Iris & Dimitriy

Whatever it takes, we'll do this together.

Még mindig nem emlékszem kettőnkre, Rá, hogy miként lettünk azzá, amik most vagyunk, mikor nézett így rám először, mint ahogy most néz és, hogy mikor döntöttük el, hogy ezt akarjuk. Nem emlékszem az első lázas éjszakára vagy, hogy hány lépcsőfokon hagytuk ott a lábnyomunkat, mire eljutottunk idáig, hogy a velejèig romlott gengszter, akiről azt hittem, hogy csak fájdalmat és kínt tud okozni, most a lehető leggyengèdebben szorítson a kezemre, amit ugyanolyan gyengédséggel, mégis olyan határozottan zár tenyerébe, mintha soha nem akarná elengedni. És nem is akarja, hiszen épp ezért vagyunk most itt, ezért ültünk fel erre a gépre és repültünk el egészen idáig, Mexikóig, hogy válaszokat találjunk a kérdéseinkre, hogy visszakapjuk azt, ami a miènk, még akkor is, ha én nem emlékszem most rá, ha csak mindarra tudok támaszkodni, ami az elmúlt pár hét alatt jutott nekem. Mindazèrt pedig úgy érzem, hogy megèri.
Akkor is, ha legbelül még mindig rettegéssel tölt el a gondolat mindattól, amit nem rég megtudtam, hogy a természetfeletti igenis létezik, hogy vannak olyan megbűvölt vagy elátkozott ékszerek, melyek magukba szívják az emlékeidet, mint egy kibaszott Dementor, attól pedig végképp félelem tölt el, ha felteszem magamban a kérdést, hogy vajon mi mindent okozhatott még az az ékszer, amíg rajtam volt? Mi van, ha nem csak az emlékeimet piszkálta meg és lesz még valami következménye az ékszer viselésènek? Nem hagynak nyugodni a fejemben zakatoló kérdések, de talán most majd válaszokat találunk ezekre és talán... talán van rá remény, hogy visszakapom mindazt, ami az enyém volt és ami Rólunk szól.
Kérdése kizökkent gondolataimból, hallatán pedig apró mosoly jelenik meg ajkaimon, miközben én is finoman megszorítom a kezét és látványosan elgondolkozok. -Mármint alacsony, szakállas, mogorva kis lények, akikben semmi esetre sem szabad megbízni?- kérdezek vissza vigyorogva, de az az aggodalom és izgatottság, ami az Ő szemeiben is látható, bennem is jelen van, hiszen rendben van, hogy eljöttünk idáig, de nem igazán tudja egyikünk sem, hogy mire számítsunk. És egy törpe. Hát miféle fantasy filmbe csöppentünk mi? -Vagy azok a koboldok?- kérdezem elgondolkozva, de végül lepillanzok kezeinkre, ujjaimmal finoman megcirógatom kèzfejèt, a mosolyom pedig egészen elhalványul, mire felpillantok Rá újra. Elképesztő, hogy mire képes értem, Értünk és, ha nem is emlékszek sok mindenre erről a szerelemről, amit most érezhetően táplál irántam, kétségtelenül magával ragad ez az oldala, mert napról napra egyre jobban ragaszkodom hozzá, minél közelebb engedem magamhoz. Hozzá. A gengszterhez, aki bárkivel végez zokszó nélkül, aki képes mindenféle érzelmet egyetlen pillanat alatt úgy elrejteni, mintha nem is léteznének, irántam mégis olyan szerelmet táplál, amiről álmodni sem mertem volna.
Arcára simítom szabad kezemet, tekintetem mélyen tekintetèbe olvad és, miközben közelebb hajolok hozzá, hogy orrom hegyèvel finoman megsimítsam orra hegyét, újra előkerül az imént elveszett halvány mosolyom. -Bármi is lesz, semmi olyasmibe ne menj bele, ami veszélybe sodorhat, jó?- súgom végül halkan, idő közben megkomolyodott vonásokkal, finoman cirógatva közben arcèlèt. -Ha nem is lesznek meg azok az emlékek, majd szerzünk újakat. Emiatt ne kozkáztass túl sokat, kérlek.-sutyorgom halkan, a mondanivalómat pedig egy lágy, gyengéd csókkal zárom, mert ha valamitől végképp átjárja a félelem mindenemet, az az a gondolat, hogy ha akad is megoldás erre a problémára, annak bizonyára ára van, ha pedig ez a pasas, akihez igyekszünk, tényleg egy kibaszott törpe, nem biztos, hogy épp pénzt akar.