Saga of the Sun

Szinte nem is emlékeztem, milyen volt Vinne a nyolc testvére társaságában. Az a kor elmúlt, évszázadok óta nem vágtatott már egymás mellett a kilenc valkűr, amióta az istenek lassan feledésbe merültek. Még a legnagyobb háborúkban is csak magányosan lovagoltam, járva az árkokat és bunkereket, Havi csarnokába szólítva, aki megérdemelte, újabb esélyeket osztva azoknak, akik nem. Sigrún hirtelen távozása óta egyszer sem voltunk már úgy, ahogy azelőtt. Brynhildr, Thrúd, Geiravör, mind a maguk útját járták és a maguk dolgait követték. Ahogy én is.
A múltba révedésből az a felismerés szakított ki, ami úgy perzselt végig rajtam, mint az Álfkerék maga, a ragyogó fogat, ami a Nap istennőjét vonta az égbolton keresztül. Sól. Az Örök-fényű. Én pedig ezeddig úgy beszéltem vele, mintha tényleg csak egy egyszerű lovász lett volna, még ha annak kiváló is. Sokkal több volt annál.
Ahogy a nevemen szólított viszont elég egyértelművé vált, hogy ő pontosan tudta rólam, hogy ki vagyok. De ha ő itt volt, akkor a warg Sköll sem lehetett messze, hiszen nekik a sorsuk volt, hogy örök hajszában éljék le az életüket egészen a Ragnarök eljöveteléig. Sosem találkoztam még vele személyesen, az ő birodalma távol volt attól, ahová a feladataim szólítottak, de valkűrként kötelességemnek éreztem minden isten előtt leróni a kellő tiszteletet.
Megvártam, míg kettesben maradtunk az istállók melegében, a szalma és lovak ismerős illata között, de alig bírtam megálljt parancsolni a kérdéseimnek. Nem lehetett véletlen, hogy itt találkoztunk. A Sors fonala különösen csavarodott.
- Vinne biztosan több, mint elégedett lenne olyan bánásmóddal, amit Árvakr és Alsviðr kap. - feleltem a feltett kérdésre, miközben figyeltem, ahogy Sol tenyere végigsimított a másik fenséges bestián, ami az égen vontatta keresztül. Olyan könnyedén beszélt, olyan mély bölcsességgel és a délutáni nap melegével a tekintetében, ami egyszerre elolvasztott minden idegességet bennem. Az istenek még ebben a korban is hatalmasak voltak. - Nem tudtam, hogy Havi parancsa, ami ide szólította az isteneket téged is idehívott, úrnőm. Ezek szerint Mani is itt van? És Sköll és Hati?
Éles váltás volt ez a mindennapi témákhoz képest, amikről eddig beszéltünk, de nem tehettem róla. Ilyen alkalmak ritkán kerültek az utamba, nem pazarolhattam el. Talán ő azt is megválaszolhatta, miért éreztem magam olyan kényelmetlenül a Freyr nagyúrral való találkozásom alatt.
- Ha nem veszed személyeskedésnek, úrnőm, kérdezhetnék valamit? Úgy érzem, mintha valami történne a világban. Valami, ami felborítja a világ harmóniáját. Szeretnék segíteni, de azt sem tudom, mi a baj. Hálás lennék némi útmutatásért.

Saga of the Sun

Kénytelen voltam némi tisztelettel adózni annak a magabiztosságnak és nyugalomnak, ahogyan Frida Elden beszélt. Nyugodtan, mint aki egész életét lovak között élte, ismeri nem csak minden igényüket, de az utolsó gondolatukat és apró szeszélyüket is. Ráadásul könnyedén ígért meg bármit, mintha a Kilenc Világon nem lett volna semmi, amit nem adhatott volna meg a lovam kényelméért cserébe.
- Remélem azért erre nem lesz szükség, nem akarok felesleges bonyodalmat okozni. - feleltem egy bocsánatkérő mosollyal. - De majd kiderül. Legalább én is tanulok valami újat Vinne személyiségéről ennyi idő után is.
Az emberek az ilyen mondatok alatt éveket értettek, nem évszázadokat, vagy ezer éveket. Bármilyen lenyűgözőnek találtam őket, a rövid életük sajnos gátat szabott annak, hogy akár csak megsejthessék milyen kapcsolat volt egy valkűr és a lova között. A mindenséget jelentette nekem Vinne, a normalitást. Az egészet, ami nélkül a világ nem  úgy volt, ahogy lennie kellett. Az egymás után gyűlő évek összeforrasztották a jelenlétét magával a létezéssel, így amikor távol is volt tőlem sem éreztem soha távolinak. Hiszen amíg a világ volt, addig volt ő is, és voltunk mi ketten.
Frida szavai viszont újra és újra visszafordították a figyelmem a belőle áradó fényre, arra az ősi ragyogásra, ami emberektől idegen volt. Ki lehetett ez a nő? Melyik áz vagy ván élt úgy, hogy így nyilatkozhasson a lovakról? Freya szekerét köztudottan vérszomjas, fensséges macskák húzták csatába, Frigg úrnő arcát pedig akárhol felismertem volna, álcázza magát bárhogyan.
- Természetesen, amikor csak tudok eljövök. Egyébként is kezdek kiesni a gyakorlatból, jót fog tenni egy kis ismétlés. - feleltem azért a kérésére, miközben a szemem újra és újra visszatért a roppant csődörhöz, akit a lovasa alig tudott elrángatni a gazdája mellől. Mint egy elemi erő, a hatalom, ami képes volt elpusztítani a teljes világot, de akár az egész földet is a hátán hordozhatta volna.
És akkor mint egy régi emlék, egy szikra lángra gyúlt az elmémben és beragyogta a sötétséget, ami eddig megülte.
- Minden dicséret megilleti, hiszen az Álfröðull súlyát húzta hosszú időkön át. - rebegtem egy kissé megilletődve. Árvakr és Alsviðr, ahogy a régi időkben nevezték a két mént, ami a nap ragyogó szekerét vontatta az égen át. Elszakítottam a tekintetem a mítikus bestiától és a mellettem álló nőre néztem, nem kevésbé megilletődve. - Ön... Sol. Az Örök-Fényű. A Mindent Beragyogó. A Nappal Csillaga.
Hirtelen rendkívül esetlennek éreztem magam, és nagyon ott motoszkált a fejemben, hogy letérdeljek, ahogy más istenek előtt, de ennyi ember előtt az csak feltűnést okozott volna. Az áz úrnő biztosan nem értékelné, ha bolondnak tüntetem fel az alkalmazottai elől.
- Elnézését kérem a méltatlan köszöntésért, úrnőm. - mondtam azért mélyen biccentve. - Nem tudtam, hogy ilyen előkelő helyre jövök.

Saga of the Sun

Egy ideig rajta felejtettem a szemem Vinne légies vonalain, ahogy a tagjait boldogan rázogatva táncolt, élvezve a talpa alatti füvet. Frida Eldennek határozottan igaza volt, a lovam határozottan jobban érezte magát a nevét viselő szél apró lökései között, a szabadban, mint a transzporter hátuljában.
- Őszintén ezt én sem tudom. - feleltem a más lovak társaságát illető kérdésre. - Eredetileg nagy családja volt, nyolc testvérrel, de az sajnos régen volt. De szerintem megmaradt valamennyi az ösztöneiből, szóval nem hiszem, hogy gond lesz más lovakkal.
Követtem Frida zavarbaejtően sugárzó alakját a karám mellett, közben véletlenszerűen úsztatva a pillantásom. A lovarda impozáns volt, tágas terekkel és sok fedetlen kifutóval, és néhány hátassal, akik Vinne-hez hasonlóan élvezték a szabadságukat a hely keretein belül.
- Nagyjából ezekre a részletekre voltam kíváncsi. - bólintottam. - Vinne-t még senki nem ülte meg rajtam kívül, és a kapcsolatunk... nos... különleges. Mindketten preferálnánk, ha ez továbbra is így maradna, kivéve... - Egy rövid pillanatra elhallgattam. Sosem voltam a kerülgetés híve, úgyhogy ideje volt vakon belerohanni az ismeretlenbe. - Kivéve ha találnak egy hozzá méltó lovast. Mint ön.
Valkűr voltam, a lovam gyakorlatilag a lényem része volt, épp ezért nem ülhette meg akárki. De egy olyan hatalmasság, mint egy áz vagy álf úrnő, akinek Frida Eldent sejtettem, határozottan méltó volt erre. Talán túl méltó is.
- De ha gondolja, szívesen bejövök az ilyen edzésekre, ha az megoldható.
A hatalmas csatamén, aki lovasát szinte ignorálva elénk vágtatott Sigrún lovát juttatta eszembe, de volt benne valami még szilajabb. Nővérem lova a vihar volt, a Frida kezébe törleszkedő fenséges bestia viszont valami olyan elemi erő, ami túlmutatott az egen. Talán a földön is.
- Ha jól sejtem ő az ön lova. Gyönyörű. - mondtam felpillantva a ló hatalmas szemeibe. Szinte aprónak éreztem magam mellette, pedig Havi harcos amazonjának kellett volna lennem. De hát én ilyen voltam.

Saga of the Sun

A kérdezett, valószínűleg egy lovász valamiért mintha tartott volna tőlem, bár igyekeztem nem túl sokat beleképzelni a dologba. Talán csak félt, nehogy rossz benyomást tegyen a főnöke egyik új kuncsaftjára, vagy kiszökött valamennyi a Havi erejéből született tekintélyemből. Bármelyik is volt, csak hálásan mosolyodtam el és kapkodva megköszöntem, míg a férfi eliszkolt valamerre, valami mást csinálni.
A lovaglópályát nem volt nehéz megtalálni, de a tulajdonos végképp megkönnyítette a dolgom, mikor egyenesen elém jött. Valamiért túl sokáig felejtettem rajta a szemem. Nem volt szokásom embereket megbámulni, legyenek bármelyik nemből, de Frida Elden vonásai mögött volt valami elrejtett titok, mint egy válasz egy fel nem tett kérdésre, ami arra ösztönzött, hogy kutakodjak. Hogy apránként nézzem meg az arca minden lágy ívét, a szemében játszó fény minden csillanását. Csak nem evilági lények voltak rám ilyen hatással, de elképzelni sem tudtam, hogy egy Áz úrnő állt előttem, egy földöntúli álf vagy Ímir egyik álarc mögé bújt leszármazottja. Erőt vettem magamon és inkább a mondandójára figyeltem, elfogadva a felém nyújtott kezet.
- Üdv, Nora vagyok és igen, én telefonáltam néhány napja. - feleltem, közben halványan viszonozva a mosolyt. Még mindig nem tudtam figyelmen kívül hagyni a természetfeletti kisugárzást, de legalább a vonásaimon tudtam uralkodni. Ezer év tapasztalat csatába lovagló bíraként talán adott ehhez némi előnyt.
A nő szavaira Vinne határozottan vidámabb lett, bár a nyelvet nem érthette, a gondolataimon át a jelentést nagyon is.
- Azt hiszem Vinne értékelné a lehetőséget, köszönöm. - bólintottam, aztán a transzporter hátuljához sétáltam és kinyitottam az ajtaját. Vinne szinte ugratva szállt ki, jólesően csapkodva a sörényét az enyhén fújdogáló szélben. Régen volt nyírva, a téli szőrzete hullámokat vetett a légörvényektől, de szerintem így csak még szemrevalóbb volt. - Egyébként hét éves kanca, tisztavérű norvég ügető. Nem agresszív, de néha tud makrancos lenni. - magyaráztam, miközben elkaptam a kantárt és a szabad kifutó felé vezettem. Végülis most ő volt a nap sztárja, magamról beszélhettem később is, ha egyáltalán érdekelte a nőt a személyem. Mikor Vinne begaloppozott a kifutó kerítése mögé még levettem a fejéről a kantárt (bár nem könnyítette meg), aztán ledobtam a legközelebbi oszlopra és visszafordultam Frida felé.
- Visszatérve igen, egy gyors körútért hálás lennék. - mondtam, igyekezve derűs arcot mutatni, hogy ne érezzen követelőzőnek. Végülis ő tett nekem szívességet, még ha egy bizonyos áron is, nem akartam egy pillanatig sem megsérteni. - Illetve talán megbeszélhetnénk azokat a részleteket, amikre telefonon nem volt mód ha szabad.

Saga of the Sun

A teherautó zörgött alattam, mint már évek óta. Mindegy, hányszor vittem szerelőhöz, hány alkatrészt cseréltek ki, valamiért így is zörgött, mint egy éppen darabokra hulló szekrény. Vinne sem értékelte. Bár ha én lettem volna bezárva a transzporter hátuljába, valószínűleg én is hasonlóan frusztrált lettem volna, mint ő, de minden nyűgje ellenére most nem jöhetett a saját két lábán. Távolabb, a kis vidéki réteken még talán nem gondolt túl sokat senki egy lovas látványába, de Oslo közepén sokkal több figyelmet gyűjtött volna magának.
Nyilván ő is tudta, de ha ezt nem is, azt legalább érezte, hogy csak mások elől akartam elrejteni, így olyan türelmesen viselte az utat, amennyire lehetett.
Még három forgalmi lámpa és meg is érkeztünk, még egy utolsó zörgéssel begurulva a Grünerlokka lovarda udvarára.
- Jól van, lássuk mit tudnak ajánlani. - mondtam még a kormány mögött. Vinne ezt egy nyomatékos prüszköléssel vette tudomásul, amire nem tudtam nem elmosolyodni. - Ne aggódj, ha nem elégíti ki az elvárásaidat, keresünk jobbat.
Kiszálltam az autóból és kissé kinyújtóztattam a tagjaimat. Már megejtettem egy telefont, mielőtt ide jöttem, ahol azt mondták egy Frida Eldent kell megkeresnem az elhelyezéssel kapcsolatban, de fogalmam sem volt hogy nézett ki, vagy hol találhattam meg. Minden esetre ők tudták, hogy jövök, szóval reméltem, hogy valaki majd útba igazít.
A lovarda olyan volt, mint bármelyik másik ebben a korban, bár elsőre barátságosnak tűnt. Nem voltak szűk karámok, ahol szerencsétlen lovak mozdulni sem tudtak, viszont sok volt a fa és jól szellőzött. Bárki is vezette a helyet, láthatóan értett a lovakhoz és fontosak is voltak neki. Talán ezzel még Vinne is elégedett lehetett.
Jobb ötlet híján odaléptem az első elsiető emberhez, akit megláttam.
- Jó napot! Nora Lorentzen vagyok, két napja telefonáltam. Frida Eldent keresem, tudja esetleg hol van?