Az évszázadok során rengeteg otthona volt, amik közel sem voltak ilyen fényűzően undorító púderes illatú faszságok. Kedvelte az egyszerűséget, a természet színeit megjelenni a bútorzaton és falakon. Talán az a kastély képezett kivételt, amelynek romjai a mai napig fennálltak még, mert akkor ott, úgy érezte, megengedhette magának azt a fényűzést. Nem volt a totális feltűnés híve, abban amúgy is Thrym túltett rajta a maga palotájának beillő villájával, ahol amúgy is több időt töltött, mint a saját lakásának falai közt, legtöbbször egyedül. Nő oda nem sokszor tette be a lábát, olyan pedig végképp nem, aki mellett feltétlen tiszteletet érzett volna. Ez a hotelszoba nem volt más, mint az ide nem illő emberek gyűjtőhelye, és emiatt nem is érezte azt, hogy az övé lenne, de ha már itt volt, kihasználta a lehetőségeket. Hagyta, hogy Roxanne is így tegyen és nem zargatta a nőt a hosszúra nyúló fürdőzés közepén, nem kopogott be irritáltan, mégis mi a lófaszt csinál, mert szemtanúja volt annak, hogy a saját maga undorától telt el a nő az idő nagy részében. Az öngyűlöletben és undorban pedig ő maga is éppolyan prímán elkormányozta magát, mint ahogy a nő tette.
Solveiget érintő válaszadás közben figyelte a nőt, ahogy csakis azt tette, amihez kedve volt és amivel a lehető legkevesebb köze lehet ehhez a környezethez. Nem hibáztatta, ám ahogy a vodkával megtöltött pohara elé került, egyetlen biccentéssel reagálta le, ami a köszönöm szót hivatott jelezni. Sebastien nem volt egy hálás alkat, a kérem és a köszönöm szavakat használta a legkevésbé, az ő stílusát inkább a bassza meg és a kurvaélet jellemezte. Sajnos, vagy nem sajnos, a nyers mivolta a megélt évszázadok során sem kopott ki belőle, és talán erre volt a legbüszkébb, önmagát adva, ugyanaz a vadember volt sok esetben, mint hétszáz évvel ezelőtti nevelése során.
- Valószínűleg az egész családot fogják keresni, mert a férje is egyenesen a halálba vándorolt. Ha az egyiket itt, a másikat ott tüntetik el a Föld színéről, akkor az esélyesen azt fogja jelenteni, hogy a kedves férj rossz fát tett a tűzre és a politikai nézeteivel belekezdett magánakciókba, nem feltétlenül a legális úton megmaradva - vont vállat, mert a részéről igazán nem is volt jelen Hornék életében. Egy olyan árny volt csupán, aki megjelent, csak hogy felmarkolja a jogos jussát a munkáért cserébe. Hornék Vidar Monsenként alkalmazták őt, akinek megvolt minden szükséges papírja, nekik a Granberg név nem jelentett semmit és ez pontosan úgy volt jó Sebastiennek. A magánéletéről semmit sem osztott meg a nővel, de azt elérte nála abban a pár órában, amikor nem a hercegnős szenvedését aknázta ki, hogy meséljen mindazokról az üzleti ügyekről, amikről tudott a férje életében. Nem volt sok, de csak egy kicsit kellett megjátszania magát. Csak egy kicsit kellett több odaadás a maga részéről, hogy Solveig annyit pofázzon, hogy legszívesebben az óriás baszta volna bele a hátába a kést. És ha már itt tartott gondolatban, lassan fordult a kezében a kés meg, hogy felajánlja a nőnek mindazt, amire szavak nélkül vágyott.
Nem csak tettekkel, de a mondandójával is elhúzta a mézesmadzagot a nő előtt, mégis látta, ahogy hezitáltak előtte, megküzdöttek minden kibaszott másodpercben ott előtte ülve, amire felsóhajtott hosszan, mert tudta, kurvára tudta, hogy a nőben milyen folyamat zajlott le éppen. Nem mert, vagy éppen nem akart, mert azzal beismerte volna azt, hogy ő sem más, mint egy kibaszott szörny. És igaza volt, de Granberg nem ítélte el Roxannet, ezért is vette a kezébe az irányítást és tette meg azt, amivel próbálta meggyőzni a felélesztett holt nőt. Egyszerű, gyakorlott mozdulattal vájt hasadékot a bőrébe, amelyből a gravitációnak megadva magát a vére lassú, a vágás hosszú vonalán végigszaladt az, de mire újfent megsürgethette volna a nőt, már oda is csúszott elé, Granberg pedig széttolta a combjait, hogy Roxanne odaférjen, tökéletesen illeszkedve be oda, elé. A szívverése kihagyott egy dobbanásnyit, ahogy megérezte a bőrén a nyelvének nedvességét, mire megfeszült az állkapcsa is, ahogy a nő mozdulatait figyelte, minden eltelő másodpercet elraktározva a tudatában. Hagyta azt is, hogy a hűvös ujjak vasmarokként érjék a kezét, miközben ő megvált a késtől, hogy azt visszahelyezze az asztal lapjára.
Hagyta, hogy a nő alig gyakorlott mozdulatokkal és szívással a vérét az apró szájba szívva vegyen el tőle olyat, amit még soha, senkinek sem adott meg. Nem volt ez magasztos pillanat, nem élte meg többnek, ami volt. A vérének egyetlen cseppje sem veszett kárba csakugyan, s hagyta, hogy Roxanne annyit vegyen el, amennyire szüksége volt, Granberg szerint. Nem számolta az eltelt pillanatokat, nem sürgette most sem a nőt, de ha épp erőszakosabban akarták tőle elvenni a bőre alatt vágtázó bíborszínű nedűt, úgy az ujjai Roxanne hajába martak a tarkójánál, és mielőtt még kurvára elszaladt volna vele a ló, felmordult nem tetszően. Csak akkor vonta némileg hátra a nő fejét, ha beleélte magát a zabálásba. Csak akkor hajolt le a nő füléhez, amikor már azt érezte, túl sok volt a jóból. És kurvára nem volt önkéntes véradó, hogy literszámra veszítsen a saját véréből. Valószínűleg a francia nő sem tudta még, hogy mennyi is kell neki pontosan ahhoz, hogy ne váljon Mrs. Hulkká, egy kibaszott amazonná.
- Roxanne! Elég! - fojtott hangon szólt a nő füléhez hajolva, csuklója köré tekerve a kis barna haját, és ha nem engedtek neki, akkor rántott egyet a nő fején, tudva, hogy azzal esetleg a saját bőrét is roncsolni fogja. Ha a szavai áthatoltak a vérivás mámorán, akkor elvonta a nő elől a kezét, hogy a saját nyelve is végigfusson a vágás nyomain, és csak azután nézett le a nő arcára, miközben az ujjai hátrahagyták a haját, hogy az érintése a nő nyakára csússzon, onnan pedig az állának ívére, és mielőtt még tiltakozhattak volna vele, két kézzel nyúlt a nőért, hogy felhúzhassa a padlóról, vele együtt emelkedve meg a derekánál fogva át a nő testét, magához szorítva. A közelség, ha valós is volt, a farka nem állt a nő miatt, mégis úgy nézett a kis barnára, mintha többet kívánna.
- Mikor halt meg, Roxanne? - az egyik kezét felszabadítva nyúlt a nő ouzoval teli poharáért, amit odanyújtott neki. - Milyen feltételei voltak Helnek? - érdeklődött aziránt, ami izgatta. A balja még mindig, kibaszottul stabilan tartotta a nőt, ha esetleg az ő vére több volt, mint Solveig vére.. Mert esze ágában sem volt bevallani, de a kibaszott draugrokat olyan messzire kerülte, amennyire csak tudta. Egészen eddig.

Miss Roxanne

Talán szerencsésnek mondhatom magam, hogy vele találkoztam, talán nem. Ha mérlegre kéne tennem ezt a dolgot, talán inkább a szerencse felé hajlanék, hiszen eltünteti a hullát, és ahelyett, hogy elhajtana, vagy hívná a rendőrséget, még egy fürdőt is felajánl. Lehetne sokkal rosszabb is a találkozó. Az persze a szerencsétlen része, hogy nem szolgál sok információval arról, hogy mi vagyok én, és hogy hol találom Helt. Nem tudja, nem is érdekli, és ezzel le is zárja maga részéről a téma ezen részét, én pedig nem firtatom. Örülök annak, hogy egyáltalán szóba áll velem, és hogy vezet valamerre, még rövid ideig célt is ad, még ha annak túl teljesítésével kissé fel is idegesítem. De nem zavartatom magam, dacosan nézek a rám meredő jeges szemeibe, és közlöm vele, hogy legközelebb ne kívánjon olyat, amit nem akar. Bizonyos részem tart tőle, hiszen egy szempillantás alatt eltörölhetne a föld felszínéről akár csak Solveiget, de azért ott van bennem a józan ész, és az is, hogy ha akarta volna, már rég megtette volna. A lehetőségei végtelenek, és nem tesz semmit azon kívül, hogy némán a liftbe terel, és aztán vezet.
A luxusba érvez nem kell túlságosan körbe néznem, hogy tudjam, ez nem az ő stílusa, és végül meg tudom a nevét is a fürdőben. Sebastian. Bemutatkozom magam is, aztán hagyom elmenni mellettem, és belépve a fürdőbe letusolok. Kimosom a ruhámat is, aztán azt veszem vissza magamra, mert nem akarom felvenni a fürdőköpenyt, nem szeretném, ha azt hinné, a kérése teljesítésén túl bármilyen valós szándékaim lennének vele, meg azzal, hogy ribancot játszottam. Meg hát, menekülni is könnyebb ruhában. Szóval felöltözve megyek ki végül. Figyelem, miként eszik, és a látványtól irigy leszek. Borzasztóan érzem még az éhséget, és tudom, hogy hiába ülnék le a terülj-terülj asztalkához, hiába tömném tele a hasamat, az nem segítene, sőt... Így hát az alkoholhoz fordulok, hátha legalább a fejemet el tudom tompítani, mert azt nem próbáltam, de itt a bárpultban van ebből bőven. Megkérdezem, ő is kér-e bármit, és amikor kimondja, kitöltöm az italát. Solveigről kérdezem, és a szavain valahogy nem lepődök meg. Gondoltam, hogy valami instagram modell, vagy hasonló lesz, bár politikus feleségre nem számítottam.
- Nem fogják keresni? - kérdezem, oda lépve mellé elé teszem a poharát. Leülök, ahogy kirúgja nekem a széket. Nagyot kortyolok az ouzoból, aztán lerakva az üveget figyelem, ahogy bele kezd valami egészen másba. Szemeim követik kezének vonalát, és ahogy meglátom a kést az asztalon, görcsbe ugrik a gyomrom. Nem azért, mert tartanék tőle, hanem azért, mert egy ilyen eszköz. Vág. A vágásokból pedig vér folyik. A gondolatra olyan kellemes borzongás fut végig a gerincemen, hogy szinte felsóhajtok tőle, de aztán ezzel párhuzamosan el is fog az undor. Nehogy már ezt élvezzem! A kurva isten bassza meg! Némán figyelem, ahogy gyakorlatilag felajánlja a vérét, és azt, hogy egyek belőle. Megszorul a kezem az üvegen, és figyelem a kés markolatát, amelyet felém nyújt. Küzd bennem a bestia és az ember, és minél tovább várok, annál erősebb az előbbi. Még se győzi le elég hamar az emberséget. Sebastian megunja a néma várakozást és bámulást, visszahúzva a kést megvágja saját magát. Elnyílnak az ajkaim és a szemeim, ahogy végig húzza a kés élét magán, a vörös nedű pedig kibuggyan a bőrébe vájt árokból, és fürgén szalad le a bőrén. Szinte nem is hallom, ahogy azt mondja, ne vesszen kárba, mert a bestia már ismét éledezik. Mintha csak pillanatokra lennék magamnál, elengedem az alkohol üvegét, lecsúszva a székről a férfi elé helyezkedem a térdeimre. Hűvös ujjaimmal karjára fogok, nyelvemmel tisztítom meg a vörös csíktól ép bőrét, aztán a sebbe is bele nyalok. Elködösült tekintettel szorítom ajkaim a nyílás fölé, finoman szívva rajta sürgetem meg szervezetét, hogy életének nedvét ajkaim közé pumpálja. Mámorító érzés. Egészen más, mint amit eddig ettem. Amit eddig átéltem. Olyan, mintha a gyorskajálda után egy Michelin csillagos étteremben vacsoráznék. Szinte hümmögök a gyönyörtől, az íz kavalkádjától, az eufóriától, amit okoz, vértől vörös ajkaim és a nyelvem szinte bizsereg ettől a katartikus élménytől. Fel sem tűnik, hogy kezeimmel erősebben szorítok a kezére, nehogy el tudja húzni, fogaimmal pedig csak annyira karcolom végig a sebet, hogy ismét megindítsam a vérzést, ha netán annak ereje csökkenne.

   | Sing to me | ℤ

Neki is meg kellett tanulnia azt, hogyan is maradjon önmaga, miközben világok dőltek össze körülötte, emberek hullottak el mellette és a haragja odabent, mélyen tombolt benne. Találnia kellett egy módot arra, hogy ne pusztítson el maga körül mindent, amire az eltelt évszázadok végül bizonyítékul is szolgáltak. Habár a mai napig nincs tudatában annak, hol is ér véget mindaz a mágia, ami szétfeszíti a tudatát, a múlt akkora játszóteret biztosított számára, hogy nyugodt szívvel tapasztalhatott és bizonyíthatott. Tudatában volt annak, ha nem lenne benne az a plusz mágia, akkor sem lenne kíméletes másokkal szemben. Nem a képessége tette azzá őt, ami és aki volt, hanem ő maga volt az a feneketlen mélység. És itt volt az a nő, aki új volt a második életében, aki elveszett volt abban a tudatban, amellyel tovább létezett. Sajnálhatta volna, ám ezt az érzést rég kiölték belőle, csak az állkapcsa feszült meg az istennő hallatán. Nem volt meglepő számára, akinek az alkuját ez a még ismeretlen nő elfogadta és Sebastien kevés volt ahhoz, hogy térképként funkcionáljon egy olyan lényhez, aki nem akarta, hogy megtalálják, hacsak nem voltak tervei az illetővel. Válaszolnia kellett volna, megoldással előállni, hogy segítse a kis barnát, de valóban ez az ő csatája volt? Nem, a válasz egy kibaszott nem, helyette csak egy hosszú sóhajt eresztett ki a tüdejéből, amivel mintegy jelezte, a nő nem kis szarba csöppent, amiből valakinek biztosan ki kellett őt húznia.
- Fogalmam sincs, merre jár az a bizonyos Hel. És ha őszinte akarok lenni magával, nem is érdekel - nem hazudott, ezzel ő maga le is zárta ezt a témát. Tényleg nem érdekelték sem a félszerzetek, sem az istenségek, de még a nornák sem teljesen. Közülük is eggyel volt kapcsolata, ami tökéletesen megfelelt neki. Ylva minden volt, csak nem ragaszkodó típus, így amikor több évtizedre is elfelejthette a nő arcvonásait, nem számított neki, hogy éltek vagy haltak mások. Solveig sem volt számára más, csak megoldandó ügy, aki végül feláldozhatóvá vált. Habár nem ő vetett véget az életének, nem gyászolta meg a veszteséget. Még csak nem is ismerte azt az istenverte ribancot, ezért amikor mégiscsak úgy döntött, segít ennek az új nőnek, nem is sejtette, hogy azzal az egyszerű paranccsal, mely szerint kurvává kellett avanzsálódnia, ekkora változást eredményez majd. Úgy tűnt, mégis csak volt remény a bige számára, a szeme előtt vált egy olcsó pillangóvá, már csak az idegesítette fel menet közben, hogy a nő valóban kihasználta az ideiglenes szerepét. Az ujjaival a nő nyakán, a recepciós lihegésével a háta mögött hosszan bámult bele azokba a mélybarna szemekbe, amik most, abban a pillanatban a liftnél magabiztosságot sugalltak.
Az ellenálló, intő szavakra felhorkant halkan, az arcára rajzolódó mosolya sem őszinte, sem kedves nem volt. Hacsak a nő tudná, hogy mire lenne képes vele, hogy mit tehetne meg vele, nem lázadozna ellene. Kihasználhatta volna a gyengébbik nemet, fékezhetetlen rombolásba hajolhatott volna át minden egyes kibaszott napja, mégis féken tartotta magát. Hagyta, hogy a dacosság közéjük ékelődjön, meg sem próbálta rendezni a nő esetlegesen zaklatottságát, ahogy nem ő volt a megnyugtatás mintapéldája sem. A luxusba megérkezve kihagyta az idegenvezetést is a lakosztályban, de ha már Granberg le akarta magáról mosni a nők mocskát, akkor annyit megtehetett, hogy a kis barna előtt a fürdőt ő vette be. Magyarázkodástól mentesen két kibaszott szót mondott ki csupán, a nevét a nőt nézve a tükörből. Szarul festett a kis barna, és akkor sem vált modellé, amikor Roxanne is bemutatkozott. Biccentéssel jegyezve meg a nevet magára hagyta a nőt, hogy beválthassa az ígéretét és a kis barna se bűzölögjön a vértől, mint egy betépett, elszabadult vadkan. A kiszűrődő hosszú tusolással eltelő perceket végighallgatta, mégsem sürgette a nőt, helyette húsz percet azzal töltött, hogy a korábban otthagyott kaviár minden egyes halembrióját eltüntesse.
Hét szelet kenyérrel és a kancsó vízzel később kinyújtóztatva végtagjait állt fel, átszelve a hatalmas teret a konyhapult felé vette az utat, hogy a szükséges dolgokat felmarkolva visszatérjen oda, az asztalhoz, lepakolva a zsákmányát. A következő körben felmarkolta a székről Solveig kabátját, a sajátjából kihalászta az öngyújtót, egy marék szalvétát, hogy a kandallóhoz sétálva bevágja oda a még csak bepakolt, elvileg látványnak szánt hasogatott farönkökre az anyagot. Leguggolva elé az öngyújtóval lángra lobbantotta a szalvétákat, hogy aztán azt helyezze a kabát alá, rásegítve a lángokra oxigéntől dús levegőt fújt rá az égő anyagra és csak akkor hajolt el, amikor már szinte leégette az arcszőrét a láng hője. Épp akkor állt fel, amikor a háta mögött nyílt az ajtó. A nesztelen lépteket nem kellett őriznie, mert Roxanne nem fog elmenekülni előle. Tudta.
- Felőlem magával is viheti az egész készletet. Igyon és egyen, amit csak akar - nem az övé volt, nem irigykedett. - Gin jó lesz - adott választ is arra, ő mit ivott volna meg. Nem szívesen, de a lehetőségei korlátozottak voltak. Ahogy megfordult, egy újabb kérdés érte utol, maga mögött hagyva az égő kabátot tette le a seggét a székre ismét, és ha közben elé került a pohárban az alkohol, a jobbja nyúlt érte, de nem ivott még. - Solveig Horn - lábával kitolta a maga melletti széket, mintegy jelezve, hogy a nő is leülhet. - Nem túl mélyreható az aktája azon túl, hogy eltartott és kitartott politikus feleség volt egészen a mai napig. Ambiciózus középosztálybéli poronty, aki megfogta az isten lábát azzal, hogy a sajátját szétpakolta a megfelelő embereknek. Nem ő az első, aki ennyire céltudatosan kurvul a történelem során - rálátott az ágyra, ahol korábban neki is sikerült megdugnia azt a nőt. - Harminckét évesen egy félrekefélő férjet egy elvileg eltitkolt családdal és a saját négy plasztikai műtétjét tudta felmutatni, ami valljuk be, nem minden nő álma és vágya, még a mai világban sem - rántotta meg a vállait érdektelenül, egy kortyra emelve a poharát. Érezte, ahogy a gin végiggurult a nyelvén, a garatot átmosva egészen a nyelőcsövön leszánkázott a gyomrába. Egyetlen pillanatra undor fogta el, hogy a következő körben előredőlve lerakja a kristálypoharat az asztallapra. Helyette a nem sokkal ezelőtt lepakolt éles kést vette a kezébe, a nő felé nyújtva annak markolatát. Ujjai közt függött a pengéje, miközben a kékjei a nő barna íriszeit szuggerálták.
- Nem fogja kihúzni Solveiggel egy hétig, és ha jól sejtem, nem akar még egy embert megölni, hogy aztán meg dagonyázzon a saját bűntudatában és önsajnálatában - esze ágában sem volt letenni a kést, és ha a nő ellenállt volna neki, felsóhajtott. - Kezdjen olyannal, akit nem olyan könnyű megölnie és tudja kezelni és kontrollálni önmagát. Tudom, hogy kurvára nem akar józanul megharapni senkit sem, egyelőre, de ha megvág, azzal a vér megindul és megkönnyítjük mindkettőnk dolgát. Arra ügyeljen, hogy ne artériát vagy vénát érjen a vágás, mert akkor kurvára dühös leszek - rándult meg a szája amorf mosolyba rendeződve. Még várt, remélve, hogy engednek neki. De ha Roxanne ellenkezett vele, akkor a saját kezébe véve az ügyet saját maga nyitotta szét a bőrét a pengével az alkarján, keresztbe, nagyjából félúton a könyöke és a csuklója között. Hogy egyértelműsítse a szándékait, a felsértett karját többször zárta ökölbe, hogy a vére lassan, de biztosan meginduljon.
- Ne vesszen kárba mindez, Roxanne! - figyelmeztette a nőt ott, az asztalnál ülve, és ha nem volt elég gyors a nő, akkor a vérének burgundi cseppjei a márványszínű lapra csöppentek.

Miss Roxanne

Nem tudom, hogy nem jelentek meg hozzá hasonló alakok a történelemben. Hogy gondolhattuk azt, hogy ezek csak legendák, mesék, mikor a valóságban épp előttem történik valami olyasmi, amelyet máskor csak drog hatására látnék. Elbizonytalanodnék a valóságomban, ha nem a saját síromból keltem volna fel már majdnem 4 hete, és lennék kénytelen menekülni magam elől. Azonban olyan dolgok történnek velem, amelyek nem engedik, hogy a kegyes hazugság puha álmába ringassam magam. Láttam egy istennőt, beszéltem vele, elfogadtam az alkuját, visszatértem a halálból, és most embereket eszek. Innentől kezdve már nem nehéz elhinni, hogy valaki köveket mozgat az akaratával, vagy hogy olyan idős, hogy a történelemről úgy beszéljen, mintha végig élte volna azt.
Megengedi, hogy kérdéseket tegyek fel, a válaszok még sem kielégítőek. Tartok tőle, de valahol mélyen bosszant is, hogy ilyen ostobaságokat hoz fel példának, mint az oroszlán kölyök vagy a csecsemő, mikor én arról kérdezem, hogyan kontrolláljam.
- A ragadozót is és a csecsemőt is tanítják. Én nem tudom, hol keressem őt. Helt. - mondom ki a nevet, hátha megkongat valami harangot nála, és talán segítségemre lehet ebben, bár az előbbi dühéből kiindulva, ha tudja se biztos, hogy akar majd nekem segíteni ilyen módon. Az alkura vonatkozó megjegyzésére nem mondok semmit. Tisztában vagyok azzal, és tisztában is voltam azzal, hogy szolgaságra adtam a fejem, amikor igent mondtam az istennőnek, de arról nem esett egy büdös szó se, hogy embereket fogok felzabálni közben. Valószínűleg fel is hoznám a nőnek, ha egyszer megtalálom, de az az igazság, hogy élek. Lélegzem, dobog a szívem, érzem zúgni a vért az ereimben, és agyatlan, vagy érzéketlen sem lettem... vajon megérte? Megéri? Minden kibaszott este ezen filozofálok, és mindig arra jutok ki, hogy ha tudnám irányítani, akkor nem bánnám minden egyes percben, hogy ver a szívem.
Elindulunk, mert jelenleg ő az egyetlen reményem, és élni is szeretnék a fürdő lehetőségével, meg azzal, hogy még több kérdést tehessek fel neki. Azonban amikor megáll, és kétes módot feladatot ró rám, kicsit új erőre kapok. Eddig mást sem tettem, csak céltalanul menekültem magam elől, miközben próbáltam izolálni magamat. Megevett a félelem, az unalom és a bűntudat, de most talán, ha bizonyítok ennek az alaknak, akkor lehet lesz esélyem változtatni mindazon, ami előttem áll. Úgy hogy kitűzzük a célt, és átvedlek ribancba. Kiengedem a hajam, kifordítom a véres kabátot, és amikor már ott járunk, átkarolva a férfit úgy duruzsolok a fülébe, ahogy az egy ilyenféle picsától elvárható. Ujjai a hajamba marnak, de még erre is csak kellemesen hümmögök. Közben hallom, hogy a recepciós szólongatni kezdi - gondolom - őt, de nem állunk meg a liftig. Ott egyből az ajtónak tol, alakja fölém magasodik, keze nyakamra simul, és azzal tart az ajtónál. Kezem még mindig a csípőjét fogja, a másik mellkasán pihen, ujjaim a kabátjába marnak. Jeges szemeibe olyan tüzes daccal pillantok vissza a magam majdnem fekete szembogaraimmal, mint amelyet régen is birtokoltam, és ami miatt sokan nem kedveltek. Olyan voltam, mint egy vihar. Jöttem, felforgattam mindent, majd mentem is tovább. Talán ezért sem automatikus, hogy magázzam őt. De ez van, ez a lelkem része. Karakán, őszinte és néha makacs vagyok. Most sem fogok más lenni, mert itt nem fog bántani, nem más előtt, hiszen pont azt akarja elkerülni, hogy feltűnő legyen, nem igaz? A szavaira finoman félre biccentem a fejem, és egyik szemöldököm enyhén megemelem, pislogás nélkül, farkas szemet nézve vele. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka?
- Legközelebb kérj akkor kurvát. - duruzsolom vissza némi kihívással a hangomban, mielőtt még norvégul beszélne a másik alakhoz. Nem értem, mit mond, de sejtem, hogy épp lerázni akarja az alakot. Amikor csilingel a lift és kinyílik az ajtó, érzem, ahogy torkomon megszorul a keze, de nem fáj. Ujjaimmal a kabátjába, és csípőn a nadrágjába kapaszkodom, hogy ne essek be, bár érezhetően ő is tart engem. Hátra lépek, elengedem őt, ő is engem, majd eltűnünk a záródó ajtó mögött.
Oda bent csendben állok, hátamat neki döntöm a tükrös falnak, és mivel már nincs szükség színjátékra, az éhező pillantás is eltűnik a szememből, meg a csodáló arckifejezés az arcomról. Inkább egyfajta fáradtság ül rám, vagy ha éhség, akkor is egy másik fajta, nem ilyen szexuális értelmű. Nem mintha abból olyan sokat kaptam volna az elmúlt időszakban - az elmúlt 2 évben biztos -, hála az FBI ügynöknek. Cockblocker. Halkan sóhajtok, aztán amikor felérünk az emeletre, követem az idegent. Normál esetben tarthatnék is attól, hogy egy hotel szobában mi mindent tehetne meg, de őszintén szólva túl vagyok azon, hogy aggódjak magamért. Meg hát ha be is épít a falba, olcsón nem adom a bőrömet. Senkinek. Belépve a szobába leveszi a bakancsot, és én is követem a példát, leveszem a bokacsizmám, a kabátot, bár azt csak egy közeli székre dobom le, mielőtt összemocskol minden mást is, nem is fordítom vissza. A szavaira körbe nézek a luxus lakosztályon. A szemeim egyből elemzik a környezetet, és valamiért kétlem, hogy miatta vettek ki ilyen szobát. Mivel az ő útja is a fürdőbe vezet, gyakorlatilag odáig követem őt. Némán várom, hogy kezet mosson, a tükörbe nézve pillant rám, majd elképesztő módon bemutatkozik. Pedig már azt hittem, nem fogja velem közölni, ki is ő, ha már akkor nem tette, amikor megkérdeztem tőle.
- Roxanne Bonnet. - biccentek neki aprót. Félre állok az ajtóból, hogy el tudjon mellettem menni, nem akadályozom meg semmiben. Amint arrébb ment, már lépek is be, csukom be az ajtót. Elsőnek kezet mosok a csapban. Alaposan. Csak aztán veszem le magamról a ruhákat. Egy részét a csapban beáztatom hideg vízbe, mert véresek, aztán előkészítem a törülközőt is. A csap mellől elveszem a pultra készített hoteles tusfürdőt, és sampont. Nem akarom Solveig itt hagyott dolgait használni. Már ránézésre is édes az illatuk, én inkább a fűszeres típus vagyok.
Nem tudom, mennyi időt áztatom magam. Egy félórát talán, de az alatt úgy mosom az arcomat és a bőrömet, mintha folyamatosan, mindenhol csak a vért látnám, még akkor is, amikor már nincs ott. Mintha csak vérben fürdenék. Az utolsó percekben hagyom, hogy a zuhanyból érkező víz elmossa az arcomon a sós cseppeket. Egy nyikkanás nem sok, annyit se adtam ki magamból ez idő alatt. A következő 10 percet már azzal töltöm, hogy a beáztatott ruháimat csavarom ki. A nadrágot és a pólót meg is szárítom hajszárítóval, és aztán azt veszem vissza magamra. Nem akarok köntösben üldögélni, egyáltalán nem érzem magam se otthon, se biztonságban. Miután felöltöztem, megtörlöm a hajam, a szárításával nem foglalkozom. Kinyitom az ablakot, hogy kimenjen a fürdőből a pára, aztán kilépek a helységből, szemeimmel a férfit keresem, és ha megtalálom, közelebb is sétálok hozzá. Az asztalon lévő ételekre pillantok, az egyik tányér nyilvánvalóan Solveigé volt. Pillantásom azonban még is bárpultra siklik, és megkerülve a finomságoktól roskadozó asztalt, még is oda lépek.
- Ha nem bánod, innék valamit. Neked töltsek bármit? - kérdezem, oda pillantva rá, de tényleg csak egy másodpercre, mert utána már válogatok is. Valami rohadt erősre vágyom, és csak imádkozom azért, hogy eltompítson legalább annyira, hogy a nő itt hagyott cuccai ne keltsenek bennem több bűntudatot.
- Ki volt ez a nő? - kérdezem, bár szerintem nem szükséges konkretizálnom, kire is gondolok.

   | Sing to me | ℤ

Hosszú élete során rengeteg nővel találkozott, számos sorssal és végeláthatatlan történettel, amikre rátette és rá is tehette kezének lenyomatát. Alapvetően olyan ember volt, akinek nem számított a másik akarata túlzottan, és hiába vergődtek mellette vagy próbálták belekényszeríteni olyan helyzetbe, ami nem vallott rá, akkor azért nem is küzdött. Sőt, minél jobban el akartak nála valamit érni, ő annál inkább ellenállt, mert egymaga volt; mert ilyen volt. A szabad akarat híve, az ellenállás követe. Solveig nem érdemelte meg az életet és ha nem az ismeretlen nő tette volna el láb alól, akkor minden valószínűség szerint Sebastien lökte volna le a hegytetőről, hogy megtanítsa repülni. Ejtőernyők nélkül, miután a kezeit és lábait törte, csak hogy esélye se legyen a túlélésre. Tulajdonképpen épp ebben segített a kis barnának is, ahogy beépítette a szőkeséget a sziklába. Mintha soha nem is létezett volna a nő, Sebastien önállósítva magát törölte ki a történelem további fejezeteiből. Érzett megbánást? Másképp tette volna? Valószínűleg ő kegyetlenebb halálnemet választott volna a szőkének. No nem mintha a feltépett torok ne lett volna állatias eléggé, de ezt a folyamatot lehetett volna még fokozni. Tudta, hogy lehet. A fájdalomnak és annak okozásának, fokozásának nem volt felső határa.
Az istenekhez fűződő viszonyáról végképp nem akart beszélni most, de már csak a feltételezés is sértette a létezését. Nem mind volt olyan, tudta, de a legtöbbjük aljas kis féregként vonult be az ő történetébe, amit azóta sem akartak megváltoztatni, az óriás pedig nem törte magát, hogy elsimítsa bárkivel is a nézeteltéréseit. Nem bántotta, ha gyűlölték, és meg sem rezzent, ha rettegtek tőle, mint ahogy a vele szemben álló nőből is ambivalens érzéseket váltott ki. Látta rajta. Granberg mindig is megválogatta a szavait. Bármilyen helyzetbe is került, olyan információ sosem csúszott ki a száján, amit nem akart volna mások tudtára adni, és különben sem ismerték még egymást a nővel, hogy mindent elmondjon neki. Valószínűleg a következő évtizedeket ott töltötték volna egymás mellett, ha mégis erre a döntésre adja a fejét. De NEM.
- A legjobb alkuban az egyik fél mindig a rövidebbet húzza, ezt tanulja meg a jövőre nézve is - fejezte ki együttérzését, de aligha voltak megnyugtatóak a szavai. Nem is annak szánta azokat. - Ami pedig a kontrollt illeti, az oroszlán sem születik gazellával a szájában, ahogy egy újszülött sem fog hat nyelven beszélni. Mégis hogyan akar eredményt, ha azt nem előzi meg valójában semmi? - tett fel újabb kérdést, hogy valóban gondolkodásra sarkallja a nőt, de nem vesződött azzal, hogy ő maga részt vegyen ebben az elgondolásban. Ő már túljutott rengeteg kérdésen és válaszon, neki nem voltak magát illető kérdések. Pontosan tudta, ki és mi volt ő és hol is volt helye ezen a szörnyszülött golyóbison. Volt, hogy éreztetni akarta a fölényét, a lényét és az erejét, most viszont nem ez volt a célja. Totálisan nyugodt perceket tudhatott a magáénak, ahol megjelent a segítői szándéka is, mégis a mozdulat, amivel megakasztotta a kis barnát, félelmet generált. Nem visszakozott, hanem az érintése tudatosságát hangsúlyozta, amivel lemerevítette az alig élő testet. A nő szemeit kellett volna figyelnie, ehelyett a saját érintését követte nyomon a pillantásával, elterelve a szót valami másra. Ha már felajánlotta korábban neki a tisztálkodást, nem fog visszakozni. A szavai egyértelműek voltak: egy ribanccal kevesebb (aki valóban az volt, egy dugható nőstény), és egy másikkal kellett a színre lépnie.
A változás egyetlen pillanat tört része alatt állt be a nőnél, Sebastien pedig elismerő pillantással nézte végig a nő átalakulását. Az addig rémült őzike helyébe egy magabiztos nő lépett, ami sokat elárult arról, hogy ki is lehetett a nő azok előtt, hogy embereket zabált volna fel csak mert rá volt kényszerülve. Nem szólt közbe, úgy tekintett a kis barnára, mint a saját, soha nem volt gyerekére, büszke szülőként. El kellett ismernie, hogy ez az énje jobban bejött neki, mint a rémült verziója.
- A főnyeremény jobban hangzik - döntött végül az utóbbi mellett, mert még egy unott hullát nem akart volna maga körül ma este. És ha már valamiben egyet értettek, akkor megindult ismét a szálloda felé, hagyva, hogy a nő felvegye a lépteinek ritmusát, mert ő nem akart egy kurva mellett andalogni. Igazság szerint senki mellett sem. Minden egyes lépéssel közelebb kerültek az épülethez és ahhoz a tökéletes álcához, amit a nő vitt véghez. Így amikor a nő keze átfogta őt, szinte rásimult a testére, Sebastien karja a nő vállait ölelte át és túrt bele a hajába úgy, mintha az övé lenne. Legalábbis erre az egyetlen kibaszott estére, mint ahogy sokan mások is az áldozatává váltak. Felhasznált és kihasznált másokat és ez alól a nők sem voltak kivételek. Régen volt egy olyan nő az életében, akiért bármit megadott volna. Régen azzal az asszonnyal nemzettek is egy gyereket, aki sosem érte meg a felnőttkort végül és akiről senkinek sem beszélt, még Thrym sem tudott a létezésükről. Ők ketten csak és kizárólag Granberg titkai voltak egy egészen illékony villanásnyi időre az élete során.
Nem beszéltek túl sokat az út folyamán, pontosabban ő választotta a csendet, mert ameddig a nő épp arról hablatyolt neki, hogy mit és hogy csináljon vele, a hajába merülő ujjai határozottabban szorítottak rá a tincsekre a nő tarkója mentén, egy kissé talán túlságosan is beleélve abba, hogy megtépi a nőt, de nem bántotta, csak jelzésértékűen mozdultak az ujjai, hogy elég volt.
- Herr Granberg! - szólt volna utánuk a recepciós, meg is emelkedve a pult mögül, hogy egyértelműsítse, kinek is szóltak épp, de az óriás nem állt meg, csak akkor, amikor elértek a liftig és szinte úgy tenyerelt rá a hívógombra. A nőt nekitolta addig a lift fémesen hideg ajtajának, hogy részben takarja, miközben az ujjai a kecses nyakra vándoroltak, egészen közelről nézve bele a szemeibe.
- Legközelebb a sauvignon blanc elkészítésének a fázisait suttogja nekem és ne azt, hogy hogyan és miképp kellene megdugnom, megértette? - fojtott hangon, ellentmondást nem tűrően közölte vele.
- Herr Granberg! - a háttérből egyre hangosabban ismételgették a nevét, de Sebastien a szemeit nem vonta el a nő pillantásából, ahogy az ujjai is még ott maradtak, a nyakán. Mennyivel jobb lett volna, ha érzi a pulzusát! Mennyivel jobb lett volna, ha a bőrének hűvössége nem hűti le őt magát is.
- Ne most, Pablo! - a nőre függesztett pillantással közölte hangosabban, visszaváltva norvég nyelvre egy pillanatra. - Nem látja, hogy elfoglalt vagyok? - még mindig nem nézett hátra, hanem szinte az ujjaival fogta meg a nőt, ahogy a lift ajtajai egy kattanással nyíltak ketté, és csak akkor engedte el a kis barnát, amikor megbizonyosodott arról, nem fog összeesni, sem beesni a zárt térbe. Gyorsan betessékelte, hogy aztán utána lépve megnyomja a hármas gombot, az ő emeletüket. A tükrös szűk tér egyetlen szögből sem rejtette el a kis barnát előle. Ott maradt az ajtónál, a kezébe véve a mágneskártyát is. Ha kérdeztek is tőle, nem válaszolt, hanem csak kilépett a liftől, amint megérkeztek. Végigsétált a folyosón, hogy végül annak végén a kártyát a panelhez érintve megérkezzenek a lakosztályba. A szobában lévő ágyon is megdugta Solveiget, de előtte még a kanapén is végigment rajta egyszer. Az ágy azóta is vetetlenül várta vissza őt.
- Jobb oldalon, hátul van a fürdő. Talál tiszta törölközőt is odabent és egy köntöst is, ha abban kényelmesebben érzi magát - nem vezette körbe a kis barnát. Helyette lehúzta magáról a havas katonai bakancsot és a kabátot, zokniban szelve át a tágas, luxus  tereket ment be ő is a fürdőbe, csak hogy lemossa a mocskot és a nőt a kezéről. A nőket. Mindegyiket érintette. Ha követték, a tükörből nézett rá a kis barnára.
- Sebastien Granberg - mutatkozott be, ha már ennyire megismerkedtek egymással. Ígéretéhez híven viszont magára hagyta a nőt a fürdőben. Már ha a kis barnának is ilyen céljai voltak.

Miss Roxanne

Nem kellett sokat mondanom ahhoz, hogy belássa, már azzal is a segítségemre van a törvény szemében, hogy semmit nem csinál. A hümmögését nem követi egyéb szó, egy ideig legalább. Helyette ott vannak a tettek, és én látom, miként történik csoda a szemem láttára. Noha, az emberek a csoda szót általában valami pozitívhoz kötik, valami jóhoz, valami dicsőségeshez, ebben a tettben úgy igazán egyiket se lehet megtalálni. Az imént öltem meg egy lányt, most pedig úgy tünteti el a férfi a nyomait, mintha soha nem létezett volna. A hideg végig szalad a hátamon, hogy akár velem is megtehetné, és még csak meg se erőlteti magát hozzá. Ez olyannyira leköt, hogy van, amire nem válaszolok, van, amire el is felejtek válaszolni. Még is, amikor megadja a lehetőséget, hogy kérdezzek, élek a lehetőséggel. Rögtön az első kérdésemre olyan reakciót ad, amitől kicsit aggódni kezdek. Soha nem gondoltam volna, hogy valakit pont azzal lehet megsérteni, hogy egy istenhez hasonlítják, de úgy tűnik, eljött ez a pillanat, és ez a személy. Amikor félig felém fordul és rám pillant, látom a szemeiben a dühöt, az arcán a fintort, amely lassan ismét eltűnik a nyugalom hullámai alatt. A válasza sokat nem árul el nekem. Hogyan szólítsam? Micsoda akkor, ha nem isten? Amint látom, hogy indul, már azonnal lépek én is utána, követem őt, szívemben nyugtalansággal, fejemben kérdésekkel. A további szavait ismét némán és figyelmesen hallgatom, de valami megfogja a fülemet. Ő ugyan az embereket emeli ki szavaiban, de az én figyelmemet a történelem említése ragadja meg. Úgy beszél, mint aki évszázadokat élt meg, és azok után, amit láttam, őszintén szólva simán elhiszem. Szemöldökeim enyhe ráncba szaladnak a gondolatra, de arra is, amit mond, míg rám tekint. Aggodalmas, már majdnem riadt szemeim magam elé kapom. Azt mondja, nincs rá gyógyír, így kell elfogadnom?
- Ha vissza nem is táncolhatok az alkuból, ha legalább tudnám kontrollálni... - suttogom vágyamat a sötétségnek, képzeletemben felrémlenek az áldozataim vérben fürdő testei, a hullafehér, fájdalmas sikolyba fagyó arcok, a megcsonkított testrészek. Ismét érzem, hogy kiráz a hideg, főleg mert egyszerre érzem erősödni az éhemet a gondolatokra. A gondolataimból a határozott érintés szakít ki. Megtorpanok, letekintek a karomra fonódó ujjakra, majd amikor látom a mozdulatot, megemelem a fejem, hogy bele nézzek a hideg szemekbe. Mintha csontomig hatolna a tél, megborzongok, még akkor is, ha az államon lévő érintése óvatos. Olyan vagyok, mint az őz a ragadozó markában, riadt merevségbe állva. Habár tudom, hogy nem adtam rá neki okot, hogy bántson, már maga a hatalom, amelyet birtokol, arra késztet, hogy egészséges mértékben féljek tőle. Nem ismerem őt. Se a szándékait, se azt, hogy bekattan-e valamitől. Nem tudom teljes mértékben biztonságban érezni magamat mellette, de ezen maximum az idő javíthat. A szavai áthatoltak a félelmemen, elérték a tudatomat, és már tudom, hogy nem fogja megkönnyíteni a dolgomat a létezésemmel kapcsolatban. Legalább is, nem várhatok tőle mindenre választ, hiába szeretném kihasználni, hogy talán tényleg mindent tud. A pillantásom megrebben, amikor az ujjai elindulnak, és egy pillanatra nem tudom, miféle szándékai vannak. A testem megfeszül, de a zsigeri félelem még mindig ott lüktet a fejemben. Amikor elenged, kifújom a levegőt, mintha eddig nem is vettem volna. A tetteit követik a szavai, és mintha az előbbi valami értelmet nyerne, pislogok egyet a kérdésre. Hirtelen célt kapok, egy feladatot, és ez kissé átformálja az arckifejezésemet.
- Kurvát akarsz, aki csak várja, hogy végre végezzen, vagy a csitrit, aki azt hiszi, megnyerte a lottót? - kérdezek vissza halkan. Nem mindegy, hogy csak azt akarja, unott fejjel kövessem mindenhová, vagy hogy tapadjak rá. Ez azonban felveti a kérdést, hogy ki volt Solveig, aki miatt most ilyen szerepre készülök rá?
Bármelyik választ is kapom, az első, amit teszek, hogy lehajolok, és a havat használom arra, hogy a kezeim és az arcom legalább valamennyire megtisztítsam a bűntől. Ezután leveszem a kabátot, de csak azért, hogy kifordítsam: senkit nem fog érdekelni, hogy dilis vagyok-e, de a vér látványa bárkit riaszthat. Így ez kevésbé fog látszódni rajtam. Miután lezárom kezemről az olvadt hó vízét, a nadrágom hátuljába törlöm a kezem, az legalább fekete, és nem feltűnő, ha vizes - vagy véres. Ha tovább indul, magam is megyek vele, lépteim közben felemelem a kezem, és kiengedem a hátközépig érő loboncomat. Ujjaimmal kissé átrázom a szálakat, hogy a hullámok kiszabaduljanak, a hajgumit a csuklómra húzom. Kifestve nem vagyok, de azt rögtönözni nem is fogom tudni. Az épületet meglátva eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt hogyan kellett prostik közé épülnöm egy hétre, hogy megpróbáljuk elcsípni a sorozatgyilkosunkat. Az emlék egyszerre tölt el nosztalgikus örömmel és fájdalommal. Sokat gondolok a profilozóra, és rengetegszer megfordult a fejemben, hogy felhívjam, de minduntalan arra gondolok, hogy milyen veszélynek tenném őt ki ezzel. Nem tudnék együtt élni a gondolattal, ha én okoznám a vesztét egy ugyan ilyen napon, amikor az éhség átveszi felettem az uralmat. Az épülethez érve közelebb lépek a férfihez. Az egyik kezem átkarolja őt csípőjénél, a másik már a vállánál és mellkasánál játszik kabátjának cipzárjával. A szemeim csillogón figyelik őt, ajkaimon pedig mézédesen, franciául duruzsolok neki minden szépet. Ugyan kétlem, hogy a recepciós tudna franciául, de a biztonság kedvéért még sem a sült békacomb receptjét susogom a mellettem lévőnek, hanem valóban olyan dolgokat, hogy mihez lenne kedvem a szobában. Mocskos dolgokat, arcomon érzéki, csábító mosollyal, fejem már szinte hozzá is dörgölöm vállához. Persze, amit mutatok, a közelében sincs annak, amit valóban érzek, mert az ösztön azt súgja, hogy tartanom kell a férfitől, a gondolataim pedig a korábbi gyilkosságom, és létezésem okát fejtegetik.

   | Sing to me | ℤ

A kőóriás nem volt mindig olyan megkeseredett, érzelem nélküli ember mint most, akinek csakis az eredmény számított, az odavezető út nem. Az sem számított neki, kin és min kellett keresztülgázolnia, hogy elérhesse a céljait. Nem számított az, kit kellett gyötörnie, kit kellett kihasználnia, de megvolt a maga erkölcse, belátása, őszinte hitvallása, noha egyetlen egy ember sem mondta volna rá, hogy tiszta lelkületű, tiszta múltú férfi volna. Az igazság az, hogy ő maga sem hitt az eredendő jóságban, mert mindenki úgy rothadt el ebben az évszázadban, hogy az a kibaszott keresztény Éva és Ádám máglyán lobogott volna a szörnyülködésük kellős közepén. Habár hinnie kellett valamiben - és tette is - az nem olyasvalaki volt, akit soha nem látott, soha nem ismert, hanem csak szájhagyomány útján terjedő szarság volt, csak mert a nagyok megmondták. Ő hitt magában, és hitt a trón nélküli királyában, akivel évszázadok óta ismerték egymást, akit soha nem szűnt meg tisztelni és akinek a szavaiban soha nem kételkedett. Az, hogy most felajánlotta a segítségét, nem azért történt, hogy megmentsen bárkit is valójában, hanem azért tette, mert ezt érezte helyesnek. Tudta, hogy milyen védtelennek lenni, tudta, hogy milyen a sűrű vérben megmártózni, tudta, hogy milyen a félelemtől megbénulni. A nő felmerülő és kimondott ténymegállapítására újfent a kis barnát nézte meg magának. Valóban nem hívott rendőrt ide. Miért tette volna? Felesleges körök, ostoba kérdések és hiábavaló nyomozás lett volna csak, ahol ő is ugyanolyan bűnrészessé válna, amilyen maga a nő is volt. Kettejük közt csak annyi különbség volt, hogy ameddig ő hajszolta - részben - a halálba Solveiget, úgy ez a nő volt az, aki véghez is vitte a gyilkosságot. Mindkettejüket rácsok mögé dugták volna, ahonnan ő minden bizonnyal kijutott volna. Sose kedvelte a bezártságot és volt egy olyan aprócska trükkje, ami kevés kivételes léleknek: a köveket és sziklákat uralta.
- Hmmm - ha csak annyit tett volna, amennyit a nő jelzett neki.. Hamarosan kontroll alatt tartva, de szabadon engedte a benne lakozó erejét, s nem foglalkozott azzal, hogy az éjjel néma neszezése, a fel-feltámadó szél és azokat meglovagoló hópelyhek merre és hova vitték azt a mini földrengést, amellyel adózott Solveig emlékének. Nem beszélt közben és nem magyarázkodott a nőnek, csak tette a dolgát, amit meg kellett tennie. Nem csak kettejüknek, de a síparadicsomnak sem volt arra szüksége, hogy itt holmi kibaszott hullákkal tarkított lejtők várjanak a síelni vágyókra. Nem nézte a saját művét, elmúltak azok az idők, amikor a kreatív kegyetlenkedéseit maga is élvezte volna igazán. Szociopata vonásokkal rendelkezett, nem fasz féreg volt. A varázslat után megszólalt, csak hogy beszéltesse a nőt, de amennyire ő nem volt beszédes kedvében, úgy most a másik sem beszélt. Felesleges is lett volna, mert mindent tudott. Átélte, megélte és tudta, hogy működik egy kibaszott lélek, ami érez még. Látta, hogy reagált a nő a szavaira, a bizonytalanság, a tudatos távolság a másik fél részéről egyértelművé tette a kettejük közti szakadékot. Egyelőre.
Ahhoz viszont ragaszkodva visszajutott és újfent felajánlotta a tisztálkodás lehetőségét, ám ennek ellenére nem arra kapott választ. Soha nem hitte volna, hogy egy istenhez hasonlítják. Akaratlanul, anélkül, hogy uralkodni tudott volna a vonásain, undor ült ki az arcára, megvetéssel teli harag villant át a szemein, aminek következtében a hóba köpött. Mai napig gyűlölte az isteneket. A mai napig legszívesebben a gerincüknél fogva lógatta volna fel az összeset - vagy legalábbis azokat, akik az útjába álltak.
- Az vagyok, akit lát - a hangja is mogorvává vált egy pillanatra, de felsóhajtott, mert ezek szerint mindent elölről kell kezdeni a nőnél. A katonai bakancsa talpának lenyomata alatt a hó újra és újra megroppant a testének súlyától. A további kérdésekre összevonta a szemöldökeit. Gyilkos volt a nő végtére is. Ártatlannak tűnő gyilkos. Hammurappi szerint halált érdemelt volna. - Láttam már olyan embert a történelem során, mint amilyen ön is. Valóban úgy gondolja, hogy minderre van gyógyír? - nézett oldalra a nála jóval alacsonyabb kis barnára. Hagyta, hogy amaz elgondolkodjon, ha valóban érdekelte ez a téma. Hagyta azt is, hogy válaszok miatt baszogassák őt, de nem ment annál gyorsabban, mint amilyen a nő tempója volt. Szándékosan nem tegezte le és vissza, mégis megtorpant, és a nő felkarja után nyúlva megállásra késztette a másikat is. Lelépte a köztük lévő távolságot, baljával pedig a nő álla alá nyúlva arra késztette, ha hagyták, hogy a nő a jegesen kék szemeit bámulhassa.
- Ahhoz, hogy életben lehessünk igazán, szükségünk van levegőre, az agynak oxigénre, a testnek pedig az oxigént szállító érhálózatra. Mégis hogy akarja mindezt megállítani anélkül, hogy végleges döntés lenne mindez? - érdeklődött, rávezetve a nőt arra, hogy ő maga akarjon rájönni a saját maga által feltett korábbi kérdésekre. Olyasmit akart, amit már kibaszottul nem lehetett visszafordítani. Magához képest finom mozdulattal érintette a nő bőrét az állán, ujjait lehúzva a puha, még mindig majdnem hideg bőrön a nyaka mentén egészen a kulcscsont vonaláig, hogy a szemeivel követhesse a mozdulatot is, de mielőtt arcon baszták volna, vagy tökön rúgták volna, elhúzta a kezét és elhátrált gy lépést a nőtől. Nem léteztek kibaszott Jézusok, és ha mégis, kurvára összefagyott volna ebben az éghajlatban az a nyomorult két évezrede.
- El kell játszania, hogy Ön egy ribanc, akit épp felviszek magammal a szobába. Meg tudja tenni? - váltott témát, mert ahhoz, hogy ne keltsen nagyobb feltűnést, mint amekkora lesz, muszáj volt színlelni. Szőkével távozott és barnával érkezik. De hol érdekelte, hogy az a szaros recepciós dzsigolónak gondolja? Nem a nő volt itt a kérdés, de semmi kedve nem volt válaszolni arra a lehetséges kérdésre, hogy a mellette lévő nő megsérült-e, vér borítja-e és hol van Are Horn kibaszott felesége.

Miss Roxanne

Furcsa volt ez az érzés. Segítettek már nekem, de sose úgy, hogy látták, mit tettem. Eddig képes voltam mindenki elől elrejteni a tetteim bizonyítékát, mielőtt visszabotorkáltam az aktuális rejtekhelyemre, de most nem sikerült. Épp ezért volt félelmetes és egyben rendkívül szokatlan, hogy amikor rajta kaptak se történt semmi. A férfi földöntúli nyugalma lassan átragadt rám, minden porcikája azt sugallta, hogy nem ítél el, és még csak meg se rezzent a hulla látványára. Katona, zsoldos, vagy ilyesmi lehet, aki talán túl sok dolgot látott már ahhoz, hogy zavarja az ilyesmi. Amikor elveszem a kabátot, szinte észre sem veszem, hogy anyanyelvemen szólok, de az már feltűnik, amikor ő franciául válaszol. Szóba nem hozom, mert a következő kérdés kikívánkozik belőlem. Amikor tagadja, hogy segítene, megcsóválom a fejem.
- Nem hívtál rendőrt, és most tettél tönkre egy bűnügyi helyszínt azzal, hogy átadtad a nő kabátját... - világítok rá arra, hogy az igazságszolgáltatás szemében ez már épp elég gyanús. Amikor azonban felemeli a testet, én csak földbe gyökerezett lábakkal nézem, mit csinál vele. Figyelem, ahogy a sziklára teszi, szavaira értetlen lesz az arcom, de nem láthatja, hiszen hátra sem fordul. Egy-két rendkívül óvatos lépést teszek előrébb felé, mikor rá teszi a kőre a kezét, de még így is bőven le vagyok maradva tőle. Amikor meghallom a ropogást és meglátom, mi történik, elkerekednek a szemeim. Mintha a valóság meghasadt volna, átalakítaná a tér szövetét, célzottan csak azért, hogy szó szerint elnyelje a föld a halottat. Elgyengülnek a lábaim, térdre esve, a döbbenettől szét nyílt ajkakkal, pislogás nélkül figyelem, és hallgatom, mi történik. A hang borzalmas, a hús nyákos hangja nem kevésbé rosszabb, mint a csontok ropogása. Még sem tudom levenni a szemem a csodáról. Amikor abba marad a kövek morajlása, szinte érzem melegét felém áramolni, enyhe páráját a levegőbe emelkedni. Tekintetem nehezen szakítom el a szikláról, de lassan rá emelem a pillantásom a férfire, úgy, mintha valami csodát látnék. A szavait csendesen hallgattam. Az első kérdésre nem is válaszolok, hiszen szerintem látja rajtam. Tudja. Ezt bizonyítja az, ahogy folytatja azzal a hidegrázós magyarázattal, hogy majd elmúlik. A tekintete hozzá pont elég ahhoz, hogy a csontjaimban érezzek egyfajta ösztöni félelmet. Ez az alak nem viccel, és láthatóan, hallhatóan túl van már néhány életen. Amikor felajánlja a fürdés lehetőségét, egyszerre csábít és taszít a gondolat, mert nem igazán akarok házak közelébe menni, mert érzem még az éhséget. Még is, ha ő volna csak a közelemben, megnyugodnék, mert ezek után már tudom, hogy nem tudom őt bántani. Amikor ismét franciául beszél, kissé meg is melegszik a lelkem. Rég beszéltem már a nyelvemen rendesen, és nem is gondoltam volna hogy pont most fogok ezzel a lehetőséggel találkozni. Amikor egy lépést tesz, és lehetőséget ad arra, hogy kérdezzek, egyetlen dolog jön elsőre a számra, pedig rengeteg kérdésem van.
- Te is egy isten vagy..? Ki vagy te? - kérdezem halkan, miközben felkelek, mert eszemben sincs hátra maradni. Ha elindul, mint egy hűséges jószág követem őt, a szemeimet pedig le sem veszem róla.
- Azt tudod, hogy én mi vagyok? Hogy hogyan tudom ezt leállítani..? - kérdezem bizonytalanul, remélve a legjobbakat.

   | Sing to me | ℤ

Az elsőnél öklendezett, képtelen volt felfogni azt a pusztítást, amit okozott csak azért, mert képtelen volt kontrollálni azt az erőt, ami benne lakozott. A haragja kígyóként sompolygott fel a gerince mentén, marón bénította meg a józan gondolkodását és akkor, abban a pillanatban nem gondolt sem a jövőre, sem a jelenre. A csontok nem csak roppantak, hanem egyenesen sikítottak abban a testben, amelyet a sziklák zúztak össze. Az a holttá váló test magatehetetlenül rángott, a sziklák robaja pedig elnyelte a haláltusa hangjait, a segítségkérés némán, holtan szökkent tova. Habár azóta sok évszázad eltelt, a kőóriás tisztában volt a cselekedetei következményeivel, tudta, hogy mikor lépett át ismét egy olyan határt, ahol gyilkosnak titulálják őt, ahol ugyanúgy kígyóverembe kellett volna őt űzetni, hogy az előtt szűnjön meg létezni, hogy még több áldozatot követelt volna az élete.
Az ismeretlen nő még új lehetett ebben a szakmában, s erre minden egyes rezdülése olyan nyilvánvalóan rávilágított, hogy Sebastien nem kételkedett abban, a legszívesebben a kis barna bocsánatot kért volna Solveigtől. Azért, hogy megölte, fogaival tépte a húsát és a nyelvével a felszabdalt, vértől izzó sebet nyalintotta tisztára, hogy még több bíborszínű folyadék fesse be a friss sebszéleket. A kis barna valószínűleg tisztában sem volt azzal, hogy a maga nemében mindaz, amit az imént csinált, milyen tökéletes gyilkosság volt... mert egyáltalán nem tűnt emberi beavatkozásnak. Az állatias ösztön ott rejlett a foggal feltépett szövetek széleiben, ami önkéntelenül is, de mosolygásra késztette Granberget, mintha a nő a tanítványa volna, büszkeség öntötte el a lelketlen bensőjét.
Ahhoz viszont, hogy valóban a nő segítségére legyen, nem maradhatott ott, a sziklán ülve. Szavai a nyugodtságát tükrözték, sem gúny, sem él nem hangzott a szavaiból, ahogy felajánlotta a folytatást a nőnek, ám sejtette, hogy így már nem az igazi Solveig a hideg időjárástól gyorsan kihűlő teste. Ártatlannak mutatta magát, de a cselekedetei korántsem voltak azok, amelyet a vérbe mártott ujjaival alá is támasztott. Elfogadta a nő nemleges válaszát, amelyre csak bólintott végül, hogy aztán a saját segítőkészségét kihasználva ő is sírrablóvá váljon. Pontosabban, Solveignek már nem volt szüksége a kabátra, a kis barna pedig úgy tűnt, hogy nagyobb hasznát veszi az anyagnak, ezért is ajánlotta fel neki. Ahogy korábban az aztékok is felajánlottak... Nem sürgette a nőt, hogy idejekorán döntsön, a tejsav a karjaiban még nem öntötték el az izmait, ezért is nézte végig azt, ahogy engedtek a szavainak és a szövet a nő formás teste köré fonódott.
- De rien - amilyen halkan beszéltek hozzá, úgy válaszolt ő is, ugyanazon a nyelven. Automatikus volt ez a részéről, a további kérdések pedig mosolygásra késztették. Úgy rándult felfelé szájának sarka, mintha épp nyúzták volna. Nem volt semmiféle boldogság ebben a pillanatban az arcvonásain, mégis felsóhajtott.
- Még nem segítettem semmiben, csak végignéztem azt, amit csinált, lényeges különbség - nézett bele a nő szemeibe, visszaváltva angol nyelvre, hogy aztán az arcvonásait is megnézze magának. Annak ellenére, hogy épp most ölt meg egy szerencsétlen csitrit, épp most itta a vérét és tépte a húsát, jelenleg olyan volt, mint egy ideges bárány. Lehajolt ismételten, de csak hogy a karjaiba vegye az élettelen testet, amit aztán áthelyezett a sziklás meredély közvetlen pereméhez a  hótól elfedett talajra, jobbjával visszaszerezve a saját telefonját, kilőve a vakut süllyesztette el azt a zsebébe. - Ha szeretne, akkor elfordulhat, hogy ne lássa, miben fogok Önnek segíteni, de akkor is fogja hallani, amit csinálok. Hogy végül hogyan dönt, az nem érdekel - anélkül beszélt bele a sötétségbe, hogy hátranézett volna. Nem kellett volna hozzáérnie a sziklákhoz, ő mégis megtette. Érezte, ahogy a dühe lassan szivárgott át a kövekbe, repesztette meg azok felületét. Érezte, ahogy az ereiben a vér lüktetve zubogott végig, mintha az a száguldás a köveket is arra késztette volna, hogy versengjenek egymással, ki éri el előbb Solveig szőke hajszálait és temeti magába azokat. A talaj a hóval együtt lassan repedt ketté, hogy a robajló zubogást elkerülje Sebastien, a kövek pedig úgy mozdultak és csúsztak a talajon, hogy a deformitás lassan eleméssze, magába zárja a nő testét, amelyet aztán egészen a mélybe rántott magával a talaj, összeroppantva minden csontot, szétzilálva az érhálózatot, hogy legvégül csak egy felismerhetetlen göcsörtös csomó maradjon, amit valószínűleg majd évmilliók múlva fognak csak valami amorf ammonitának hinni a tudósok. Minden egyes ruhacafatot, szövetet és öltözéket magával rántott a mélység. Egyetlen hajszál sem maradt a nő után. Ahogy az utolsó kövek, apró kavicsok és a megtörő sziklák újult erővel vették fel a némileg megváltozó felszín rajzolatát, s végül Sebastien dolga végeztével eleresztette a már szürke, még egy kissé a súrlódástól és töréstől meleg felületet.
- Még mindig elborzad attól, amit tesz, ugye? - érdeklődött, mert nem látott árnyat elsuhanni. Tudta, hogy maradt. Tudta, hogy végignézett és végighallgatott mindent a nő.  És hogy jobban lásson mindent, még talán közelebb is merészkedett. - Egyszer el fog múlni ez az érzés, amikor nem gyűlöli magát azért, amit szükséges megtennie - oldalra fordította a fejét, hogy a nőre pillantson. - Ahol megszállok, van meleg víz, le tudja magáról sikálni Solveig vérét. Jöjjön - biccentett a távoli épületek irányába, megtéve egy lépést is.
- És kérdezhet. Bármiről - ajánlotta fel nagylelkűen, a legutolsókat már francia nyelvre váltva. Neki mindegy volt, hogy milyen nyelven beszél. Valójában régen élvezte már ki a francia nyelv köpködő szarságait. Az már más kérdés, hogy meghatározta magában, a nőnek mennyi kérdése lehet. És más kérdés volt az is, hogy lehet, nem mindenre fog válaszolni, de hazudni nem volt szokása.

Miss Roxanne

Nem voltam vallásos, vagy spirituális fajta. Nem hittem Istenben, se a szentekben, angyalokban és a többi ilyen lószarban. Még is, amikor megláttam Helt megingott a hitem, és miután kikeltem a saját síromból, sejtettem, hogy több dolog van ebben a világban, mint képzeltem. Arra viszont kicsit sem számítottam, hogy 5-6 naponként olyan éhség tör rám, amelyet nem tudok kontrollálni, amelyet nem tudok csillapítani. Az alkuban erről szó sem esett! Zsaruként, ügynökként borzalmas érzés arra kelni, hogy magam lettem olyan sorozatgyilkos, mint amelyet kergettem: csak én önkívületi állapotban teszem, és nem válogatok. Ha tehetném, legalább bűnösöket ennék, de nem... Most is egy fiatal, szép szőke lány fekszik a hóban, nyaka feltépve, még az arcát is megharaptam. A szőke hajzuhatag vörösen vezeti a kihülő vért a hóban. Sok kérdést fel tudnék tenni. Ki volt ő? Mit keresett itt? Miért a vadonban? Miért éjszaka? Miért sírt és kit akart volna leordítani helyettem? Ezekre nem valószínű, hogy valaha választ kapok.
Hamarosan figyelmem azért más foglalja le. Amint a férfi másfelé fordítja a fény sugarait, a szemem hozzászokik a sötéthez, és többet látok belőle. Az első, ami feltűnik, a bakancsa. A gyomrom ugrik egyet a látványára, mert ha valakivel, rendvédelmi szervvel pont nem akartam találkozni. Bizalmatlanul figyelem, ahogy feláll, de kezeit emeli, hogy biztosítson fegyvertelenségéről. Ahogy leugrik ülőhelyéről, és közelebb lép - annak ellenére, hogy figyelmeztettem, menjen el - én egy lépést hátrálok. A szavaira kicsit összezavarodok. Már eleve az furcsa lenne, hogy segíteni akar, de az, hogy még fel is ajánlja, hogy egyek még, szinte lesokkol. Nem hangzott szarkasztikusan, még is képtelen vagyok nem akként tekinteni a szavakra, mert másképp nem látnám értelmüket.
- Nem áll szándékomban... - mondom az evésre, hátha ezzel megnyugtathatom, hogy nem jelentek rá veszélyt, pedig ebben nem is lehetek biztos. Nem vagyok biztos. Amikor a holttesthez lép és belemártja ujját a sebbe, a vér látványa egyszerre önt el azzal az éhes vággyal, hogy lenyaljam onnan, és undorral, amiért egyáltalán eszembe jutott, hogy ez a gondolat. A következő meglepetés nem váratott sokat magára. A férfi elkezdte levenni a kabátot a nőről, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam. Nem értettem, mit akar, és amikor felém nyújtotta a kabátot, hezitáltam. Úgy pillantottam rá, mint aki pontosan tudja, hogy ha elfogadja a "segítséget", akkor a férfit is bajba keverheti. Az arcát fürkészve nézem a nyugalommal átitatott vonásokat, és végül darabos mozgással, de elveszem a kabátot.
- Merci... - suttogom az éjszakába, kezeim között a kabátot figyelem. Habár úgy érzem, forrón zubog a vér az ereimben, hallgatok a jó tanácsra és magamra veszem a kabátot. Tényleg púderes illata van. Lehet, hogy ismerte az áldozatot? Nem úgy tűnik, mintha ismeretlen lenne számára. A következő kérdés ismét váratlanul ér, de már lassan kezdek hozzászokni az idegennel szemben ezekre.
- Nincs... - válaszolom röviden és halkan.
- Miért segít nekem? - kérdezek végül rá arra, ami a legjobban érdekel. Semmi oka arra, hogy egy vadidegen gyilkost pesztráljon, még is itt áll mellettem, miután gondolt arra, hogy ne hűljek ki, még azon is gondolkodik, hogy le tudom-e mosni magamról a bűnöm mocskát. Már erre gondolva is kiráz a hideg, és szerencsém van, hogy a férfi jelenléte és viselkedése annyira kizökkentett, hogy még a pánik roham sem tört rám, pedig minden alkalommal megjelenik. Nem mintha olyan nyugodt lennék most, sőt, láthatja rajtam, hogy a kezeim görcsösen tördelem, és a lassan, meleg karamell színt öltő arcomon is látható a feszültség. Érzem, miként ér tagjaimba a meleg, sápadtságom, fáradt kinézetem fokokkal jobb, mint korábban, de még is érzem magamon, hogy még mindig éhes vagyok. Mintha sose akarna elmúlni...

   | Sing to me | ℤ

Sokat látott és tapasztalt ember volt, aki túlélte a sötét középkort, aki ott volt a legnagyobbnak hitt felfedezések korában, jelen volt az ipari forradalom csodáinál és a huszadik század kaotikus történéseinél. Volt, ami megbotránkoztatta, volt, ami elgondolkodtatta, de a jelenlegi énjének alapköveit sok-sok évtizede lerakták már, amin ő nem akart változtatni. Azt csinálta, amit szeretett, ami jót tett és ami jól esett neki. Szabadon mondhatott az idő legnagyobb részében nemet és ami a legfontosabb volt; senki sem rendelkezett vele. Egyetlen embernek tartozott számadással, akinél ismerte a határokat és akinél csak addig nyújtózkodott, ameddig a takarója ért. Rajta kívül nem voltak az életében állandók, csak változók, az elmúlás szimbólumai. A mostani munkáját is protekcióból kapta, mert ismert valakinek a valakijét, aki tartozott neki évekkel ezelőttről.  Nem volt más dolga, mint egészen pontosan kilencvenegy órán át elviselni ezt a csitrit, aki úgy bájolgott és úgy viselkedett, mint egy eszelős, menstruáló dáma - ebből kettő igaz is volt. Sebastiennek a nő fogalma nem itt kezdődött, ennél az agyatlan libánál, és nem is itt folytatódott. Nem akart mást, csak csendben - a részéről - elfogyasztani a vacsoráját, és ha szerencséje volt, akkor nem valami romantikusan nyáladzó szar mellett még talán a telefonján nézett meccset is láthatta volna, ha már ettől a nőtől nem is hallott semmit sem. A kaviár nem volt a mindennapjai része, ahogy a lakosztályok pompája sem, ezért is akart volna kiélvezni a relatíve magányt, azt, hogy egy általa valójában nem igényelt környezetben lehet ott, ahol képes lett volna elképzelni a jövőjét. Mindig is a hegyek vonzották, a kövek és a sziklák voltak az otthonai, s a fő képessége miatt rendelkezett hegymászó engedéllyel. Jelleméből fakadóan inkább a magányra pályázott alpinistaként, mintsem hegyimentőket embereket mentsen meg, feleslegesen. Mert mindenki meghal egyszer, nem igaz?
Ahogy Are is, mint ahogy utólag megtudta, amit az előző telefonbeszélgetésből leszűrt. Nem volt nagy vigasztaló hírében, úgyhogy azon se csodálkozott volna, ha Solveig egészen az Arktiszig fut dühében, csalódottságában vagy félelmében. De nem hagyhatta meghűlni szegényt odakint - pedig kellett volna, ezért is indult meg a nő után, miután behúzta maga mögött az ajtót. Meg felvette a katonai bakancsát és a miheztartás végett egy kabátot is, tehát nem sietett túlságosan.
Arra viszont cseppet sem volt felkészülve, hogy olyan látványban lenne része, ami egyeseket kiborított volna, másokat a segítségre sarkallt volna. Ő ezzel szemben premier plánban nézte végig azt, ahogy éhező vadként tépte szét áldozatát a nő, mert a testfelépítéséből egészen egyértelmű volt. A kerek segge még a ruháján keresztül is épp elég látványos volt. Sebastien telefonjának fénypászmája nem remegett meg egyetlen pillanatra sem, és hogy ne álljon ott, mint egy darab fagyott szar, a sziklára helyezte le magát, alkarjait végigfektetve a combjain dőlt némileg előre, miközben az inakat és a húst tépték szét Solvieg vértől izzó kihűlő testében. A vér fémes íze megcsapta az orrát, a szürcsölő hang pedig egészen a hallójáratába kígyóként férkőzött be és ott is ragadt. Még akkor is a két nőt figyelte, amikor a barnaság úgy tűnt, végzett az ingyen vacsorájával. Granberg nem avatkozott közbe, nem zavarta meg a szavaival a nő tisztálkodását, sem azt, ahogy megrezzenve ő vált prédává, elesetté és áldozattá. Lehorgasztotta a fejét a szabadkozó angolul beszélt jó tanácsra, a zseblámpaként funkcionáló telefont úgy helyezte le a sziklára, hogy ne az ismeretlenebb nőt vakítsa el vele.
- Szeretné folytatni, amit elkezdett? Vagy végzett és segíthetek Önön? - a hangja csendes volt, érzelemmentes és ha már angolul szóltak hozzá, ő is azon a nyelven válaszolt a végzet istennőjének. Olyan, mintha azt kérdezte volna, hogy amikor zöld a lámpa, áthajthat-e a kereszteződésen. A nő szavaitól függött az, amit tenni fog, és remélte, hogy az ismeretlen nem akart eltűnni, mint a kámfor, mert akkor utána kell mennie. És ma igazán nem volt ilyenhez kedve. Felemelkedett a szikláról, amivel jóval mindkét nő fölé magasodott - Solveignek már mindegy is volt, felpakolta a kezét, egyezményes jelként mutatva, hogy ő bizony ártatlan. Nem gyakran ajánlotta fel a segítségét, de nem túl gyakran látott embert emberből táplálkozni. A kannibálok meg nem voltak olyan előrelátóak, hogy figyelmeztessék a gyanútlant, bánthatják. Közelebb lépett a hóban vértől ázó test mellé, hogy a miheztartás végett megnézze a sérüléseinek nyomait, ami azt jelentette, hogy a még meleg véres sebbe mártotta az ujjait, hogy aztán a folyadékot elmorzsolja a holttest mellett a hóban, bíborszínűre festve azt ott. A következő mozdulattal megfosztotta Solveiget a kabátjától és a barnácska felé nyújtotta a vastag anyagot. - Vegye el és fel. Undorító púderes illata van a kabátnak, de nem fog megártani, ha van, ami melegen tartja - tartotta kettejük közt a levegőben az anyagot, és csak akkor állt fel megint, ha a nő engedett neki.
- Van, ahol le tudja mosni magáról a vért és a testnedveket? Amikor már kaparni kell a bőrről, mert rászáradt, az nem túl kellemes élmény - még nem segített igazán, a mágiájával. Még csak próbálta a nőt beszédre sarkallni és egy kicsit lenyugtatni, beszéltetni. Talán azzal eltereli a figyelmét a menekülésről.

Miss Roxanne

Mennem kellett. El Osloból, távol a sok embertől, akikben kárt okozhatok. Azt se tudtam igazán, hová menjek, vagy hová megyek. Találomra vettem jegyet a busz pályaudvaron, és csak mentem. A busz végén foglaltam helyet, hatalmas hátizsákomat lerakva nem engedtem, hogy bárki is mellém üljön. Volt abban minden, sátor, meleg ruhák, és pokrócok. Arra készültem, hogy a vadonban fogom átvészelni a következő éhséget.
Szerencsére nem telt meg a busz, de azért kaptam egy-két rosszalló pillantást. Leszállva a járműről úgy éreztem, elég távol vagyok mindentől. Házak csak elszórva, szerpentin vezetett fel a hegyre, és egyébként is minden olyan csendes és nyugodt volt. Soha nem éreztem magamat még ennyire megkönnyebbültnek, pedig idegen nekem kicsit ez a természet járás. Jobban szeretem a várost, a betont, azt, ha pörög az élet. Ez, a zöld-fehér terület idegen volt nekem, még is úgy gondoltam, jobb lesz, ha most itt vagyok. Jobb lesz mindenki másnak.
Felállítottam a sátrat egy olyan helyen, amit kellően távolinak gondoltam az úttól, és a házaktól. Hoztam magammal egy könyvet, de a harmadik nap után már untam, és éreztem, hogy kezdek éhezni. Az étel, amit hoztam magammal, természetesen semmit nem ért. Ugyan úgy éheztem, mintha csak levegőt nyeltem volna. A negyedik nap után ismét kezdett elviselhetetlenné válni a dolog, de igyekeztem elterelni a figyelmem. Jártam a környéket, megnéztem a közeli tavakat, ha pedig kirándulókat láttam, elszaladtam. Az ötödik nap éjszakája volt a pont, amikor ismét felébredt. Lehunytam a szemeim, csak azért, hogy inkább alvással nyomjam el az éhséget, de ez nem sikerült...

Már anélkül is tudtam, hol találok áldozatot, hogy térképre néztem volna. Az útnak vezetnie kellett valahová, és én biztos voltam abban, hogy valami van oda fent.
Nem kellett azonban teljesen felmásznom a hegyre, a fák között a hóban hallottam egy hangot. Sírást. Lihegést. Szipogást. Összegyűlt a nyál a számban. Azonnal elindultam a hang irányába, nem kellett sokat szaladnom a hóban, hogy meglássam őt. A zsákmányt. Mély levegőt vettem, és elindultam a szőke hajzuhatagot viselő felé. A lépteket hallva hátra fordult, mély levegőt vett, mintha rám akarna ripakodni, de meglátva meglepődött: mást várt. Sikítani se volt ideje, mert felé kaptam. A mozdulat nem volt elég gyors, elhátrált. Vicsorogva ütöttem az orrára, amelyből eleredt a vér. Megszédült, de kiáltását elnyomta az, ahogy rá vetettem magamat. Legurultunk a szikláról, de leérve én kerültem felülre. A fogaimmal mélyen a nyaka oldalába haraptam, olyan erősen, hogy ez a darab a számba is maradt. Éhesen nyeltem le, kapálózó kezeire fogtam, míg oda hajolva ismét a nyakába nem haraptam, hogy az artériából spriccelő többi vért már én igyam meg. Minden egyes korty jól esett, bár nehéz volt olyasvalakiből táplálkozni, aki harcol az életéért, erejében fel sem ért hozzám - én pedig imádtam, ha a zsákmány küzd. Közben meghallottam valaki kiáltását is, de nem érdekelt. Egyetlen dolog lebegett a szemeim előtt, az éhség, és annak csillapítása. Fényt is láttam közeledni, sőt, egy perc múlva már rám is világítottak, de az evést nem szakítottam meg, így is olyan sok ment pocsékba, ráadásul nem úgy tűnik, mintha fenyegetné az evésemet. Emiatt le is vettem róla a pillantásom, hogy újabb darabot harapjak, ahonnan csurranhat-cseppenhet egy kis nedű. Amint a harmadik harapás és falatka sem fakaszt vérpatakot - nem hát, halott a nő -, elégedetlenül prüszkölök egyet, leülve sarkaimra. Végig nyalom az ajkaimat, a kezeimet, mintha csak macska módjára mosakodnék...

Aztán kitisztul a pillantásom. Megállok a mozdulatban, remegve nézek magam elé emelt, eddig nyalogatott kezemre, majd le magam elé, a szét harapdált, szőke szépségre. Az áldozatra. Pánikba esve nyögök fel. Rázom a fejem, nem hiszem el, hogy megint megtettem, pedig ezúttal próbáltam elszigetelni magamat. Reszketve kelek fel, majdnem el is eset, hiszen félig még rajta ültem. Ekkor tűnik fel, hogy a fény nem természetes: jön valahonnan. Hátra kapom a fejem, sűrűn pislogok, de nem igazán látom a fénytől, hogy ki áll oda fent,  csak a végtelen nyugalmat érzékelem, ami belőle árad. Aggodalmasan - és zaklatottan - zihálok, mert nem tudom, mennyit látott, és azt se, hogy mit akar tenni ezzel az információval. Hátrálok néhány lépést, talán az volna a legbölcsebb, ha csak elszaladnék, de akkor személyleírást adhat a rendőröknek. Az nagyon nem jönne jól. Azt sem tudom, hogy megszólítsam-e. Ha igen, hogyan? Kérdezzem arról ki ő? Mit akar? Ismerte-e a nőt? Kezdjek szabadkozni, hogy nem akartam? Talán ez volna a legbölcsebb. Talán el kellene ijesztenem.
- Én... nem vagyok a magam ura! Jobb ha elmegy. Most! - angolul szólalok meg és próbálok rendkívül határozottnak hangzani, de fenyegető nem tudok lenni, mikor épp most nézte végig valaki, hogyan eszek meg egy másik embert.

   | Sing to me | ℤ

Solveig Horn maga volt a megtestesült álom. Rendelkezett a modellek tökéletességével; szőke, szögegyenes, csípőig érő haja keretezte az arisztokratikus metszésű arc vonalait. Hatalmas, jegesen kék szemek óvón figyelték a környezetet, a csupaszon hagyott kulcscsont pedig épp eléggé egyértelmű jele volt annak a törékeny alkatnak, amellyel rendelkezett. A csípője kerek, formás ott, ahol kell, de mindez az álomkép addig tartott, ameddig ki nem nyitotta a száját. A folyamatos kérdések mellett megszállottja volt a XXI. század ocsmány találmányának, naphosszat csakis arra tudott koncentrálni, hogy tik-tok videókat nézzen és készítsen. Ha jó hírű egyetemre is járt, a diplomája előtt beleunt az egészbe és inkább engedett a csábításnak; egy feltörekvő politikus jó partinak ígérkezett öt évvel ezelőtt, akinél nem lehetett tudni, hogy vajon a nő esett-e a férfi csapájába, vagy fordítva történt mindez. Solveig Horn nem volt azzal tisztában, hogy kurvaként volt kezelve, nem csak a kedves férj által. Minden vágyát teljesítették, bármit, amit csak akart, azt megkapta, legyen szó a legújabb kifutón megjelenő méregdrága holmikról, autókról, új házról.. miközben fogalma sem volt, hogy Are Horn, a befutott és a legkevésbé sem tiszta politikus félrekefélt, hogy fűvel-fával megcsalta az amúgy még mindig csak harminckét éves feleségét. Arról pedig még csak ne is beszéljünk, hogy a zabigyerekével töltötte az elmúlt heteket, miközben Solveig Horn egyedül maradt egészen három nappal ezelőttig.
Azon a napfénytől mentes napon délelőtt, pontban 10:02 perckor kettő koppanás jelezte, hogy Sebastien Granberg megérkezett a kacsalábon forgó palotájukba. Azon a délelőttön kérte meg a nőt eleinte, hogy aztán meg üvöltve vele vagdossa bele a nő összes ruháját abba a nyomorult hat bőröndbe, amit a három napos vakációra vitt magával a nő. Ha Solveig tudta volna, hogy Sebastien nem azért volt ott, hogy szórakoztassa, hanem hogy az életben tartásáért fáradozzon, akkor valószínűleg homlokegyenest az óceánig futott volna. Ha tudta volna, hogy Sebastien mosolytalanul és lélektelenül képes lett volna a csigolyáit ketté roppantani csak mert úgy tartotta kedve, akkor valószínűleg nem szállt volna be mellé a Roverbe. D kettejük közül több, mint valószínű, hogy a kőóriás bánta meg, hogy elvállalta a munkát. Nem kellett mást csinálnia, csak testőrként, életet mentőként ténykednie. Lássuk, mivel vágta ki a biztosítékot a politikus felesége:
- Solveig megunva a Linkin Park legjobb számait váltott a rádiócsatornán az autóban ülve tíz perccel azután, hogy elhagyták a villát. Ironikusan az In The End helyett Sebastien legnagyobb bánatára az ABBA klasszikusa kezdett üvölteni. Leginkább rágyújtott volna.
- Meg kellett állnia pisiszünetre már Oslo külvárosában.
- Nehezen, legalább fél órányi agonizálás után végre sikerült dönteni a cézár-saláta és a csirkemell saláta között. Lényegtelen, hogy az egyikben volt kenyérkocka, a másikban meg plusz saláta. Kalóriadeficit. Tudjuk, fontos.
- Elfelejtette betenni a gyöngysort.
- Pisiszünet.
- Sebastien háromnegyed órával később egy pihenőben menekülésre adva a fejét kiszállt, hogy rágyújthasson. A nő fintorgását és életvezetési tanácsait hallgatta végig, hogy a cigaretta miért rossz. Meg fog halni. Sebastien azt kívánta, bárcsak!
Are kikötötte, hogy a menedékhely nem lehet más, csak a Danebuban lévő síparadicsom kellős közepén épült hegyi szálloda. Sebastien inkább egy hegyi viskót tudott volna elképzelni a feladatra, de ha már feltűnést kellett kelteniük, megtették. Dámaként vonult végig Solveig a szálloda halljában, mögötte Granberg visszautasította a sherpa szerepét és csak a saját, egyetlen egy sporttáskáját hajítva a vállára követte gyilkos árnyékként a nőt a recepciósig, akinél persze megint végighallgathatta, hogy ki a nő és mit érdemel meg. Leginkább szájkosarat, de Sebastien ezt nem mondhatta ki hangosan. A nő védelme volt a feladata, azért pedig igen magas summát fog majd kapni. Ha tudta volna, hogy a nőből egészen pontosan két órányi ismertség után elege lesz, soha nem mond igent a felkérésre. És két napnyi csoda várt rá, lássuk, mi történt:
- Sebastien életében először, gyilkos kedvvel csörtetett le a recepcióshoz, egyetlen nyomorult tampont kérve, mert a hercegnőnek megjött.
- Két órával később a víz hőmérsékletét ellenőrizte a csöpp kezével, de amikor Solveig úgy gondolta, hogy bemutatja a kurva énjét, dühös villanással a szemében vágta be maga mögött a fürdő ajtaját és inkább egy újabb cigiért kaparó torokkal egy szál pólóban gázolt bele a hóba, zokniban. Nem érdekelte a hideg, egy megfázásba eddig sem halt bele soha.
- Másfél nappal később végignézte, ahogy a nő lassan húzta fel a pőre bőrén a fehérneműt, eligazítva a csípőjén a vékony pántokat. Sebastien csak azután húzta fel a sliccét.
A következő estén Solveig panaszos sóhajt hallatva, könnyáztatta szemmel meredt Sebastienre, aki abban a minutumban tömte tele a száját sajtkrémes kaviárral megkent kenyérszelettel.
- Are volt az - közölte a nő megtörten, a torkát megköszörülve. Granberg nem azért nem kérdezett rá semmire, mert egyrészt nem is érdekelte, hanem mert az anyukája mindig azt mondta, tele szájjal nem beszélünk. Igazság szerint lefosta így hétszáztizenhárom évvel a születése után mindezt, de inkább nem köpködte ki a kaviárdarabokat, annál finomabb volt. Meg amúgy is tudta, hogy a nő folytatni fogja. - Azt mondja, hogy gondjai akadtak a Közel-keleten. Tudom, hogy az olajjal foglalkoznak ott.. ugye azzal?
- Többségében igen. Mondjuk úgy, hogy elég nagy adósságot lehet felhalmozni, ha nem a megfelelő emberben bízol meg. Ezek szerint a férjed nem a megfelelő emberre bízta a pénzét - nem kérdezett, közölte a teóriáját. Nem mintha Solveig bármit is tudott volna ebből az egészből, Sebastien viszont tudta, hogy Are nagy szarban volt és azért utazott el az arabokhoz, hogy rendezze a pénzügyi helyzetét - némi fenyegetéssel. Arról viszont fogalma sem volt, hogy ezzel az útjával az életét áldozta fel.
- Váltságdíjat követelnek a férjemért! - bukott ki a nőből a sírás. Sebastien minden volt, csak együttérző nem. Most lapogassa meg a nő hátát a székkel? Mielőtt még eljuthatott volna a végső megoldásig, a nő kiszaladt a lakosztályukból, ahogy magára kapta a síkabátját. Húsz másodperccel később már Sebastien csak a hóba taposott apró lábnyomokból tudta, hogy merre siethetett a nő. A sötétség elnyelte az alakokat és árnyakat, az óriás mégis ellépett egy hófödte fenyő mellett. Megkerült két nagyobb sziklát és lecsúszott egy meredélyen anélkül, hogy felsértette volna a bőrét. A nő nem volt ennyire szerencsés, Granberg ujja a friss, meleg vért tapintotta végig a szürke szikla élén.
- Solveig! - kiáltotta el magát. - Ne szórakozz velem, azt sem tudod, hol az isten háta mögött vagy! Ha nekem felzabál egy medve...! - folytatta volna, de a telefonja fénye megakadt egy kupacon. Aztán még egyen ott a hófödte helyen, a sziklás perem alatt, bent, a fák között, de ahelyett, hogy elhúzott volna onnan, csak irányban tartotta a fénypászmát, a vérgőzös, hideg levegőt pedig a tüdejének legmélyére engedte, szótlanul, némán végignézve az előtte lezajló jelenetet. A középkori énje üdvözölte volna a látványt. A mostani viszont? Csak megfigyelt...
Még ha az arcvonásai el is árulták azt a kicsi, aligha mosolyt a szája szegletében. Jobb volt ez, mint Attenborough dokufilmjei, erre esküdni mert volna.

Miss Roxanne