Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

XII-XIV. század

Visszagondolva életének kezdeti szakaszaihoz nem feltétlenül volt minden úgy és az, aminek látszott. Európában tombolt a kis jégkorszak, a XIV. század első évtizedeiben a lehűlés rendkívül gyorsan történt és tartósan a Balti-térségben meg is maradt. A gleccserek fagytakarói vaskosabbá váltak, a jég uralta és birtokolta azon területeket, ahol Sebastien megtapasztalta és megtanulta használni az erejét. Ugyan nem volt még minden képességével tisztában, de azt tudta, hogy nem ártana a seggén maradnia, szándékosan és végletekig elmenve lenyugtatnia a lobbanékonyságát, mert nem egyszer rázta meg a környéket egy-egy kisebb földrengés és temetett maga alá embereket a sziklaomlás a hegyekben, ha elkapta a düh, ha az érzelmein nem tudott teljes mértékben uralkodni. Visszagondolva tudta, hogy talán ahhoz a jégkorszakhoz köze lehet valakiknek. Nem hitt csak az akkor alig terjedő tudományoknak, ahol az írástalanság virágkorát élte és szájhagyomány útján terjedt minden információ. Mindig is megvetette az egyhangúságot, így ha ideje és a "szolgálat" alól felmentést kapott, utazott. Hajókon elsősorban, a Shetland-szigeteket bejárva és formálva a lankás vidéket, szabadon kísérletezve a lakatlan szigeteken az erejével. Visszagondolt a fájdalmára, a dühére, a csalódottságára s minden alkalommal más és mást idézett elő az erejével, de sosem vált teljesen szabaddá, ahogy azóta sem. Fogalma sincs a mai napig, hogy meddig terjed a kövek és sziklák feletti uralma, mert tulajdonképpen még a mai napig korlátok közé szorítja magát, mert tudja, hogy nem fedheti fel magát boldog-boldogtalannak.
Az utazásaira sosem egyedül ment. Hallott távoli históriákat olyan isteni szintre felemelt lényekről, akiket ő személyesen is ismert. A nosztalgikus hangulatra talán egy-egy mosolyt is megejtett magának, de ő maga sosem mesélt. Senkiről, semmiről. Helyette befolyásolással, fenyegetéssel és terrorral Trondheim egyik nemesévé nőtte ki magát. Örökölt (vagy éppen kierőszakolt) kastélyának romjai a mai napig látogathatóak, ahova azóta is szívesen jár vissza, mint turista. Emlékszik a hálótermének minden négyzetcentiméterére, minden egyes szélcsatornára a kövek és sziklák között. És a mai napig emlékszik azon arcokra, akikkel a falak között ott élt. Ma már csak emlék, egy hangzatos cím elfelejtett tulajdonosa, akinek már nem jelent semmit a múlt ezen szelete. A halandók elporladnak, az enyészeté lesznek, hol természetes úton, hol az ő keze által. Egyetlen tettét sem bánja igazán, minden egyes döntését azóta is magáénak tudja és sosem kér bocsánatot, ha ő úgy nem gondolja.
Hogy véreskezű lett volna a saját háza tájékán? Volt idő, ezek az első évtizedek az életében, amikor még ízes nevetéseket hallatott, amikor még bárkivel szívesen beszélt a holdciklusokról, hajózásról, birtokolni vágyásról, portyázásokról és a királyok felesleges vívódásairól. Amikor segített azon a szabad paraszton, akit a nemesség egyes tagjai mégiscsak megvetettek.

XV-XVII. század

Keserű, zabolátlan, sötét, agresszív és hullaszag. Ezekkel a szavakkal is lehetne röviden összefoglalni ezeket az évszázadokat, ahol nem csak a háborúk, a politikai ármánykodás szőtte át Európát, hanem olyan aranykorok és virágkorok is felbukkantak, amiknek befolyásolniuk kellett volna Sebastien életét. És tette is, mert ahelyett, hogy a spanyol armadának tagjaként állt volna szembe az angolokkal szemben, inkább az új világ felé nézett el, azon hegyeket és völgyeket járta be, ami még csak az ottani őslakosoknak volt egészen addig ismert. Látta, hogy az Európából behurcolt betegségek hogyan pusztítottak ki nemzettségeket, hogyan mélyesztette bele méregfogait a húsba és marta le a bőrt az ottani kultúrák képviselőiről. Szánalmasnak, szánakozva tekintett végig azon a pusztításon, amit végtére is, de ő okozott. Nem avatkozott közbe, nem is tehette volna, de a csalódottsága és az agressziója átfordult olyan lelketlen sötétségbe benne, amiből nem feltétlenül tudott már kikecmeregni. Próbált elhidegülni a látványtól, próbált nem arra a pusztításra koncentrálni, amivel nem csak egy életet, egy törzset, egy kultúrát tettek tönkre, hanem minden emléket eltöröltek a színről. Volt már benne része, tudta, hogy mivel jár, hogy a menekülés nem feltétlenül oldott meg azon túl semmit, hogy életben maradtak, hogy a mai napig lélegeztek, gondolkodtak és fejlődtek. Az órák napokba, azok hetekbe fordultak át, és az a távolságtartás, amit egykor jónak és jobb ötletnek ítélt meg, most is cserben hagyta. Amit akkor, Thrym mellett sem tudott megtenni és nem bírta hagyni, hogy teljesen elpusztuljon minden, amit ismert, amit szeretett, az most is tettekre sarkallta volna.
Ott állt, az épület legfelső fokán és hagyta, hogy lassan zubogjon át az ereje a testéből, hagyta, hogy megremegjen a talaj a talpa alatt, azt is hagyta, hogy a dühe szilánkjaira szabdalja Tenochtitlan kövekkel borított építményét, s abban a pillanatban abban is kételkedett, hogy meg akarja-e állítani önnön pusztítását. Az önpusztítással együtt.
Ha el is kezdte mindezt, ha a tervei a megvalósításig is eljutottak, egy nő jelenléte akadályozta meg a kivitelezésben. Akkor, abban az elkárhozott pillanatban találkozott Vele. Ott, ahol a halál, a kilátástalanság uralt mindent, Ylva volt az, aki megakadályozta abban, hogy még nagyobb pusztulást okozzon. Az ereje jóval rombolóbb hatású volt, mint bármilyen puskapor, puskatus vagy ágyúgolyó.

XVII-XX. század

Az önismereti könyvek trendje előtt is igyekezett pozitívan gondolkodni. Üdvözölte az ipari forradalmat, része lett a mindennapok újításainak, miközben nem feledkezett meg a kötelességéről. Vagyis arról arról a kimondatlan kötelezettségéről, ami a trón nélküli királyához kötötte. Hűséget, tiszteletet tanúsított iránta, de a másokkal szemben tanúsított félelem már rég kihalt belőle. Ha valamiben nem értett egyet, legyen szó bárkiről, a véleményét minden esetben felvállalva csakis önmagát volt képes adni. Ezért sem dolgozott sokáig éhbérért egyetlen gyárban sem, egyetlen találmány nívós feltalálója mellett sem bírt meglenni sokáig.
Az európai átok okozta háborúkat felsorolni is lehetetlen. Legyen annyi elég, amelyet a jellemzésnél az olvasó elé tártunk. Genocídiumok sora vetett véget a boldog békeidőknek, a gyűlölet pedig minden addigi csendet elemeire roppantott szét. A háborúk okozta veszteség és ostrom utáni felállás lassú folyamattá nőtte ki magát, ahol a remény ha meg is jelent, Sebastien esetén teljes mértékben kiölt minden emberiességet és emberséget. Legalábbis próbálta ezt hinni, de a folyamatos erőszak, a csalárd gonoszság, az egymás iránt érzett gyűlölet kereszttüzében nem roppant ő össze, nem.. csendessé és karcossá vált ő maga is.

Napjainkban

Dr. Breeland irodájának berendezésétől okádni tudott volna. Biztos volt benne, hogy az ügyvéd hősszerelmes típus lehetett, mert a színeknek semmi köze nem volt a férfiassághoz. Ellenben a rózsaszín buzis színvilága nagyon is élő egyveleget alkotott, ami az ő ízlésének túlságosan is sok volt. Nem izgatta, hogy ki kivel mit csinált a színfalak vagy a négy fal között, de ő sem tolta le egyetlen nő torkán sem a nyelvét üdvözlés gyanánt a nyílt utcán. Tisztelet! A sarokban fennhéjazónak tűnő pálmával szemezett már vagy tíz perce, ameddig Breeland a végrendeletét olvasta át. Tényleg ennyi ideig tartott, mert minden ingatlanját és ingóságát felsorolta, amit a születésétől fogva birtokolt. Látta még ezelőtt öt perccel gyöngyözni a férfi homlokát az izzadtságtól, a hitetlen felhorkanások pedig azt jelezték, egy cseppet sem hitt Sebastien Granberg szavainak. Pedig ha tudta volna, hogy hány évet tudhatott magáénak, hogy mennyi életet élt meg és mennyi embert veszített el az évszázadok során, akkor bizonyára más véleményt formált volna.
Így megmaradt Sebastiennek az, hogy csendben héderelgessen, ameddig amaz végzett az olvasással. Olykor megengedett magának egy félhangos sóhajt, mert nem hitte volna, hogy egy halandó ennél lassabban is képes volt olvasni! Felháborító. Szeretett volna bízni a tudásának, a kirakott és büszkén vállalt diplomájának kerettel kirakott bizonyítékának, de kezdte azt gondolni, hogy az analfabétizmus ismételten felütötte a fejét Oslo belvárosában.
- Biztos abban, hogy mindez az öné, Herr Granberg? - tolta orrnyergére a vaskos fekete szemüvegét.
- Kétség sem férhet hozzá, uram, igen - bólintott, megigazítva az asztal lapjára pakolt üvegpoharat, amiből még nem ivott egy korty folyadékot sem. Nem azért, mert víz volt benne és nem sör, amit már sokadik évszázada sem volt képes megunni. Ivott belga sört, németet, cseh és a magyar sem hiányozhatott a repertoárból, de a mai napig ott lobogott benne mélyen a nacionalizmus szele, amiért még mindig a norvég nyerte nála a rangsort.
- A Trondheimnél lévő kastély romjait is megemlíti - jegyezte meg feddőn.
- Igen, meglep, hogy emlékszik még rá - ironikussá vált a hangja.
- Állami kézben van, nem magántulajdonban és ha jól tudom, akkor - kezdett volna bele a történelembe az ügyvéd, mire Sebastien hidegen rámosolygott. Nem a kedvesség áradt belőle, csak a fáradt csüggedtség. Igen, tulajdonképpen még mindig az övé volt, így jó pár évszázaddal később is, a rengeteg emlékkel, a rengeteg szellemképpel, akikkel minden egyes alkalommal találkozott odabent, amikor elhaladt a folyosókon. Amikor belélegezte a jelen levegőjét, mégis a múlt mosolyai nevettek rá.
- Pontosan tudom és ismerem a kastély történetét. Ha szeretné az építészeti terveket, akkor exhumálnia kellene. És tudtommal a papír bomlási folyamata azért nem közelíti meg az eltelt nyolcszáz évet - nyugodt hanghordozás, unott hang jelezte, hogy ezt a beszélgetést már nem feltétlenül egyszer próbálta meg végigvinni és érvényesíteni.
- De..
- TUDOM! - akadt ki a türelem-mércéje, a hangerő, amit megütött, parancsoló volt és ellenkezést nem tűrő. Úgy tűnt, hogy hatásos volt, mert az ügyvéd feldobta a két kezét a levegőbe, amikből már csak a megadást jelző fehér lepedő hiányzott. Mint amit meglobogtattak Bastille ostrománál a Nyomorultakban. De utálta azt a sok nyüves éneklést benne. A vér is mű volt. Egy kicsit sem hasonlított a régi igaz történetre.
A torka kapart egy újabb cigarettáért. Nem volt nikotinfüggő, de az évek során rájött arra, amit a hetvenes években a jointtal ért el, ahhoz most már nem kellett sem betépnie, sem pedig részeggé válnia.

Másfél órával később, a kezében az ígérettel és a végrendeletének hitelesített dokumentumaival lépett ki az ügyvéd undorító nude-pink barlangjából. Thrym el fogja átkozni és nem fogja érteni. De az óriások sem élnek örökké. Ha meg kell halnia egyszer, hivatalosan is a királyának akart adózni, mindenével, amije csak volt.