Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Amikor kislány voltam, úgy képzeltem a házasságot, mint valami csudiszuper, rózsaszín, habosbabos tortát, finom töltelékkel. Szerettem anyuci szekrényéből kirángatni egy fehér lepedőt, magam köré csavarni, és a bátyám kezét fogva oltárhoz vonulni, ami esetünkben konkrétan a konyhapult volt. Így több, mint húsz év elteltével nehezen passzolt a jelenlegi tapasztalatom ezekhez a régi álmokhoz; talán erős túlzás volt ma reggel úgy búcsúzni Jens-től, hogy Utállak. Kibaszottul utállak. Pedig valahol igaz volt; átkoztam a napot, mikor gyűrűt húzott az ujjamra. Szinte a fülemben hallottam Svenja hangját: én megmondtam. Meg, baszki! Te megmondtad. De mikor hallgattam én utoljára egy józanul gondolkodó ember szavára? Na ugye.
Elviharzottam a saját lakásomból - úgy ám, az a lakás az enyém! A férjem szokatlanul nyugodt természet volt - a tedd ki, hadd hűljön tipikus esete és megtestesítője. Álmatlan éjszakáimon gyakran kérdezgettem magamtól, hogy mégis mit szerettem én benne, és nem is kellett sok időt várnom, hogy eszembe jusson mindaz, amit annak idején megláttam benne. A humorát. A karizmáját. Az ambícióját. Meg igazából elég jóképű is a szentem. Igazi főnyereménynek tűnt - ki gondolta volna akkoriban, hogy egy címeres szoknyapecér? Félreértés ne essék, nem ártatlan flörtök miatt szerettem szétkarmolni az arcát. Még ha csak képletesen is... volt valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzésem. Egy laza flört nem ütötte meg az ingerküszöbömet. De az érzés, ami elkapott, ha vele voltam, régen nem a könnyedségről és szerelemről szólt. Hát lehet így élni?
Csapzott volt a hajam, mikor beértem az irodába. Szerettem a munkámat, tervezőként élhettem a kreatív vénámmal, arról nem is beszélve, hogy az egyetemi évek alatt ismertem meg Svenja-t. Ki másnak panaszkodtam volna el, amikor az utolsó szemeszterben majdnem buktam mindent? Persze azért, mert a tanár nem kedvelt. Régi, szépséges idők. Mindig is arról álmodtam, hogy egymáshoz közeli helyeken fogjuk húzni az igát, még ha az életpályánk és a szakmánk más is volt, aztán a szünetekben egy közeli kávézóban iszogatjuk a habos cappuccino-t... na jó, ez mondjuk így is gyakran megtörténik, pedig van közöttünk két háztömb. Két egész háztömb. Néha borzalmasan távolinak tűnik. Na mondjuk nem az a fajta lány vagyok, aki elbújik a mosdóban, és zokogva hívja a legjobb barátnőjét. Valójában nem szerettem kifecsegni azt - na igen, pont ezt az egyet! -, hogy néha igazán nagy fasírtban vagyunk Jens-szel. Sven valódi ösztönlény tud lenni, még a végén átrendezi Jens képét, méghozzá úgy, ahogyan azt én már elképzeltem fejben. Párszor...
- Bekérhetném a La Guna irodaház eddigi terveit? Köszönöööm. - Sietve haladtam el az asszisztensem asztala mellett, miközben az órámat bűvöltem. Csak egy percet késtem. Nem is tűnt fel senkinek. Azt hiszem...
Úgy vágódtam le a székemre, mintha valami mentőöv lett volna. Az én kis kuckóm. Szigorúan férjmentes övezet. Maradjon is így. Esküszöm, még a számát is letiltatom, ha itt próbálna meg hívni.
A tervek hamarosan az asztalomra kerültek, az asszisztensem pedig még egy finom kávét is mellékelt mellé - komolyan, egy csoda ez a lány. A legjobb referenciát fogja kapni tőlem. Úgy, ahogyan én a legjobb kávét tőle. - Keresnek telefonon, Lin. - Ütötte meg a fülemet a hangja, én pedig nagyot sóhajtva dobtam le a kávét - jó, nem szó szerint. Az még tőlem is váratlan mozdulat lett volna. A tervrajzoknak pedig szépen annyi lett volna... - Igen, tessék, Lin Morck. - Felálltam a székből, miközben beleszóltam a telefonba, elsétálva az ablakhoz. Csodálatos volt innen a panoráma, de a következő másodpercben már nem az kötött le, hogy milyen szépen süt a nap a szomszédos irodaház felett, hanem a komoly, kimért hang, és az általa diktált új megbízás.