Szavait hallva nem volt okom vitatkozni. Volt valami igazság benne, így aztán csak felemeltem védekezően a kezem magam elé. Nem vita tárgya. Mutassa meg ha annyira akarja. Hiszen már rég megakarta mutatni, csak a haragom mindig útban volt a dolgokban. Azt elhiszem. Leengedtem a kezeim, majd apró mosoly ott bújkált azért szám sarkában. Világfelfedező leszek? Az állapotomba fel kell ezt vezetnem valamelyik közösségi oldalamon...vajon melyiken vagyok fent többet? Egyiken sem...utálom az ilyesmiket, csak a haverok üzengetése miatt vagyok fent. De pár képet azért majd feldobok. Ami pedig a templomokat illeti, egyedül nem akarok egyikbe sem bemenni, de apa...magyaráz, amit végig is hallgatok figyelő szemekkel, füllel és szívvel. Kíváncsiság az, mely belőlem árad, a hatalmas tudásvágy. Szóval bejön velem bárhová, melyet megakarok nézni. És akkor ne legyek rá büszke, mi?! Ne akarjak felnézni rá, mikor ilyenekkel jön nekem...de nem mondok semmit sem, a végén még elbízza magát...bár...biztosan tudja. Rajta kívül nem tisztelek így senkit sem. A bátyám sem kapta még meg a rá eső részt, de apa...túlmutatott az elképzeléseimen. Ami pedig a füzetet és a listát illette...megnézni. Ő is. - Jó. A pince valószínűleg rád marad. Én oda le nem teszem a lábam! - ingattam fejet, amúgy valóban nem akarok oda letévedni sose. Az egy olyan hely, amitől valamiért tartok. Egyszer voltam lent, de azóta sose. Valami történt, ami meghátrálásra kényszerített. Oda száműztem volna a füzetet? Tényleg nem tudom hogy hol van! Amúgy érdekesnek hat, hogy kíváncsi a listámra. Vajon miért? Kinevetni akar miatta, vagy csak ránézni, hogy két évvel ezelőtt milyen célok lebegtek a szemeim előtt? Végül a kérdésemet is feldobtam. Várnom kellett, már már azt hittem hogy válaszra sem fog méltatni, vagy hogy eltereli a szót másfelé, vagy lehurrog esetleg, hogy nem válaszol. De megszólalt. Gyengének érzi magát, bármit megtenne, hogy visszajusson a saját közegébe. Igen, ezt így meg is értem. Főleg hogy az isteni ereje az eltöltött távolságokban megszűnik valamelyik szinten. Az elméje roppanna össze és a haragja is utat talál. Nem szóltam érte, nem fűztem hozzá semmit, hisz ostobaság volna helyeselni rá. Meghallgattam. A szavait pedig megtartom magamnak, elásom őket mélyre elmém egy zugába. Hiszen ez egy nagyon fontos dolog lehetett neki. A palack tengervíz is ezért van nála. Bármikor tudja használni. Azt meg...kiöntöttem. Marha jó. Pedig neki fontos volt, én meg azt hiszem elárultam. De nem akartam hogy meggyógyítson, nem akartam, hogy veszítsen! Szóval tulajdonképpen vele vagyok most is. Az ő pártját fogom. A verseny kérdésre felkaptam a pillantásom, de már rég elhúzott mellettem a lóval, ahogy vágtára fogta. Nagyokat pislogtam utána, a hátát, a távolodó alakját, aztán kis fáziskéséssel de tudatosult bennem, hogy ez egy rohadt verseny. Izgatottság lett úrrá rajtam egy pillanat alatt. Majd kicsit meghajtottam a lovat alattam, ami nem gyalogolt tovább, hanem gyorsabb rohanvást diktált. Próbáltam nyeregben maradni, próbáltam kapaszkodni, próbáltam az utat látni magunk előtt, de egy pillanatra le kellett hunynom a szemeim és lehajtani a fejem is. Jóformán a lóra hasaltam mert nem bírtam a hosszútávú rohanását. Szóval a lóra bíztam magunkat, futott Aegirék után, bár az biztos hogy utolsók lettünk. Túlszaladt az isteni páros mellett, tovább rohant, átugrotta a belső kerítést is ahol a birkák, tyúkok, meg a szárnyasok voltak. Aztán valahol megállt, majd legelni kezdett. Felegyenesedtem. Kifújtam a bent ragadt levegőt, majd útba igazítottam, hogy kimenjünk erről a részről. A kapuig elvezettem, lepattantam róla, hogy kinyissam a kiskaput, majd a kihaladása után behajtottam azt. Aztán megsimitottam a homlokát, a füle tövét, majd a fejemet az övének döntöttem. - Köszönöm, hogy utazhattam rajtad. - búgtam halkan a fülébe, majd Lau is megjelent a színen, meghallva az érkezésünket. Üdvözölt minket, majd rátért az utazásra, milyen volt...azonban hamar témát váltottam. - Kérek egy tollat, meg egy lapot. Meglepett arccal figyelt, majd annyit válaszolt, hogy kajálás közben keres egyet, pakoljunk le, aztán majd utána minden is jöhet. Bevezettem a lovat a karámba, ahol újra elszöszöltem a rohadt nyereg levételével, majd a pókróccal. Mindent a helyére pakoltam, még a kantárt is leszedtem róla, azzal is megszenvedtem kicsit, de sikerült. Odébb mentem, a korábban borjú lakta fakk üres volt, Lau szerint nekem köszönhetően már kint van a nagyokkal. Széles mosolyom előkerült, hiszen boldoggá tett, hogy a törpe már a nagyok társaságát élvezheti. A struccot meg sem kérdeztem, azt önfejűen, saját kezűleg akartam kezelni, nem felnőtt felügyelet mellett...szabályokkal.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Május 13, 2023 8:56 am
Aaron & Aegir
-Arra van idő, amire hagyunk. Ha azt mondom megnézzük, akkor meg is fogjuk tenni.- hangom jelentőségteljes élt kapott, s még tekintetem is felé fordítottam. Nem akartam megmásítani azt, amit már rég elterveztem. Mindent megmutatni, mindent elmagyarázni, segíteni bármiben. Úgy, ahogy az egy apa dolga.- Rég megkellett volna tennem, de előbb a haragod kellett újra legyőzni.- felsóhajtottam, s kicsit erősebben markoltam meg a kantárt, miközben a tájat fürkésztem. A pihenő alatt megírja a listáját, amit egy bólintással nyugtáztam. Jó érzésel töltött el, hogy képes volt ennyire átszelleműlni az egésszel, s reméltem, egyszer majd a feladataival is így lesz. -A templomok különleges helyek Aaron. A hit jelképe, mely reményt ad. Mi nem kaptunk templomokat, de akadtak szerével oltárok, melyek hasonló célt szolgáltak, akár a szobraink. De nem kell egymagadnak odamenni. Bemegyek veled bármiféle helyre amit megnéznél. Tiszteletet adva. Őszinték voltak szavaim. Azokat a helyeket valóban körbejárta a hit, a remény, a bizakodás, hogy ott majd segítséget kapnak valami magasztosabbtól. Valamitől, amihez nincs hatalmuk a halandóknak. Aztán szó kerűlt egy listáról, melybe azok a dolgok kerűlnek, mit meg akarnak tenni az emberek, s rá kellett jönnöm, nekem sosem volt ilyen listám. Nem éreztem szükségét a meglétének. Reméltem, hogy majd előkeresi. -Ha majd előszeded, esetleg kipipálhatjuk azokat, amik benne vannak, és ha szeretnéd persze.-mosolyodtam el, s közben figyeltem miképpen figyeli a fát, hogyan fényképezi le, s ugrásra készen vártam, ugranom kell e, vagy rákiáltani, hogy ne egyen belőle, de nem volt annyira balga hogy megtegye, így az egész jelenet reakció nélkül maradt. Hamar visszajött hozzám, így folytathattuk az utunkat. Nem kellett utánam loholnia, hisz megvártam. Együtt folytathattuk utunk vissza Lau birtokára. Kérdésére összeszaladt a szemöldököm, majd vonásaim megkeményedtek. Vajon el kellene mondanom neki a gyenge pontom? Vajon bízhatok benne? Vajon nem fog majd elárúlni? Vajon mellettem áll szívével lelkével? És vajon miért ég bennem a kétely szikrája? Miért nem jön automatikusan a válaszom? Miért kell rá várnia? Végül csak megszólaltam. -Nem szeretek sokáig távol maradni a víztől. Hogy pontosan mi lesz velem olyankor, az elég képlékeny. A melegebb helyeken nehezebben viselem. Utálom a sivatagokat. Sehol a víz, sehol a megnyugvás. Inkább az elme harca ez. Jön a harag, mely nem talál utat magának, és hiába vagy gyorsabb mint az ember, egy idő után csak a vánszorgás marad. Talán a gyengeség is utat talál, de annyi időt még nem voltam távol. - összeszaladt szemöldököm.- De úgy hiszem, bármire képes lennék, és bármit megtennék hogy visszajussak oda, ahová tartozok. Elhallgattam. Óriási lépés volt, hogy mindezt megosztottam vele. Elmondani valamit, amit eddig senkinek sem tettem. Valamit, ami talán a legnagyobb titkom volt. -Részben ezért is hordok magamnál némi vizet egy palackban.-morogtam az orrom alatt, aztán megvontam a vállam, s mivel nem akartam kitérni jobban a dolgok mikéntjére, inkább kicsit megemelkedtem, majd villantottam egy mosolyt. -Verseny a kapuig?-és már vágtára is fogtam a lovam, hogy egy kicsit átmozgathassam, és persze érezzem a szelet az arcomon, mi hasonló volt mint a vízen, csak az illata volt más. Vágtáztunk, ha benne volt a dologban, ha nem, nos akkor csak egymagam tettem meg a távot eképpen, majd pattantam le a lóról, meglapogatva annak marját, s úgy indultam meg befelé. Ha Aaron is ott volt, akkor persze megvártam őt is, s együtt mehettünk.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Bármit elmehetünk megnézni. Van időnk. - Idő? Egy hét van. Utána visszatérünk a kolostorba edzeni, nem? - javítottam ki az én meglátásom szerint. Hiszen ha visszamegyünk onnantól kezdve talán nincs több ilyen kitérő. Erősebb fokozatra kapcsol és düböröghetünk tovább, elfeledve mindezt. És ez kissé keserű szájízt hagy bennem. Úgy érzem hogy nem haladtam semerre sem. Egyet előre, vissza kettő. A dühöm még mindig ott lapul, csillapíthatatlan, ha megpiszkálnak. Ezt jól tudjuk mindketten. Elég egy szikra, szóval ezen még fejleszteni kell. De előbb utóbb meglesz ez is. - Visszaérünk Lauhoz aztán összeírom egy pihenővel egybekötve. - pillantottam rá, hangom és arcom is komolynak hatott. Nem volt most nálam semmi, amire és amivel írhatnék, szóval azzal várnunk kell... meg összeírom hogy mit merre tudunk megnézni, hol nincsen nagy tömeg. Fogalmam sincs mi lesz a tömegben. Még a hangzavarokkal bajban vagyok. De megoldjuk. Menni akarok. Körülnézni, látni azt, amit még sosem láttam. Megtapasztalni. Meglepett hogy egészen ázsiáig elhozott. Eddig, holott már mióta itt vagyunk ingázva a szerzetesekhez vissza és még csak most... nem fog olyan gyorsan az agyam. De ezen változtatok, mert ezzel nem leszek hosszútávon kibékülve. De az ázsiai kaják egy része baromi jó, ráadásul Aegir szerint a korábban fel lelt étteremben is lehet kapni. Bannyek. Nekem meg gombát és mindenféle földi jót tolt elém. Imádom ezeket, de a felsoroltak igazán különlegesek. Az ízük, az állaguk és a készítése is más. A kutya húst meg nem enném, ha nem tudnám és éhes lennék...nah...- Iiiigen. - húztam el a szám. - Mondasz ezzel valamit. Aki farkaséhes a kakastökét is megeszi... - vágtam egy fintort, hiszen az ilyen dolgokat nem eszem, nincs hozzá gusztusom. A csirke májat és szívét még megeszem, de a többit köszönöm nem. Agyvelő...ahhoz gyomor kell. Isten lévén megadja a tiszteletet. Igen, ez igaz, nem túrja fel a másnak felszentelt helyét. És még csendben is marad hozzá. Ez kicsit elgondolkodtat azért. - Tudod...Eddig senki sem tudott berángatni kolostorokba, templomokba...most sem akarok egyedül önként és dalolva bemenni, de elnézelődni az apáddal, aki egy isten.... az azért egész jó program. - pillantottam felé, a mosoly lemaradt, de a komoly hang is ott lapult, ahogy az is, hogy őszinte voltam. Ő a tanúm rá hiszen, hogy nem hittem benne...öhm...az első találkozásunkig. A bakancslistám hülyeségnek tűnt a haverjaim szerint, Aegir szerint jó dolog. Hogy mi szerepelt rajta? - Már nem tudom. Fogalmam sincs. Nem mostanában írtam. Még valamikor 2020 évelején. Egy sulis feladat volt, amit sosem kértek el... de megtartottam. Valahol otthon biztos meg van még. - vontam vállat, hiszen eddig nem volt fontos. Nah nem mintha annyira létfontosságú lett volna eddig és ezután is, de igaza van. A strucclovaglást tuti kihúzhatom majd. A kisebb nevetését egy széles mosollyal nyugtáztam. Ez jó kedvre derítette? De tényleg nem tudom már hogy miket írtam fel rá. Egy füzet hátulja. Egy olyan füzet, melybe a falfirka terveimet kezdtem el... bandáskorszak. Negatív dolgok közé pakolom, felejtsük el őket. De Aegirnek nincs ilyen listája. Érdemes lenne most elkezdeni egyet? Kitudja. Soha semmihez nincs túl késő. Azt mondják legalábbis sokan. A fát megnéztem, de mivel érdekes hang érkezett a közelünkből, olyan fura vészjósló, így a lovam is felkapta a rá a fejét. Visszaültem hát, majd visszahátráltunk, visszatértünk a többiek mellé. Nem csináltam róla fotót... a lovam haladt tovább. Jómagam pedig lecsusszantam az állatról és vissza szaladtam, hogy képet csináljak a mobillal. Szelfit készítettem, hiszen érdekes fa volt, sőt, még a gyümölcséről is készült egy közeli. Megenni? Nem, eszembe sem jutott ilyesmi, fogalmam sincs mi ez az idegen gyümölcs...nem is biztos hogy ehető. Ezután szaladtam a többiek után, ha nem álltak meg persze, ha megálltak, akkor is igyekeztem, csak könnyebb volt a vissza szálás a nyeregbe. - Ezt már megakartam kérdezni...Van valamiféle kehéd ha nem jutsz tengervíz közelébe hosszú időre? - ragadtam meg a kantárt, eltettem közben a telefont a táskába, azt is a hátamra húztam, majd apára emeltem kék íriszeimet. Figyelmesen követtem az arca vonását, majd teste tartását. Nem akartam többet kutakodni, a fejfájásom lassan megint előtérbe furakodik, félő, hogy erősödni fog ha tovább böngészek.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Május 11, 2023 5:29 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Sikeresen felült az àllat hátàra, s cserében öröm ujjongásban tört ki, mellyel elsőre meglepett, de nem szóltam meg érte. Nem tettem megjegyzést, csak mosolyogva ingattam meg fejem, mintegy jelezvén vettem a jelzést. A lova annyura nem örűlt a hírtelen zajnal, de szerencsére ügyesen megbírkózott vele. Én meg nyugodtan indultam meg, hogy folytathassuk az utunkat visszafelé. Aaron tovább bújta a telefonját, én pedig hallgattam szavait, olykor rá emelve tekintetem. -Bármit elmehetünk megnézni. Van időnk. Eddig szépen haladsz. Ha a rémálmaid is elmaradnak, onnantól kezdve nyert ügyed van!-dörmögtem.- De meglehet az nekik nem csak egy tó. Lehet valami érdekes is akadhat arrafelé. Egy cseppet elgondolkodtam rajta, ha akad egy hely, ami népszerűségnek örvend, talán ha olyan istenség, vagy bármi egyéb lennék, tuti ilyen helyen vernék tanyàt, ám ezt a gondolatmenetet megtartottam magamnak. -Írd össze mit néznél meg a környéken, hovà mennél el, és szakítunk rá időt.-mosolyodtam el bíztatóan, miközben felé fordúltam. Sok dolgot felsorolt, melyet magam is felkerestem, ám akkor nem azért, mert valakinek meg akartam mutatni. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, milyen errefelé, ennyire a kontinensen, egy másik világban, hisz itt semmi sem olyan volt, mint Norvégiában. -Igen. Az is mostanában lesz esedékes. -mosolyt engedtem meg magamnak, majd komoly hangnembe vàltottam. -Ha szeretnêd, megnézhetjük majd. Arra viszont szándékosan nem reagáltam, hová is hoztam el. Számomra nem volt nagy dolog, hisz egyszer a szavam adtam, hogy elviszem világot látni, s azt szándékomban is állt megtartani. Még akkor is, hogyha nem is nézné ki belőlem. Megmutatni a világot, és még talán azon is túl. Olyan csodákat, mit már rég nem látott ember. Aztán valahogy még is csak összeszaladt a szemöldököm, pislogva párat, felé fordítva tekintetem. -Azt hittem tudod hová jöttünk. De örülök, ha örömöd leled benne.-mosolyodtam el egy pillanatra, meglapogattam lovam nyakát. -Egész jók azok a dolgok. Lent az étteremben, ahol a múltkor ettünk, ott is lehet ilyesmit kapni. Persze akadtak, kik nem preferálták a hús fogyasztását, hisz senki és semmi életét nem vesszük el nézeteket vallottak. -A kutyára én sem lennék kíváncsi...bár ha éhes vagy, kérdés nélkül befalnád azt is.- cseppet elgondolkodtam rajta, hisz akadtak régen olyan fajták, melyeket kimondottan azért tenyésztettek, ám jobban belegondolni nem tudtam, és nem is akartam, hisz Aaron tempójában kellett tovább haladnom, bár így is késve reagáltam. -Nincs bajom az olyan helyekkel. Megnézem őket, bemegyek, megadom a tiszteletet.-megvontam a vállam.-Elég ha visszagondolsz, hogy a kolostorban is bemegyek az imaterembe. Igaz nem imádkozom, de csendben vagyok. Sokat jelent a tisztelet megadása is. Sosem gondoltam úgy, hogy nem kell megadnom másoknak a tiszteletet. Sosem romboltam le más istenségek szobrait, bálvànyait, hisz talán ők sem tennének ilyesmit. Bakancs lista. Érdekes megnevezés volt, azokra a dolgokra, amiket az ember megakart tenni még az élete során, vagy egy bizonyos kor előtt. Érdekes kérdés volt, mit eddig még senki sem tett fel nekem. -Nem volt hülyeség. Mi szerepelt azon a listàn?-hangom komolysága a következő pillanatban vàltott, már-már nevetős hangszínt kapott.- A strucc lovaglást talàn kihúzhatod! Elmerengtem egy pillanatra, aztán megráztam a fejem. -Nekem nincs ilyen listám. Talàn soha nem is volt. -végigfuttattam minden gondolatot a fejemben, elmerengve rajta, vajon mi lehetne az, ami fent ékeskedik azon a listán, és nem akar eltűnni onnan, ám nem jutott eszembe semmi sem. Szépen haladtunk az utunkon, vissza Lau birtoka felé, bár annyira nem is voltunk messze a birtok határaitól. -Nem vagxunk már messze.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Elengedni a témát. Bár megtehetném, de minduntalan visszaköszön. Én már rég szélnek ereszteném elhiheti. De valamiért az álmaimban újra lejátszódik mindez. De nem akartam én sem feszegetni. Soha nem kellett volna olyannal jönnöm...ígérje meg, hogy nem tesz bennem rendet. Soha többé nem fogok ilyenben részt venni! De inkább csendben maradtam. Tudtuk mindketten az igazságot. És a mögötte rejlő dolgokkal. De rátérünk a pakolásra, a nyergelésre. Az utóbbi lassú folyamat volt részemről, így mint verseny -amiben Aegir amúgy sem vett rész- elbuktam rajta hamar. Keserű érzés volt, hogy a lövés előtt ilyenekkel nem volt problémám. Most meg? A cipőm megkötésén is agyalnom kell, hogy melyik mozdulattal folytatom. Nevetséges! De nem fogok ezen keseregni! Nem fogok rajta stresszelni. Majd menni fog ha sűrűbben csinálom. A fotók is elkészültek, apa pedig kivezette a lovat a helyről. Figyeltem a távolodását, majd a lovam is megindult a másik után. Felszaladt a szemöldököm, majd körül néztem a földön, hátha hagyunk itt valamit, amit vinni kéne, de megvoltunk rendesen az elpakolással. Gondolkodni azon, hogy hova is mehetnénk el... utánuk cammogtam, apám már fent ült a nyeregben, elkaptam a lovam kantárját, majd sétálva tettem pár lépést vele apa mellett. Elgondolkodtam, hogy mihez lenne kedvem itt Bhutánban, vagy Chittagongban...van-e valami amit itt lehetne-e kezdeni...egy olyan nyelvű országban, melyet nem értek és még az írásuk sem olvasható részemről. Csináljunk valamit? Nézzünk meg valamit? Rengeteg kérdés foglalkoztatott, de aztán a lóra pillantottam és a nyeregre...fel kellene ülnöm rá. Körül néztem, de nem volt semmi segítségem ehhez, se egy kidőlt fa...de a kidőlt fa! De hogy ennyire béna legyek? Aegir mit szól majd? Nem könnyíthetem meg mindig a dolgaimat. Nem finnyáskodhatok városi suhanc létemre, mikor vért is láttam már. Meg hát egy tengeristen gyerekeként csak nem adhatom alább. Megállítottam a lovat némi gyaloglás után, kifújtam a bent lévő levegőt... - Ne stresszelj rá... - mondtam magamnak bíztatóan alig halhatóan, meg kellett hogy nyugodjak némileg, hiszen az állat is kezdte érezni a feszültséget. Meglapogattam a nyakát, majd vettem egy nagy levegőt, egy nagyobb mozdulat, feltettem a lábam a kengyelbe, majd egy nagyobb lendülettel ültem is fel a nyeregbe. Felcsillantak a szemeim, elengedtem a kantárt, majd az égbe emeltem a kezeimet nyitott ujjakkal és boldog arccal felcsattantam örömittasan. - SIKERÜLT! EZAZ! A lónak bezzeg túl hangosra sikeredtem, el is felejtettem, hogy lehet nem kellene hangoskodnom, meg is ugrott alattam, keringőt játszott. Egy pillanatra megrémültem, nem is tudtam hova kapjak hirtelenjében. Hamar megkaptam így a kantárt, hogy nyugtatni próbáljam. Mikor lenyugodott, csak behúztam a nyakam, és elhúztam a szám. - Bocsi.... - suttogtam bár leginkább a lónak, meg magamnak is. Apára pillantottam, bólintottam egyet, majd elmosolyodtam. Büszke voltam magamra? Öhm, nem... nem volt tökéletes egyik sem. De sikeres volt az eddigiekhez képest. Apát követve indítottam meg a lovat, közben előszedtem a mobilt, hogy a térképet böngésszem. Hogy milyen programok vannak, vagy lesznek mostanában. Vagy bármi látványosság akad-e, amit érdemes meglátogatni. - Chittagongban akad egy Foys lake nevezetességű valami, de csak egy hatalmas tó van, amin hajókázni lehet... Vallási helyek is akadnak, templomokkal meg sétálási lehetőségekkel... az egyiknél vannak teknősök. Ókori romok. Erdők. Strandok. De...Dhakkában van egy híd amit esténként kivilágítanak. Az elég érdekes... - soroltam fel lassan azokat a dolgokat, amiket hirtelenjében találtam. - Szép hosszú autóút Dhaka városának közepén a vízi tó és a hidak körül.... - leengedtem a telefont és apára néztem. Elmerengtem. Elidőztem rajta, majd felszaladtak a szemöldökeim ahogy agyaltam és olvastam az alábbi dolgokat. Leesett egy két dolog azért egész időben. Átfutott az agyamon, hiszen Banglades...nem ép Osló mellett van és nem is Egyiptom mellett közvetlen. - Ázsiában vagyunk! Elhoztál Ázsiába! - döbbentem le halkan. Nem tudom hova gondoltam elsőnek hogy vajon merre lehetünk, mikor érkezésünkkor egyiptom vizét szeltük át. Pedig már mondta is a város nevét, meg voltunk is a helikopterrel is, de nekem még nem tűnt fel hogy melyik országban vagyunk. Csak most, hogy utána járok a dolgoknak. - Meg kell kóstolnunk a tibeti gőzölt batyukat... meg a Húsos-csípős üvegtésztájukat... de kutyahúst nem eszek... - nem néztem vissza a mobilomra, ezeket lehet erre felé kapni, nálunk Osloban van egy kis bolti árus az élelmiszerüzletben Kiwiben, ahol ilyeneket csinálnak. Ezeket imádom, csak nem mindig jutottam el oda. A Koi Sushi is hasonló, csak kisebb az adag. - Holdújévi ünnepség nem mostanában lesz, nem? Akkor szoktak sárkányt táncoltatni. - eltettem a mobilt vissza a táskába. Figyeltem a terepet, a madarakat, de mintha sokkal csendesebb lenne most, mint mikor megindultunk. - Gondolom te nem nagyon akarsz templomokba, ima helyekre járni, ahol nem téged imádnak... - érdeklődtem csendesen, nem pillantottam apára, a ló fejét figyeltem, majd kicsit gyorsabbra vettük a figurát. - Ha visszaérünk a farmra...szerinted Lau megengedi, hogy felüljek a struccra? - nah nem mintha a hülyeséghez kellene engedély, hiszen sutyiba is simán megcsinálom. Őrültség? Nálam nem, inkább próbatétel, adrenalin löket... - Sajtot viszont még sose csináltam... - vontam vállat majd az égre pillantottam. - Neked van bakancslistád? Olyan célelérés, élményekből való legalább egyzseri megtétel. Nekem volt egy tavaly...előtt azt hiszem. Tizenkét tételes volt, de a fene sem emlékszik már mi volt benne. Az akkori haverjaim hülyeségnek titulálták... nem volt az! - megeredt a nyelvem, többet beszélek mint mikor elindultunk erre az útra. Lehet megun majd még. De akkor inkább ne...akkor inkább kussolok. Úgyis sok a látnivaló erre, akad amit még meg sem néztem magamnak az idefele úton. Állatokkal találkoztunk, de nem olyan sokkal, mint amire számítottam. Elefántok még nem állták utunkat. A figyelmemet közben egy piros bogyós fa terelte el, így arra irányitottam a lovat, kicsit beelőzve az öregemet és a fa termései alá sétáltunk. Az az átkozott kíváncsiságom előtérbe szorult. Új dolog, új színek és új formák a tájban. Felálltam lassan a nyeregben, a ló türelmesen várakozott, magam pedig így elértem a gyümölcsöket. Sok piros, apró gyümölcs egy helyen. Egyensúlyoztam miközben figyeltem azokat...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Május 09, 2023 5:34 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Helyesen cselekedtem. Tettem, amit tennem kellett, s cserében nem vártam semmit. Nem tettem szemrehányást, nem követelőztem. Egyszerűen csak megpróbáltam, aztán majdnem végzetes kudarcot vallottam. Elakartam hessegetni ezeket a gondolatokat. Nem akartam, hogy itt és most újra felszínre kerűljön az a sok szarság, mi jóformán alig néhány hét tàvlatàban történt. -Megtörtént, és mögöttünk van. Nem tehetünk azért semmit, hogy visszaforgassuk.- vonásaim elkomorodtak.- Engedjük el a témát. Nem akartam tovább azzal foglalkozni. Nem akartam újra és újra tépelődni, hogy mi lett volna ha! Még is akaratlanúl újra és újra előkerűlt. Mi lett volna ha...? A hülyeség egy dolog, mely mindannyiunkat érint. Kit jobban, kit kevésbé, de folyamatosan jelen van az életünkben. Balgaság lenne azt mondani, én sosem voltam az, és nem is leszek talán. Minden ott van a lehetőségek végtelennek tetsző tárházában. Az ölelése meglepett, hisz nem olyan sűrűn fordult elő, hogy ilyesmit tegyen. Elenyésző. Meg aztán férfi szemmel, talán nem is tűnik olyan grandiózus dolognak, ám még is volt jelentősége. Őszinte, és tiszta. Szívből jövő, ami részemről sem maradt viszonzatlan. Az edzések felfüggesztése a hétre, meglehet csak ego kérdése volt, ám még is úgy láttam logikáját, ha nem tudom megmutatni rendesen miképpen bűvészkedjen a vízzel, vagy épp hogyan védheti meg magát vele, akkor érdemtelen, s pusztán mese szinten mozogna. Bár lehet, csak én láttam másképp a dolgokat. A pakolással nem haladtunk olyan gyorsan mint azt szerettem volna, de legalább segített. Elevenen élt bennem a kép, mikor ilyesmire semmivel nem tudtam rávenni. Apróság az óriási végtelenben, ám még is hatalmas előrelépés volt. Mikor elhúzódott átöltözni, nem fordultam felé, szinte nem is vettem róla tudomást, csak tettem a dolgom, s elpakoltam mindazt, aminek a természetben nem lett volna helye, majd jöhettek a lovak. Mindenki a sajátját. A szem kéz koordinációján még dolgoznunk kell, s el kellett volna járnia a rehabra a végtelen ellenkezés helyett, de megoldjuk. Dolgozni fogunk rajta, s idővel majdnem minden olyan lesz mint volt. A majdnem minden, ide tökéletesen megfelel, hisz nem akartam a csatározásokat. Nem akartam, hogy azt gondolja, az úgy volt jó. Gondolhatná, hogy megakarom változtatni a komplett lényét, pedig az igazság csak annyi, hogy segíteni akartam. Segíteni, hogy élhető életet tudjon maga mögött. Miután megvoltunk a lovak felszerelésével, felpakoltam a málhát is, s míg ő letelepedett az állat mellé, vetettem rá egy pillantást. Nem tettem megjegyzést, nem nevettem ki, akkor sem, mikor a pokróccal szórakozott még a nyergelés előtt. -Nem verseny volt fiam! Idővel jobban is mennifog. -bíztató mosolyt engedtem felé, finoman lapogatva meg lapockáját, aztán még egyszer ellenőriztem, hogy mindent elpakoltunk e, s elkezdtem kivezetni a lovamat a kis tisztásról, ahol addig voltunk, majd némivel odébb felültem a nyeregbe. -Gondolkodj tovább miket néznél meg. Keresgélj. Ebbe a pár napba sokminden belefér.- megdörgöltem lovam nyakát, aztán mozgásra bírtam.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Segítettem. Rengeteget. Az addig oké. De ajándékkal meglepni az miatt. Kurva nagy ajándék amúgy, mert imádom a kütyüket, minden olyat ami PS. Nintendo. Megérdemelhettem? Fogalmam sincs. De ő mégis úgy látta. Ami pedig a lelépését illeti, a kirándulást nem érdemeltem meg. Jogos. Rendben, hiszen köcsög voltam vele, így megérdemeltem, hogy magamra hagyott és nem mehettem el a túrára. Vajon lesz még ahhoz hasonló veszekedésünk? Vajon lesz még olyan, hogy elhúz melegebb éghajlatra? Nem akarok szóváltásba keveredni vele, de sajnos ezt nem tudom megígérni neki. Nem akarom elzavarni többet. Azt sem akarom, hogy olyanba menjünk bele, mint ez az egész, hogy nem nyúl belém, nem gyógyít meg. Hiszen megszegte, meghaltam, életben tartott rúnákkal. Haragudni emiatt? Mert megszegte a szavát? - Nem ítélkezem. Nem csak azért, mert megszegted...nem szegted meg. - ingattam meg a fejem hamar, de mégis súllya volt neki. - A gyereked vagyok. Neked van nagyobb felelőségérzeted...sose ítélnélek el emiatt. Helyesen cselekedtél. Döntened kellett egy pillanat alatt. - olyan miatt ítélni el, amit én erőszakoltam rá...inkább engem kellene elítélni ilyen miatt, hiszen milyen hülye dolog volt mindez...ne tegyen bennem rendet...többet nem teszek ilyet felelőtlenül. - Hülye voltam... - vallottam be mindezt keserű érzéssel, bár ezt eddig is tudtam, bár az önzőségem volt eddig nagyobb hangsúlyban. Hallgattam amit mond, rápillantottam, hiszen igaza van. Nem azért mert isten, mert az apám...kezdem megérteni az egészet. Nem csak én létezek, más is létezhet és máshogy gondolhatja. Megszegni valamit, amit nem gondol helyesnek az ember...hogy a másikkal jót tegyen. Ő tette helyesen akkor nap. Többet felelőtlenül nem kérek tőle ilyet. Neki ezzel nagyobb fájdalmat okoztam. Visszaszívni nem lehet, a bocsánatkérésem ehhez édeskevés. Jóvá tenni? Fogalmam sincs. Nem tudom lemosni magamról. Ott fog égni mindkettőnkben míg élünk. Nem felejtjük el. Ahogy azt a borzalmas napot sem. De a legkedvesebb emlékekkel el lehet nyomni őket. Ami pedig a nyaralásunkat illeti...nem akar folyton nyaggatni, kell a pihenésre szánt idő is, ami nem a semmittevésből áll. - Nincs bajom az edzési terveddel sem. Élvezem minden percét. - szólalok meg végül, azt nem kell elmondanom ugye, hogy több időbe telik sok dolog, de szívvel lélekkel és némi haraggal de megcsinálom az utasításait. Az edzés jót tesz, a képességem fejlesztése pedig szükséges volt. Ha nem lépjük meg...talán nagyobb bajok jöttek volna. Talán kirobbant volna a kezelhetetlenségem miatt. Apa előre látó volt. De valóban, ha már félisten vagyok, akkor a képességeimmel éljek együtt. Ő is megölelt, kellemes volt a pillanat, ugyan nem akartam érzelgős lenni, de apa kihozta belőlem már sokadjára. Nem bántam. Így legalább tudom, hogy létezik ez a felem is. És ő mindezt hamarabb tudta, mint bárki más. Mindent megnézünk, lesz időnk rá. “Ezaz” mozdulatot tettem erőszakosan behunyt szemekkel, de tudtam persze hogy hova fogunk hajókázni. Vele akartam tartani oda is. Szóval nem akartam egyedül hagyni és egyedül sem akartam maradni. Bár ő sem akarna egyedül hagyni valahol órákra ebben biztos vagyok. Még nem vagyok 100%-os. Apa pakolni kezdett, figyeltem a mozdulatait, a pakolásait, hogy mit hagy ott, mit hova pakol. Bekaptam még pár falatot, hiszen nekem is nyergelnem kell azt az állatot. Bólintottam, megrágtam a falatot, majd összecsomagoltam az ételt és visszaraktam a táskába, ahonnan Aegir előszedte. Zavaróvá vált a vizes göncöm, így a táskámból előszedtem a váltásruhát és leszedtem a vizes nadrágot. Az alsót is ki kellene... a sátorban nem tudom kényelmesen.... a zavar ott égett az arcomon, szóval kicsit odébb mentem, ahol takar valami bokor. Bár fogalmam sincs az istenek mennyire hajlamosak a másik nemre kattani, apámból ezt nem nézem ki, de én szégyenlős vagyok. Alsó le, másik fel, majd a többi is a helyére került. Ahogyan friss póló, zokni is került rám, a cipő meg...vizes volt. Nem vettem vissza azonnal. A vizes göncöt visszadobáltam a táskámba, majd megszáradnak valahol. Most nem izgat a dolog. Csak ruhák. A mobilomat közben letettem a táskára, megnézve rajta az időt is. Akkor a nyereg...figyeltem apa mit pakolt fel elsőnek az állatra. A pokróc. Megragadtam és az állatra tettem, de amaz nem értett egyet és a fogai közé szette és lehúzta magáról. - Hé! - háborodtam fel széttárt kezekkel, majd oda léptem a fejéhez, hogy elszedjem tőle az ellopott cuccot. Prüsszkölt egyet, majd rám nyerített, mintha kiröhögne. - Rohadtul nem vicces... - mormogtam miközben visszaléptem az előző helyre és újra megtettem a mozdulatot. A ló ugyanúgy leszedte. Mozdulatlanul álltam és figyeltem a takaró hűlt helyét, a kezem ökölbe szorult, az állkapcsom is összepréseltem. Szórakozik velem... egy ló. Megszívtam az orrom, kicsit felszaladt a dühöm, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy én akarom. Újra elvettem tőle a rongyot egy mozdulattal, elszedtem a kantárt is a fától és elvezettem az állatot kicsit odébb az eddigi helyéről. Megállítottam, majd ott terítettem rá. Legelt, nem szedte le magáról a cuccát. Így a nyereghez léptem hogy feltegyem rá...feltettem, nézegettem, hátrébb álltam... félrebillentett fejjel figyeltem pár másodpercig. Aztán apa feltett nyergére tekintettem. Fordítva? Óh hogy az a! Megint odaléptem és megfordítottam hogy helyesen legyen felrakva az állatra. Aztán megnéztem megint, hogy mit kell rajta igazgatni. Apa feltett szerszámait és nyergét figyeltem. Felcsatolni... Sóhajtottam, két kézzel belesimitottam a fejemre, majd neki álltam a csatolásnak. Finom mozdulat, ám nem tudtam áthúzni sokadjára sem. Hűvösen figyeltem és nem vettem tudomást arról, hogy meddig is tart a művelet. Nem vagyok béna, csak most a probléma a fejemben van... végül sikerült a dolog és áthúztam. Megnéztem újra, hogy mennyire kell meghúzni azt, majd meghúztam az én lovamon is a nyerget. Végig néztem rajta, majd megkönnyebbülten ültem le az állat mellé. Amaz meg pisilni kezdett. Felvont szemöldökkel, meglepetten figyeltem a műveletet, majd nevetni kezdtem. Megpaskoltam az állat oldalát, miközben felálltam mellőle, de amaz csak odébb ment. - Rohadt sokáig tartott... - mormogtam a telefonom óráját megnézve. Apa előbb felnyergelte az állatot, mint én. Tíz perc előnye van basszus. - Tíz perces előnyöd van... majdnem tizenkettő... - jó, nem verseny volt ezt tudom én is, de sokáig tartott ez az apró dolog... ami neki sec pecc alatt kész, az nekem órákig eltart. A telefonommal lefotóztam magamat és az állatot, majd apáról is készült egy fotó, a mobilt végül a táskába tettem, amazt pedig a hátamra.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Május 08, 2023 12:44 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Jelen állás szerint, ami neki jómúltkor, az nekem elég régen történt már. Valahogy mégsem gondoltam úgy, hogy replikáznom kellene, vagy acsarkodni. Vajon tényleg a megszokottól távol, és a rutinból való kirángatás volt az, ami segített rajta, és szálltak vissza az emlékei lassanként, vagy egyszerűen csak a közösen eltöltött idő az ami segít? Akartam, hogy minden rendben legyen, hogy ismételten teljes életet élhessen, ám nem ilyen áron. A kín mi beléhasított ez alkalommal, még számomra is fájdalmasnak tűnt! Úgy éreztem, a legjobb lenne végetvetni neki, hagyni az egészet, hogy egy napon arra ébredhessen, nyugodalmas környezetben, hogy emlékszik. Emlékszik mindenre. -Segítettél. Igen. Nem tudod, de rengeteget. -megengedtem magamnal egy apró mosolyt, ami nem volt igaz hosszú életű, és annyira vidámnak sem nevezhettem, de ott ékeskedett arcomon egy ideig.-A tàvollét meg...nem a személyem megvonása lett volna a büntetés, hanem hogy nem viszlek magammal. -ráemeltem tekintetem, hallgattam jódarabig, s mikor újfent megszólalt, egy pillanatra összeszaladt a szemöldököm, aztán vonásaim elkomorodtak. Emlékeztem rá, mikor megesketett, hogy nem teszek rendet benne. -Közvetve, deegtettem...megszegtem már régen. Vagy a rövid halálod volt az, mi feloldotta ezt az egészet, de ott voltál a karjaimban, én tennem kellett valamit. Adtam hát egy rúnát, ami megőrzi az életed, és nem hagy meghalni. Majd a műtétek előtt is.- elhallgattam pár pillanatra, majd megingattam a fejem.-Döntsd el magadban megszegtem e a szavam mire megesküdtem. Döntsd el, és ítélkezz ha akarsz. Ma sem cselekednék másként. Elcsendesedtem, bár amúgy sem kiabáltam. Még is, valahogy jólesett ezt az egészet elmondani. Elmondani, és túllenni rajta, mêg akkor is, hogyha a "megsemmisülés" teljes mértékben felülírta a dolgokat. Fogadalmakat, és hasonlókat. -Hiába kér ilyesmit az ember. Akinek fontos vagy, nem fogja tudni megállni, hogy ne tegyen valamit. Vagy ha még is, akkor igazán végső esetben, mikor tenni semmit sem lehet. De tudod, akadnak pillanatok, mikor meg kell szegni a szabályokat, és az egyezsêgeket. Van mikor el kell fordúlni, és azt tenni, amit a szív diktál.-emeltem rá tekintetem, aztán csendben pakoltam tovàbb, mit addig félbehagytam a kis ájulása nyomán. Szerencsére nem hagyta annyiban a keresgélést, szóval valóban érdekelte a dolog. -Ez a pár nap ilyesmire lesz szánva. Nem nyaggathatlak folyamatosan! -körbeforgattam szemeim. -Néha hagynalak kell lazítani, mert teljesen kifogsz égni. Közben sikeresen elpakoltam a sátrat, a helyén csak a kitaposott fű maradt, mi majd idővel szépen helyre fog jönni. Az ölelés egy cseppet váratlanúl ért, és azonnal nem is reagáltam rá, ám pár pillanattal később emelkedtek karjaim, s magamhoz öleltem, viszonzásképen. Jó érzés volt. Kellemes, s talán egy cseppet még szívmelengető is, hisz nem is olyan rég, még ez az egész elképzelhetetlennek látszott. Nem tartottam magamnál túl sokáig, csak míg neki szüksége volt az ölelésemre, aztán megköszörültem a torkom, megengedtem magamnak egy mosolyt szavai nyomán, s bólintottam egyet. -Megnézzük mindegyiket! Lessz rá időnk. Az utolsó nap estéjén szàllunk hajóra, és megyünk vissza a szigetre.- duruzsoltam magam elé, szándékosan nem emeltem fel tekintetem, nem mondva ki kihez is megyünk majd, hisz anélkül is jól tudta. Elpakoltam a maradékokat, a forgácsot nem szedtem össze, hisz idővel lebomlik majd, hisz semmi vegyszert nem használtam a fához. Majd le lesz kezelve valahol, ha szükség lesz rá, ez meg lebomlik, és nem hagy maga után nyomot. -Ha jóllaktál, akkor nyergelheted a lovadat, és készen állunk az indulásra. - közben már kaptam az enyémet, hogy a lóhoz oldalogva szépen ráhelyezzem a nyerget, és minden egyéb szerszámot.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Vigyázni rám. Ez miatt nem akart piheni sem aludni. Hogy mindezt megtegye. Vigyázzon. De alvás közben miért kell vigyázni rám? Bár ez egy olyan szó volt, mely csontig hatolt, nem fájt, de kellemesen végig bizsergett rajtam. De vajon őrá ki fog vigyázni? Én. Én akarok rá! Egy apró mosoly ott bújkált szám szegletében attól még. Bár szégyellhetném a dolgot, hogy miattam nem pihen, azonban nem fogom se bánni, sem szégyellni. Fontos vagyok neki, ő így is képes kimutatni mindezt. Szeretet és törődés. Ő a minta példánya ezen szavaknak és tetteknek. És amit képvisel. Apa. Szülő. Mindennek lenni borzasztó nehéz lehet. De ugyanolyan könnyed, mint...mint a vízben úszni. A békét szereti, így a könnyedség felé hajlik a szíve és lelke. A polipot megnéztem magamnak, majd visszanyújtottam, de ő csak ráhajlította az ujjaimat. Tartsam csak meg. Komolynak tűnt. Nem akarta magánál tartani. Visszahúztam a kezem, majd kinyitottam az ujjaimat, hogy újra lássam a faragást. Apró mosoly, majd visszacsuktam rá az ujjaimat. Keresek neki valami helyet, ahol jó lesz neki. Lehet olyan kabala lesz, mint a tesó csillaga. Mindig és mindenhová. Az edzést most nem tudná olyan jól venni, szóval szeretné hagyni. Beleegyeztem és választottam az általa felsoroltakból. Átlagosnak lenni nem vészes. Unalmas, de szórakoztató. Ahogy felnevetett a megjegyzésemre úgy pillantottam rá kedvesen. Még sosem láttam így nevetni. Vagy csak nem emlékszem. De nevet. Ez jó, nem? Nem nekem. Neki. Ez megint egy másik oldalát mutatja meg számomra. Elmosolyodtam lágyan, mégis kisebb vonal görbület volt csupán. Jól érezheti magát velem? Vagy unalmas? És inkább visszamenne...haza? Ezernyi kérdés, melynek megválaszolására csupán a feltevése lenne a legegyszerűbb, de csendben maradtam. Nem tettem fel kérdéseket. Foglalkoztatott a program kérdéskör, vajon merre kapcsolódhatunk ki mint apa fia. Nem bántam hogy fiatal arcát nevezhetem az apámnak. Kedvelem. Sőt! De azt mostanában nem mondtam...sőt... mióta elvitt...öhm elrabolt 3 napra a tesóval valami edzésre, valami összecsiszolódás néven, azóta nem mondtam neki hasonlót. Majd egyszer. A mobilom kibabrált velem, fájdalom hasított az elmémbe az emlékek előjövetele közben/miatt, majd szépen padlót is fogtam. Az egész nem tarthatott tovább mint 3 vagy 4 perc, a szemeim felnyíltak, kinyögtem valamit, hogy miért kell fájnia. Apa szavaira a férfira pillantottam. Aggódott. Megint felfalta a félelem, hogy akár el is veszíthet. Felültem, próbáltam lassan, majd megdörzsöltem mindkét kezemmel a szemeimet, aztán úgy néztem megint az istenre. Az ölembe ejtettem a kezeim. - A jó múltkor haza hoztál egy ezeréves csodát. Vagyis hát a számomra az volt az a nintendó... azt mondtad a segítségemért kaptam. De megsem érdemeltem, hiszen felbosszantottalak. Megsértettelek...jól tetted hogy megbüntettél a távolléteddel. - feleltem csendesen, mikor lassan kitisztult a látásom végre. Magam elé meredtem, majd újra apára, a kékségeibe mélyedtem. Sosem akartam kitúrni anya mellől. Ezután sem fogom hát. Hogy jött ez ide? Emlékszem az Írországi mesére. Legalábbis egy részére. Az a bálnavadászos dolog, hogy kiakart nyírni, még nagyon nem rémlik. - Aegir. Amit megígértettem veled...hónapokkal ezelőtt...az Íreknél...hogy ha bármi is adódna, soha nem raksz bennem rendet...visszavonhatod azt. Vagy ha ez nem is megy, akkor így... bármi is történjen... velem...tégy ahogy jónak látod. - hangom halk volt, túl komolyan csendült fel, az isten feléhez akartam megnyílni, hiszen megígértettem vele sok dolgot, ám lett belőle rengeteg nehézség. Bonyodalom. Ám most visszavontam a szavam. Nem akarom hogy mindez roncson a dolgokon. Ha segíteni akar, akkor segítsen. Bár lehet hogy az a halálomkor az az ígérete megszűnt, hiszen nem tudott rajtam segíteni. Halott voltam és egy halottnak megtartani egy ígéretet... - Soha többé nem akarok ilyet. Nem akarok ezzel neked sem problémát. Kurva nehéz lehetett, de az önzőségem erősebb volt akkor nap. Sajnálom! Nagyon sajnálom! - hajtottam le végül a fejem, hangomon keserűség szaladt végig. Felelőtlen voltam és kitettem őt egy ilyennek. Többet nem akarom hogy szarul érezze magát, mert nem gyógyíthat meg, hogy szenvedni lát. Bár...meggyógyított már többször, mióta úton vagyunk, szóval lehet az az egész már rég nem él. De akkor is, velem együtt ő is szenved most. Látott meghalni, látott szenvedni, látta a véremet, látta miképpen műtenek meg...most látom csak át igazán a dolgokat...bár az emlék a műtétről még sehol sincs...a szavai alapján durva lehetett. Csupán egyetlen egy gyors mozdulat, miben a kettőnk között lévő távolságot betömöm mindezzel. Az egyik kezem a vála fölött, a másikkal azalatt vonom magamhoz. A lapockáján landol mindkét tenyerem. Állam a nyakához kerül, megszívom az orrom, ezzel együtt is érezni akarom őt. Még a szemeimet is lehunyom. Elfordítom a fejem, hogy az állam ne okozzon neki fájdalmat. Persze csak ha megengedte az ölelést, ha eltaszított...megértettem és felfogtam, nem kívánja a dolgot. Bár mindkét esetben megszólaltam. - Dakában van két hely is amit megnézhetnénk. Egy emlékmű a tüntetések során meggyilkoltak emlékére hoztak létre és egy erőditmény...az utóbbit 1678-ban kezdték el megépíteni... - hoztam fel a témát, miközben lassan eleresztettem, vagy épp csak őt figyeltem komoly ábrázattal. Jó persze, nem itt van egyiksem az erdő mélyén a dzsungelben, ezekhez el kell mennünk Bangladesh buriganga folyójához. Az sem kis mutatvány lesz. Tele lesz emberekkel, meg fogok közben halni, de látni kell ezeket.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Május 06, 2023 9:29 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Mi volt a célom? Az igazat megvallva, valóban nem akartam aludni. Nem akartam egyebet, csak vigyázni az álmát, amiről mindketten tudtuk, hogy mennyire nyugtalanok voltak mostanában. -Vigyàzni rád.-vallottam meg végűl őszintén. -Vegetálni nem akarnék. Kellemetlen érzés egy idő után. Elcsendesedtem, hisz nem akartam tovàbb magyarázni. Az én részemről bőven elég volt annyi, hogy elmondjam vigyázok rá. Ha ki nem is mondtam még, de bizalmam szépen lassan elkezdett visszaépülni irányàba. Régebben kiüldözött volna a világból, ha megpróbálom esetleg felkelteni egy ilyen látványért, ám lehet akadt némi előrelépés, és bizony helyet kaptak a természet értékelésére, és annak csodáira szánt percek. Átnyujtottam neki a kész művet, hagytam had szemlélje, keresse benne a formát, ami persze az én lelki szemeim előtt megelevenedtek. Láttam tekergőzni a csápokat, miképpen rántalak le hatalmas hajókat, s irdatlan erejükkel zúzzák azokat össze. Aztán miután visszaadta, én megingattam fejem, majd ràcsuktam ujjait. -Tartsd csak meg!- nekem csak arra kellett, hogy kitisztúljon a fejem, hogy gondolataimban legalább pár pillanat erejéig ne kavarogjanak hatalmas tapasókorongos csápjai. Ha eltette, végignéztem a folyamatot, ha nem hát akkor csak letettem egy fadarabra, majd otthagytam. Nem nyúltam felé többet. Emlékezett, mit mondtam akkor. Szinte pontosan visszamondta szavaimat. Emlékezett, s én tisztán láttam azt a pillanatot. Végigkísérni egy úton, ami hosszabb lesz szerencsére, ami nem csak pár évből fog majd állni. Végig vinni az úton, amiből ennél többet nem akartam nélküle eltölteni. Az én gyönyörű tavirózsám...életem legcsodálatosabb döntése. Szó nélkül hagytam, s csak egy bólintás volt feleletem mindarra mit mondott. Azt választottam, ami közelebb van hozzá, ám még is olyan távol, és megfoghatatlanúl. -Igen tudom, de most nem tudnám a megfelelő formámat hozni, és nem tudnék mutatni sokmindent.- magyaráztam, majd kicsivel később elhallgattam, s figyeltem őt. Mit csinál, merre fordul, s mit mond. -Strand! Rendben!- villantottam egy mosolyt, ami persze lassan kiszélesedett, majd nevetésbe csapott át. -Azt én sem akarom.-megkapartam tarkómat, s mosolyom nem tűnt el.-De a struccolat biztos megnézheted. Csendben figyeltem, aztán az étel maradékára emeltem pillantásom, elvettem egy szelet sajtot, kicsit forgattam kezemben, majd haraptam egy falatot. -Biztos akad valami a közelben.-morfondíroztam egy kis ideig, aztán rábólintottam.-Ha van kellő jelerősség, akkor biztos gyorsabban kideríted majd. A város nevét megmondtam, aztán egy ideig még ott ültem, aztán elkezdtem összecsukni a sátort, míg ő böngészet, ám az egész nem tarthatott sokáig, hisz a földre kerűlt, én pedig odaugrottam mellé, ellenőriztem minden életjelet, mindent mi arra utalhatott, hogy rendben van e. Hosszú, nagyon hosszú percek voltak ezek. Alig bírtam megállni, hogy ne rázzam meg, ne moccanjak oda hozzá mégjobban, hogy ne fogjam szorosan a ruháját. Mellkasom hevesen emelkedett, és sűllyedt egész addig, míg meg nem moccant. Akkor aztán elengedtem, megköszörűltem a torkom. -Nem kellene fájnia...-mondtam némi krákogás közepette. Reméltem, idővel az egész végetér majd, és nem lesz több szenvedés az életében az emlékek által, meg egyáltalán sem.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Apa is azon a vonalon halad, ahol én. Anya örülni fog bármit is küldök számára. Hiszen én teszem meg és mivel eddig nem küldtem, így most küldök neki valamit. Valamikor. Az állatok sokasága is felkeltette a figyelmem, a sok színűségük is, szóval... amit eddig nem láthattam, azt most élőben megtehetem, megnézhetem. Megtapinthatom. Persze csak apa felügyelete mellett. Az hogy nem az alvás és nem is a pihenés volt a célja, csak meredtem rá, hátha kiböki, hogy akkor mégis mi... - Akkor csak a vegetálás? - az se nem alvás se nem pihenés...bár fogalmam sincs milyen mélyen volt ebben az alvásizében amiben ő volt. Aludt egyáltalán? Vagy mivel foglalatoskodott? Túl sok a kérdésem! Megint. - Amúgy akkor mit akartál csinálni pihenés helyett? - újabb kérdés melyre talán nem is kapok választ. Pedig kíváncsi vagyok eléggé. Tolakodó sem akarok lenni, hiszen ha nem rám tartozik, nem erőltetem tovább. Tudok visszább venni a kérdésekből és abból is hogy minden is érdekeljen. A tenger és ez...más közeg mindkettő. Igen, észrevettem azt is, hogy másabb és azt is hogy nincs hatalmunk felette. Olyan...olyan átlagos. Olyan snassz. Tökéletes. Az átöltözésre nem ugrottam, hogy azonnal cselekedjek, nem tartottam fontosnak, ő se hinné hogy megfáznék ettől. Szóval nem kapkodom el a dolgokat. A napfelkelte megmutatása előrébb került, hiszen lemaradt róla és ő is ugyanazon van mint én magam. - Igen. Minden reggel hajlandó vagyok felkelni ezért a látványért. - ezt többféleképpen értelmezhetjük, de valóban úgy is gondoltam. Nem kívánom a halálomat, minden reggel felakarok kelni, hiszen élni akarok. Nem akarok az álmomban ragadni és sokat aludni sem akarok, hogy mindenről ne maradjak le azért. No meg a történetei sem piskóták, így azokat is végig hallgatnám mindig, aminek ő is örült. Igen, remek dolgok vannak az életében, az életben, amikről lemaradtam, vagy túl későn születtem. Annyira klassz kalandokat élt át, hogy szavakba sem tudom önteni. Eszegettem, bár inkább csipegettem, hiszen este degeszre ettem magam, Aegir még mindig nem volt hajlandó enni. Sem velem, sem másképp. Nem erőszakoskodtam, elfogadtam. Másképen működik mint én. Az átnyújtott darabért finom mozdulattal fogtam rá, majd forgatni kezdtem, hogy lássam az alakot, hogy mit merre húzott, vágott... láttam benne a polipot, csak idő kellett mire az agyam fel is fogta. Fel is tudta dolgozni lassacskán. Csak kellett úgy egy percnyi idő, csend. Apára pillantottam, majd visszanyújtottam. - Ügyes vagy. - dicsértem meg a kézügyességét, hiszen nem gondoltam volna hogy ilyesmit is tud. Bár sejthettem volna, hiszen sokat megélt már. De ez igazán szép faragás. Ha már faragás, a totemek is hasonlóak, csak azoknak van némi jelentésük is. Azt hiszem. Érdeklődtem felőle, bár sok mindent nem is tudtam meg róla, mert apát nem különösebben érdekelte ez a fajta dolog. Életvitel. Nem agyalt a totemeken még sosem. Túl szeszélyes. Elcsentem újabb falat kenyeret a szárított hús mellé, majd úgy figyeltem miképpen hagyja abba a faragást. Nem válaszoltam a kérdésére, mert magam sem tudom milyen totemek vannak. Vagy hogy mik a jelentésük. Azt tudom, hogy szereti a szabadságot, ha nincs egy helyhez lekötve, de a szíve máshová húzza. Erről pedig már beszéltünk. Igen. - A bálnavadászos nap. Végig kíséred a szerelmed az életen, és egy nap, vele temeted a szívedet. Nem akarod elveszíteni, hiszen... Szükséged van rá. Feladtál érte mindent, hogy minden a tiéd lehessen... - ismételtem meg a szavait a korábbi hónapokról. Nem mondom hogy nem emlékszem, de felsejlenek a részletek. Teljes emléket viszont nem tudom mikor nyerek vissza. Hiszen attól hogy elmondja a fejemben...az nem ugyanaz. - A tengerben is élnél, de anyám miatt a szárazföldet választottad. - folytattam még apró mosollyal. Hős szerelmes vénség. Senki nem tud olyat mutatni nekem ezen a téren amit ő tesz. Tiszteletet kapott az utóbbi időben, elismertem már mint istent, mint apát és mint...szülőt. Tökéletesebb nem is lehetne. A mai nap pedig visszatérünk a fickóhoz, kitől a lovakat kölcsönöztük. De tanított volna pár botos fordulatot, ha nem égetem el a kezemet. Így nem is lehet edzést tartani? Gyógyítsam meg magam....aham, jó vicc. Nem tudok olyat! - Nem csak bot létezik. Lehet más edzést is tartani. Fogni nem nagyon tudok, de ütni az prímán megy. - húztam széles mosolyra a szám, miközben az ő mosolyát figyeltem. Nem akartam bántani, hiszen most mint emberként funkcionált, úgy meg nem vetheti be az isteni gyorsaságát, az unalmas lassúságtól meg nem kapok rögtön agyfaszt, csak elunom és ott hagynám. Jó, biztos hogy tudna mutatni pár érdekes dolgot....de ki kell használnom egy bizonyos dolgot. Még ő is felsorolta miután tett vett. Persze ekkor nem fordultam utána, nem segítettem etetni, magamat etettem mindeközben. Aztán őt hallgattam. Egyéb programokkal élvezhetnénk egymás társaságát. A mosolyom eltűnt, aztán eltátott szájjal fordultam felé. Aztán a döbbent arckifejezésem mosollyá fajult. - Naná! Strandolni mehetünk! Jól hangzik. Aztán utána megnézhetünk bármit! Launál meg a struccot megakarom nézni... még sose láttam struccot testközelből. Szart nem szedek... - motyogtam a végét már inkább csak magamnak, miközben visszafordultam előre. - Van valahol szerinted helyi nevezetességek kirakva, vagy megnézzem mobilon, ott talán gyorsabb? - oldottam fel a mobilom, felpörögtema dologra. Hiszen benne voltam a dologban. Az edzés jelenleg totálisan mellékes volt. Apa jelenléte és az hogy vele mehetek, hogy elvisz magával, hogy a társaságomban akar lenni...egy kellemes meglepetés volt. Hogy képes megjelenni velem másutt is. De vajon odahaza is megjelenne velem bárhol? Az öregebb kiadásában? - Öhm...milyen várost nézzek? - pillantottam rá közben, ha pedig mondta, akkor már pötyögtem is az egészet a keresőbe. Ehhez pont értettem. De ahhoz hogy anyának elküldjem a videót...nem foglalkoztatott. A keresőbe beírtam, de nem a szokásos térkép ugrott be, hanem egy nagy fehérség, amire azonnal lehunytam a szemem, a bal tenyeremet is a szemem elé helyeztem, ujjaimmal ráfogtam a szemöldök és arccsontjaimra, a telefon is kihullott a kezemből. Emlékek törtek rám. Fejfájás tört rám, erőteljes fájdalmas nyögés szakadt fel belőlem, majdnem hogy csak vísítás az erőteljes hullámra, majd felrobbant, de apa keringett be az elmémből valahonnan mélyről. A pultra tette fel magát, én meg a sült hallal bohóckodtam. Mertem magunknak, apa meg mesélt, hogy merre járt. Kereste az üstöt, amit elnyelt a föld, nem találta sehol, ellopták a jégóriások és Thor szerezte vissza. Ez miatt volt távol szinte majd 2 hetet...és persze a viselkedésem is elüldözte. Aztán hozott nekem egy ősrégi 8 bites játékot, ami nem működött, de játszottunk a ps-emmel. Levert. A csodajátékot meg a segítségemért kaptam...de nem kellett volna. Helyette elvihetett volna arra a kalandjára. Húsgolyó volt a tepsiben krumplival. Én csináltam hiszen anya nem volt otthon. Apa pedig nem akarta hogy mégegy ilyen alkalom legyen, hogy felhúzzam. Akkor legközelebb elvisz kiruccanni. Ugyanúgy tudunk a másikra haragudni a kicsinyes hülyeségek miatt, de mindketten ugyanúgy makacsul ragaszkodunk hozzá. Az igazunkhoz. És el sem engedjük. Különbözőek vagyunk, mégis elválaszthatatlanul ugyanolyanok. Ha itt is hagylak egy kis időre, mindig visszatérek. A szavamat adtam. Levegőt vettem és pattantam fel a helyemről, engedtem le a kezem, a szemeim is felnyíltak, ijedten figyeltem apa előző ülőhelyét, a levegő szaggatottan jött. A nyúzott oldalamhoz nyúltam, ez a felállás nem tett annak sem jót. A felállás pedig a fejfájásomnak nem tetszett. A sötétség magához rántott, hamar földet fogtam, ahogy mint egy tele zsák eldőltem. Nem tudom meddig tartózkodtam ájultan, de az ébredésem már lassabb volt. Nem néztem apára, csak meredtem riadtan magam elé. - Még egy ilyen és megőrülök. Miért kell fájnia? - kérdeztem halkan szinte pánikhangon. Ez a fájdalom kikészít, főleg ha ilyen hullámban fog rám tőrni bármelyik emlékem is érkezik elő. Túl sok emlék volt egyszerre? Ennyi még nem tört rám így ilyen formában...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Május 05, 2023 2:44 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Az anyjának készített videót, mi mosoly költöztetett arcomra. Végre valami, amit saját gondolatból tett meg. Ha még el is küldi, akkor az külön jó pont lesz majd a számára, és akkor talán az anyja sem fogja azt gondolni, hogy utálja őt. -Biztos örülni fog neki! - jegyeztem meg arcomon a mosollyal. Eltévedt egy cseppet, de visszatalált, szóval nem aggódtam egy pillanatra sem. Igaz nem használhattam semmilyen képességet, így nem kezdtem el keresni, még is merre van, és utána sem mentem. Ha bajba került volna, biztosan meghallom a kiáltozásait. Végighallgattam mi mindent látott, s még elmondatlanúl is láttam rajta, mozdulatain leginkább, hogy valami nem stimmel, de nem akartam kérdezősködni, helyette inkább az ételre kérdeztem rá, s válasza annyira nem is érdekelt, mert akkor is tettem ki neki kaját. -Sokféle állat él errefelé. - bólintottam, aztán megvontam a vállam. - Pihentem egy keveset, de nem az volt a célom. - ráemeltem tekintetem, figyeltem mozdulatait kis ideig. Aztán megjegyzést tettem a vízre, s arra, hogy mennyivel másabb itt, mint a tengeren. -Nem a tenger. Ez másabb. Ehhez nincs közöm….közünk ilyen magasságokban. Mint mondtam, a torkolatoknál, azért másabb a helyzet. Itt megérzed, ha hideg. Még én is. De nem hinném, hogy megfáznál, de inkább öltözz át! - kezembe vettem a faragványt, s válasz adás közben tovább ügyködtem rajta, ám mikor odanyújtotta a telefont, hogy megmutassa a felvételt, elvettem, s végignéztem. Csodás látvány volt, még sokadjára is. -Ezzel sosem lehet betelni. Bárhonnan nézed, a napfelkelte mindig csodálatos. - visszaadtam a telefont, aztán folytattam amibe belekezdtem, de közben figyeltem rá is. Arra mit mond, s miképpen közeledik felém. Mosoly költözött arcomra. Jólestek szavai. - Szeretek mesélni. - bólintottam, majd vettem egy nagyobb levegőt. -Idővel mindent megmutatok. Aztán mikor elvett egy sajt darabot, és enni kezdett, csak megingattam fejem. -Nem. Sokkal jobban lefoglalt a faragvány, a miniatűr alkotás, mit kicsit megfújtam, majd forgattam rajta egyet, s átigazgattam ott, ahol még rengeteg felesleg volt rajta. Jól haladtam, s lassanként alakot öltött. Egyre jobban kirajzolódott belőle a polip, mit aztán át is nyújtottam, de nem fűztem hozzá szavakat. Szabad időben gondolataimat lefoglalta, s ott tekergett elmém eldugott zugaiban, s körbe fogta hatalmas csápjaival elmém, furakodva egyre kintebb. -Totemek, jelképek. Rengeteg akad, és csomó kultúrában jelen vannak. Talán egyszer régen, de nem időztem sokat. Rég volt már. - egy pillanatra elgondolkodtam. - Nem tudom. Te melyiket érzed magadénak? Én ilyesmin nem gondolkodtam. Túl szeszélyes vagyok az ilyesmihez. - megvontam a vállam, aztán letettem a kést magam mellé. Sosem gondolkodtam azon, vajon miféle állat lenne a totemem. Nem foglalkoztatott. Azt azonban tudtam, hogy mennyire változékony vagyok. Egyik pillanatban ilyen, a következőben pedig másféle. Ám nem gondolkodtam ezen túl sokat, inkább felpillantottam az égre. -Szeretem a szabadságot. A végtelen határt, ami annyira hív, és útra késztet ha odakint vagyok. Ott érzem magam egésznek, és még is hiányosnak. Többfelé húz a szívem, de erről már beszéltünk párszor, és nem is ez volt a lényeg. - visszaemeltem tekintetem Aaron-ra, aztán elmosolyodtam. -Ma visszamegyünk Lau-hoz. Ha nem égetted volna meg magad, tanítottam volna pár mozdulatot neked. De a botos edzésekhez, kell mind a két kezed. Ha csak nem akarod meggyógyítani saját magad. - felpillantottam újfent, miközben leporoltam a ruhámról a faforgácsot, és felkeltem, hogy elkezdjek összepakolni, ám közben persze nem feledtem el a lovakat. Adtam nekik vizet, meg némi élelmet, aztán a sátor mellett megálltam. Nem is volt olyan rémes „embernek” lenni. -Aztán elmegyünk valamerre. Akár választhatsz is egy programot. Egy strand vagy akármi… a tengerbe nem, mert jobb a békesség! Vagy kirándulhatunk, helyi nevezetességek, vagy akár maradhatunk Lau -nál is.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Apa már fentvolt mikor visszatértem. Valamit alkotott saját kezűleg. Kíváncsi voltam, de mire megszólaltam volna és nyitottam is a szám ehhez, hát nem megelőzött? Így megnémultam, a szám is nyitottan maradt. Elfelejtettem mit is akartam. Kizökkentett. Lassan becsuktam a szám, tarkót vakartam épp kezemmel. Figyeltem. És meg sem moccantam onnan, ahol sikerült megtorpannom. Közel apához. - Napfelkeltét videóztam anyának. Kicsit messzebbre sikerült elmennem és hát gáz vagy sem, de eltévedtem... - vallottam be, a végén kicsit kellemetlen érzés volt kinyögni, hogy gáz a helyzet agyban. Nem emlékeztem a vissza útra. - Nem tudtam tájékozódni, szóval jahm... - vontam vállat és meg sem említettem, hogy lezúgtam a fáról és nyomot is hagyott maga után. A kezemet sem pihentettem, az is milyen lehet már? Megfeszült párszor mászás során, szóval...undi lehet. De a kenőcs mellett talán gyorsabban gyógyulhat, nem? - Láttam egy nyulat... meg sokfajta madarat. Szépek voltak és hangosak. - kellemes mosoly került a képemre, ahogy visszaemlékeztem a repülő állatokra. Azonban az újabb kérdésér próbáltam mellőzni, hiszen nemrég ettem tele magam hallal. Nemrég. Tíz-tizenkét órája nagyjából. Nem éreztem magam éhesnek, de hogy tudnék-e enni vagy sem, nos az majd kiderül. - És te kitudtad magad aludni? Vagy pihenni? - kíváncsiskodtam, persze eszembe jutott, hogy róla is készült fotó és anyának akarom elküldeni egy bizonyos pillanatban, szóval a mobilom után kutattam, a zsebemben volt, jelenleg nem akartam használni sem, így nem kaptam elő a készüléket. Ami pedig a vizet illeti... - Megérzem. Rettenetesen hideg. - az érzés kellemetlen, az meg hogy ki kell ezt is bírni, az se épp piskóta. De hát kiképzésen vagyunk vagy mi a fene. - Ez azért van, mert nem tengervíz? Nem tudom hozzá szabályozni a testfokom? A megfázás remélem elkerül.... - kínosan nevettem el magam a végére, hiszen arra vágytam a legkevésbé, hogy elfogjon valami nátha szerű valami. A takonykór. Nem voltam beteg már kitudja mióta, maradjon is ez így. Na nem mintha félnék egy kis betegségtől. Végre megmozdultam, de csak arra az időre míg előhalásztam a telefont a zsebemből és előkerestem a videót. Apának nyújtottam míg fargicsált, míg nem akart élelmet előszedni. A video addig tart míg feljön a nap és míg megijeszt a madár... szerencsére csak addig és nem tovább. - Szerintem anyának tetszeni fog... - mormogtam apró mosollyal. Ha visszanyújtotta a mobilt, akkor eltettem a táskámba, közben apa élelmet vadászott elő a táskából. Miért a táskába? Nem szoktam nyomkodni, olyan érzéseket kelt, amik cseppet sem kényelmesek. A han gulatomat zilálja meg. Fotózni addig oké, de böngészni...inkább nem szapulom ezzel magam. Meg nem is ezért jöttünk. Hanem kikapcsolódni. - Mondtam hogy mindenre kíváncsi vagyok, szóval bármit megmutathatsz, hogy tanulhassak. Szeretem ha mutatsz és mesélsz is. - megakart ő mutatni sok mindent, remélem idő is lesz rá majd. Idő és idő. Rengeteg idő. Hiszen elvileg erre szánta ezt az egészet. Persze nem ilyen előzménnyel, hiszen erre egyikünk sem számított, de a célon tartjuk a szemünket. Figyeltem a kirakott ételt. Figyeltem amint apa ügyködik valamin... - Nem csatlakozol? Még mindig nem? - nem hánytam a szemére, mert ő nem olyan mint én, de egyedül enni...olyan fura érzés, hogy csak nekem kell ennem...mert nekem van rá szükségem. Mintha elenném előle az ételt. Nem akartam erre gondolni, de Lau nem csak nekem tette félre mindezt. Megértem persze hogy isten meg nincs szüksége erre meg arra... a dühroham ilyenre szerencsére nem hat ki és okom sem volt hogy leoltsam pont ez miatt. Nem akartam uszítani kettőnk között a levegőt. Jó ez a béke...kihasználjuk, tartson bármeddig. - Min ügyködsz? - léptem két lépésre elé és térdeltem is le hozzá, a sarkaimra ültem rá. Figyeltem miképpen faragja, alakítja a fadarabot. Nem nagyon tudtam kivenni hogy mi lehet az az izé. Figyeltem és le sem vettem róla a pillantásomat, “loptam” egy darab sajtot és azt majszoltam a válaszadásáig. - Amúgy tudom, hogy az indiánok meg az istenek más más közeg...de a totemekről tudsz valamit? Szerinted melyik állat faragvány, vagy “állati én” illik hozzám? - kérdezgettem, hiszen ősöregként több tapasztalat rejlik benne mint bármely más öregben ezen a világon. - Indiánokkal is volt részed találkozni? - magam alá húztam közben a lábaimat, hogy kényelmesebb legyen kicsivel, halkan felszisszentem, kihúztam magam, majd az üveg vízért nyúltam, aztán lehajtottam a tartalmát. Magam mellé tettem az üres üveget, eszembe sem jutott szemetelni, majd visszakerül a táskámba. - Milyen terved van mára? Egy kisebb darab szárított húst is elszedtem, ám se harapni se tépni nem tudtam, így csak a számba vettem és rágtam, mintha rágó lenne...mintha ehetetlen valami lenne. A legutóbb amit ilyet kapott apa, azt vajon hova tehette? Na nincs rá szükségem, meg vagyo kezeknélkül, olyan furi ízük van, csak dul bennem a kíváncsiság. Közben felkeltem előle, hogy a lovakra is ránézzek, mindkettőjük mellé odaléptem, megsimogattam oldalukat, fejüket, cuccogtam nekik, mint valami hülye, de legalább nyugodtak voltak, pont mint én. Nem csattangoltak el, nem ette meg őket semmi és hát talán éhesek sem voltak... vajon szeretik ezt a vizet? Mindenesetre még békén hagytam őket és visssza telepedtem apával szemben törökülésbe.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Május 03, 2023 3:19 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Nem akartam elkezdeni vitatkozni, ám azért csak akadt dögivel olyan pillanat, mikor nem azt tette amit mondtam neki, és a tény is eléggé nyomasztó volt, hogy úgy érezte, sosem követett el ilyesmit. Vagy éppen csak azt nem vette figyelembe, hogy ezzel nem okozott kellemes perceket, még akkor sem, ha esetleg kapott cserébe valamit az engedetlenségéért. Valahogy úgy éreztem, minden tettem helyén való volt. Nem akartam az a fajta szülő lenni, aki mindent elnéz a csemetének, és nem szab neki határokat. Egy ilyen erővel, és temperamentummal, szükség volt szabályokra, és azok követésének betartására. Szabályok nélkül káosz van, ami lássuk be, Aaron esetében eléggé kézenfekvő szokott lenni. Megjegyzésére azonban csak egy karba tett kéz, s egy grimasz volt a válaszom. Nem akartam vitatkozni. Aztán hamarosan elérkezett az ideje, mikor takarodót fújt, én meg bekötöztem a kezét, majd engedtem, had tegye el magát holnapra. -Kellene. - bólintottam, s megengedtem magamnak egy apró mosolyt, majd kicsivel később, kicsit kényelmesebben helyezkedtem el, miközben a pattogó tüzet figyeltem, s hallgattam az erdő neszeit, az állatok motozását, miképpen kell életre a környék. Észrevétlen nyomott el az álom, s ragadott el a sötétségbe. Álomtalan álomba, mi talán megnyugvást, talán kellemetlenséget okozott. Nem volt se nem kényelmes, se nem kényelmetlen helyem, ám mégsem zavart az egész testhelyzet. Egyszerűen csak ottmaradtam, s később mikor pár pillanatra megébredtem sem mentem be, inkább karba fontam karjaim, s úgy hunytam le újfent szemeim. Mikor Aaron felébredt, és eloldalgott, még nem voltam fent, vagy csak egyszerűen nem akartam arra figyelni, inkább még a nyugalmas pillanatok közepén akartam cseppet tengődni, ahol nem volt semmi mi zavart kelthetett volna. A nap már fentebb járt, mikor kinyitottam szemeim, s körbekémleltem, majd felkelve nyújtózkodtam egyet, aztán letelepedtem újfent a fa tövében, kezemben a késemmel, s folytattam a tegnapi farigcsálást. Magam sem értettem miért is olyan formát kezdtem el. Miért pont arra esett a választásom, vagy éppen gondolkodtam e közben. Egyszerűen csak kezdtek kirajzolódni a csápok, a lábas fej… s szinte teljesen belemerültem. Az erőm használata nélkül, csak a léptek neszeit hallottam, miből következtetni tudtam, hogy Aaron visszaérkezett, azonban nem pillantottam fel a munkámból, tovább dolgoztam az „apró” polipon, mi lassanként egyre jobban megelevenedett. Felpillantás nélkül szólaltam meg. - Kikalandoztad magad? - nem kérdeztem merre járt, nem kérdeztem mi történt, egyszerűen csak hagytam az egészet, hisz ha akarja, majd úgy is megosztja velem mibe is keveredett. - Éhes vagy? - felpillantottam rá, letéve a félig kész alkotást, s vettem szemügyre vizes mivoltát. - Hideg volt a víz mi? Teljesen más a két közeg! De a torkolatoknál furcsább érzést kelt. Egyszerre ismerős, és ismeretlen. De errefelé az veszélyes a krokodilok miatt. - magyaráztam, miközben elkezdtem előszedni némi ételt a táskából, hisz Lau rengeteg mindent pakolt a számunkra. - De egyszer majd megmutatom. Valahol, ahol nem akarnak majd felfalni. Kipakoltam némi sajtot, maradék kenyeret, s hozzá némi szárított sózott húst. -Egyél! - böktem a kaja felé, miközben előszedtem egy palack vizet, s ittam belőle pár kortyot, majd visszaszedtem kezembe a faragványt, s tovább ügyködtem rajta.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Aegir és az összefüggései. A Télapó, Mikulás, a Szakállas Miklós mint jégóriás. Jó persze, biztos van valami alapja a dolognak. De ez így idegen kicsit az ő szájából hallani. Mondjuk engem eddig sem érdekelt, hogy kicsoda micsoda az öreg. Az ajándékaimat már elég rég anyám és a bátyám szerzi be, meg a nagyiék...ezt nagyjából hét éves korom óta tudom, így onnantól már mindent is megtudtam. Nem törtem össze, nem bántam meg, hogy saját magam lepleztem le a dolgokat. Így mindenkinek könnyebb volt. De valóban létezhet? Mármint oké hogy évente egyszer vagy kétszer megjelenik és mindenkinek csomagot oszt, aki személyesen megy el hozzá... ilyen össznépi dolog, beleülsz az ölébe és ajándékot kérsz, vagy megkapod vagy sem. De engem már rég nem érdekel, bár most hogy így apa felhozta...áh, nem. Decemberben nem fogom őt követni. Az sem biztos hogy hazatérhetünk akkora innen. A szörnyekben meg már rég nem hiszek. Vagyis hát 5 éves korom óta tuti nem. Dora is az volt, mondjuk az álmaimban a mai napig egy szörnyeteg, de az csak, ahogy apa mondta posztraumás akármicsoda... talán nem heverem ki soha sem. Az meg hogy játszott a “féltve őrzött” mániákus PS játékommal...nem akadtam ki. Tudtam róla, de ő nem mondta el. Hónapokig rejtegette előllem a dolgot. Hallgatott róla mint a sír. Nem haragszom ez miatt sem, mert csak most került a felszínre. Meglepte őt a nyugodtságom. Azt hitte kiakadok majd. Ez nem haladta meg a kiakadás faktoromat. Bár ha játék közben “haragvó időszakomban” meglátom őt a nappaliban ezzel, akkor se biztos, hogy kifakadás lett volna belőle. Bár fogalmam sincs...az apa és az isten kártya most jobban elfoglalta a tudatom. Mégis honnan van ez a hülyesége már megint? A válasza hallatán felvontam mindkét szemöldökömet. Mivel egy isten, lesz idő mikor hallgatnom kell rá ha ő azt mondja. Mert több joga van...”mert az apád vagyok” és hallgatni kell rá. - Chhh. Mintha eddig nem tettem volna meg. - háborodtam fel csendesen, sértődötten. Hiszen eddig se nagyon okoztam neki gondot az ellenkezésemmel. Jó, akadt pár, de nah...tini vagyok, had tegyem meg azt amit nem lehet, egy olyan személy ellen, aki most, nemrégen érkezett meg hozzám, az életembe. Tényleg igyekszek. Ez néha meg is látszik rajtam, de vannak még dolgok, miken csiszolni kell. Ezt mindketten tudjuk. De az hogy mostanában elkerülték a harcot, hiszen úgy élnek mint mi, ezzel talán el is mondott mindent. Unalmasak lettek az istenek. Rájöttem. Naná. De hát oké, rendben, ezt ők választották. El kellene menni lefeküdni, mert érzem a nyomást magamon, a fáradtságot, fel is vetem az ötletet apának, meg a kezemmel való dolgot is. Benne van, szavaira pedig bólintok. Nem értek hozzá, ő pedig jobban tudja, ez pedig annyit jelent; hallgatok rá. A sérült kezemet kencézi végül, majd megemlíti hogy holnap is kérdezhetek. Akarok mindent is tudni róla kapcsolatban. Ahogy kötözte, úgy mosolyodtam el, majd figyeltem a komoly arckifejezését. Ezzel végezve pedig felkeltem, hogy meginduljak az új alvókörletbe, de visszafordultam, hogy rálássak az arcára. - Neked is aludnod kéne. - ennyit böktem ki felé, majd választ nem várva bekuckóztam a sátorba, hagytam helyet neki is, bőven elfér... talán két percig néztem ki a fejemből, mire elkapott a tényleges rettenetes álmosság. Az az érzés, hogy menten meghalsz, ha nem alhatsz el most azonnal. Régóta fent voltam, ezt pedig most kezdtem el érezni. - Engem is lehetne kasztráltatni, hogy ne legyek dühöngő bika? - kérdeztem fáradtan, nyúzottan, majd elnehezültek szemeim és rám telepedett a sötétség. Békésnek nem mondanám a dolgot, hogy az telepedett rám, csak nem tudtam teljesen odafigyelni. Olykor mint valami filmszakadásban felbukkant Dora, meg az őrült vigyora, majd ugyanilyen gyorsan el is tűnt. A fáradtságom győzött. Az a rengeteg új dolog, a rengeteg történet, melyet apa ismertetett velem. Elárasztotta az agyam minden zugát és szinte szétrobbantotta azt. Nem éreztem azt a kegyetlen fájdalmat, a fáradtság volt az erősebb és vitt is magával a mélybe. Ha ébren lennék, megkínlódnám ezt az egészet, de így...a csendes percek pörögtek, semmit sem hallottam a kinti neszekből, talán zajokból sem, bombát is robbanthattak volna mellettem, azzal sem keltenének most fel. A percek órákká váltak, majd a kellemes sötétség rohadt kellemetlenné vált, ahogy Dora is a felszínre visszatért. Lejátszódott a bandatagunk fejbelövése, majd engem is lábon lőtt, újra betett a csomagtartóba és a fülembe búgta a szavakat. Hosszan hagytam magam újra belelovalni mindebbe, hagytam had ossza ki ami nekem jár. Végül a szemeim felnyíltak és felültem. Ijedten néztem körbe, próbáltam rájönni hogy hol vagyok, mellkasom le és fel süllyedt iszonyatos tempóban. Nincs itt. Csak álmodtam. Meghalt. Kiakartam magam zökkenteni ebből az egészből, szerencse vagy sem, de nem jött utánam. A mellettem lévő hely üres volt. Aegir nem jött utánam aludni? Vaaagy...fejemről izzadságcseppek folytak végig, hamar letöröltem, majd kimásztam a sátorból. Aegirt kerestem a szemeimmel, s meg is leltem. Aludt. Nem tudtam eldönteni, hogy kellemesen vagy máshogy, de aludt. Szóval a telefonomat előkapva lőttem róla egy fotót, majd közelebb merészkedtem halkan és ekképp is csináltam a fejéről. Elmosolyodtam, eltettem a mobilt, majd körül néztem és halk léptekkel hagytam el a tábort. Még nem kelt fel a nap, szóval még volt időm, szinte időben ébresztett fel a “vekker” így lesz időm megnézni a napfelkeltét. A vízhez igyekeztem, így odaérve hamar átvágtam rajta és tovább szaladtam. Hiszen odébb egy mező van, fák nélkül... de ha egy fára egy nagyobb fára mászok... körül néztem és igen, megláttam a nagyobb fát a közelünkbe, így minden erőmet bevetve felmásztam rá. A legtetejére és a mobilomat is elővettem. Néha elreppent egy madár, kicsit kizökkentett, de nem estem le, nem engedtem el az ágakat. Nem féltem. Nem akartam félni. Így a legtetején mindent is láttam. Volt rajta kívül nagyobb fa még, de ez most tökéletes volt számomra. Aztán vártam. Csendesen, vajon merről bukkan fel a nap. Helymeghatározás egyes. Nem vagyok iránytű, hogy tudjam hol van kelet... de aztán megtörtént, érkezett és én kameráztam is. Végig vettem az egészet a mobillal, de a tekintetem is rajta csüngött az eseményen. Gyönyörű narancsba burkolózott égbolt volt. Ez egy igazán szép dolog az életben. Imádom. Kár hogy odahaza ezt sosem néztem végig. Vagy nem is érdekelt. De most... ki nem hagynám még egyszer. Minden szögből nagyon szép lehet. Lentről. Föntről... vajon a tengerből milyen lehet? sokáig álltam ott és figyeltem az eseményt, majd a madarakat, amik a közelben voltak. Felébredt az erdő. És csodás volt. Szóval elkezdtem lefelé mászni, lépésről lépésre. Figyeltem mindent, nem akartam meglepetést, de valami madártól ami mellettem kezdett el visítani valami miatt kicsit megijedtem így összehúztam a nyakam, félre léptem majd lejebb zubbantam, neki ütődtem a fa törzsének oldalvást, de elkaptam azt, de nem mintha elég lett volna... de legalább egy kilógó faág elkapott a zuhanásból. De így is felhorzsolta az egész az oldalamat, póló alatt nem látszik. De cefetül fáj... Minek mászik az fára aki nem majom? Viszonylag épségben megérkeztem le, felhúztam a pólóm, elhúztam a számat, majd hamar vissza is húztam azt. Aegirnek nem kell látnia ezt. A nadrágom is kiszakadt egy helyen...remek... Aki ami amit nem lát... körül néztem... megindultam, majd megtorpantam... majd ellenkezőleg is léptem párat. Hol a picsában vagyok? Nem akartam kiabálni. A végén még felkeltem a ragadozókat. Nah nem mintha nem figyelne valami de... nem akarom azt használni, hogy apára találjak. Nem is biztos hogy menne vízmentesen. De elvégeztem a kisdolgom, távol a tábortól, könnyítettem magamon...vajon az istenek hogyan tudnak tájékozódni? Apának van iránytűje? Vajon van valamije a régiségekből a múltból? Régi óra...bármi. Reccsent valami a távolban, így hátrálni kezdtem, majd elfutottam, fákon, bokrokon keresztül, még hasra is estem, elestem a sját lábaimban, vagy kiáló gyökérben...fene tudja. De visszakecmeregtem a folyóhoz. De ez nem az a rész, ahol átkeltem, ez mélyebb. De visszanéztem a fák felé, így hamar döntenem kellett. Kaja leszek egy...kiszaladt a bokorból egy nyúl. Megkönnyebbülten vettem egy nagyobb levegőt, elmosolyodtam, majd átkeltem. A mellkasomig ért a víz. Rohadt hideg! De legalább nem olyan gyors a folyása... de mivel innen aztán tényleg nem tudom merre tartsak...feljebb vagy lefelé...az oké, hogy vissza kellett másznom a vizen, de a tábor erre kell legyen... ezen az oldalon. Kénytelen leszek segítséget kérni... nem akarom, mert ez...de megkell tennem. Lassan a szemeim lehunyom és koncentrálok. Keresek, végül a tarkómon jelző tűszúrások meg is jelennek, így elkezdek a víz mellett haladni felfelé a magasabb rész mentén. Erősödik. Eltévedtem. Egyszerűen nem tudok tájékozódni...szinte sehol sem. Idegen közegben meg pláne. A szúrkálás időközben erősödni kezdett, így az ismerős hely is kivonalazódott végül. Sóhajtottam, majd a szúrkálás is abbamaradt, elrejtettem az erőm mélyre, már ha lehet ilyet, aztán a vízhez léptem, hogy megmosakodjak benne. Aztán a táborba is visszatértem csendesen, bár fogalmam sincs, hogy Aegirt miképpen fogom találni...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Ápr. 27, 2023 2:36 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
-Ki mással kellene jönnöm? Amint láthatod magad is, minden legendának megvan a maga alapja. Lehet a jó öreg Télapó alapja is megvan valahol. Ki tudja, lehet valóban itt mászkál közöttünk az öreg. Következtessünk arra, vajon mi is lehet… kedveli a hideget, hisz az északi sarkon él . Lehet akár Jégóriás is. - összeszaladt a szemöldököm, aztán megingattam a fejem, hisz elég abszurd gondolat volt. - De mint mondtam, minden legendának van alapja. Elég csak megnézned minket. Odint, Lokit, Thor-t, Rán-t, vagy bármelyikünket. Itt vagyunk, lélegzünk. Közelről tapasztaltad, Fenrir-t is, és nem mondhatod, hogy mese az egész. Hiszed ha látod, és látod ha hiszed…? Hmmm? A gyerekeknek nem kell hozzá hogy lássák. Ösztönből tudják, hogy bizony szörnyek lapulnak a sötétben. Akkor a nagy szakállas Öreg úr, miért nem létezhet? - széttártam karjaim, aztán leengedtem magam mellé. Számomra teljesen logikus gondolatmenet volt. Amint van rossz, van jó is a világban, ám én magam nem hiszem, hogy az összes rosszért, egyetlen személy lenne felelős. A sors felel mindenért. Hálót szőnek, s kinek mi van megírva abban a rövid történetben, mit életnek neveznek. Aztán bevallottam neki, hogy elszoktam csórni a gépét, hogy játszak rajta, kitapasztalva, mi is olyan érdekes neki abban. Vajon mi az, ami annyira vonzza, és arra készteti, hogy odatelepedjen a gépe elé, és játszon naphosszat. Az igazat megvallva, arra számítottam, hogy majd kiakad, és elküld a fészkes fenébe, amiért be mertem menni a szobájába, ami az ő birodalma volt, ám nem kis meglepetésemre, nem ezt tette. Karba tettem karjaim, félmosoly költözött arcomra szavait hallva. -Most megleptél Kölyök… azt hittem, kiakadsz majd. - megingattam fejem, s arcomon még akkor is ott virított az a félmosoly, mi szép lassan kiszélesedett, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna. Széttártam karjaim, megvontam vállam, majd vágtam egy grimaszt, s magamra mutattam. Mikor azonban megszólaltam, hangom komolyságtól csengett. -Egy Isten vagyok… lesz majd idő, mikor azt kell tenned amit mondok, még akkor is, hogyha nem gondolod helyesnek. Hogyha majd úgy véled, másképpen kellene cselekedned. Akkor mondják azt, ha valamihez több jogod van mint másnak. Ilyen az Apa kártya… vagy az Anya kártya. „Mert azt mondtam! Mert én vagyok az Apád!” és még sorolhatnám ezeket a hangzatos szövegeket. De semmi értelme nem lenne. Mint egy apát bármikor átverhetnél, kijátszhatnál. De ha egy Isten kéri add a szavad, hogy nyugton maradsz, akkor meg kell tenned. Nem gondolod? - elhallgattam egy pillanatra, megpiszkáltam a tüzet, s miközben újra megszólaltam pillantottam fel rá. - Egyszer eljön az idő, mikor meg kell tenned amit kérek, bármennyire is nem akarod. -többet nem fűztem hozzá, csak felkeltem a helyemről, aztán felvettem egy nagyobb fadarabot, s bevetettem a tűzbe. Arra nem feleltem, mikor engedélyt adott a gép kivitelére, sem pedig arra, hogy megköszönte a kaját, pusztán elmosolyodtam, hogy végre rendesen evett, és nem csak piszkálta az ételt. Szüksége volt rá. A halban lévő források, kellettek minden mennyiségben, és megadja a kellő lendületet, s erőt, hogy teljesen összeszedhesse magát. -Mostanában nem harcoltunk senki ellen. Mostanában ez elkerült minket. Itt élünk köztetek, akár csak ki. Lehet nap mint nap elmentél valaki mellett, aki akár Mani is lehetett, vagy Sif. - megvontam vállam újfent, miközben megálltam a tűz mellett, s kezeim zsebeimbe rejtettem. Az alvás említésére megköszörültem a torkom, majd bólintottam. - De persze! Gyere! Teszünk rá valamit, de holnap csak a visszaút erejéig kötjük majd be! - azzal letelepedtem, előszedtem a krémet, s újfent nekiveselkedtem a seb ellátásának. -Természetesen, ha kedved lesz hozzá, holnap is kérdezhetsz. - komoly képpel feleltem miután végeztem a keze bekötésével, hogy aztán mehessen elfeküdni, én pedig még odakint maradtam a tűz mellett, kényelembe helyezve magam, figyelve az eget, a csillagokat, a szél táncát a levelekkel. Csodálatos volt az egész, ám még is hiányzott a víz közelsége, ám abban igaza volt, hogy képes vagyok kibírni a közelsége nélkül. Csak hát, nem egy Erdő istenség lennék, és nem is a hegyek ura.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
A régmúlt rosszról kíváncsiskodtam. S ő beszélt. Az óriások kik ellopták az üstjét. Az óriások, kik mellett csak úgy nem lehet elmenni. Két óriásban azonban mégis megbízik, de a jégóriások...bennük sosem. Nem kedveli őket és ez viszont sincs máskép. Volt már megfagyva, rémes érzés. A megfagyás. Csak hallgattam őt kíváncsi szemekkel, a tudás iránti vágy ott izzott a szememben. Akartam tudni a régmúltat, azt, melyet talán soha senki nem tudhatta róla. Vagy csak anyám, de ő elvileg bealudt rajta. Én nem fogok, ahhoz túl izgalmas mindez. Rémes dolgok az istenek szemével...más meghalt volna egy ilyenben...ő mégis -szerencsére- itt ül és mesél. Szerencsés fickó. A félelem pedig...mindenki fél valamitől. Nincs olyan hogy ne...ez tényleg igaz. Mindenki fél. A családom többi tagja, a haverjaim, azoknak a rokonai....bárki fél és ha nem, olyan biztosan nincs. Bennem is akadnak félelmek. És biztos még akad is majd több úton, több ismeretlen úton. És tagadnám? Talán, de legbelül tudom úgyis az igazat. Bár Apa nem igazán akarja feszegetni ezt a témát, így aztán a kérését figyelembe véve nem kérdeztem és nem is hoztam fel hasonló kérdést ezzel kapcsolatosan. Kellemetlen téma, miről nem szívesen beszél...talán összeroppantja a lelkét mindez. Nem akarom hogy szarul érezze magát, ez minden. Közben újabb kérdés hangzott el tőlem, csendesen végig hallgattam, nem unatkoztam, túlontúl kíváncsi voltam. A lányai is érdekeltek, meg úgy összességében hogy milyen apa, elzavarta a kérőket vagy hagyta az egészet. A szavaira mosoly kúszott az arcomra, nem is vártam mást tőle. Sokkal fontosabb volt a boldogság, minthogy valami nagyobbat várjon. Igen, tökéletes a maga szerepében. Tökéletes istenként, tökéletes apa és tökéletes...anyának. A kérdéseim nem unalmasak és nem is hasra csapva érkeztek. Régóta furdalt már a kíváncsiság, csak a körülmények sosem engedték hogy feltehessem őket. De itt csak magunk vagyunk. Tökéletes időpont ugyan sosincs, de ez most az. Annak számított. A beszéd, a nyelv, hiszen több mindenkivel tudott beszélni, de ő csak az északi sarkkal jött, az öregúrról, s az én szemöldököm is csak felkúszott...most ezzel jön? - Most tényleg Szakállas Miklóssal jössz? Az igazi, akiről te beszélsz, az nem létezik...nincs. Nem repül az égen a szarvasaival, nem tud senkiről semmit és nem repül át a világ fölött egyetlen nap alatt. Nap...aham, éjszaka. - dünnyögtem kicsit sértetten. - Ha létezik is, repülni biztos nem tud... és sosem lesz klasszabb nálad. - válaszoltam meg az én nézetemmel. A húsvéti nyúl sem létezik, ahogy a fogtündér sem. Ez meg lerágott csont úgy hiszem. Apa felsorolta hogy sok mindent megtudtam, rengeteg tudást birtoklok róluk ám mégis van amit nem tudok még én sem. Félrebillentett fejjel néztem rá, talán még felé is fordultam, a kajálás is abba maradt. Vártam a nagy választ, a nagy mese mondást, bármit amit még tényleg nem hallottam. Biztos sok érdekes dolgot mondhatna még. Ám nem mondott mást csak...járkált a szobámba...mit nem mondasz? Kussoltam, hadd folytassa. Kivitte a ps gépemet, hogy miért élek-halok érte. Végig akarja mondani, mert ez az apák kiváltsága, az isten kártya... Szóval míg nem voltam otthon, ő játszott a gépemmel. És mindent visszatett oda, ahol volt. Csendesen hallgattam, arcom komoly volt, tényleg nem szóltam közbe, had mondja el. Legalább elmondja... de legalább nem kutatott a szobámban. Előre fordultam, mosoly bujkált szám szegletében, majd visszafolytott nevetés tört fel belőlem. - Ez már a legelső alkalommal nem volt titok. Tudok róla. Minden egyes alkalomról tudok. A gép elmenti a legutolsó játszmákat egy helyre. Hogy mikor és meddig történt a játék. Egy kóddal lehet törölni a memóriát, amit csak én tudok... meglepődtem az első alkalommal és talán már a másodiknál is, de nem érdekelt...ez csak egy játék és nem az életem. Jó, persze, voltak időszakok, mikor szükségem volt tényleg rá... - mikor Dora a fejemet akarta, akkor gubóztam be napokra a házba, akkor kockultam napokig vele. -...és honnan az ördögből vetted ezt az “isten kártyát”? Milyen hülyeség ez megint? Nincs is ilyen kártya... - horkantam fel, hiszen nevetséges. - Nincs harag érte, jó? - pillantottam végül apára egy mosollyal. Ő őszintén elmondta, én pedig nem tudtam rá haragudni ez miatt. Jó persze a szobám tiltott terület, azért tudnék harapni, de már olyan mindegy, nem? Nem turkált bele semmibe. Amúgysem találna olyan hű de sok titkot benne. Nem rejtegetek drogot, pisztolyt, egyéb fegyvert. A bátyámtól nem kaptam meg a rég áhított coltot, így aztán nem tudok mit kirakni a falra. De legalább a halott barátaim emlékére kitett mécsesek még mindig világítanak. Örökké emlékezek rájuk. - Legközelebb is kiviheted, ha nagyon unatkoznál... - vontam vállat. -...hátha megtanulsz új trükköket, újabb kombókat. Általában egyedül jön rá az ember az ilyesmikre. - a halat szép lassan lebontogattam, a kenyér elfogyott, így az utolsó falatot ettem meg végül. Aztán az üvegből lehúztam am maradékot is, majd kifújtam a levegőt. - Ez megint csak jó volt. Köszöntem a vacsorát. - nem kell megköszönnöm, tudom, de az illedelmesség ott van bennem. Anyám tanításai sosem kopnak ki annak ellenére hogy mekkora dög tudtam lenni hetekkel és hónapokkal ezelőtt. Belém nevelte. Jó embert akart faragni belőlem. Ráadásul az apámat tiszteltem, talán egy idegennek nem köszöntem volna meg. Letettem a tálcát magam mellé, majd felhúztam a lábaimat, hogy térdeimet körbeöleljem, a fejemet pedig ráhajtsam. - Ti istenek kik ellen szoktatok csatába menni? Kik ellen érdemes még a mai napig is csatározni? Vannak még ellenségeitek? - újabb kérdés, majd felemeltem a csillagokra a pillantásomat. - Szeretem a csillagos eget. Akárhányszor eszembe jut anya... ugyanazon égbolt alatt vagyunk minden. - a tekintetem és a szavaim is komolyak voltak, majd apára pillantottam, ha válaszolt a kérdésemre, csak akkor folytattam mindezt. - Mit szólsz hozzá, ha eltennénk magunkat holnapra? Élni fog a lehetőség akkor is? Hogy kérdezhetek még? - emeltem felé a fejem, majd a sérült kézfejemet magamhoz húztam hogy ráfújjak és ráböktem másik kezem ujjával. - Alvás közben is szellőzhet, vagy bekötöd? - érdeklődtem meg végül ezt is, a döntés alapján maradtam, vagy szedtem össze magam után a dolgokat, hogy alváshoz készülődjünk. Még rengeteg kérdésem van, de fáradtan nem tudok annyira összeszedett lenni, így aztán hogy normális kérdéseket kapjon, nem ártana pihenni. És neki se árt ez az egész. Ő is hullafáradt lehet már...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Ápr. 26, 2023 3:20 pm
Aaron && Aegir
Piszkáltam a tüzet, közben válaszokat gyártottam a benne felmerülő kérdésekre. Talán még gondolkodnom sem kellett azon, mire mit is kellene felelnem. Egyszerűen csak megtettem. Oly’ rég követtem el hasonlót, hogy egyszerűen szinte már a napját sem tudtam. Még is megengedtem magamnak párszor egy-egy mosolyt, hisz jóleső érzés volt, már maga a tudat is, hogy érdekeltem. Úgy éreztem, eljutottunk egy pontig, ahol már régóta, vagy még egyáltalán nem jártunk. -Sokminden történt velem, hosszúra nyúlt életem során, de a legrosszabb mi lehetett. - felpillantottam az égre, lehunytam szemeim egy pillanatra, majd csendesen szólaltam meg ismét. - Talán már nem is emlékszem pontosan mikor esett meg. Azt tudom, hogy az élmény maga, gyökeresen megváltoztatta a nézetemet az Óriásokkal kapcsolatban. Mondhatnám azt is, hogy mind olyan remek alak, mint Killian, vagy Logi öcsém… - megingattam fejem. - De ez nem így van. Akadnak olyanok, akik mellett akkor sem mennék el gyanakvás nélkül, ha közelebbről ismerném. Még nem találkoztál talán Jég óriásokkal. Nem vagyok a kedvencük, és őértük sem rajongok. Meséltem egyszer, hogy ellopták az Üstöt, amit aztán Thor szerzett vissza. - kinyújtóztattam tagjaim, karba fontam karom, s nekidőltem egy sziklának, s csak a tűz lángjait figyeltem. -Rémes érzés megfagyni… mikor minden porcikádban ott érzed a hideget. Átjár a jég, és lassan moccanni sem tudsz. Belemerevedsz egy mozdulatba, és vége mindennek. Eleven szoborként vagy bezárva saját testedbe, s szép lassan, vagy kegyetlenül gyorsan képesek lehűteni a tested. Talán a legrémesebb élményem az volt. Megfagyni… - felsóhajtottam. - Mikor elmentem a sarkra, hogy megnézzem ott van e az üst, és elkapott egy hóvihar, ez volt az első gondolat mi eszembe ötlött. Megfagyhatok...Badarság, de akadnak gondolatok, amikor felérnek olyan pillanatokkal, mik hajdan estek meg. Elcsendesedve üldögéltem tovább mellette, hisz odakucorodott hozzám, én pedig az eget fürkésztem. Talán ezzel a válasszal, feleltem arra is, miért nem látott Kolga még igazán fagyasztani sem. Elhessegettem a gondolatokat, s inkább fiam következő kérdésére koncentráltam. -Nem tudom, hogy akad e ilyenem...félni mindenki fél. Bolond aki nem teszi, vagy gyáva mód nem vallja be, hogy fél. -lélektükreim elfátyolosodtak, miközben figyeltem a messzeséget, majd a tűzet, aztán a csillagokra siklott át tekintetem. - Talán még nem léptem túl ilyesmin, és soha nem is fogok. De ez olyan téma, amit inkább szeretnék hanyagolni. - felé fordítottam tekintetem, s csendben ültem mellette egy darabig, míg odébb egy malac hangja törte meg a beékelődött csendet, s mutatta meg, ő ott van, s neszezések is jelezték, bizony a látszat ellenére nem vagyunk egyedül. Nem fűztem hozzá megjegyzést, hisz valóban váratlan volt a hanghatás. -Mármint kergettem e el kérőket a lányaim közeléből, hogy ne ahhoz mehessenek, akit ők választottak? Olyat nem tettem. De visszaszereztem egyszer az egyiküket, kit elraboltak. Szeretem őket, és talán a boldogságuk többet jelent számomra. De amikor tehettem, ott elbeszélgettem a kérőkkel. - mosolyodtam el. Ám azt nem vallottam be neki, hogy a mai napig sem tudom, ki Kolga fiának az apja. Meg aztán én sem faggattam egy idő után őt. Hagytam, had élje világát, s majd bizony elmondja egyszer, mikor elérkezettnek látja rá a pillanatot. Azonban a következő kérdése meglepett. Nem számítottam rá, hogy egyszer majd kapok egy ilyet. Mit csináltunk ott. - Beszélgettünk, lakomáztunk, mulattunk… megbeszéléseket tartottunk. Jól éreztük magunkat, vagy épp közösen készültünk csatákra. - ennyivel el is intéztem a dolgot, hisz nem tudtam mit mondhatnék még róla. Sok minden történt akkoriban, ott és akkor. -A beszéd egy érdekes dolog. Úgy hiszem, kötelességünk nem csak a saját nyelvünkön tudnunk. Elvégre, ha a miénken beszélnék, talán egy kukkot sem értenénk meg egymásból. Gondolt csak át cseppet a dolgot. Az itteniek szemében létezik egy öreg úr, fent az Északi sarkon, egy gyárban, ki mindenkiről mindent tud. Tudja mikor vagy jó, mikor vagy rossz… a télapó is tud néhány nyelven, hisz el kell tudnia olvasni a rengeteg levelet, mit gyerekek milliói küldenek neki. Nem igaz? - felvontam a szemöldököm, aztán megengedtem magamnak egy mosolyt. - Kicsit talán olyan mint Odin. - elnevettem magam. - Mindent tud, mindent lát… - megingattam fejem, aztán karba fontam karjaim. -Sok történetet tudok, ám a legérdekesebbet már elmondtam. Talán tudsz az összetűzéseinkről Rán -al, immár tudod azt is, miért nem szívelem a jégóriásokat… tudsz a Krakenről, a lányaimról… tudod, miképpen óvom vizeim élővilágát… tudsz arról, hogy itt élünk köztetek, hisz ha jól selytem, nem csak Killian és Shane tartozik azok közé, kiket ismersz. Nem igaz? De egy valamit nem tudsz… -elhallgattam, aztán megköszörültem a torkom, benedvesítettem alsó ajkam. - Mikor iskolában voltál, gyakran bementem a szobádba, szétszereltem a gépedet, és leballagtam vele a nappaliba. Elsőre csak kíváncsi voltam, mit szeretsz benne annyira. Mielőtt kiakadnál, és közbevágnál, végigmondom, mert ez az Apák kiváltsága… az Isten kártyát nem most akarom kijátszani… - hangom komoly volt, ám szám sarkában mosoly rejtőzött. - Aztán egyre jobban megtetszett. Persze mivel tudtam mikorra vagy várható, mindig minden visszakerült a helyére mire hazajöttél. Nem maradt odalent semmi. - villantottam egy mosolyt. - Szép lassan elkezdtem ráfüggni a dologra, és mikor megkértél játszak veled, és kiválasztottad a kedvencemet...hát nehéz volt megállni, hogy ne mondjam el, én már játszottam vele. Bevallottam, pedig úgy voltam vele, ez megmarad az én kis titkomnak, jobb a békesség alapon. -No most kiabálhatsz kiakadhatsz, de azt tudnod kell, hogy sosem kutattam. Fogtam a géped, és már ott sem voltam….
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Kérdezz felelek. A kedvencem volt az egész semmit tevésben. Apránként megtudni apámról annyi de annyi dolgot... felemelő érzés volt. Olyan dolgokra is fényt derített, melyekről tényleg nem tudtam. Vallhalla. Halottam már egy másik megfelelőjét. Gehenna. Távolságokból is képes lenne a vizet irányítani. De mégsem arra gondoltam. Arra a napra. Az már rég nem érdekel. Már megtörtént, már lapoztunk párszor és az a lap már ezer felé meggyűrődött. Nem okolom őt ezért. Ám ami meglep, hogy felhozta a teleportálást. Nem tud olyat. Csak felszöktek a magasba a szemöldökeim. Amolyan ezt most komolyan gondoltad? Pillantással figyeltem őt. Nem bánom, ha nem tud teleportálni. Attól tuti felfordulna a gyomrom. Szóval jobb is. Azt az istenek is hagyják meg a filmeknek és a videójátékoknak. Talán jobban is járunk. Cunamit okozott, pusztán azért, mert nem létezhetett mellettünk úgy ahogy szeretett volna. Mert az öreg nagyapám egy köcsög volt és odébb rendezte őt. A nagyapámat hibáztatom és nem Aegirt. Őt nem ítélhetem el. És nem is fogom. Nincs okom rá, hogy örök haragot tartsak. Meg talán az egyetlen ok, amiért haragudtam rá...hogy oly’ sokáig várattatott és 17 és fél év kellett hogy megismerjem. De mindez a legelső szivatással meg is szűnt. Oké, veszekedtünk is pár dolgon, de hát melyik apa-fia páros nem tesz ilyesmit? Megvannak a különbözőségeink, de annál több közös van bennünk. Ez feltűnt a kezdetektől és idővel minden helyre állt, megmutatkozott bennünk a közös és ellentétes dolgok is. Ami pedig a konyhában való ténykedést illeti...Ő egy apa, egy isten, egy király fia. A szolgálók dolga lenne, mégis ő is csinálta. Helyes. Mondjuk én nem mondhatok semmit, talán egyszer álltam oda a konyhába normálisan főzni és nem csak rendelgettem mikor senki se volt otthon. Vagy hosszútávon voltam egyedül. Jó, a nagyi mindig jött és vigyázott rám, de sosem engedtem főzni...akkoriban bunkó voltam. Szeretem az öreglányt, csak a stílusom hagyott kivetnivalót maga után. Ez van. Én nem tudok főzni. Majd ha szükségem lesz rá, hát felcsapok egy szakácskönyvet. Ami pedig a létét illeti, csak a sajátjai tudják. Kíváncsian hallgattam végig minden válaszát, közben a következő kérdésekre is ráfókuszálltam egész rendesen. Ám tudnia kellett valamit. Mindenki előtt fixen az apám lesz. Ő pedig meglepetésemre ráreplikázott. Ő se tagadna le... arcomra elsőre a döbbenet ült, ahogy a kékjeit figyeltem, majd pillanatok alatt változott át mosollyá az egész. Újabb falat halat sikerült elpusztítani. - A legrosszabb élményed mi volt mióta létezel? - nem jelenleg nem az én halálom érdekelt, az is rossz lehetett, de ezen kívül is érhette egyéb rossz atrocitás. Biztosan. Felvont szemöldökkel figyeltem rá, közben a kenyérbe is jókora darabot haraptam. Lassan körül néztem, csend volt, semmi motoszkálás nem volt itt, ahol voltunk. A lovak is csendben voltak, csupán a farkuk csapkodta a legyeket. Békés volt szinte minden. Mint mi ketten. Újra apára emeltem a pillantásom, előszedtem egy palack vizet, hogy beleigyak. Aztán folytattam az étkezést. Nem siettem el a kajálást. Ráértünk szinte minden téren. - Van olyan dolog amitől félsz? Vagy féltél és már legyőzted az érzést az irányába? - újabb kérdés, az enyémet már tudja, szóval erről én már nem tudok mit mondani. Félek a magánytól. A legrosszabb félelmem, hogy mindenki magamra hagy. Arcomra kicsit becsúszott egy másfajta érzés, de egy nagyobb halhús darab bekapása után mindez eltűnt a képemről. Nem akarok a rosszra gondolni. De aztán a következő gondolatra, a következő kérdésre széles mosoly kúszott az arcomra. - Te az a tipikus olyan apa vagy, akit a lányai párját szigonnyal a kezedben ismerted meg? Vagy kergetted el... - nem tudom helyesen tettem-e fel, de reméltem megérti benne a dolgot. Hiszen kilenc lánya van, mindegyikhez egy kérő, egy férj, egy udvarló...vagy az isteneket az ilyesmi nem érdekli igazán? Ismert neve legyen és ennyi? De azt hiszem ez megint az a téma, amit ha ő nem akar feszegetni, akkor leszállok a témáról. Csak érdekelt a dolog. Közben egy (talán) disznó visítás törte meg az erdő csendjét és békéjét, ráadásul itt volt a közelben, a lovak is megugrottak az eseménytől. A látogató vihargyorsan átviharzott a táborunkon, visítva, egyből felkaptam magam a földről, fogva a tálcát a kezemben, majd figyeltem annak távozását. És arra is elpillantottam, ahonnan érkezett... valami visszafújót fújt... az ágak reccsenése egész közelről hallatszott. Meghűlt az ereimben a vér, a lovak pedig még mindig idegesen prüszköltek. - O-ké...ez ijesztő volt... - ernyedtek el a hirtelen befeszülő izmaim, a szívverésemet is vissza kellett tornázni, végül az állat érkezésének helyszíne felé léptem... valami távozott. Nem tudtam pontosan mi az, de nem egy tigris az biztos. Visszahátráltam a tűzhöz és vissza telepedtem most már Aegir mellé...persze ha ő sem bánta hogy nem az előző helyemre tettem vissza magam. - Mit szoktatok a csarnokaitokban csinálni a többi istennel? Csak enni és inni? - újabb kérdés tört utat magának, miközben törökülésbe helyeztem magam és folytattam végül az étkezést. Igen, még mindig eszek, holott, ennyit nem igazán szoktam...a friss levegő és környezet teszi, vagy magam sem tudom igazán. A hizlalda megkezdődött. - Amúgy ez a soknyelvűség egy ilyen istenes dolog, amúgy? Ahogy hozzád szólnak, te úgy tudsz váltani az ő nyelvükre? Írni is tudsz? - csipegettem a halból és figyeltem a lobogó tüzet. Apára biztam annak erejét, hogy mikor kell rá fát dobni és mikor kell majd eloltani. - Tudsz valami jó történetet, ami veled történt izgalmakról szól? - pillantottam rá, szinte izgatott kíváncsiság égett a tekintetemben.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Ápr. 25, 2023 5:23 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Furcsa hasonlat volt, s talán saját magamnak sosem jutott volna eszembe úgy gondolni magamra mint egy tevére. Első reakcióra felszaladt a szemöldököm, a másodikra pedig elnevettem magam. -Végül is... Az meg a sivatag hajója.-morfondíroztam mosolyogva, miközben azon járt az eszem, hogy vajon miképpen is magyaràzhatnám el neki, milyenek is vagyunk mi. -Nem kell elnézést kérned!- emeltem fel kezem, aztán érkezett az újabb kérdés, mit épp megválaszoltam, s már bukott ki a döbbenet, mi talán arcára is kiült.-Van. Volt. Nem mindenki kerül a Valhallába. Vannak, akikre más vár.Én magam személy szerint sosem jártam ott, de nincs is szándékomban felkeresni. - hangos morfondírozás lett az egész vége, annak ellenére, hogy rég gondoltam ilyesmire. A hideg és a meleg tűrése, a kalózok és a kincsek, olyan kérdések voltak, miket eddig talán senki sem tett fel nekem. Kijátszani a kártyáimat valaki előtt, akiben... A gondolatom megakadt, s lassanként, míg peregtek a szavak, és egyre több mindent mondtam el, rá kellett eszmélnem, az iránta való bizalmam nem is ment olyan messzire, hisz rengeteg "titkom" bíztam rá. Hisz egy óvatlan pillanatban, kihasználhatná, hogy a sivatag közepére kirak, majd szép fokozatosan az őrületbe kerget a hőség és a gondolat, hogy nem jutok el a vízhez többé. Az már nem fordult meg a fejemben, hogy láncot nem is igen találna hozzá. -Tudnám ha akarnám.- vonásaim elkomorúltak, hisz eszembe jutott a komp, amit nem állítottam meg. A komp, amit játszi könnyedséggel képes lettem volna megfékezni, lekapni róla a férget, s megfolytani lerántva a víz alá. Harag futott végig rajtam, mi nem csak Dora irányába, hanem saját magam felé is fakadt. Megállíthattam volna, s azálltal mindez meg sem történt volna...-De teleportálni nem tudok.- jegyeztem meg, mielött még ez a kérdés is megfogalmazódott volna benne. Épp lecsillapodott bennem az egyik kellemetlenség okozta "vihar", mikor érkezett felőle a felismerés, a cunamival kapcsolatban. Olyan dolog volt, amit sosem akartam elmondani. Olyan dolog volt, amire ráakartam önteni a rossz időben rossz helyen strigulát, ám még is előkeveredett, mert ő bizony nem hagyta figyelmen kívűl. Nem engedte el a füle mellett, s számolt is talán. -Ott több tényező is közrejátszott, de lényegében a trigger az volt. - lehajtottam fejem, tekintetem kezemnek szenteltem. Nem moccantam, nem néztem rá, egyszerüen csak hallgatásba burkolóztam. Nem akartam többet a témának szentelni, hisz visszavonhatatlanúl megtörtént immár lassan 18 éve. Mikor kimondta nem ítél el, csak akkor pillantottam rá újra. Hogy meglepett e? Igen. Nagyon. Hogy számítottam e arra, hogy mindezt megfogja tenni, és messzire kerüli a megvetés, mit meglehet jogosan kellene éreznie irántam?Nem. Egy cseppet sem, ahogy arra sem, hogy a rajongóm lenne, ám ezt betudtam annak, hogy a gyermekem, és rajtam kívűl az elmúlt időszakban aligha volt kapcsolata bárkivel is. Felelni azonban nem feleltem rá, csak mosolyogva ingattam meg fejem. Pillanatnyi nyugtot nem hagyva, érkezett a következő kérdés, no nem mintha bàntam volna. -Magam sem tudom. Mindig is ment, csak anyád sosem hagyta. Isten vagyok, és apa. Hiába vagyok egy király fia, érdemes olykor olyat is megtenni, ami a szolgálók dolga.- semmi pöchendiség nem volt hangomban. Egyszerű megjegyzés volt csupán. Anyja sokmindenre rátudott volna venni az idő múlásàval. Egyrészt bizonyítani akartam, másrészt meg... nos közbeszólt a szerelem... -Nem sokakat avattam be ebbe. Többnyire a sajátjaim azok, kik tudják ki vagyok igazán.-magyaràztam.-Talán sosem volt szokásom magyarázni ki is vagyok én, főleg, mióta anyád nevet adott nekem. Bár nem... Leszámítva az időt, mikor még tisztán hittek bennünk. Szavaira elmosolyodtam. Jólestek, s elismerő volt. Egyfajta bizonyság, hogy valóban megérdemli minden egyes szavam. -Hülyeségeid ellenére én sem tagadnám, hogy a vérem vagy. -mosollyal arcomon tekintettem felé.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 29 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 29 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
