Rán 'n' Rune

Grandma will always be the best therapy
you can go to.
Especially if she works in a bar ...

Szeretem magam szinte mindig erősnek mutatni, jókedvűnek, olyannak, aki mindent megold, mosolygás és vidámság az élet, de lassacskán már nem sikerül anélkül, hogy minden mosolyom keserűvé válna. Mindent eltitkolni azért már nekem sem megy, még ha nagyon próbálkozok is, otthon gubbasztani meg, mert ott úgyse tudja senki ha nyomorúságosan vagyok, nem éppen megoldás.. és mindez nagyanyu mellett azonnal elő is jön, nem hiába ömlenek ki ajkaim közül a szavak, mintha alig várták volna, hogy valaki hallja őket. Valahol így is van.. a húgomnak persze elmondtam mindent már akkor, összes pecsétes titokként, és ha már kettőnk közül én vagyok a lelkizősebb, legalább tudom, hogy tényleg megtartja magának minden gondolatom. Amiken én most próbálok túllépni, és talán a legjobb helyen járok ehhez, és persze valahol félek is attól, hogy vagy ő, vagy anyu, vagy mindketten, csúnyán le fognak cseszni. Azért is, amit tettem, vagy épp nem tettem, azért is, hogy nem mondtam el nekik, de inkább már essünk túl rajta, ne érezzem magam mindig kényelmetlenül a saját bőrömben, akárhányszor találkozok velük.. abban pedig tényleg bízok, hogy nagyanyu valahogy enyhíteni tud most a lelkemen.
Egy lágyabb vállvonással húzom el szám, hogy kifogtam éppen a szabadnapját, persze nem azért, mert nem érdekel, hanem mert.. már mindegy. Akkor lehet, nem lett volna az, lehet, ha ugyanúgy mint most, kiszakadt volna belőlem minden, már akkor tudott volna olyat mondani, amitől még ennyi idősen is okosabb leszek, és nem telt volna el így ez az öt év ahogy, de.. már megtörtént.
Ahogy folytatom, és azt mondja, csinos lányokkal beszélgetni még nem bűn, veszek egy nagyobb levegőt, majd egyet bólintva teszem hozzá halkabban, hogy 'az még nem', de hangomon hallani, hogy nem is az a baj a történettel. Úgyhogy mondom is tovább, minden részletet, ami számomra fontos, még ha talán nem is enyhítő körülmény, nem tudom, fordított helyzetben számomra mennyire lenne az..
Nagy szemekkel pillantgatok egyik szeméből másikba, igen, tudom, hogy szeret, de ahogy befejezi a mondatot, egyből nevetnem kell, még ha eléggé keserű is ez most. De eztán visszanézek rá, figyelmesen hallgatom minden szavát, néhol bólintok is, még ha közben nem is érzek úgy, ahogy ezek szerint kellene. Megálltam, de el se kellett volna kezdenem.. Meleg tenyere ettől még nagyon jól esik, és nyugtat is picit, mert legalább az a veszély elmúlt, hogy elmesélek mindent, ő pedig hatalmasat csalódik bennem, mert azt egyáltalán nem szerettem volna.
Ahogy folytatja, mi is a megcsalás, még az a leheletnyi mosoly is eltűnik ajkamról, helyette szemem forgatom, mert tudom én, miről beszél, és undorítónak is találom, még mindig...
- Azóta se értem, hogy bírtad ki, és azóta is hogy bírod ezt el... - csóválom fejem, én őszintén nem tudom, hogy kezelnék egy ilyen helyzetet, de csodálom érte, hogy nem tett pontot mindennek a végére. Úgy ... végleg. Persze jobb nem lenne tőle, tudom, de akkor is.
Gondolatmenete folytatódik, én pedig szinte iszom minden szavát, itt-ott bólintva egyetértőn, míg máskor inkább számat húzom el, mert ott díszeleg bennem a 'de' szócska, mint mindig.
- Oké, megálltam, és ha így már nem is hívom megcsalásnak, akkor is elárultam őt, és ezt kimondva talán még rosszabb. Utálom, hogy gyenge voltam, miközben nagyon jól tudom, hogy csak ő számít.. De.. köszönöm? Azt hiszem köszönöm.. - mosolygom hálásan, valamivel boldogabban, talán picit azért is, mert olyasmiket mondott, amit hallani akartam, de persze tudom, nem azért mondta, hogy nekem jó legyen, de amúgy nem így gondolja. Ő az a személy, aki ha fáj is kimondja amit gondol, és ezt tisztelem és imádom benne. Talán ezért is teszem fel a kérdésem... mert tudom, hogy nem fogja túlcukrozni a választ, hogy az jól hangozzon.
Belül türelmetlenül várom, hogy mégis mit fog mondani, és ezt egyre gyorsuló légzésem is érezteti velem, mintha ténylegesen azon múlna bármi, hogy most mi fog elhangozni, így figyelmem minden pillanata az övé, hogy végül bólintsak pár aprót, hiszen igaza van. Így kellett volna... Az asztal lapját nézegetem inkább, bal kezemmel simítgatni is kezdek rajta, mintha ez a melléktevékenység segítene, de ösztönös, nem gondolkozok rajta. Amikor viszont elhangzik a 'de', barna szemeim ismét nagyanyura kapom, mintha hirtelen visszaadta volna ezzel a reményt, és valahol tényleg így érzem. Mosolyom is szélesedik boldogan, hogy így látja a szerelmünket, nagyon remélem, hogy igaza van.. Arcom persze grimaszba fordul nevetve, mikor belecsíp, mert tényleg ki nem állhatom, de legalább megnevettet, ami már hiányzott, és nagyon jól esik.
- És én még mindig hálás vagyok érte. - mosolygom, hiába ő forgatja a szemét, tényleg soha nem akartam annál nagyobb problémát Ane szüleivel, mint amekkora már így is van, inkább csak próbáltam lenyelni, és eltűrni, ők ilyenek, kész... pedig úgy megnézném, ahogy nyakon borítja őket, még ha nem is mondom.
Pár másodpercig emésztgetem amiket mondott, aztán egyszerűen csak hozzábújok; vállára hajtom fejem, és köré fonom karjaim.
- Köszönöm, mindent köszönök! Azért meg bocsi, ha pletykálni fognak, milyen fiatal udvarlód van. - nevetem közben, de akkor is muszáj megölelgetnem, feltölt egy kicsit. Pár pillanat után mégis elengedem, még mindig felé fordulva egyenesedek ki, de már érezhetően könnyedebben, boldogabban, szavaival adott némi feloldozást, legalábbis egy időre így érzem. Egészen addig, míg Anenak kellene mesélnem... meg anyának.
- Már csak azt kell kitalálnom, hogy mondom ezt el Anenak... Meg anyának. Nagyon csúnyán le fog teremteni, nem véletlenül halogatom már öt éve, tudod hogy tud nézni, mikor mérges, nemhogy megöl a tekintetével, inkább én akarom megölni magam. - nevetem, bár nem vicces, de annál igazabb, hát ismeri, ő vére... valahogy azt hiszem, ő aztán egyáltalán nem lesz büszke, hogy de legalább megálltam.  

| outfit | × |

4

When we have each other, we have everything.

Túl ritkán találkozunk és talán épp emiatt van mindig az, hogy amikor ötven évente egyszer ez mégis előfordul, akkor kénytelen vagyok a fejemet kapkodni az új információk hallatán, hogy mi minden történt vele ez idő alatt. Most sem igazán tudom, hogy mire számíthatok, de már akkor tudom, hogy ez most valami komoly ügy lehet, amikor besétál az ajtón és rám néz. Valahogy érzi ezt az ember lánya, ha valakinek a nagyanyja, ha a vére ott csörgedezik abban a másik személyben. Hiába is próbálja eleinte beadni nekem, hogy minden a legnagyobb rendben, amikor végül átülök mellé, hogy onnan emeljem rá vesébe látó pillantásomat, szinte ömleni kezdenek belőle a szavak.
Iszonyú érzés hallani, hogy miként romlik meg az unokád házassága, hogy a történelem mindig ismétli önmagát, mert még egy olyan szerelem is kihuny végül, amit egykor legyőzhetetlennek láttál és az együttérzésem, valószínűleg az arcomra is van írva, miközben hallgatom keserű szavait. Hazamenni úgy, hogy a másik igazán rád se néz, hogy nem igényli sem a szavaidat, sem az érintéseidet. Lefeküdni úgy, hogy nem csókoltad meg, hogy nem öleled át, mintha már nem is lennétek egyek, csak két külön világ. Ismerős mindez és, ha igyekszem is elvonatkoztatni az én házasságomról, azért eszembe juttatja mindazt, ami velem történt. Leszámítva, hogy Aegirrel soha nem volt sem nagy, mindent legyőző szerelem köztünk, sem heves szenvedély, hiába is az a sok gyerek. Egy stabil lábakon álló, nyugodt, megbízható házasság volt, ahol a biztonság a lényeg, nem pedig a heves érzelmek. Legalábbis, míg véget nem ért, azt hittem, hogy elég stabil, de nem ítélem el végül is, ha a szerelmet választotta inkább még, ha az egy halandó nő karjaiba is csábította.
-Nagyon ritka, hogy nem vagyok itt, de sajnálom, hogy épp kifogtad azt a napot.- fűzöm szavaihoz halkan, de aztán tovább figyelem, ahogy tovább görgeti a történetet, miközben kezem finoman vállára simítom, mintha ezzel akarnám ösztönözni, hogy itt, nekem, nyugodtan elmondhat bármit mindenféle félelemérzet nélkül.-Csinos lányokkal beszélgetni, még nem bűn.- mosolyodok el a nyeldesését látva, igyekszem csendben, nyugodtan támogatni, de végtére is, már ekkor sejtem, hogy mi a történet folytatása, hogy mennyire volt jó érzés, hogy végre figyel rá valaki, hogy törődnek vele, ha csak egy kósza este erejéig is, mégis őszintén meglep, amikor kihangsúlyozza, hogy úgy nem volt együtt azzal a lánnyal. Nem is rejtem véka alá, arcomra őszintén kiül a csodálkozás, mert ha az unokám is, akkor is ugyanolyan férfi, mint a többi és fogadni mertem volna rá, hogy az érzelmei helyett egy ilyen helyzetben, Ő is valami másra hallgat. De tévedtem és ez mosolyt csal ajkaimra. Kibaszottul büszke vagyok rá, leszámítva a hülyeséget, amit ezután csinált.
-Rune, édesem. Tudod, hogy szeretlek, de néha igazi idióta vagy.- sóhajtom szelíd mosollyal, a fejemet csóválva.-Az még nem megcsalás, ha közelebb kerülsz egy nőhöz vagy netalán, még csókolóztok is főleg, ha közben a szíved emlékeztet rá, hogy az a nő nem az, akit szeretsz. És téged emlékeztetett, te megálltál.- simítom tenyerem finoman az arcára, mintha egy aggódó gyermeket figyelnék és bíztatnék épp, aki tényleg meg van róla győződve, hogy mit is jelent megcsalni valakit.-A megcsalás az, amikor gyereket csinálsz egy másik nőnek és még évekig el is hallgatod. Na az megcsalás.- emlékeztetem a nagyapja tetteire, amivel véletlenül se überelni akarom vagy épp az én nyomoromat előtérbe helyezni, de az érzékeltetés okán mindenképpen szóba kell hoznom. -Ha képes vagy visszafogni magad, uralkodni az ösztöneiden, a vágyon, az nem megcsalás. Tény, hogy nem dicséretes, hogy egyáltalán lehetőség akadt erre, de akkor is megálltál és tekintve, hogy hónapok óta magányosnak érezted magad, ez még annyira nem is róható fel neked.- beszélek tovább nyugodt hangon, ha pedig én képes vagyok egy ilyen téma közben nyugodt maradni, tényleg elhiheti, hogy igazat beszélek. Aegir miatt úgy kiábrándultam a férfiakból, hogy egy ideje meggyőződésem, hogy mind egyforma, hogy mind egy aljas szemétláda, aki csak addig tüntet ki a figyelmével, amíg meg nem kapja tőled, amit akar, végül tovább áll, amivel nincs is baj, ha mindezt úgy csinálja, hogy nem nézi hülyének a másikat.
A kérdése hallatán, végül sóhajtok egyet és elgondolkozok pár pillanat erejéig, mintha próbálnám összegezni, hogy egytől-tízes skálán mennyire is vészes a helyzet, végül újra rápillantok és megrázom a fejem.-Az egyetlen és legnagyobb hiba, amit elkövettél, hogy nem próbáltál meg időben beszélni Vele erről. Nem álltál elé vagy épp ültél le hozzá, hogy felhívd arra a figyelmet, hogy valami nincs rendben, hogy magányos vagy, hogy valami nem jó. Ha ezt időben megtetted volna, talán most nem fájna így sem a fejed, sem a szíved.- kezdek bele a nagyis tanácsomba, ami végtére is, ha a saját életemből indulok ki, egész jó tanács, csak én se hasznosítottam soha, de nem is szerettem úgy a férjemet, mint ahogy ő szereti azt a lányt. Akit pedig szerettem, azzal soha nem próbáltam nyíltan leülni és beszélni, mert soha nem szeretett viszont. Nehéz dolgok ezek.-De szerintem, még nincs veszve minden, csak próbálj meg beszélni vele. Mondj el neki mindent a legelejétől a legvégéig, egészen addig a hülyeségig, amíg azt mondtad neki, hogy megcsaltad, miközben nem is, aztán hagyd, hogy átgondolja, mihez kezdjen. De hiszem, hogy a ti szerelmetek van olyan erős, hogy átvészeljétek ezt.- zárom le végül egy gyengéd mosollyal, meg is csípem finoman az arcát olyan nagymamásan, amit tudom, hogy legalább annyira utál, mint amennyire én utálom azt, ha nagyinak hív, végül sóhajtok egy nagyot. -A szülei pedig addig néznek ki a csodálatos kis családjukból téged, míg tényleg magukra nem haragítanak. Eddig is, csak azért nem borítottam nyakon őket a tenger hűs vizével, mert te megkértél rá.- forgatom a szemeimet kelletlenül, mert azt valahogy sosem tudtam lenyelni, hogy annak a lánynak a szülei úgy tekintenek magukra, mintha valami kivételes, nemesi család lennének, pedig az én unokámnál nemesebb nem igazán létezik. A vihart uralja, az egyik legerősebb ősi erőt és, ha sokáig alábecsülik, előbb vagy utóbb beléjük csaphat egy villám. Akkor talán, majd rájönnek, hogy tisztelniük kellett vona elejétől fogva és örülni, hogy a drága lányuk mellett, egy ilyen férfi van.

Rán 'n' Rune

Grandma will always be the best therapy
you can go to.
Especially if she works in a bar ...

Nem véletlenül 'igyekeztem megúszni' a találkozást ennyi éven át az én drága mamámmal, mert hát amúgy is nagyjából nulla tehetségem van a hazudáshoz, családon belül ez már minuszba csökken, vele meg túúúúlságosan túlszalad a minuszon, így meg.. lehetetlen lett volna nem elmondani neki mindent. Anya, Ő, és a húgom olyanok, hogy rám néznek és egyszerűen beszélni kezdek, mint akinek a tekintetük a bekapcs' gomb a be nem álló számhoz, amint valami nyomja a lelkem. Anya előtt is nehéz volt megtartani a fájó részleteket, hogy miért is költöztünk szét pár évre, most meg aztán esélyem sincs magamban tartani, de igaz, lehet nem is akarom már. Teljesen maga alá temet az, hogy nem lehetek Ane mellett, és sokáig már úgyse titkolhatnám, évek óta nem alszok rendesen, vagy éppen egyáltalán, a folyamatos nehéz gondolatokról nem is beszélve, amik már akkor is előkúsznak tudatom hátuljából, mikor éppen teljesen másról beszélgetek valakivel.. és ez nem mehet így tovább. Felemészt.
Szóval ha azt mondja, üljünk le, én aztán nem állok ellen, a szavak meg egyből zúdulnak ki belőlem, mintha csak erre álltak volna sorban már mióta. Kérdésére veszek egy nagyobb levegőt, ami nehéz sóhajjá változik, de ahogy mellém ül, végképp biztos vagyok abban, hogy elvesztettem a harcot ellene. Picit felé fordulok ültömben, és igyekszek legalább ránézni, miközben mesélni kezdek.
- Mert elég volt, ha annyit tudtok, egy időre külön folytatjuk, de nincs szó válásról, csak.. egy kicsit összevesztünk, és kell egy kis különlét. Igazából meg.. Tudod, hogy a szülei mindig utáltak, mert az vagyok, ami, ezt ennyi év alatt se heverték még ki, úgyhogy az anyja ahol tudott keresztbe tett, hátha Ane végre észhez tér, és elhagy. Aztán.. ezek az apróságok olyan jól összejöttek, hogy tényleg elhidegültünk egymástól, napközben is csak a munka miatt szóltunk egymáshoz, ha épp egymáshoz szóltunk, de ha a klinikán nem történt valami fontos, napokig nem beszéltünk szinte.. aztán párszor már a kanapén felejtettem magam éjszakára inkább. Úgy éreztem magam, mint akire már semmi szükség, csak megszokásból, vagy.. akármi miatt nem zavar el, megvárja, még magamtól elmegyek.. Aztán.. egyik délután gondoltam eljövök hozzád, ha nem is mindezt, de legalább beszélgetni, hogy feldobódjak valamennyire, mert otthon már lassan azt is elfelejtettem, hogy kell mosolyogni, csak hát ... aznap épp nem dolgoztál. - megállok egy picit, mintha alig várnám, hogy ebből kitalálja a sztori folytatását, csak, hogy ne nekem kelljen kimondanom. Nem lehetne így? Annyival egyszerűbb lenne! Meg gyáva is, tudom, de... ahj. Az ő hibája az egész, miért nem dolgozott? Jó, nem mintha amúgy ne lett volna gondolataim között egy másfajta szándék is... ugye.
- Oké, valahol bennem volt az is, hogy .. valaki feldobjon. Bárki. Főleg mikor rájöttem, hogy itt se vagy, és.. és hát oda is jött hozzám beszélgetni egy csinos lány. - megint megállok, nyelnem is muszáj, na meg sűrűn elpillantanom róla, de már egyre melegebb van hirtelen, vagy csak sül az arcom, .. valószínű.
- Tehát... - nézek el róla gondolkozva, számat rágom, hogy is kéne folytassam, hogy igaz legyen, de jól is hangozzon... hm.
- De nem voltam vele együtt úgy! - szögezem le már az elején, ekkor már rápillantva, miközben érzem a szokásos rózsaszín folt fehér arcbőrömön már igencsak erősödik, pedig még nem is ittam. De ő mégiscsak a mamám, még ha nem is mondaná ezt meg aki ránk néz hirtelen, egyrészt nem beszélgetek én vele ilyenekről, másrészt eléggé szégyellem magam, ez a kettő meg nem jó barát.  
- De mivel elmentem vele, meg hát azért csak.. egymáshoz értünk; mikor végül azt mondtam álljunk meg, és hagyjuk, mert nem megy, majd hazamentem inkább, Anenak azt mondtam, hogy.. el kell hagynom őt, mert megcsaltam. Meg, hogy nem működik, és már nem érzem jól magam így, de elválni nem akarok, csak.. csak muszáj elmennem tőle. Nem mondtam el neki, hogy ténylegesen nem történt olyasmi, mert tökmindegy', hogy lefekszel valakivel, vagy csak bemész valahova azzal a szándékkal, hogy most erre keresel partnert; elárultam őt, mint kedvesemet, mint legjobb barátomat, és ettől rohadtul szarul éreztem magam. Azóta se vagyok benne biztos, hogy látni akar, vagy, hogy megbocsájt, vagy, hogy egyáltalán megérdemelném, de muszáj beszélnem vele, mert már tönkremegyek ebbe az egészbe, nem tudok csak így százhúsz évet kitörölni magamból, és nem is akarok.. - halkulok el végére, leginkább egy duzzogós nagy gyerekre hajazva, még kezeimet is babrálom. Ha elpanaszolom neki, hogy mennyire nem jó ez így, vajon csettint egyet, és helyrejön minden? Vagy ennyire már legyek öreg, és ne ringassam magam hülyeségbe, hogy majd mindjárt mond valami olyat, amitől minden bajom elszáll.
- Szerinted nagyon elszúrtam? - kérdezem mégis ráemelve tekintetem ismét, mint valami elhagyott kölyökkutya, érzem, így festek, de tudja, mennyire szeretem Isanet, amióta csak megismertem, madarat lehetett velem fogatni bármikor, végtelenül boldoggá tett már az is, hogy létezik.. Hogy felejtsek el ilyesmit?

| outfit | × |

3

When we have each other, we have everything.

Nehéz bármit is elrejteni valaki olyan elől, aki maga is folyamatosan rejtegeti az érzéseit, vagy épp hatalmas titkot őrizget hosszú évek óta. Mosolyoghat az én drága unokám, próbálhat lazán viselkedni, de akkor is látni fogom a fájdalmat a tekintetében, ami egyből bekapcsolja bennem a nagyit, még akkor is, ha rühellem, ha így nevez és amint lehetőségem adódik rá, már vonom is ölelő karjaimba. Utána természetesen megkapja a neki járó tockost a nagyizás végett, de azt is, csak olyan gyengéd, dorgáló módon, szeretetteljes mosollyal arcomon.
Fejemet csóválom szavain, arcát két tenyerem közé fogom és pár pillanatig, csak csendben bámulok rá kutakodó tekintetemmel, de mivel olyasmit olvasok ki íriszeiből, ami cseppet sem nyugtat meg, inkább nyugodtabb helyre invitálom. Fenét se érdekli a munka, mikor az unokámnak szüksége van rám, így a rövidebb verzió lehetősége sincs ínyemre, tekintetemmel jelzem is felé, hogy ezt már most verje ki a fejéből, Ő pedig amint helyet foglal előttem, szerencséjére rögtön beszélni kezd. Egyébként is úgy érzem, hogy valószínűleg emiatt van itt, hogy valakivel beszélni tudjon, hogy egy kis támaszra leljen, én pedig kész vagyok teljes vállszélességgel elé állni, ha erre van szüksége.
Tekintetem úgy vágyik egyre értetlenebbé, ahogy egyre előrébb halad mondandójával, talán egy kis neheztelés is keveredik bele, amiért ezidáig mindezt titkolta vagy legalábbis elhallgatta előlem, de végül félre söpröm a büszkeségem és, csak megköszörülöm a torkom. Csendben, hosszan kémlelem arcát, miközben érezhetően újra bezárkózik, mint amikor nagyra tár hirtelen a szélvihar egy ajtót, ami aztán újra becsukódik. -Ezt eddig miért nem mondtad el?- kérdezem halkan, de hangom cseppet sem szemrehányó, inkább csak értetlen, amiért az unokám ki tudja mióta elfelejtette megosztani velem, hogy a házassága válságba került. Nem, mintha én lennék a legjobb tanácsadó párkapcsolatok terén, hiszen a saját életem is romokban hever jelenleg, de ezt a romot én okoztam, én akartam így és alig várom, hogy újra felépítsek helyette valami mást, valami többet, jobbat. Ő azonban nem úgy fest, mint aki boldog, mint aki erre vágyott és az ilyen romok cseppet sem bizalomgerjesztőek, mert ahelyett, hogy új alapokat helyezne el rajta az ember, könnyen maga alá temeti inkább. -Mi történt veletek?- csóválom a fejem még mindig értetlenséggel pillantásomban, majd egyszerűen fogom magam és ahelyett, hogy továbbra is úgy ülnék szemben vele, mint aki épp kérdőre vonja a másikat, inkább átülök mellé és kissé felé fordulva sandítok fel rá. -És lehetőleg kezdd a legelején, ha már ilyen sokáig elhallgattad előlem ezt az egészet.- vetek rá korholó, de gyengéd pillantást, mert bármennyire is esik rosszul, hogy ezt nekem elfelejtette megemlíteni, bizonyára okkal tette. Ahogy látom, valószínűleg szégyellte magát és ezt végtére is megértem. Én is utálok kudarcot vallani.

Rán 'n' Rune

Grandma will always be the best therapy
you can go to.
Especially if she works in a bar ...

Ahogy belépek az ajtón, alig várom, hogy a pulthoz érjek, hogy megölelgethessem ezt az egyébként egyáltalán nem nagymamának látszó nőszemélyt, akire egészen pici koromig vissza tudok emlékezni, és aki nagyon sokat jelent nekem. Ezt az is bizonyítja, hogy visszacuccoltam ide, és Ő az első, akit látni szeretnék, nem bárki más, így aztán válaszára máris egy hangyányit boldogabban szélesedik mosolyom, majd bújok hozzá, mintha legalábbis el tudna rejteni a bajaim elől. Már éppen belenyugodna a lelkem a pillanatba, ahogy elenged, erre kapok egy puhát a tarkómra, mire be is húzom inkább a nyakam nevetve.
- Hát de ha az vagy... Nem mondhatom, hogy héj te. - kérem ki magamnak játékosan, utálom, ha mások előtt az 'emberi' nevét kéne használnom akár neki, akár másnak a családból, olyan idegen, és .. vah.
Közben arcom kezeibe veszi, amivel arra kényszerít, hogy ne tudjam egy pillanatra se kerülni a tekintetét, de legalábbis hülyén nézne ki ha erőszakkal másfele akarnék nézni, a szeretetteljes mélybarna szempár viszont hatással van rám, mosolyom is enyhül. Mint mikor azt mondod valakinek, aki szomorú, hogy oké, semmi baj, ne sírj, mire ő zokogni kezd. Így aztán csak egy halkabb 'mhm' bólogatással felelek arra, hogy üljünk le, és legalább amég odasétálunk, összeszedem magam valamennyire. Mármint ez a terv.
- Hát ... a rövid és kissé sablonos változat érdekel, vagy a hosszabb de őszinte? - kérdezek vissza egy keserűbb nevetéssel, mert a vigyorom nem áll be akkor se ha fáj, de talán nem is baj. Ő úgyis átlát rajtam, akkor meg teljesen mindegy.. Közben lehuppanok vele szembe, kezeim kinyújtva fogom össze lábaim között lógatva, cseppet sem kihúzva magam.
- Pár hét múlva lennénk százhuszonöt éve házasok Isane-val... ehelyett azt se tudom már egy ideje, hogy mi van vele, vagy, hogy miért nem válaszol egy egyszerű kérdésre, hogy hogy van. Hronn szokta látni, szóval elméletileg rendben van, úgyhogy egyszerűen velem nem akar szóba állni, amit megértek, csak... - pillantok el róla akármerre, csak ne őt lássam kicsit, majd pár másodperc múlva vissza őrá. - de nem, nem értem meg, mert ha eddig válaszolt, akkor mégis mi tudott csak így megváltozni? Oké, eléggé elszúrtam mielőtt külön mentünk végül, de ez Gondolom nem most jutott eszébe... - magyarázom, már kezemmel is mutogatva közben, de a végére inkább pár másodperc meredt rápillogás után megköszörülöm a torkom, és kihúzom magam úgy nézve rá, mint aki reméli, hogy ezzel nem mondott semmit a másiknak, mikor leesik, hogy kiszaladt a nagy lendületben, amit eddig olyan ügyesen megtartottam magamnak. Jó, ez részben azért sikerült, mert amikor utoljára szemtől-szemben beszéltünk, eléggé össze voltam törve ahhoz, hogy ne is beszéljek igazán, csak kínlódjak, azóta meg csak telefonon beszéltem vele néha... veszélyes találkozni!
- Szóval... megvagyok. - szúrom még hozzá kissé halkabban, érezhetően, mint aki terelni akarja a dolgot, kezem is inkább visszahúzom, mintha picit visszazárnék. Kezdhettem volna simán csak ennyivel, mert ha lenne poharam, most belebújnék.

| outfit | × |

2

When we have each other, we have everything.

Nem szoktam világgá kürtölni, hogy a nagy Rán, hol is található pontosan Midgardon belül, de nem is rejtőzködök. Nincs okom rá, hogy így tegyek, Aegir is jól el van a saját kis életével, ráadásul a gyerekeimnek tudnia kell, hogy bármilyen gondjuk is van -attól függetlenül, hogy a házasságom gallyra ment- rám továbbra is számíthatnak, így igyekszem is tartani velük a kapcsolatot, nem pedig úgy tenni, mintha az apjukkal együtt őket is eltüntettem volna az életemből. Ráadásul, pontosan miattuk döntöttem úgy, hogy inkább kihátrálok az egészből, mint hogy hatalmas nagy patáliát csapjak, mert bármit is tett, akkor is Ő a gyerekeim apja és ezen semmi nem változtathat, bármennyire is szeretném. Jobb a békesség.
A rejtőzködés mentes életnek azonban, meg van a maga hátránya is, ezt be kellett idővel látnom, hiszen ennek köszönhetően találhatott meg Surtr is nem rég és akaszkodhatott a nyakamba, mint valami felügyelő tiszt, mégsem döntök úgy, hogy tovább állnék vagy elzárkóznék, már csak a büszkeségem okán sem, mert még a végén azt hinné, hogy miatta teszem, hogy megijedtem tőle, pedig egyáltalán nincs így.
Így aztán, maradok nyugton a hátsómon, folytatom a -szerinte- alantas munkámat és amellett, hogy hosszú évek óta először, végre újra a magam ura vagyok, még jól is érzem magam. Főleg olyankor, ha ismerős energiák közeledését érzem, már pedig most, miközben egy Long Island Iced Tea-t keverek épp, tisztán érzem, hogy erről van szó.
Akaratlanul is mosoly jelenik meg ajkaimon, tekintetem a bejáratra szegeződik, az ismerős csibészes mosoly láttán pedig, sietősebbé válnak mozdulataim, hogy mire a kétségtelen jóképű, sudár termetű unokám -borzasztó, még belegondolni is, hogy nagymama vagyok- a pulthoz ér, már csak magunk legyünk. -Mi az, hogy?- vigyorodok el, miközben kisétálok a pultból egy kolléganőmhöz intézett kézmozdulat kíséretében, amivel jelzem, hogy egy kicsit lelépek, majd alaposan megölelgetem Rune-t, de ahogy eleresztem, finoman a tarkójára suhintok.-De, ha sokáig nagymamázol, fenekén billentelek.- kuncogok halkan, de aztán arcát két tenyerem közé fogom és gyengéd mosollyal, alaposan szemügyre veszem. Felnőtt férfi, de ennek ellenére is aggódom érte amiatt, amin keresztül megy manapság, hiszen az Ő helyzete merőben más, mint az enyém. Nem hűtlenség miatt tart a házassága ott, ahol, hanem egyéb kellemetlenségek okán, mégis próbálok általában jó tanáccsal szolgálni. -Gyere. Üljünk le valahova.- eresztek meg egy gondterhelt sóhajt, mert akárhogy is mosolygott rám az imént, a tekintete árulkodik a fájdalmáról, én pedig erős kényszert érzek rá minden alkalommal, hogy valamiképp orvosoljam. Pedig tudom, hogy én nem lennék rá képes, bármekkora istennő is vagyok. A szív sebeire, még én se tudok gyógymódot. -Mesélj. Hogy megy sorod?- kérdezem érdeklődő pillantást vetve rá, majd helyet foglalok az egyik távolabbi boxban és intek, hogy tegyen ugyanígy a velem szemben lévő oldalon.

Rán 'n' Rune

Grandma will always be the best therapy
you can go to.
Especially if she works in a bar ...

Hosszú idő után végre arra jutottam, hogy visszajövök Norvégiába, azzal a reménnyel, hogy Ane-t is rá tudom venni erre, hátha... megbeszélhetjük az egészet, vagy .. nem is tudom, egyszerűen látnom kell, szörnyen hiányzik, nemhogy múlna, ez egyre rosszabb. Újra és újra erősebben dobban a szívem, ha egy sziluettjében hozzá hasonló nőt pillantok meg az utcán, holott tudom, messziről érezném a jelenlétét, de már saját magamat is képes vagyok becsapni, úgy tűnik.
Összeszedtem tehát a cuccaimat, és a régi házunkhoz vettem az irányt, volt egy olyan sejtésem, hogy üresen áll, és igazam volt.. bementem, és minden cucca hiányzott, minden arra utaló jel, hogy valaha együtt éltünk ott. Ledobtam a táskáim, és csak nyeldestem a torkomba szoruló gombócot, miközben körbejártam, de legalább szerencsére a gyűrűje nem jött szembe sehol, mert az végképp földhöz vágott volna, bár így se álltam távol az érzéstől. A közös képek bezzeg a hálóban díszelegtek... mintha nevetnének rajtam, le is fordítottam mindet, mielőtt inkább összetörném őket egyesével, és nem is akartam sokáig a nyomor jelképes falai között ücsörögni egyedül, inkább zártam az ajtót, és egy bizonyos bár felé vettem az irányt. Anyu és a nagynéném is pontosan tudta, mi a helyzet velem, velünk, ahogy a nagyi előtt se volt titok, hogy összevesztünk, de ennél többet nem tudnak, a húgomon kívül senkinek nem dicsekedtem el a részletekkel..., nekem meg baromira szükségem van a tanácsaira, ahogy mindig, hiszen rengeteg veszekedésen segített át az elmúlt százhúsz évben. Van, amikor inkább az ő szavai kellenek, nem másé, hát nézzen csúnyán bárki miatta...
Szóval belépek a bárba, majd egyenesen a pulthoz ballagok, és bár nem vet fel a jókedv, arcomra mosoly kúszik ahogy meglátom őt.
- Szerinted egy ilyen helyen megölelheti az ember a nagymamáját? - kérdezem széles mosollyal ahogy egészen a pulthoz érek, hiszen nem kell ezt mindenkinek hallania, ráadásul, tudom, hogy utálja, ha így hívom, de már csak azért is!

| outfit | × |

1