Kiskép : Rendeltetésem : Fenrir vagyok play by : Jason Momoa Posztok száma : 112 User neve : Rea Csoport : Isteni lény Pontgyűjtő : 95 Lakhely : Oslo Foglalkozás : Biztonsági főnök Előtörténet : I am Fenrir
Keresem : A testvérem
Bjørn Kristiansen —
Elküldésének ideje — Kedd Dec. 14, 2021 8:15 pm
Aila & Bjørn
Annyira komikusnak hatott, hogy ilyen hirtelen képes voltam felfedezni a kettőnk közötti hasonlóságot, mintha minden csak ezen múlna. Nem mintha valamit is változtatna az egészen, és nagyobb lenne tőle a szívem a szeretet iránt, vagy éppen bánni kezdeném, hogy összegyűrtem azt a bizonyos levelet, és kidobtam a kukába. -Ki! - vágtam rá határozottan, miközben karjaim összefontam mellkasom előtt, s úgy figyeltem tovább a lányt… a lányomat. Vért a véremből, aki a kérdése alapján semmit sem tudott arról ki is vagyok én! Anyjának nem hiába kellett távoznia mellőlem, s lettem talán olyannyira elutasító az irányába. Bár ennyi idő távlatában, talán már nem is emlékszem igazán pontosan miért is kaland lett belőle. Meglehet, mert nem vagyok képes senkit sem szeretni igazán szívből? Egy normális ember elgondolkodna rajta, hogy vajon lesz e belőle jó ember még valaha is. De én… én nem vagyok olyan mint a többiek. - Talán nevezhetem tömlöcnek… kastély is volt. Egy darabig. - feleltem ismételten végignézve rajta, miközben eljátszottam a gondolattal, vajon mennyire kapna frászt, ha itt helyben megmutatnám neki, milyen is vagyok teljes valómban. Azonban az, hogy elmebetegnek nézett, egy cseppet sem volt az innyemre, ám még is szó nélkül hagytam a dolgot, és inkább elindultam vele kifelé, s hoztam neki egy kis ennivalót, hisz lerít róla, rég nem evett már. Ha valaki tudja mi az az éhség, és koplalás, akkor az én vagyok. Míg ő falatozott, én tettem a dolgom. Helyre tettem pár embert, majd ellenőriztem ezt azt, s hamarosan visszatértem hozzá, épp akkor, mikor a szendvics maradékát tüntette el. Kérdésére nem ejtettem szót, inkább csak kaptam magam, és ballagtam befelé, hogy hozzak neki valami italt. Valami olyat, ami kellemesen esik egy laktató szendvics után, s tettem le elé. Micsoda megtiszteltetés! Pont én hoztam a számára, és tettem le elé, s nem csak úgy odavitettem neki. Vele szemben a pult mögött foglaltam helyet, s támasztottam meg magam annak lapján, miközben tekintetem rá ragasztottam, s figyeltem. -Hasonlítasz anyádra… - jegyeztem meg szokásos hangomon, s kevés szavakkal, mint eddig is tettem, kivéve azt az egy alkalmat, mikor cseppet próbáltam rendre tenni a kisasszonyt… Aila -t … a lányomat. Olyan idegennek hatott ez a dolog. A lányom… vér a véremből. Ekkor jutott eszembe Tyr, és a közös kis sétáink. Talán neki elmondanám. Kell egy újabb séta, hisz amúgy is eltelt már a kellő idő az előző után. Magam sem tudom miért, de szeretem rajta tartani a szemem. Főleg, mióta elérte az átok, és felejteni kezdett. Az igazat megvallva, talán abban reménykedem, hogy a találkozóink által nem felejt tovább. Hogy emlékei megmaradnak... Gondolataim lassan visszakanyarodtak Aila felé, s ismételten rá szegeztem tekintetem, ám több hasonlóságot a lobbanékonyságon kívül, nem fedeztem fel. Még is piszkálta a csőröm, hogy nem tudja ki vagyok. Hogy nem tudja mi is vagyok én. - Mit csinálsz 3 óra múlva? - kérdeztem, ha sikerült elkapnom tekintetét, akkor egyenesen abba fúrtam enyéimet.
_________________
MY SCARS ARE REMINDERS OF WHEN LIFE TRIED TO BREAK ME but failed.
Vendég —
Mosolygott… én dühöngtem, ő meg vigyorgott! Istenemre mondom úgy szerettem volna letörölni a képéről! Nem is értettem mi volt olyan vicces a mondandómban, ami ennyire szórakoztatta. Tapló! Kinevette a fájdalmamat! Érzéketlen tuskó! Miért is nem ugrottam neki, hogy kikaparjam a szemét?! Azért, mert míg én egy balerina testalkatával jeleskedtem, addig ő egy medvére hajazott, és közel sem voltam biztos a győzelmemben, bár ez mit sem enyhített a késztetésemen. Levegő után kapkodva meredtem rá, és már épp rászóltam volna, hogy nem Pukkancs a nevem, hanem Aila, amikor a következő mondat arcul csapott: nem tudtam rólad. És nem is érdekelte… tehát anyám valóban nem szólt neki. Így azért a fejmosás, amit kapott tőlem kissé jogtalannak tűnt, de akkor is megérdemelte! Anyámmal már nem veszekedhettem emiatt a kavalkád miatt, így maradt ő. -Te kidobtad anya levelét?? – hápogtam rá döbbenten. Képtelen voltam elhinni, amit hallottam. Mennyire kellett jégszívűnek lenni valakinek, hogy egy halott levelét a kukába hajítsa? Vagy csak hazugságnak vélte? Végül is, nem tudott rólam… de akkor is! Az az anyám levele! -Tessék? Karddal akartak megölni? – értetlenkedve hőköltem hátra, furcsán pillogva rá. Lehet, hogy egy sültbolonddal hozott össze a sors? Mégis ki a fene használna kardot a mai korban, mikor annyi távolsági fegyver volt, mint égen a csillag. – És persze egy kastély tömlöcében éltél, és gondolom lovagok vettek körbe, meg nemesek… Szinte már szánakozóvá vált a tekintetem. Remek. Az apám egy elmebeteg volt. Lehet, amikor anya megismerte még nem volt az, de most totálisan megbuggyant. Ráadásul a hanghordozásából ítélve lehet kezdett ő is dühös lenni, annak meg nem biztos, hogy örültem volna – vagy egyáltalán túlélem. -Nincs semmi baj… biztos létezik orvosság a betegségedre… Magamban csak azért imádkoztam, hogy ha a külsőmet nem tőle örököltem, remélhetőleg ezt a genetikai kudarcot sem, ami az elmebetegséget hordozza. Azért ez a felismerés nem kis félelmet ültetett belém a jövőre nézve. Nem szerettem volna harminc-negyven évesen valami álomvilágban élni és nyálazni egy tolókocsiban, leszedálva, ahogy a filmekben szokták mutatni. A csekket pillanatok alatt tűntettem el, rá sem pillantva, már a menekülést fontolgatva, pláne, hogy úgy tűnt kicsit sem érdekli a létezésem. Valószínűleg úgy volt vele, a pénzzel letudta a maga részét, és végül is… igen. Nem volt szükségem rá! Azért sem! Nem akartam még egy koloncot a nyakamba venni. Időm sem lett volna rá, hogy kivizsgálásokra járjak vele, meg gyógyszert osztogassak neki. Óvatosan tettem egy lépést, mikor kifelé indult, majd torpantam meg, mikor ő is, visszafojtva a légvételemet. Reméltem nem most tör rá a dühöngő öt perc. Jó, a kinézetem csalóka volt, de ezt a meccset sérülés nélkül nem úszhattam volna meg. A kérdést hallva viszont… eltátottam a számat első körben. Nem tudtam, hogy ennyire látszik rajtam az éhezés, vagy szimplán csak valamiféle felszikrázott törődés hatása. Nem mintha érdekelt volna. Már csak a gondolatra is csorogni kezdett a nyálam. Reggel óta nem ettem, és azt a pár szem kekszet sem lehetett igazán tartalmasnak mondani, amit elmajszoltam. Szótlanul ballagtam után, és álltam meg a pult mellett, kíváncsian nyújtogatva a nyakam arrafelé, amerre eltűnt, de nem sokat kellett várnom. A melegszendvicset megpillantva gyakorlatilag mindent elfelejtettem magam körül. Olyan áhítattal néztem, amíg elém nem tette, mintha épp királyrákot hozott volna aranytányéron. Fölé hajolva, félig lehunyt szemmel szippantottam be az illatát, majd fogtam kézbe és haraptam bele, szinte belekönnyezve a gyönyörbe. Az ízkavalkád szétrobbant a számban, felélesztve az ízlelőbimbóimat, melyek sanyargatásra lettek ítélve az elmúlt egy hétben. Úgy faltam, mintha az éhenhalás küszöbén álltam volna éppen. Ahogy ellépett, kíváncsian néztem utána, tovább folytatva az evést, és egy percig nem zavartak a tettei. Mintha világ életemben verekedtek volna körülöttem, pedig nem, csak szimplán az, hogy végre normális ételt ehetettem, minden mást másodlagossá tett. Szóval csak néztem a sokkal inkább idomítást, mint kocsmai bunyót, mintha csak egy filmet néztem volna, és lelkesen – bár közel sem illedelmesen – zabáltam. Mikor az utolsó falatot is lenyeltem, jóllakottan sóhajtottam fel. A gyomrom eléggé összeszűkült, szóval több, ha akartam volna sem fért volna belém. -Köszönöm. Ez nagyon jól esett. Esetleg kaphatok valamit inni is, vagy az már nem jár? Most közel sem voltam olyan undok és szúrós, mert egy csöppnyi hálát éreztem iránta – bár ha jobban belegondoltam így meg valami kóbor kutyára hajaztam, akit kajával szelídítenek meg. De ha egyszer olyan jól esett és finom volt!
Kiskép : Rendeltetésem : Fenrir vagyok play by : Jason Momoa Posztok száma : 112 User neve : Rea Csoport : Isteni lény Pontgyűjtő : 95 Lakhely : Oslo Foglalkozás : Biztonsági főnök Előtörténet : I am Fenrir
Keresem : A testvérem
Bjørn Kristiansen —
Elküldésének ideje — Pént. Dec. 10, 2021 9:03 pm
Aila & Bjørn
Mikor rákezdet a mondandójára, elsőre csak a szemöldököm vontam fel, aztán mosoly költözött a képemre. Úgy hiszem, megtaláltam azt a hasonlóságot, amit kerestem ebben a röpke időben kettőnk között. A vér valóban nem hazudik. Valóban az én gyermekem volt, és nem csak egy varázslat űzött velem ostoba tréfát. -Ühm… - bólogattam, karba fontam karjaim, felvontam a szemöldököm, és vártam, hogy befejezze ezt a kis előadást, amit az indulatai szárnyain tett meg. -Csak hogy tisztázzunk valamit Pukkancs! Nem tudtam rólad… És hogy ez az egész érdekel e? Fikarcnyit sem. Nem szoktam sokat dumálni, de a kedvedért kivételt teszek Kislány… Nálam jobban alig ha akad valaki, aki áttudja érezni… hogy érdekel e hogy elhiszed? Nem. Anyád nem szólt, mert egyedül akarta intézni a dolgot. Ha érdekel a levél, a kukában megtalálhatod. - ellenben vele, én nem kezdtem el kiabálni. Ellenben alig bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak a képébe, és nevessem el magam, hogy milyen pukkancs, és inkább vicces, mint sem rémisztő, ahogy itt mérgeskedik, ám még is sikerült mosolygás nélkül megmaradnom. -Nem… -ingattam meg a fejem. - Sosem volt családom. Az apám a testvéreimmel együtt eltitkolta a létezésünk… Aki magához vett, és azt hittem családom lehet, elárult… kardot döfött belém, és megakartak ölni. - morogtam, kissé ingerültebben, mélyen dörgő hangon. Nem szoktam ennyit dumálni, de most valahogy előrobbant belőlem, mintha nem is én lennék, szóval érezheti megtiszteltetésnek, hogy bizony szót fecséreltem, rá, és nem küldtem el melegebb éghajlatra, mint ahogy első gondolatom volt a levél kézhez kapása után. Kicsivel később megkérdeztem mennyit írjak a csekkre, aztán egy elég nagy összeget biggyesztettem oda, amit szinte azonnal ki is kapott a kezemből. Nem tudom miért, de ismét mosoly költözött az arcomra. Egyrészt mulattatott, hogy mert velem gúnyolódni, másrészt… nem volt másrészt. Pusztán mulattatott. Ez minden. Itt egy aprócska félisten, és úgy üvölt velem, mintha csak együtt nyargaltunk volna Odin termein keresztül, vígan szaladgálva. -Semmi… azt csinálsz amit akarsz… - vontam meg a vállam, majd indultam meg kifelé, ám az ajtóban megtorpantam. Felsóhajtottam, egy pillanatra lehajtottam fejem, aztán megkérdeztem, bár magam sem tudom miért… valószínűleg a vér kötelez alapon, hisz a testvéreimet sem ölném meg, ellenben azokkal, akik ártani akarnának nekik. - Éhes vagy? - kérdeztem végül, aztán megindultam ismét kifelé. - Gyere! - tértem vissza ismét a szófukarságomhoz. Ha követett, hát hátramentem, s szereztem neki egy kiadós nagy adag melegszendvicset, majd letettem elé a pultra. -Egyél… - mormogtam, aztán körbepillantottam, s már lendültem is előre, ragadva meg egy fickó karját, aki az egyik pincérnőt molesztálta. Elsőre megpróbáltam a tőlem telhető legszebben kérni, hogy hagyja békén a hölgyet, aztán a finomságom nem használtával megragadtam, behúztam neki egyet, és a karját hátrafeszítve „finoman” kitessékeltem a bárból. Persze ha nem jött oda, és nem fogadta el az ételt, akkor csak kidobtam a fazont, s odakint közöltem vele, hogy többet meg ne lássam itt. Nem voltam az a gavallér alkat, de az itt dolgozókat nem zaklathatta senki!
_________________
MY SCARS ARE REMINDERS OF WHEN LIFE TRIED TO BREAK ME but failed.
Vendég —
Tágra nyílt szemekkel, döbbenten pislogtam rá. Hogy mi van?! Legyen az apukám? Mégis hol a picsában volt, mikor nagy ritkán beteg voltam? Vagy épp az első fellépésemen merre kószált? De ha a kezdetekig akartam visszamenni, mégis miért nem volt ott a szülőszobában, és fogta anyám kezét? Mondjuk a habos babos jelzővel illetett „marhaság” valahol válasz volt a kérdésemre, csak épp felcseszte az agyamat. Már nem is próbáltam leplezni a bennem gyűrűző dühöt és fájdalmat, ami ott csillogott a szemeimben, eltorzult vonásaimban. Mert az voltam. Rá, a világra, és igen, még anyára is, mert még csak a lehetőséget sem adta meg valószínűleg ennek az óriásnak, hogy egy család legyünk. Persze, imádtam, jó életünk volt, már ahhoz képest, hogy egyedül nevelt fel, de ahogy mondani szokták, a kettő mindig jobb, mint az egy. -Mégis mi a fenét vársz tőlem? Hogy boruljak a nyakadba? Két hónapja tudok a létezésedről! Sehol nem voltál az elmúlt 18 évben! Se egy szülinapi ajándék, se egy üdvözlő kártya, semmi! Csak anya derült égből villámcsapás levele, amit az ÜGYVÉDE nyomott a kezembe a halála után! Még csak számon sem tudtam kérni tőle! Egyáltalán tudtál a létezésemről?! Ha igen, miért nem kerestél? Ha meg nem… meg kellett volna érezned, hogy létezek! Egy szülőnek ezt tudnia kellene!!! Tisztában vagy egyáltalán vele, hogy ki volt az anyám? Hogy milyen érzés volt NEKEM eltemetni, és foglalkozni mindennel? Hogy milyen rohadt magányosnak és elveszettnek éreztem magam a kórházi ágya mellett ülve, és mennyire jó lett volna csak egy csöppnyi odafigyelés?! Hogy valaki levegye rólam a terheket, amiket kurvára nem nekem kellett volna cipelnem ennyi idősen!!! Erre most, hogy itt állok előtted ennyi az összes hozzáfűznivalód a megjelenésemhez, hogy: semmi legyél az apukám és imádj habos babos marhaság… - affektált hangsúllyal utánoztam, zihálva nézve vele farkasszemet. Bár egész csöndesen indultam neki, de a végén már a képébe ordítottam mindent, ami a csövön kifért. Lobbanékonyságom, amit az utóbbi években már egész jól kordában tudtam tartani, most vulkánként tört ki belőlem, ahogy az elmúlt hetekben már jó párszor megesett. Kezeim ökölbe szorultak, remegtem minden porcikámban, és nem sok kellett ahhoz, hogy hozzá vágjak valamit, ami épp a kezembe akad, vagy épp szétverjek valamit. Mert a lendület és a hajlam nagyon is jelen volt bennem, ami űzött volna ezen cselekedetek felé. – Amúgy a habos babos marhaságot CSALÁDNAK hívják, már ha rémlik neked mit takar ez a szó. Az apaság része meg… lássuk be, némiképp kifutottál az időből, hogy engem nevelj, és ahogy elnézlek nem is nagyon vonz téged a gondolat, hiszen te sem kaptál a karjaidba, mint megkerült ki tudja hányadszülötted. Bántani akartam, igen. Azt akartam, hogy neki is fájjon, ne csak nekem. Hogy legalább VALAMI érzelmet mutasson, ne csak bámuljon rám, mint borjú az újkapura! A kérdésre, hogy mennyi kell, tettem egy lépést felé, és látszott, hogy legszívesebben nekiugranék, de ha nehezen is, tűrtőztettem magam a tettlegességtől. -Amennyit tisztességesnek gondolsz. Végül is csak tizennyolc évvel vagy elmaradva. Vad makacssággal néztem végig, ahogy ráír egy összeget egy csekkre, és téptem ki a kezéből lendületesen, rá sem pillantva. Nem érdekelt mennyit adott. Bár úgy hiszem örülhettem, hogy egyáltalán adott valamit, és nem kidobott a hátsó ajtón, mert azért én is éreztem, hogy a viselkedésem nem éppen… illemtankönyvbe illő és elfogadható. -Köszönöm… - csikorogtam válaszként, táskámba gyűrve a csekket, majd húztam a fejembe a sapkámat, távozásra készen, morcosan pillogva rá. -Esetleg valamit még szeretnél megtárgyalni, vagy mehetek? Csodás első találkozás… esélyesen anyám nem ebben reménykedett, mikor hozzá küldött…
Kiskép : Rendeltetésem : Fenrir vagyok play by : Jason Momoa Posztok száma : 112 User neve : Rea Csoport : Isteni lény Pontgyűjtő : 95 Lakhely : Oslo Foglalkozás : Biztonsági főnök Előtörténet : I am Fenrir
Keresem : A testvérem
Bjørn Kristiansen —
Elküldésének ideje — Pént. Dec. 10, 2021 7:18 pm
Aila & Bjørn
Nem voltam sosem egy szívbajos alkat, s talán túlságosan is lehetett az egómra hatni bizonyos dolgokkal, ám itt és most egy cseppet sokkolt, hogy a vérem állt velem szemben. Az igazat megvallva, pusztán abban a pillanatban összpontosult bennem a levél tartalma, s hogy bizony nem csak egy hazugságról lehet szó, hisz a Vér, nem hazudik. A vér vér marad, és mi bizony hatványozottan érzékenyek vagyunk saját vérünk, gyermekünk jelenlétére. Azonban nem borultam a nyakába, és nem öleltem magamhoz azzal a felkiáltással, hogy” jaj gyermekem, alig vártam, hogy lássalak! Tűkön ültem, és pillangók repdestek a hasamban! „ A Jó büdös francokat!! Inkább csak kijelentettem, hogy nincs munka, és nem veszünk fel senkit. Talán egy cseppet túlzás volt, és erős indítás, de a sokk okozta hirtelenségben nem tudtam mit is kellene mondanom. A nagy ömlengés helyett, inkább fogtam magam, odavetettem hogy kövessen, miközben már meg is indultam a raktár felé. Egy cseppet sem érdekelt, ha esetleg nem jön utánam. Meglehet, nem vagyok épp a legjobb apa alany. Példát sem láttam jót, hisz apám el akarta titkolni létezésünk, Odin meg… de inkább nem bolygatom a múltat. Odabent megálltam az ajtóval szemben, s mikor belépett rajta a lány is, mielőtt még kérdezhettem volna, már bele is kezdett a mondókájába, amit fa arccal hallgattam végig, majd csak miután végzett szaladt fel a szemöldököm. Végignéztem magamon, én semmi kivetnivalót nem láttam a külsőmben. Sem a szakállban, sem a hajamban. Jóképű pasas voltam, csak épp a morcos marcona fajtából. De milyen is legyen egy óriási farkas? Egy nyikhaj kis emberke, akit még egy erősebb széllökés is képes odébb taszítani? Abszurd! -Szóval csak pénz kell? Semmi legyél az apukám, és imádj habos babos marhaság… - nyugtáztam mondandóját, aztán nekidöntöttem hátam az egyik hordónak. Kerestem a hasonlóságot, de első pillantásokra semmit sem találtam kettőnk között. Sem a szeme, sem a haja, sem arcának egyetlen vonása sem hasonlított én reám. Jelen helyzetemben úgy vélem, a kutyám sokkal nagyobb hasonlóságot mutat személyemmel, hisz még is csak egy farkas féle… Igyekeztem kicsit távolabb kerülni a szófukarságomtól, és nem csak ennyivel kiszúrni a szemét, de az bizony nem megy első alkalomra. Itt nem lesz olyan habos babos apa lánya egymásra találás. Nem lesz vigyorogva sétálunk a naplementébe pillanat. Bár az is lehet, hogy pusztán túl korán vonom le a következtetéseket, és a saját véremmel, majd másként lesz minden. Nem kezdtem bele a kételkedésbe, hogy miből gondolja, hogy elhiszem, hogy ő az én lányom, hisz nem lenne értelme, hisz még a vak isten is képes lenne megmondani, hogyha a sajátja megy vele szembe. -Mennyi kell? - kérdeztem végül, miközben zsebembe nyúltam, és előszedtem a csekkfüzetem. Nem érdekelt, hogy meddig marad itt, hogy mihez fog kezdeni magával, ahogy arra sem kérdeztem rá, mi van az anyjával, hogy valóban meghalt e. Hogy miért? Mert nem érdekelt. Kicsit sem. Megvártam míg mond valamit, s ha megtette, hát a kellő összeget írtam rá a csekkre, ha nem, nos akkor magamtól firkantottam oda valami nagyobb összeget, és nyújtottam felé a csekket. Úgy gondoltam, ennyit megtehetek érte, még én is, hisz a farkas sem hagyja magára a kölykeit. Felneveli, vigyáz rájuk… én meg...nos, majd kiderül szorult e belém némi ösztön, s képes leszek e esetlegesen szeretni valakit, vagy valaki engem. Mondhatnám, hogy a zord külső alatt, érző szív dobog, és én is csak szeretetre vágyom, de… az igazság az, hogy nem tudom...
_________________
MY SCARS ARE REMINDERS OF WHEN LIFE TRIED TO BREAK ME but failed.
Vendég —
Idegesen vártam, tekintetemmel a tömeget fürkészve. Táncoltak, ittak, beszélgettek, jól érezték magukat, mintha semmi gondjuk nem lenne az életben. Ehhez képest itt voltam én, nyakamban adóssággal alig tizennyolc évesen, egy tandíjjal, amit jövő hónapban már nem tudtam volna kifizetni, szinte az éhezés küszöbén. Irigyeltem őket, mert nekik, ránézésre mindenünk megvolt, ami nekem hiányzott. Vagy szimplán csak jól leplezték a gondjaikat, ami nekem sokkal kevésbé ment. Pillantásom a felém közeledő, majd tőlem nem messze megtorpanó óriásra futott. Némileg eltátott szájjal mértem végig. Hatalmas termete, hosszú haja és szakálla valóban olyannak festette le, amilyennek anyám leírta a levelében, de még így is bőven okozott meglepetést. Ez a tagbaszakadt férfi lett volna az apám? Nem is kinézete volt az, amitől ledöbbentem, hanem hogy anyám képes volt összejönni vele! Ráadásul akárhonnan néztem, szinte nem is hasonlítottunk egymásra… kezdtem kételkedni szülőanyám épelméjűségében. Lehet csak valami rossz tréfát űzött velünk ki tudja mi okból? Nem. Nem olyannak ismertem meg, és tudtam, hogy szeretett. Ezt nem lehetett színlelni. -Tessék?! – vontam fel szemöldököm értetlenül, mikor rám morrant. – Nem munka miatt jöttem, bár ha van, az sem gond. Nem tartottam jogosnak sem a hanghordozását, sem az elutasítását, pláne hogy még egyetlen szót sem szóltam hozzá. Ráadásul úgy bámult rám, mint aki épp szellemet lát, pedig biztosra vettem, hogy még soha nem találkoztunk. Na meg… mire fel ez a fogadtatás? Elviekben kapott anyámtól levelet, szóval nem kellett volna, hogy váratlanul érje a felkeresésem, hacsak nem az eltelt idő miatt, lévén nem nagyon siettem el. Hiába nézett rám morcosan, nem voltam hajlandó megmozdulni. Makacsul szorítottam össze a szám, és emeltem meg a fejem, viszonozva a vizslatást. Ebben én is profi voltam. Eszem ágában sem volt meghajolni vagy megadni magam ennek az idegennek, aki ránézésre bárkit egy laza mozdulattal kettétört volna. Azt ugyan leshette, hogy majd meghunyászkodom neki, vagy lesütöm a szemem, csak azért, mert egy ősemberre hajazott, és erősebb volt nálam – legalábbis ránézésre. „Gyere velem” szólt a troll, barlangjába csalva az ártatlan utazót, hogy odabenn megsüsse és a csontjait használja fogpiszkálónak. Nagyjából ez a kép jelent meg a fejemben a felszólítást hallva. De mondhattam volna azt is, hogy rám vakkantott, mint egy kutyára, elvárva, hogy majd szó nélkül követem. Csakhogy eszem ágában sem volt… hosszú másodpercekig bámultam távolodó alakját. Miért kellett volna szót fogadnom? Mert azt mondta? Nem… hanem mert szükségem volt tőle valamire, amit máshonnan nem tudtam megszerezni. Megadva magam a sorsnak, sóhajtva indultam utána, azért tisztes távolságot tartva tőle, majd a raktárba érve szembe fordultam vele, elhúzva a számat. Most, hogy végre kettesben voltunk, és a kinti zaj is eltompult, semmi nem terelhette el a figyelmemet vagy nyomhatta el a hangunkat. Nem mintha órákig tartó eszmecserét terveztem volna vele, és őt elnézve, ő sem volt erre olyan nagyon nyitott. Akkor hát vágjunk a közepébe. -Aila vagyok, a lányod. Elviekben anyám küldött neked egy levelet, amiben tájékoztatott, szóval… itt vagyok. Mondjuk elnézve téged nehezen tudok hinni abban, hogy valóban te nemzettél… na mindegy. A lényeg: nincs munkám, és elfogyott szinte minden pénz, amit anyám összespórolt. Elment a temetésre, a tandíjamra, a megélhetésre. Tehát ha ki tudnál segíteni, megköszönném. Direkt nem azt mondtam, hogy hálás lennék, mert a bennem kavargó érzésekben ez még csak minimálisan sem volt fellelhető. Ráadásul pofátlan voltam, nagyszájú, és flegma, de nem érdekelt. Nem akartam kedves lenni vele. Dühös voltam, és jogosan, legalábbis szerintem, rajta meg legalább kitölthettem ebből valamennyit. Úgyis minden könyv azt írta, hogy meg kell élni… hát most itt volt rá a remek alkalom. Mondjuk most még egész visszafogott voltam, mert nem vágtam a fejéhez mindent, ami átfutott rajtam őt szemlélve. Legalábbis egyelőre…
Kiskép : Rendeltetésem : Fenrir vagyok play by : Jason Momoa Posztok száma : 112 User neve : Rea Csoport : Isteni lény Pontgyűjtő : 95 Lakhely : Oslo Foglalkozás : Biztonsági főnök Előtörténet : I am Fenrir
Keresem : A testvérem
Bjørn Kristiansen —
Elküldésének ideje — Pént. Dec. 10, 2021 9:24 am
Aila & Bjørn
A napok monotonitása nem látszott szűnni. Az ígérkező izgalmak helyét átvette a várakozás, a csendes figyelés, a kellő pillanatot, mikor végre valamit tenni lehet. Mikor az árnyak közül előkerülhetünk, és mélységes revansot vehetünk, a minket ért sérelmekért. Gyerekes cseppet ennyire hordani magunkkal a multat, ám még is úgy éreztem minden pillanata jogos. Kávémmal a kezemben léptem ki a postaládához, kutyámmal az oldalamon, majd felszaladt szemöldökkel pillantottam a nekem címzett levélre. -Francba… - morogtam, aztán visszacsattintottam a postaláda fedelét, visszaballagtam a házba, majd a konyhában kibontottam a levelet.
Kedves Bjørn!
Valószínűleg már nem emlékszel rám, és a levelem meglepetésként fog érni, mégis, nyomós okom van arra, hogy ilyen formán felkereslek. Még a 2000-es évek elején volt egy pár alkalomig tartó viszonyunk, melynek meglett a következménye: egy kislány. Nem kerestelek miatta, mert úgy terveztem egyedül fogom felnevelni, de ha ezt a levelet kézhez kaptad, az azt jelenti meghaltam. Nem tudom másra bízni őt. A szüleim idő előtt elhunytak, testvérem pedig nincs. Kérlek, vedd magadhoz, és neveld fel. Nagyon remélem, hogy talán még meg is szereted, hiszen mégis csak a te véred… Nem tudom mennyi ideig kellene még gondoskodnod róla, de hinni szeretnék abban, hogy nem lököd el magadtól, hanem támogatod, amíg a saját lábára nem tud állni. Kérlek… ez az egyetlen és egyben utolsó kívánságom hozzád. Ne hagyd magára a lányunkat. Írtam neki is egy levelet, amelyben röviden elmondtam neki mi történt, és hogy te vagy az apja, és megkértem, hogy keressen meg téged a bárban, ahol találkoztunk. Remélem még ott dolgozol. Ismerve őt, nem fog egyből odamenni, de idővel… biztosan.
Felszaladt szemöldökkel, s némi hitetlenkedéssel olvastam végig a levelet, majd gyűrtem össze, és egy laza mozdulattal dobtam bele a szemetesbe. Oda, ahová akkor gondoltam. -Ekkora baromságot! - morogtam az orrom alatt, miközben lehajoltam, megdörgöltem kutyám fületövét. Így a napok múltával kezdett a semmibe foszlani a kukában landolt levél gondolata is, mintha mindaz meg sem történt esemény lenne a múltam hálóján. Egy álomkép, aminek semmi valóságalapját nem éreztem, hisz akkor és ott, annyira képtelenségnek hatott, hogy nekem gyermekem lenne.
A következő napom, hasonlón indult mint a többi. Reggel egy kevés alvás, este pedig mentem a bárba, hogy húgomon tartsam óvó pillantásom, s ha kellet, hát rendet tettem. Épp egy embert tessékeltem kifelé a tőlem már megszokott finom mozdulatokkal, mikor furcsa érzés kerített hatalmába. Morcosan vontam össze szemöldököm, hisz olyan ismeretlen volt ez az érzés. Abban a pillanatban lépett mellém az egyik emberünk. - Bjørn … egy kis csaj keres… - mutatott az irányába. Első gondolatom az volt, biztos munkát keres, és botor módon minket talált meg, majd miközben egyre közelebb mentem hozzá, egyre jobban hatalmába kerített az érzés. A kisugárzása… a saját vérem… Megálltam vele szemben, igaz nem a közvetlen közelében, de csak összeszaladt szemöldökkel, a tőlem megszokott morcos ábrázattal nyugtattam rajta tekintetem, miközben próbáltam magamban hová tenni az egészet. - Nem! - morrantam végül. - Nincs munka! - folytattam hasonló hanghordozásban, miközben megingattam a fejem, ám tekintetem még mindig a lánykán tartottam. Picsába! Hirtelen ugrott gondolataim közé a levél, amit néhány napja laza egyszerűséggel dobtam a szemétre. A nőre igaz nem emlékeztem, sem pedig arra, hogy valakihez bármikor is közel kerültem volna. Egyszerűen csak meredtem a lányra, és próbáltam hessegetni az érzést, és a tudatot, hogy a saját vérem áll velem szemben. Basszameg Összepréseltem ajkaim, majd hátat fordítottam a lánynak. - Gyere velem! - azzal elindultam hátrafelé, hogy majd a raktárban faggassam ki.
_________________
MY SCARS ARE REMINDERS OF WHEN LIFE TRIED TO BREAK ME but failed.
Vendég —
Dr. Jekyll’s Pub. Itt voltam, és meredten néztem a cégért, a bejárati ajtót, de nagyon nem fűlött hozzá a fogam, hogy bemenjek. Az elmúlt két hónap a gyászon kívül arról szólt, hogy igyekeztem megfeledkezni a levélről, melyet anyám hagyott rám, és a férfiről, akit fel kellett volna keresnem. Nem volt része az életünknek, nem is tudtam a létezéséről eddig. Csak egy idegen volt, egy név egy papíron, akiről azt sem tudtam hogy néz ki, vagy milyen ember – bár utóbbiról azért voltak elképzeléseim. Valószínűleg a felelősségvállalás nem állt közel hozzá, hiszen nagy ívben tojt ránk. Már ha egyáltalán tudott rólam. Vajon tudott rólam? Ez egy remekbe szabott kérdés volt, csak épp a válaszban nem voltam biztos, de jobb volt azt gondolni, hogy egyszerűen nem érdekeltem, mint anyámat hibáztatni azért, hogy kizárta őt az életemből. Sóhajtva tettem el a levelet a retikülömbe. Anyám igyekezett mindent megadni nekem, amiért én imádtam, most mégis, rá is dühös voltam, csak épp neki ezt már nem tudtam a fejéhez vágni. Nem is értettem hogy gondolta, hogy pár leírt mondat miatt majd felkerekedek, és megkeresem ezt a férfit. Ismerhetett már annyira, hogy tudja, az nem én lennék. Persze, ott motoszkált bennem a kíváncsiság, de a büszkeségem sokkal nagyobb volt. Most mégis itt álltam ez előtt az átkozott épület előtt, és igyekeztem lecsillapodni, egyszersmind összeszedni a bátorságomat, hogy bemenjek. És hogy mi indokolta az ittlétemet? Erre legalább tudtam a választ: a pénz. Semmi más. Az elmúlt hónapokban szinte teljesen kifogytam belőle. A temetés, a megélhetés és a tandíj szinte minden megtakarítást elvitt, pedig igyekeztem spórolni – főleg az élelmiszereken. A stressz, a munkakeresés és az éhezés megtette a magáét. A szemem alatt sötét karikák adták hírül kimerültségemet, tekintetem még mindig tompa volt a gyász, kilátástalanság és magány érzéseitől. Végül tegnap, mikor megkaptam az újabb csekket a tandíjról, úgy döntöttem eljövök. Ha más nem, legalább annyi pénzt ki akartam préselni belőle, amennyit csak tudok. Hogy számító lettem volna? Mégis mi mást kellett volna éreznem? Szeretetet? Mire fel? Azt sem tudtam kicsoda. Érdeklődést? Inkább orrba vágtam volna, hogy anyámat egyedül hagyta velem együtt… Nagy levegőt vettem, kihúztam magam, és beléptem az ajtón. Csőszárú farmert viseltem, lábszáramon fehér lábvédővel, hosszú fekete kabátot, alatta pedig egy szintén fekete kasmír pulóvert. Az egészet egy rövidszárú bokacsizma egészítette ki, na meg a fejemen egy bojtos sapka, amit lekaptam, mikor megcsapott a benti meleg, és így szabadon omlott vállamra hosszú, barna hajam. Estefelé járt, és bár a helyiség még nem volt tömve, így is szép számmal képviseltették magukat az emberek. Kutatón hordoztam körbe tekintetem, keresve valakit, aki láthatóan ide tartozik, nem pedig csak egy vendég, de csak másodpercekig kellett tanácstalanul ácsorognom, mikor odalépett hozzám valaki – kinézetre valami biztonsági őr, vagy kidobóember lehetett, és a személyimet kérte. Számat elhúzva nyújtottam át az okiratot, a kérdésemmel karöltve. -Egy bizonyos Björn Kristiansent keresek. Úgy tudom itt találom. Legalábbis nagyon reméltem, hogy még itt dolgozik és nem szívódott fel a nagyvilágban, mert sem anyagi sem lelki kapacitásom nem volt arra, hogy utána kutassak, vagy épp magánnyomozót fogadva találjam meg. -Jól tudod. Mindjárt szólok neki. Mit mondjak, ki keresi? Nagy szemekkel pislogtam rá. Erre mégis mi a fenét kellett volna mondanom? Ha azt mondom a lánya, lehet hanyatt-homlok elmenekül, mielőtt még számon kérhettem volna tőle érdektelenségét, és pénzt szerezhettem volna. Erre valahogy nem gondoltam idefelé jövet… -Egy régi ismerősének a lánya, akinek segítségre van szüksége. Végül is, nem hazudtam. Csak nem a teljes igazságot mondtam el. A fal mellé húzódva dőltem neki, kigombolva a kabátomat, miután visszavettem a személyimet, és idegesen vártam, bár magam sem tudtam mit szeretnék jobban: ha a szükségleteimet néztem, akkor azt, hogy itt legyen és találkozzunk. Ha az érzéseimet, akkor meg azt, hogy a pokol felé tartson éppen, és soha ne legyen hozzá szerencsém.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.