Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Egy lehullott, porladozó nyárfalevél vagyok. Reszketek, örökké csak reszketek, szinte hallom, ahogy zörögnek a csontjaim. Arra suhanok, amerre a szél fúj. Márpedig errefelé a sarki szelek rögtön a szomszédban születnek, még fiatalon érnek ide, erejük teljében. Átfésülik töredező hajam, derekamba kapaszkodó ujjaimból kiszívják az utolsó csepp meleget is, és cserébe kékülő ajkaimra suttogják: „Innen jön az a szag.” Az emberek szaga.

És főemlőshöz illő ordibálásuk:
– Na, mi van már, ember?
A számban összefut a nyál, az ajkaim mosolyra rándulnak. Bakancsaim megindulnak alattam, az éjjel-nappali a háttérbe húzódik mögöttem, a túloldalon a rendőrállomás a hajnal homályába vész.
–Na gyerünk, háromra! Egy, kettő, hááá-rom!

Akár egy féreg, egy földbe vájt üregen át közelítek, az aluljárón keresztül. Szemeimmel félig már felfaltam a két szerencsétlent a betoncső végében; főételnek a hangosabbat választom. Egyáltalán nem foglalkoztat, vajon mit streamelhet éppen a telefonján, mégis megtorpanok, amikor az alagút végében meglátom az erkély pereméről lógó, csontsovány lábakat. Egy fiatal lányhoz tartoznak: úgy üldögél az ötödik emelet korlátján, akár egy elfelejtett rongybaba. Válla és térdei kis híján keresztüldöfik lila bőrét, szemei mint két üres hógömb düllednek ki arca üregéből – és valahogy még így is gyönyörű.

Nem moccanok. Egy kicsit még vissza is húzódom az alagút sötétjébe, nehogy észrevegyenek, nehogy le kelljen vennem a szemem a lányról. Olyan ránézni, mintha én magam néznék a mélységbe: a gyomrom összeugrik, a térdeim megrogynak egy kicsit. Hel tabula rasája vagyok, nem sok mindenre emlékszem az életemből, de egyvalami mégis ismerős: a lábamba költöző zsibbadás, amitől önkéntelenül hátrálni kezdek.

– Tizenketten várják a mutatványt Live-on, csak hogy tudd! – kiáltja fel idelentről az egyik srác, én pedig nem hátrálok tovább. – Ezek után minimum egy szaltó...!

Az erkélyen ülő lány nem válaszol, nem mozdul, levegőt sem vesz. Egy tátott szájú, rémült tekintetű vízköpőre emlékeztet, alakja kővé dermedt kiszögellés az épület homlokzatán. Olyan ismerős.

– Húzzunk már innen! – Idelenn a tétovább fiú idegesen kapkodja a tekintetét. – Úgyse fogja megtenni, nézd már, hogy be van szarva. Csak figyelmet akart.

– Hát, megkapta. Hallod ezt, légtornász? Már tizenhatan kíváncsiak rád!

A napom – nekik az éjszakájuk – egész váratlan fordulatot vett. Meiózissal válok ki az aluljáró sötétjéből, árny az árnyékból. Ha verne még a szívem, biztosan gyorsabban verne, de biztosan nem félelemből. Úgy rémlik, volt egy idő, amikor megrettentem volna a férfiak hangoskodásától – most inkább meghozzák az étvágyam. Látok bennük mindent, amit mindig is piszkosul irigyeltem, amit magamnak akarok, amit be kell kebeleznem: a férfilét tetterejét, idétlen hevét, pofátlan szabadságát.
Mit nekem ártatlan, fiatal szüzek vére? Azt a mesét férfiak írták.

– Hé... – a barátja suttogóra fogja. – Tedd le azt a szart! Van valaki az aluljáróban. Hallod, kurvára van valaki az aluljáróban.

– Ne már! Hol? – Nézelődve, nyakamat nyújogatva szólalok fel a hátuk mögül, mintha végig velük lettem volna. (Elvégre velük is voltam.) Megfordulnak tengelyük körül, bugyután merednek rám.

– Mi a... – nyögi az egyikük, de mire észbe kap, már a földhöz vágtam és bakancsom sarkával szilánkokra zúztam a telefonja képernyőjét. – Ez most mire volt jó, te hülye picsa?!

– Most figyeljetek, fiúk – ömlik a számból nyájasan, aljasan. Felháborodott tiltakozásukat meg sem hallom, ehelyett mindkettőt arrébb taszítva közelebb lépek és államat megemelve az erkély felé fordítom a tekintetem. A vízköpő-lány időközben félig felemelkedett; most zavartan pislog le rám, pillái harmatosak, akár a közelgő hajnal. Elszánt tekintetem az övébe fúródik, messziről, de halálos pontossággal, akár egy nyílvessző.

– Josefine! – kiáltok fel. – Gyere velem!
Szemmel láthatóan meglepődik, nyel egy nagyot, angyali hangja alászáll:
– Honnan tudod a nevem?
Elmosolyodom.
– Ha velem jössz, később megmagyarázom. – Kinyújtom felé a kezem, hiszen a következő már nem kérés lesz, hanem vezényszó. – Gyere velem!
Csakis érte csinálom. Érte csinálom. Az új nővéremért.

Josefine felegyenesedik, bal keze remegve elengedi a korlátot. A két fiú elkerekedett szemekkel összenéz felettem. Josefine haja lángnyalábként lobog a huzatban, színe gyönyörű eperszőke, mégis ritkás, beteges, akár az enyém. Leengedem a kezem és bólintok felé.

Hátrébb lépek egyet, de nem hátrálok elég messzire: a vér így is beteríti mindhármunkat, a szemembe fröccsen, de egy pillám se rebben. A két fiú rémülten hátratántorodik; megpróbálnak elmenekülni a látványtól, amit percekkel ezelőtt még videóra próbáltak venni. Utánuk fordulok és vállat vonok, magamban úgy döntök, adok nekik egy kis egérutat. Addig is csuklómban megtörlöm a számat: Josefine lelkéért jöttem, nem a véréért. Arra gondolok, mennyire örülni fog, mikor meglátja magát: ő mostantól nem szép, hanem szabad.