Hiányzott. Amikor egyedül voltam, akkor nem egyszerűen egyedül voltam - magányos. A magány és az egyedüllét között pedig óriási különbség van. A másikra gondoltam, hiányoltam Aegirt. Nehéz dolog elfogadni, hogy szükségünk van valakire. Ám rájöttem, egyedül nem boldogulok. Odabent szétváltak az útjaink néhány percre, egy két órára. Amíg én csendesen fürkésztem az imádkozókat, a tekintetem az ajtóra siklott sokszor, elterelődött a figyelmem, Aegir volt a gondolataim kusza fonala. Itt volt. És bocsánatot kért. Szerintem nem kellett volna semmiért sem megejtenie mindezt, nem okozott kárt bennem. Vagyis hát...rettegést váltott ki belőlem az, hogy elmegy, hogy hátat fordít, hogy magamra maradok. Ez miatt kérhetett bocsánatot, mert tudta miképpen érzek ez iránt. Tudta még akkor is, mikor elment, mikor a kapcsolatunk nem épp a magaslatokban van. A kölyök figyelme rajtam, látja, ahogy elkalandozok, ám nem figyelmeztet, nem zökkent vissza a jelenbe a helyemre. Csupán akkor kelek fel, mikor vége van ennek az egésznek, az elsőnek lépek ki onnan, hogy aztán Aegir is beérjen. Kérdésére vállat vontam. - Püfölde... - tudtam az utat, nyilván ő is tudta, így nem kellett kísérgetni. Az árnyékom még mindig a nyomomban volt, idegesített a követése, hogy a nyakamba varrták, de megvoltam vele néha. Ha olyan hangulatban talált meg. Aegir említést tett a meditációról, amit a lámától tanult. Veszélyesebb volt nálam is. Felvont szemöldökkel figyeltem felé, majd hátra pillantottam. Az edző részhez értünk, Aegirt egyből tisztelettel várták, meghajoltak felé. Én megelégedtem a falnál való ácsorgásnál, nem igen akartam senki útjában állni. Jelenleg Aegir volt a porondon. Ellene állt ki egyikük. Figyeltem a meccset, aminek hamar vége szakadt. Mindketten beleadtak mindent ám mégis puhák voltak a mozdulatok. Aegir kérdésére nem is tudtam mit válaszolni hirtelen, hiszen mit kellett volna néznem? Aegir megveregette amaz mellkasát, majd felkeltek. Figyeltem az öreget, ahogy felsegítette a másikat, majd az egyikük engem noszogatott beljebb. Aegirt ott marasztalták, ellene kellett küzdenem. Értetlenül figyeltem, ám nem mozdultam a jelzés ellenére sem. Nem azért ert féltem, most kattogott az agyam máson. Ha ez nem lenne, már rég nekiestem volna, de most jártak a fogaskerekek. Néma csend fogadott a mozdulatlanságomban, sehonnan nem érkezett nesz, egy pisszenés sem, hátha meggondolom magam, ha csend vesz körül. Nem így történt. Lassan tettem meg a lépéseket atyám irányába, majd előtte álltam meg. Méregettem a mellkasát, majd a szemeibe pillantottam. Szemeimben nem volt harag, az érzéseim is csitultak. - Amit Killian készített képet... nekem adnád? - kérdeztem lágyan, korábban Írként emlegette ám mégis tudatalatt rémlett a neve. Talán még helyrehozható minden balfaszságom. Talán... de nem akartam belelovalni magam másba. A bal kezem lassan emeltem meg, semmi fenyegető mozdulatot nem tettem, egyenesen a mellkasára a szívére tettem tenyeremet. Felvont szemöldökkel néztem kékségeibe. - Megbocsátok. Mindenért! - szólaltam meg végül őszíntén, higgadt hangnemben, majd ha előszedte a képet, ha megvolt még, vagy nála volt egyáltalán, és átadta, akkor lassan vettem el és léptem el a közeléből, hogy kivonulhassak azt nézve. A kölyök utánam loholt, próbált megállítani, hogy most ezután következne egy fontos szertartás, nem mehetek el. Ám faképnél hagytam, becsukódtam a szobámba és figyeltem a képet részletről részletre. Pizzát rendelt, jómagam az új ívó részleteibe akartam bele menni, hogy mit hogyan lehetne, mekkora lámpa, mekkora fényerővel. Hogy középre a plafonra lehetne valamit kreálnom. Már elkezdtem az ötleteimet papírra vetni, amit majd felfesthetek. Láttam a papírt és a készülő rajzokat. Hol lehetnek most a papírok? Aegir kidobálta őket? Nem, ő nem olyan. Nem dobta ki őket, mintha elpakolta volna egy ottani kis tárolószekrénybe. Mikor pakoltunk, hogy haza megyünk...aztán jött az, hogy "elrabolt", elkábított és a szigetre vitt Axelel. Akkor csalódtam benne kicsit, hiszen ha megmondja, hogy szeretne együtt lenni velünk fiaival, akkor talán bele megyek a dologba, de így...mérges voltam rá. A lassú képsorok ahogy felsorakoztak az elmémbe, úgy okozott fájdalmat. Hirtelen sok emlék bukkant fel. Szó szerint kidőltem ennek hatására, összegörnyedtem a padlón, a térdeim magam alá voltak húzva, az egyik kezem a gyomromat ölelte, a másikkal a padlón támasztottam. A hátam görnyedten a plafon felé... tekintetem szorosan lehunytam, elnyomtam a kikivánkozó fájdalomnyögést. Kopogás érkezett, sűrűn az ajtó irányából. A kölyök volt, ám nem tudott belépni. Nem mozdultam a földről, csupán szapora légvétellel igyekeztem rendezni magam. Talán 5 perc múlva tudtam felkelni onnan, ám a fejfájás tovább sanyargatott. A műtét. Kinyitottam az ajtót, a kölyök magyarázott valamit a szertartásról, hogy Aegir jelenlétében kellene megejteni. Ruha volt a kezében, nekem szánta, majd utána kell felvennem. Furcsálóan néztem rá. - Biztos hogy nem. - morrantam oda, majd noszogatására tértem be egy másik helyre, ki volt diszítve, gyertyák voltak kihelyezve, igazán különlegesnek hatott a mintákkal, a falfestményekkel és a szobrokkal. Nem értettem a helyzetet, Aegir is jelen volt, meg a főpap és további idős papok. Arra vártam, valaki magyarázza el, hogy minek kellett nekem is idejönnöm...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 31, 2022 9:15 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Azt mondta nincs miért bocsánatot kérnem, én még is az ellenkezőjét éreztem. Kellett a bocsánata, mert addig míg nem kapom meg, nem leszek egy egész. Addig valami mindig hiányozni fog. Vettem egy nagyobb levegőt, majd megingattam a fejem, de semmit sem mondtam, inkább csak csendben üldögéltem ott, semmit sem szólva. Figyeltem, vártam mit fog mondani, végül pedig ha mellettem volt, hát finoman meglapogattam a vállát. Elmosolyodtam, aztán felkeltem a helyemről,s úgy hírdettem meg a versenyt, mibe jóleső meglepetésemre csatlakozott, s így már jobb szívvel vágtam neki az egésznek, de még is jólesett. Jólesett, hisz ott lebegett a lehetőség, hogy talán helyre hozhatunk mindent. Szóval versenyeztünk, rohantunk, s talán egyszerre értünk le. Odalent találkoztam a fiatal szerzetes növendékkel, ki örült jelenlétemnek, majd Aaronnal bementem reggelizni, azonban nem maradhatott sokáig velem, hisz fülön csípték. A kérdésére sem tudtam felelni, s a füle elcsípését mit csendesen tűrtem, majd elballagtam az ima terem felé. Ledobtam a papucsom, majd csendesen az egyik szobor elé léptem, letérdeltem, gyufát gyujtottam, majd meggyujtottam egy füstölőt, hogy aztán odatelepedjek egy szabad helyre, s mormoljak pár fohászt. Furcsa lehetett maga a gondolat is, hogy Isten létemre imát mormoltam, ám nekem mégsem volt az. Nem volt furcsa. Szinte már normálisnak hatott. Sarkaimra ültem, tekintetem előbb a szoborra, majd pedig magam elé szegeztem, s nemsokkal később behunytam szemeimet. Az ima végeztével megérintették a vállam, felnyitottam szemeim, majd megengedtem magamnak egy mosolyt a láma irányába, aztán felkeltem, s elindultam Aaron felé. -Mi a következő programod? - kérdeztem zsebembe téve kezeimet, majd megindultam kifelé, hogy aztán felvegyem a papucsom, s cárjam a fiam, és a fiatal szerzetest, aki szorosan a fiam sarkában haladt. -A meditáció, amit követtem, a fő lámátol tanultam. Hosszú időbe telt. Lobbanékonyabb voltam, még nálad is.- a mellettünk elhaladó szerzetesek bőszen bólogattak, én pedig mentem arra, amerre Aaronnak kellett mennie. Nem gondoltam semmi egyébre, csak az lebegett a szemeim előtt, hogy visszanyerjem végre valódi önmagam. Visszanyerni azt a fickót, kinek első gondolata reggel a szívének kedves hölgy volt, s nem az, hogy mindenki menjen a picsába. Ha az edzőterembe mentünk, akkor beléptemkor megtorpantak, sustorogtak, majd felém léptek teljes tisztelettel arcukon, fejet hajtva. Oly' fiatalok voltak, nyilván nem emlékeztek arra, hogy jártam már erre, ám egy idősebb láma harcra hívott, én pedig kiálltam ellene, de nem adtam bele minden erőm. Még emlékeztem a mozdulatokra. Emlékeztem arra, hogyan kell úgy megfogni valakit, hogy szinte alig értünk egymáshoz. A vége az lett, hogy földre vittem, ám az utolsó pillanatban lendült a lába, földre lökött, mire én sem voltam rest, s elgáncsolva terült el mellettem. Megveregettem mellkasát, aztán, Aaronra emeltem tekintetem. -Döntetlen?-kérseztem Aarontól. -Én győztem...- bólintott a láma, mellettem, de a mosolya lehervadt, hisz rájött, nagyravágyó volt. -Semmi baj! Te győztél.- ismét megveregettem mellkasát, majd felsegítettük egymást.
Azért jött ide, hogy a felgyülemlett szarságok eltűnjenek. Figyeltem őt, nem szakítottam meg, figyeltem a szavait. El kellett mennie, hogy rendbe rázódjon a lelke rendje. Két nap alvás. Minden egyes napot meditációval töltött. Képes erre? Ennyi időt ilyennel tölteni? Mozdulatlanul? Aztán feljött ide. Nem vettem le róla a szemeimet, figyeltem az arcát, ahogy elmereng a tájon. Még nincs kész, de készen áll a türelemre. Türelem. Lepillantottam róla a cipőm elé, bámultam ott a talajt. A türelem, ami elveszett, a békesség, ami hiányzó alkatrész az életünkben. Ha nem lennék, élhetne békében, megkaphatná azt a nyugalmat amire vágyik. Amikor kibökte, hogy sajnálja, hiszen abba a hitbe kergetett, hogy elhagyott... de a sértettség ott égett benne. Tekintetét figyeltem, majd magam is a nap felé néztem, bár inkább elmerengve ezen az egészen. Okoltam őt, hibáztattam magamat is. Bár leginkább a hiánya mardosott szüntelenül. Ugyanúgy elhagyott, magamra maradtam általa, mint ahogy Axel is tette. Előbb a halálával, majd ez a költözés is elszólította. De megértem az ő, az apám érzéseit is, hiszen csúnya szavakkal illettem, lelkébe tiportam, ellöktem őt újra és újra. Dühös voltam, de nem rá, hanem arra az egészre, hogy az emlékeim nincsenek velem, hiányoztak. Akartam vissza őket, de nem lettek meg attól, hogy ellöktem őt. Nem ilyen áron akartam visszakapni! Aztán olyan dologgal jött, amire azonnal rákaptam a figyelmem, hogy döbbent arckifejezéssel figyeljem. Szerintem az arcomon mindenfajta vegyes érzelem ülhetett, kivéve a harag, azt nem éreztem irányában. Melegség áradt szét bennem, a szívem visszavet a vad tamtamokból, aztán úgy figyeltem őt, mire szóhoz jutottam. - Nincs miért bocsánatot kérned, semmit sem tettél. Ne foglalkozz vele. Nem haragszom az ég világon semmiért...- pillantottam magam elé, hiszen ő annál dühösebb lehet rám, okkal. Elküldtem a picsába hetekkel ezelőtt és semmiért sem kértem bocsánatot... semmit sem köszöntem meg neki. - Én szeretnék Tőled bocsánatot kérni. Ostobán viselkedtem, kiakadtam, féltem...nem akartalak elküldeni a búsba... minden szarságomat szeretném eltörölni ebben az életben, ami téged ért. Hálás vagyok, hogy... itt vagy... - akármilyen formában is legyen ez az itt léte, nem mondhatom ki hogy hálás vagyok azért, mert az apám...hiszen ezt már a képébe dörgöltem, nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne semmisé tenni. Sehogy sem. Pedig hálás vagyok azért, hogy ő az apám. De ha kimondom, akkor lehet el sem fogadja, lehet már nem tart a fiának, lehet már kihűlt az irántam érzett szeretete... Hálás vagyok a sok segítségért, a tanításáért és hogy volt türelme hozzám, amit aztán elhagyott. Elindult, keserűség lett úrrá rajtam egy pillanatra, hogy megint magamra hagy... de aztán a szavait hallva felcsillantak a szemeim. Éhes volt. Elhiszem, ha jól értettem, akkor 2 hete nem evett, így a versenyt megkezdtük. Felfele gyorsabb volt, lefele már lassabb menetre kellett számítani. Nem figyeltem Aegir miképp teszi meg lefele a métereket, én örültem, ha nem zuhantam le egy- egy csúszásnál. Számomra ez nem csupán verseny volt, egy új esély kettőnk közt. Ha a kölyök ott volt lent üdvözölni atyámat, akkor elbújtam, hiszen nem voltam ott ébredéskor. Odabent megvártam míg elrendezi magát. Aztán az ebédlőbe tettük le magunkat, ahol neki állt enni. Jóétvágyat kívántam és figyeltem ahogy evett. Kihagytam a reggeli imát, fejmosást kapok majd. Bár a kölyök még nem talált rám, még talán lesz egy kis nyugtom. - Milyen meditációt végeztél? Vagy ez olyan titok, amit nem adhatsz ki? - mosolyogtam egyet, majd hallottam a trappolást, aztán a fülemnél fogva húztak fel az asztaltól. A kölyök volt, mérges arcára pillantottam meglepetten, majd ellöktem a kezét, noszogatott az indulásra, hogy le ne maradjak a fontos dolgokról. Majd találkozunk Aegir, nyilván fontos dolgod lesz még. Az imádság ugyanúgy volt ahogy eddig, a fal tövében ücsörögtem, meredtem magam elé és kussoltam.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 31, 2022 3:33 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Az idő múlását nem érzékeltem annyira, de abból ami ott körbevett, és a néha hozzàm szűrődő hangokból arra gondoltam, elég időt maradtam tàvol, s talán lelkem is hasonlóképpen reagált. Talán kezdte elnyerni a maga békéjét. Odafent egy darabig csak figyeltem Aaront, majd magam is üvöltöttem, aztán leengedtem karjaimat, tekintetem a felkelő nap àltal színezett felhőkre emeltem. A narancssárgák, a pirossak, a tűz színei. Szép volt a napkelte, de a tengernél jobban tetszett minden. Ám ott a hegyen, megvolt a maga varázsa. Letelepedtem a szikla szélére, ölembe ejtettem kezem, aztàn megszólaltam. -Eszembe jutott, mi lenne, ha elvinné minden szarságom, ami felgyülemlett bennem.- egy pillanatra elhallgattam. - El kellett mennem. Elmennem kis időre magamban lenni, hogy helyretegyem lelkemben a rendet. Két napot alvással töltöttem... Aztán meditáltam minden egyes nap, s el sem mozdultam onnan. Mikor kezdtem érezni a változást, úgy döntöttem feljövök ide.- magyaráztam, majd elhallgattam, s tekintetem a messzeség felé nyugtattam. -Nem vagyok kédz teljesen, de úgy érzem, már képes vagyok a türelemre...- ráemeltem tekintetem, aztán ismét az égre pillantottam, követve a nap útját. -Sajnálom, hogy szó nélkül mentem el, és abba a hitbe kergettelek, hogy elhagytalak. A sértetség ott égett bennem, és másra nem tudtam összpontosítani.- magyaráztam, aztán egy ideig hallgattam, majd rá emeltem pillantásom. Ha hagyta, lélektükreibe furtam. -Bocsáss meg nekem Aaron...- aztán felkeltem, zsebembenejtettem kezeim, miközben újra éreztem a szorítást a mellkasomban. Nem tudtam mire is lett volna szükségem, csak annyiban voltam biztos, hogy önző voltam, s hogy találkoznom kell a fő lámával, beszélnem vele. Talán még sétálnom sem árt vele, hogy átbeszéljünk mindent. Éhes voltam. Nagyon éhes. Úgy éreztem, egy egész disznót megtudtam volna enni egymagam. Nem tudtam jönne e velem szóval megindultam lefelé, ám pár lépés után megálltam. -Jössz? 2 hete nem ettem... Éhen halok!- mondtam megindulva, majd ha velem tartott, akkor felajánlottam egy versenyt, s ha benne volt, akkor megindultam lefelé egy olyan tempóban, ami biztonságos volt lefelé menet. Ha nem tartott velem, akkor egymagam indultam meg visszafelé, s kis idővel később visszaértem a kolostorba, s a fiatal szerzetes széles mosollyal arcán fogadott. -Visszajöttél!! - mosolygott, örvendezett. Én pedig meglapogattam vállát. -Vissza! - bólintottam. -Meditáltam... -aztán néhány pillanat múlva elengedtem, hogy mehessek enni végre. Ha versenyeztünk, akkor talán egyszerre értünk be a célt képező kapun, s kellemes érzés fogott el. Úgy éreztem, az egész hiànyzott. Minden porcikám kiáltott utána, de a feszültség nem tűnt el. Ha Aaron jött, hát közösen mehettünk enni, bár előtte elmentem átvenni a ruhám, s a papucsot, hogy megadjam a kellő tiszteletet. Végül aztán letelepedtem az asztalhoz, s hiába nem volt a kedvencem nekiestem a leves elfogyasztásának.
Viszlát. Aegir ennyit mondva fordított hátat ennek az egésznek. Nekem. A közös múltunknak és jelenünknek. Búcsút intve távozott el az életemből. Utána fordultam ijedten. Tekintetemben félelem uralkodott el, ahogy figyeltem a távolodó alakját. Ahogy vissza sem nézett, ahogy átlépte a kapu küszöbét. Kiszaladt belőlem a levegő. - Aegir! - szóltam utána, lépteimet megindítottam felé, pár lépést tettem, de megtorpantam. Inogva álltam meg. Lefagyva cövekeltem ott, Figyeltem miképp halad tovább a kapun túl, miképp zárják azt be. Kezeim ökölbe szorultak. A fiatal szerzetes mellém lépett egy idősebb társával. - Ne menj... - még suttogtam utána, majd mindenből kizökkentett a kölyök. Ráemeltem kék szemeimet, épp most éreztem ugyanazt a kínt, mint Axel halálakor. Elhagytak. Elfacsarodik a szívem, és úgy üli meg a bánat, hogy azt érzem, mindjárt megszakad. És még csak jóvá sem tehettem... Visszanyelem a bánatot. - Gyere, nekünk még akad egy kis dolgunk. - nógatott befelé, lassan hátráltam a kaput figyelve, hátha...de ő nem jött. Kirakott, mint egy kutyát az út szélére és elhajtott. Nem kellettem neki. Csak mert olyat tettem, ami megbocsáthatatlan...mint mikor a kutya beléd harap. Én is ugyanezt tettem vele. Hátat fordítottam hát a kapunak, majd a szerzeteseket követtem befelé, igazítottam egyet a táskámon. Követtem a kölyköt, a másik megállt majd mögém igazodott és utánunk jött. Szökés ellen talán, de semmit sem szólt, kivéve a kölyköt. Magyarázott ezerrel. - Reggel jövök és keltelek. Ötkor van ébresztő, fél hatkor ima, hatkor reggeli, hétkor megint ima. Utána meg majd mondom a részleteket. Jövök érted reggel. - haladtunk egy folyosón, kopasz szerzetesek haladtak a folyosókon, majd a kölyök megállt egy ajtó előtt. - Itt leszel elszállásolva. - nyitotta ki, majd közelebb léptem. Tényleg szegényes. Tényleg csak alvásra jó... vagy arra se. A fiú meghajtotta fejét, majd jóéjszakát kívánt. Elsietett. A másik csak állt ott szigorú arcberendezéssel, míg be nem mentem és be nem csuktam az ajtót. Ledobtam a táskám, tekintetem az apró szobát fürkészte. Undorító. Nem volt benne kosz, nem volt büdös, nem penészesedett. Eleve a mérete és az, hogy csak egy ágy és egy apró ablak van... meg az asztalon világító lámpa. Lámpa az? Tűz égett a közepén. Még az őskorban élnek? Levettem az ajtóban a cipőmet, ittam pár kortyot az üvegemből, aztán eldőltem aludni. Újra jöttek értem a rémek Dora arcában, újabb kínzás, ám most nem én magam rántottam ki magam az álomból, úgy keltett fel nagy nehezen a kölyök. Egy pohár jéghideg vízzel. Úgy ültem fel mint egy fuldokoló, pánikolva néztem körül a rossz emlék hatására. Dora sehol, helyette a kölyök magyarázott, ám a fülembe toluló adrenalin miatt alig hallottam bármit is. Letett elém egy papucsfélét, ebben mehetek csak az épületen belül. Megdörzsöltem az arcomat, a hajamba túrtam, majd a telefonomért kotorásztam. Feloldottam. Nincs térerő. Egy szitkozódó sorral dobtam a telefont a falnak, keltem fel, léptem a papucsba és a srác után léptem. Magyarázott, de csak a hátát figyeltem zsebre vágott kézzel, míg az imádkozás helyéhez be nem értünk. Ott is magyarázni kezdett halkan, hogy mit hogyan merre tegyek...de nem tettem. - Én le nem teszem a fejem, hogy imát adjak olyanhoz akibe amibe nem hiszek... - morrantam fel, hiszen nem hittem a jobb élet lehetőségében, nem hittem, hogy bárki is tud változást hozni magában, vagy másban. A kölyök szót emelt a védelemben, tudja, hogy Aegir fia vagyok, hogy egy dúvad és ezt akarják bennem lecsitítani. Ám gúnyos nevetésemre a srác arca elkomorult, elhátrált, míg egy másik felállt az imádkozást abbahagyva és kettő mozdulattal azonnal a földre vitt abba a pózba, amibe az imát kezdjük. Bár nem szólt semmit, már ezzel is felkúrta az agyam, látszott amaz fején, hogy figyel, hogy tudja a következő lépésemet. Tudta. Felálltam, neki estem, ám hozzányúlni sem tudtam, úgy rúgott ki a helyről, hogy a szemben lévő falnak csapódtam. A földre estem előre, a kezeim fogtak csak meg, hogy ne pofára essek. A döbbenet rajzolódott ki az arcomon, majd mikor felemeltem a fejem, hogy rájuk nézzek, a kölyök mellém lépett. - Megpróbáljuk megint? Szusszanva álltam fel, beléptem, majd a fal mellé leültem és kussoltam. Figyeltem ki mit hogyan csinál, mit mormolnak, vagy kántálnak. Nem voltam hajlandó részt venni ebben, de tiszteletben tartottam azt a jelenlétemmel. Aegir jutott eszembe, de amilyen gyorsan és mód kilépett azon a kapun, úgy keseredtem el megint, de elhessegettem. Kilépett, tehát nincs szüksége rám. Megértettem. Amit tenni akarok egy végső állítás, egy búcsúzóul odavágott káromkodásom a világnak. A reggeli zabkása volt. Ültem felette, azon imádkozva, hogy a zabjukat dugják fel maguknak. De némi noszogatással a felét eltüntettem. A tea ugyanolyan rossz volt. Aztán újabb kussolással eltöltött imádkozás jött. Részemről csak kussolva ücsörgés a falnál, a feszültség bennem pedig nőttön nőtt. Ez miatt is. A korábbi sérelem miatt is. A srác szerint a reggelit köszönik meg és újabb adag valamiért fohászkodnak. Csendesen. Ezután mentünk egy kicsit beljebb, a barlangba kialakított edzőterembe. Figyeltem miképp ütik egymást csendesen és gyors mozdulatokkal. A kölyök annyit mondott, hogy ezután beszélünk a főpappal. Lelkes volt. Figyeltem, majd szemet forgatva nekidőltem a falnak. Figyeltem, majd mikor mindenki megált az aktuális mozdulatsorukban, mindegyik rám nézett. Mind, ahányan itt voltak. Figyeltem őket. Ők engem. Ennél idegesítőbb dolgot még nem tapasztaltam, ellöktem magam a faltól, mindenki odébb ment, majd az egyik kopasz elém lépett és beszélni kezdett. A mellém helyezett szószóló kölyök fordított. Érzik a feszültséget bennem, segítenének ebben, hogy kiűzzék, hogy tompítsák, hogy jobb és könnyebb legyen. Nem kértem belőle. Úgy hagytam ott őket, mint Aegir engem. Az árnyékom nyugalomra intett, mennünk kell a “főnökhöz”, így mentem utána. A kialakított szoba egy imádkozó szentély is lehetett volna, de fa is volt benne. Körül néztem, majd a háttal ücsörgő szerzetest figyeltem. Mantrázott. A kölyök mellettem letérdelt, húzott magával engem is. Így hát letettem magam térdelésbe. Aztán a fickó megszólalt. Talán több nyelven is elkezdte, mire megtalálta az én anyanyelvem. Beszélt Aegirről, hogy mennyi ideig nem volt jelen az életemben, hogy a frusztrációm, a dühöm és az, hogyan eresztem ki, mind mind veszélybe sodor engem és a körülöttem lévőket. Ezt tényleg nem lehet csak úgy orvosi módszerekkel kezelni, mert nem beszélünk betegségről. Aegir jellemét örököltem fixen és kiszakíthatatlanul. Nem dobhatom csak úgy el, nem is tudnám, de elzárhatom és csak akkor kell kiengedni, mikor idő van. Úgy figyeltem a szavait, mint aki ezektől könnyebb lesz...nem lett könnyebb persze, de átgondoltam. Van, amikor éppen a nemcselekvéssel vétünk "hibát". Aegirnek nem szóltam akkor nap Doráról, így hibát követtem el az ő szemében is. Dühös voltam magamra ez miatt. De már késő. - Hiszek abban, hogy mindenki kaphat esélyt a változásra.. - kezdtem el, a szemeimet levettem amaz hátáról, majd a fejemet is kicsit lejjebb hajtottam. Éreztem magamon a kölyök tekintetét, de nem néztem rá. Csupám a főpap lépdelt közelebb, megérintette a fejemet a tenyerével. - Egy nap majd döntened kell arról, mi a fontos neked. Választanod kell afelől, melyik úton indulsz el, anélkül, hogy tudnád, jó vagy rossz irányba tartasz-e. De bárhogy határozol is, vállalnod kell érte a felelősséget. - szólalt meg csendesen, amire aztán csak telikönnyes szemekkel kezdtem bólogatni. Haza akartam menni, nem éreztem ide valónak magam. Ütni, vágni, üvölteni akartam. Újra azedzőterembe mentünk, ahol aztán kaptam egy ellenfelet. Érezték a feszültséget, így bátorítottak, hogy nyugodtan essek nekik. Nagy nehezen felidéztem azt, amit Avivától tanultam mozdulatsor...semmit nem értem vele, úgy vittek le a földre sorozatban többször is, hogy a sokadiknál már nem tudtam felállni sem. Csak fújtattam, kapkodtam a levegőt. Nem bírtam tovább. Talán a műtétek húztak vissza, talán tényleg az, hogy elvesztettem a hittem. Már meghoztam döntéseimet, így vállalnom kell őket. A lefekvésig történtek az edzések, előtte egy 5 percbe belefért a hideg vízben való fürdés is. Igen, hideg víz, azt nem mondta senki sem, hogy saját magam melegítsem fel, ha fürödni vágyom. Szóval léptem is le aludni. A napok nehezen mentek, Aegir nem tért vissza és nem is éreztem a jelenlétét. Az imádkozásokat még mindig a falnál ülve hallgattam végig. Az edzések pedig ugyanúgy zajlottak. Sorra vittek le a földre, ami még több dühöt korbácsolt és nem tudtam kiadni magamból. Nem ment. Csak felgyülemlett és a főpap is megmondta...ennek csak egy vége lesz. A testemet beborították az ütések nyomai, a mellkasom, a hátam, a végtagjaim. Csupán a fejemre nem mértek sosem ütést. Okkal. Talán Aegir kérése volt. Az álmaim Doráról sorozatosak voltak, nem tűntek el, talán soha nem is fognak, minden reggelem rémesen indul ezzel, de mielőtt alvajáró lennék, a kölyök azelőtt ébreszt. Kizökkent. A nyelvet is elkezdte tanítani, könyveket adott, szavakat tanított. Nehezen ment és a hibáimnál is csak a falnak vágtam a könyveket. De pár perc múlva magam vettem kézbe újra és nekiveselkedtem megint. Mutatta az ajkát, hogy hogyan igazítja azt és hogyan hangzik...mintha most tanulnék beszélni. Bhutáni nyelv, dzsonga, tibeti, nepáli. Orosz, japán, norvég.. Sokféle nyelven mondta a magáét, szájtátva figyeltem, ahogy az egyikből vált át a másikra és még csak 15 éves. Én 18 éves vagyok, az anyanyelvemen kívűl az angolt beszélem még, de az sem tökéletes. Ő meg? Nevetni kezdtem, nem rajta, hanem a helyzeten, a nevetésem jólesően tört ki belőlem a teremben... a napok nem száltak gyorsabban, csigalassúsággal jött mindegyik. Az ételek felét tudtam csak megenni, több sosem csúszott le. Nem tudtam enni, gyomorgörcsöm volt az ittlétem alatt. Talán más miatt is. Ám nem voltam kint azóta, hogy az isten olajra lépett. Még mindig fájt, talán sosem leszek túl rajta, de megérdemeltem. Bíztam benne, úgyanúgy ahogy ő bennem és mindketten a másik hátába döftük a kardjainkat. Kvittek voltunk. Az egyik edzés után azonban nem feküdtem le aludni, vártam, hogy minden elcsendesedjen, vártam hogy a csend legyen az úr az egész helyen. Osonva lépdeltem, a kezeimben a cipőimmel, a lábamon a zoknimmal. Sehol senki, így a bejáraton távoztam is. Sötét volt kint, kellemes hűs idő, felpillantottam a hegyre, ami az épület felett húzódott. A lépéseim ismét a korlát felé tartottak, ismét kihajoltam, aztán elmosolyodtam. Hagyjuk a picsába a mélységet, emelkedjünk fel, jussunk fel oda, ahonnan szebben köszöntjük a reggeleket. Mászni kezdtem a sziklákon, másztam, kapaszkodtam, figyeltem. Fogalmam sem volt, van-e felfelé útvonal, vagy sem, jelenleg nem kattogtam rajta. Csak fel akatam jutni. Hiába csúszott meg olykor a cipőm, vagy a kezem, nem tántorított el. Csak egyenesen felfelé néztem, sosem vissza le. Kellett kis idő mire felértem, de időben, hiszen a nap még sehol sem volt. Megfigyeltem, hogy errefelé mikor kel fel és most végre rávettem magam erre. Türelmetlenül figyeltem a tájat, amikor aztán megláttam a sugarakat. A tekintetem felnyílt, elmosolyodtam, könnyebb lett ezzel minden odabent. Egy darabig. Figyeltem, ahogy egyre feljebb mutatkozik meg a nap, mikép ébreszti fel a világot, majd lehunytam a szemem. Nagy levegőt vettem és üvöltöttem bele a világba, hosszasan. Majd abba hagytam, újabb üvöltés és egy újabb, de a következő már nem tőlem érkezett. A csikizó érzés miatt már tudtam ki volt az, így oda sem kellett néznem. Újabb üvöltés. Aztán csendre intettem magam, figyeltem a tájat hosszasan, majd oldalra pillantottam. Itt volt. - Az öreg meséje jutott tán eszedbe neked is? - az arcomon nem ült mosoly, de bánat sem, harag meg aztán megint csak nem. A szemeibe pillantottam, azokat a kék iriszeket figyeltem, amik az enyéimet is diszítették. Nem mozdultam, kicsit közelebb léptem a szirt széléhez, hogy lepillantsak a kolostorra. Még mindig hihetetlen volt a látványa.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 31, 2022 12:37 pm
Aaron && Aegir
Csendben haladtam, a fiatal szerzetest figyelve, majd egyszer csak megtorpantam. Nem fogok oda bemenni. Testem mellett lógatott karokkal álltam, s figyeltem miképpen vezeti, s magyaráz lelkesen a fiatal szerzetes Aaronnak, akit egy cseppet sem érdekelt, de a másik még is töretlen lelkesedéssel beszélt, mosolygott, jól érezte magàt. Én meg vívódtam vajon merre kellene mennem. Végül odaértem Aaron mellé, rácsaptam finoman a vállára, aztán már indultam is visszafelé. -Viszlát!- intettem egyet, aztán csak zsebre tettem kezeim, kislisszoltam a záródni készülő ajtón, s magam mögött hagytam mindent. A gondolatok szerte széledtek, mintha soha nem is lettek volna. Csak az lebegett szemeim előtt, hogy találjak egy helyet, ahol szabadjára engedhetem a gondolataim, s körbe ölelhet a nyugalom. A nyugalom, ami abban az állapotban sokkal többet jelentett mint bármi a világon. Nem vittem a telefonom. Nem éreztem szükségesnek, pusztán a hátizsákom volt velem. -Ennek vêge, és el se hagyom a tengert! El se kellett volna... De kellett... Szükségem van erre... Kellett... Az a dög is kiszabadult, és még senkinek sem mondtam....-morogtam az orrom alatt, miközben a hegyen haladtam, egyre távolabb a kolostortól. Találnom kellett egy helyet, ahol az összes szarságot letehettem, s úgy éreztem, azt Aaron mellett nem tudtam volna megtalálni. Mikor elértem egy vízeséshez, letelepedtem egy szikla elé, nekivetettem a hátam, az égen csak a csillagok ragyogtak. Megdörgöltem arcom, aztán filmszakadás. Csak a sötétség maradt. A sötétség, ami magához ölelt, mint egy hű szerető, ki nem hagy el sosem, s ölelő karjaiban tart. Elaludtam. Nem tudom mennyi idő telt el, s mennyit töltöttem el alvással, de mikor felkeltem, talán 3 nap elteltével, kinyitottam szemeim, s rácsodálkoztam a táj szépségére. Aztán feltelepedtem egy szikla tetejére, felvettem a megfelelő pozíciót, lehunytam szemeim, s csak mantráztam magamban a régi imát, mi messzeűzte egykor a haragom. Szóval a napokat a magam részéről meditálva a sziklán, miközben próbàltam elengedni a haragom. 2 héten keresztűl el se moccantam onnan, hiába hordták nekem az ételt, italt, maradtam s nem tudtak kizökkenteni, pedig néhányan megpróbálták. Meglepő volt, hogy nem éreztem fáradtnak magam. Az elmém mintha megszabadult volna a ràzúdúlt rengeteg szarságtól, szóval elindultam visszafelé, de útközben meggondoltam magam, s inkább a hegytető felé vettem az irányt, hisz eszembe jutott valami. A mese, amit az öreg mesélt a táborban. Világgá üvölteni a rengeteg gondot, mi a lelkem nyomja. Talán rajtam is segítene. Szóval másztam felfelé, a végső megtisztulást keresve. Eltartott egy ideig mire felértem, s üvöltés hangja csapta meg a fülem, majd tekintetem megakadt a fiamon. Megàlltam,s csak figyeltem. Miért üvölt?! De nem szóltam semmit, csak megálltam valahol középpüt, s magam is kiáltottam, miközben széttártam karjaim. Talán pont ugyan azért voltunk odafent. Talán pont ugyan arra volt szükségünk. Világgá üvölteni lelkünk kínjait, hogy a Fiú akinek béke van a szívében elvigye magával.
Nem gondoltam volna, hogy erre felé élnek tigrisek. Figyelmeztettek rá, azonban a hely ahova fel kell mennünk jobban lekötött. Kérdésemre választ is kapok, nem éppen olyasmit, amire számítottam. Talán a zabkásalevest szereti, de majd megkérdezhetem tőle... nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolta, vagy csak gúnyolódott velem a fáradtság miatt. Amibe én űztem, szóval bántott a dolog. Ahogy az ütéseim nyomát is, nem akartam bántani. Senkit sem akarok bántani. Elég volt. Felértünk végre, lassan a sötétség is megérkezett, ám láttunk még. A kapuban páran elénk érkeztek, mintha olyan nagy szám lenne az érkezésünk. Zavart a jelenlétük, zavartak a kíváncsi szemeik, ahogy mustráltak. Két kutya is érkezett velük, az egyikük szimatolni kezdte a lábamat, vágtam egy apró fintort, simogatás helyett odébb léptem tőle, úgy álltam, hogy Aegir mögé, hogy őt piszkálja inkább. A másik végig szimatolt mindent, nem piszkált senkit és semmit, hozzá volt szokva ehhez. Aegir segített lepakolni az állatokról. Nem, nem jutott eszembe segíteni, világéletemben nem segédkeztem sem anyámnak, sem az idegeneknek. Magammal foglalkoztam, önző mód elmartam barátot, családtagot és csak az én jólétem volt, az én dolgommal foglalkoztam, leszartam a másik világi bajait. Aegir szitkait viszont korábban hallottam, elege volt mindenből és mindenkiből. Én is ebbe tartoztam, tudom, érzem. Még akkor is, ha ez nem így volt. Aegir újra megszólalt. Elszállásolnak minket szegényes szobákban. Reggel pedig a főpap fogad majd. Egy fiatalabb kölyök lépett mellém, rápillantottam, végig néztem rajta, hallgattam kérdését, szavait, ám válaszra sem méltattam. A ruházata, a papucsa... mind mind olyan volt, miket magamon látni és érezni sem akartam. Nem voltam ehhez szokva, nem volt sosem szegényesebb stílusú ruhám. Nem éreztem magam olyannak, akinek erre szüksége lenne. Nem akartam nem önmagam maradni. Nem érdekelt sose más, főleg aki mélyen alattam van, hiszen felettem egy ilyen nem lehetett. Tekintetem hűvösen csillant amaz kíváncsi szemeibe, majd ott hagytam, lépéseim a korlát felé vezettek. Figyeltem a tájat, a messzeséget, a lemenő napot, ahogy a hegyek mögött tér nyugalmára. A pillantásom lefele siklott, a hegy aljára, ám nem sok mindent láttam a fenyőfák végett, így szó szerint kihajoltam, hogy lelássak. Mélység. Szakadék. Magasság. Halál. Ha akkor nap megteszem, nem kellene bajlódnia velem, nem kellett volna átélnie a kapott szitkokat, amit sosem adtam meg volna neki. Sose, de elpattantam dühös voltam, mindenre és mindenkire. Rajta töltöttem ki, olyan szinten, amit sose ütöttem volna meg. Ha akkor nap megteszem, béke lelt volna rá. Nem idegeskedett volna miattam, lettek volna szabad percei, szabad hónapjai anyával. Ha teljesen őszinte akarok lenni, valahol mélyen bántam a teljes szétcsúszásom. Ezt a kapcsolatot, amilyen formában és amennyire lehetett, szétbasztam, így már tényleg nem tudom, mivel lehetne még szépíteni rajta. Helyre hozni. Biztos van olyan egyébként, esetünkben mindig van lejjebb, mindig van rosszabb. De jelenleg építeni akrtam, nem tovább rombolni. Rettegtem az egyedülléttől, de be nem vallottam volna senkinek sem. A tekintetem lehunytam, szusszantam, felegyenesedtem, majd hátrébb léptem. Zsebre vágtam a kezem, felnyitottam íriszeim, miközben az utolsó sugarakat figyeltem. A kolostorra emeltem a pillantásom, ami szó szerint pár karnyújtásnyira volt már csak. Féltem, mert nem tudtam mi vár rám oda bent, persze a félelmem elinte dühként, haragként csapódik ki...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 31, 2022 1:15 am
Aaron && Aegir
Csendes voltam, de nem azért mert nem akartam beszélni, csak egyszerűen máshová kellett az energia, nem a szàm jártatásához. Nem fecsegtem feleslegesen, nem beszéltem sokat senkivel sem. Egymagamban ha nekivágtam volna, még a táborban sem álltam volna meg. Hiú sértetségem simán vitt volna tovább, mit sem foglalkozva az alapszabályokkal. Persze kinevettek, de nem törődtem az ércelődésekkel, hisz ők ilyenek voltak. Ez egyfajta életstílus, szórakozás a számukra, s talán majd Aaron is megérti idővel. Megmutattam neki hová kell felmennünk, aztàn visszamentem a többiekhez, s hamarosan hallottam Aaron hangját, mire visszafordultam hozzá. -A Jakok is jönnek. Ügyesebben másznak, mint hinnéd! - az àllatok felé pillantottam, majd megengedtem magamnak egy apró mosolyt, s némi idővel később, a tigrisre is figyelmeztettek, szóval a le lemaradó Aaronnal is közöltem annak jelenlétét. -Nem tudom... De talán a zabkásalevest szereti...- vontam meg vállam, aztán megálltam, s csak úgy magam elé morogtam a következő válaszom.- De ha gondolod, megkérdezheted tőle ha összefutunk...- vontam meg vàllaim, majd tempóztam egy cseppet, aztán jöhetett a lassabb haladás, s végül a pihenő. Igaz láttam, mikor Aaron szorosabb kapcsolatba került egy fával, s megnêzte magának, vajon mennyi hangya mászik rajta, de nem nevettem ki. Talán még én magam is nekimentem volna, ha annyira ledöbbent, hová is kell mennem. Mikor pihentünk, s letelepedtem, ettem pár falat húst, majd a szemeim észrevétlen kezdtek leragadni. Úgy éreztem, nem bírom nyitva tartani, szóval inkább ismét megdörgöltem arcom, megmostam egy kis vízzel, majd felkaptam a fejem Aaron kiáltására. Senki sem nevetett, s nem tett csípős megjegyzést felé, hisz talán nem csak ő volt az egyetlen, aki ajjas mókus támadás áldozatává vált. Az elindulás nehezemre esett. Ólom lábakon jártam, akár az idő. Életemben első alkalommal éreztem öregnek magam. -Nem valóban nem az, de még is könnyebb, mint megmászni az egész hegyet, hogy a fensíkra érj. Már nincs olyan messze. Hamar ottleszünk már. Még pár óra. -magyaráztam, aztán megkapaszkodtam egy fában, s egy pillanatra lecöveleltem. Kiroppantottam hátamat, nyakamat, aztán Aaron mellett haladtam tovább. -Nem kell...- megingattam fejem.- Senki sem tehet arról, amit álmában vét. Én álltam az ütések elé. Mondhattam volna ,hogy csak a fát védtem, hogy az lebegett szemeim előtt, de nem így volt. Őt akartam megóvni. Nem utáltam, bármennyire is úgy látszott, vagy úgy gondolta. Az utálatom egy része elpárolgott mikor utána magamhoz öleltem. Lassan kezdett már sötétedni, mikor felértünk a vékony ösvényen a kolostorig. Közben pár szitkot elszórtam magamban, hogy mennyire messze kerültem a tengertől, és hogy elegem van mindenből, s még egy kisebb sziklát is odébb rúgtam, mikor úgy hittem senki sem látott, s persze szitkaim is hallkan szóltak, talán nem is hallotta senki. Vajon nekem is fel kellene mennem a hegyre, és világgá kiáltani a rengeteg gondom? Vajon könnyebb lenne a lelkem? A kolostor kapujában megàlltunk, páran előre szaladtak, hogy jelezzék érkezésünk, ám még is hamar csatlakoztak hozzánk páran a kolostorból. -Odabent majd elvezetnek a celláinkba...szegényes szobák lesznek, de arra épp elég, hogy álomra hajtsd a fejed...-magyaráztam Aaronnak.- A fő lámával, holnap találkozunk...-magyaráztam még, majd segítettem leemelni az állatokról a terhet, majd előszedtem a pénzt, s kifizettem a segítséget, bármennyire is nem akarták elfogadni. Közben egy fiatal szerzetes Aaron mellé lépett, érdeklődve állt meg mellette. Talán ha 15 éves lehetett. Gyermek volt még. -Tanulni jöttél?- törte a nyelvünket, de az is becsülendő volt, hogy szólt rajta. -Jó lesz majd...te szeretni fogod! -aztán váltott, s azon szólt, min biztosabban beszélt. - Gyertek velem! Már vártunk titeket!-széles mosoly költözött arcára, miközben szapora léptekkel megindult befelé, hogy megmutathassa szobáinkat.
Az erdőnél Aegir pólót cserélt, a testén heverő foltokra bűntudat kezdett mardosni. Kicsúszott egy halk szitok, majd oldalra öklöztem egy hirtelenjét, az öklöm egy fának csattant. Dühös voltam magamra. Hagyta magát péppé verni. Jó persze egy isten, de akkor is...ne csinálja már ezt...legközelebb üssön ki elsőre...nem lesz legközelebb. Nem szabad hagyni, de csak sodródok úgyis. Pihenő idő jött, Aegir azokkal kommunikált, jómagam az avart figyeltem a közelükben kicsit azért lemaradva, hallgattam őket. Ám a környezet jobban lefoglalt. Nah nem mintha az elmém jelenleg a foltokon lenne, de amit a tekintetem kiszúr egy karmolásnyom szerűséget, azt kezdem fixirozni. Aztán indultunk, tekintetem elkalandozott mindenfelé, a lépteim lassabbak lettek ezáltal. Persze, feltűnt, így a lépéseimet meggyorsítottam ilyenkor, de közvetlen a seggükben nem jártam akkor sem. Az nem én vagyok. Ám már a sokadik megtett kilométer megtétele után, mikor beértem Aegirt, ő lépett mellém. Felmutatott a kérdése nyomán. Lassan felpillantottam. Annak tetején van a kolostor. Reakció nélkül maradt elsőre a dolog. Aegir visszatért a vezetőinkhez. Jómagam azt figyeltem, amit Aegir mutatott. Csendes voltam, talán elsőre felsem fogtam azt, amit mutatott, amit láttam. Fáziskéséssel emeltem vissza a fejem az öreg irányába. - Ez komoly? Hogy a picsába másszuk ezt meg?! Van velünk pár olyan is... - mutatok a pár állatra, tökömet sem érdekli, hogy mik ezek, ezek hogyan másznak velünk oda fel? Ez is egy kihívás? Vagy útmutatás? Vagy büntetés inkább. Faszom! Aegir is tudta mi lesz a reakcióm erre. Túl jól ismert. Láttam az arcán! Újra felpillantottam. Kurva magas. Alig látni fel. Sosem másztam még olyan magasra... A karaván újra megindult, ám nem mozdultam, helyette Aegir tért vissza mellém és jött egy tigrissel. Hogy ne maradjak le. Amikor megindult ő is, csak akkor szóltam utána, kicsit aggódva szólt hangom. - Emberevő? - akkor mondjuk jobban is aggódnék, most még elvagyok a gondolattal, hogy egy nagy ragadozó ólálkodott erre. A tekintetem újra felsiklott az oromra, jéghidegen csillogott. Ez volt a legközelebb? És az a tibet, amit magyarázott, az hol a picsában van? Lassan léptem a többiek után, le sem vettem a szemem a hegyről, aminek az lett a következménye, hogy egy fa nekem jött. - Rohadj meg... - morrantam, miközben megpaskoltam a fa kérgét kicsit sem finoman, majd Aegirt figyeltem lépteim során. Figyeltem a botot a kezében, majd madarak reppentek fel a távolban nyugtalanul. A következő pihenőt alig akartam megtartani, az isten enni kezdett, az állatokat is megitatták, magam pedig előztem kicsit. Sosem érünk fel. Felakarok egyáltalán érni? A magasság visszatartó erő volt. Nem azért mert a magasság gázos volt... más volt a probléma forrása. Az, amivel Axel halálhírét is folytattam. Akartam, de mégsem. A hajamba túrtam, nekidőltem egy fának, majd lecsúsztam oldala mentén és letettem a seggem. Elővettem a táskámat, ittam pár kortyot. Eltettem, aztán Axel csillaga is előkerült a zsebemből. Ujjaim között forgattam, próbáltam erőt meríteni belőle. Felkeltem, eltettem a csillagot, majd odébb kellett sétálnom. Hívott a természet. Hiába volt fiúbrancs, azért nah. Kerestem egy bokrot, egy távolabbi fát, ami kellő távolságra volt a figyelő szemek elől. Már nagyon kellett a dolog, visszatartani meg felesleges lett volna. Aztán valami a vállamra esett, én meg szó szerint megugrottam, ennek hangot is adtam, majd lesepertem magamról a rám esett valamit. Hátráltam az eseménytől, seggre estem. Amaz visszaugrott a fára, jól szórakozva a magasba rohant. Egy tarkamókus volt... figyeltem a mozgását, közben letakarítottam magam, hátha rám ejtett valami kényesebb dolgot is. Rendbe szedtem magam, felkeltem a földről, aztán visszamentem a többiekhez. Nem néztem rájuk, nem akartam felhergelni magam. Ha nevettek akkor is mikor visszaértem, csak rúgtam feléjük az avart rideg szemekkel méregetve őket. Indulhattunk, hagytam őket tovább menni, maradtam hátul. Jó volt nekem ott. Újra felnéztem a hegyre, aztán rájöttem valamire... - Ez se könnyebb út, mint amire én gondoltam... - én hegyet mászni gondoltam a meredek részén, arra nem vállalkoztam volna akkor sem, ha Aegir pálcát törne felettem. Az említett mellé szedtem a lábaim. Az arcára pillantottam, majd magam elé, aztán vissza a hátunk mögé, szintén előre. Kerestem a szavakat. - Sajnálom...az ütéseket. - nem ejtettem több szót erről, az úton nem sokat beszéltünk, tartottam ehhez magam a továbbiakban, ha ő nem, akkor én sem. Ez az ő néma kérése, amit szem előtt tartok. Visszább vettem a lépéseimet, az út egyre meredekebb lett, többször kellett megállnom egy egy percekre, hogy lendületet vehessek. Már nincs sok vissza ugye?
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Dec. 30, 2022 11:40 pm
Aaron && Aegir
Nem voltam valami beszédes, s nem is akartam az lenni. Vagy nem ment, vagy egyszerűen elfogyott, vagy éppen stagnált a szavak száma. Nem kellett volna haragudnom, de valamiért nem tudtam nem úgy tenni, hisz ha akkor elmondja, azaz egész meg sem történik. Akkor minden megmarad a maga medrében, és nem csücsülnékba romjaimon. A romokon, amiket nem tudtam helyrehozni egykönnyen. Még is ott voltam vele, s a nap felkelő sugaraival együtt köszöntöttem, ám választ nem kaptam azonnal, szóval nem is engedtem neki túl nagy figyelmet, pusztán küzdöttem a fáradtság ellen, ami arra ösztökélt, hogy az álcám ne használjam, s helyette inkább teljes valómban maradjak. Nyújtóztam egyet, miután felkeltem, ám nem kellett volna, szóval több alkalommal nem követtem el azt a hibát. Magam is a sátorba mentem, ott átöltöztem, felkapva valami olyat, ami alkalmasabbnak bizonyult arra a terepre, aztán ballagtam reggelizni. Kellett legalább ilyesfajta energia a számomra. Ott aztán elfogyasztottam mindent amit elém tettek, majd megálltam öreg barátom mellett. -Nem kell mondanod semmit. Egy a haragotok...- mosolyodott el kedvesen, majd a kezembe nyomta a gondosan becsomagolt húst, mit elpakoltam a táskámba. Odakint aztán odaléptem az állatokhoz, megsimítottam fejüket,s hamarosan indulhattunk is, mint hogy erre felhívták figyelmemet is. Barátommal összeérintettük homlokunk, ő szerencsés utat kívánt nekünk, én pedig fáradtan indultam meg a vezetöink nyomába, néha lemaradva, meg megállva, kicsit mintha elidőztem volna a tájjal, ám csak indokot kerestem némi pihenésre a fiú számára. A saját magam fáradtsága nem érdekelt, ám haragom ellenére is észben tartottam az ő állapotát. Az erdőhöz érve megálltunk, s akkor táskámból előszedtem egy száraz pólót, levettem mi addig rajtam volt, ezzel felvillantak a vörös, s lassan lilás árnyalatúvá váló foltjaim, amik egy cseppet sem érdekeltek, hisz idővel nyomnélkül eltünnek majd. Nyomuk sem lenne, ha kipihentebb lettem volna, de az elmúlt időszakban túlhajtottam magam, s bizony a magamfajtának sem árt olykor pihenni. Kértem egy kis pihenőt, hogy maradjuk egy 10 percig, ám ahelyett, hogy leültem volna, inkább megbeszéltem velük az útvonalat, lemostam arcomat némi vízzel, alaposan átdörgölve azt, majd mosolyogva fogadtam az intrikákat, hogy mennyire nyúzottnak látszok isten létemre, de nem vágtam vissza, hisz igazuk volt. 10 perc elteltével tovább indultunk az ártó szellemek elkerülése végett, miket a szerzetesek nem akartak beengedni a kolostorba. Én pedig csak megindultam, haladva a vezetőink nyomában, miközben igyekeztem azt a tempót tartani, amit ők diktáltak, s nem haladni gyorsabban. A következő megállónál már tekintetem felsiklott a hegyen, majd egy grimasz kísérte. Fujtattam. Nem fog neki tetszeni. Odaléptem mellé, majd zsebembe ejtettem kezeim. -Látod azt az ormot odafent?-mutattam a kellő irányba.- Annak a tetején van a kolostor...- egy pillanatra lehajtottam fejem, majd jobban zsebembe túrtam, miközben ökölbe szorúlt a kezem.- Ez volt a legközelebb... Szerettem ezt a helyet...- többet nem mondtam, csak visszamentem a vezetőnkhöz. -Iparkodnunk kell. Két napja láttak errefelé egy Tigrist...-magyarázta, miközben az erdő felé mutatott, majd a fiú felé bökött. -Vigyàzz rá Aegir... -Mindig azt teszem.- bólintottam, Aaronra emelve tekintetem, majd mikor megindult a kis "karavánunk" bementem Aaron mellé. -Azt mondják pár napja volt erre egy Tigris... Ne maradj le.- átadtam az információt majd felvettem a földről egy nagyobb botot, mit sétapálcának kezdtem használni, mire érkezett a viccelődés, a korommal kapcsolatban, s hogy már rég kellett volna alkalmaznom ezt, de nem tudtam rájuk haragudni. Olyakon voltak, mintha a családom tagjai lettek volna egytől egyig. Apró csipkelődések csupán. Az mondjuk meglepett, hogy nem eszeltek ki valami tréfát, amin jól szórakoztak volna a mi kárunkra. Az út lassan emelkedővé váltott, sokat kellett felfelé kapaszkodni, s a nap már elég magassan járt, mire ismét tartottunk egy pihenőt, de akkor már én magam is letelepedtem egy szikla elé, nekidöntve fejem, egy pillanatra behunyva szemeim. Aztán elővettem egy darab szárított húst a csomagból, mi kellemesen sós volt, s a csomagot letettem magam mellé, hogyha Aaron esetleg meggondolta magàt ő is hozzáférjen.
Tudtam, hogy nem fog semmit sem mondani, tudtam, hogy csak eltaszítom magamtól, de kikellett mondanom, tudnia kellett. De nem lett könnyebb. Se neki, se nekem. Szavai elkeserítettek, mert pontosan tudtam, igaza van. Nem mondtad el. Hibát követtél el. Amíg nem bocsájtasz meg magadnak, semmi sem fog változni. A romokon csücsültem, építeni próbáltam, de félúton abbahagytam. Nem ment tovább. Az emlékeim teljessége még oly messze volt, mint ide a tejút és ezért megfizettem keservesen. A romok felépítése meg... talán sosem épül fel teljes pompájába. Soha többé nem lesz a régi és talán Aegir is megtartja szavát. A szavait, melyeket komolyan gondolt. Nem fog haza menni, hiszen nem kellünk neki. Az összefacsart szívemet a felbukkanó nap sugarai melengették, ahogy a világra bukkant. A napkelte... a lenyűgöző. Leírhatatlan. A tekintetem felnyílt, ahogy végig néztem a lassú eltökéltségét, ahogy felbukkant a távolban. Csodálattal néztem végig, hiszen ez volt az első ilyen dolog az életemben. A városban mindig máskor és másmilyen mód kerül elő, de nálunk ez másmilyen. Egy napfelkeltében egyszerűen nincs semmi szomorú. Egy új nap kezdete, egy...új szívdobbanás, egy új lehetőség, egy új csoda. Igen, de mindez egyedül nem lenne érdekes. Ha egyedül nézünk valamit, azt nem is látjuk igazán! A levegőben ott bujkál az új nap minden lehetősége. Bármi történhet ma. Aegir jó reggeltet kívánt, ám elfelejtettem visszaköszönni, éreztem ahogy meglapogatja a vállam, de a figyelmem ott ragadt a kelő napon. Érkezett a párosunkhoz egy serpa, Aegirhez intézte szavait, majd odébb is állt. Figyeltem, ahogy amaz távolodik, majd Aegir újra megpaskolta vállam. Noszogatás volt mindez, szavaira csak elhúztam a számat, majd felkeltem a földről. Ahogy ő felált és indult volna vissza...csak akkor szólaltam meg halkan csendülve. - Jó reggelt... - a sátor volt az úticélom, közben az ökleimet bámultam, jól elintéztem mindezt, de nem zavart. Engem nem, fájt, de mikor nem? Az adrenalin jelenleg már nem volt velem, talán nem is volt, de nem bánom. A sátorban a pulcsimat szedtem össze, meg a táskámat, amiből előszedtem az üvegemet és beleittam. Már most meleg volt kint, annak ellenére, hogy éjszaka esett, nem nagyon hűlt vissza a levegő. De ezt lehet csak én gondolom így, az ittenieknek hűvös van. Nem vettem fel a pulcsimat, a táskámra kötöttem, a zsebembe nyúlva előszedtem a csillagot. Nem tűnt el, szóval helyesen tettem, hogy eltettem, így visszasüllyesztettem. Lépteim kivezettek a sátorból, még rápillantottam az ébredő napra, aztán a korábbi épületbe sétáltam be. Letettem magam és a táskámat a korábbi helyre, majd az oda készített levesre, teára és golyóra pillantottam. Talán ha becsukom a szemem, akkor nem látom és könnyebb lesz megenni... talán ha az orromat is befogom közben? Talán ha a nyelvemet is kitépném az ízét sem érezném... szusszantam, miközben méregettem, aztán tényleg vettem egy mély levegőt. Nem voltam éhes, a gyomrom apró mérete ellenére kínkeservesen egy szuszra lehúztam a levest. Hátam mögül nevetést hallottam, így dühösen fordultam a hang irányába. Szinte már a fordulat is agresszív támadás lehetne. A tekintetemet látva elkussolt a fél, így tartva vele a szemkontaktust másodpercekig, fordultam csak utána vissza. A golyóból egy csúszott le, a tea pedig...a folyadékpótlás volt a cél, így egy undorral leküldtem azt is. Nem sok kellett, hogy vissza köszönjen, de mikor magamhoz vettem a táskát, az öreg elém állt és a tegnap kínált hússal kínált újra. Az íriszeim ridegen csillantak irányába, a szemeibe, majd lehunytam az íriszeim, alig láthatóan a fejem is mozdult előre, de aztán elsiettem mellette. Nem akartam többet enni, már ez is csoda, hogy ezek lementek. De a társaság sem volt ínyemre, Aegir meg...mióta megmondtam neki a magamét akaratomon kívül, nos csalódott bennem. Bennünk, ebben az egészben. Hitevesztett lett. Így, ha ő nem kívánta a társaságom, magam sem erőltettem rá magam. Az épület közelében jakokat készítettek fel az útra. Kíváncsian fűrkésztem az állatokat, ám a közelükbe nem mentem. Megtartottam a 3 méteres távolságot. Nem szerettem az állatokat. Nem voltam állatkínzó, de szerettem megtartani a pár lépés távolságot tőlük. Voltak állataink otthon, azokhoz sem kötődtem túlságosan. Egy kivétel volt. Egy kutya. Ő elviselt hosszútávon, szerettem, de eltávozott, így több kutyát és macskát nem akartam többé a magam közelében tudni. Ha megszeretsz valakit és az elhagy, az rettentően fáj. Ezt megtanultam. Hiába intettek a serpák, hogy kerüljek közelebb, csak álltam ott zsebre tett kézzel. Vártam. Arra hogy elinduljunk. Feszült voltam. Az a fajta, ami robbanásközeli állapotba taszít. Nem voltam jól. Belesüppedtem ebbe az egészbe, magamat okolva mindenért. Az, hogy nem szóltam Róla. Azért, hogy meghaltam. Azért, hogy Aegirnek nekiestem. Azért, mert elveszettnek érzem magam itt a semmi közepén. Honvágyam volt. Idegenek között voltam, kiknek nyelvét sem értettem. Zavart. Nem voltam hozzá szokva. Úgy tűnt indulni készek az itteniek, akik cuccokat pakoltak az állataikra, összeölelkeztek a maradókkal, majd Aegirrel is közöltek valamit, aztán indultak. Rendezték soraikat haladás közben. Próbáltam nem túl közel kerülni egyik állathoz sem, így inkább csak lemaradtam mögöttük méterekre. Zsebre vágott kézzel figyeltem a haladást, az útvonalat, a nyomokat. A hangokat. Sokáig haladtunk egy sziklás mezőn. Néhol feltűnt egy egy állat, azokat másodpercekig csak megállva figyeltem. Nem álltunk meg sehol sem pihenni, innivaló volt, ittam, éhes, nos azt inkább nem. Nem akartam megéhezni. Most még a hal sem csúszott volna le. A kicsit hegyvidékesebb helyeken a sziklákon közlekedtem, ugráltam egyikről a másikra, élveztem a dolgot, ez olyan városi parkour volt. Leszartam, hogy elfáradtam, hogy megint kihúztam magam alól a talajt... hiányzott a város. Élveztem, jobb volt mint unottan sétálni. Azt persze figyeltem, hogy a kis társulat merre megy, igyekeztem nem nagyon elmaradni. Sok séta után azonban maradtam a közelükben, ám mégis kicsit távolságot tartva. Egy örökzöldnem tűnő erdő elé értünk. Nem állt meg senki, de nekem azért a megindulással voltak gondjaim. Kicsit elfáradtam, melegem volt, elegem is, szóval sietve léptem utánuk.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Dec. 30, 2022 5:05 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Ütött, erejét odaadva,s kellett kis idő, mire tekintete kitisztult. Mire visszatudott lépni a valóságba, én pedig magamhoz öleltem, s nem engedtem el. Lent ültünk a földön, s mellkasom még akkor is vadul emelkedett, süllyedt, miközben úgy éreztem, a haragom egy pillanatig sem javult. Ott égett bennem, tombolni akarva, ám Aaron gátatszabott neki. Ott ült elöttem, mellkasomnak döntött fejjel, miközben hallgattam szavait. Elakarta mondani. Elmondani, mibe keveredett, ám még sem tudta. Nem akart bajba keverni, de így a halgatással sokkal nagyobb gondot okozott, mint amekkorát Dora okozott volna. Elejbé mehettem volna ,hogy ez az egész meg sem történik, s minden marad a maga tökéletes medrében. Lehunytam szemeim, fejem a fának döntöttem, párszor nekikoccantottam, jobbom ökölbeszorúlt, miközben balom tovább ölelte őt. -Nem mondtad el... Hibát követtél el... Amíg nem bocsájtasz meg magadnak, semmi sem fog változni.-elhallgattam, tekintetem az égre, s az egyre halványodó csillagokra szegeztem. Nem akartam azt a beszélgetést, csak csendben akartam ülni, míg tombolni vágyó lelkem elcsendesíteném, de legalább már hozzá tudtam érni. Már rá tudtam emelni tekintetem. Az a szenvedés min végigsétált a szemem láttára, miközben öklével a fát püfölte majd engem, kezdtem ismét érezni, hogy szüksége lehet rám, bármennyire is akartam menekülni, s messzire kerülni. Azt akartam, hogy békén hagyjanak, s ne kelljen többet megjàtszanom magam, ám a düh, azaz átkozott düh nem akart engedni. Ott feszült tudatomban, ám visszaütni még sem ütöttem neki mikor csattantak öklei. Attól még emlékeztem, hogy nem használna neki, így csak hárítottam. Ott ültünk, miközben az ég allját narancssárgás lilára festette a nap első sugarai, megörvendeztetve a világot a fényével, űzve távolra a sötétben meglapuló démonokat, kikben ezeken a régiókban hittek, s átvette a helyét a fényesség.Csodás napfelkelte volt, s hamarosan indununk is kell majd, ha nem akarunk lemaradni. -Jó reggelt...- morogtam, aztán megpaskoltam vállát, figyelve a napkeltét, majd visszahajtottam fejem a fának, lehunytam szemeim. Nem kellett rám vigyàzni, de nem akartam kijavítani, vagy épp vitatkozni, hisz a fellobbanó harag ellenére is hízelgő volt a tudat, hogy meg akart óvni. Majdnem elnyomott az álom, éreztem karom elnehezedésêt, mikor egy hang rántott ki belőle. -Aegir... Indulni kellene, ha a démonok előtt oda akarsz érni a kolostorhoz.- állt meg mellettünk az egyik serpa, én pedig kinyitottam szemeim, s fáradt tekintetem emeltem felé. A belső harc, s Aaron szemmeltartása, még az éjszakai alvás helyett is, eléggé kezdte leszívni az energiáimat. -Azonnal megyünk...-a serpa elment, én meg megveregettem Aaron vállát.- Menjünk... Enni... De tea nem kell. Ha felkelt rólam, hát én magam is felkeltem, s megindultam a táborba vissza, hogy aztán megkaphassuk a reggelinkhez, amihez újra hozzá kell szokni.
Püföltem a fát egyre erősebb sorozatokkal, talán az erőmet is bevetettem, nem tudom, nem oda koncentráltam mit és hogyan teszek ott abban a pillanatban. Álmodtam, felakartam ébredni, ám nem ment, a fa nem ütött vissza. Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik és a harag egyvelege. A látóterembe nem csúszott be semmi, de az ütések a fán változtak. Nem maga az erőm oda, hanem másabb volt. Ellökték a kezem, majd ahogy Aegir hozzám ért, úgy ébredtem fel magam is ebből a káoszból. A tekintetem riadt volt, Aegir úgy vont magához, az öleléséhez, mint mikor a fuldokoló a levegőért kap. Éreztem a szívverését, hallottam a fülemben a riadt és gyors tap-tammokat. Az én szívverésem a fülemben dobolt, sikoltott, kiakart törni. Hallottam Aegir hangját is végül. Nincs itt... Nem létezik! Meghalt... Csak te vagy, és az elméd kegyetlen játéka... a megfeszített izmaim nagyon lassan ernyedtek el, kellett nekik idő és az én elmémnek is, hogy rendeződjön. Hogy rájöjjek... Dora Gunn halott! És még halála után is kínoz. Betartotta az ígéretét. Az öreg lehúzott magával a földre, magam is térdelő állapotba kerültem, a fejem a mellkasán ragadt, erősen tartott magához. Nem ellenkeztem, kussoltam, pánikoltam, próbáltam rendezni a dolgokat körülöttem, hogy mi történt, hogy mit tettem, mit ártottam. Kinek? Aztán megfordított, hátam a mellkasának nyomódott, tekintetem a messzi sátrat kémlelte. Kezeim magam mellé zuhantak le, tekintetem riadtan figyeltek, a légzésem lassan csendesedett. Nem gyűlöllek. Aegir hangja tolult a fülembe, átjárta a hallójárataimat, bejárta az elmém minden egyes zugát és visszhangot vert. Nem gyűlöllek. A lábaim előre kerültek, a kézfejeimet felnyújtottam kissé, véres volt, duzzadt. - Miért nem fejbe lőtt? Ha megteszi... ha megteszi, az emlékeim rólad megmaradnak, az emlékeim rólad magammal vihettem volna. - kérdeztem a pánikkal karöltve, hangomat folytogatta a sírás, gombócot éreztem a torkomban, s nem távozott. Nem gyűlöllek! Leeresztettem a kezeim magam mellé. Hosszú csend következett, percek szálltak tova a csenddel. - Beszélni akartam róla. - törtem meg végül a csendet. De féltem. A következményektől. Ha megejtem őt, a tervét, a fenyegetést, akkor a béke megszűnt volna, helyette feszültség marad, nem lett volna egy perc szabadságod sem. Megakartam óvni a békét, ami minket körül ölelt a jelenléteddel. Nem beszélhettem a fenyegetéséről, nem akartalak belekeverni, azzal csak többet ártottam volna nektek... - motyogtam halkan magam elé nézve, elrévedve a távolba, még mindig Dorát keresve, holott tudom, hogy nincs itt. Meghalt. De a fejembe befészkelte magát és nem eresztett. - Nem akartam, hogy bajba kerülj miattam. Nem akartam, hogy veszélybe keveredj... - döntöttem hátra úgy a fejem –alacsonyabb voltam nála így, az álla alatt volt a fejem búbja - hogy rátudjak nézni az arcára. - Megakartalak óvni, vigyázni akartam Rád a hallgatással.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Dec. 30, 2022 2:19 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Elfeküdtem, majd csak meredtem a sátor tetejére, mi plafonkênt szolgàlt, s hallgattam az eső hangjàt. Csendes volt, s békés. Csendes, de még sem a békét, hanem az egyre növekvő feszültséget éreztem, ami magához láncolt,s nem akart elengedni. Tartott mint valami lánc. Tartott, akár egy békjó melytől nem tudtam szabadulni. Egy idő utàn elnyomott a buzgóság, s álom nélküli sötétségbe zuhantam. Nem mozdultam. Nem éreztem pihentnek. Mintha valami hiányzott volna. Valami nem volt jelen aminek ott lett volna a helye. Ott mellettem, a lelkem részeként, de semmi sem volt. Csak a végtelen sötétség. Kis idő múlva valaki megérintette a vállam, s ràzott rajta egyet. -Aegir... A fiú!! -Hmm? - összeszaladt szemöldökkel nyitottam fel szemeim, dörgöltem meg arcom. -Mi van a fiúval?- kérdeztem, aztán felkönyököltem. Aaron nem volt a helyén. Elment vajon? Itt hagyott mindent? De nem... Nem ment el. A táskája ott volt, akár csak a pulóvere. Nem feküdtem tovább, felkeltem, aztán kimentem a sátorból, majd a hangokat hallva megszaporáztam lassú lépteim. Mellkasom hevesen emelkedett és sűlyedt. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, már már azt hittem valakinek nekiesett, aki esetleg rosszúl nézett rá, ám mikor megpillantottam a fánál, s eljutott tudatomig az mit mondott, szívem vad ritmusa egy pillanatra kihagyott, majd minden gondolkodás nélkül rohanni kezdtem felé. A te hibád, hogy gyűlöl az apám! viszhangot vert a fejemben minden egyes szó, ám ez a mondat beleékelte magát, s nem akart kiutat találni. Nem volt magánál. Éber álmában verte a fát, egyre hevesebben, már véresek voltak öklei. -Aaron!-beálltam közé, és a fa közé, hagytam az ütéseket, hárítottam párat, hagytam valamit betalálni, hagytam, had üssön ujra és újra, néha férrelöktem a kezét, aztán egy váratlan pillanatban odavontam magamhoz, szorosan tartottam, öleltem, s valami elpattant. Valami elszakadt, ami egész addig tartott. Látásom elhomályosidott, az előkívánkozó könnyektől. Nem akartam ezt a szenvedést látni rajta, ahogy a magam szenvedését sem akartam. Még sem akart megszünni sértett haragom, annak ellenére sem, hogy könnycseppek homályosították el látásom. -Nincs itt... Nem létezik! Meghalt... Csak te vagy, és az elméd kegyetlen játéka...- sustorogtam, miközben egyre szorosabban tartottam, s mikor már nem akart ellenem küzdeni, letérdeltem , s húztam magammal őt is. Szorosan, s egy percre sem engedtem el. Nem akartam gyűlölni, de sértet haragom nem akart tàvozni. Beleette magát az elmémbe, visszalopva magát a teljes lényembe, mintha sohasem távozott volna. -Nem gyűlöllek....- megfordítottam, hogy háta legyen a mellkaomnak, s úgy tartottam még akkor is. Erösek voltak ütései, lesz majd néhány lila foltom, de nem érdekelt. Hátam nekivetettem a fának, mi eléggé megviselte a kapott sorozatokat, de még is állva maradt. -Nem gyűlöllek....
Ismeri az itt élőket, hiszen eltöltött velük egy kis időt, próbált beilleszkedni is talán. Barát. Talán még segített is az itt élőknek, talán... talán majd elmeséli ő maga. Idő. A végtelen időt markolja ő, de én? Jómagam meddig fogom húzni mindezt? Van még fél évem hátra legalább? Mennyi időt tölthetek még vele? Vele akit összeköt valami erő, valami ami a múltban ragadt, valami amit magammal akarok húzni ide is. Szükségem van rá, arra a kapaszkodóra, amit ő jelentett nekem. De elvesztünk ezen az úton, elveszett minden, amire oly szívesen rámarkolnék hogy itt maradjon. Mintha egyre távolabb sodródna tőlem. Magamat hibáztatom és mindez egyre mélyebbre sodor. Elfogok tűnni. Az öreg meséjét Aegir lefordítja nekem. A fia, aki elérte a békét, aki mindenki gondját meghallgatta és egy hegyen világgá kiáltotta a bánatot. Egy ideig Aegirt figyeltem, a szavait, majd vissza a mesélőre. - Elérni egy olyan állapotot...- akartam azt, ragaszkodtam egyfajta békéhez, de nem tudtam meglelni magamban az állandó harag miatt, ami lesben állt, ott pulzált minden porcikámban. Bár hinni is akartam, hogy képes vagyok rá, megtalálni a belső békém és nem csak holmi képzelgés lesz. Vágyálom. Annál többet akartam, hiszen túl sokat harcoltam már. Pihenni akartam, elvonulni ettől az állapottól, de sosem hagyott magamra. A gondolataimból az öreg zökkentett ki. Menni. Aegir egyből felkelt és indult, nekem kellett egy kis idő, hogy ezen gondolatok után meginduljak. Magamhoz vettem a pulóverem, a táskámat. De mentem és bekísértek egy ágyakkal teli helyre. Sátorba. Aegir meghajolt, majd levetkőzött és elfeküdt az egyik ágyra. Figyeltem őt, elidőztem rajta pár másodpercig, aztán leültem magam is. Az ajtóhoz közelit választottam. Nem tudom miért, talán az volt hozzám közelebb. Nem vettem le a cipőmet, a pólómban feküdtem hasra az ágyba...az legalább nem volt olyan vizes, mint a pulcsim, amit a fejem alá gyűrtem. Majd át is öleltem a fejem felett. A cipőm nem volt az ágyon, de nem voltam hajlandó megszabadulni tőle. Figyeltem a kinti zajokat, nem akartam elaludni, holott fáradt voltam. De féltem a bennem szunnyadó sötétségtől. Csak figyeltem a sátor bejáratát, csak hallgattam az esőt, ami lassan be is altatott. Nem kellett sok perc ahhoz, hogy Dora megjelenjen. Megint más volt a szituáció.
A szobám közepén álltam, mikor ő megjelent. Az ablakon keresztül lógtam meg előre, de az utcára érve egy lövés a hátamba fúródott. Épp elesni készültem, mikor elém lépett és magához húzott a ruhámnál fogva. Az arca az arcomban volt. Újra éreztem azt a félelmet, amit akkor este. A pánikot, a satuba szoruló mellkast és azt, hogy ebből nincs kiút. Becsomagolt a csomagtartóba, rám vágta azt, majd ott ütlegeltem az oldalt. Üvöltöttem, hogy eresszen ki, de a vér egyre csak sűrűbb lett alattam. A lövés helye fájt, terjedt szét. Az ajtó kinyílt, Dora behajolt hozzám és tűt döfött a nyakam egy vénájába. Adott valamit. Aztán kirántott az autóból, magyarázott a hullahegyekről amit magam mögött hagytam, ezek az olyan holtestek, akik egykor az én családomat és barátaimat képezték, csak hátat fordítottak és megöltem őket. Egy magas helyen voltunk, ő tartott a ruhámnál fogva, én pedig nyöszörögve léptem utána. A korlátnak lökött, várt egy kicsit, majd lelökött, zuhantam, zuhantam, egyenest lezuhantam a száguldó vonat elé...
A fájdalom, a kín, a félelem és rettegés ébresztett. Egyből a lábaimon álltam, a levegőt is úgy vettem, mintha épp most futottam le egy maraton. A te hibád! Jött Dora hangja magam mögül, megérintette a vállamat, a fülembe vigyorgott. Rémület kerített uralmába, a lábaim mozdultak, kirohantam a sátorból, szedtem az ismeretlen terepen a lábaimat. Már nem esett, a csillagok fent voltak még. A felhők is eltűntek, a csillagok fényei mutatták az utat. Hosszasan futottam, hiszen Dora ott volt a nyomomban... aki egyre csak szajkózta; Egy, kettő, jövök már érted. Három, négy, bezárt ajtó mögött légy, öt, hat, senki sem óvhat meg, hét, nyolc, mindig velem álmodsz, kilenc, tíz, Örökre velem maradsz! Egy fáig kergetett, a sötét düh úgy tolult fel az agyamban, még mint mostanában soha. Az öklömmel bemostam a fának, ahogy ezzel állítottam meg magam a futás lendületével. Püffölni kezdtem, jobb kéz ököl, majd bal kéz, felváltva, egyre gyorsabban és erősebb ütések jöttek. Elakartam őt űzni a fejemből, csak a fa nem ütött vissza. A te hibád, hogy nem maradtál veszteg. A haragod az úr, szorítsd magadhoz. Azzal ártasz a legjobban... duruzsolta a füleimben, éreztem a forró leheletét, elfehéredtem. - TE NEM VAGY VALÓDI! Nem vagyok gyilkos, a békét választottam, nem akartam más útra lépni, a te hibád, hogy az apám gyűlöl! - a hangom kétségbeesés rázta, egyre jobban hangosodott ki. Visszaültette belém a gyűlölet magját! Szólnom kellett volna akkor nap Aegirnek, mikor elhatároztam magam, hogy igen, szólok, de akkor úgy éreztem csak feszültséget szitok a békénkre. Vágytam arra az egészre, vágytam az apám békéjére, arra a szeretetre ami körül ölelt általa, de ha kimondom akkor, hogy veszély fenyeget... a tekintetembe könnyek szöktek, a fájdalom belehasított az elmémbe, de nem hagytam abba. A gyorsaság, az erősebb ütések fokozódtak... Éreztem, hogy oldalam egyre hevesebben emelkedett és süllyedt, ahogy légzésem egyre inkább fújtatóvá vált.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Dec. 30, 2022 12:13 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
]
Aaron && Aegir
Eml|keimben elevenen égett, mikor megismertem. Elreppentek az évek, dős lett már, s gyermekei körében töltötte életét. Jó barát volt, s valahogy mindig jóleső volt jelenléte, míg meg nem tanultam a nyelvüket, s azt a nyelvjárást, mit a környéken használtak. De a nyelvünk hallata, hogy emlékezett rá, mit tanítottam neki, jóleső ézéssel töltött el, akár csak az a tudat, hogy nem feledtek el. Ha belegondoltam, hogy mennyi bajt okoztam nekik, s mennyire kiakasztottam a szerzetesek jó részét, míg nem találtam rá egy olyan helyre, ahol elfogadták igazán azt ami vagyok, ami mindig is voltam. Egy dühös haraggal teli lény, aki békét akart. Békét, és nyugalmat a szeretet nő oldalán. Odakint figyeltem az esőt, s közben hallgattam a bentről kiszűrődő neszeket, s mikor Aaron is csatlakozott hozzám, nem fordultam felé, pusztán akkor emeltem rá tekintetem, mikor kilépett a hűvös esőbe. -Sokakat ismerek. Sokan ismernek. Tudják ki vagyok.- magyaráztam. -Néhányan gyermekek voltak még mikor itt jártam. Az öreg volt az első barátom.-elhallgattam, majd kinyújtottamm kezem az esőbe, s hagytam, had teljen meg velük kezem. Oly rég volt mikor utoljára erre jártam, még is megnyugvással töltötte el lelkem, hogy ott lehettem. Ott mellettük, a közelükben. Egy olyan világban, ahol másabbak voltak a világ gondjai, de még is béke ölelt át mindenkit. -Nehezebben mint a fagyt. -feleltem csendesen, feltekintve az égre, elmeremgve a felhő táncán, aztán miután Aaron bement, még egy kis ideig odakint maradtam. Lehunyt szemekkel, élvezve az eső hangjait, aztán magam is kiálltam az esőbe, ég felé emelt arccal, miközben visszagondoltam az eseményekre, miken keresztül mentünk, az érzéseimen, azon mi lenne a megfelelő cselekedet. Aztán letelepedtem odabent, s hallgattam a fiú történetének részletét mire visszaértem, s elmeséltem Aaronnak is. A fiúról, akinek béke volt a szívében. A fiúról, ki mindenki gondját meghallgatta, jobbá tette az emberek életét vele, majd a hegyen világgá kiáltotta az összes bánatot, aztán visszent a városba. -A történet tanulságát a mai napig nem értem igazán. -morogtam magamelé, miközben kisöpörtem arcomból a vizet, aztán elvettem a felém nyujtott sörös kupát, mit meg is köszöntem, s nem is olyan sok idővel később, elkezdtek elvonulni, s minket is el akartak szállásolni. -Gyertek velem! - felkeltem, felkaptam a táskámat, majd mentem az idős ember után, aki egy sátorba vezetet minket, hol ágyak voltak elhelyezve. Szegényes berendezés, de arra épp elegendő volt, hogy álomra hajtsuk fejünket. -Köszönöm... - bólintottam, tiszteletteljesen meghajtottam magam, s beléptem a sátorba, miközben odakint egyre jobban esett az eső. Levettem cipőmet, vizes inget, majd lefeküdtem az ágyra, hogy lehunyhassam szemeimet. Fáradtnak éreztem magam. Fáradtnak, de nem fizikai fáradtsàg volt az. Valami sokkal elemibb. Valami olyan, amit ott is éreztem a tengeren, mikor első alkalommal hagytam magára. Valami elszakadt. Valami végetért, talàn véglegesen, ám még is, mikor lehunytam szemeim, a reményt kezdtem keresni, hogy egy nap, visszakaphatok mindent. Fejem alá helyeztem jobbomat, balommal pedig magamra húztam takarómat, majd csukott szemmel hevertem ott csendesen.
A sörhöz nem nyúltam, más íze lehetett, mint otthon, az étel nem ízlett, mégis lecsúszott. Nehezen. Aegir szavaira nem reagálok, nem rajtam nevetnek, az idegen ember reakcióján az új felén. Tehát engem. Ez ugyanaz! Csak máshogy körítve. Bárhogy mondja is, ugyanazt hozza ki belőle. Aegir felállt, nem követtem a mozgást, amerre tett, ahová, csupán a poharat figyeltem a sörrel. De amint meghallottam a nevét, egyből felpillantottam rá. Meg a másikra. Egy öreg kinézettel rendelkező bácsi. Halandó? Fogalmam sincs, jelenleg nem tudok “érzékelni”. Nincs víz a közelben, ami segítené a dolgokat. Ismerhetik egymást? Aegir itt járt közöttük? Mesélt róla, azt hiszem. De arról nem, hogy kikkel haverkodott össze. Nem mintha bármi közöm is lenne az ismeretségi köréhez vagy ilyesmi. Az öreg közelebb lépett hozzám, megfeszültem, mint egy vadállat, amely nem képes eldönteni, hogy enni kap, ezáltal maradjon, vagy erőszakkal készülnek rávágni, és inkább odébb álljon. Az arcomhoz ért, a tekintetem rideg lett, elhúztam a fejem. Honnan tudja, hogy a fia vagyok? Az isten haragja semmit sem változott... szóval igen, jobban ismeri mint én valaha is fogom. Megakarom ismerni? Elhagyni nem akarom, de … az elém tolt újabb tál megakasztotta a gondolataimat. Figyeltem a rárakott hússzeleteket, talán disznó, talán szárított. Nem nyúltam hozzá. Nem kellett. Nem voltam húsfüggő. Ha a halat nem nézzük... Ráadásul a gyomrom sem bírt mostanában több ételt el. A fickó odébb vonult, Aegir is odébb ált. Az ajtóban ácsorgott, figyelte a kinti történéseket. Hallottam az eső szakadását, a bentiek elcsöndesedtek, magam is felálltam, Aegirhez mentem, nem néztem rá, az esőt figyeltem. - Jól sejtem, hogy itt majdnem mindenki ismer? - csak egy kérdés, semmi él nincs benne, sem hánytorgatás, sem más cinikus él. Egy kérdés csupán, amelyre talán választ is kapok, mellyel kicsit nyugalomra tud inteni. Nem várok túl sokat, kijjebb lépek az esőre. Szarrá ázok szó szerint pillanatok alatt. Leginkább a hajam az, amit áztatni akartam, ha már hasonló hely nincs, hogy egy hajmosást megejtsek, vagy zselézzek, szóval a vizes hajamat lazán hátra simítom és ott is marad. Az ég felé nézek, teljes sötétség uralkodik az előbbi csillagboltos térképen. - Egy valamit azonban nem tudok... - nézek vissza rá, majd mégegyszer hátra simitom hajam, aztán beljebb lépek, jólesően folyik végig rajtam a víz. -...hogy birtad elviselni ezt a hőséget? - mondta, hogy járt már itt, azt azonban nem mondta, milyen évszek volt mikor erre felé járt. Valami dereng, hogy erre felé járt, hogy a háborgását lejebb vigye...mesélt valami srácról, akit kopasszá avattak, de úgy ennyi. Visszamegyek az asztalhoz, mielőtt leülök, leveszem a pulcsimat, hogy reggelre majd megszáradjon. Visszatelepszek, ám nem nyúlok a mobilomhoz, nem eszek, csupán hallgatom az öreg dumálását. Nem értem mit mond, de mindenki csendben van és hallgatja, mintha mesét mondana... aprón elmosolyodom a jeleneten, nem értek egy kukkot sem belőle, de attól még végig hallgatom. A víz jólesően folyik végig az arcomon, jólesett ez a hideg a bőrömnek, nem jártam még nagyon el 20 fok feletti hőmérsékletű helyeken. Itt van vagy harminc is...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Dec. 29, 2022 10:31 pm
Aaron && Aegir
Nyár révén nyilván nem lesz szóval nem is magyaráztam többet, aztán hamar odaértünk a táborba, ahol aztán kaptunk meghívást egy vacsorára, s finoman jeleztem, legyen kicsit udvarias, mert nem illik leszólni az ételt. Szóval megkaptuk a levest, s hozzá némi gombócot, teát vajjal, amin egy cseppet csodálkoztam, annak ellenére, hogy egyszer már volt szerencsém ilyesmit kóstolni. Épp enni akartam, mikor Aaron megkóstolta a teát, s azzal a lendülettel pofátvágott, én elvigyorodtam, aztán gondolván belekortyoltam a sajátomba, de nem kellett volna. Azzal a lendülettel köptem vissza a pohárba, a körülöttünk lévő emberek pedig hangos nevetésben törtek ki. Megköszörültem a torkom, majd magam elé húztam a levest, de az sem aratott elsöprő sikert, de még is legyűrtem. Aaronra nem mertem nézni, félő volt, hogy egymáson röhögnénk annak ellenére, hogy mit is éreztem irányába. A gombócok már kellemesebbek voltak, s rá kellett jönnöm, valóban azok voltak a legkellemesebbek a számomra. Végül a sör következett, amibe belekortyoltam, s végül elégedetten bólintottam, s köszöntem meg az ételt, majd végül Aaron is kapott egy pohárral a kukorica sörből. -Ne aggódj! Nem rajtad nevetnek... Az idegen ember reakcióin az újfelé. -magyaráztam, aztán megittam a söröm maradékát. Az ajtón egy idősebb férfi lépett ki. Mikor észrevettem, felkeltem, s ő én felém lépett, majd megállt előttem, megérintette arcom, elmosolyodott, aztán én magam is megérintettem, elmosolyodtam. Emlékeztem rá. -Aegir! Egy napot sem változtál! - a mi nyelvünkön szólalt meg. Aztán Aaronhoz lépett. Ráncos kezét Aaron arcára emelte, majd elmosolyodott. -A szemed apádé fiatalember! -rám pillantott ismét, aztán rádöbbentem igaza volt. Összepréseltem ajkaimat, majd ő ismét megérintett. -A haragod semmit sem változott. Megenyhül majd a szíved.- megpasolta a karom, aztán Aaron elé tett egy tálat, ami tele volt hússal. -Ez való neked! Megölelt, aztán ellépett, s letelepedett talán a gyermekei mellett, én pedig visszatelepedtem a helyemre, majd nemsokára felkeltem, kiléptem az épületből, megtámaszkodtam az ajtófélfa mellett, karba fontam karjaimat, felpillantottam az égre. Az egyik pillanatban még sütöttek lefelé a csillagok, a következőben pedig már szakadni kezdett az eső, mintha csak dézsából öntötték volna. Hiányzott a tenger. Minden hiányzott ami oda kötött. A hajók, a bálnák, a szél. Minden tökéletes volt ott.
Beszélt. Hangja nyugalomra intett, de az amit mondott, aggasztó volt. Hó érkezett a vihar végével. Már ennek is egy kicsit tudtam örülni, hogy nem vett semmibe. Figyeltem a felhőt, még induláskor is olykor rápillantottam. Kezdte eltüntetni a csillagokat, csúnyává festette az égboltot. Aggódtam? Viharfelhő? Nem akarnék a szabadban létezni akkor, amikor lecsap. Főleg ha hóval társul az egész. Az újabb kérdésre már hangot sem emeltem. Elmondta azt amit tudni akartam. Szóval emberek voltak. Mást nem akartam róluk tudni, csak nem voltam tisztában hogy miről van szó. De így tiszta. Az utat figyeltem magunk körül, amit még mutattak a csillagok, amit még láttam belőlük. Aztán egy táborba értünk, lassabbra vetem a lépteimet, soha senkiben nem bíztam meg, így a testtartásom is feszülté vált. Főleg miután a fürkésző tekintetek is figyeltek minket és össze is súgtak. Aegir a nyelvükön beszélt, rám mutatott és nevetni kezdtek. Nem szerettem ha rajtam nevettek, ez most sem volt másképp, bár nem kezdtem el őrjöngeni, nem kezdtem el szitkokat szórni senkire. Némán tűrtem el mindazt, ami történt körülöttem. Nem tetszett, ahogy méregettek, mint idegent, feszült voltam. Nem sok kellett az azonnali robbanáshoz. Aegir elmagyarázta nekem is a dolgokat, hogy mikor indulnak a kolostorhoz. Elvisznek minket, vagyis valami olyasmi. Figyeltem, ahogy néznek, ahogy összesúgnak, majd amikor az öreg említette, hogy meghívtak minket vacsorára, csak a földet kezdtem el figyelni. Bármit is kapok ne fintorogjak. Közölte ezzel azt is, hogy viselkedjek. Ráemeltem a pillantásom, az övéibe fúrtam sajátom. Ezzel elmondtam neki mindent. Amig nem tetőződik mindez, addig nyugodt maradok. Próbálkozok. Aegir bement az épületbe, engem is terelni kezdett befelé egy fickó. Szemet forgattam, majd beléptem a küszöbön. Egyből megálltam és figyeltem. Éreztem a tekinteteket magamon, ráadásul a nyelvet sem beszéltem. - Picsába... - a tekintetem körül járta az épületet, majd újabb terelgetésre az öreg mellé telepedtem az asztalhoz. Nem volt ehhez kedvem. Főleg hogy tőlem kérdezett valamit az egyikük. Nem válaszoltam, nem bunkóságból, nem azért mert laza volnék...nem értettem semmit, amit makogott nekem. Elénk pakoltak tányéron némi étellel, meg valami teafélét is toltak elém. Felvont szemöldökkel pillantottam ezekre, de aztán rendeztem a vonásaimat, vettem egy nagy levegőt és próbáltam higgadtságot erőltetni magamra. Aegir is megszólalt. Ő tudott belesimulni ebbe a létbe, a nyelvüket is beszélte simulékonyan. Csak engem frusztrált az egész. (Mi lesz vaj később???) Csak ültem ott mint egy szobor, figyelve a tányérban az ételt. Nem fintorogtam, csupán méregettem. De a gyomrom nem kapott utána. A tekintetem hol az egyik férfira vándorolt, hol pedig a másikra. Aztán lassan nyúltam a teáért, majd inni kezdtem... a tekintetem nagyra nyilt, majdnem visszaköszönt az egész, de letoltam. Mindezt próbáltam az étellel jobbá tenni, nos az első falat után megakadt a tudományom. Nem ment le több... Aegirre pillantottam lassan, majd vissza az ételre. Ez minden volt, csak nem Norvégiai ízvilág. Nem hal, nem gomba, nem anya főztje. Még egy hamburgerrel is megelégedtem volna most. De nem akartam, hogy rajtunk, vagy rajtam legeltessék a szemeiket, így kicsit agresszívabban nyúltam hozzá az ételhez, hogy az egészet leküldjem. Megszívtam az orrom, majd lábaimmal dobolni kezdtem... leakartam valamin vezetni a feszültséget. Újra velem volt... olyan helyen voltam, ami kényelmetlen volt számomra, újdonság és idegen. Lehet Aegir jelenléte volt az, ami miatt ennyire is türtőztetni tudtam magam. Mondjuk nem kell sok most sem...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Dec. 29, 2022 5:51 pm
Aaron && Aegir
Megálltunk pihenni, de hiába mondta, azért megvártam míg letelt a 10 perc. Kellett annyi, még akkor is, hogyha nem tartotta fontosnak. Valahogy úgy gondoltam, azért mindkettőnkre ráfért az a kis megàllás. Picit aggasztottak azok a felhők, hisz nem tudhattam mi érkezik velük. Végül megszólaltam. -Egy alkalommal elkapott a vihar a hegyekben. Óriási szél, hideg, ami csontig hatolt. Fel kellett verni a sátrakat. Betemette a vihar végére az egészet a hó.- a leghosszabb mondat volt, amit napok óta mondtam neki. A leghosszabb, hisz közös érdekünk volt az, hogy ő is tisztában legyen a dolgokkal. -Nem megyünk messzire... De a vihart nem útközben akarnám megélni. - ismét a felleg felé pillantottam, aztán indulás után megszaporáztam lépteimet, hisz oda akartam érni a táborba. Újabb kérdést kaptam, amire végig gondoltam mit is fogok mondani. -Egy nép csoport. Javarészt abból élnek, hogy segítenek a hegymászóknak, feljutni, és le a hegyről. -magyaràztam, aztán nyugodtan mentem rovább, tsebembe téve kezeimet. Úgy éreztem, talán képes leszek megbocsájtani, s "feledni" azt, amin át kellett mennem. Úgy két óra mulva, beértünk a a táborba, ahol kezdett éledezni a nép, megerősíteni a sátrakat, a jakokat elrendezni, majd kiváncsian fürkésztek minket. -Szép estét!- köszöntem, mikor beértem egy színes kötött sapkát, s mellényt viselő fickó mellé.- Segítséget kérnék... A Taktsang Dzong kolostorba mennénk...-mondtam az ő nyelvükön. -Mennyi csomagja van? Hányan mennek? -Csak egy Aranyhal van velem! -böktem Aaron felé, s a nevetést hallva, magam is elmosolyodtam.- A kölyök van velem... -Rendben!-bólintott, majd elondta, mennyi lesz, s hogy mikor fogunk indulni, majd elmondtam Aaronnak is. -Délkörül indulnak a kolostorhoz. Visznek nekik pár dolgot, szóval pont jókor érkeztünk. -magyaráztam, de nem akartam többet magyarázni. - Meghívtak vacsorára. Bármit is kapsz, ne utasítsd vissza. Ne vàgj pofákat.- magyaráztam, majd követtem a fickót egy épület felé, ahol hellyel kínáltak minket, s levéve a sapkám, le is telepedtem. Az emberek összesúgva figyelték párosunk egy ideig, majd kaptunk egy tányért benne némi tésztagolyóval, s egy pohár sört is kaptam mellé, Aaron pedig teát kapott, ami emlékeim szerint nem volt a legjobb, de nem akartam semminek az elrontója lenni. Megköszöntem az ételt, majd kaptunk még egy kis levest is, amire felvont szemöldökkel tekintettem. -Egyél... -szóltam a fiúnak, majd nekiláttam a kapott étel elfogyasztásának.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 49 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 49 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
