Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Akkor tudtam, hogy tényleg nagy szarban vagyok, amikor az a Smolensky nehézfiú az arcomba térdelt, és az orrom recsegve-ropogva tört szilánkosra. Kérlelhetetlenül markol a hajamba, a falnak vágja árva testemet, a fejemet a betonba csapja.
Kinevetem.
Ez pedig csak még dühösebbé teszi.
Még vadabbá.
Megállíthatatlanná.
Szilánkok ezrei szakítják fel a bőrömet, amikor a dohányzóasztalra dob – de ezúttal magammal rántom, kihasználva a meglepettségét, na meg a természet adta erőmet, és magam alá gyűröm. Tenyereim közé veszem a fejét, és a padlóba vágom; újra, és újra, és újra.
De nem ölöm meg.
Veszett róka módjára hajolok közel az arcához, magamba szippantom a veríték szagát: fás, pézsmaillatú parfüm, dohány, egy kis fű, és félelemmel vegyült düh aromája robban az orromban.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezem, mert itt és ebben a pillanatban még nem tudom, hogy ő tulajdonképpen egy Smolensky verőlegény.
- Nem kéne más területére húgyozni – veti oda, csak úgy, félvállról, és azon csodálkozom, hogy nem köp le. Pedig biztosan jól esne neki. Sejtésem persze volt róla, hogy nálam nagyobb urak ténykednek Oslóban, de persze nem állt szándékomban újra – immáron másodszor, igen rövid életem során – a maffia köreibe szambázni. Mit sem sejtve, már-már ártatlanul.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem próbáltam meg kiszállni a bizniszből.
Korábban bármit megadtam volna a szabadságért. De nincs ezzel így mindenki? Mennyivel magasztosabb szabályok nélkül élni, nem törődve a tegnappal, vagy a holnappal, csak az itt és most esszenciájába veszni, belecsavarodni a jelen sokszor kilátástalan, nehéz és sűrű füstjébe, soha nem tudni, hogy mi lesz a következő lépés, hogy hova fog majd vezetni. Renegátok vagyunk. Vad, megzabolázhatatlan bestiák, akiknek nem parancsol sem ember, sem törvény, de még az istenek sem. Bátorság kell egy ilyen élethez. Tudom, hogy ezt nem érti, sőt, valósággal felfoghatatlan mindez az ön számára, mert valószínűleg a szürke, monoton hétköznapok, dogmatikus szabályai szerint tengeti az unalmas kis életét, mint, ahogyan azt én is tettem hosszú évekkel ezelőtt.
Embereknek dolgoztam – megrendelőknek, főnököknek -, kávén, és gyógyszereken éltem. Az élet nem tűnt egyébnek, csupán egy mókuskeréknek, mely egyik napról, a másikra szinte teljesen felőrölt, és én észre sem vettem.
Élet volt-e az egyáltalán? Nem, nem hiszem.

Berúgtam, és felszívtam egy csík sebességet – vagy kettőt, igazából nem is számított soha, egy kiégett huszonhét évesnek meg aztán végképp nem. Egyszerűen nem akartam gondolkozni, csak érezni akartam a zene basszusát a csontjaimban.
Színeket és fényt akartam csempészni, megunt, szürke életembe.
Azon az éjszakán találkoztam Dario Aldo Barbaroval, egy illegális autóversenyen Milánó külvárosában, aki egy fekete, 1970-es Chevrolet Chevelle SS-t vezetett, aki tizennégy évvel idősebb volt nálam, és farkas.
Engem akart. Egy körre, meg még egyre, és egy életre.
Én pedig hamar felszámoltam érte a sajátomat, a régi életemet: kiszálltam a családi, építészeti vállalkozásból, pedig addigra a milánói iroda az én kezemben volt (mondanom sem kell, jó nagy botrány lett belőle, és az apámnak ki kellett mennie levegőzni, amikor előálltam a hatalmas tervemmel a visszalépésemről (valójában szívrohamot kapott, de túlélte)). Mindent eldobtam, amiért olyan sokat dolgoztam. Dario eltartottjai is lehettem volna, de én a társa akartam lenni. Megtanított mindenre, amit tudott az autókról, mindenre, amit tudott az alvilágról, megmondta, hogy kitől lehet jó anyagot szerezni, és, hogy kik azok a zsaruk, akiktől nem kell tartanunk. Egészen Mexikóig mentünk a legtisztább, minőségi cuccért, Kubából hozattuk a legjobb szeszeket és szivarokat, Monacóban játszottunk a pénzzel, és egy tikkasztó, nyári napon összeházasodtunk a tengerparton, Catanzaróban, és attól a naptól fogva én lettem Signora Giovanna Barbaro.
Őrület, mi?
De, hát nem éppen erről ecseteltem korábban? A renegátok magasztos életéről.
Tulajdonképpen soha nem volt olyan magasztos, és kifizetődő, mint azt sokan hiszik, vagy, mint, ahogyan azt én gondoltam. Dariónak hasonlóan hirtelen, lobbanékony természete volt, mint nekem, és én soha nem fogtam vissza őt, de mellette álltam, az utolsó pillanatig. Mind a mai napig a szívem szorul össze, a gyomrom öklömnyire zsugorodik, ha arra gondolok, hogy megmenthettem volna. Csak egy-két szép szó, csak az ölébe kellett volna fészkelnem magam, arcát cirógatnom, whiskey ízű csókot lehelni ajkaira, nyakába fúrni az arcomat, és a sötétbe suttogni: hagyd, nem éri meg baszakodni a maffiával, Dario, ne legyél hülye.
Rómában egyszerre szálltunk ki a Chevy-ből, és együtt léptünk be a kávézóba, mint azt már százszor, ezerszer megtettük az előtt, máskor, más helyeken, más körülmények között, mert társak voltunk. Barátok, bizalmasok, szeretők, férj és feleség.
(...)
Azt hittem, hogy meg fogok halni. Nem a haláltól féltem... attól féltem, hogy elveszítem őt. Ott feküdtem a kőtörmelékek között, a bemocskolt padlón, vértől csatakosan. A szívem átszúrva. A tüdőm szétverve. A számból vér csorog. A fekete bőrdzsekibe alvadtam. Úgy tettünk – Dario és én -, mintha ez az egész csak egy játék lett volna. De nem az, ugye? Nem, amikor a lövedékek a húsba merülnek, nem, amikor a bombák felrobbannak.
Nem, amikor az a magasztosnak hitt, fenséges élet lángokba borul, és úgy omlik össze, mint egy kicseszett kártyavár.
(...)
El is menekülhettem volna Olaszországól, az lett volna a helyes döntés – nem jó, de bölcs mindenképpen -, de én soha nem voltam az a menekülős fajta.
Az előtt soha még soha nem érzett, kielégítő érzéssel töltött el, amikor a gyilkosai fejébe golyót repítettünk – egyiket, a másik után lőttük ki Dario bandájának megmaradt tagjaival. De mindannyiunk legnagyobb bánatára a megkönnyebbülésen kívül nem okozott egyéb, katartikus felszabadulást, vagy felhőtlen örömet a revans, ugyanis az – cseppet sem meglepő módon – nem hozta vissza Dariót. Talán az apró emlékeztetők tehettek róla, talán a légkör, talán az, hogy minden rá emlékeztetett: a házban, a garázsban, az utcákon, a tengerparton, az erdőben. Le akartam lépni, de, ha az embert egyszer társául fogadja egy farkas, egy tapodtat sem tehet az egykori falkája nélkül, akik azóta az én falkám lettek, a barátaim, mi több, a családom.

Dario, még életében, mesélt nekem a családjáról, akik az anyámon és rajta kívül egyetlenek voltak, akik egész addigi életemben hasonlítottak rám. Fény derült hát rá, hogy az apám, a férfi, akit egész addigi életemben az apámnak hittem, mégsem az. Sok mindent megmagyarázott: soha nem mondhattam el neki, hogy anyámmal időről-időre az erdőt járjuk, mint néma kísértetek, titokban kellett tartanom, és soha nem beszélhettem róla. Egy világ omlott össze bennem: az apám, a hősöm, a legjobb tanítom, a barátom tulajdonképpen nem egyéb, csupán egy idegen. Így kellett volna éreznem, de a tudás, a ráeszmélés csak egy tátongó, kitöltésre váró űrt hagyott a szívemben. Válaszokat akartam, és az addigra halott édesanyámtól ezeket már nem kaphattam meg, így magamnak kellett megszereznem őket.
Az első utam Londonba vezetett, ahol napokon át kutattam az anyám holmija között; elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne találnék egy filmtekercset, vagy egy fotót, ami abban az évben készült, amikor teherbe esett. Mindent megörökített, de hát éppen ez volt a dolga.
Még most is hallom az apám hangját a fejemben visszhangozni, amikor bejelentettem, Oslóba megyek: vissza fogsz jönni valaha? Miért teszed ezt velem, Jojo? A világot is neked adnám, minden csillagot lehoznék neked az égről – sosem láttam sírni, sem az előtt, sem azután.
Ha megtalálom a válaszokat, amiket keresek – feleltem -, visszajövök, apa. Megígérem.

Megragadom a férfi kabátját a mellkasánál, úgy vágom a földhöz, ezúttal dühödten, és türelmemet vesztve.
- Na, jó, ide figyelj – élesen fújom ki a levegőt, az állkapcsom megfeszül -, kurvára elegem van belőle, hogy rébuszokban pofázol – és, csak a miheztartás végett, körmeim megnyúlnak, éles hegyekben végződnek, átszakítják a gyenge matériát, és, mintha csak azt félteném, elengedem az egyik kezemmel. De csak azért, hogy a karmok hegye markáns arcélét simítsák, majd torkára fonódjanak ujjaim. – Ideküldött valaki. Ki volt az? – a félelem szúrós szaga párolog a bőréről.
Nagy levegőt kell vennie, de kapkodja, a szíve úgy verdes bordái alkotta ketrecében, mint egy kismadár, a fegyvere egy karnyújtásnyira, tulajdonképpen már réges-régen végezhetett volna velem, ha azzal a célzattal küldték látogatóba hozzám.
- Smolensky – nyögi, természetesen a név nem mond semmit, mert ezek szerint, hiába mozgunk egy körben, mégsem egy szinten keringünk saját pályáinkon.
Elmosolyodok, miközben felegyenesedek, és még mindig a lágyékán terpeszkedek.
- Akkor mondd meg ennek a rejtélyes Smolensky-nek, hogy Joe Harrison üdvözletét küldi – és ekkor dörren el a fegyver, de a helyett, hogy éppen a két, szép szemem közé, a homlokomba fúródott volna a golyó, csak a vállamat találta el – és ennyire béna nem lehet még egy verőlegény sem.
Régről ismerős, sokat megrágott szavak visszhangzanak a fejemben: hagyd, nem éri meg baszakodni a maffiával, Joe, ne legyél hülye.