jórésze mindent hajlamos kizárni a tudatából, ami nem simul bele egocentrikusan szűklátókörű kis életük szürke hétköznapjaiba. Az istenek, félistenek, álfok, törpék és a többi lény puszta létezése is a feledés homályába kezd merülni, nemhogy a tiszteletük, amivel adóznia illene az emberiségnek előttünk.
Félreértés ne essék, nem mintha elvakult rajongója lennék például a saját fajtámnak; a törpék gyakran lehangolóan kevésre jutnak akár ezeréves életük során, noha ez nem annak következménye, mert kevésre vagyunk hivatottak, sokkal inkább mondanám, hogy sokszor nem tudjuk kiaknázni a képességeinket és nem tiszteljük meg saját magunkat azzal, hogy elismerjük és megéljük nagyságunkat és erőnket. Ez persze csak az én véleményem. Személyem mindazonáltal kiemelkedik a tömegből, lévén magam vagyok Andvari, a valaha élt leghatalmasabb és legtiszteletreméltóbb törpe. Talán vannak, akik ezt vitatnák, de kérlek, csak egyvalakit mutass közülük, akinek véleményére akár csak egy pillanat erejéig is megfontolom, hogy adjak bármit is.
Én tehát egyfajta kivételt képezek a törpék között, köszönhetően annak, hogy többszáz évvel ezelőtt megalkottam Andvaranautot, a gyűrűt, amely végtelen gazdagságot hoz tulajdonosának. Minden rendben is volt, amíg ez a bizonyos tulajdonos jogszerűen én voltam, azonban mohó, galád kezek hamar megkaparintották a nemes ékszert, én pedig nem tűrhettem, hogy mindenféle népek az én munkám gyümölcsét élvezzék; átkom, ami innentől kezdve a gyűrűt sújtotta, életeket követelt. Nem kár persze azokért az életekért, melyek megloptak, s lebecsülvén képességeimet azt gondolták, túljárhatnak az eszemen. Vesszenek ők is és családjaik velük együtt.
Az átkot felismerve azonban a gyűrűnek nyoma veszett, miután Gunnarr, a burgundi király megszabadult tőle valahol itt, Midgardban. Hosszú ideig kerestem, mielőtt arra az elhatározásra jutottam, hogy hagyom, hogy a sors döntse el, ki kezébe kerül majd, noha ártatlan életekbe kerülhet, ha megtalálják. Azonban azóta, hogy az istenek és más lények sorozatosan érkeznek Midgardra, hogy felelevenítsék a halandók emlékezetét, miközben tagadhatatlan a megmagyarázhatatlan feszültség, mely fajok háborúját hordozhatja magában, újra itt vagyok, és ezúttal nem adom fel, amíg meg nem találom aranyból formált gyermekemet. Részint talán valóban nem szeretném, hogy olyanok életét oltsa ki, akik nem szolgáltak rá, még erősebb motiváció azonban minden eddiginél erősebben lángoló büszkeségem és a jogos vágy, hogy a birtokomban legyen, amit teremtettem, és magam használjam erejét és hatalmát aszerint, ahogy jónak látom.
Olyan időket járunk, amikor alaposan meg kell gondolni, kinek az oldalán állunk, azonban a döntést nem halogathatjuk már soká’. Életem jórésze már mögöttem van, azonban a bő kétszáz évet, amit még evilágon töltök, biztonságban, és úgy saját, mint a törpefaj nagyságának méltó megünneplésével óhajtom eltölteni, mindehhez megkötve azokat a szövetségeket, amik előrébb mozdítják ezen törekvéseimet.

Körülbelül egy évvel ezelőtt érkeztem Midgardra, egészen pontosan Nuukba, Grönland fővárosára, innen ered az emberek világában használatos inuit nevem. Oslóba mindössze pár héttel ezelőtt települtem át, immáron, mint sikeres ékszertervező, és ezúttal tudom, hogy forró nyomon vagyok. Érzem, hogy hamarosan meglelem a gyűrűt, akárhol, vagy akárkinél is legyen éppen; hogy adott illetőt elpusztítani akarom-e majd az átok által, vagy inkább megvédeni tőle, az a jövő kérdése. Mint ahogy az is, sikerül-e a tömérdek élettapasztalattal, és még inkább, a törpékről általában nem feltételezendő, furfangos észjárásommal megtalálnom a társaságot és a helyet, amik a túlélés kulcsát jelenthetik majd egy esetleges világok között átívelő konfliktus során.
Mondd, hogy túl élénk a fantáziám, hívj vészmadárnak; de a mottóm a „jobb félni, mint megijedni”. A másik pedig a „hulljon a férgese”. És ez a hozzáállás rengeteg helyzetből hozott már ki győztesként...




- Most komolyan ez a terved, Ern? Azt hittem, lazítasz egy pár napot. Elmehetnénk valamerre. Azt hallottam, gyönyörűek a fjordok fent, Geirangernél.
- Kérlek, emlékeztess a pillanatra.
- Milyen pillanatra, Ern?
- Arra, amelyikben megengedtem, hogy bárhogy máshogy szólíts, mint Mr. Igaluk.
- Ez most komoly, Ern?
- Mást is tudsz is kérdezni, vagy tényleg ennyire limitált a szókincsed?
- Jobb, ha tudod, hogy nem a háziszolgáddal beszélsz. A flancos házadban élek, de tudod, hogy a segítségedre vagyok. Okkal találtunk egymásra. És akkor még nem is hozom fel mentségemként azt a pár hónapot, amikor édeshármasban éltünk együtt azzal a halandó lánnyal. Nem tudom, rémlik-e, haver, vagy arra is emlékeztetnem kell…
- Inkább maradjon az Ern, azt valahogy majd elviselem, ha ragaszkodsz hozzá.
- Tessék?
- Úgy értem, ha még egyszer havernak hívsz, esküszöm, megöletlek.
- Ahhoz képest, hogy vadidegenekkel is milyen sikamlósan simulékony tudsz lenni, ha úgy kívánja érdeked, velem elég nagy tahó vagy, jó lenne tudni, miért.
- Kimondtad a kulcsszót.
- Mármint?
- Érdek. Miért kéne kedvesnek lennem veled, ha nincs rá nyomós okom és egyszerűen idegesítesz ma reggel?
- Aha, szuper. Esküszöm, követlek ma, és mihelyt csukává változol, kifoglak és elviszlek a halpiacra eladni. Apropó, tehát a terved: tényleg egy hal alakjában óhajtod kihallgatni azt a két óriást, akikről feltételezed, hogy sokat tudnak?
- Andvari vagyok, Andvaranaut megalkotója és az egyetlen törpe, aki képes hal alakját ölteni. Bocsásd meg, ha kihasználom az adottságokat, amelyekkel rendelkezem.
- Hagyd abba az önérzeteskedést, egyszerűen csak aggódom érted. Vagy talán még azt se, egyszerűen csak el akartam menni a fjordokhoz.
- Hát menj, én nem tartalak vissza.
- Nem-nem, Ern, csakis veled. Ha odaérünk, rá akarlak venni ugyanis, hogy átváltozz, és bedoblak a fjord jeges vizébe. Remélem, sosem találsz vissza. Illetve, talán meg sem várom, hogy átváltozz, csak simán belefojtalak. Igen, ez jobb, ehhez a fjordok sem kellenek, elég a medence.
- Van elég ellenségem, te légy inkább a barátom.
- Nocsak, elhangzott: nem szövetségest mondtál, hanem barátot.
- Ne élj vele vissza, mert megvannak a kapcsolataim.
- Vágom, egy vagyok közülük. De kösz, azért értékelem a… tulajdonképpen nem is tudom, mit értékelek.
- Engem. Engem értékelsz, mert az vagyok, aki. Természetesen megértelek, normális, hogy így érzel.
- Menj, Ern, ússz egyet inkább, aztán ha levedletted a pikkelyeidet, mondd el, mit hallottál.
- Ha úgy találom jónak, elmondom majd, ami rád tartozik belőle. Este jó lenne kipróbálni az új olasz éttermet a Stortingsgatán.
- Kikészítesz.
- Akkor jó.
- Foglalok asztalt.
- Köszönöm.
- Ern…
- Hm?
- Vigyázz magadra. Nem vagy halhatatlan.
- Az nem. De talán nincs is rá szükségem...