Swanhild Meyer

Elküldésének ideje — Kedd Márc. 08, 2022 3:43 pm

Gratulálunk, elfogadva!

fáradj beljebb, lépj be közénk

Az előtörténetedben nem találtunk kifogásolnivalót, így hát az istenek nevében felhatalmazunk rá, hogy birtokba vedd Oslo utcáit!

Mielőtt még azonban fejest ugranál a játéktérbe, lenne néhány fontos kérésünk. Az első és legfontosabb, hogy tégy egy kört a foglalóinknál! Mindenképpen szükséged lesz az avatarod és a neved lefoglalására, nehogy mást is megkísértsenek a vonásaid, vagy éppen a neved csengése. Feltételezzük azt is, hogy mindenkinek van munkahelye - legyen az legális, vagy kevésbé legális -, ami ráadásul remek kiinduló alapja lehet jövőbeli plotoknak, ne felejtsd hát el megmutatni, mivel foglalkozol! Oldalunk tematikája szorosan összefügg a skandináv mitológiával és annak valamennyi szereplőjével, de mindenkinek furcsa lenne, ha Mindenek Atyja egyszerre két ember képében is az emberek között járna, igaz? Nagyon fontos tehát, hogy lefoglald a rendeltetésedet is, amennyiben a skandináv mitológia egy jelentős szereplőjét alkottad meg, annak leszármazottja vagy, vagy éppen egy óriással gazdagítottad a karakterek táborát.

A foglalók maradéktalan kitöltése után mindenképp szakíts időt annak ellenőrzésére, hogy kitöltötted-e a profilodban a fő karakteredre vonatkozó részt. Ne aggódj, ezt csak a Staff látja majd, és ha nem szeretnéd, nem is adják tovább senkinek a titkodat, nekik azonban fontos információként szolgál mindez.

Ha pedig minden fenti kötelező lépéseken túl vagy, nincs más hátra, mint előre! Ne aggódj, ha nincs még partnered az első játékodhoz, csak be kell lesned a ebbe a topikba és feladni egy csábító hirdetést, vagy épp lecsapni egy hozzád hasonlóan pajti után ácsorgóra. Az sem baj, ha van a fejedben egy konkrét plot, az ilyen irányú kecsegtető hirdetéseknek is kialakítottuk a megfelelő platformot. Esetleg egy konkrét személy hiányzik az életedből? A keresett karaktereink között neki is lesz helye.

Ne feledd: ha úgy érzed, valami igazán nagy és meghatározó dolog történik veled, ami másokra is hatással lehet, ne habozz egyeztetni a Staffal, érdeklődve hallgatunk!

Plotban és reagokban gazdag időtöltést és jó játékokat kívánunk!

Swanhild Meyer ;;

— Lily James — majdnem anya — halandó — saját és keresett

egy senki VAGYOK

25

toxikus ;

a családom szerint

erkölcsi nulla ;

az ellenségeim szerint

tökéletes ;

szerintem

A múltad meghatároz, de nem lehet teher

minden a mély felszín alól

Mindig is rendes gyerek volt: illemtudó, kedves. Csak... olyan kis semmilyen a szentem.
Elég korán megtanultam már, hogy hogyan kell tökéletesen viselkedni. Emberként, gyermekként, lányként és mostmár nőként.
A legjobb gyermek voltam ugyanis a családom számára; a szüleimnek egyetlen egy rossz szavuk sem lehetett rám, hiszen mindig minden kérésüket szó nélkül, szinte azonnal teljesítettem. A testvérem életterét is tiszteltem - annak ellenére, hogy a közvélemény szerint általában két dudás nem fér meg egy csárdában -, soha sem voltam mellette az az idegesítő kishúg, akit ellopta volna előle, tőle a szülők szeretetét vagy pedig, akinek előszeretettel titkolta volna el jelenlétét az ismerősei, pláne a barátai elől. Helyette szerettem és törődtem vele - éppencsak annyira, amennyire a magam módján tudtam, ahogyan a család más tagjaival is tettem. Nem túlságosan nagyon, de az elvárt érzést egészében teljesítve.
Olyan gyermek és testvér voltam tehát, akire minden család vágyna. Csak talán a kelleténél jobban átlag alatti.

Mintha nem is igazán élt volna soha sem. Tényleg, még a tizenhatodik születésnapi partiját sem élvezte, kicsit sem. Pedig az anyja annyira készült rá, hogy olyan legyen, mintha egy mesében élne...
Nem igazán mozgatott meg soha sem a látszat. Az, hogy más gyerekek a hasonló sweet sixteen életkorukat hatalmas nagy csinnadrattával akarták volna megünnepelni, a szüleiket pedig az idegbaj határára kergették az előre eltervezett idióta ötletükkel... hát, nekem sosem volt a vágyálmom. Édesanyámé inkább - pontosan úgy, ahogy arra is vágyott, hogy engem, az egyetlen lányát végre-valahára más tinédzserek is észrevegyék és végre ne egyedül kelljen lófrálnia az iskola folyosóin.
Az nem számított - sem neki, sem pedig másnak -, hogy én tényleg így éreztem jól magam.

Érdekes módon azt szereti, ha bántalmazzák - igen, testileg és lelkileg is. De be nem vallaná. Hiába is próbáltam már meg beszélni vele, kiszedni belőle az érzése és a tettjei miértjét. Úgy tesz, mintha az sem tudná miről beszélek - vagy talán tényleg nincs is vele tisztában.
Hiába mondtam volna el neki, egyszerűen képtelen lett volna megérteni engem, ahogyan a gondolatot sem, miszerint a felettébb érzéketlen lényem egyedül a fájdalom meglétére kezdett el funkcionálni. Nem túlságosan, éppen csak egy fikarcnyit, de annyi éppen elég volt ahhoz, hogy az életem további részében is mellette döntsek.
Talán valóban nem voltam normális - igazából ezt már a gyermekkorom végén meg kellett, hogy állapítsam és szerintem a szüleimmel együtt a testvérem is tisztában volt vele, csak el-, illetve beismerni nem szerette volna soha sem.

Komolyan, semmit sem élvez: szó szerint. Az eljegyzés sem hatotta meg túlságosan, a nászéjszakánk is egy merő borzalom volt. Mondjuk, amikor felidegesít - néha csak a puszta jelenlétével is képes rá - és a kézfejem az arcán csattan, akkor legalább látok némi érzelmet átsuhanni az arcán. Olyankor még az együttlétünket is tudja élvezni, milyen érdekes...
Soha sem voltam szerelmes, sem pedig olyan típusú lány, aki vágyott volna hasonló érzelemre. A váratlan ismeretségem a férfivel, aki nem is olyan sokkal később a barátommá vált, nem a házasság intézményére épült - mégis elfogadtam az ajánlatát és kétszer is igent mondtam: egyszer az ő, majd pedig a pap kérdésére.
Akkor sem ellenkeztem, amikor először emelte ütésre a karját - a fájdalom ugyanis, mint már említettem, a barátom volt és csak az enyém. Azon nem kell mással osztozkodnom, sem pedig megosztanom a jelenlétét a körülöttem élőkkel - legalábbis akkor, ha nem szeretnék magyarázkodni, azt pedig soha sem szerettem igazán.

Senki sem ismeri őt igazán, talán még mi sem - bár nem is annyira szoros a kapcsolatunk. Egyáltalán nem vallanám Hildét a legjobb barátomnak.
Nem nagyon érdekel, hogy mit gondolnak rólam. Ha tudnám, vagy csak sejteném, akkor biztosan igazat adnék nekik, hiszen még én sem teljesen ismertem meg magam az eltelt éveim alatt.
Azt hittem, hogy úgy vagyok jó, ahogy és úgy élem az életem, ahogy kell: normálisan, talán kicsit az átlag alatt, de a legkevésbé sem igyekezve azon, hogy kielégítsem az ember általános szociális igényét. Másnak talán furcsa volt - a családomnak mindenképpen -, hogy soha sem vágytam széleskörű társasági életre, sem pedig éveken átnyúló kapcsolatokra, de soha sem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy egyedül haladok-e tovább a nekem szánt életúton vagy sem, áll-e mellettem valaki, amikor a szükség úgy kívánja vagy egymagam maradok egészen addig, amíg világ a világ.

Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

- Soha sem akartál gyereket.
Kimerülten, homályos tekintettel pislogtam fel a férjem arcára.
- Te mondtad, már az elején: én aztán biztosan nem leszek anya. Nem emlékszel?
Ami azt illeti, de, teljesen tisztán emlékeztem minden egyes szavamra, amit előtte ejtettem ki az ajkaimon mintegy biztosítékként arra vonatkozóan, hogy nem kell aggódnia, én sem szándékozom ideje korán megpecsételni a házasságunkat egy gyerekkel, akit egyikünk se szeretne még igazán - semmilyen értelemben.
- Egyáltalán nem értelek, Hilde.
Szívesen feleltem volna neki, hogy én sem magam, hátha az ironikus válaszommal kicsit megnyugtatnám az idegeit, de inkább csendben maradtam és önkéntelenül is a hasam alsó részére csúsztattam a jobb kezem tenyerét - mintha lenne még ott bármi is... lényegében bárki is.
- Mondanál már valamit végre? Kezd rendesen felforrni tőled az agyvizem - jelenti ki Arvid az eddigi hangszínéhez képest sokkalta erőteljesebben, a méreg pedig, ami a szavain keresztül egészen egyértelműen áthatol, bocsánatkérésre késztet.
- Sajnálom!
- Mit sajnálsz? Szedd már össze magad, legalább egy kicsit. Más nő is vetélt már el, még talán szívességet is...
- Bazd meg!
- Hogy mi? Mit képzelsz te magadról, kivel beszélsz? A férjed vagyok, tisztelned kellene!
Az érkező fájdalmat az arcomnak feszülő öklének nyomán pedig már régi ismerősként üdvözlöm, mielőtt a padlóra görnyedve, magzatpózba nem húznám magam a mozdulatai elől.
Pont, mint néhány nappal ezelőtt, amikor elvesztettem a gyermekünket.

- Tudod, ha időnként nem lennél olyan rendkívül idegesítő a túlzott tökéletesség iránti mániáddal, akkor minden sokkalta könnyebb lenne.
Talán még egy kicsit egyet is értek Arviddal - bármennyire is bizarul hangzik igazat adni annak a férfinek, aki percekkel ezelőtt még a fejemet verte a padló famintázatát el-eltakaró plüss szőnyeg anyagába, hangtompítás gyanánt. Mégis megerőltetem magam és ismételten felnézek rá, érdeklődést sűrítve a majdhogynem üres tekintetembe.
- Ha mégis annyira gyereket akarsz nevelni, beszéltem valakivel, akit még az egyik ukrajnai munkamegbeszélés alkalmával ismertem meg. Ő talán segíthet neked túltenni magad ezen az egészen, nekem pedig nyugalmat találni - közel lép hozzám és végigsimítja a hajam. - Utána mindketten onnan folytathatnánk, ahol az ominózus pillanat előtt abbahagytuk és elfelejthetnénk mindent, ami azóta történt velünk - halvány mosolyt villant rám végezetül, mielőtt letörölné az arcomról az orrom alá már majdnem odaszáradni készülő vérfoltot.

- Két perced van, Hilde, hogy összeszedd magad! Én addig lent leszek.
Válasz nélkül hagyom, hogy a férjem magamra hagyjon a fürdőszobában és a háló ajtaját maga után becsukva a nappali, majd az előszoba felé induljon, hogy percekkel később kénye-kedve szerint üdvözölhesse a hetekkel ezelőtt említett ismerősét - akit az elbeszélései alapján már előre megvetek és nem a megoldást, hanem a problémát látom benne.
Béranyaság? Arvid komolyan képes lenne mindenféle érzelem nélkül áldását adni arra, hogy egy vadidegen nő hordja ki a leendő gyermekünket?
A tükör előtt állva az arcomra kenek egy adag alapozót, hogy aztán alaposan eldolgozzam rajta a krémet - elfedve vele az apróbb bőrhibák mellé társuló sárgáskék foltokat.
Nem vagyok képes megérteni őt, hiába a férjem. Az ember azt hinné, hogy a vetélés után még talán örülne is annak, ha ismételten sikerülne teherbe ejtenie engem, mégis... mintha a megkönnyebbülés lett volna úrrá rajta a meglepettség helyett, amikor közöltem vele, hogy rendben van, legalább egy beszélgetés erejéig találkozzunk ezzel a Prokopiev úrral. Bár, nem is értem, hogy min csodálkozok annyira - Arvid soha sem mondta, hogy örült volna a terhességemnek. De akkor mégis miért szeretné, ha pont egy gyerekkel kötném le magam és az általa feleslegesnek vélt energiáimat?
Még egy kis korrektor, egy nagy adag púder és - hogy ne legyen annyira halálsápadt a kissé beesett arcom - pirosító. A rúzs már csak hab a tortán, hogy még egy kis színt varázsoljak magamra - ha az életem már olyan sivár.
Mondjuk, az őszintét megvallva, magamat sem értem. Egészen addig a pillanatig, amíg ki nem derült számomra, hogy terhes vagyok, gyermeket várok, soha sem akartam anyává válni. A feleség szerepe már ígyis éppen az életemmel kapcsolatos elképzelés határvonalát súrolta, viszont egy magzat a méhemben túlságosan eltért a tizenévesen megfogalmazott jövőképtől, amit elvártam magamtól mindig, minden körülmények között.
Megőrültem volna, a kelleténél jobban? Az eshetőség eddig is fennállt, de a pillanat, amikor Arvid a galéria korlátjának lökött a hideg, kemény fém pedig szinte a hasamba fúródott... mindent eldöntött az egész életemre vonatkozóan - még ha teljesen tisztában nem is voltam akkor vele.
- Megerőltethetted volna magad azért egy kicsit - suttogta vagy inkább morogta a fülembe a férjem, amikor tizenöt perccel később megjelentem a nappalira nyíló ajtó árnyékában, ő pedig a karomat megragadva, erőteljes szorításával a délután vendége elé rántott. - Mr. Prokopiev, szeretném bemutatni a feleségemet, Swanhild-et. A késedelemért pedig az elnézését kérem, tudja - és sokatmondóan, jelzésértékű pillantást vet felém - még mindig nem volt képes kiheverni a minket ért veszteséget.
- Őszintén örülök a találkozásnak, Mr. Prokopiev - üres, érzékelten mosollyal az arcomon köszöntöm, megjátszva előtte a tökéletes háziasszony és feleség szerepét, és az óra további részét a dohányzóasztal körül töltöm szinte néma csendben, mialatt a két férfi az életem egy olyan részéről kezd el dönteni, amibe egy normális világban, de főként egy jól működő házasságban lenne legalább egy kis beleszólásom.
- Hilde, mit szólsz?
A tekintetemet akaratlanul is az ismeretlen alakra vetve bólintok egyet, mintha tisztában lennék vele, hogy milyen kérdésre is válaszolok éppen, majd egészen addig a vakító kék szempárt figyelem, amíg Arvid a tenyereit dörzsölve fennhangon meg nem állapítja, hogy mostmár boldog kell, hogy legyek: a gyerek megrendelésre került.
Kár, hogy annak jobban örülnék, ha ő kerülne hirtelen hét méterrel a föld alá - és felettébb kár, hogy az érzés az arcomra is egyértelműen kirajzolódik, mielőtt elszakadnék Prokopiev íriszeitől.

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés