A part előtt volt valami ruhásbolt, ahová az öregebb betette a lábait. Rövid nadrágot szett elő, kettőt is, az egyiket nekem adta, hogy próbáljam fel. Eleinte csak felvont szemöldökkel méregettem, hiszen egy semmit mondó kínai vacak volt, semmi márka, semmi jelzés. De mivel a fickó nem hagyott nyugtot, kötelezte a próbát, így hát a noszogatásnak hála felvettem. Kellett azért pár perc hozzá, hogy fejet hajtsak ehhez az ötlethez, hiába a sok szekálás a részéről. A saját gatyám pedig így lekerült rólam...az is ilyesmi nadrág, futáshoz találták ki de mindegy. Emez rövid volt, térdig ért... számomra oly mindegy... Én megálltam kint a parton kicsit messzebb a víztől, Aegir a vízig gázolt bele. Tökéletesen ráláttam mindenre, láttam a tengert, láttam a jövés menést, legeltettem a szemeim a pihentető hullámokon. Aztán a kékségeim Aegir mutatványán ragadtak. A kezei fent és víz gyűlt össze közötte. Vegyek le minden felesleges holmimat? Összeszűkültek a szemeim, hiszen ebből máris leszűrtem; nem pihenni jött ide. Körül néztem. Nem voltak járókelők, nem zavarta hang se párosunkat, semmi zavaró tényező nem volt. Újra rámeredtem, majd a leguggoltam, hogy kikössem a cipőfűzőket, lerúgjam őket a lábaimról, majd a zoknikat is lehúzzam, amazokat a cipőkbe rejtsem. Bőven elég a nadrág...a pólót is akkor. Elhúztam a szám, lassan a pólóm elején simítottam végig, újra szétnéztem lassú ráérős mozdulatokkal, végül lekaptam magamról és odébb dobtam azt. A cipőket is odébb rúgtam, max kiszórom belőle a homokot. Szusszanva figyeltem fel az istenre, végig mértem tetőtől talpig. Újra beszélni kezdett. Hosszasan. Mintha mindezt hiányoltam volna tőle, olyan nyugalom költözött belőlem. Figyeltem és hallgattam, nem szóltam bele, nem nevettem ki, nem cirkuszoltam. Még. Csak figyeltem, értelmeztem a szavait. Gondoljak arra, hogy ez egy videójáték és addig nem tudok tovább jutni, míg nem teljesítem a feladatot. Vagy hogy egy ilyen mutatvány láttán mennyire leesne a bátyám álla... hát nem tudom. A bátyám pont nem jutott eszembe, az ő álla ilyeneken tuti nem esne le, de kitudja. Lehet ő már rég tudja mindezt, amivel én jelenleg szenvedek. Nem szólaltam meg, beálltam egy kényelmes pózba, enyhe terpeszbe, majd jött is a labda... mire feleszméltem már vizes is lettem. Felciccentem, szemet forgattam... biztos csak egy kibaszott átverés az egész és ő mozgatja ebben a szálakat. Lehet simán eltudnám kapni, de ő szétloccsantja. Nem, ez nem így van. Még én is tudom, ráadásul nem is a kőkemény lelkiismeret furakszik be miatta. Mit kellene tennem? Hogyan? Mit csináljak hogy az jó legyen? Hogy meglegyen? Hogy elkapjam? Szúrósan figyeltem rá, mikor tovább magyarázott, hogy gyakorolhatnánk cseppekkel is, de abban nincs izgalom. Csak mi vagyunk itt, sehol senki a közelben, de talán még távolabb sem. Újabb pózba vágtam magam, az egyik gömb elől elléptem, hogy ne a képembe durranjon szét, nem örültem volna neki... sőt, biztosra veszem, hogy egy újabb szitkozódással lett volna tele a pofám. Az egyikünknek sem hiányzott volna úgy gondolom. A következő megint csak nem maradt egybe. Így újabb fintor következett. Sorozatosan küldte őket ahogy az előző megint szétfröccsent, szóval a felkészülési időmet gyorsítanom kellett mindig a másik következőre. Nem lazsálhattam, nem tehettem meg, nem lehetett... a hajamba akartam túrni, hogy némi megnyugvást adjon, de az helyett, csak fejsimi maradt, meg kellett elégednem ezzel. Éreztem, hogy a következő eltalált vízgömbbel csak feljebb tornáztam az agyvizem, éreztem elevenen lüktetve a mellkasomban, így kifújtam a bent tartott levegőt. Kezeim ökölbe szorultak, megroppantottam a nyakam, a következő hullámot pedig egy gyors, határozott kézmozdulattal csaptam szét. Mint kés a vajon. Egy mozdulattal elegendő erőt vittem be ehhez, meg sem erőltettem magam hozzá. De aztán elfordultam, a kezeimet felkaptam a tarkómra, ott összefűztem az ujjaimat és ott tartottam. Mély levegő be, lassan ki... egy újabb eltalálta a hátamat. A vállam felett néztem hátra rideg szemekkel az öregre. Ha a pillantással ölni lehetne... akkor már senki nem élne körülöttem. Addig gyakoroljuk, míg az összes gömböt el nem tudom kapni! Holnap is ez a program vár majd... leeresztettem a kezeimet, a közelben lévő padhoz léptem, hogy belerúgjak, majd visszamentem a táskához, hogy vizet szedjek ki belőle és igyak. Még hogy a bátyám majd tágra nyílt szemekkel néz, hogy mit tudok. Itt sincs! Rohadtul nincs itt! Se a táska, se a csillag... eltettem az újabb üres flakont. Mint egy felbőszült vadállat a ketrecében sétáltam oda vissza egy kijelölt helyen. A tekintetem Aegiren volt és a következő előkészített labdán. Nem szabadna felhergelnem magam, mégis megtettem. Lehet nem is küldi a labdát, míg le nem csillapodok. Hát szerencséje van. Még nem vagyok olyan állapotban, így pár megtett kör után végre megállok felé fordulva. Kifújom a levegőt, majd az “otthon” hagyott csillagra gondolok. Erőt ad, kitartást és türelmet. Ebben hittem. Útmutatást ad, ha már Aegir épkézláb ötlettel nem tudott előrukkolni. De miért is kellene a számba rágnia mit is kellene tennem? Magamtól kellene rájönnöm! Mint egy videójáték...mire akart ezzel célozni? Az addig oké, hogy jobban kell figyelnem egy adott dologra... de hogy? Mire figyeljek? Mire kellene figyelem úgy igazán? A szívverésére hogyan tudok innen figyelni? Hogyan érezzem a víz erejét, hogy az az úr? Csak én és a víz, zárjam bele a haragom... Aegir szavai jártak a fejemben korábbról. Sehogy sem tudtam összerakni a kirakóst. De aztán megcsillantak a kékségeim egy rövid időre. Egy pillanatra csupán. Hiszen túlgondoltam korábban, lehet nem is kellene akkora feladatnak vennem, hanem egy videójáték, nyomsz egy gombot és elkapod... mi van ha igaza van és tényleg csak annyi lenne? Újabb gömb érkezett, persze ez megint mellé sikerült, nem húztam fel magam rajta. Lefoglalt valami más. Kattogtam végre a megoldásokon. Hogyan tudnám könnyedebben venni az akadályt. A következő sem lett még meg, de egyből vártam a következőt, nem álltam meg azon kattogni, hogy amaz szétfröccsent. Aztán ahogy a következő érkezőt figyeltem hosszasan, a szemeim odaragadtak arra... érezni és látni a dobbanást... figyeltem a közepét, figyeltem a hullámzást benne, magát az életet, a lüktetést, a kiinduló pontosságot benne. Mint ahogy a saját szívverésem is megindult. Végül két kéz helyett egyre váltottam és mint egy labdát valóban a tenyeremtől alig egy centire állítottam meg és tartottam fent az alakját, ahogy a másik tenyeremet is a közelébe helyeztem. Oda koncentráltam, adtam neki valamit magamból, éreztem a dobbanását, ahogy a sajátomat is. Figyeltem a légzésemre, figyeltem a meglévő létezésre. Mintha saját erőt adtam volna a gömbnek. Valamit magamból. A tenyerem az origó. Elkapom a feléledt lassan ébredő erőm sajátjával. Ami az enyém. Aztán szétfröccsent. Így leengedtem a karjaimat a testem mellé. De elkaptam! Egy félvigyort megeresztettem azért. Félsiker. Felőlem jöhet az összes többi... ám ez nem csak egy egyszerű feladat, a koncentrációt és a figyelmet veszi gorcső alá, így tényleg figyelni kell.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Jan. 03, 2023 9:08 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Nem vetettem meg mindazért amit érzett, vagy éppen gondolt. Nem szóltam semmi bántót, sem pedig olyasmit, amivel ártani tudtam volna neki. Egyszerűen csak tudomásul vettem, hogy bizony neki ez az egész akkor és ott úgy volt jó, és megfelelő, ám azért elmondtam, hogy szerintem mit is kellene tennie. Elszalasztani a tökéletes pillanatot, olyasfajta cselekedet volt, melyet az ember egy egész életen át bánhatna. Bánni, és az utolsó pillanatig sajnálni, hogy hajdan nem lépte meg azt, amit meg kellett volna lépnie. Szóval miután megettem a kaját, elballagtam fizetni, majd megvártam Aaront, hogy kiérjen ő is, és együtt indultunk el. Mikor lemaradt, én megvártam, s ha olyan helyzet adódott, hát mellette voltam, megérintve vállát, hogy nah akkor menjünk is tovább, hisz csak egy kocsi pattant, mikor rápakoltak valami hatalmas hordót, szóval pánikra nem volt semmi ok. Igaz a mérgem, még bennem volt, s teljesen nem oszlott el, de legalább a nyugalom érőfélben volt, mind az ő, s mind az én részemről, vagy csak akkor és ott a tenger közelében úgy alakultak a dolgok. Mivel nem akartam megint farmerban fürdőzni, megálltam útközben egy helyen, ahol lehetett venni rövidnadrágokat, szóval szereztem kettőt, megsaccolva tökéletesen Aaron méretét, majd a kezébe nyomtam. -Van bent egy próbafülke... ott felveheted. - nem valami csicsás, minden színben játszót vettem. Egyszerű fekete volt, semmi mintával. Olyan, amilyet a magamfajta, s talán ő is elbír viselni magán. Én magam is átvettem, a farmert pedig betettem a táskába. Ha nem akarta, hát akkor addig nem hagytam, míg úgy nem lett, ahogyan azt én óhajtottam. A kis közjáték után, már mehettünk is vissza a partra, ahol a jó előbb még apály volt, ott már a víz magasabban verdeste a partot. A táskámat letettem egy helyre, majd ledobtam a pólómat is, majd a cipőmtől is megszabadultam. - Vedd le a felesleges holmit... bőven elég a nadrág... a többi úgy is csak vizes lenne... - magyaráztam, aztán a vízhez mentem, majd kezeimet egymás fölé tartottam, s szép lassan apró vízcseppek kezdtek vándorolni két kezem közé, úgy formálva belőle egy gömböt. - Koncentrálj. Ha kell, gondolj arra, hogy ez egy videojáték...amivel játszol, és addig nem tudod kivinni a pályát, míg nem teljesíted... vagy gondolhatsz arra is, hogy egy ilyen mutatvány láttán mennyire leesne a bátyád álla... - komolyan mondtam, de a végére egy mosoly költözött az arcomra. - Ha készen állsz elkapni ha nem... - s megindítottam felé a gömböt, mintha csak egy labda lett volna. Szóval ha nem vette le a pólóját, és nem tudta megtartani a gömböt, miután közel került hozzá, akkor vizes lett ismételten. -Ez a kezdet. Szórakozhatnánk kisebb cseppekkel, vagy épp egy pohár tengervízzel is, de abban nincs semmi kihívás. De itt és most, csak mi vagyunk. A halászok messze járnak, vagy épp nem figyelnek ide. A fürdőzők nyilván szebb partszakaszt választottak, de nekünk ez a kis eldugott rész, tökéletesen megteszi. - beszéltem. Sokat. Egész addig alig szóltam hozzá, s még csak pillantásra sem méltattam, de a meditálás elég volt hozzá, hogy forduljon a világ egy keveset. Akár elkapta, akár nem, a következő pillanatban már röppent a következő gömb, majd egy újabb, és így tovább, egészen addig, míg vagy csurom vizes nem lett, vagy el nem kapott jó párat. Közben a nap egyre magasabban járt, s egyre melegebben sütött. Én a vízben álltam, hisz hol máshol lehettem volna, s ha Aaron is ott állt benne, akkor talán elviselhetőbb volt a nap melege, meg persze némi színt is kölcsönöz majd a nap végére a víztükörről visszaverődő napfény. Kis idő után lemostam arcomat, majd ha esetleg nem figyelt, akkor felé dobtam egy gömböt, s bizony telibe találta. -Koncentrálj! Tudom, hogy nem csináltad, de addig fogjuk gyakorolni, míg az összes gömböt el nem tudod kapni! Holnap is ez a program vár majd rád. Jobb lesz ha megbarátkozol vele. Titkon reménykedtem benne, hogy ez az egész majd annyira lefárasztja, hogy a rémálmai messze kerülik majd, s csak a békés pihentető alvás marad meg a számára.
Visszahelyeztem magam az asztalunkhoz, folytatni akartam az étkezést. Aegir megszólalt. Lépnem kellene, beszélnem kellene vele, amíg ő másfelé nem kezd el kacsintgatni. Igen, tudom, erre már én is gondoltam, valószínűleg Axel is ilyesmit akart kihozni a múltkor. De egyszerűen semmit sem tudok felvázolni elé...most meg kitudja meddig itt ragadtam és mire visszaérek...talán már késő lesz. Mi van ha tényleg egy év kell majd ehhez? Nem pár hónap? Akkor annyi időt távol kell lennem az életemtől? Nem fogja tovább boncolgatni a témát, hálás is voltam érte, szóval még ettem egy keveset, leginkább a húsból, hiszen úgy éreztem az kell nekem most. Aztán elpakoltam a dobozba az ételt és bepakoltam a táskába. Megvártam, hogy az asztaltársam is végezzen, összepakoljon, majd csak utána keltem fel onnan és sétáltam ki az épületből. Zsebre vágtam a kezem, figyeltem a talajt, ahogy léptem rajta. Aztán mikor éreztem hogy lemaradtam tőle, utána néztem fel rá. Megértő. Ám ugyanannyira sértődékeny és sebezhető. Elmosolyodtam, megvakartam a tarkóm. - Köszönöm! - böktem ki végül. Hogy mit, azt nem kötöttem már az orrára. Bármiért szólhatott ez az apró szó, ami sokkal nagyobbat dobhat. Lehetett a reggeliért, vagy azért, hogy beszélhettem erről. Hogy nem szólt meg semmiért sem. Vagy egyszerűen csak azért, hogy itt van. Itt vagyunk, hogy elhozott. Mindenért hálás lehetnék. Még azért is, hogy létezik. Az tényleg sokat számít. Előszedtem a táskából egy üveget, megittam a maradékot belőle, az üres üveget eltettem. Biztos még kelleni fog, végül Aegir mellé startoltam. - Szóval mi a következő program? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal, a tekintetem érdeklődő volt. Igaza van. Ha valóban tenni akarok azért, hogy jobb legyen, akkor nekem kell meglépnem a dolgokat. Erőszakosan kell magamhoz láncolni az akarom szót, a tenni vágyást és azt, hogy valóban menni fog. Másképp nem lehet! Követtem őt, nagyon nem kötött le az itt élők serege, valahogy nem voltam abban az állapotban, hogy bárkivel is letudnék állni bájcsevegni. Nem éreztem rá készen magam. Úgy éreztem, tesz hozzám valaki két szót és menten felrobbanok. Néha megálltam, elnézelődtem, de sosem maradtam le túlságosan tőle. Max csak akkor, mikor valami hangosan durrant, mint egy fegyverlövés. Akkor torpantam csak meg és ijedten meredtem magam elé. Úgy éreztem hogy megint itt van, hogy megint elkapott és ezúttal már a fejbelövést kapom. De semmi nem történt... kirázott a hideg, ha Aegir kizökkentett ebből valami aprósággal, akkor már léptem is tovább. Hátra pillantottam. Tényleg nem volt senki és semmi... csak a képzelet vakított meg, a múlt árnyai. Amik már igazán lekophatnának rólam. Kezdtem megunni. Nem tudom mi lesz az éjszakákkal, hogy minden reggel, vagy hajnalban a rémek üldöznek az ébrenlét felé...kezdtem félni, hogy talán úgy lesz a legjobb, ha sose hajtom álomra a fejemet. Aztán majd a fáradtság öl meg. Semelyik verzió sem lett volna megfelelő. Élni karok, ehhez pedig olyan erőszakosan kapaszkodtam, mint eddig még semmibe. Talán Aegir segített ebben kicsit. A part felé mentünk, ahol a lépéseimet lassítani kezdtem ott, ahol még nem volt vizes a homok. Úgy gondoltam megint úszkálni fog, eggyé válik majd a vízzel, nekem meg csak az a dolgom, hogy nem lesz semmi...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Jan. 03, 2023 7:24 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
A kis közjátékok ellenére is tudtam figyelni, hisz volt valamim, ami visszatartott. Valamim, ami… bár a valami nagyon rossz szó volt. Valakim. Valakim, aki elfoglalta a szívem, és bár nem gondoltam rá a napokban, és nem is hívtam fel, a szívem mégsem dobbantották meg azon domborzatok, ég akkor sem, ha tekintetem némi időre rabul is ejtették, de hamar sikerült visszaszereznem figyelmem, s ebben Aaron is közrejátszott, és a reakciója, amit nem hagyhattam szó nélkül, szóval kerek perec kiböktem mire is gondoltam. Reakciójára a közjátékok miatt kicsit várnom kellett, de várakozón vontam fel szemöldököm, s emeltem rá tekintetem. Az hogy kiesett a kezéből a villa, nem zaklatott fel, s nem is nevettem ki miatta, csak egyszerűen kíváncsi voltam. Szóval komoly képpel vártam a válaszát, de az újbóli italok, és a kis mutogatásom teljes egészében felforgatta a dolgokat, s a kérdés az arcán egyértelműen taglalta, hogy valami nem kerek a számára, de addig nem akartam neki válaszolni, míg meg nem kapom én magam a választ a fel tett kérdéseimre. Szóval csak hallgattam, s vártam, aztán felvontam szemöldököm. Ez egy olyan dolog volt, amire nem számítottam. Mindent számításba vettem, de azt nem, hogy még nem volt intim kapcsolata senkivel sem. -Oh... - pusztán ennyi csúszott ki a számon, de jobban félbeszakítani sem akartam. Ha egyszer belekezdett, akkor hagyni akartam. Kíváncsi voltam, s mindent meg akartam tudni. Mielőtt bármit is mondhattam volna, felkelt, elnézést kért, s elment valamerre. Én nem mentem utána, ott maradtam a helyünkön, s mivel táskáját nem vitte, így nem gondoltam hogy le lépett volna, szóval amíg eloldalgott, addig felkeltem, elballagtam a pulthoz, kértem még egy-egy sört magunknak, elvégre velem volt, s nem holmi idegennel. Ahogy a pultnál áldogáltam, s vártam a pultost, a két lány egy-egy oldalról mellém került, megpiszkálva karom, mintha valami plüsmaci lennék, akinek puha a bundája, és nem bírja az ember megállni, hogy ne nyuljon hozzá. Jó persze ki az akinek ilyesmi ne esett volna jól, szóval nem replikáztam. Hízelgő volt nah! -Hölgyeim. - mosolyodtam el. -Tényleg nős vagy? - jött a biggyesztés, a szomorú szemek, mintha csak megtudna puhítani. -Tényleg. - kocogtattam meg a mogyoró tartón a gyűrűm, s közben a lányt figyeltem. Szőke, zöldes szemekkel... gyönyörű volt, az tény, de még sem dobogtatta meg a szívem. -És ő hol van? - kérdezte a másik. - A barátod... - A barátom szíve is foglalt. - feleltem lágyan dörmögő hangon. A lányok összenéztek, szinte olvadni látszottak. Vagy az ital, vagy ennyire unatkoztak.- A hölgyeink nincsenek velünk... ez amolyan pasi túra. - magyaráztam. -Hát mindegy... ha meggondoljátok magatokat... - odahajoltak, két oldalról kaptam egy-egy puszit, majd fizetés után elballagtak, én meg csak figyeltem a ringó csípőket, majd visszatértem a megkapott italokkal az asztalunkhoz, szóval Aaron már ott talált az asztal mellett, rúzsfolt nélküli arccal. -Szóval nem tudod mit érzel...és hogy kellene reagálnod... szerintem kellene lépned, mert a végén lekésel róla. Ő sem fog örökké várni. - magyaráztam, miközben megdörgöltem tarkómat. -De nem fogom rágni a témát. Megértettem, tisztán látok. - elmosolyodtam, aztán felvettem a villámat, késemet, s végre nekiveselkedtem az evésnek.
Magyarázott a felfogásomról, hogy butaság. Hiszen nézzünk két házaspárt, akik másfelé kacsinthatnak. Ott a belső késztetés, az örökös susmus. Elhúztam a szám, ám folytatta. Így figyeltem tovább, ám nem szóltam semmit. Ő sem mondta el kicsoda az első találkozónknál és mikor kiderült, számomra eléggé fájt. Jó, de az az miatt volt, hogy szétbasztam a hajóját és lehet el sem mondta volna. Csak a hajó lebegett a szeme előtt, de mindegy. Az a rész lezáródott, túltettük magunkat rajta. Azt hiszem, így kár is szót fecsérelni rá. Inkább maradjunk a szigornál, hogy majd a pokol legmélyebb bugyraiba kívánom majd. Nem, nem akarok szót ejteni erről sem, legyen elég a rideg tekintet és az, hogy mély levegő hagyja el az orrjárataimat. Nem szólók, pedig elküldeném más tájakra, de akkor félő, megint komolyan gondolja és véglegesnek. Akkor meg már nem tudnék hatni rá. Csak tartom a szemkontaktust vele, aztán inkább elfordítom a fejem. Legyen igaza. Úgy se az lesz, amit ő akar... A láma pajtások démonnak titulálnak, bár jó lenne nem neki esni egyiknek sem, mert kipenderítenek a kapun és mehetek amerre akarok. Nem mindenkinek adatik meg ez az egész ott lét. Hogy foglalkoznak, hogy próbálnak hatni rám és segíteni. Ám ha nem hagyom, vagy nem teszek le valamit az asztalra magam is, akkor gondok lesznek. Nem nézek rá, nem akarom, hogy igaza legyen. Pedig de, mindig igaza van. És tud hatni is rám így, szóval elgondolkodtatott. Pár rohadt szóval. Gondolom nem várt választ rá, hiszen csak elmélkedni kell rajta, hogy valóban akarom-e. Hát hogy a picsába ne akarnám! Mindennél jobban vágyok arra, hogy végre normális legyek. Vagy legalábbis normálisabb az eddiginél. Szerintem ha szemekkel is lehet választ adni, akkor megkapta, ha a sajátjaimba nézett. Akarom! Mindennél jobban. Nehézségek árán is. Hiszen múltkor is szó volt róla...már rég elakart hozni ide, csak közbe jöttek a dolgok. A csoki jó dolog, nem mindegy milyen formában és mennyi adaggal. Egy rúgóra jár az agyunk most legalább. Azt hiszem ez jó dolog lehet. Ám itt vége is mindennek, hiszen érkeztek rövid italok, majd a csaj a szomszédból át akart minket csábítani mellbedobással hozzájuk...elutasította az öreg én meg elfojtott nevetést hallattam. Amire másodpercekkel később Aegir is csatlakozott egy szalvéta nyújtási akcióval. Holnap este megtudom mire kell majd a víz, legyen meglepetés addig. Hátra dőltem a széken, figyeltem mit kér újra, mit lép, mit mutat. Enni kezdtem, miközben a pillantásom a férfin volt, ahogy visszatelepedett elém. Közel hajolt, felhúztam a szemöldököm, hiszen lenne egy...kérdése. Tapintatlan... Cassiehez tényleg csak videojátékozni megyek át? A rágás megállt, a villa a hússal kiesett a kezemből a kérdéstől. - Mi van? - a teli szájjal való beszéd nem az erősségem, nézze el nekem, szóval a falatot nagy nehezen lenyelem és tovább figyelem, hallgatom, arcomon döbbenet a kérdés miatt. Már az is sértő, hogy ilyet feltesz! Meg hogy esetleg a fiúk pártját fogom-e ilyen téren. Szerintem az arckifejezésem mindent elárul, az meg hogy tiszta vörössé válik az arcom ezek hallatán... az megint egy olyan dolog hogy... A gyűrű? Egy ideig méregettem, hogy mi az a gyűrű rajta, van amiről nem tudok, megint, vagy tudtam róla, csak... azt hiszem fel kell fednem az emlékeimet...a lányok felé néztem, majd vissza az öregre, aki újra visszatért hozzám. A nőci kitette majdnem az asztalunkra a kidobnivalót, de én nem néztem azt meg, kiröhögtem. Azt hiszem ezt a részt nem tudom hogy elmagyarázni, megnémultam másodpercekre, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ilyet kérdezett tőlem. A saját anyám nem feszegeti ezt a témát... meg a bátyám se amúgy, nem szokta. Megköszörültem a torkom. Őszintének lenni valakihez... valami kényes témában, hát... - Őszinte leszek veled... Még szűz vagyok! Cassievel videójátékozni szoktunk. Ahogy itt ülök veled szembe, ez úgy van. De... - elhallgatok pár pillanatra, hogy rendezzem a gondolataimat. Nem gondoltam volna hogy ilyesmit fog kérdezni... meg is lepett kicsit. Nagyon! - Nem vagyok meleg ezt most tisztázom! A lányok egyelőre még nem érdekelnek.. illetve hát..Cassie, de nem tudom milyen érzések fűznek hozzá, azon kívül, hogy... ha vele vagyok, akkor merev aminek lennie kell... szóval nő párti vagyok, de nem álok készen erre az egészre úgy gondolom. Nincsenek perverz gondolataim, nincsenek pornó újságjaim, nem nézek szexfilmet...egyszerűen nem köti le a figyelmem... remélem kellően kielégítettem a gondolataidat... - amilyen vörössé vált a fejem, felkeltem a székről...még jó hogy halkra vettema figurát a kezdetektől. - Ha megbocsátasz... - majd azzal ott is hagytam, hogy a mosdóba induljak, hogy a csaphoz hajoljak, arra támaszkodjak rá és nézzek bele a tükörképemre. Vörös arc, amilyen még sose nézett vissza rám. Kifújtam a levegőt, majd fejet ingattam, jóleső nevetés tört ki belőlem, majd a csapot megnyitottam, a tenyerembe folytattam, majd megtöröltem a jéghideg vizzel az arcomat párszor. Segített kicsit. Így pár perc elteltével vissza is mentem az öreghez, hogy visszaüljek és falatozzak tovább a villára szúrt húsból. A rövid italt felé emeltem, majd egy szuszra lehúztam...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Jan. 03, 2023 3:59 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
-Elég furcsa felfogás nem gondolod? - kérdeztem komoly ábrázattal, miközben rá szegeztem kékjeimet.-Hisz mennyiből lenne jó, egy futókaland, amiről látszólag senki sem tud… esetleg a nő férje, vagy a férfi felesége? Hm? Ott az örökös szorító érzés, és a sustorgás az elmében, hogy mi van ha rájönnek? - pillanatra elhallgattam, majd folytattam. - Vagy nézzük az apró titkokat, s kicsinynek ható hazugságokat, melyek sokkal nagyobbat ütnek, mint azt gondolnád. Vegyük példának az első alkalmat, mikor találkoztunk. Pont az Én hajómat kötötted el, és én nem mondtam el neked ki vagyok. Nem tudtad, nem fájt… de aztán ott volt a felismerés, mi sokkal nagyobbat ütött. - elhallgattam. Úgy éreztem, ennyi magyarázat éppen elég ahhoz, hogy megértse mire is gondoltam, s miért nem jó ez a gondolat, miszerint ha nem tudod, nem fáj. Persze azt nem mondtam, hogy nem volt igaza, hisz amíg nem tudunk bizonyos dolgokat, addig fájdalmat sem képesek okozni vele. Aztán a téma terelődött cseppet, én meg sokatmondó pillantást vetettem felé. -Szigorúbb? Nem… De azt garantálhatom, lesznek olyan napok, mikor az Alvilág legmélyebb bugyraiba kívánsz majd! - lélektükreim felcsillantak, aztán koccintottunk, s én áldomást mondtam, majd elmagyaráztam neki Armeni érzéseit, s a többiek gondolatait. -Nem valóban nem az, de azt hiszem annyit igazán megtehetsz, ha egyszer megengedték, hogy ott legyünk. Ez nem mindenkinek adatig meg Aaron. - magyaráztam. - Nem csak rajtam, és a lámákon múlik, hogy helyregyere odabent. Magadnak kell eldöntened, hogy megteszed, és aképpen cselekszel. - magyaráztam, miközben ismét beleittam a sörömbe, majd szóba hoztam a forró csokit, és a reakciója alaposan meglepett. Elnevettem magam, beletúrtam hajamba, amit persze nem azért tettem, mert neki nem volt, és cukkolni akartam. -Pontosan! Eszel egy kockát, és rendben vagy… bár a csokit sem szeretem igazán. - húztam el a számat, aztán megvontam a vállam. - Bár még nem is igazán kóstoltam… bőven betette a kulcsot a forró csoki. - ismét elfintorodtam, majd következett a szőke csoda, a formás idomokkal, kin rajtafelejtettem némi ideig a tekintetem, s talán még gondolataim is elkalandoztak, de még is nemet mondtam, ám mikor Aaron orrán száján jött kifelé az ital, az elfojtott röhögéstől, inkább elküldtem a lányt, majd utána nevettem el magam, s dobtam egy szalvétát oda Aaronnak. Furcsa volt a reakciója, s lássuk be, nem ilyenre számítottam, de igyekeztem egy ideig terelni a témát, s valami másfelé terelni, mintha a csaj nem is ment volna oda hozzánk. -Ha elmondom, már nem lenne meglepetés, de csak a ma estét, és a holnapot kell megvárnod! - elhallgattam, aztán intettem a pincérnek, s kértem 4 adagot az imént kapott rövidből, s kettőt odavitettem a lányoknak, a másik kettő, pedig ott maradt előttünk, majd meghallva a sustorgást, odafordultam, kacsintottam, ők dobtak egy puszit, majd felvont szemöldökkel pillantottam Aaron felé, aztán karba fontam karjaim. - Lenne egy kérdésem….indiszkrét lesz, de meg kell kérdeznem. - benedvesítettem alsó ajkam, kicsit közelebb hajoltam, hogy más ne hallja. - Mond csak, mikor átmész Cassie-hez… játszani...tényleg csak videójátékoztok? - a lányra való reakciója alapján, s hogy mennyire semmibe vette a látványt, levontam egy következtetést, s őszintén kíváncsi voltam. Vállam felett a lányokra pillantottam, aztán vissza Aaronra. -Nem zavar, ha a másik térfélen játszol, és nem vetlek meg érte ha úgy van, csak kíváncsi vagyok… - az igazat megvallva, nem akartam úgy járni, hogy nem merné bemutatni azt, aki a szívének kedves, mert félne az előítéletességtől. Én meg mint az apja, nem tennék olyat. - Elmondom miért jutott az eszembe, mielőtt még elkezdenél hőzöngeni, és itt hagynád a kaját, meg engem... -pillanatnyi szünetet tartottam, felemeltem italom, felhajtottam, aztán meglepetésemre kaptunk egy másik kört, amit szintén nem én kértem, de a kuncogást hallva fejet ingatva elmosolyodtam, felemeltem gyűrűs kezem, s másik mutatóujjammal, megkocogtattam azt, mire sajnálkozó hangok ütötték meg fülem, s mosolygásra késztetett. -Na szóval… adott két gyönyörű fiatal nő… érzéki szemet gyönyörködtető kebelcsodákkal… vess meg érte bátran, de vonzzák a tekintetet, ha az ember „képébe nyomják”… és csak kíváncsi lettem… - karba fontam karjaim, hátradűltem, s rászegeztem kékjeimet, türelmesen várva a választ.
Nem engedi, hogy azt tegyek amit én akarok... most már tudom, milyen az, amikor haragszik. Vállat vontam, a szemeibe pillantottam. - Tudod...amiről nem tudsz, az nem is fáj, nem? - nem mondtam többet, az a fajta voltam mindvégig az egész életemben, hogy senki sem nagyon tudott hatni rám. Fejjel a falnak típus voltam, ha kigondoltam valami, hát nagy erőfeszítés kellett tennie bárkinek is hogy eltérítsenek róla. Aegir nem lehet mindig ott a seggemben, főleg nem 0-24. Gondoltam én, aztán lehet még sem így van. Doráról sem tudott semmit,míg meg nem történt a baj, szóval lehet a köetkező ilyennél is porul járnék. Akkor meg már lehet nem lesz ott hogy segítsen. Talán jobban is járna. - Szóval most akarsz a szigorúbb lenni? - kérdeztem még ehhez kapcsolódóan, de majd meglátjuk mit hoz ezzel a jövő. A koccintás nem tudom mennyire fog majd jó út felé terelni mindkettőnket, de élt bennem a hit meg a remény, hogy haladunk majd. Armeni meg tanít és jól is, de bocsánatot kellene kérnem, mert azt hiszik, megszállt egy démon. Visszafogni magam, bizonyitásképp, hogy nincs iagzuk, lehet nem engednek be újra. Felvont szemöldökkel figyelem, szemet forgatok. - Komoly? Démon? És nekem miért kellene az ő paranoidjuk miatt visszább fognom magam...ami nem igazán az erősségem valljuk be. - nem, tényleg nem akartam változtatni a dolgokon, ha egyszer felcseszik az agyam, akkor így jártak velem kapcsolatban. Az az ő feladatuk, hogy lelki egyensúlyt vagy békét teremtsenek körém, ha nem megy, hát paff, akkor ez van. Szusszantam. Amúgy igen, tudom, hogy igaza van, hiszen ezért vagyunk itt. A bűntudat meg a mardosása... vagy mi. Kár hogy nincs idő visszatekerő képessége... akkor most minden szebb és jobb lenne. - Jó, majd valamit teszek az ügy érdekében... - adom meg magam végül a dolgoknak, nem fogok rágörcsölni, nem lesznek rémálmaim ez miatt is, szóval adjuk meg a módját. Pillantásom a rövid italra siklott, mit csak úgy hoztak. Meglepett a dolog, majd a csajos asztal felé pillantottam. De semmi extrém, a tekintetem egyből Aegir felé húzott, nem foglalkoztam a női részleggel. Nem érdekeltek, nem éreztem őket vonzónak. Nem Aranyhal, csak pukkancs. - Az, hogyne... - húztam el egy vigyorra a szám, bár inkább fintornak nevezném, hiszen megint “sérteget”. Nem szeretem amikor a jelzőket aggatja rám. Még viccből sem... A forrócsoki nem jó...se a tea onnan. - Ne emlegesd a forró csokit. Annál undorítóbb dolog a világon nincs! A csokit enni kell, nem inni. Aki kitalálta az egészet, seggen kéne rúgni, hogy repüljön a cápák közé... - vallottam meg a dolgot, hiszen nem szerettem a forró csokit. Édességmániás sem voltam, de egy kocka csokinak még sosem mondtam ellent. Na de ital? Áh, akkor inkább a kóla. Az ételt kihozták, ám csak szemeztem vele, inkább apára pillantottam, ahogy beszélni kezd a holnap esti tervezésről. Vizet viszünk, mert feladatom lesz. Felvont szemöldökkel meredek rá. Kíváncsivá tett, már épp szólaltam volna meg, hogy rákérdezzek, hogy mit talált ki, mi az, ami ennyire fontos, hogy a tengervíz egy kis részét megreptesse. És hova teszi? Vagy ennyire előre látó és máris az esetleges sérüléseimre akar koncentrálni? Ám nem hogy a kérdést nem tudtam feltenni, de még a figyelmem a gondolataimról is elsiklottak, ahogy a másik asztal szőkéje Aegir mellé telepedett. Épp az apró pohárért nyúltam, hogy nah, akkor egy kis erőset, amit még amúgysem ittam...vagyis hát, amikor Fenrir elpicsázott, akkor ledöntöttem párat, de eléggé kiütöttek... a tekintetem hol a lányon, hol a csávón voltak. A nő a kebleivel támadt. Láttam Aegir pillantását, én meg elnyomtam egy röhögést, olyan szinten, hogy az orromon és a számon is egyszerre sugárzott kifele az italom. Utána sem nagyon tudtam nyugton maradni, akkor meg a fuldoklás ez miatt támadt meg. A meglepetés ereje volt a dolgokban. Nem számítottam ilyesmire... A nő az arcomhoz nyúlt, ám nem fordítottam utána a figyelmem. Aegir kitalált számomra valamit, ami azért sokkal jobban izgatott, mint mondjuk az ellenkező nem. Felkaptam a fejem és vonásaimat próbáltam összeszedni. Megtöröltem az arcomat az italtól, kíváncsian figyeltem. - Mit? - gondolom ha nem tetszik is végig kell majd csinálnom, szóval ha ellenkezek, akkor maga dob bele a mély vízbe. Az ételemre pillantottam, jól nézettki, de... megdörzsöltem a szemeim. Majd villát ragadtam és a húsba bökve a számhoz emeltem a nagyfalatnak tűnő darabot. De csak haraptam belőle.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Jan. 02, 2023 7:47 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Nem olyan eget verő edzésre gondoltam, legalábbis az elején, de nem akartam lerombolni a lelkesedését, szóval inkább megengedtem magamnak egy mosolyt, miközben figyeltem miképpen örvendezik a dolgoknak. - Nem engedem, hogy azt tedd amit te akarsz, és az sem érdekel, ha berágsz miatta, hisz tudod most már, hogy milyen amikor én haragszom. -elhallgattam majd megemlítettem, hogy a hajó a közelben van, és akár ott is tölthetjük az éjszakát. Én meg nem bántam. -Nem bánom. - közben megkaptam a vizet is, amiből ittam pár kortyot, s hamarosan megkezdtük utunkat az étterem felé, ahol kaptunk egy asztalt, s rendeltem két sört. Komolyan gondoltam, hogy ő is kapjon. Úgy éreztem, szükségünk van valamiféle pertura, amit fent a kolostorban nem sikerült elfogyasztanunk, sem pedig a serpa táborban. Szóval inkább a sört választottam arra a célra, sem mint azt a furcsa vajas teát, amit ott ittak. Értettem én, hogy a tápérték, meg minden, de a tetszésemet nem nyerte el. Bár ha kicsit jobban belegondoltam, talán jobban tetszett mint a forrócsoki. Annál borzalmasabb löttyöt még nem sikerült innom, pedig életem során kóstoltam egyet s mást. Koccintottunk a sörrel, s közben áldomást mondtam. Reménykedtem benne, hogy majd sikerrel járunk, és visszaáll minden a maga normális medrébe, még akkor is, hogyha én magam nem megyek vele haza. Ha én maradok. Addig is tudtak nélkülem élni, eztán is menni fog, s talán nem hagyok magam után pótolhatatlan űrt, ám Aaronnak nem mondtam többet, hisz tudtam, úgy sem hiszi el, hogy képes lennék távol maradni. -Nagyon helyes! Armeni jó tanító, de tartozol neki egy bocsánatkéréssel. Azt gondolja megszállt egy gonosz démon, és azért estél neki annyira. Azt fontolgatják, vissza sem engednek, amíg be nem bizonyítod, hogy nem vagy démon. - mondtam nagy komolyan egy sóhaj kíséretében. - Ha sikerül visszafognod magad, és nem péppé verni valakit, hogyha nem úgy alakulnak a dolgok ahogy te akarod, akkor talán nem lesz rosszabb. - egy pillanatra elhallgattam, majd meglepetten pillantottam a két rövid italra, mit az asztalunkhoz hoztak, majd a pincér egy másik asztal felé mutatott, ahol két szemrevaló hölgyemény üldögélt, s csábosan mosolyogva intettek felénk, mikor rájuk emeltem tekintetem. Elmosolyodtam, felemeltem feléjük poharam köszönet képpen, aztán visszafordultam Aaronhoz. -Bár meglehet, nem Aranyhal vagy, hanem csak egy pukkancs. - villantottam egy mosolyt, s hogy lássa nem beszélek annyira komolyan, ezért kacsintottam mellé egyet. A másik asztalnál üldögélő szőkeség, pedig igyekezte felhívni magára a figyelmet, ám annyira nem érdekelt, hogy pár pillantásnál többet szenteltem volna irányukba, szóval a köszönés után csak Aaronra figyeltem, s hamarosan meg is kaptuk a rendelésünket. -Egyet mondok... a Tea vajjal még mindig jobb, mint a forrócsoki! - felvettem a villámat, s a kést is kezembe ragadtam, aztán vágtam pár falatot, s egyet be is tettem a számba. - Ühmmm... holnap, ha a pilóta jön értünk este, hoz egy nagy víztározót... tudod amivel a tüzet szokták oltani... viszünk fel a hegyre nemi tengervizet. Kitaláltam a számodra valamit! - villantottam egy mosolyt, ittam újabb korty sört, majd épp folytattam volna a magyarázni valómat, mikor a szőkeség odalépett mellém, megtámaszkodott az asztalunkon, kidobta melleit, amik pár pillanatra magukra vonzották tekintetem, majd kékjeim az ő zöldjeire szegeztem. -Nincs kedvetek csatlakozni hozzánk? - duruzsolta. Amerikai volt, vagy éppen sok időt töltött arrafelé. Míg kérdezett, finoman a vállamhoz ért, mire felszaladt a szemöldököm, közelebb tolta kebleit, hogy jobban közszemlére tegye, vagy abszolúte nem volt szándékos a dolog. Hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette? -Nem köszönjük... - egy pillanatra ismét elkalandozott a tekintetem aztán a hölgy lélektükreibe szegeztem sajátjaimat, s megengedtem magamnak egy apró mosolyt, aztán felvettem a rövid ital poharát, s Aaronra emeltem tekintetem. -Kár...Pedig biztos jól mulatnánk...- lebiggyesztette ajkait, megsimította Aaron állát, rákacsintott, aztán elbillegett vissza a barátnőjéhez, akivel hosszan duruzsoltak, én meg megköszörültem a torkom. -Szóval, kitaláltam neked egy feladatot, ami vagy tetszeni fog, vagy nem... - magyaráztam, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna, aztán felhajtottam a rövidet, majd folytattam az evést, s közben a szőkeség a háttérben már egy másik pasassal próbálkozott. Formás darab volt, de nem érdekelt jobban mint egy kirakat a városban. Bár tény, hogy azok a dombok vonzották a férfi ember tekintetét.
Megindultunk elfele innen, hiszen nem sikerült a kért koncentráció. Engem kicsit zavart, jó persze, lesz időnk mindenre, de hogy elsőre se sikerüljön...akkor ez macerásabb lesz, mint a kezdetekor gondoltam. Nem egy csettintés ezek szerint. Tudja hogy sosem csináltam még ilyet, így ez teljesen új dolog. Az alapokkal kezdünk, aztán... elnyílt szemekkel nézek rá, az arcára...víz alatti edzések had... - Embertelenül kemény edzéssel töltjük? - kérdezek, majd elmosolyodom, megállok egy pillanatra, kezem magasba engedem, néhány “ezaz” mozdulatot teszek. - Igenigenigen! - néhány másodpercig eltart az örömködésem, főleg hogy széles jóleső vigyor is kerül a képemre, de hamar igazítok a vonásaimon és utolérem az öregebbet. A hajó itt van a közelben, elvette a vizet, így másikba kortyoltam bele. - Ha nem bánod... - feleltem a kortyolások után. Edzeni. Gyakorolni. Erre lesz szükségem. Ezzel talán a haragom is eltűnik. Nem, nem fog eltűnni. Ez egy jellemvonás, azt csak elnyomni tudom, amit akkor szedhetnék elő, amikor kell és nem akkor mikor felcseszik az agyam. Ami valljuk be, mostanában elég sűrűn megtörténik. És elegem van ebből, mert csak ártok vele a körülöttem lévőknek... mint napokkal ezelőtt Aegirnek is... újra meg simítottam a hajam helyét. Kell szereznem egy sapkát...vagy kettőt. Irritál, hogy nincs meg, hogy hiányérzetem van... Éttermet választottunk, a pizza majd jó lesz éjszakai nasolnivalónak. Igaz nem olyan, mint amit rendelni szoktunk, de itt nem ismerek pizzázókat. Szóval beültünk és megkaptuk a lapokat, hogy válasszunk. Szerencsémre több nyelven is le volt fordítva, könnyebben vehettem a nyelvi akadályokat. Bár gombával nem találkoztam, hiába néztem át kétszer is. Kicsit csalódást okozott. Állandó hal evészet? Három hete nem ettem. Bár eltekinthetek róla kicsit, majd bepótolhatom, hiába azt kívánja a gyomrom...tulajdonképpen amióta keveset eszek, megelégszek egy negyedadaggal is. Szóval lefele tartok a lejtőn...és ezt a testem is érzi, egyre vékonyabb leszek... olyat kértem, amit Aegir is evett, hús volt hússal némi körettel, ám én kértem dobozt elvitelre, meg ebből tuti hagyni fogok... megfogom enni majd apránként. Aztán majd egyre tágabb lesz ha sűrűbben eszek majd. Idő kérdése... ám a gondolatokból a korsó sör zökkentett ki, mit elém tolt. Majd lassan ráemeltem a pillantásom és lassú mozdulatokkal vettem fel a korsót. Komolyan gondolja? Szavait hallva figyeltem kékségeit, a szívem jólesően pulzált, a mellkasom megtelt valami olyasmivel, amivel már rég nem volt dolgom. Koccintottam az övével, majd elmosolyodtam. Úgy legyen, ebben bízok én is. Hogy idővel rendben leszünk. Hogy újra képesek leszünk... tökéletes apa – fia kapcsolatot ápolni, amivel dolgunk volt a Dora előtti hónapokban. De rendbe kell jönnöm, hogy az emlékeim is meglegyenek. Illetve a helyére kerüljenek... mert kicsit össze vissza van majdnem mindegyik... Vágyakozás. Akarat. Hit. Ezek égtek bennem is. Ajkamhoz emeltem a korsót, kortyoltam belőle egyet, majd újabbat gondoltam és lehúztam az egészet egy szuszra. Jóleső sóhajjal tettem vissza az asztal lapjára és hátra dőltem. - A kölyök elkezdte tanítani a nyelvüket, az írás elég gyér, de azt hiszem haladtunk kicsit... már tudok jó reggeltet köszönni. - nem tudom miért hoztam fel ezt a témát, az sem biztos hogy érdekelni fogja, de...ki kellett mondanom. Ez nem rossz dolog úgy hiszem. Egy lépés előre számunkra. Vagy csak számomra mert tanulok. Olyat akarok elérni, amit eddig még sosem egész életemben. Más szemszögből figyelni a világra. Ha ez megy, akkor bármire képes vagyok! - A te nyelvtudásod veled született dolog, vagy neked is tanulás volt? - érdeklődtem kicsit, közben meghozták a kért ételeket is. Azonnal nem álltam neki, csak figyeltem, vártam hogy a gyomrom jelez-e majd hogy készen áll a befogadásra.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Jan. 02, 2023 4:25 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Nem voltam csalódott, ahogy azt sem igazán akartam a szemére vetni, hogy nem hallgatott a szavamra, de talán még is ott bujkált benne a nyugalom egy szikrája, amire majd idővel lehet alapozni, de az rengeteg időtöltést vonhat majd maga után, és bizony az is benne volt, hogy nem fog menni néhány hónap alatt. Szégyen ide vagy oda, de Kat egy pillanatra sem jutott eszembe, talán még a telefonom sem. Amit akartam, azt eltudtam intézni amire szükségem volt. A gyakorlás után sem fedtem meg, csak felajánlottam a kaja gondolatát, majd haladtam vele elfelé, hogy találjunk valami helyet. -Tudom. De mindent el kell kezdeni valahol. Előbb az alapok, majd aztán jöhet a víz alatt edzések hada. - ráemeltem kékjeim, majd fél kezem zsebre tettem, a másikkal a táskámat kanyarítottam a vállamra. Valahogy úgy éreztem, ennek úgy kell lennie. Én megmutatom, ő megtanulja, s közben a dühét is képes lesz kordában tartani, ami nem egy utolsó hátrány, s vele együtt, talán én magam is képes leszek a megbékélésre. A békére, aminek ott kellene lennie, aminek nem lett volna szabad eltűnnie, csak azért, mert a képembe vágta a dolgokat. Eltűnnie, csak azért, mert visszaálltak a dolgok az alap állapotba, ami valljuk be, nekem nem tetszettek annyira. -A hajó itt van a közelben… Ha ott töltjük az estét, akár gyakorolhatunk is. - pillantottam felé, miközben elvettem a felém nyújtott vizet, s kinyitva azt kortyoltam bele. Sokkal javult a hangulatom a víz közelségével ,s tekintetem sokáig nyugtattam rajta. Nem egoizmus volt, egyszerűen csak jó érzés töltött el, hogy ott lehettem, ahová tartozom. Egy olyan helyen, ahol lennem kellett. A víz, a hullámok, a benne élő lények, s a béke, amit árasztott magából annak ellenére, hogy én magam csak a felszínen voltam az. Ha a hajót választotta, akkor a dokkok felé vezettem, s megkerestem a hajómat, hogy a fedélzeten átjárjon az ismerős érzés, s alaposan körbekémleljem, nem történt e baja abban a két hétben, míg távol voltam. Igaz csak egy hajó volt, de számomra sokat jelentett. Lementem a fedélközbe, ott is be a konyhába, majd figyeltem a hűtőt, s annak tartalmát, ám mivel Aaron vett egy pizzát, szóval begyújtottam a sütőt, s hagytam melegíteni, majd vettem elő egy üveg sört, kipattintottam, s míg a sütő melegedett, addig felmentem a fedélzetre, letelepedtem lábam a víz felé lógatva,s figyeltem a távolt. Ha éttermet választott, akkor kértem egy asztalt, ahová letelepedtünk, majd megkaptuk az étlapot, én kértem sört, meg egy másik korsóval is, aztán átnéztem az étlapot, s reméltem akad olyan étel is, amiben némi hús is fel volt lelhető, ám ha nem, akkor igyekeztem olyan dolgot választani, aminek semmi köze nem volt a kolostorban fellelhető ételekhez. Mikor megkaptam a söröm, beleittam, a másikat pedig fiam elé toltam. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül toltam elé, majd koccintásra emeltem korsómat. - Ezt arra, hogy képesek leszünk rendbe jönni, és a többi kibaszottul nem érdekel… - aztán beleittam, majd vártam a megrendelt ételt. Hogyha a hajón voltunk, akkor kis idő múlva felkeltem, előszedtem egy másik üveg sört, s Aaron kezébe nyomtam, majd akkor is koccintásra emeltem az üveget, ám akkor nem mondtam semmit, csak beleittam, majd mentem le a fedélközbe, hogy betehessem a pizzát sülni.
Ha egy év kell hozzá, akkor addig leszünk itt. Szóval nem akar félmunkát végezni... ám a szavai éket vertek belém. Neki több időre volt szüksége, de az már a múltté, hiszen most megint állandó társa a harag. Tényleg elszúrtam és magammal rántottam őt is. Nem akartam! A labdákat nem tudtam elkapni, így hamar a fejembe szállt a köd, a padon töltöttem ki a frusztrációt. Azonban Aegir meglepetéslabdáját sikeresen elkapta, ám ő inkább közelebb jött, a tekintetem halványodni kezdett, majd ahogy a kezemre ráfogott, hogy tenyérrel felfelé állítsa azt, még szúrósabb tekintettel találkozott össze. A mellkasomnak csapódott a szívem vad hullámokban szavai hatására. Nem a dühöm erejét akarjuk kiaknázni... másik kezemet ragadta meg, amit a mellkasára tett, saját szabadját az enyémre. Az ő kézfejére pillantottam, majd a sajátoméra odaát. Eszembe sem jutott elszedni onnan a kezem, amennyire meglepett, úgy is maradt ott. Lassan szavaira lehunytam a szemem és hallgattam őt. Nem tudom miért tettem ezt, de maradtam ott és hallgattam rá. Figyeltem a szívének pulzálását, figyeltem a hangjára, a levegő áramlását. A sajátom tamtamja is visszavett egy árnyalatnyit, majd mély levegőt vettem. Fókuszáltam a szívverésére, figyeltem a tengertől érkező csendre, majd újra visszább vett a szívverésem. Higgadjunk le... lélektükreim lassan nyíltak ki, hogy az öregebb szemébe véssem sajátjaimat. Újabb szavakkal foglalta le az agyam, az elmémet és a figyelmemet. Csak figyelni kell, nyugton maradni és odafigyelni. Elengedte a kezemet, a gömb maradt. Nem vettem le a kékjeimet az övéről, nyeltem egyet. Csak én vagyok és a tenger a kezemben, zárjak bele minden negatív érzést... rápillantottam a gömbre, igyekeztem azt tenni amit ő mondott, ám nem igen tudtam hova tenni, hogy hogyan adjam át ennek az egésznek a dühömet. Nem tudtam miképpen kezdjek hozzá, mire kellene fókuszálnom ehhez, vagy mit ne csináljak, vagy mit csináljak még hozzá... Ötletem sem volt, hiába is magyarázta, így a gömb nem maradt tovább meg. Leeresztettem a kezem, elfordítottam a fejem. Csalódást okoztam. Ám ő mégis jólesően bátorított a mozdulataival. Lesz még időnk gyakorolni. Aprót bólogatni kezdtem, majd ha megindult valamerre, akkor léptem a táskákhoz, a fagyaszott pizzához, hogy magamhoz vegyem őket. Ha kellett a sajátja, átadtam neki, a pólója benne volt. Előszedtem egy vizet, nekinyújtottam. Ha elvette, akkor egy másikat vettem elő magamnak, abból ittam egy hatalmasat. Ha nem vette el, akkor azt bontottam meg. - Biztos tudod, hogy sosem csináltam ilyesmit, amit most mutattál. Tulajdonképpen a víz alatt sem voltam még. Így kicsit el vagyok veszve ezzel... - jó, az hogy beledobott a vízbe és ott akart megölni, az megint más dolog, meg a bálnavadászok is...meg a mentett bálna.. a bálna. Kuncogni kezdtem, ha felfigyelt erre csak fejet ingattam. Nem volt fontos. Pedig de, az. Fontos. A bálnamentés, a bálnaközeli élmény bukkant fel, nem teljes a kép még így sem arról a napról, de voltam bálnaközelben.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Jan. 01, 2023 10:39 pm
Aaron && Aegir
Nem akartam sajnáltatni magam, pusztán egy feltett kérdésre válaszoltam. Elmondtam mihez hasonlít az érzés mi körbevett, ám még is sajnálatot kaptam vissza. -Nem kell. Ezt akkor is megtettem volna, ha nem ugrasz ki akkor a gépből. Akkor is eljöttem volna ide, és akkor is a kolostorban leltem volna menedékre.- megvontam a vállam, s hallgattam egy ideig, aztán kezdtem magyarázni arról, hogy a legjobb helyen voltunk, s hogy máshol nem kaphatjuk meg a megfelelő segítséget, majd felé dobtam egy vízgömböt, amit nem tudott elkapni, majd azt követtem még jópár, s mivel nem tudta elkapni, így abba is maradt az egész akció. -Akkor egy teljes évig itt leszünk. Akkor egy évre van szükséged hozzá. - vontam meg a vállam, majd tekintetem a vízre emeltem.-Nekem több év kellett, mire elértem addig ahol voltam. Most, folyton dühös vagyok. Még ha nem mutatom akkor is. Ott ég bennem, és hiába próbálom, nem halkul.- magyaráztam, de nem emeltem rá tekintetem, csak a víz tükrét figyeltem. Nem akart csalódást okozni, s ezt már jó ideje láttam benne még Dora előtt... Láttam a tetrekészséget, az akaratot, hogy képes lesz elsajátítani a teljes megnyugvást, hogy a haragja, mi benne égett, kezelhetővé válik. Elég volt csak egy pillanatra arra a féregre gondolnom, s a harag szikrája már is fellobbant, s egy vadabb hullám csapódott a partnak, ám hangja visszarántott, mikor újabb golyót kért. -Rendben! - a vízgömb felemelkedett, majd felé dobtam, mintha csak egy labda lett volna. Egy labda, ami átlátszón csillant a nap fényében. Dühös megnyilvánulására nem reagáltam, helyette kapott egy újabb golyóbist, ám azt sem tudta elkapni, szóval nekiesett a padnak, én meg csak leakartam hűtteni azt a konok fejét, de a felé repülő meglepetés a kezében megàllt. Elkapta, s megtartotta, én pedig közelebb mentem hozzá. Kezembe vettem kezét, tenyérrel felfelé, benne a gömbbel, mi a következő pillanatban semmivé vàllt. A harag remek erőforrás, de nem azért vagyunk itt, hogy a dühöd erejét aknàzzuk ki...-nszabad kezét mellkasomra helyeztem, az enyémet pedig az övére. - Hunyd be a szemed, s figyelj a szívverésemre. Érezd ahogy ütemesen lüktet. Érezd miképpen áramlik a levegő, s egyre lassul a légzésed. Csak a hangomra figyelj. Más ne foglalkoztasson. Ha készen állsz, nyisd ki a szemed...- míg magyaràztam egy vízgömböt helyeztem a tenyerére, ami alatt ott volt az enyém is. Tartottam, figyeltem, nem engedtem szétplaccsanni. Ha képes volt elengedni a haragját, s csak a légvételre figyelt, még a szeme kinyitása után is, s kinyitotta szemeit, akkor én magam a gömbre emeltem tekintetem. -Elsőre nehéz koncentrálni. De kellő nyugalommal, és odafigyeléssel....- elengedtem a kezét, s a gömb ott maradt.- Csak a gömb van. Zárd bele minden haragod. Minden rossz érzést zárd el belé. Csak te vagy, és a tenger a kezedben...- sustorogtam, majd hagytam, higy ő tartsa meg a gömböt. Ha megtudta tartani, hát elmosolyodtam, s elismerő pillantást vetettem felé, ha nem sikerült akkor csak meglapogattam vállát, majd átkaroltam vállánál pár pillanatig. -Lesz még időnk gyakorolni! Együnk valami nekünk való kaját. -ott voltunk a hajó közelében, szóval akár át is sétálhattunk oda. Ha sikerült a gömbös mutatvány az útmutatásommal, akkor a kopasz fejét dörgöltem meg, s aztán karoltam át a vállát, s ajánlottam fel a kiadós kaja gondolatát.
Kínzó hiányérzet, melyet egyszerűen lehetetlen körülírni. Nincs szabadság, se szabad akarat, mint akit bezártak. Fájó érzés mind. Talán ha örökre visszatérhetne a vízre? De ott van anya... és ha őt is hozná? És én? Miattam is részben távol van sokszor innen. Elkeseredetten fordítom el róla pillantásom, hiszen nem kellett volna eljönnünk egészen idáig ha én... - Sajnálom... - csúszik ki mindez, hogy neki oly’ fájó távol lennie a vizeitől, ami neki szabadságot és erőt ad, megfosztottam tőle. Talán nem kellett volna eljönnünk erre az útra. Máshogy is meglehetett volna oldani és nem a vizektől 600 km-re. De segíteni akar. Milyen áron? Figyeltem miképp érkezik közelebb, majd felpillantottam rá, de nem álltam fel, ültem tovább, a tengerre révedt kék pillantásom. Nyugodt. Akárcsak a lélek maga. A szó veszélyes fegyver. De a csend szavak nélkül is ölni tud. Sajnos ezt tapasztaltam, de végre beszél. Nem bánom, nagyon szeretem hallgatni, még akkor is ha sosem mondtam még ki. Szavait hallgatva figyeltem a távolt, figyeltem szavait, a messzeség csodáit. Ott vagyunk most jó helyen, ott tudnak ezen segíteni. Mindkettőnknek. A kölyök csak segíteni akar, amit el kell fogadnom. Tudom, de nehezen nyílok meg és nehezen fogadok el segítséget. A fő láma sokat segített Aegirnek, közösen meditáltak. Legalább valamiben összepasszoltak... béke is létezik a világon. Elhallgatott, nem szólaltam meg. Emésztettem szavait. A közelben van egy hotel, ott megszálhatok. - Nem akarok elmenni. - se aludni, de az más tészta most. Nem akarok rémeket magam köré, elég volt. Nem akarok hotelben megszállni, nem akarok idegen helyen éjszakázni, bőven elég, hogy kitudja meddig elvagyok zárva egy isten háta mögötti kolostorok egyikében. Ahol csak az ottaniakkal kommunikálhatok, mert elmenni nem mehetek. A város is tiltó listás. Az isten odébb sétált, majd a hangjára pillantottam rá, ám meg sem mozdultam, így a felém közeledő vízgolyó az arcomban fröccsent szét. Egyből pattantam is fel állásba, széttárt kezekkel lenézve magamra, majd rá. Az arcomra volt írva minden ki nem mondott kérdés és szitok... vigyorgott rajtam, elkomolyodott és újabbat küldött felém. Szúrós szemmel figyeltem Aegirt, ám későn tartottam a labda felé a kezem, hogy “átvegyem”, ugyanúgy eldurrant. Ahogy az agyam is. Belerúgtam a homokba erőszakosan. Újra és újra eljátszódott mindez. Hiába a biztatás, hiába a kedves szavak, nem jött össze az, ami a fejében volt. Szavaira őrá figyeltem, az arcára, a hangsúlyra és ahogy a vizet kezdte kémlelni. - És ha egy teljes éven át nem fog menni, akkor egy kudarc vagyok... - kérdés akart lenni, nem az lett belőle, a ki nem mondott szavaimat löktem fel végre felszínre. Nem akartam selejt lenni. Olyan ember akarok lenni, olyanná akarok válni, akit elfogadnak, akit tisztelnek... Ahhoz hogy kikecmeregjek ebből a pokolból, melóznom kell. Erősebben és durvábban, mint eddig bármikor. Mert ha csak úgy megy, akkor úgy megy. - Nem akarok csalódás lenni...minden energiád beleteszed, hogy segíts rajtam... nem vallok kudarcot... - büszke fogsz lenni rám egyszer. Ha nem ma, ha nem holnap, de talán pár éven belül biztosan. A fejemet simitom meg két kézzel, kifújom a levegőt, sétálok egy kicsit, majd visszatérek az eredeti helyemre. Leeresztem a karjaim, majd szusszanva pillantok az öregre. - Na küld azt a postát... - mormogtam halkan, s ha küld felém egyet, akkor jobban oda teszem magam a dologhoz, ám hiába az odafigyelés, valami miatt nem megy még most sem. A durranás után mozdulatlanul állok és figyelem a tenyereimet. Mérges vagyok, durcás, mert nem sikerül sokadjára, holott csak figyelnem kellene rá... - Francba... - fordulok el, belerúgok a közeli padba egy erőset talppal, reccsen a fa rajta, majd ha Aegir igazán szemfüles, akkor most küldhet egy újabbat, egy igazán gyorsan közeledőt, egy támadó szándékút, hiszen akkor a reflexeim hirtelen kiélesednek, félmozdulatot teszek, bal tenyérrel állítom meg, ujjaim lassan érnek hozzá, megmarad a labdaforma. A tekintetem is arra fordítom, a kékjeim csendesen izzanak. De ugyanúgy ott lapul a harag magja is...nem csitul, inkább csak erősödik.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Jan. 01, 2023 8:09 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Hiányzott már. Akartam a Tenger érintését, a vizet a bőrömön tudni, és nem olyat, aminek nem tudtam parancsolni. Az a pár hét igaz elröppent, de egyre feszültebbé váltam, s valahogy kezdtem úgy érezni, lassan beleőrülök, szóval azért is akadt a gondolat, hogy nekem bizony el kell mennem a tengerhez, s legalább 2 napot ott tölteni, hogy bírjam a távollétet tőle. A tengerben lévő gondok ellenére is úgy éreztem, vissza kell mennem. Visszamenni, és ott lenni, hisz oda tartoztam. Az ugrás után kiúsztam a partra, s elterültem a homokban. Nem érdekeltek a kíváncsi pillantások, csak lerúgtam magamról a cipőmet, kidobtam a partra, majd lehunyt szemmel feküdtem ott tovább csendben, élvezve a bőrömön táncoló napsütést. Csodálatos érzés volt. Imádtam, mindennél jobban. Aztán Aaron hangja ütötte meg fülem. Kinyitottam szemeim, aztán kicsit hátrébb döntöttem fejem, hogy rá tudjak nézni. -Hasonló. Bár talán magam sem jellemezhetném jobban. Kínzó hiányérzet, mint mikor valamit elhagytál, és hiába keresed nem találod. Rendesen körülírni nem lehet... - visszaigazítottam fejem, majd az eget fürkésztem, miközben egy hullám hozzáért a lábamhoz. - Mint egy ketrecbe zárt madár, aki elfelejt énekelni. Nincs szabadság. Nincs szabad akarat, csak a bezártság. - lassan felnyomtam magam könyöklésbe, aztán felültem, s úgy figyeltem a tengert, majd felkeltem, felvettem kezembe cipőimet, s odasétáltam Aaron mellé. - Tudom, hogy sok mindent elszúrtam, de ebben tényleg tudok neked segíteni. Még nem hiszed, de ott vagyunk a legjobb helyen. Ők tudnak segíteni a bajaidon... a bajainkon. Armeni csak jót akar neked, a Fő láma jelölte ki melléd. Lelki vezető. - letelepedtem mellé a padra. - Meséltem egyszer a fiúról, akivel akkor találkoztam mikor idejöttem. Hasonló feladatot látott el mint ő. Feladat voltam a számára, hogy végül teljes értékű lehessen. Hogy legyőzze az ártó démonokat. A fő láma, sokat foglalkozott velem. Sétáltunk, beszélgettünk, meditáltunk. Megakarta mutatni, hogy béke is létezik a világon, hogy nem csak a harag jelenti a megoldást. Miután a nagyapád elzavart, idejöttem. Elhallgattam csendben ültem mellette, s csak figyeltem a vizet, de csak rövid ideig hallgattam. -A közelben van egy hotel... majd ott fogunk megszállni...vagyis te ha akarod. Én a víz közelében maradok. - felkeltem, aztán kicsit közelebb sétáltam, majd lehajtottam fejem, lehajoltam, felvettem egy kavicsot, párszor feldobtam, majd beledobtam a vízbe, mit egy vízgömbbel kaptam el, s hamarosan az visszatért a kezembe, s megfordultam. - Kapd el! - azzal odadobtam neki, mintha csak egy egyszerű labda lett volna. Ha sikerült összpontosítania, és elkapta a vízgömböt, az egybemaradt, s megcsodálhatta, ám ha nem, akkor szétdurrant a kezében, beterítve őt a vízzel, én meg elvigyorodtam, aztán komolyabb lett a képem. -Na még egyszer! - s jöhetett a következő gömb, egészen addig, míg meg nem unta a víz szétcsattanását testén, vagy pedig, míg nem sikerült elkapnia. Ha elsőre sikerült, akkor is kapott még egyet, de akkor már nem figyelmeztettem annak érkezésére. Ha nem sikerült, hát biztattam, hogy legközelebb menni fog, ha igen, nos akkor elégedett mosollyal lapogattam meg a vállát. -Mindennek a titka az összpontosítás, hogy kizárd a külső tényezőket, és csak arra koncentrálj, amit csinálni akarsz. Ha felmérgeled magad, csak a vihar leszel, s sosem nyugszik meg a lelked. De a békét is meg kell tudnod lelni, s tartani. Ha már majd nem kell gürcölnöd érte, és magadtól megy, anélkül hogy görcsösen odafigyelnél, akkor majd hazamehetünk. - nem emeltem rá tekintetem, maradtam a víz bámulásánál. Mindkét esetben ezen szavakat intéztem hozzá. Akkor is, hogyha sikerrel járt, s akkor is, ha nem.
Megindultunk a kolostortól le a hegyről, onnan pedig egy adott útvonalon az egyik közeli városba. Aegirnek terve volt, így végig hallgattam. Nem tudom hova akart menni, de nem akartam magára hagyni. Szavaira felvontam a szemöldökömet. Helikopterrel akart menni 600 km-rel odébb... repülővel...Ő? Egy pillanatra megálltam ezt meghallva, majd szedtem a lábaimat, hogy utolérjem, hogy beérjem, hogy együtt jussunk el a városba. Odaérve egy boltnál megállt az isten, jómagam mentem volna tovább, hiszen az útmutatások alapján tovább kellett menni a repülős területre. Ám Aegir pénzt nyomott a kezembe, vegyek amit kell, aztán itt találkozunk... sóhajtva tettem el a pénzt, megvártam míg lelép, aztán beléptem a boltba. Vettem pár üveg vizet, vettem fagyasztott pizzát, meg sem néztem mi van rajta. Majd valahogy megsütjük. Mivel gyufát nem találtam, így hoppon maradunk. Fizettem, a visszajárót zsebre tettem, visszakapja, majd a bolt előtt várakoztam az öregemre. Aki kisvártatva meg is jelent, 20 perc múlva indulás. A hónom alatt tartottam a pizzát, szatyorban a vizeket. Megindultam Aegirrel tartva a lépést. Repülést nem szereti, de eleve nem értettem hogy akkor miért azzal akar menni bárhová is. Van taxi, van autó, van vonat... akkor miért helikopter? Azt hiszem erre a válaszra majd csak akkor tudom meg ha oda értünk, ahova menni akart. Kiváncsi voltam-e? Miazhogy! De nem tettem fel kérdéseket, úgy voltam vele, hogy majd meglátom... a géphez érve kicsit vonakodtam hogy beüljek, de aztán megtettem, magamhoz vettem a szerzeményeket. Előkerült a pilóta is és indulhattunk is. Míg ők beszélgettek, én csendes voltam, gyürögettem magamon a nadrágom, gyomorgörcsöm volt, miközben kifelé néztem, majd elértük a tengert. Figyeltem egy darabig, majd Aegir vetkőzni kezdett, átvettem a táskáját magamhoz vettem a pólóját... engem a partig visz a pilóta. Szóval nem ugorhatok? Figyeltem kíváncsi szemekkel miképp ugrok és hogyan tűnik el a vízben. Elmosolyodtam. Hát ez volt a te bajod. A honvágy mardosott. Csittagong-Banglades Úgy figyeltem a tengert hosszasan, pislogás mentesen, majd a gép leszállt. A leszálás után lassan magamhoz vettem mindent, Aegir táskájába tettem a pólóját, a hátamra vettem, kezembe vettem a szatyrot, aztán kiszálltam. Odébb mentem, hogy a gép biztonságos távolságban tőlem fel tudjon repülni. A parthoz sétáltam, ahová Aegir kifeküdt. Csendben élvezte a helyzetet, élvezte, hogy otthon van, hogy haza érkezett. Nem akartam sose ebbe belerondítani, mégis elvitt majdnem Tibetig. Miattam. Nem szólaltam meg azonnal, hagytam élvezkedni, így kerestem egy padot, ahová lecuccoltam a cuccait. Nem mentem bele a vízbe, nekem megtette az, hogy a szárazföldről figyelem. Én nem vágytam rá úgy, mint ő... vagyis hazudok... hiszen fogalmam sincs mit érzek az önzőségemen túl. - Nem tudom milyen érzés lehet számodra mikor távol vagy a vizeidtől... de hasonló lehet, mikor honvágyad van... - szólaltam meg a hosszas csend után. De ha csendre vágyik a továbbiakban, akkor nem szólalok meg, csak figyelem a békét, amit ont magából ez az egész, olykor rápillantok ahogy a békéjét ontja magából. Én miért nem vagyok képes erre? Szusszanva hátrálok, nem akarom a vizes homokba letenni magam, örülök ha a cipőm is csak annyira olyan, amennyire a homok nedves. Letettem a seggem, majd a felhúzott térdeimre helyeztem a karjaimat, mintha ölelném azokat, aztán az államat is rátette. Úgy figyeltem a messzeséget. A béke, ami körül ölel minket...miért nem lehet örök és állandó? Miért nem kaphatja meg mindezt? Pedig jóleső ez az érzés... a frusztráció és a soha nem eljövő béke érzése belőlem fakad. Változtatni akarok, csak félek, soha nem tudok változást hozni magamban. Egyedül nem vagyok képes ilyen szintű változást magamban... békét akartam. Tetszett. Eggyé tudtam olvadni vele.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Jan. 01, 2023 11:49 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Aggodalom ismét, mi csomót kötött a lelkemre, s összezúzta ismét. Az aggodalom, mely összecsavar, s nem akar semerre sem elmozdulni, mintha örökre a lényem részét képezné. Egyetlen megoldást láttam ellene. Egy megoldást, ami talán gátat vetne az örökös aggodalomnak. Mikor felnyitotta szemeit némi megkönnyebbülés ért. Összevontam szemöldököm, aztán elmosolyodtam néhány pillanatra, majd következő szavaira elkomolyodott a képem, felegyemesedtem, hisz ebből a válaszból is tisztán láttam, hogy megmarad. Máskülönben nem jönne ilyen szarságokkal, szóval nyugodtan keltem fel, majd tettem fel a kérdést, s közben próbáltam megnyugtatni a tanoncot, s megkértem, legközelebb legyen óvatosabb, mit örömmel megfogadott. Az adott szó ereje. Meglehet azért is szerettem annyira ezt a környéket. Kicsit később Aaront kérdeztem akar e velem jönni, mire természetesen igent mondott, szóval megengedtem magamnak egy széles mosolyt, bár a repülés gondolata egy kicsit sem vonzott, mivel nem voltam sem madár, sem pedig szárnyakat nem növesztettem ez idő alatt. Visszasétáltam a cellámba, àtöltöztem, pólót, s farmert vettem magamra, majd a táskámat, amibe bele sem pillantottam. Odakint Aaronnal találkoztam. Elégedettséggel töltött el, hogy állta a szavát, s velem tartott. -Akkor indulás. -elköszöntem a többiektől.- Armeni... 2 nap múlva jövünk. - ő fejet hajtott, majd én is, s nemsokkal később már indultunk is kifelé. -A közelben van egy város. Ott bérlünk egy helikoptert, és elmegyünk 600 kilóméterrel odébb.- magyaráztam, de azt nem mondtam el miért is. Ha jók voltak a körülmények, akkor elég hamar odaértünk a városba, s már csak annyi volt hátra, hogy béreljünk egy gépet. Felsóhajtottam, megtúrtam hajam, aztán egy boltnál megálltam. Előszedtem némi pénzt, majd Aaron kezébe nyomtam. -Vegyél vizet, meg ami kell, addig intézem a fuvart. Itt találkozunk! - választ sem várva indultam meg, hogy megkeressem a nekünk való embert, s mikor megláttam a hatalmas szitakótőt, fujtatva álltam meg. -Picsába a távolsággal... -zsebre vágtam kezeim, aztán odabent elintéztem, hogy elvigyenek minket, és két nap elteltével visszafelére is leszerveztem magunknak egy fuvart visszafelé. Lebeszéltem, hogy 20 perc mulva indulhatunk, majd mentem vissza a bolthoz, hogy Aaront összeszedjem. -Gyere Aaron. 20 perc múlva indulunk.- ha kellett, akkor elvettem tőle, s vezettem visszafelé a géphez. -Öhm... Nem leszek boldog, utálom a gondolatát is a repülésnek... - húztam el a számat. Volt pár kellemetlen élményem azon a téren, de nem akartam felhozni. Szóval inkább hallgattam, vittem a táskám, kikerültem pár embert, majd megálltam a gép előtt. -Szállj be.- ha megtette, akkor megvártam míg letelepedik, aztán elmentem a pilótáért, majd magam is betettem magam Aaron mellé, s a fickó is beszállt, majd megkezdtük az emelkedést. A fejemre tettem a hallgatót, majd megveregettem a pilóta vállát. Az ajtót becsuktam, aztán visszaültem Aaron mellé, közben figyeltem a tájat, meg beszélgettem a pilótával a tájról, a barom túristákról, hogy mennyi a gond mostanában, s hogy nem vàrja a téli időszakot. Mikor a tenger fölött voltunk, szívem megdobbant, megveregettem a pilóta vállát. Mosolyogtam, majd Aaronra kacsintottam. -Téged letesz a parton! Én meg... Nem repülök tovább!- kezébe nyomtam a táskámat, levettem a pólómat, majd kinyitottam az ajtót, aztán kiugrottam. Zuhantam egy darabig, majd csobbantam a vízben, aztán egy kis időre letüntem, mintha ott sem lettem volna. A víz érintése, a hűvössége, mi szinte azonnal átjárt, s ki sem akartam szállni onnan, de még is elkezdtem kifelé úszni, majd a part közelben felbukkantam, kisöpörtem szememből a vizet, majd leültem a parton, aztán eldőltem, lehunytam szemeimet, s élveztem a víz közelségét, és a napsütést.
Percekre eszméletemet vesztettem, mire a szemeim felnyíltak, már Aegir is velem volt. Láttam a szerzetes srác aggódó arckifejezését, láttam az istenét is. Tapogatni kezdett, érintése kicsit hűvös volt, pedig csak a sérüléseimet nézte át, ha volt, majd egyik tenyerét a szemeim elé helyezte, csukott le belőle párat. Kérdésére nem reagáltam azonnal. Aranyhal... a megérdemelt becenév. Sehol nem csurgott a vörös vér, nem szakadt el semmi, nem volt látható sérülés. Épen maradt minden. - Sokkal több, mint amit látni akarok... kettő. - mormogom az orrom alatt, az ujjairól átpillantva az isteni szemekbe, majd újabb kérdésére elmosolyodtam. Hogy megmaradok-e? Nevetnem kellene, ha nem épp most ütöttek volna ki...a fejfájás sosem jó dolog, de legalább tudom, hogy életben vagyok. Ha nem fájna, ha nem érezném a lüktetést, rossz dolog, halott lennék. - Pár hónapig még biztosan... - felelem komoly arccal, hagyva hogy felsegítsen ülő helyzetbe. Hallottam a kölyök hangját, megrémült tőlem... elszégyelltem magam kissé, elpillantottam róluk. Nem akarom ezt. Zakatoló szívem megugrik, majd megérzem Aegir kezeit rajtam, a vállaimon, majd az arcomon állapodott meg a keze. Jóleső és nyugtató volt az érintése, így a szemeibe fűztem sajátjaimat. Kérdése aggódástól csillogott, aprót bólintottam. A szívem is a normál tempóba kapcsolt. Itt van velem, semmi bajom nem eshet mellette. - Jól vagyok... - vallottam be végül, hogy az aggódása lenyugodjon irányomba. Tényleg jól voltam, a fájó lüktető fej ugyan nem ide tartozik, de nem számított. Ez csak azóta van, hogy megműtöttek, így nem fordítok felé túl sok figyelmet. Csak épp a figyelmem az, ami kicsit elkalandozik ez miatt. Megremegett a térdem, ahogy felegyenesedtem, de letöröltem a nadrágom, majd Aegirre pillantottam kérdésére. Bunyózni, vagy elmenni vele... valahová. Vissza fogunk jönni majd ide. Csendesen figyeltem az öreg arcát, a szemeit, majd bólintottam. - Menni akarok... - újabb vallomás, tényleg menni akartam, mióta idehozott nem mentem el innen, kellett valami, bármi, akármi, ami kizökkent az állandóságból. Talán ez a zavaró pont. Odahaza mindig történik valami más a mindennapok során, de itt...minden nap ugyanolyan. És ez egy hergelő dolog, amit elkerülnék, mert ártani fogok másnak ezzel így. Nem akartam repülni, de ha Aegir benne van egy útban, akkor nem hátrálok meg a dologtól. - De csak akkor, ha nem érzed úgy, hogy csak kolonc vagyok számodra... - ejtettem ki a szavakat, nem remegett meg, nem volt indulattal teli és akaratos sem. A hajamba akartam túrni, de csak simításra futotta a sima fejbőrön. - Mikor akarsz indulni? - tettem fel a kérdést, mert ha most azonnal, akkor hamar össze kellett szednem magam, hogy ne akarjon hátra hagyni. Ha mostanában akart indulni, akkor bólintottam, megindultam a kijelölt pihenő szobám felé, levettem a tunikaféleséget magamról. Leszedtem a saját ruháimat, majd ki kell mosnom, aztán tisztákat vettem fel. A táskámat az ágyra tettem, a csillagot, amelyet cipeltem mostanában mindenhova azt pedig ott hagytam azon. Úgy éreztem már nem kell, most hogy Aegir visszatért. Egy kapaszkodó akire számíthatok. Eddig a csillag volt az apám hiányában, ám most hogy ő itt van... se táska, se semmi más, úgy léptem ki a szobából. Felkerestem az öreget, hogy biztositsam számára, indulásra készen állok.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Jan. 01, 2023 1:51 am
Aaron && Aegir
A szertartás viszonylag hosszúra nyúlt, de nem kezdtem türelmetlenkedni. Nem pattogtam, hogy más dolgom is lenne, csak egyszerűen figyeltem, megtettem ami a saját dolgom volt, így vágtam bele Aaron hajába, aztán szavaira megengedtem magamnak egy mosolyt, majd visszamentem az engem megillető helyre. Ahol kellett felkeltem, ahol kellett füstölőt gyujtottam, majd mormoltam velük együtt, s végül felkeltem, s Aaronhoz léptem, kinek szövege hallatán elnevettem magam, majd komoly képpel köszörültem meg a torkom. Hiú... Akár a legtöbb Istenség. -Persze! Menjetek előre... Nekem még akad egy kis dolgom.- figyeltem miképpen távoznak, majd én magam a fő lámával mentem kifelé, hátam mögött összekulcsolt kezekkel, csendesen, hallgatva a múlt hetek eseményeit, fejlődésekről, bukásokról, cselekedetekről.Végül engedélyt kaptam a távozásra, s úgy indultam meg arrafelé, ahol a fiúk is voltak. Mire odaértem, a fiatal szerzetes Aaron vállát rázta, s az a földön feküdt. Letérdeltem mellé, finoman érintettem meg arcát, tarkóját fejét, mindent átnézve rajta, majd szeme elé emeltem kezem, mutatva neki pár ujjam. -Hány ujjamat látod Aranyhal? - direkt hívtam úgy. Már csak kíváncsiságból is, vajon emlékszik e mindarra amit mondtam.- Megmaradsz?- hangomban némi aggodalom csendült, s ha akart, hát segítettem neki felkelni. A fiatal fiú pedig esküdözött, hogy nem ütött olyan nagyot, csak megrémült Aarontól, és ő nem tudta, hogy hova nem szabad ütni. Igyekeztem megnyugtatni, aztán megtámasztottam Aaront a vállánál, aztán megérintettem jobbommal az arcát, mélyen lélektükreibe néztem, megsimítottam. -Biztos minden rendben? -kérdeztem meg ismét, aztán elengedtem arcát, de alaposan körbekémleltem, még a füleinél is. Ha összeszedte magát, én is felkeltem, aztán megdörgöltem arcomat. -A harag sosem szül okos döntéseket.x- érkezett némi válasz az aktó irányából, miközben arra emeltem tekintetem, ám mire idanéztem a fickó már sehol sem volt mintha ott sem lett volna. -Még mindig akarnál verekedni? Vagy inkàbb eljössz velem egy útra? - karba font karokkal álltam elötte. Elakartam menni a tengerhez, hogy kicsit feltöltekezhessek annak erejével, látványával, hogy némileg több vizet szerezzek, majd vigyem fel a kolostorba. Szükségünk volt rá. Kellett mindennél jobban, hisz az volt a természetes közeg, ahová tartoztam... Tartoztunk. -Ne aggódj! Vissza jövünk! - érintettem meg a fiú vállát, aki erre lelkes mosollyal bólintott, majd kicsit távolabb húzódott tőlünk. -De... Repülnünk kell...messze van innen... Nos? - nem rajongtam a gondolatért, de csak így volt járható, hogy időben megtegyük a távot, s pár nap mulva, hasonló sebességgel térhessünk vissza, már ha Aaron hajlandó volt velem tartani az útra... Az útra a tengerhez.
Mintha megkönnyebbült volna, mintha mindent ezzel az egy mondattal elengedett volna magából, ami vállait nyomta. Magához ölelt, az üres kezemmel öleltem vissza, majd útamra engedett, így léptem is. Sokat számít egyetlen apró szó. Sokat számít, ha sokat jelent, ha eltudsz vele engedni valami mélyebb dolgot. Hogy segítettem-e neki ezzel? Nem tudom. Ő biztos jobban tudja, mint én. Percekkel később a képpel a zsebemben tértem be a noszogatással együtt a terembe, ahol Aegir is jelen volt egy őfajta ruhában. Megvolt a hely, ahova térdelnem kellett, nem fűlött hozzá a fogam, de végül letettem magamat oda. A kölyök meg mellém telepedett. Izgatottabb volt mint én, jómagam nem értettem mi fog történi, így kissé frusztráltan várakoztam. Egészen addig míg az öreg hozzám nem fordult és a fülemhez hajolva őszintén elmondta mi fog történni. Levágják a hajamat és fogadalmat kell tennem... elnyíltak a szemeim, a szám is kissé elnyílt. Már azon a ponton vagyok, hogy lelépek, már tettem volna meg az apró mozdulatot a felálláshoz, amikor is inkább lefagytam. Nem a haj teszi az embert, már több mint két hete zselét sem látott. Igaza volt, visszanő. Kifújtam a levegőt, igazítottam magamon, majd elhúztam a szám, bólintottam. Megtiszteltetés...vajon kinek? - Viszlát hajzselé... - morogtam, miközben figyeltem Aegir miképp lát munkához, miképp kezdi el a munkát. A hangok eljutottak hozzám, figyeltem miképp vágják le a haját, miképp hullnak azok alá és egy kicsit megfeszültek az izmaim. Sosem volt ilyen rövid hajam. Sosem engedtem levágatni rövidre, max oldalt, de sose a teljeset, erre itt egy beavatási szertartás, ami ezzel nyit... a srácot hamar megnyírták. A pillantásom végig rajta volt, majd ahogy Aegir ismét közelebb jött, úgy pillantottam fel rá. A szemeibe pillantottam, a kékség mélységeibe, sajátomban nem volt kétség, ám kicsit paráztam. Nem tudtam mit kellene megfogadnom. - Többé nem állok a magam útjába és nem teszem ki agyvérzésnek az apámat... - szinte csak suttogtam a szavakat, majd lehajtottam a fejem, hogy Aegir megtegye a kezdő lépéseket, amit ezzel megvolt, le is hunytam a szemem, hogy a teljestől megszabaduljanak. Nem akartam látni. Félő volt még könnyeket is megeresztek a hajamért. A hajamért mert 18 hosszú éven át kísért az utamon. Mikor vége lett, kinyitottam a szemem, lepillantottam és láttam a hajamat, nyeltem egyet, majd felkeltem a földről, eszembe sem jutott, hogy ezzel így a műtéti hegem is láthatóvá válik majd. Megtapogattam két kézzel a hajam, amolyan reflexszerű volt, hogy beletúrjak a már nem létező hajkoronába. Szóval csak két kézzel végig simítottam a fejemen. - Szent szar. Oda a renomém... - döbbentem le kicsit a dolgon, hogy a hajam, amit ősidők óta zseléztem állítgattam be, ami megadta a cukipofámat és a menőzésem egy alappillérét, ráadásul Axeltől csórtam a stílust...nincs többé. A kapott ruhát felvettem a saját ruhámra, eszembe sem jutott azoktól megszabadulni, kényelmes volt azt is hordani... a meleg meg... hát majd elmúlik, vagy sem. Aegir felé fordultam, ha nem volt több dolga, nem beszélt senkihez. - Kösz...tényleg. Ammm....püföldézünk? - vakartam meg a tarkóm, hiszen korábban kimaradt, pedig gondolom ő várt rá, én meg elszalajtottam más miatt. Egy kérdés volt, semmi kötelező nincs benne, ha nem, azt is elfogadom. A kölyök lépett elém, ő szeretne velem előbb meccset rendezni. Aegirnek még úgyis dolga lenne ezután másutt. A főpap mellett...Elhúztam szám, majd szemet forgattam. Kihívás volt a dologban. Így kettesben mentünk az edzőhelyre...elég nagy kockázat vagyok, nem lehet egyedül hagyni, szerencsére van aki rajtam tartsa a szemét. Aki ismeri a múltam, aki ismeri a lényem minden darabját. Ha jött, jött, ha nem, hát úgy is jó. A kölyökkel szemben álltam meg, majd ő maga indult meg a támadással, egyből nekem rohant, ütött, leginkább mellkasra, hárítottam párat, hátráltam közben, ám mikor betalált, a pumpa felment bennem. Aztán megragadtam az öklét, a másik kezemmel az alkarjánál fogva erővel átlendítettem magam felett. Majd a földre ejtettem. Nem hagytam neki nyugtot, ahogy azt szokás lenne, hagyni kellene felkelni a földről, ám én nem tettem. Azonnal rúgtam bele egyet, de elkapta a lábam és perdített rajtam egyet a levegőben. A talajon nyekkentem. A tekintem hűvösen csillant meg, a kék szín élénkebbé vált, miközben figyeltem a padlót, dühös voltam, tombolni tudtam volna, elpattant a cérnám a két hét alatt elöször úgy igazán. Felemelkedtem és rohanvást üvöltve letaroltam őt, a hasára ülve püfölni kezdtem, ám egy jobb horoggal fejen talált, így elnyílt szemekkel eldőltem eszméletlenül mint egy zsák krumpli... sajnos nem tudta, nem kellett volna a fejem céloznia... elsötétül minden. Percek teltek el, mire magamhoz tértem a földön fekve, a plafont figyeltem, a kölyök térdelt mellettem, rázta a vállam, próbált felkelteni.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 31, 2022 11:57 pm
Aaron && Aegir
Jó érzés volt visszatérni, ahogy az is, hogy egy kicsit megmozgattam magam. Jó érzés volt, hogy végre nem egymagamban voltam, s akadt valami ami talán feltudja éleszteni mindazt, amiről azt hittem elveszett örök időkre. Azt akarták, Aaron harcoljon velem, de nem történt meg. Nem esett nekem, nem kezdett el püfölni, pedig már felkészültem, hogy megteszi, ám helyette odalépett hozzám. Összevontam szemöldököm, majd megcsapkodtam zsebeimet. Magam sem tudtam miért tettem azt el, hisz sosem gondoltam rá az elmúlt időszakban, hogy szentimentális voltam. Beletúrtam, aztán a kezembe akadt, mint valami varázslat, s átadtam neki azt. -Itt van.- hagytam hogy elvegye, majd leengedtem karom, testem mellett lógattam, majd mikor keze mellkasomra siklott, elöbb a kezére, majd lélektükreibe tekintettem. Megbocsájtott... Szavai nem gúnytól égtek, s nem is szarkasztikus volt, mint amilyennek néhány hete kellett volna lennie. Őszinte volt. Mellkasom megállt a mozgàsban, a levegő bent rekedt, majd hatalmasat dobbant a szívem. -Köszönöm...- odavontam magamhoz, megöleltem. Szorosan, hosszan, s egy pillanatra sem engedtem el. Legalàbb is egy ideig. Aztán hagytam had menjen el, én addig meg még harcoltam egy sorozatot, élvezve a helyzetet, hogy nem féltek tőlem, még is tisztelettel fordultak irányomba, mintha csak az ő istenük lennék. Kis idő mulva, engem is hivattak. Kaptam egy sokkal díszesebb tunikát, s mellé egy meleg fürdőt is, miben elidőztem egy darabig. Belefeküdtem, elmerültem, s lehunytam szemeim. Víz volt ugyan, de nem a tenger... A tenger messze volt. Hiányzott. Aztán magamra vettem a ruhákat, miket kaptam, majd elmentem a szertartásra, ahol égtek a gyertyák, s vártak már rám. Aaron, és a fiú ott térdeltek, izgatottan várva talán a beavatás pillanatát. Letérdeltem hozzá, majd a füléhez hajoltam. -Beavatási szertartás... Levágják a hajatokat, s fogadalmat kell tennetek. Tudom, hogy ragaszkodsz a hajadhoz, de majd visszanől.- mosolyodtam el. Az enyémet nem engedem levágatni ez alkalommal. Nem volt rá szükségem. -Ne morogj miatta... Megtiszteltetés! -duruzsoltam, aztán felkeltem, s elfoglaltam a magam helyét, egyenes háttal, csillanó tekintettel. Örültem, hogy jelen lehettem egy olyan eseményen. Figyeltem miként került elő a borotva, s miképpen kezdék el az egész ceremóniát, miképpen kezdtek el mormolni, fogadalmat fogalmazni, s a fiatal szerzetes mekkora izgalommal vàgott bele az egészbe. Felém nyujtották a borotvát, mit felkelve, fejet hajtva vettem el, majd kezdtem neki az egésznek, ám nem vittem végig, pusztán az első metszés volt az én tisztem. Mikor azzal megvoltam, visszaadtam, s vártam mikor kerül sorra Aaron. Hamar elérkezett a pillanat, s bizony ismét megkaptam a borotvát, mit ugyan olyan tisztelettel vettem át, s vágtam bele fiam hajába, aztán adtam vissza a fő lámának.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
