Nagyon sokáig el van élelem nélkül. Olykor neki is kell ennie, hiszen voltak lakomáik, de igazán nagy kedvence nincs az ételek közül. Elidőztem apa arcán, majd elmosolyodtam. - Akkor te hasonló vagy mint a tevék. Csak azok víz nélkül vannak el napokig...te az étel terén nyertél ilyesmit. Kár hogy ilyent nem örököltem tőled... én szeretek enni. Mondjuk az utóbbi időben megcsappantak a kajálások, de ez van... - vontam vállat a végére. Az is igaz hogy Dora megjelenése inkább lefele vitte ezt a szintemet, mindig csak jöttünk-mentünk-intézkedtünk, olykor bekaptunk egy falatot és mentünk is tovább. A tesóval való edzések is sokszor elmentek úgy hogy nem ettem. Nem azért mert nem kínáltak, hanem nem kellett. Az eredménye pedig az hogy 75 kilóról hónapok alatt 60 kg lettem. Talán most vagyok annyi pontosan. Apa talán a megmondója, hiszen ő tartott karjában, az ölében; nem vagyok nehéz. - Már bocs, hogy egy állathoz hasonlítottalak... - húztam el a számat, nem megsérteni akartam ezzel, csak hasonlóságot és megértést kerestem. Valamihez viszonyítani akartam, hogy megértsem a dolgot. De biztos más oka van, hogy kibírja evés nélkül. Mondtam én, hogy az istenek furcsák. De érdekesek... Kalózhajók, kalózkincsek. Értékek és lelkek. - Van alvilág a tengerben? - ezen teljesen meglepődtem, a rágásom is alább hagyott, hiszen erre nem voltam felkészülve. Vagy nem is igazán értem. De aztán tovább rágtam, majd megmagyarázza, vagy sem. De érdekes dolgok vannak a tengerben, holott még szinte semmit sem láttam belőle. Az meg büszkeség, hogy azért pusztított, hogy a sajátjait védje. Közben a táskából előkerült valami, amit kíváncsi szemekkel figyeltem, majd nekem nyújtotta, így átvettem és két kezem ujjaival forgatni kezdtem azt. Ekkor esett le, mi is ez. Kalózkincs. Számomra nem ér semmit. Régiségnek régiség, ha pénz lenne sem nagyon izgatnám magam érte. De nem láttam még sosem kincseket. Új volt számomra. Ha elmennénk kalózkincsvadászatra, simán benne lennék, szeretem a kalandokat, az extrém helyzeteket, simán adnék egy ilyesmire egy napot! A Titanikért nem ő volt a felelős. - Nem, a jéghegy nem ment odébb. - mormogtam, miközben alaposabban és közelebbről megnéztem a kincs motívumait. Aztán visszanyújtottam apának. A pénz értéktelen. Soha nem számított. Vannak dolgok melyeket pénzért sem birtokolhatsz. Igen, ez igaz. Mondjuk szerettem magam köré gyűjteni otthonra dolgokat. PS játékok, a laptopom, de ezek inkább olyan dolgok, hogy a “havernak megvan, hát nekem is kell” dolog volt. De használom is őket és nem csak mutogatóban vannak. De igaza van. Az emlékeket idebent őrizzük. Lágy mosoly kerül a képemre és tovább falatozok. Hallgatva a kérdéseimre a választ. A meleg. Nem a kedvence. Ami azért poén, mert én sem szívlelem, de nem morgok miatta. A nulla fok alatti hőfokot is elviselem, de azt pulóverben. Sok mindenben hasonlítok rá. - Az tényleg nagy meleg volt... - a sivatagba való berohanás nagyon rossz ötlet volt akkor. De nem gondolkodtam, dühös voltam és megakartam szabadulni...mindentől. A tengerben érzi a mindent is. Mikor mi történik, milyen erőséggel és mennyien vannak rajta. Bárhol. Hiszen ő a tenger. - És ilyen messziről is tudod irányítani a vizet? Jó, nem most mikor tiltólistás a dolog, de úgy általánosságban...hiszen látsz és érzel mindent ami folyik rajtad, körülötted... - újabb kérdés, hiszen foglalkoztatja az elmémet, foglalkoztat apa is, hogy mennyi minden rejlik benne. Nem az erőben maga, hanem hogy apában mennyi minden van. Ott a harag, ott ez a sok duma, ott van az, hogy szerelmes anyámba, hogy fontos vagyok neki... hogy fontos neki a tengeri élőlények. Mindenkihez máshogy viszonyul, nem pedig ugyanúgy. Ha én most haragból adnék választ, viszonozná. Ha a fejére öntenék valamit bohóckodásból, azt is visszaadná...mint otthon. Mint otthon. Ott mindig szivattam, mikor hogy, de mindig visszakaptam, szóval nem is volt mérges ezekért a hülyeségekért. Igen, szakaszosan megismertük a másikat. Az arca öregítése nem egy külön erő, belőle fakad, mindig benne volt, csak nem kelléett használnia. Egészen eddig. Hiszen anyával akar lenni. A szerzetesek pedig elfogadták. Ami pedig a tengert és annak formáit illeti...cunami. A legutolsó nagyobb vajon mikor lehetett. Rákérdeztem, elmagyarázta hogy mi is ez az egész, aztán egy dátumot is mondott. Először le sem esett az ismerős évszám...igen, fejben van a problémám, nem máshol. De mikor leesett hogy mikor és hol... a fejem már lázasan kutatott. Az decemberben volt én...júliusban születtem... - Várj...miattunk okoztad? - apró halk kérdés, a tekintetem ráemeltem, nem volt benne semmi fenyegető él, csak puszta kíváncsi szavak. Apa kezéből a nagyapa szedett ki a születésemkor, majd elzavarta, lehet akkor is történt valami? Vagy más okozta az akkori pusztítását? További kérdések és válaszokat is kaptam. Ami megtörtént az megtörtént, ilyen miatt nem aggódott sosem, hogy kár volt. Régebben másabb volt, mint most. Jó, azzal egyetértek, hogy akik ártanak, azokkal nem kell finomkodni... akik meg rossz helyen vannak rossz időben és ártatlanok...nos ők megszenvedik az árát annak ha a tenger dühös. A vízzel pedig belülről is ölt meg embert. Kegyetlen volt, szerette a durvaságot. Vajon most is tudna durvaságot elkövetni? - Nem ítélek el a tetteid miatt. - meg ha merném is, mit változtatnék rajta? Semmit. Ő ilyen volt, több ezer éves, beleszületett a dolgokba, szóval... - Akkor sem ítéltelek el, mikor a szemem láttára öltél. - nem ítélkezek fölötte. A természetünket nem lehet megváltoztatni, csak csillapítani rajta. Meg hát...egy isten ne akarjanak ne imádni...a szavaim pedig komolyan csendültek. - Lehetek az elsőszámú rajongód, vagy az a hely már foglalt? - röhögtem el a végére magam, holott a kérdés halál komoly volt és a tartalma is, a röhögéssel viszont félrenyelés született, így kénytelen voltam kellemetlenül köhögni. - A tenger legmélyebb pontján mit lehet találni? Majd leviszel oda? - újabb kérdés, miután elmúlt a félrenyelés okozta fulladás, szerencsére sikerült letuszkolni a falatot, a tálcáról szépen fogyatkoztak a dolgok. - Amúgy mikor tanultál meg sütni-főzni, mikor enni sem szoktál? - újabb kérdés, újabb felvont szemöldök. - Vagy ez olyasmi, amit említettél a jogosítvánnyal kapcsolatban? Anya vett rá, hogy beilleszkedj az emberek közé? - igen, az emlékeim foltosak ugyan, de vannak melyeke emlékszem, csak nem tudom hogy akkor nap hol voltunk mikor a beszélgetés lezajlott. - És amúgy Killianon kívül...meg a szerzeteseken kívül, ki tud arról, hogy ki vagy? - újabb apró kérdés, de jó tudni az ilyeneket is. Tisztában lenni vele. - Hogy nem Magnus Wiker vagy, hanem Aegir... - billentettem oldalra a fejem, majd elmosolyodtam. - Csak jelzem...- vállat vonok. -...számomra a haverjaim előtt is az apám leszel. - lepillantottam a halra, de az első már elfogyott, így ismét fordíotttam a tálcán, hogy elérjem a teljes húsú halat. - Mindig.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Ápr. 24, 2023 5:18 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Nem akartam enni. Nem voltam éhes. Neki sokkal nagyobb szüksége volt rá mint nekem. Gyógyulnia kellett, és ahhoz erőre volt szüksége, és nem csak pár falatkára. -Nagyon sokáig. Nem muszáj ennem, és különösebben semmit sem szeretek, ám van aminek tetszik az íze. - vontam meg a vállát. - Jó persze olykor nekünk is kell, hisz szerettük a lakomákat, az italokkal, a remek hangulattal. - figyeltem miközben enni kezdett, s hagytam neki időt arra, kigondolhassa kérdéseit felém. Már ha akad több is onnan, ahonnan az első jött. Nem is kellett sokáig várnom, és meg is érkezett a következő kérdés. -Igen. Nem is egyet. Van mikor csak kedvtelésből. Van mikor Ránnak segítettem, hogy a tengerek alatti alvilágban több lélek legyen. Volt, mikor azért tettem, mert vétettek ellenem, vagy teremtményeim ellen. - Odaszedtem magamhoz táskámat, majd az egyik oldalsó zsebből elővettem egy érmét, majd Aaron felé nyújtottam. - [color=#99ffff]Tömérdek kincs, rengeteg arany, s van mikor tea hullott a vizekbe. Volt, hogy ezrek haltak meg, mert felbosszantották valamelyikünket. A Titanikért konkrétan nem én voltam a felelős…[/corol] - védekezőn emeltem fel kezem, s talán morbid volt, de el is mosolyodtam.-A pénzen megvehetsz emberi dolgokat. Birtokolhatod, nem nem fontos. Van akit megrészegít, és a rabja lesz, de a legértékesebb dolgokat, nem veheted meg pénzért. Nem teheted zsebbe. Azt a szívedben és emlékeidben örzöd.- a legjobb dolgok megvehetetlenek voltak, ám magyaràzni nem akartam mire is gondoltam igazán. -Elviselem, de van mikor már számomra is kellemetlen. - magyaráztam, s egy pillanatra összevontam szemöldökömet. Elgondolkodtam egy pillanatra, vajon hányadán is állok a meleggel. - Víz közelben, tökéletesen viselem a hőséget. De messzebb tőle, olyan helyen, ahol rég kiszáradt már a víz, vagy visszahúzódott, és homok lep el mindent… ott nem a legjobb lenni. Mikor beszaladtál a sivatagba, az nem volt a legkellemesebb. Nem szeretem a homokot, amit nem szegélyez tenger, vagy óceán. - morfondíroztam egy fintorral arcomon.-De pár napig elvagyok. De ha otthagynának láncra verve nem hiszem hogy épp ésszel kibírnám. -Most is érzem a tengert. Tudom mi történik...én vagyok a tenger… - mosolyodtam el, s talán nagyképűen hangzott ez az egész, de igaz volt minden szava. A tenger vagyok. A víz, mely körbeöleli a világot. -Osztozok ezen képességben másokkal, de javarészt...ott vagyok akárhol, ahová a tengerek, és óceánok elérnek. - elmosolyodtam. - Tudom, mikor van veszélyben valaki. Mikor kelt hullámokat egy hajó, vagy kerül bajba egy bálna. Tudtam azt is, hogy a bátyád veszélyben van, és tudtam neki segíteni nem egy alkalommal. - komoly képpel emeltem rá tekintetem, majd ismét a tüzet piszkáltam meg egy pillanatra. Mosolyt csalt a kérdésével arcomra, hisz elég érdekes téma volt ez. Meg aztán nem is számítottam rá igazán, hogy egyszer majd ilyesmi is érdekelni fogja. Azt hittem, majd végig az erőmről fog érdeklődni, és nem erről a képességről. -Nem kellett tanulnom. Eleinte nehezebben ment rávennem magam, aztán már egyre jobban ment. Egyre életszerűbb lett. Sokat figyeltem hozzá az embereket. A szerzetesek el voltak ámulva tőle, s volt hogy démonnak gondoltak miatta, de aztán szépen megemésztették ki is vagyok, és hogy valóban igaz volt minden szavam. Úgy hiszem, ez mindegyikünk sajátja. De a víz képlékeny. Sokféle alakot képes felvenni. - magyaráztam, miközben kezembe vettem egy üveg vizet, letekertem a kupakját, majd ittam pár kortyot. Szerettem beszélni. Szerettem a kérdéseket, főleg, ha valódi kíváncsiság égett mögötte. Összevont szemöldökkel tekintettem rá, miközben kérdése a cunamiról eljutott tudatomig. Megdörgöltem tarkómat, aztán sóhajtottam egyet. -Hatalmas hullám… onnan tudod, hogy érkezik, hogy a víz visszahúzódik, és szinte teljesen eltűnik. Hatalmas morajlással, óriási falként közelít, hatalmas erővel… de ez még mindig nem válasz a kérdésedre. - sóhajtottam. - 18 éve...2004-ben az Indiai óceán térségében. Ma már tudom, lehet az egész hiba volt, de akkor nem tűnt annak, ám hogy miért is történt, az valahogy nem volt tiszta. A tiszta gondolkodás elkerülte az elmét, s maradt a haragvó hullámok rengetege, s óriási ereje. Aaron pedig sorra érkezett a kérdésekkel. -Régen, ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Visszavonni valamit. Megtettem, hát megtörtént. Semmit sem változtattam volna akkoriban. Ahhoz túlon túl öntelt voltam… talán vagyok is, mint sem megtegyek eféle gondolatokat. - morfondíroztam hangosan, miközben a tüzet figyeltem. Következő kérdése elgondolkodtatott. Vajon tettem már olyat? Vajon fojtottam már meg valakit belülről a víz segítségével? Vajon elkövettem olyan kegyetlenségeket? -Talán egy pár alkalommal. Kegyetlen alak voltam. Sokkal másabb mint amilyen most vagyok. Kegyetlenség valakit így elpusztítani, s hagyni hogy szép lassan rémes fájdalmak között fulladjon meg. - elmerengtem magam elé, s közben gondolatok ezrei kavarogtak fejemben. Meglepő mód emlékeztem pár régi arcra azok közül, akiknek semmivé tettem/tettük létét. - Úgy hiszem, vagy akkor úgy hittem, hogy minden tettemnek megvolt a megfelelő indoka. Egy nem megtett áldozat, egy nem megfelelő áldozat, vagy épp valami hazugság, ami nem volt számomra tetsző. Meglehet, régen más nézeteket vallottam, de akkor sem szégyelltem azt, aki akkor voltam. Egy isten. Egy olyan lény, akinek hatalmában állt megadni néhány dolgot mire az emberek vágytak, ám el is tudtam venni. Kegyetlenség...
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Kereket oldanék, mert túl sok az inger. Komoly arcom került elő, majd felvontam a szemöldökömet is. -Mindentől elmenekülni... A könnyebb utat mindig könnyebb választani, ezt hívják menekülésnek, de van egy rossz hírem: a könnyebb úton soha nem lehet olyan sikerélményeket szerezni, amelyek önbizalmat adnak. Te tanítottad. - szűkültek szemeim össze, miközben apámat figyeltem, hiszen ő tanította mindezt nagyjából a kezdetek óta, mióta velünk van. Nekem tetszett, élveztem az időt, még akkor is ha sokszor elég sok minden ez ellen szólt. A gyomrom megkorrant, eltelt elég sok idő, mióta utoljára ettünk és a panaszkodásra csak szitkozódtam cseppet halkra véve a hangerőt. De abban biztos voltam, hogy reggel lelépek -akár alszik Aegir majd, akár ébren lesz- és megnézek magamnak pár dolgot az itteni erdőben... akadnak érdekes dolgok, így felfedező útra megyek. Nem messzire, csak megakarom nézni a napfelkeltét, leakarom fotózni és végre anyának küldeni valami apró sms félét mert hetek óta szenvedek vele. Honvágy. Még ha nem is látszik rajtam, már rég megtelepedett és marja a bőrömet. Nem szabadulhatok meg ettől sosem. De nem érdekel, elfogadtam, hogy amit meg kell tennünk, azt mindenképpen megtesszük és nem nézhetek hátra. Előre! Ez az új mottóm. Kíváncsiság a világ sosem látott részeire. Nem fogom hátráltatni magam. Apa közben mesélt Midgardról és hogy mikor is érkezett nagyjából, meg hogy többen is lézengenek. Jah, Fenrir és Odin. Velük már találkoztam szemtől szemben és meglovagoltam az érzelmeim hullámvölgyét rendesen. Mesélte már. Biztosan, szóval majd elő kell keresnem valahonnan...vagy majd érkezik ha történik valami extra. Szeretnék több mindent tudni, de a makacs hozzá állásom nem sokat segít. A hal elkészült végre és elém is tette apa mind a kettő halat. Figyeltem a sült ételt és hallgattam a magyarázatot. Neki nem kell annyit ennie mint nekem, de személyemnek pedig szüksége van a tápanyagra. Végül apa kékjeire emeltem a sajátaimat. - Meddig bírod élelem nélkül? - egy újabb kíváncsi kérdés. Igen, ez már feltűnt, hogy nem eszik olyan sűrűn mint én vagy mint anya és nincsenek is állandó nagy kedvencei. Akár egy almát is elmajszol, szóval lehet annyi az egész napi kajája... nem tudom megérteni hogyan lehet kaja nélkül meglenni. Én innivaló nélkül nem tudtam régebben meglenni. Ez mondjuk mit sem változott. - Hízókúrára fel. - mormogtam halkan, majd neki álltam kézzel a halnak, feltéptem a húst rajta, majd kicsit elnyomkodtam, végül bekaptam. Ez a kérdés nem buzgómócsinkodás, ahogy más nevezné. Egyszerűen hálás vagyok apának. Sok mindent köszönhetek neki, a kíváncsiságom pedig tettre készen buzzog bennem. Tudni akarok róla még dolgokat. Ebből látszik, hogy csodák igenis léteznek. A személyiség változás közepén állok, és ez nem minden esetben jelenthet rosszat. A hal íze mennyei volt még így enyhe fűszerezéssel is. Nem otthon íze volt, de tökéletes. Imádom a halat, de vajon tényleg vacsora nélkül maradtam volna ha nem fogok egyet sem? Egy darab kenyeret is téptem magamnak, időközben ránéztem a kézfejemre is, hát csúnyán elbántam vele azt meg kell hagyni. Tovább eszegettem, s közben figyeltem apa munkásságát, ahogy faragni kezdett. Végül megszólalt, így abbahagytam az evést, hogy halljam. Meglepett a szavakkal, majd tovább rágtam, hogy letudjam nyelni a falatot. Őszintén fog minden kérdésemre válaszolni, akár még a titkait is előadja magából. Mi a...a döbbenet az arcomra volt írva röpke ideig, majd újra szedtem egy nagyobb csipetet a halból és kenyérből is, hogy egyszerre kapjam be őket. Kérdések. Talán a válaszaitól az előítéleteim is eltűnnek, ha jobban megismerem a személyt, akivel rengeteg időt eltöltöttem már és az apámnak nevezhetem. Inkább érdeklődéssel, mint megvetéssel vagy hidegen fordulok felé, a falatot lenyeltem, majd jött is a kérdés. - Említetted a kalózhajókat...süllyesztettél el hajóikat és kincseik is voltak? Ér számodra bármit is a pénz? Az arany? Vagy mi számít neked értékesnek? - az első értelmes kérdésem nagyjából elhangzott. Tulajdonképpen mióta megismertem mindent ő fizet, szinte szórja a pénz, így ebből gondolom, hogy nem sokat ér a szemében. Van olyan isten, akinek ér a fizetőeszközünk bármit is? Vagy számukra már értékrenddel bír? Számukra mi a fontos? Az ima? Hogy általa erőt kapnak magukhoz? - És említetted a jeges, fagyos tájakat. Elviseled a mínuszokat...de a forrósággal hogyan állsz? Meddig bírod? - újabb falat halat és kenyeret kaptam be, közben forgattam egyet a tálcán, hogy bal kézzel könnyebben hozzáférjek a hal maradék húsához. Leszedem a vázról az ehető részeket, hol apára figyelek, hol ezzel foglalatoskodok. És persze eszek. Hízókúra van úgy tűnik, ráadásul, ha jók az ismereteim, akkor ennek a halnak jó a húsa is és hizlaló, ha többet eszik belőle az ember. Napi szinten...holnap már nem leszünk itt...bár ha fogok még egyet, azt megsüthetem, nem? Útravalónak is akár. - Hmmm...ha vízben vagy, vagy szárazföldön könnyebb több helyre figyelned a történések folyamán? Például ha a vízben több helyről érkeznek atrocitások...mindről tudod, hogy mik történnek és pontosan hol? Kihallgatni is tudsz beszélgetéseket? - nem bonyolult kérdéseket teszek fel, az ereje határait próbálom behatárolni, nem mintha hátba akarnám szúrni, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy ebben a kérdéskörben vajon én meddig mehetnek el. Az én erőm vajon hol kezdődik és hol érhet véget? - Anya miatt öregítettél magadon, ez stimmt. De mennyi időbe tellett elsajátítani? Vagy ez egy saját erő a gyógyítással együtt? Nem kellett megtanulnod semmilyen helyről sem... gondolom. - igen, ez az arcváltás is foglalkoztatott egy jóideje, főleg mikor először megmutatta magát. Az igazi arcát. Önmagát. - És...melyik területen okoztál utoljára cunamikat? - vontam fel a szemöldökömet miközben egy apró falatot a számba dobtam. Lassú rágással figyeltem apára, apró mosoly jelent meg arcomon őt figyelve, meg hallgatva ha közben erről s beszélni kezdett. Nem voltam álmos, a figyelmem az övé volt teljesen, eszembe sem jutott, hogy elaludjak ilyen érdekes dolgok mellett. - Volt olyan dolog régebben a tetteidben, hogy visszavontad volna inkább, hogy meg se történjen? - apró szünet, majd kuncogni kezdtem. - Öltél már meg úgy valakit, hogy belülről préselted össze? Óóóó említetted a kalózokat, ismertél legendáés kalózokat? - izgatottság és kíváncsiság lapult a szavaimban, a szemeimben egyaránt. Túlfűtött bennem szinte mindent, közben nem felejtettem el enni sem. Folyamatosan ettem a kérdések-válaszok folyamatában és mindet végig hallgattam, nem volt unalmas egyáltalán sem.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Ápr. 22, 2023 3:06 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Vizi bivalyok, krokodilok, és ki tudja még miféle élőlények fordulhatnak meg arrafelé. Számomra a száraz part, egy külön világ volt. Valami olyasmi, amit talán sosem fogok megérteni rendesen. De miért is kellene? Csodás volt az is a maga nemében, ám még is volt benne valami megfoghatatlan. Lények, melyekhez hozzáfoghatót nem lehet találni sehol sem. Szívesen figyeltem volna az állatokat még tovább, de sosem tudhatjuk előre mikor akarnak megtámadni, mert veszélyben érzik magukat, szóval inkább visszavezettem Aaron-t a táborhoz, hogy némileg biztonságosabb közegben legyünk. Olyan helyen, ahová talán nem merészkednek el, vagy ha még is, akkor csak abban az esetben, ha már mi nem vagyunk jelen. Felajánlottam neki, hogy akár el is mehetünk innen, de válaszán elsőre meglepődtem. Az egyik indok meglepetésemre, az a Robert nevű kölyök volt, kinek neve nekem nem sokat mondott, de nem kezdtem el kérdezősködni, aztán válasza folytatásán felszaladt a szemöldököm., majd megengedtem egy széles mosolyt az irányába. -Azt gondoltam inkább elmennél innen. Sok az új inger, a halak legyilkolása, és inkább kereket oldanál. - morfondíroztam, miközben komisz mosoly ült ki arcomra. Persze örültem, hogy nem akar elmenni. Hogy maradási szándéka ott égett benne. Néha nagyon emlékeztetett önmagamra. A makacssága, s olykor még az észjárása is emlékeztetett saját magamra, ám ezt megtartottam magamnak. Hangosan felkorduló gyomra nem zavart, s nem is tettem rá megjegyzést, inkább csak megpiszkáltam a tűzet, és a halakon is fordítottam egyet. -Nemsokára kész. - jegyeztem meg, majd előszedtem egy palackot, s ittam pár kortyot, majd ráemeltem tekintetem. -Biztos többen lesznek majd, ha nem mocorgunk annyit. - morfondíroztam megjegyzésére, aztán ismét piszkáltam egyet a halakon, hisz nem akartam túlsütni, sem pedig a kelleténél hamarabb elszedni onnan. Kérdésére nem feleltem azonnal, pusztán elgondolkodva pillantottam bele a tűzbe. -Ti földnek hívjátok. Mi Midgard-nak. Bizonyos időközönként, mindannyian jártunk erre. Ki többet, ki kevesebbet. Kaptuk az imákat, kaptuk az áldozatokat. Oltárokat emeltek. Nem akkor érkeztem ide, mikor anyáddal találkoztam, pusztán akkor tértem haza. Sok idő eltelt a Vikingek sárkányhajói óta. De ezt már egyszer meséltem ha jól emlékszem. -elhallgattam egy pillanatra, s talán kicsit hosszabb időre, hisz válaszoltam már a kérdésére. - Meglehet, sok időt kihagytam, de most itt vagyok. Itt vagyunk. Többen mint gondolnád. Leszedtem a halakat a tűzről, majd rátettem egy tálcára, mellé némi kenyeret, amit Lau adott, majd az egészet odatettem Aaron elé. -Egyél. -talán nem vette jó néven, hogy én magam nem szedtem oda magamnak ennivalót, szóval hozzátettem. - Nekünk nem kell annyi étel. Sokáig el vagyunk nélküle. Én személy szerint nem is kívánom úgy. Szóval ne erősködj. Egyél! Neked jobban kell. Nem azért volt, mert nem akartam vele enni, egyszerűen csak nem volt rá szükségem. Evőeszközünk nem volt, így a kezét kellett hozzá használnia. A fűszerezést sem vittem túlzásba, hisz csak azokat használtam hozzá, amiket alapból megtaláltam a természetben a közelünkben. Kényelmesen elhelyezkedtem a tűz mellett, kezembe fogva egy kicsit vastagabb ágdarabot, s késem segítségével kezdtem el faragni. Jártak a gondolataim, ezer meg egy történés jutott eszembe a régmúltból, de nem tudtam mivel is kellene kezdenem. Vajon mit kellene elmondanom neki? Miről? Vagy inkább hallgatnom kellene, hagyni, ő kérdezzen valamit, ami valójában érdekelné. Rengeteg mesét tudtam, történeteket, melyeket talán még sosem zengtem el másnak rég elveszett korok óta. Talán Kat volt az, akinek pár történetet elmeséltem, hisz azt akartam lényem minden darabkáját ismerje. Igyekeztem azon dolgozni, hogy fiam is megismerje lényemet, hogy visszaszerezhessem mindazt, mit elveszítettem magamban. -Kérdezz bátran bármit. Őszintén fogok válaszolni legyen az akármi. Múlt, régmúlt... cselekedetek... Megismerhetsz, talán jobban is mint bárki más. Idővel, talán rábízom minden titkom. - ráemeltem tekintetem, mi komoly, s őszinte volt. Ám a bizalmam visszaszerzése elég képlékenynek bizonyult. Hol erősödött, hol gyengült. Ám idővel, tudtam, vagy inkább csak reméltem, hogy visszakaphatja, és megérdemli majd bizalmam minden szikráját.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Harag. Meggondolatlanság. Sértettség. Gőgösség. Hiúság. Megölni valakit, mert nem tetszett a pofája? Mert hazudott? Mert képtelen leállni? Képtelen betartani az ígéreteit? És ez csak bosszant. Olyan szinten, hogy csak a gyilkolási ösztön marad és utána nem marad....semmi. Van értelme? Akár egy aprócska mikroszkópnyi pont? Gondolataimból a vízi bivalyok zökkentettek ki, ahogy megérkeztek, majd apa is megragadott a vállamnál fogva és hátra felé ösztökélt ki a vízből. Figyelmem az öregemen volt és persze az állatokat is lestem. Még sosem láttam ilyen közelről ilyen állatokat és így a szabadban ilyesmit tapasztalni...maga a csoda. Vendégek vagyunk a földjükön. Milyen igaz! Hátráltam apával együtt, lassú mozdulatokkal, hogy ne riasszam el az állatokat, majd végül kiértünk onnan és a táborba is visszatérhettünk. Hallgattam apa szavait ezekről az itteni állatokról, hogy kíváncsibbak, mint mi vagyunk. Gondolom veszélyesebbek is. A távolság az állatoktól megkönnyebbülést szakít fel mellkasomból. Rájövök, hogy sose voltam még ilyen helyzetben. - Te jó ég... - nyögök fel végül meglepetten a tarkómra csúsztatva karjaimat. A szám is elfelejtem becsukni, apára is elfelejtek hirtelen odafigyelni. Csak a krokodilok jut el a tudatomig. Vannak itt azok is? Becsukom a szám, majd leeresztem a kezeim. Fejet ingatok, majd végül hang is kiérkezik belőlem. - Nem akarok krokodilokkal birkózni. Azt meghagyom a Krokodilvadász fiának...Robertnek. - gondolkodás nélkül említem meg az ausztrál természettudóst, aki nagyjából két éves koromban hallhatott meg. Hallottam róla, utána olvastam, videókat néztem róla. A fia egyidős velem. Sose találkoztunk, de valószínűleg Robert bátrabb nálam ilyen téren. De a krokodilok nem az én terepem és lehet apa sem birkózna meg velük...isteni erő nélkül...nem akarom hogy használja az erejét, nem akarom hogy megsérüljön. Maradjunk, vagy menjünk innen? Felkapom a fejem és apára pillantok. Fejet ingatok. - Nem megyünk sehová! Ilyen klassz táborozásban még sosem vettem részt. Ki nem hagynám egy percét sem. Nagyon állati eddig! Élvezem! - vallom be őszintén csillogó szemekkel, széles mosollyal és végig apa kékjeit fürkészve. Jobb kezemmel az előzőleg hátrahagyott víz felé mutattam. - Sok állat megfordul arra, szóval ha holnap is maradunk egy kicsit, akkor a reggel érkezőket is megnézem. - leengedtem a kezem, majd a tűzhöz léptem és leguggoltam elé, hogy lássam a süldögélő halakat. Megkorrant hangosan a gyomrom, szemet forgattam, kinyögtem egy “ne már”-t elég halkra vett hangerővel. Épp nemrég adtam ki a taccsot, de már burkolnék valamit...klasz. És ciki. Egy isten előtt a gyengeségemet is megmutattam. Sokadjára a hónapok alatt. Tudunk mindketten sírni. Tudunk mindketten dühöngeni és tudunk érzelgősek lenni... még van valami közös bennünk ezeken kívül? - Hogy nevezed az emberek világát? Ahol mi élünk? Ide mikor érkeztél? Akkor nap mikor anyát megismerted, vagy már korábban is jártál erre? - rengeteg kérdésem volt apával kapcsolatban, hiszen megakartam ismerni, mert fontos volt számomra. Annak ellenére is, hogy sokszor haragszom rá, mert a feladatait részben elitélem, de mégis valamilyen mód azért megcsinálom.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Ápr. 21, 2023 4:36 am
Aaron && Aegir
-Léptem...cselekedtem, de mivégre tettem? Megfontolatlanúl, első sértett harag ól.-megingattam a fejem. Talán megakartam mutatni számára, hogy a meggondolatlanság nem szűl semmi jót. Oké, persze egy szemétládával kevesebb rohangál a világon, de mi van, ha mindazok ellenére egy dolgos, szerető ember volt? Elhessegettem a gondolatokat, aztán csendben maradva gondolataim tengerében ragadtam. Vajon létezik olyan, hogy bűneink kimondása által valós feloldozást nyerünk? Elmondod, megbánod, és immàl újfent makulátlan minden. De vajon mekkora az a szint, ami még megbocsájtatik? És ha valóban megbocsájtják, akkor ki teszi azt? Halandók imádsága rég rebbent felénk, s ezen gondolat is kósza hirnökként szaladt át a fejemen, miközben fiamat figyeltem, ki erőszakos viselkedése ellenére gyenge gyomorral rendelkezett. Zöldűlt, sápadt, s a végén, mikor kirántotta a hal belsőségeit, mindent kiadott magából. Vettem egy nagyobb levegőt, majd figyeltem miképpen távozik, hogy rendbeszedhesse magát. Hogy melyik véglet lehet a jobb? Szemrebbenés nélkül kiontani valaki/valami belsőségeit, vagy ez álltal kiadni magunkból mindent? Csak abban voltam biztos, hogy a régi időkben puhànynak tartották volna mindezért, én azonban nem itélkeztem. Nem tettem megjegyzést, csak fogtam a halat, egy palack víz segítségével azt is kiöblítettem, tettem rá némi fűszert, majd feltettem azt is sűlni a tűzre a másik mellé. Nyilván akadnak olyan dolgok ezen a világon, mik nem valóak mindenkinek. Akadnak olyan pillanatok, amivel egyik percről a másikra csak sodródik az ember fia, de talán még az isten is. Rengeteg mindent megéltem már, de... Gondolataimból kihasított a tudat, hogy Aaron elég rég távol volt már, szóval leszedtem a halat a tűzről, úgy helyeztem,hogy kevésbé süljön addig míg visszaérünk, s elindultam a folyóhoz. Olyan messze nem voltunk, de azért egy keveset kellett menni. Mikor megpillantottam az állatokat a folyó mentén, arcomra halovány mosoly siklott. Kezem finoman Aaron vállára tettem, s közelebb hajoltam némileg. -Gyere szép lassan. - finoman vontam magam felé, közben hátrálva pár lépést. -Mi vagyunk itt a vendégek... Közben le sem vettem tekintetem az állatokról, kik vizsgálták, vajon elrohanjanak, vagy maradhatnak, ám a felénk meginduló példány, arra engedett következtetni, jobb ha szépen távozunk, és addig nem térünk vissza, míg ők nem oltják szomjukat, és húzódnak odébb. Reményeim szerint Aaron hátrált velem együtt, s nem kellett rántanom rajta egyet, hogy magáhoztérjen kába riadalmából. Akár így, akár úgy, de elsőre lassú nyugodt mozdulatokkal kezdtem el visszafelé terelgetni, le sem véve tekintetem az állatokról. Ez az ő birodalmuk volt. -Isznak keveset, aztán tovább állnak majd. -finoman szorítottam rá fiam vállára, megengedve magamnak egy halvány mosolyt. - Nyitott szemmel kell járni idegen tàjakon. Bármerre nézel, megbúvó állatok pihennek, vagy várják, miféle szándékkal érkeztünk. Legtöbbjük féli az embert, ám ott lappang a kiváncsiság is bennük. Visszaérve a táborhoz, a tűz mellett kötöttem ki, majd fordítottam egyet a halakon, s visszatettem őket teljesen a tűz fölé, hogy a lehető legalaposabban átsűljön. -Addig örülj, míg bivaly jön, és nem Krokodil leselkedik a patak parton, vagy a vízben. Bár Lau azt mondja, errefelé azok nincsenek, csak lejebb kicsivel. De gondolom azokkal te sem szívesen talàlkoznál. -emeltem tekintetem fiamra. Nem megrémíteni akartam, ám az is lehet, ez álltal a maradék kedve is elment a táborozástól, és inkább visszamenne Lau birtokára, vagy a tengerpartra, vagy messze ezektől az àllatoktól, vissza a szerzetesek közé. -Maradnál, vagy mennél inkább?- kérdeztem belepuszkálva a tűzbe, utolsó szavaimnál emelve csak tekintetem Aaronra.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
A halakat, még ha csak kettőt is, akkor is sikeresen elkaptam. Igaz, voltak hullámvölgyek ezekben a percekben, de hát majd leküzdöm ezt a szokásom. Vagy a természetem. Azt nem lehet levetkőzni nem? Visszatértünk a tűzrakó helyünkre, apa neki állt tüzet csiholni, figyeltem, gyűjtöttem a tapasztalatokat erről is. A múlt időben hogy imákat rebegtek a jó fogásért vagy az időjárásért. De ezek mára már elmaradtak, nem? Régen több halat foghattak az emberek, a mostaniak már nem olyan sokat és lehet Aegir óvja a vizei teremtményeit. Vagy csak ima nélkül nem ad...ha ő nem kap, nem is ad. Jogos lenne? Aztán azt kezdtem el figyelni, hogyan öli meg a halakat, szemrebbenés nélkül néztem végig mindezt. A szememet nem vettem el a halakról, végül apa a halba szúrta a kését, felvágta, majd belenyúlt az állatba és kiszedte a belsőségeit. Még ekkor sem néztem másfelé. Még pislogásra sem futotta. Próbálok nemtörődöm, közönyös és üres lenni, ezekbe az érzésekbe kapaszkodni. De mindez nem sikerül, sehogy sem. Csak nyelek egyet, érzem, ahogy valami felkúszik a gyomromból és a torkomban is érezni kezdem, így vissza kell nyelnem azt a gusztustalan izét. Megrázkódom. Bólogatok hevesen. Láttam mindent, de ha nekem is ezt megkellene tennem... nem kell. Le kell ülnöm. Meglepő arckifejezéssel tekintek apára, majd letelepedtem és a kezemet is megkapta. Ahogy halászta le róla a kötést, úgy fosott le a víz, nem szisszentem fel, nem őrjöngtem, csendesen tűrtem el mindezt. Csak beszéltem. Doráról. A bandatag haláláról és a hányásról. Nem fog ez miatt puhánynak nevezni. Nem vagyok az. De hagynom kellene hogy segítsen nekem kezelni ezt az egészet... bólintottam rá. Egyedül képtelen vagyok rá. Tudom, hogy ő mindent megtesz ezért, csak én vagyok ilyen makacs, hogy ne hagyjam. A kérdés megakasztja, nem nézek rá, de kíváncsi vagyok, hogy puszta kézzel ölt-e már. Biztos, ezt tudom. De hogy tengerként ölt már egyéb dolgok miatt ez száz. Azonban ebből is sok ezer személy vére szárad a lelkén. Vagy nevezzük máshogy. A vizeiben hajók és hullák ezrei lehetnek. Igen. Egy kicsivel jobb. És én ebben úsztam. Ahogy a kraken létezése mellett is vígan lubickoltam. Pár másodpercig némán hallgatok és nézek magam elé, mintha a gondolataimat szedném össze, pedig egyszerűen csak az erőmet szedem össze ahhoz, hogy rá tudjak nézni Apu arcára, és meg tudjak szólalni. Ám egyből témát terelt mielőtt ezt megtehettem volna...amúgy a kimondatlan szavaim el is felejtettem ettől így. Hagyjam szellőztetni. - Jó. - feleltem halkan erre miközben figyeltem a fertőtlenítést a sebzett bőrfelületen. Ő hallgatott, jómagam pedig tiszteletben tartottam, hogy nem akar erről beszélni. De mégis megszólalt, így csak hallgattam. A döglött halat figyeltem, ami rám vár belezése miatt. Bálnavadászokat fogtunk és benne tombolt a harag...holott az nem jó tanácsadó. Mindig ő jön nekem ezzel, holott ő sem különb. Megölte a hazug kapitányt és látta a kimúló lelket belőle. Ha nem öli meg újra megismétlődik, egy átkozott mókuskerék lenne az egész. De vajon mindenki szemét látta, ahogy meghalnak a vizeiben? Vajon mindegyiknél jelen lehetett? Milyen érzés lehet ezt végig nézni szinte bűntudat nélkül? Szemrebbenés nélkül? Nem büszke rá. Vajon velem is azt tette volna akkor nap? Mikor lehúzott a mélybe? Vajon én is úgy végeztem volna akkor nap, mint az a fickó? Minden kecmec nélkül megtette volna? - Senki sem tett ellene soha. Te léptél. És jó irányba hoztad a dolgokat. Az emberek soha nem tanulnak. De te megmutathatod nekik, hogy van amit már nem engedhetsz. - néztem rá végül, miután felkelt a helyéről és a halat is a helyére tette sülni. Figyeltem a lángokat, majd egy mozdulattal felkeltem helyemről, hogy a második halhoz lépjek. Szuggeráltam rövid ideig, majd bal kézzel nyúltam a késért, kicsit forgattam hogyan kellene neki állnom, hogy kényelmes legyen... A szívem a torkomban dobog, szinte kiugrik a helyéről, ahogy a halba pontosabban a hasába döföm a pengét és egy mozdulattal vágom azt fel....kicsit másképp mint apa. A másik kezemmel a pólómat ragadtam meg a hasamnál hogy a halhoz húzzam, ráterítsem és úgy ragadjam meg sérült kezemmel. Trutyis lesz a pólóm és halszagú, de majd leveszem... nem ügy. Felnyitom a halat, majd nyúlok is a belsőségekért. Ám a kezem megáll a levegőben félúton, lefagyok, még levegőt sem veszek, csak nézem a hal szemeit tágra nyílt szemekkel. A kezem remegni kezd, de aztán egy hirtelen mozdulattal nyúlok bele az undorba és azzal az egy hosszas mozdulattal rántok ki belőle mindent és eresztem is el, hogy odébb menjek...hányni. Szó szerint kiadom a taccsot ettől. Nem jutok messzire, de bőven odébb adok ki magamból mindent, hogy ne a kaja közelébe tegyem mindezt. A trutyis kezemre nézek, így aztán sietve megindulok a vízhez vissza, hogy lemossam róla a maradványokat. Bűzlök a haltól, hullasápadt lettem, a trutyis kezemet a vízbe mártom, a másikat nem akarom, szellőznie kéne, ha megint lemosom, soha az életbe nem gyógyul meg. Meg a számat is ki kellene mosnom... Ahh! Fura hangok érkeztek közben a folyó túlpartjáról. A vízbe gázolt valami, így felemeltem a fejem, hogy lássam...nem egy állatról van szó...sok állat érkezett inni... többen megnéztek maguknak a távolból én pedig mozdulatlan maradtam a torkomban dobogó szívverésemmel. Még apát sem tudtam hívni, némaságba estem... csak figyeltem a nagy csoportba vergődő vizibivalyokat. A lovainkat is meghallottam fészkelődni...megijedtek volna ők is ezeknek az érkezésükre? - Apa... - suttogtam elhallón, az egyik bivaly lassan indult meg felém, kíváncsi volt miféle szerzet fürdik az ő ivóhelyükben.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Ápr. 19, 2023 5:03 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Nem engedtem, hogy lelépjen, bár arra számítottam, mivel nem akadályoztam tettekkel, lelép majd nagy puffogva, és valahol, valami bajba keveredve fogok ráakadni. A harag, mit már egyszer sikerűlt levetkőzni, s nem volt olyan pukkancs, vagy csak velünk, s elöttünk nem, ismét ott égett benne, ám tudtam, ha nem teszek... Ha nem teszünk érte valamit, ez a hatalmas harag lesz majd a veszte. Igaz, az egészen rajta bukott, s azért tartunk ott ahol. Figyeltem miképpen kapja fel a vizet, amiért kiúszott a hal a kezei közül, s vártam, vajon elmegy e onnan, de meglepetésemre ottmaradt, s végül intelmeimet hallgatva, sikerült megfognia a halat, mit aztán ki is vittem a partra, hogy letegyem, majd ismét neki szegeztem tekintetem, hisz nekiveselkedett a következő fogásnak. Türelem játék volt. A medvék ugyan ezt a pofájukkal játszák végig, ám mi nem rendelkeztünk szeremcsére olyan hatalmas agyarakkal, így nem kellett arcunkkal a vízben halásznunk. Miután megvolt a második hallal, mit repterve juttatott ki a partra, egy pillanatra felszaladt fél szemöldökkel néztem végig rajta. Ballagtunk aztán vissza a táborhoz, ahol ismét megpakoltam a tűzrakót, megcsináltam a tollaságat, s közben elmélkedtem, vajon hogyan magyarázzam el neki a dolgokat. Elötte azonban a tűz meggyujtásán akartam túl lenni, amivel szerencsére hamar meg is voltam, így jöhettek a halak. -Kegyes halál itt nem létezik... Nem azért ontjuk életük mert megsérültek. Régen az emberek egy jó fogás után, ha azt a tengereken követték el, vagy akár a folyókon, mindig hálát rebegtek az Isteneknek, hogy megköszönjemek mindent. A tenger nyugalmát, a szél erejét, a bőséges fogást, és az életüket, mi megmaradt.-elhallgattam egy pillanatra, s közben olyan gyorsan vettem el az apró életeket, hogy csak pislogásra volt idő.-Humánusabb megoldás erre nincsen. - Gyorsabb, mintha hagynád őket megfulladni.- közben a késem kerűlt a kezembe, ráemeltem fiamra tekintetem, majd a halba szúrtam, felvágva annak hasát, s puszta kézzel távolítva el a belsőségeit. Több magyarázatot nem fűztem hozzá, csak letettem őket egy előzőleg kikészített tálcára, aztán felkelve egy palack víz segítségével lemostam kezem. Igaz annyira nem volt egyszerű, de szerencsére hamar megvoltam velem. Igaz a halszag nem fog olyan könnyen elillanni, de majd meglesz az is. Aztán Aaron beszélni kezdett a hal tisztítás elején miután én elregéltem neki pár dolgot, de nem reagáltam szavaira azonnal, csak a tűz mellé böktem miután már megvoltam az egyik hallal. -Ülj le... Add a kezed.- magam is odatelepedtem, az elsősegély felszereléssel, s míg mesélt nekem, addig elkezdtem lehámozni kezéről az átázott kötést. Ha hagyta volna, hogy meggyógyítsam, nem éktelenkedne rajta ekkora sérülés. Igaz fájdalom megvolt, ám ha majd elkezd húzódni... Lefertőtlenítettem, stabilan tartva, hogy ne tudja kihúzni kezeim közűl. -Az már a multat képezi. De nem gondollak puhánynak, amiért rosszúl lettél a látványtól.-elhallgattam. Nem folytattam mondanivalómat, hisz csak vitát szűlt volna, ha megkérdezem, akkor miért nem lépett ki? Miért maradt velük? Végignézni egy barát halálát sem kellemes. -Akkor hagyd, hogy segítsek. Hagyd, hogy ne csak elfolytani, de kezelni is tud a haragod. Használni amikor kell.- csendben ültem egy darabig, s közben kezét tisztogattam, igyekezve mihamarabb sterilizálni a sebét. Aztán érkezett egy kérdés ami egy pillanatra megakasztott, s csak figyeltem a kezét. -Mi számít annak az én esetemben? Nap mint nap halnak meg, s vesznek oda emberek a tengeren. Nem egy életet vettem el magam is, hol közvetve, hol arcátlanság miatt készakarva. De te nem erre vagy kíváncsi.- elhallgattam, majd pillanatra témát váltottam.- Hagyd kicsit szellőzni. Később bekötjük. Hallhatásba burkolózva ültem ott egy darabig. -A harag soha nem ad jó tanácsokat.- hangom halkan csendűlt fel az erdő csendjében. -Nem is olyan régen,bálnavadászokat fogtunk. Tombolt bennem a harag. A szavát adta... Megesküdött, hogy nem teszi többet. És még is... Az emberek hazudnak.- morogtam a tűzfelé. Nem néztem Aaron szemébe.-A kapitányt lerántottam a mélybe. Húztam egyre lejebb, hatalmas eluralkodott haragomban nem tudtam, vagy nem akartam tisztán gondolkodni. Hagytam meghalni. Figyeltem miképpen száll el belőle az élet, s válnak üvegessé lélektükrei. Ott égett benne a riadalom, nyilván azt kérdezve miért pont én... Ha nem ölöm meg, ismét megtette volna. Újabb bálna. Újabb következő esély...körbe és körbe, újra és újra...Ne mond hogy megérdemelte amit kapott, hogy jogos volt. Harag gyűlölet, és meggondolatla sértetség munkálkodott bennem. Tettem amit kellett, de nem vagyok rá büszke. Nem felejtettem el azt, ahogy akkor nézett rám.- elhallgattam, de még akkor sem emeltem tekintetem fiamra. Megingattam fejem.- Azt mondják elégtételt nyersz általa... De én csak gyülöletet éreztem. -elhallgattam, aztán felkelve köszörültem torkomon, majd odatettem sülni a halat.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
A halat nem sikerült elkapnom miután visszatértek az előző akció után. A hal kicsúszott a kezemből ahogy kapálózott. Csúszós teste csak úgy kipottyant a kezemből, mintha nem is fogtam volna rá rendesen. Mintha ellenem dolgozna a természet is. Persze a vizet egyből felkaptam és kifele kezdtem menetelni onnan, de apa szava felcsendült a csendben. Csak szavak voltak, telibe szarhattam volna őket, hiszen nem nyúlt utánam megállásra késztetve. Csak ennyitől torpantam meg csupán, de nem néztem rá vissza. Magam elé meredtem, a szívem vadul zakatolt. Egy hal elúszása képes volt felcseszni...csak egy hal Aaron. Csak el kell kapni. Ez nem a világ vége. Ha ez nem megy, akkor nehezebb feladatokat nem is fog majd adni az öreg. Ha ennyi képes meghátráltatni. Ha mindez képes elüldözni, felcseszni az agyam, akkor a nehezebb feladat mit fog kihozni belőlem? Szó szerint robbanást? A vállam felet hátrapillantottam apára. Engem figyelt. Szemeiben egyfajta sugárzás volt, egyfajta több tapasztalatot és megnyugvást nyújtott számomra. De türelmet? Azzal hogy itt tartott csak ennyi szóval...megbíztam benne. Nem volt erőszakos, nem volt parancsolgató, egyszerűen csak próbált hatni rám. Tudja hogy nehezen kezelek dolgokat és próbált megértő lenni velem. Magam elé visszafordultam, majd lassan visszahátráltam a vízbe, hogy lehajoljak ugyanoda, ahol voltam előzőleg. Kifújtam a levegőt, próbáltam elterelni a haragomat másfelé, a halakra akartam koncentrálni, a vízben lévő kavicsokra, furcsa kis valamikre, amik mozogtak a vízben. Elterelem a figyelmem a haragról, elnyomom, mélyre taszítom. Most nincs itt az ő ideje. Nagy nehezen sikerül is a dolog, kitisztulok és tudok apa szavaira is figyelni. Csupán a szemeimet nem hunyom le. Nem ellenkezés, inkább csak a félelem...ha lehunyom a szemem, olyanokat látok amiket nem akarok itt és most. Minden mást el tudok viselni, ez az egy az, melyet egyszerűen lehetetlennek tartok. Szóval csak figyelek és érzek. A víz átfolyik a mozdulatlan ujjaim között, a kötés már korábban átázott, a fájdalom jelen van, de a szavak, melyekre koncentrálok...így már nem olyan roppant zavaró. Egy hal rohamozta meg a tenyereim közét, nem tudtam időben ráfogni, így simán lelépett. Nem adtam hangot elkenődésemnek, sem annak, hogy megugrott a pulzusom miatta. Mérges voltam. Elnyomtam. Felegyenesedtem, apa pedig elém lépett, hogy a vállamra fogjon rá. A vállamat tartó kezére siklott a pillantásom, nem sodoram le magamról, de éreztem rá a késztetést... Nem kellene ilyen miatt tombolnom...még egy hal keltette fel a figyelmemet, így visszahajoltam az előző pózba. Hamarabb csuktam össze a kezem és ezúttal sikerült a halat elkapnom. Ficánkolása ellenére is megtartottam, így apa átvette a halat és kivitte a partra. Figyelemmel kísértem a mozdulatait, a lépéseit. Ha akarok fogni még hajrá. Aztán megmutatja a folytatást is. Visszaemeltem a lélektükreimet a vízre és lehajoltam. Egy újabb hal úszott felém, ám jött egy nála kisebb és lassabb utána, így azt céloztam meg inkább. Nem kell a nagyobb falat, lehet megszenvedném az elkapását, szóval elengedtem a kisebbet pedig a markomba kaptam és úgy emelkedtem fel. De az csak nem adta fel, csapkodta a farokusszóját, menekülni próbált, én pedig kitartottam, nem engedtem el. Ám azt még gyakorolnom kell, hogy fogjak is és lépjek is, hogy el ne eresszem a “fenevadat”. Vágtam egy fintort, végül egy nagyobb mozdulattal küldtem ki a poros talajba, messzebb a víztől. Amint ez megvolt, csak utána eresztettem ki a levegőt. Nagyjából egyforma halak...méretben is. - Nem mondhatod hogy önző vagyok... ketten vagyunk kettő hallal. - mormogtam alig hallhatóan, aztán kisétálltam a vízből és a gatyám szárazabbik részébe töröltem a kezem. Haltakony. Undi. Amúgy nem magamra gondoltam sült hal terén, hogy kettő lett belőle. Engem akart megetetni, de azt nem hagyhatom, hogy ő meg ne egyen. Isten vagy sem, ez nem opció, hogy kevesebbet eszik. Mellette álltam meg, majd arcára pillantottam, végül vissza a halra. Tovább lépkedtem a táborba vissza, hogy elkezdhesse megmutatni a halbűvölést. Szóval letelepedtem, míg ő mindent előkészített ehhez. Persze ha kellett a segítségem, bármiben álltam a rendelkezésére, nem pont azonnal, de egy kis fáziskéséssel már csináltam, avagy adtam amit kért. A bal kezemet használtam, a jobban jelenleg a fájdalom sugárzott nem is akárhogy, de nem vallottam volna ám be, hogy cudarul fáj. Még fájdalomcsillapítót sem akartam kérni. - Egyszer éltem át közvetlen közelről egy ember halálát. - nem néztem sem a halra, sem apára. Egyszerűen csak kicsússzant. Igaz, ez egy hal, nem ember, de akkor is kellemetlen emlék. - Dora a bandatagunkat ölte meg...a szájába dugott fegyverrel ölte meg... - szó szerint megborzongok az emléktől és még odébb is lépek az egésztől. - Ciki vagy sem, nevetséges vagy sem, de hánytam utána...ott voltam az események közepében akkor nap. - vallom be az őszintét, hiszen az első ilyen eset volt, hogy egy ilyennek lehettem szemtanúja. Az emlék keserű epeként van jelen a számban, de aztáén visszafordulok a halhoz és ha apa megmutatja mit kell tenni vele, akkor lehet a másodikat majd én megcsinálom. - Én még sose...ontottam ki senki életét sem.- ráztam meg a fejem kicsit talán tehetetlenül és nyugtalanul. - Nem élném túl lelkiekben ha miattam halna meg valaki...a kezem vagy a tetteim álltal. - csendesen túrtam fel a földet a lábammal ezen szavak közben. Még a gondolata is rémisztő, hogy én öljek meg valakit. Engem már egyszer megöltek, az sem lehetett kellemes látni és átélni. A rémálmok nem igazán adják vissza az igazinak az élményét, de az is sokként tud érni mikor felébredek rá. - Te...öltél már meg embert? - teszem fel a kérdést ártatlanul, nem akartam belepiszkálni valamibe, amibe talán nem kellene. Ám nem ártana pontisítanom, nem igaz? - Puszta kézzel. - tettem hozzá még ezt is. Szavaimban puszta kíváncsiság volt, nem szemrehányás, sem harag, sem más. Puszta érdeklődés volt. Az se baj, ha semmit sem mond rá...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Ápr. 17, 2023 6:41 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Az erőszak sosem oldott meg végleg semmit, hisz valami uton módon mindig akadt valami hozománya. Ott izzott az ember lelkében, és szép lassan mindent felemésztett, s egyre inkább lett belőle valami más. Valami, ami addig nem volt. Valami, ami megadta, vagy elvette a kezdő lökést egy teljesen más út irányába. Vettem egy nagy levegőt magam is, hiszen nem akartam dühből cselekedni. Akkor sosem tanulja meg a leckét. Hagytam hát, hogy cselekedeteim vezessék, és ne a haragom adjon számára irànymutatást. Letelepedtem hát, s meditáltam lehunyt szemekkel, figyelve a természet nyüzsgéseire, mi lassanként megélénkült, mikor Aaron is elnyugodott. Igaz, idő kérdése lesz majd, mikorra megtanulja, hogy néha a hallgatás és a türelem bölcsebb válaszra ösztökél, mint sem a haragvó tombolás. Az idő múltàval felkeltem, kijelentve, hogy itt a megfelelő alkalom, hogy kellő idő telt el ahhoz, hogy a halak visszaóvakodjanak a "támadás" helyszínére. Beléptem hát a vízbe, kezeim belemártottam. Hideg volt, ám nem érdekelt. Fontosabb volt a lecke, mit ez az egész adni tudott a számára. Ám nem volt elég türelmes. Hiàba próbálkozott több alkalommal is, a halat nem sikerült kifognia. Igaz, nem a legegyszerűbb módszer volt, de akadt mondanivalója. -Próbáld meg újra! Addig nem megyünk el innen, míg nem fogsz egy halat.- rá emeltem tekintetem, pillantásomban semmi támadó, vagy épp kötekedő nem volt.- Tedd a kezed a vízbe, és hunyd le a szemed! Gyerünk! Csak tedd amit mondtam.- addig noszogattam, míg meg nem tette amit kértem tőle, s ha megtette, hát én magam is hasonlóképpen cselekedtem. -Érezd ahogy tovaiklik a víz az ujjaid között. Ez más érzés tudom, de érezd a békét, s a köveket görgető erőt. Miként siklanak benne tova az élőlények. Hunyd be a szemed, s ne gondolj másra, csak a patak sebes rohanására. Csitítsd el szíved vad ritmusát. Nagy levegő be.... ki... Érezd miként siklik ujjaid közé, majd lágyan fogj rá, és emeld ki a vízből.- kinyitottam a szemem, ám én nem emeltem ki a jószágot. Hagytam, had csusszanjon ár tenyereim között, folytatva útját szebb tájak felé, helyette fiamat figyeltem felegyenesedva. Ha sikerült halat fognia, elégedett, büszke mosoly költözött arcomra, s tapsoltam párat, mintegy elismeréd képpen. Ha nem sikerült neki, akkor odaléptem hozzá, finoman szorítottam rá vállára. -Próbáld meg még egyszer. Ezúttal menni fog! - a tengeren ezt nem akartam, s nem is tudtam volna így gyakoroltatni vele. Ehhez a "türelemjátékhoz" ez a közeg kellett. Erre volt szükség, s nem valami másra. Ez kellett. Ám ha sikerült, és a kezében volt a hal, ha odaadta óvatosan vettem át tőle, hogy aztán a parton egy mélyedésbe tegyem, ahonnan nem fog tudni kiugrani. -Ha akarsz, fogj mégegyet... Aztán a táborban megmutatom, hogyan kell tisztességgel elvenni az életét...- dörmögtem, s ha fogni akart még egyet, akkor addig letelepedtem a sziklára, s figyeltem tevékenységét, ám ha nem akart, akkor felvettem a halat, ujjam kopoltyújába akasztottam, s úgy ballagtam vele vissza a tàbor felé.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Apa és a rendezkedései. Eloltani a tüzet, aztán lehet még kellett volna. Mindegy. Én mégegyszer meg nem gyújtom az biztos. Apa nagyjából tisztában van a barátaimmal, még Shane-t is betudja sorolni, hogy miféle. Neki nem kell tanulnia...szemet forgattam. Nekem sem kellett...mindegy. Vannak fura dolgok, amiket vagy nem értek meg, vagy nem tudok megérteni. Zavar? Bosszant. Igen, ez a megfelelő jelzés erre. Ami meg a katona dolgot illeti...elhúztam a szám, hiszen nem töltött ott oly sok időt, hiszen a békét vágyta. - Igaz. Az erőszak a gyengék végső menedéke. - szólaltam meg halkan, elismerve a szavakat mit elém tárt fel ezzel. Ő békét akar, ám én sose adtam meg számára mindezt. Legalábbis mióta haza jött. Állandó béke, állandó zavarok nélkül. Megadhatom neki? Meg. Erre törekszek. Igaz, ha nem ment meg...már most békére lelt volna anya karjaiban. Szóval, a szarnak adott egy pofont. Megéri ez neki minden percet? Megakarom adni neki amire oly nagyon vágyik. Mindenképp. Hiszen elég volt. Ugyanúgy ahogy a hal vissza engedéséből is elegem lett. Felháborodtam, hiszen nem erről volt szó. Halat fogunk, majd megesszük. Erre visszaengedi a vízbe és közli is miért tette. A szavakra eltátottam a szám. Nem ő fogja ki a vacsorámat. De...de....ahhh! Az istenek logikáját nem akarom sosem megérteni. Bosszantó ez a része, de lehet csak az apám ilyen gondolkodású. Viszont megkapta a magáét, belelöktem a vízbe, mire a válasza csak egy lefröcskölés volt, így a némaságomba zárkóztam, végül vártam hogy előbújjon egy nyavalyás hal. Ám apa szavaira felemelkedtem, majd a kékjeibe bámultam. Nem volt mérges semmiért, nem dúlt benne emiatt a visszavágás szele. Elkönyvelte másnak ezt az egészet. Nem akart bosszút állni egy ilyen miatt. Nem is akartam, hogy haragudjon. Csak...szórakozni akarok vele. Szórakozni, ahogy egy gyerek teszi az apjával. Vagyis hát...18 éves vagyok, kit érdekel ez most amúgy? Figyeltem hogyan teszi magát lótuszülésbe és hogyan kezd el meditálni. Türelemjáték kezdődik? Mi? Értetlenül bámultam rá, ám ennél többet nem szólt. Én őt figyeltem kis ideig, próbáltam felfogni a szavakat...de nem tartott valami hosszú ideig, így a vízbe pillantottam. Nem volt hal. Nem jött egy se. Türelem. Ehhez? De hisz nincs itt egy hal se! A tekintetem összeszűkült, hiszen olyan csend volt, és semmi mozgás nem volt. Csend. A halak sem jöttek. - Rohadt dögök... - morogtam idegesen, fújtattam egyet, majd lehunytam a szemem, utánozva apát, csak álló stílusban. Keressek békét, keressek önfegyelmet és keressek tisztánlátást. Nyugi és minden rendben lesz. Nyugi és szuper lesz minden. Csak nyugodj meg... nagy levegőt vettem, majd újra felnyitottam szemeimet és apa irányába pillantottam. Mozdulatlanná dermedve álltam és vártam. Hol apát nézve, hol a tájat mellette, miféle állatok érkeznek inni. Nem mozdultam, szinte levegőt sem vettem, mintha itt sem lennék. Észre sem vett semmi, hogy itt létezem éppen. Apa megszólalására emeltem csak felé a tekintetem. Idő van. Lepillantottam és valóban! Halak bukkantak fel a csendben. Apa pózba állt, jelenleg nem volt eszemben, hogy újra vízbe taszítsam, így figyeltem őt, majd magam is lehajoltam. Mindkét kezemet a vízbe engedtem, a jobbomon a víz a kötést eláztatta, de nem érdekelt. Halat akartam fogni. Mindent is be kell vetnem. Szóval mindent vagy semmit a cél érdekében. Vártam. Figyeltem az úszkálókat, de olyan gyorsak voltak, esélyem sem volt hogy fogjak akár egyet is. Levegőt is alig vettem, egy rossz mozdulat és a halak megint eltűnnek és akkor oda a vacsorám. Nevetséges. Fogjam ki magamnak a kajámat? Ő meg amit megfog, azt el is engedni? Miféle apa tesz ilyet? Igen, szeretem a halat, de nem a nyers élő formájában. Mint ételt, mint kész megehető kaját, úgy igen, imádom. De ha dolgoznom kell érte...hogy ehető legyen... nehéz feladatot kaptam. Ha enni akarok, ráadásul SÜLT HALAT amit IMÁDOK akkor kell egy halat fognom. Aztán mozdultam, talán hirtelen történt, azonnali cselekedett volt, de a hal után nyúltam amit el is kaptam. Ám a fájdalom utat tört, de nem eresztettem. Csak mikor ficánkolni kezdett akkor csúszott ki a kezeim közül még mielőtt felemelkedtem volna. Utána nyúltam, de aztán beleborultam a vízbe és amilyen gyorsan bele zúgtam, olyan gyorsan keltem fel belőle. Hideg! Elázott mindenem és még halat sem fogtam. Nyomorodna meg. Szóval azzal a lendülettel mentem is ki a partra. Hülyeség! Nincs nekem ehhez türelmem! Elég volt. Akkor nem eszek halat! Bassza meg! Dühös lettem? Igen. Eléggé. Elég volt hozzá csak ennyi.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Ápr. 14, 2023 9:04 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Eloltottam a tűzet, hisz csak úgy nem hagyunk magára lángokat, ha elmegyünk onnan. Semmi kedvem nem volt erdőtűzet oltani, vagy épp csak megpróbàlni, hogy aztán hatalmas káosz legyen belőle. -Ha eljagyod a tábor területét, nem hagyhatod ott a tűzet. Mindig el kell oltanod.- magyaráztam, hisz nem tapasztalt még ilyesmit. Felelgettem a kérdéseire, elmondtam neki, hogy miket tanultam, mivel gazdagítottam a tudásomat, ő pedig végighallgatott, majd megjegyzést tett, s elhangzott egy ismerős név. -Shane? Ő a kőóriás barátod... Neki persze, hogy nem kell tanulnia. -körbeforgattam a szemeimet, megingattam a fejem, majd legyintettem. -Meg kell tanulni. Minden olyat, ami nem a te közeged, hogy tudj alkalmazkodni. Ha elmész látogatóba valakihez, ismerned kell a szokásaikat. Táncaikat, szabályaikat, hogyan kell viselkedned. -megvontam a vállam, aztán következő kérdésére elgondolkodva összeszaladt a szemöldököm. -Nem olyan sokáig voltam. De érdekes volt végigmenni rajta. Megnézni az egészet az emberek szemével. Az ő módszereikkel. De nem akartam háborút. Nem azért jöttem ide, hogy harcoljak. A békét kerestem.- csendben haladtam egy darabig tovább, míg oda nem értem a folyóhoz, hogy aztán belelépjek, és megmutassam neki, lehet szabad kézzel is halat fogni. Mikor aztán visszaengedtem, ő felháborodott. -Nem én fogom kifogni a vacsorád! -mormogtam, majd visszatértem a dolgomhoz, aztán bólintottam, hisz valóban hideg volt a víz.- Ki lehet bírni. Nem olyan rémes. Persze magam is éreztem a víz hidegét, miképpen érinti bőröm. Nem olyan volt mint a tenger érintése. Mivel elvoltam azzal foglalva, hogy megfogjam a következő halat, s kitapasztaljam mikor kell őket megfogni, hát nem vettem észre mire is készül Aaron. A lökés váratlansága végett belecsobbantam a vízbe, s mivel annyira azért nem volt mély, felkönyököltem, kifújtam a számból a vízet, majd lendítettem egyet karommal, s a következő pillanatban lelocsoltam vele Aaront. Sunyi volt, ám nem mondtam semmit, csak lassanként feltápászkodtam. Nem olyan volt mint a tenger. Hideg, és érintésre is sokkal másabb, szóval nem időztem benne annyit. Felkeltem, megráztam a fejem, kidörgöltem hajamból is, majd felpillantottam. Nap már nem igen volt, így az nem fog megszàrítani, de nem foglalkoztam vele igazán. -Most lesheted mire visszajönnek...- nem volt szemrehányó a hanghordozásom, s harag sem csüngött rajta. Egyszerűen csak nyugodt voltam. Hogy a hideg víz miatt, vagy valami más volt az oka, arra nem kerestem magyarázatot. -Kezdődhet a türelem játék.-villantottam egy gonoszkás mosolyt, miközben feltelepedtem egy sziklára, lótuszülésbe tettem magam, lehunytam a szemem, s elkezdtem egyenletesen venni a levegőt, miközben a természet hangjait, s Aaron esetleges cselekedeteit hallgattam. Egy idő után megtörtem a csendet. Már ha fiam nem morogta végig az egészet. -Most próbálkozhatsz újra.- kinyitottam a szemeim, Aaronra függesztettem tekintetem, majd felkeltem, s óvatosan léptem be a vízbe, hogy megpróbáljak újfent halat fogni.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Aegir egy Király fia. Egy Király unokája lennék? Meglepődtem? A döbbenet az arcomra van írva, bár az is igaz, hogy sosem ismerhetem meg a természetfeletti rokonaimat. Vagy ezért, vagy azért. Nem számít. A tudat hogy félig királyi vér csörgedezik az ereimben... megható. Bár parancsolgatni így sem fogok, mintha tehetnék bármit is, szóval nem... adom önmagamat, abban jobb vagyok. Ezt a Király dolgot meghagyom nekik...de akkor... Apa ezért osztogatja az utasításait folyton? Mindegy is. Nem számít. Szeretnék róla hallani dolgokat, olyat, miket még nem hallottam, szóval izgatottan várok bármilyen folytatást. Odin is másképp mesélne, Aegir is másképp teszi. Valóban. Mindenki mást tudna előhozni másféle stílusban....az én életem meg? Rohadt unalmas, tele van fájó pontokkal, meg olyanokkal is, amikért bárki képen törölne, szóval inkább hagyjuk... A tea hallatán már előre undorodok, hiszen a szerzetesek löttye káosz. De kell a folyadék, szóval... nincs okom húzni a szám érte. Nem igaz? Állandóan vizet inni és kólát...nem mindig jó. Szóval ki kell újdonságokat is próbálni. A mókus láttán ő is elmosolyodott, vagy rajtam mosolygott, nem számít. Együtt éltük meg ezt a pillanatot, s élményt is, szóval ez az ami számított. És igaza volt. Ha nem jönnek vissza az emlékeim, akkor újakat szerzünk. Végül a tüzet is eloltotta... értetlenül figyeltem a mozdulatait. - Az előbb még az evéssel jöttél...most meg...- felvont szemöldökkel figyeltem a földet, ahogy eloltotta vele a lángokat, bár hangom halk volt, pusztán megjegyzés volt csupán. Nem voltam dühös emiatt, a kaja részemről ráérős. Végül hallgatás lett úrrá rajtam, ahogy a történetét hallgattam, ahogy elkezdte a tudását megosztani velem. Az együtt élés fontos dolog. Az aggódás is...bár másokért nem láttam még aggódni...talán a szomszédékért sem. Duncant már megmentette mert megkérte rá, de nem aggódás miatt. Az ima tehette. Értem azt hiszem van aggodalma, ahogy anya iránt is, a tesó...nos ő már tud magára vigyázni, de aggódhat érte is akár, nem? Én kiért aggódok? Nem tudom. Régen nem voltak ilyen gondolataim...talán magam miatt, mikor zsarukézre kerültem, hogy ki fog kihozni onnan. Ez volt az egyetlen aggodalmam. De közelebb kerültem az apámhoz, szóval...innentől kezdve már tudom a választ. Repülőt is tud vezetni. Néma váó csúszik ki ezt halván, talán lesz ideje mindezt megmutatni. Nem repültem meg, szóval van bennem egy kis félsz. Katonaság. Engem is oda akart a bátyám küldeni egyszer, hogy az majd változtat rajtam...szerencsére odáig nem jutottunk el. Lassan haladtam apu után, bal kezemet zsebre dugtam, a másikat a testem mellett lógattam, próbáltam mozgatni az ujjaimat. Fájt. Cseszettül fájt. - Milyen rangot értél el? Vagy annyira nem izgatott a dolog? Mennyi ideig voltál katona? És hol? - ezer meg egy kérdésem lenne ehhez, bár az izgatottság ott lapult mélyen ezen a téren is, mégsem volt hallható a hangomban. Fűtött a kíváncsiság, főleg most hogy tudok és merek is kérdezni, Aegir pedig készségesen válaszol mindenre. Csomó emberi dolgot megtanult. Kókuszt szedni, csónakot faragni. Érdekes dolgok a sok év alatt. Neki legalább volt ideje ezekre. Nekem nem volt. Nem hagytam időt ilyen “hülyeségekre”. Nem akartam tanulni, csak a zűlés volt az éltető erőm. Egészen idáig. Három évem ment el ezzel. Rohadt három év. De mit kellett volna tennem? A bátyám távol melózott, az apám sehol, az anyám meg dolgozott és próbált megélhetést biztosítani, nevelni...én meg csak önző mód eltaszítottam magamtól és rossz fiúkkal barátkoztam. A tekintetem a fákra emeltem, ahogyan mozgott, ahogy életre kelt. Apa további szavaira visszakaptam a szemeimet rá. - Megtanulni hegyet mászni... - ismételtem meg a szavait, majd nevetni kezdtem. - Ostobaság! Azt nem kell tanulni, azt csak mászod! Shane-el sem tanultunk mászni...csak másztunk... - fejet ingattam a nevetés alább hagyott közben. Lepillantottam és meg is torpantam a víztől és apától lemaradva. Értetlenül figyeltem ahogy a lábbelijét leszedte, majd a nadrágot is feljebb tűrte lábain. Felvont szemöldökkel figyeltem ahogy bele gázolt a vízbe, lassan közelebb léptem, de nem mozdultam a továbbiakban, figyeltem a munkásságát. Beleeresztette a kezeit, majd rövid időn belül egy halat emelt ki onnan. - Váó! - nyikkantam meg végül meglepetten. Szóval lehet puszta kézzel is halat fogni. Remek. A kajánk már meg van...volt. Vissza engedte. Miért? Nincs értelme. Nem látom a logikát. Elkapta. Akkor kifogta, ki kellett volna tennie a partra és újabbat elkapnia. Visszaengedte, feleslegesen. Milyen logikát követ isteni fejjel? Vagy én nem látok csak tisztán? - Miért engeded vissza? Nem úgy volt hogy azt is megmutatott hogyan filézzük ki? AAAAHHH... - durcáztam be a végére. - Az istenek logikáját nehezen lehet követni... - feleltem komoly hangon, szúrós szemekkel figyelve Aegirt. Sóhajtottam, majd lábammal megpiszkáltam a cipőimet és kibújtam belőlük. A zoknikból is, bár azokért lehajoltam és a balommal lehúztam őket, a cipőkre dobtam. Felegyenesedtem, majd bele léptem a vízbe. - Hideg! - nyikkantam meg végül, léptem vissza a talajra, majd apára emeltem a tekintetem. Napon 30 fok van, melegem van, a rohadt víz hűvös, jéghideg és igen, rohadtul érzem. Nem tenger. Azt elviselem, azt valamiért jobban átveszem a hőfokát, mintha eggyé olvadnánk, pedig az is jéghideg. Ezzel nem tudok mit kezdeni. De aztán megszívtam az orrom, beléptem és oda osontam apa mellé. Figyeltem a mozdulatot, miképpen várakozik a halra...visszatartottam a kitörni kívánkozó kuncogást...mögé léptem, úgy tettem mintha őt utánoznám, de csak felemeltem a lábam és jól megbillentettem hátulról, hogy előre bukjon. Ha belebukott a vízbe, csak felvont szemöldökkel néztem le rá. Totál nagy komolysággal. - Keresel valami érdekesebbet talán? De aztán csak kinyújtottam felé a bal kezem, hogy felsegítsem. Persze ha nem lett ettől egy pillanat alatt idegbeteg. Akkor aztán le nem hajoltam a vízbe, hogy halat fogjak...akkor csak odébd lépek... Ha sikerült mindez és apa is kért a segítségemől, vagy ha nem sikerült a nagy terv, ha nem sikerült beleejteni a vízbe, akkor csak csettegtem egyet, majd (mindenképp) lehajoltam a vízbe és várakoztam. Bár 20 másodperc semmit tevés után ez egy kicsit már bosszantott, hiszen nem érkezett a hal. Egy se!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Ápr. 14, 2023 6:32 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
-Az apám, egy Óriás Király… én meg...nos a Tenger vagyok. - vontam meg a vállam. -A tenger hatalmas… így hát nincs min csodálkozni. - ráemeltem tekintetem, aztán megengedtem magamnak egy mosolyt. Jóleső érzés volt beszélni neki ezekről a dolgokról. Jóleset. Mintha hiányzott is volna ezaz egész érzés. Úgy éreztem, kellett már. Szükségem volt az egészre. Kellett, mint a fuldoklónak a levegő. -De. Érdekelhet. - bólintottam, aztán felpillantottam az égre, s egy pillanatra lehunytam a szemeim. Figyeltem az apró neszeket, próbáltam kizárni pár pillanatra magamtól mindent, ami nem kívánatos zaj volt, ám pusztán az erdő neszezését hallottam. Rajtunk kívül nem volt senki a közelben, pusztán az állatok. -Valóban. De talán mások másképpen mesélnék. Ahogy ha összeakadnál Odinnal, ő is másképpen mesélné el Fenrir történetét. - elmélkedtem. - Az életemről valóban. És azokról is miket láttam a világban. De számomra a te életed is érdekes. - elhallgattam, s tettem a dolgom. Aztán megemlítettem a teát, s válaszára elnevettem magam. - Olyan íze lesz, amilyet kaptunk! - felvettem egy zacskót, amiben teafüvek voltak összekeverve, s beleszagoltam. Kellemes jázmin, és fenyőtüske illata volt. - Tökéletes lesz! Elégedett voltam. Meg aztán ha ajándékot kapsz, nem húzhatod a szád, nem vághatsz pofákat. Örülsz annak ami van, és csak utána moroghatsz, ha az akitől kaptad, már nincs jelen, bár ez nem volt jellemző rám. Legalább is azt hiszem, hogy nem volt az sosem. -Egyszer mindennek eljön az ideje Fiam! - villantottam egy mosolyt felé, aztán felkeltem, hogy kicsit kinyújtóztassam a tagjaimat. Eszembe jutott, hogy elviszem a folyóhoz, és megmutatom neki hogyan is kell azt, de eszembe jutott a keze sérülése, amit nem engedett meggyógyítani, ám így még csak meg sem tudom neki tanítani hogyan kell. Bár a víz teszi a maga dolgát. Épp kezdtem volna felmérgelni magam, mikor meghallottam gyorsuló lépteit, így aztán figyeltem miképpen ugorta át a tüzet, s hogyan érkezett talpra. Mosoly kúszott képemre, de szót nem ejtettem. Szabad volt, akár a szél. Akár a madarak. Mikor odalépett mellém, s megböködte vállamat, arrafelé pillantottam amerre vezette tekintetem a mozdulatával, majd felvontam fél szemöldököm, s előbb halvány, majd egyre erősebb mosoly költözött képemre reakcióját látva. Mennyire képes volt gyermeki örömöt érezni egy apró élőlény láttán. Akár az anyja. Lelkesedés. Hát csoda, ha szeretek mesélni, s megmutatni néhány trükkömet?! Jó érzés volt. Mindig is jó érzés volt. A mókus távozása után ismét hozzám fordult, én pedig eloltottam a tüzet némi földdel, hisz elmenni készültem onnan. -Sokmindent megtanultam. Egyszerűbb lenne azt megkérdezni, mit nem. - miközben haladtam elfelé, elgondolkodva figyeltem a talajt. Egyrészt, mert nem akartam eltaposni semmit, és senkit sem, másrészt, mert úgy egyszerűbb volt gondolkodni. - Megtanultam, együtt élni az emberekkel. Anyád révén talán kicsit empatikusabb is lettem, amit a távol töltött idő kicsit homályosított, hisz azóta...-nem fejeztem be a mondatot, helyette legyintettem. - Megtanultam repülőt vezetni, és megtanultam, hogy a homokot nem kedvelem, ha nincs a közelében sok víz. Voltam katona, abban a reményben, akkor a nagyapád majd elfogad emberi léptékkel. - megvontam a vállam. - Megtanultam különböző állatokkal bánni. Hogyan kell használni a búvárfelszerelést… csomó emberi dolgot. Régen egyszerűbb volt, hisz ilyen nem volt. Kókuszt szedni a pálmafák tetejéről, csónakot faragni. Rengeteg mindent. - elhallgattam, s egy pillanatra elterelődött a figyelmem egy apró majmocska miatt, ki rikoltva ugrott félre az utunkból, fel az egyik közeli fára, s felettünk a lombkorona is rezdült párat. -Megtanultam hegyet mászni. - tettem még hozzá, miközben lassan megtorpantam, s tekintetem a folyóra szegeztem, majd kibújtam a cipőmből, s feltűrtem a nadrágom szárát. - Gyere! Cipőt le, nadrágszárat fel, és lépj be a vízbe. Ennek nem tudok parancsolni, de… - beléptem a vízbe, át a kavicsokon. A víz hűvös volt, s kicsit talán jobban érintett, mint a saját közegem, de nem panaszkodtam. Pusztán bementem egy kicsit gyorsabb sodrás közelébe, majd lassan elkezdtem beleengedni kezem a vízbe. -Türelem játék az egész. Csendben kell lenni. Légzésed kiegyensúlyozott. Békés. Várakozol, majd…. - ujjaim összefonódtak, majd kiemeltem a vízből egy fickándozó halat, s megmutattam fiamnak, majd visszaengedtem az állatot a helyére, majd ismét visszaengedtem kezem a vízbe.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Megvan a magam kicseszett véleménye az öregebb családtagokról, főleg anyám részéről. Apám részéről csak kettőt ismerek személyesen is. De visszatérve az öregapámra... talán jah, másképp alakult volna, ha nem lép le, ha nem kellett volna attól félnie, hogy valaki elveszi az életünket. Talán könnyebben ment volna az is, hogy félisten vagyok. Talán előbb beavatott volna ebbe, amint készen állok rá. Vagy a kezdetek óta, a születésem óta tudtam volna mi lennék...de akkor gyerekként még nem biztos hogy tudtam volna tartani a szám...vagy az erőmet kontroll alatt tartani. A fene tudja melyik lett volna a jobb. Részéről az hogy anya mellett maradhatott volna. Igen. Kellett volna több boldogság az életükbe. Ami pedig a házasságot illeti...nem lesz, tudom, hiszen megmondta már és ez hosszadalmas dolog. A Tenger pedig létezne ugyanúgy. Jó, persze, ezt rögtön gondoltam, nem is úgy értettem, de eleve elvesztené az istenségét, meg maradna az óriás lénye. Úgyanúgy tenger maradna, csak gyengébb kiadásban, nem? Óriás...félisten. Félistenóriás... - Isten...óriás... ember... ezt a katyvaszt hogy sikerült összehozni? - mormogtam szinte csak magamnak, bár jól esett az érzés, hogy az apám tényleg egy felsőbbrendű lény, egy isten, egy kortalan... apró mosollyal hallgattam a válaszadását, megnyílt előttem már jó párszor, ennek pedig borzasztóan örülni tudtam csak. A lelkesedésem pedig kiült az arcomra. Érdekel az érzése és a világa, sosem kérdeztem, mert féltem megkérdezni, féltem megnyílni neki ez által, hogy érdeklődök. Mert ha érdekel valami, akkor nyíltan rákérdezek és figyelek...és most...erős vagyok. Erősebbb mint valaha, gy kérdéseim is lehetnek. Eddig is lehettek, de most ki is merem őket bökni. Már nem félek. Nem félhetek örökké a magánytól, nem igaz? Kérdésére csak sűrűn bólogatni kezdtem felvont szemöldökkel. Naná hogy kíváncsi voltam és érdekelt is a válasza. A gyűrű csak egy jelkép, de sokkal többet ér kettőjük között. De hogy mikor jöttek össze? Anya fiatal volt, apa meg...egy vénség...szószerint. Kortalan. Nincs év, mikor született, nincs évszáma...bár mondta hogy az idősebb arca anya korabeli az emberek szemében. Szóval amikor anya fiatal volt...talán 18 éves volt anya, és 19 mikor a tesót szülte... de most nem ez a lényeg. Aegirt nem érdekli az idő, hogy eltelt egy csomó idő a feje felett. Nem számolja az éveket... azt hiszem kell egy cseppet ezen változtatni... de majd máskor. Amikor rákérdez, hogy honnan ez az érdeklődés, csak nevetni kezdtem. - Nem érdeklődhetek az apám élete és érzése után? - kérdeztem vissza, majd lassan fejet ingattam. - Tudni akarom azt, mit eddig senki sem mesélt el. Ezeket csak te mondhatod el, nem? - mosolyodom el lágyan, majd bal kézzel tarkót vakarok lassan. - Meg hát...talán érdekesebbeket tudsz mesélni az életedről, mint én magam. - halkan tettem hozzá mindezt, majd a mosolyom az arcomon maradt, mikor közölte, hogy valamit ennem kell. Kaját akar csinálni? Nekem? És ő? Ketten vagyunk. Mindig ezt csinálja, előrébb sorol. - Magadat kihagytad... - szólaltam meg miközben a málhában kezdett el kutakodni. Végig néztem rajta, főleg ahogy pakolászni kezdett. Körbe forgattam a szemeimet, majd a tűz felé bámultam és a hirtelen ránk telepedett csendtől hallottam az erdőt...a madarakat, a nem tudom miket, érdekes hangok érkeztek. Ám Aegir megint elterelte a figyelmemet... tea. Visszapillantottam rá. - Ha normális íze van és nem olyan mosogatószer féle, akkor jöhet. - szavaim végeztével összecsaptam tenyereimet, ám nem kellett volna, felszisszentem, előre görnyedtem némán levegőt visszatartva másodpercekig, majd lassan felkeltem a helyemről és leporoltam a hátsómat az ép kezemmel. Megszokás volt a korábbi, ösztönösen rám jön ha cselekedni kell. - Mit segítsek? - tettem fel egy kérdést, hátha tudok valamit alkotni egy kézzel is. Bármit segítek, hiszen nem akarom hogy ő megszakad a munkában én meg csak nézek és hagyom ezt. Mióta velem van....sokat változtam... viselkedésileg van még mit csiszolni, de a tetteimben és a szavaimban azért látható a változás. - Kézzel még sosem horgásztam... - csúszott ki egy halk nevetésféle, hiszen nem hoztunk horgászfelszerelést...vagy tévedek? Hátrébb léptem a tűztől, majd még egy kicsit, aztán míg Aegir lepakolta a tűz mellé a kancsót addig én egy nekifutásból átugrottam a lángokat. Élveztem a szabadságot, mit kaptam, hiszen Osloban ezt nem tehetném most meg. Nem kirándulhatnék, nem lehetek ilyen sokat az öregemmel. Maradna a hangzavar, az embertömeg, az utálat, a bajkeverés és minden más, melyet elakartam dobni magamtól. És az, hogy elzavarjam magam körül a fontos személyeket. Talpra érkezés után pedig fel is álltam és ezaz mozdulatokat követően sétáltam odébb. A figyelmem az avart kémlelte hátha valami érdekeset találok, de odébb valóban találtam így felcsillant szemekkel és boldog arccal hátráltam vissza apához, ha guggolt, akkor mellé guggoltam, ha állt, akkor mellé léptem és vállal megböködtem, majd ujjal is megpiszkáltam vállát. - Nézd. Nézd. Nézd. - hadartam gyorsan és érthetően halkan, majd böktem egyet az állammal magunk elé méterekre... mókus. A lelkesedésem határtalan. - Egy mókus! Egy mókus. - vigyorogtam, majd apa kékjeibe pillantottam és néma nevetésbe kezdtem széles vigyorral. Igen, a városban nincsenek mókusok. Kutya, macska, patkáény, egér, vagy galamb...de mókus... az nincs. Szóval már ennyivel is levett a lábamról...ha nem csak ketten lennénk? Valószínűleg ugyanígy reagáltam volna az állatra...ha kinevetnek ez miatt...hát vigyázzanak magukra, mert dühbe gurulnék pillanatok alatt. - És amúgy miket tanultál az évek alatt? - kérdeztem halkan visszapillantva az állatra, majd végül apára. - Mikhez értesz? Oké, hogy halászat, vadászat, meg búvárkund is vagy...értesz máshoz is? - a mókus közben kereket oldott, így a mosolyom is lelohadt, de az öröm még ugyanúgy az arcomon ült.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Ápr. 14, 2023 2:40 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Régen, kedveltem a nagyapját. Igaz nem tudtam vele sosem olyan szabadon beszélgetni, de kedveltem. Régen elmondhattam, hogy a barátom volt. Tisztán és őszintén. Ám olyasmit tettem, amit egy hű barát sosem tenne meg. Olyat tettem, amit nem kellett volna, de valahogy még is megtörtént. Valahogy megváltozott minden, egyik pillanatról a másikra. Ám mégsem bánom. Olyan hamar szerettem meg a lányát… nem kellett hozzá több évtized. Fiamra emeltem tekintetem, miközben hozzám intézte szavait, és a nagyapjáról beszélt. Elgondolkodóvá vált tekintetem. Valahogy úgy gondoltam, bár inkább csak éreztem, hogy az emlékei vagy mind megvannak, vagy csak annyira kuszán kavarognak a fejében, hogy nem képes őket rendesen a felszínre hívni, ám az meglepett, hogy erre emlékezett. Erre a momentumra miért emlékezett olyan tisztán? Vajon mi volt benne annyira magával ragadó, hogy meglovagolta emlékei viharát, és a felszínre keveredett. -Nem hiszem, hogy az lenne. - mormogtam, miközben lepillantottam a tűzre. - Talán ha akkor nem kell elhagynom anyátokat, akkor ez az egész másképp alakult volna. - morfondíroztam megpiszkálva a tűzet, majd Aaron-ra emeltem kékjeim. -Nem. Annak nem. - mosolyodtam el, s lepillantottam gyűrűs kezemre. Azóta nem szedtem le onnan. Még akkor sem, amikor el akartam menni. Amikor mindent magam mögött akartam hagyni, hisz a szívem hozzá volt kötve. Szerelmes lelkem visszavitt volna hozzá. Előbb vagy utóbb, de visszatértem volna, s ezt kimondott szavak nélkül is tisztán tudtam. Újabb szavaira elgondolkodtam egy pillanatra, aztán megingattam a fejem. -Hosszadalmas folyamat lenne. - kezem a tűz felé nyújtogattam, hagytam, hadd érezzem annak melegét, s elgondolkodva meredve a narancssárgás vöröses lángokba. - A Tenger nem szűnik meg létezni. A tenger örök. Befagyhat, vagy épp megállhat… de megszűnni nem szűnik meg. - Aaronra emeltem tekintetem, aztán megingattam fejem, majd egy apróbb botot dobtam a lángok közé. -Milyen lehet egy kapcsolat? Üres? Szerelem mentes? Rideg? A szeretetté szelídült szerelem, ahol már csak a megszokás, és a tisztelet tart együtt? A miénk nem ilyen. Nem szűnt meg létezni. Rég szerettem utoljára ilyen tisztán. Úgy hittem, nem vagyok már rá képes, de rácáfolt. Mindenre amit egykor hittem. A kapcsolatunk… - elmosolyodtam. - Valóban kíváncsi vagy rá? - szaladt fel a fél szemöldököm, s mosolyom sem tűnt el arcomról, s megpiszkáltam a gyűrűt a kezemen. - Igen...bár nem úgy vehetem el ahogy szeretném és az egész csak egy jelkép. Ez az apró karika…. Sokszor lehozott titeket a partra a vízhez. Sokszor figyeltelek titeket a távolból, de az nem volt elég… nem lehettem az az apa, az a társ aki akartam lenni. Amit elterveztünk egykor. Elhallgatva, csendben ültem a tűz mellett, miközben visszagondoltam arra a napra, mikor el kellett hagynom. Amikor nem nézhettem vissza. Újabb kérdéseivel elhessegettem a fájó gondolatokat. -Anyád nagyon fiatal volt akkor. Én meg… - széttártam karjaim, s villantottam egy mosolyt. - Én meg semmit sem változtam. Illetve talán jellemre idomultam cseppet. Az éveket nem számoltam. Nem tartottam számon. Számomra nem volt jelentősége. Isten vagyok… az idő meg… - megvontam a vállam. - Valahogy sosem érdekelt igazán. - elhallgattam, s összeszaladt a szemöldököm. - De honnan ez a hirtelen érdeklődés? Még sosem kérdezgettél ezekről… Akkor sem, mikor a naplót kerestük...- a gondolat, mi végigfutott elmémen, újabb mosolyt csalt az arcomra, aztán megingattam fejem. - No de így sosem lesz mit enned ha csak a szám jár! - felkeltem, majd odamentem a málhához, hogy megszemléljem Lau miket pakolt össze nekünk, aztán előpakoltam őket, hogy aztán majd szépen kipakoljak a tűz közelébe. - Nem fogsz éhen veszni… de gondolom a teát inkább hanyagolnád egy ideig. - villantottam egy mosolyt, miközben letettem a kancsót is a tűz közelébe. - De horgászhatunk is… bár a te kezeddel kicsit nehéz lesz...de megoldható!
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Nyoma marad. Ugyan már! Hülyeség. Itt csak egy hetet leszünk, utána megint a tengeren leszünk, az majd begyógyítja...anya meg majd csak utána látja majd. Vagy csak a friss sérüléseket gyógyítja be a víz? Fene tudja. Anya tőlem nem tud meg semmit. Látni sem hagyom neki. A botos edzés amúgy feltüzelt egy pillanat alatt és akár egy kézzel is hajlamos voltam neki veselkedni a dolgoknak. De apa még ezért is beszólt...a lelkesedésem oda lett, ahogy hallgattam. Nem mutat meg semmit se, míg helyre nem jön. Hisztizhetek akár egy csitri, de akkor is ez lesz a válasza! A tekintetem hirtelen váltott át dühössé, ahogy figyeltem az öregemet elmenni, leengedtem a kezem, majd reszketegen fújtam ki a levegőt. Nem edzhetek ez miatt?! Ne már! Akkor mi a túrót fogunk kezdeni míg meg nem gyógyul? Akkor minek jöttünk kiképzésre?! A semmittevés nem gyógymód! Mégis mit képzel?! Hirtelen fordultam meg és a hirtelenséggel az ép kezemmel bemostam a fának. Igen, nem tudom azonnal visszanyelni a hatalmasnak ígérkező haragot, de a többit lenyeltem. Magamban fortyogtam tovább. Felhúztam még jobban magamat, amit nem eresztettem ki. Nem tehettem. Az ígéret miatt...pedig még nem tudom kordában tartani...és ha egyszer kirobbanok...szörnyű vége lesz. Nem gondoltam igazán bele ebbe az ígéret dologba. De mi az hogy hisztizhetek?! Hogy képzeli?! Mégis hogy gondolhatja azt, hogy nyugton tudok majd ülni a picsámon?! A magamban morgolódás sosem segít, így megközelítettem a lovakat, de azok kicsit megugrottak a bennem dúló harag miatt, így visszatelepedtem a tűz közelébe, megpiszkáltam azt egy vékony bottal, hagytam hadd gyulladjon be és figyeltem azt. Még ilyet se hallottam apa szájából...hisztis. Nem is tudok hisztizni... annyira. Amikor apa visszatért inkább a játékra szánt botot a tűzbe ejtettem, még csak az kéne, hogy ezért is lecsesszen, hogy ezzel játszok. A tűz nem játék. Hallgathatnám napestig. Ő se szereti ha megmondják neki mit tegyen. Vállat vontam. Nekem tizenhét évem volt arra, hogy szabadon eldöntsem mit tehetek és mit nem. Nem szólt bele anya se nagyon...vagy csak nem mert...Szobafogság? Pénzmegvonás? PS és TV megvonás? Nem hatottak meg sosem. Egyik fülemen be a másikon ki...kiabálások? Visszaosztottam a kiabálást. S most ezt az öregemmel is bejátszom, ő még annyira nem ismerhet...nem? Nem enged meg valamit? Akkor is az lesz amit én akarok....vagy nem. Kitudja. Végül beszélni kezdett, így ráemeltem a pillantásom, törökülésbe tettem magam, kényelmesebb mint bármely póz. Sok barátot szerzett és próbált emberibben viselkedni, nem pedig felsőbbrendűen. Elfogadták. Vajon engem is elfogadnának, ha normális lennék? Ha nem kapnám fel a szart azonnal egy veszítésen vagy egy nem válaszon? Apa elfogadott és változtatni próbál...rajtam. Hogy elfogadhatóbb legyek...nehéz dolga van, mit el is hiszek. A nagyapa felemlítésére elfordítottam róla a fejem, hogy a lángokat figyeljem. A papus is a barátja volt, de a lányára bukott és így áruló lett a szemében. Számít a kor. Az évek. Ha nem öregítette volna magát anya mellé, akkor ugyan ilyen harmincas kinézete lenne és senki se hinné el róla, hogy Ő anyám... összeszűkültek szemöldökeim és újra ráemeltem a pillantásom. - A nagyapa egy segg. Ezerszer jobb társaság is van nála és ezerszer jobb havert találtál már nála... az öreg abba is képes beleszólni hogy miért kézzel eszed a pizzát. Ne foglalkozz vele. Nem akarom hogy hibáztasd magad azért a napért...amikor megszülettem, mikor kikapott a kezedből... - igen, emlékszem a veszekedésükre, ahogy egymásnak estek a ház előtt és Aegirnek nem sok kellett hogy elguruljon a gyógyszere... emlékszem-e? Arra a veszekedésre tisztán emlékszem, mintha sosem tűnt volna a feledésbe. - Haragszom rá ezért... rád már nem. - forgattam meg a szemeimet a végére. - És különben sem parancsolhatsz egy szerelmes szívnek. - mosolyodtam el lágyan, majd a tűz irányába néztem hosszasan. - Anya és te milyen kapcsolatban vagytok? Vagy csak vagytok és kész? A múltban némasági távkapcsolatban voltatok, ez stimmt, de most? Nem veheted el ezt tudom, bár hogy a Vihar miatt-e vagy mert megszűnsz Istennek létezni...passzolom... - a ballommal ismét fogtam egy aprócska gallyat, majd azzal szórakoztam, hogy a tűz fölé emeltem és ahogy lángra kapott csak utána dobtam bele. Ám mielőtt még válaszolhatott volna... - Igent mondott, ugye? - nem voltam ez miatt izgatott, csak egy aprócska vigyort ejtettem ezzel kapcsolatban. Örültem a dolognak persze, bár nem értek belőle sok mindent. De nem számít, hogy én értem-e, csak az számít hogy ők boldogok. - Mutattad a fotókat, vagyis hát kerestünk...valamit...valami piros noteszt talán... mikor jöttetek össze úgy igazán? Milyen év volt? Emlékszel rá? - kérdés, mely bizergálta már a fantáziámat. Ez egy olyan kapcsolat, ami sosem múlott el igazán. Táv kapcsolatban léteztek. Vagy mindegy is, de Aegir sosem feledte el a kétszer 18 év alatt egyszer sem anyát és anya is emlegette párszor Aegirt. Persze akkoriban nem hittem el semmit róla...illetve elakartam én hinni, de nem volt semmi, ami tanúsíthatta mindezt. Még az öregem sem bukkant fel sosem.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Ápr. 13, 2023 5:27 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Nem engedte, én meg dühös lettem, ám hogy a távolság volt e a ludas, vagy egyszerűen csak ennyi haragra futotta, de elmaradtak a hatalmas hullámok. Elmaradt a villanás a szememben, s csak a szavak csendültek fel, majd pedig elindultam gyógynövényeket szedni, miknek azt hittem, nem hogy nebeire, de a kinézetére sem emlékszem, ám még is olyan játszi könnyedséggel választottam ki őket, mintha csak tegnap lett volna a pillanat, mikor megtanultam neveiket. Miután elkészűlt a kenőcs odahívtam magam mellé, bekentem, majd bekötöztem. Közben persze egy szót sem szóltam. Haragom azért még megvolt, bár sokkal inkább már csak düh képében volt jelen. Miután végeztem, ő törte meg a közénk ékelődött csendet. Úgy kért rá, ne mondjuk el az anyjának, mintha csak egy apró karcolástól lett volna szó. Egy karcolásról, ami pár nap alatt elmúlik. -Anyád nem vak Aaron... Ennek így nyoma marad.- pillantottam a kezére,szavaira meg csak körbeforgattam szemeim, majd a kenőcsös tálat felvettem, s felkeltem a helyemről. Aztán mikor elkezdett "eszetlenkedni", felszaladt a szemöldököm. -Azzal a kézzel Te nem fogsz edzeni. A bothoz mind a két kezed kell.- megingattam a fejem, tekintetembe szigorúság költözött.- Amíg helyre nem jön, addig semmit sem mutatok neked! Dünnyöghetsz, hisztizhetsz akár egy csitri, de akkor is ez lesz a válaszom. -elindultam, hogy a közeli pataknál kiöblítsem a növények maradékát.- A szigony meg nem az enyém...az ő tulajdona hiába az enyém maradványaiból készűlt.- közben nem fordultam vissza felé. Úgy sem értené... vagy csak nem akarná megérteni a dolgot. Nem én adtam hozzá a mágiát. Nem az én tudásom miatt lett olyan amilyen. Nem adtam hozzá mást, mint egy varázstalan "fémdarabot", amiből nélküle, csak egy karó lenne a növényeknek, vagy épp a fejemnek. Gondolataimba merűlve értem el a patakhoz, ahol aztán egy kicsit jobban elidőztem. Figyeltem a sodrását, a benne úszkáló halak táncát, az erdő zizzenéseit, a madarak hangját. Igaz nem az ên közegem volt, még is nyugtatólag hatott rám, ahogy a szél táncolt a fák koronája körűl, majd alábukva simított végig arcomon. Eszembe jutatta a nővéremet. A csodás szelet. A szelet, aki repíti a vitorlákat. A szelet, ki képes lágyan ringani, s vad fúriaként viharokat karolni magukkal, bár lehet, azokat is csak tovafújja. Elmosolyodtam. Miután végeztem, s gondolataim is kitisztultak kellően, s ha Aaron nem jött utánam, akkor egymagamban mentem vissza, bár a tüzet magára hagyni nem volna ildomos. De ha egymagam értem vissza, ha nem, akkor is visszatelepedtem a helyemre, s a lángok táncát figyeltem. -Nem szeretem ha megakarják mondani mit tegyek, s ebben azt hiszem eggyek vagyunk... El feledtem,hogy ilyen is tudok lenni.- felsóhajtottam.- Anyáddal való ismeretségem, sokmindent megváltoztatott rajtam, amit a távolság egy ideig feledtetett, majd ismét eszembe villant, s idomulni kezdtem. Megtanultam az emberekkel emberként bánni. Nem felsőbbrendű módon reagálni, s lassan ők is elfigadtak engem. Barátokat szereztem szerte a világban...- elhallgattam, majd megpiszkáltam a tüzet, s pillanatnyi csend telepedett rám.-Nagyapád is a barátom volt, de én elárúltam. A ti világotokban számít a kor, és nem csak úgy lóg az emberen, hogy már bizony nem számolom, mert úgy is mindegy...A nagyapád szemében egy pasas voltam, aki elcsavarta a lánya fejét. Egy pasas, aki elárúlta. Egy idő után már nem csak a barátságunk miatt jártam át hozzájuk. Szinte észre sem vettem.-megingattam fejem, aztán ismét megpiszkáltam a tüzet.-Akkor nem gondoltam bele, milyen lehetett az egész az ő szemében. De akkor sem érzem hibának. Bíztam benne...-kedves szerelmes mosoly kúszott végig arcomon, majd vonásaim megkeményedtek egy pillanat alatt.- Szóval ha a nagyapád szemével nézzük, tényleg egy áruló vagyok... Nem panaszkodni akartam. Egyszerűen csak elmeséltem neki pár dolgot, amire talán nem tértem még ki. Sokminden volt még, de vannak rédzletek, amiket sosem fogok megemlíteni. Részemről annyi volt a történet. Legalább is ez a része.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
A döbbenet apa arcán, hogy nem engedtem, hogy segítsen rajtam. Hogy elutasítottam a segítséget, melyet nyújtani akart. Nem értette. Én viszont sokkal jobban tudom mennyire fájna neki az, hogyha ilyen szarságért veszítené el az alkut. Nem veszíthet, csak azért, mert én balfék mód megsérültem. Az én hibám volt. Nem az övé, nem más okozta. Csakis az én hülyeségem, amit majd helyre hozok. Máshogy. Nem pedig úgy, hogy ő istenkedjen. A szigony lebegjen a szeme előtt. Ne mindig én! Saját magára és a céljaira is gondoljon. Nem akartam, hogy elveszítsen valamit. Miattam. Nem fogok ennyitől meghalni. A tekintetem kicsit már enyhült, ahogy megkértem, hagyjon békén a gyógyítással. Végül visszavágott haragosan. Szavaira a tekintetem ismét tűzben égett, haragudtam, megint. Nem érdekli a törp és a szigony sem. Engem viszont igen! Figyeltem miképp haragszik rám, miképp túr a hajába, átkos szavakat mormogott...még ha nem is értettem...ismertem már annyira, hogy ezek csak ilyenkor csúsznak ki a száján. Mikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt ő akarta. Egyformák vagyunk. Aztán lelépett, figyeltem az útját, majd közelebb mentem a tűzhöz, hogy fát pakoljak rá. Persze a sérült kezem nem épp úgy működött ahogy annak kellett, így a bal kezemet használtam. Cefetül fájt, főleg így, hogy nem űzött az adrenalin és ahogy ránéztem...felhólyagosodott az egész kézfejem, az ujjaim... ennek nyoma lesz. Nyoma marad majd. Nem baj. Emlék. Akárcsak a fejlövésem. Fenrir karomnyoma, vagy a hasszúrásom. Mind egy -egy hiba emléke. Most gyarapodott. A tenyeremet is megnéztem. A felforrósodott fegyver nyoma ékeskedett rajta. Ahogy Aegirt megláttam közeledni, úgy léptem hátrébb a tűztől. Csak pár lépést. Figyeltem az ügyködését, ahogy felaprítja a zöldet, ahogy az apró üstbe vizet tölt és amaz felforrósodik, majd abba szórja a vagdalékot. Aztán rám szólt. Fáziskéséssel de megközelítettem és helyet is foglaltam mellette. Nem jajjgattam, nem szisszentem fel, nem rántottam el, ahogy azt a valamit rám tette. Férfi vagyok, elviselem. Majd biztos fájni fog ennél jobban is, de most még kibírható. Figyeltem a kenőcsfélét, még közelebb is hajoltam, hogy megszagoljam...elhúztam a szám, büdös volt. Ez megnyugtatja a bőröm. Apára emeltem a pillantásom, majd vissza a kenőcsre. Logikus gondolkodás. Az. Persze. Sikerüljön az alku és más nem számít. Vagy ez csak engem pörgetett fel. Hogy nem használhatja az erejét? Vagy ha ennél keményebb menet lett volna, akkor is ezt mondom? Vagy ha nem velem történik? Hülye voltam? Már megtörtént, már olyan mindegy. Végül kötszer is került rá. Csak figyeltem a tekercselést, az óvatos bánásmódot, amit felém mutatott. Mintha a pár perccel ezelőtt nem dühöngött volna... mintha meg sem történt volna. Az arcán látszik a komorsága, de a haragja legalább elmúlt. Nem tehet semmit. Nem engedtem neki hogy használja az erejét. Vajon most utálni fog ezért? Hogy csakis miatta tettem ezt? Hogy én haragszok e? Még egy kicsit érzem igen...használni akarta, veszíteni akart...nem hagyhattam! Tanú voltam vagy mi a tököm! Az én apám, a példaképem csak ne akarjon ilyenben veszíteni. - Anya kifog ezért nyírni...ne mondj neki erről semmit, jó? - félek-e anyától? Nem, csak nem akarom ezt hallgatni reggeltől estig... tizennyolc évesen ilyet tenni? Mintha ez a fejlövés visszavitt volna agyban a 15 éves énemre...néhány helyzetben tuti annyinak lennék jó... - Nem akarom, hogy ilyen kis semmiség miatt elveszítsd a tulajdonodat. A fegyveredet! A tulajdonodat, amit a kezdetek óta birtokolsz... - emelkedtem fel a helyemről, majd megemeltem a jobb karomat, megmozgattam az ujjaimat...fájt...szóval a bal kezemet emeltem és azzal kezdtem a levegőt ütni. Egy kis ideig ezt kell majd használnom. Nem baj. Két balkezes leszek...úgyis megakartam tanulni a bal kezemet is használni normálisan...pár nap nem ügy. Ettől még tudok ugyanúgy csihi puhit alkalmazni. Meg különben is...én is látni akarom használat közben a szigonyt. A múltkori nem volt elég. Az a fegyver hatalmas, nem méretben, hanem erőben, nagyságban. Elragadta a figyelmemet.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Ápr. 11, 2023 5:03 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Ha baj történik, minden másodpercek alatt megy végbe. Minden olyan lesz, mintha csak pislognál, és a következő pillanatban már ott fekszel a földön, vagy ülsz, és a saját véred, vagy éppen sérülésed nézed. Egy sikkantás, egy hangosabb jajj szó, és minden megváltozik. Lesz egy heged, egy horzsolásod, esetleg egy két hólyag a bőrödön. Másodpercek... Ennyi ideig tart, míg megmar egy cápa. Ennyi ideig tart, míg elkap egy oroszlán a szavannán, vagy míg körbezár egy vadászó farkas falka. Másodpercek... Ennyi ideig tart, míg leég húsodról a bőr, s míg szaga betölti a levegőt. Meglehet, drasztikus gondolat, s nem kellene ilyesmivel foglalkozni, de minduntalan végigtekergőzik mindenhol, mígnem végleg beleég a tudatodba, hogy aztán ott maradjon magnak. Ott marad, és ennyi volt. Nincs tovább. A gondolat elültetődik, majd a másodperc végén érkezik a rémület, és a felismerés, mely végighasít, akár a kés a vajban. Megsérültél. Sebet szereztél. Legyen az csata, viadal, vagy épp csak egy meggondolatlan pillanat. Pillanatok alatt ugrottam fel, ám a cselekedetét megakadályozni nem tudtam, így első gondolatom a tengervizes palack volt. Ráborítani, meggyógyítani, elvenni a fájdalmát, ám nem hagyta. Pár pillanatig értetlen módon tekintettem rá. Pár pillanatig úgy éreztem...elárultak?! Nem. Inkább csak megdöbbentem. Nem számítottam rá, hogy ellöki a kezem, hogy kiveri belőle a gyógyulást jelentő cseppeket, majd rámkiált. Harag... mi ott szikrázott szemeiben, mi talán éppen felém irányult. Harag, mi azt mutatja, valami olyat akartam tenni, ami nem volt innyére való. Pár pillanatig csak álltam vele szemben, meglepetten a felkiáltásától. Miért is ne tehetném?! Miért ne használhatnám az erőm?! Az csak egy átkozott szigony! Ő meg... A véremből való. Hozzám tartozik, és még is volt képe rám üvölteni, hogy nem tehetem. -A kezed a segítségem nélkül nem fog rendesen meggyógyúlni! - csattantam fel.-Gondolkodj logikusan! Nem érdekel a törp, sem az az átkozott szigony! -kékjeim nem villantak fel. Nem ragyogott bennük a tenger féktelen haragja, ám dühös voltam. Dühös, amiért nem hagyta, hogy segítsek. Nem hagyta, hogy csillapítsam fájdalmát, hogy gyógyírt biztosítsak számára. Tartottam a kezét egy ideig, aztán önként engedtem el. Felhördültem tehetetlen felháborodásban, tettem pár lépést, beletúrtam hajamba, hátrabetettem fejem, s próbáltam nem hagyni hogy a harag, mi fellobbant bennem utat találjon magának a külvilág felé. Tombolni vágyott. Hatalmas toronyház magas hullámokkal, eltiporva az ellent, csak mert nem az lehetett amit akart. Amit akartam. Nem segíthettem rajta. Szenvednie kell, és én tehetetlennek éreztem magam. Egy hasznavehetetlen senkinek. Átlagosnak. Nem fordultam felé, csak káromkodtam valamit magam nyelvén, aztán a tőrrel a kezemben indultam meg valamerre a sűrűben. Ha úgy nem, akkor majd máshogyan segítek. Figyeltem az aljnövényzetet, keresve a megfelelő növényeket, majd ha mindegyik megvolt, visszaballagtam a táborhoz, hogy ott aztán nekikezdjek azok felaprításának, majd pépesítésnek némi forralt vízzel, hozzátéve még pár dolgot, amit kitudja miért, talán megérzésből hoztam magammal a kolostorból. Persze ha közben Aaron kereket oldott, akkor a növények a tűz martalékává váltak. Ha ott várt, akkor a kenőcs elkészülte után ráemeltem tekintetem, s persze táskámból is előkerült némi kötszer. -Gyere ide, és add a kezed! -morogtam oda, majd ha letelepedett, akkor megfogtam a sérült kezét, hogy aztán elkezdjem rátenni a gyógyírt jelentő növények elegyét.-Ez megnyugtatja a bőröd... Segít gyógyulni...
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
