Általában szeretem figyelmen kívül hagyni mások kérdéseit, hangosan kimondott gondolatait. De most komaly, miért érdekeljen önnön sopánkodásuk, amikor az én problémáim saját magam számára sokkal fontosabbak? nevezhet ezek után bárki önzőnek, ha a fenti alapján az vagyok, türelmesen be is vallom ezt bárkinek. Fog ez változtatni bármin is? Erősen kétlem, hogy a saját fennhéjázásommal lenne elfoglalva a világ, holott milyen jól is tennék, ha rettegnének tőlem. Persze ahhoz tudniuk kellene, hogy ki is vagyok, és hogy milyen kemény is a féltve őrzött cipőcském. Komolyan, mintha csakk Kamupipőke üvegmamuszáról beszélnénk. Az a cipő is... Kicsit megbotlik a lépcsőben, tiszta szilánk lesz a lába. Én mondom, a Grimm testvérek aberrált állatok voltak, de legalább összegyűjtötték és archiválták szeretett rémmeséiket a jövő nagyérdeműinek. Lájk innentől kezdve Disney-nek meg a többi flúgosnak, akik eltörölték belőle az igazságot.
Viszont amire ki akartam lyukadni, az nem más, mint hogy bár utálom az emberek beszámolóit és sopánkodásait hallgatni, Cat más tészta. Kezdjük ott, hogy bírja a piát, ami egy #művész társaságában nem hátrány a sztereotípiák szerint legalábbis. Másrészt valamiféle különlegesség összeköt minket. Biztosan a megnyerő kisugárzásom az, meg aztán jól is mutatunk egymás mellett, amikor az utcára lépünk. Kár, hogy ilyenkor félremennek a tippek. Én nem, de Cat annál inkább foglalt.
- Nem lehetnénk inkább olyan, mint Tartuffe és a bilincs? - késleltetve, mégis a megfelelő pillanatban. A tökéletes komédiák egytől-egyig Moliére tollából származnak. Plusz a bilincs gondolata is foglalkoztat már egy ideje, csak még a megfelelő szituációban nem volt alkalmam kipróbálni.
Persze a lényeg sosem a drámákban van. Mindig azt kell figyelni, hogy mi bújik meg a felszínen. Ezek olyan részletek, amiket csak nehezen lehet észrevenni és komolyan venni, mert annyira szem előtt vannak, hogy a sok lélekbúvár és agyturkász gógyija is belebukik a megtalálásba. Mert a legnagyobb kínokat és örömöket nem lehet elrejteni, akárhogy is próbálkozunk. Legfeljebb nem a várt formában törnek elő, kicsit torzul az arcunk, ráng a szemünk. Cat esetében mégsem szoktam ennyire analizálni. Más meg nagyon nem izgat ahhoz, hogy megtegyem. Ellenben figyelek arra, ami elhagyja a száját, és az alapvető testbeszédét is figyelemmel követem. De csak mert kivételesen érdekel.
- Ami azt illeti, sejtettem... - válaszolok a drauggal kapcsolatos kérdésére. Láttam, éreztem, hogy valami nem stimmel egy ideje. De azóta nem találkoztunk, nem tudtam volna teljes bizonyossággal megállapítani, hogy pontosan mi is az aktuális helyzet. Már talán nem is számít. Elmúlt, pont ahogyan egy korty után megfogyatkozik a vodka a poharamban, és tovább hallgatok.
- Akkor viszont lehet, hogy nem a vodka a gyógyír, ha ez eddig sem jött be. - keserűen elmosolyodok, és lehajtom a saját adagomat. Egy pohártól még nem lesz baja, de azért nem a legszerencsésebb egyből a tivornyázás felé fordulni. És igen, ezt én mondom.
- Deal! - rámosolygok, ahogy a poharáért nyúl, és nem állítom meg igazából. - Mi lenne, ha nem is feltétlen örökre, de ma este itt maradnál nálam? Együtt megoldjuk valahogy ezt az egészet. Bármi is zavar téged legjobban ezzel az egésszel. - vigyázok arra, hogy ne öntse magára az italt, és egy öleléssel az ölembe húzom. Nem is fogom elengedni a ma este folyamán, csak ha nagyon nyomós okot kapok rá. Olyan meg úgysem történhet.
- Bármennyire eltűntem mostanában, nem foglak magadra hagyni! - megpuszilom az arcát, és engedek az ölelés erősségén, közben én is kortyolgatom a vodkát. Az alvást meg majd valahogy megoldjuk, hogy kényelmes legyen, és ne kelljen elengednem őt. Kizárólag persze az ő érdekében...
- Mi zavar leginkább Annarral kapcsolatban?

Valahol egészen furcsa belegondolni abba, hogy a temérdek sok próba, folyamatos munka és a még annál is több smink csak a nézők kedvéért van. Mert félreértés ne essék, mi is élvezzük ezt az egészet - én a sminket mondjuk speciel kevésbé -, de ez aztán lószart nem érdekel, ha senki nem vesz jegyet az előadásokra. Márpedig venniük kell, hogy a show mehessen tovább, mert mennie is kell. Ha csődbe megyünk, akkor majd másik színházban, de menni fog. A show sorsa, hogy ez legyen az élet sava-borsa.
- Én is sokszor kérdezem ezt magamtól, de a főnökeimé a döntés joga, ó Júliám. - pukedlizek egyet, amikor már belibbent az ajtón, és még nem ugrott a nyakamba, de be kell vallanom, hogy az ölelése most sokkal jobban esik, minthogy incselkedjek vele. Ritka pillanatok egyike, vagy mi. Nem egyébként, az ő hogyléte és érzései kifejezetten érdekelnek, és szoktam is keresni a társaságát, elvégre barátok vagyunk, ahogy Annarral és a tesójával is, csak most... most kimaradtak a dolgok az életemből, ha a kapcsolati tőkét nézzük. Egyszerűen beindult az élet minden munkámban az írást leszámítva, és alig győzöm utolérni magam. Pedig nagyon szeretnék még több időt a barátaimmal tölteni.
A családomra ez speciel nem igaz. Nem is tudnám szerintem követni néha, hogy ki kivel kavar, kinek a gyereke, hol van, mit csinál, mit szeretne tőlem, és még bőven lehetne sorolni, hogy mit is lenne érdemes tudnom a rokonaimról. Valahogy nem vonz a tudat, hogy többen vannak ötvennél is, és mindezt nem ártana fejben tartanom név és titulus szerint. Hagyjanak csak békén a mindennapokban. Majd a nagy családi hepajokból kiveszem a részem. Apa Odin engem úgy segéljen!
- Tudod mit? Tartom, bármit kérhetsz, azt megkapod. - arcomra gyorsan kiül az a fajta mosoly, amit a közelében csak ritkán tudok leplezni. Más kérdés, hogy nem is igazán erőlködök általában. Ezt picit fokozza a karomon tett érintése is. Rohadj meg apa, hogy már ennyitől kanos tudnék lenni! Muszáj türtőztetnem magam, hogy ne szálljon el fejemből a maradék értelem. Mert ha mindez bekövetkezik... maradjunk annyiban, hogy lényegesen kevesebb gyerekem van, mint apámnak, és ezt szerintem mindenki elhiszi az Odin nászai kötet hatmillió oldalának fényében. Ez lesz a következő könyvem, legalább fixen van róla többmillió oldalnyi adat. Lehet könyvsorozatot írok belőle. Megérdemelné az öreg, hogy felfedjem az összes légyottjának történetét. Kár, hogy én is csak egy töredékéről tudok. És nem lenne jó interjúalany...
- Vodkát tudok adni. - bólintok felé, és a tálalószekrény felé veszem az irányt, aminek a tetején mindenféle ital pihen. Leveszek a fölötte lévő polcról két poharat, töltök bele némi italt - többet mint ami a diplomáciai találkák alkalmával illendő, de kevesebbet, mintha vízzel tenném ugyanezt. Ezt követően pedig leülök barátosném mellé, és átnyújtom neki az egyik poharat.
- Hadd halljam, mi történt? - megfogom a kezét, és szorítok rajta, hogy érezze a jelenlétemet. Érezze, hogy én figyelek rá és nem hagyom cserben, ha segítségre van szüksége. Más kérdés, hogy pont most felejtettem el szinte egy hétre.

Egyszerűen össze tudom foglalni lényegében az utóbbi egy hetemet: színház. Minden mennyiségben, és ezt még szó szerint is lehet venni. Párhuzamosan próbálunk kettő színdarabot, természetesen mindkettőt délelőtt, szóval hajnalban kezdünk olyan 3-4 óra felé, mert hát miért is ne? Ez eltart olyan 9 óráig, aztán délután 1 óráig tart a második próba. Na, azt hinné az ember, hogy itt vége a dalnak, de ugyan már. Melegen kell tartani a hangszálakat, hogy a smink és az öltözködés közben a kora délutáni kezdésre is megmaradjon a tökéletes hangzás, és az a fajta nézői élmény, amit mi sem gondoltunk, hogy képesek vagyunk átadni. Huh, már délután 5 óra is eltelt, gyorsan átszaladunk megebédelni, aztán kifekszünk fél órára az öltözőkben, hogy az esti darabra is még életben tudjunk maradni - a szerencsétlenebbek már megtapasztalhatták, hogy mi is jár a fáradt játékért, vagy azért ha éppen elalszik az illető, és csak szedett-vedett módon felesik a színpadra. Volt akinek jó kis agyrázkódása lett emiatt, mert lefejelte a díszletet. Ezzel még mondjuk nincs is semmi baj, mert oké, majd valami elnyomja. Áh! Síri csend volt éppen a színpadon is, akkorát kongott a vasszerkezet, hogy a nézők szinte megtapsolták a váratlan hanghatást.
Na de szóval és tettel! Az esti előadás után mindenki gyorsan haza, gyorsan és lehetőleg nem túl mélyen alvás, aztán kezdődhet az egész előröl.
Hétvégén viszont nincs próba. Hétvégén a próbára való felkészülés ideje van, amikor is az embere eszeveszettül lapátolja magába a szövegét, mert az első hét még mehet szövegkönyvvel a kézben, de a második héten már csak nagyon nehezen és nyomós indokok - figyelem, többes szám - mellett nézik el ezt. De persze a nagy lusták, akiknek több munkájuk is van, mint például én, még annyit se feltétlen pihenhetnek, amennyit a színházban drámaian egészségesnek hívunk. Illőbb volna rá a komikusan kevés is, de az előbbi mégiscsak magasztosabb, igazán az oslói elithez illő. Ahhoz az elithez, akik kitúrják előadás alatt orrukból a fikát, utána megszagolják és megeszik. Elvégre éhesek, elfelejtettek a szünetben perecet venni, vagy az asszony és a gyerekek elettél előle. Nincs is ezzel baj, mindenki egye azt, amit akar, de könyörgöm: a színházteremben tilos bármit is fogyasztani. Igen, ez a saját fikádra is kiterjed.
Kivételesen maradt vasárnapra egy szusszanásnyi szünetem a váltott szereposztások miatt - szerencsére a legtöbb rendező rászokott végre -, ezért végre itthon tudnék egy kicsit haldokolni. Igen, nem véletlen a feltételes mód, elvégre a kopogtatás kizökkent a már megszokottan felületes alvási állapotomból, ami inkább csak arra hasonlít, mint amikor benyugtatóznak egy alapból is retardált, és magát agyhalottra alkoholizáló kísérleti egeret, aki nem bírja a labor stresszét.
Felkászálódok, egy kicsit megdörzsölöm az arcomat, mintha nem néznék ki így is pocsékul. Mostmár legalább vörösek a szemeim, sokkal esztétikusabban hat a fehér bőrömhöz, nem? Na ugye! És így nyitok ajtót az én drága jó barátosnémnak, akiről... akiről piszok mód meg is feletkeztem az utóbbi hetekben. Meg úgy lényegében mindent kerültem, ahol a kötelezőn túl emberekkel kellett találkoznom. Azt hiszem, ezzel ki is érdemeltem a förtelmes barát díjat. De úgy erre az évtizedre ideadhatják a serleget.
- Az utóbbi időben minden második Rómeóként halok meg. Kezdem úgy érezni, hogy igazi méreg van a kelléktárban. - kicsit beletúrok a hajamba, ahogy félreállok az ajtóból, hogy beférjen. Vállalhatatlanul nézhetek ki, elfelejtettem belenézni a tükörbe. Mindnesetre ez úgy tűnik, Catet nem zavarja, mert alig ér be, és csukom be mögötte az ajtót, már szorosan ölel is, én pedig már reflexből is, szintén átkarolom, magamhoz szorítom.
- Bocsánat, hogy minden életjel nélkül eltűntem. Kérj bármit ezek után, megteszem! Mesélj mi történt veletek mostanában? - furcsállom egy kicsit, hogy egyedül jött, de nem feltétlen zavar. Lehet csak így értek rá, vagy nem tudom. Értelmes gondolatok nem szánkáznak most a havas agyamon. Tiszta északi vagyok most az agyfagyásommal. Jég Jankó helyett Jég Rómeó meg egyebek. Bezzeg onnan beszélgetésbe is tudnék idézni...