Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Úgy tartják, kezdetben nem volt más, csak a káosz… nem tudhatom, hisz én valahol akkor tájt születtem mikor az istenek is épp csak gyerekcipőben jártak. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy a világunkat mindig is a szélsőségek uralták, az emberek a végletek játékszerei, és az egész életük nem más, mint kötéltánc a pusztulásuk felett.
Tollaimat borzolja a szél hűvös, szinte fagyos lehelete. Nem bánt, sosem tette, hisz örök életemnek ez aligha vethetne véget. Olykor eltűnődtem rajta vajon milyen a halál érzése… oly sokat osztottam már ki, miközben az istenek óvásában sértetlen hagytuk el fivéremmel a csatatereket. Mégis a megjelenésünk oly szorosan kötődik a véghez… Néha mintha mi lennénk a pont azon a mondat végen, vagy az üres oldal miután egy újabb fejezet jön.
Odin megjelenik az erkélyen, s nem várok tovább, tudja, hogy itt vagyok. Ugyan minden istenhez kötődünk, ő mégis több, mégis más. Mintha egy vörös szalag kötne hozzá, egy végtelen hosszú, eltéphetetlen fonal.
Karmaim karcolják a márvány korlátot, kissé csúszik, így szárnyaimmal fékezem magam. Pillantásom az övébe fúrom. Nincs szükségünk szavakra, látja mit én láttam, s én látom mit kíván tőlem. Szótlan reppenek tovább, a dicső halálhoz kellünk, buzdítani a hadba indulót, buzdítani a vért ontót, hisz kit megöl éltében, holtában szolgálni fogja, s ki harcban vész el, atyánkkal ihat majd diadalt.
Az emberi világ földjét már talpam érinti. Bátyám ujjai egy torkot tépnek fel, vöröslő élettel terítve be saját arcát. Elhajolok egy felém repülő szekerce elől, s hajoltomban tépem ki a lábamnál lévő testből párját, hogy visszaküldjem az üzenetet feladójának. Az ősi pengéket szakértelemmel kovácsolták, élüket gondosan dolgozták ki, s most úgy válassza el a csinos fejet a nyaktól, mintha igazán sosem tartoztak volna egybe. Mezítlen lábaim alatt vértől iszapos a talaj, végig simítom az egyik élettelen testet, s vöröslő ujjaim a számba dugom, leszopogatva róla a fémes ízű nedvet. Meg kell hagyni finomak az emberek, az agresszió, a düh, a félelem és a kétségbeesés ezer féle árnyalata…hmmm mintha csak csukott szemmel nyúlnék az éléskamrába… nem tudom mit húzok elő.
Ujjaim nézem… tiszták… nyoma sincs a tetteknek…
-Doktornő?
Felpillantok, majd vissza az ujjaimra. Elkalandoztam. A páciens a kanapémon fekszik, az a véleménye hogy a neje megcsalja, én pedig halálra unom magam az összeesküvés elméletein, mégsem vághatom az arcába hogy ugyan ne vetítse már ki a bűnét másra, de nem ez a dolgom. Rá kell vennem hogy pontosan azt és úgy tegye ahogy az el lett rendelve. Nem kavarhatok keresztbe, a szabályok rám is vonatkoznak, többnyire… általában, ha épp ott van Hugin… Hugin… a bátyám…
Pillantásom a mellettem heverő határidőnaplóra téved. Hirtelen az az érzésem támad hogy valamit elfelejtettem, valami fontosat, de ez lehetetlen. Én vagyok az emlékezés, ez a füzet is csak a látszat kedvéért van, hogy emberi legyek, s most mégis kissé remegő ujjakkal nyúlok érte. A vörös szalag jelöli a mai nap oldalát. Kinyitva csak az előttem fekvő kissé kövérkés tábornok neve van bevésve. Aztán megpillantom a tegnapot… Einar… elfelejtettem… arcom is beletorzul a felismerésbe. Ez nem lehet, én sosem felejtek el semmit. A hideg veríték végigfut a hátamon. ÉN NEM FELEJTEK EL SEMMIT!
Becsukom a könyvet.
-Úgy gondolom, hogy jelenleg a legjobb amit tehet, hogy kivárásra játszik, a neje minden bizonnyal rejteget valamit, de tartok tőle az csak a születésnapi ajándéka lesz, nem egy másik pasi, akivel enyeleg, míg Ön szolgálatban van. Várjon két napot, ne szóljon semmiért, legyen kedves, figyelmes. Ha igaza van, akkor hibázni fog, mert biztonságban érzi magát.  – hadarom, majd felkapva az aszalomról egy halom aktát az ajtó felé lépek. – Aeryn ad Önnek egy új időpontot – azzal kilépek és a parkoló felé sietek. Elfelejtettem elmenni a bátyámhoz… sosem fordult még elő ilyen… lehet túlhajszolt vagyok… lehet…