A múltad meghatároz, de nem lehet teher
minden a mély felszín alól
I have three eyes;
two to look and one to see.
Intelligens, rendszerető és szorgalmas, érzékeny, nyílt és őszinte, hisz abban, hogy a hibáiból tanulhat. Szívesen segít másoknak, és ezért nem vár cserébe semmit sem, önzetlen, liberális, nem ítélkezik egykönnyen, iszonyatosan objektív személyiség, aki szereti több perspektívából szemlélni az adott szituációt, embertársait, de még magát a világot is. Éppen ezért nem szereti azt sem, ha fölötte ítélkeznek-, vagy netán irányítani akarják, lenyomják, uralkodnak fölötte. Emberszerető, társaságkedvelő nő, ugyanakkor furcsa mód nem illik bele semmilyen rendszerbe sem, önálló és független, általában ő a fekete bárány az adott társaságban. Annak ellenére, hogy sok ismerőse van, nagyon kevés embert enged be a személyes terébe, a saját kis világába – és ez jól is van így.
Általában nagy lángon ég: szereti a feladatokat, néha még többet is vállal, mint, amennyit egyébként elbír, de szívósan, állhatatosan küzd azért, hogy elérje a céljait, amiket kitűzött maga elé, viszont a monotonitást nem neki találták ki. Eredeti figura, aki nem kedveli a hagyományokat, a sémákat, szeret újítani és, tudja jól saját magról, de nem bánja, ha kilóg a sorból.
Kedves és nyitott személyiség, könnyen lepacsizik bárkivel, sokirányú érdeklődése-, nagy lexikális tudása végett nagyon sok mindenről el lehet vele beszélgetni. Gyors problémamegoldó készsége is ebből fakad, hisz a sok feladat, gyors munkavégzéssel párosul, amit kreatív, de jól kidolgozott tervek előznek meg, hiszen nincs felesleges idő, és energia valamire.
Nem ő a társaság ragyogó, fényesen izzó középpontja, annak dacára is, hogy – ugyan kissé fanyar, de – remek humorral áldotta meg a sors, és nem kevesebb öniróniával. Nem szívesen nyílik meg csak úgy, bárki kedvéért, nem szívesen enged be másokat a maga, sajátos kis világába. Nehéz felülkerekedni a függetlenségén, és azon a tényen, hogy úgy gondolja, bármilyen akadály is gördül elébe, ő majd megoldja. Nem szívesen támaszkodik másokra, nem szívesen kér segítséget, nem akar ő senki terhére sem lenni, és különben is: neki is jobb egyedül. Ezt már régen megtanulta.
Gyerekkorában is csodabogár volt: inkább a nagymamája nevelte, semmint tulajdon anyja, aki szívesebben múlatta idejét ilyen-olyan férfiak-, meg a barátai társaságában. A nő mindig is szeretett szórakozni, valahogy soha sem tudott megállapodni, de abba bele sem gondolt, hogy mindez milyen következményekkel járhat – így lett Mae az élete része, aki mind a mai napig nem tudja, hogy ki az apja, ahogyan valószínűleg az anyjának is csupán sejtése van róla, hogy kik lehetnek a potenciális apajelöltek. Mae nem igazán emlékszik az anyjára gyerekkorából, nem képezte az élete szerves részét, nem ismeri annyira a tulajdon anyját, mint, amennyire illene, vagy kellene. A nagymamája vigyázott rá, és nevelte – ezért kissé koravénnek tűnhetett már egészen kicsiként-, vagy fiatalon is -, amikor az anyja dolgozott. Mert állítólag dolgozott, bolti eladó volt, de aztán talán belefáradt, talán elege lett, talán egyszerűen megunta – vagy mindegyik egy kicsit egyszerre -, és otthagyta a helyet abban a reményben, hogy az akkori partnere eltartottja lesz majd. Nem, mintha a férfi olyan jól kereső lett volna, ellenben volt más, amivel maga mellé édesgette, majd valósággal láncolta a nőt: narkó. Fű, eki, időnként LSD, meg kokain vagy speed. Maeve sokszor felidézi a pillanatokat: a füst ezüstös, nehéz szálait, melyek átszőtték életének egy részét, a fehér utcák az asztalon, a színes cukorkák, amikre neki nem szabadott még csak ránéznie sem, pláne nem hozzáérnie, vagy megennie. Most már érti, miért nem, csak éppen azt nem, hogy a férfi honnan szerezte a drogokat, vagy kinek adta el őket. Egy biztos volt: mindig maradt éppen annyi, hogy a világ szép legyen – nekik, kettejüknek.
Aztán a férfi eltűnt, a drogok meg Mae anyjának életének szerves részei maradtak.
Mindennek a hozománya az lett, hogy Maeve rettegésben élt, miután tizenöt éves korában meghalt a nagymamája: mi van, ha egy nap felbukkan a rendőrség, vagy a gyámügyesek, és elviszik őt, a fiatalkorú lányt valahova, és akkor ki fog vigyázni az anyjára a delíriumban töltött, hosszú percek, órák, vagy napok alatt? Mert ő, Maeve volt az, aki vitte a háztartást, bevásárolt, főzött, takarított, mosott az anyjára, az anyja helyett, míg amaz egész nap saját nyomora posványos mocsarába süppedt. Nem vitás, hogy nyomot hagyott rajta, hogy az a személy, akinek a legfontosabbnak kellett volna lennie, akire a legnagyobb szüksége lett volna, cserbenhagyta őt, és mindezt mélységes titokban kellett tartani, nehogy elválasszák őket egymástól.
Az anyja, mindennek ellenére, vagy éppen ezért, hatalmas botrányt rendezett, és óriási veszekedésbe torkollt a beszélgetés, amikor Mae bejelentette: felvették a Coventry-be, fotográfus szakra. Az asszony egyébként sem tartja sokra a szakmát, ráadásul így lánya elhagyta a brit fővárost – és őt – is. Oly’ annyira megbocsáthatatlan bűn volt ez, amiért mind a mai napig hűvös a viszonyuk. Arról már nem is tudott a nő, hogy Maeve három évig élt-, és járt egyetemre Berlinben is, majd, amikor visszatért Angliába, Manchester-ben telepedett le, és ott is ment férjhez.
Isteni apjától örökölt képességét nem ismeri, a jelenlétéről sem tud, éppen ezért irányítani sem képes. A legváratlanabb pillanatokban aktiválódik, és akkor szinte biztosan, amikor az érzelmei magával ragadják Mae-t (legyen az pozitív, vagy negatív jellegű). Forseti öröksége az igazmondásra késztetés, kényszerítés. Amikor a képesség aktiválódik, a hatókörébe kerülő egyén képtelen hazudni, legyen szó bármiről. Ez jelenleg kétélű fegyver, ugyanis ezekben a rövid pillanatokban, vagy percekben Maeve sem tud hazudni, továbbá irányíthatatlan, nem tudja egy emberre fókuszálni.