Felém fordult végül, engem figyelt, én pedig őt. Elengedtem végül a labdát, hogy a szétfolyó víz a kezemből a földre hulljanak. Végül Aegir újabb öleléssel jutatott, a hasonlatot hozta fel, amire vállat vontam. A nagymamát felzabálja a farkas, a nagymama meg odabent szidja és felzabálja őt belülről. Vagy olyasmi. Mindenesetre a hasonlat nem eshet pofára, a nagymama kérdéseire a farkas felzabálta... sok a közös oda vissza. - Találó volt a kettőnk kapcsolatára... - feleltem halkan, hiszen valami ilyesmi az egész részben. Eleresztett, majd megszólalt. Ott hagyhat még párszor. Nem akartam magamra maradni, mert igaza volt. Sokadszorra is. Megint csak a lelkemre beszélt, a lelkemhez szólt. Csak fejet ingattam, mikor újra az elhagyásról beszél. Nem akarom. Nélküle másabb lenne az életem, ez a két hétben remekül megmutatkozott. Űrt hagyott maga után, mintha mindig is velem lett volna az emlékeim hiányán is túl. Az emlékeim nélkül is fontosnak tűnik. Felemelte az üveget, megnézte magának, azt hiszem ebből ittam magam is, aztán követtem be a fülkébe. Letettem magam a szokásos helyemre, nem tudom miért szokásos, talán itt aludtam el, talán itt szoktam ücsörögni, amikor vele voltam. Figyeltem a munkásságát, majd magam elé figyeltem kicsit, aztán a hangjára felé emeltem íriszeimet. Ma este vissza megyünk és más tempó lesz a következő fokozat... - A gyűlölet csak gyűlöletet szül, nem akarom tovább vinni... - morrantam oda, hiszen elég volt, így is széthúztunk és kellőkép nem tartottunk össze, a gyomrom is fájt miatta sokáig. Nem érdemli meg. Se ő és más. Elég ha olykor elkap az indulat... - Egyszer már elfogadtalak, egyszer már megbékéltünk. Szólok ha igazán megunnám a búrádat! Majd úgy..- elgondolkodok egy pillanatra, persze csak megjátszom a hosszas gondolati ívet. - A sohával megelégszel? Ráadásul csak segíteni akar elég sok esetben. De azért arra kíváncsi vagyok hogy milyen dolgokat eszelt ki ellenem, hogy megutálnám elsőre. Lepakolta a tányérokba az ételt, került elém is, hamar megsült a hal. Figyeltem, majd azt is ahogy elém leül és enni kezd. Valami mást próbálunk ki... - Itt nem lenne egyszerűbb a dolog? Ez is víz közelben van...- csak hogy ne kelljen annyit feleslegesen sétálni, egy falat halat bekaptam, majd felé böktem a mutató ujjammal. Lenyeltem az ételt, majd megszólaltam csendesen. - Akár megvannak a régi emlékeim rólad, vagy akár az újakkal... összetartozunk... szóval ha átkozok bármit, ne vedd magadra! Azon vagyok, hogy az emlékeimet megkapjam, hogy visszatérjenek, mert velük vagyok egy teljes egész! - elhallgattam, leeresztem az ujjam, majd szusszanva folytattam. - Sok mindenért hálás vagyok. - enni kezdtem, egy pillanatra megálltam, talán még a rágásban is, elgondolkodtam, majd felé emeltem a szemeim. Elmosolyodtam, majd tovább ettem, azt hiszem valami mereng, arról a közös bulinkról, ott voltam és táncoltam. Nem énekeltem vele, de roptam a táncot lassan. Próbáltam valami újat tanulni, sőt...talán az volt az első normálisnak tűnő kezdésem vele. Amikor nem ítélkeztem, amikor próbáltam megérteni őt. Amikor mesélni kezdett, hogy mennyi mindent jelentünk neki. - Jó érzés piálni az apámmal... - mosolyodtam el, aztán tovább folytattam az evést, észre sem vettem, de minden elfogyott a tányérról. Felkeltem, a mosogatóhoz léptem, hamar elmostam vízzel és kis mosószerrel a tányért és villám. Egy üveg vízzel öblítettem le a gyomromat. - Köszönöm az ételt. - néztem rá sunyin, aztán végül megszólaltam. - Meg minden mást is...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Jan. 07, 2023 8:00 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Mindent emondtam neki. Kimondtam a fájfalmat, komondtam a szeretetem, anélkül, hogy pontosan rátértem volna, s meglepő módon a pofon ellenére is tűrte az ölelésem, s egy idő után még viszonozta is azt. Megölelt, s akkor én is kicsit jobban ráfogtam, majd elengedtem, s a korláthoz léptem, ahol aztán magam elé duruzsoltam szavaim, mintha csak a víznek szólt volna. Önzőség, a magány ellen. Nem akartam, hogy elhagyon, hogy ne legyen részese az életnek... Az életemnek. Önző akartam lenni, hisz ha jobban belegondolunk, valóban ő ismer a legjobban a lányaimon kívűl. Tudja, milyen a haragom, milyen az mikor szomorú vagyok, s milyen, mikor felhőtlenűl szabad. Saját bőrén tapasztalta, ahogy én is az ő haragjait, melyben saját arcképem köszönt vissza. Bár Axelt is ismerhettem volna ennyire behatóan. Bár felfedezhetnénk mennyi közös van bennünk. De neki már nincs szüksége rám, sem pedig útmutatásra. Rég meglelte a saját útját. De nélkülem. Kavarogtak az érzéseim, akár az örvény fodrai. Nem akartam visszamenni Osloba, de a szívem még is odahúzott. Aztán a korlátnál állva ismét megszólaltam, s hasonló mód önzön csendültek szavaim, majd elhallgattam, s a messzi horizontot figyeltem a napfelkeltével. Végül ő is megszólalt. Elsőre összeszaladt a szemöldököm, ám aztán még is elmosolyodtam. "Mint farkas a nagymamát" Remek hasonlat volt, illett is hozzá, s legszívesebben felnevettem volna rajta, de még is csak egy mosolyra futotta. Vajon valóban úgy gondolta? Vajon valóban azon érzések irányították? Minden esetre felé fordultam, figyelve a cseppeket, mik elöttem táncoltak egy darabig, majd testet öltöttek kezében, egy hatalmas labdaként. Bólintottam. Jól van fiú! Amint a gömb eltünt a kezêből odaléptem hozzá, megöleltem újfent, s meglapogattam lapockáját. -Komolyan...? Mint farkas a nagymamát?- kérdeztem vissza miután befejezte a vallomását, s túl voltunk az újabb ölelésen. Elnevettem magam, s megingattam fejem, aztán zsebeimbe ejtettem kezeim. -Ha akarod párszor még otthagyhatlak, csak hogy tiszta legyen a kép! - feleltem nagy komolyan, aztán lehajoltam, felvettem a félig üres üveget, elhúztam a dzám mikor felemelve jobban megnêztem magamnak mit is ittam az este. Minden világos volt. -Na gyere... Együnk valamit...-mormogtam, majd lementem a fedélközbe, a kis konyhába, s nekiveselkedtem, hogy összeütök valamit, s fél kezemben tartottam egy ideig az italt, amiről nem rémlett honnan is van. Talán Killian adta. De ő vajon honnan szerezte? Letettem a szekrénybe, aztán előszedtem némi halat, mit még előző este készítettem ki, s nekiálltam megsütni, pont úgy, ahogy otthon szoktam. -Ma este, visszamegyünk a kolostorba, és más tempót diktálunk. Ha eddig nem gyűlöltél igazán, majd fogsz... De csak az első pár alkalom lesz nehéz, míg rá nem jössz... Még nem kell mélyre nyúlnod, hogy a türelmed meglegyen. -magyaráztam, majd intettem, hogy foglalkon helyet. Igyekeztem nem arra gondolni, mennyire zavart, hogy nem kaptam választ, hogy így büntet, amiért 3 hétig nem jelentkeztünk irányába. -Ettél, és visszamegyünk a partra, és próbálunk valami mást. Valamit, amit vagy királynak fogsz találni, vagy megutálod, de koncentrálnod kell hozzá. Egész addig, míg zsigerből nem megy majd.- magyaráztam, s közben elkészült a kaja, némi körettel, mit tányéromra tettem, majd letelepedtem az asztalhoz, s enni kezdtem.
Sok mindenen kattogott, sok mindenen járt az elméje, az anyámon, a világon és az ő szerepén. Mint isten, nekik mit kellene csinálniuk mifelénk? Van valami fontos dolguk, hogy itt keresnek menedéket, itt töltik az életük nagy részét. Vajon nagyon fontos dolgok miatt lézengenek, vagy csak unatkoztak otthonaikban vagy tényleg célirányosan érkeztek. Annyi kérdést nem tettem fel irányába...mintha csak elszalaszttattam volna az időnket. Van még időnk rá? Kérdeztem már ezeket? Kitudja... Azt viszont én magam tudom, hogy őt mi bántja leginkább a többi bajokon túl. Az, hogy megtörtént egy olyan dolog, amit nem lehetett visszafordítani. Nem tudott megvédeni, nem tudott ott lenni, hogy tegyen ellene valamit. Pofon csattan visszakézből, tekintetem riadttá vált, majd ahogy közelebb húzott magához...a riadalom enyhült. A tekintetét figyeltem, a kezeim magam mellett lógva. Hallgattam őt. A szemeit figyeltem, melyek érzelmekkel voltak tele. Nem lenne könnyebb nélkülem, akárhogyis vágyom, hogy a halál utolérjen. Nem lehetek ennyire önző, hogy eldobjam az életet és a többieket itten hagyjam. Mert kellek. Neki is. Nem lehet ennyire keserű az életem...nem. Valóban nem az. Azóta nem az, mióta mindenki a helyére került. Axel él. Aegir pedig jelen van. Azóta tökéletes. Fontos vagyok a szarjaimmal együtt. Újra hallani mindezt. Az igazságot. A töretlen valóságot nyomta a képembe. Lehunytam a szemeim, ahogy magához vont. Azonnal nem öleltem vissza. Csak kisebb fáziskéséssel emeltem fel kezeimet, hogy magam is ölelésembe vonjam. Szükségünk van a másikra. Hasonlóan mint a csillagoknak, akik a sötét égboltot alkalmazzák a fényeik erősítésére. Talán...még Axelnél is nagyobb szükségem van rá. Pedig Axel pedig egy olyan pont az életemben, akiért bőgtem már eleget a tudta nélkül, vagy a tudtával. Fontos. De úgy tűnik ezt a fontossági sorrendet és érzést átvette valami más. Valaki. A testvérem se fordít hátat nekem soha, de neki már más utat tapostak ki. Most a magam útját kell járnom. Igazuk van. Elengedett, a korlátnak támaszkodott. Csak álltam ott és a padlót figyeltem, nem emeltem rá kékjeimet, minduntalan lezajlott bennem a pofon és az érzés. Fájt, hogy ezt tette. Nem úgy, hanem hogy nyomot hagyott. Felképelt, hogy tudatosítsa bennem az érzést. Valami más kerüljön a halálvágy helyére. Mondjuk ő maga. Nem hihetem azt, hogy nem fájt volna neki akkor nap a halálom. Elakart menni, de nem tette meg. Ha levetném magam valahonnan, jönne a megbánás. Jönne a fájdalom, hogy biztosan nem akartam ezt. Önző mód nem akarja, hogy elhagyjam, mert ugyanolyanok vagyunk. Felkaptam a fejem, a hátát figyeltem hosszasan, ijedt kétségbeeséssel. - Nem fordítok hátat soha többé sem az életemnek, sem neked! Azért mentem utánad...mert a kétségbeesés folytogatott, hogy rajtam kívül nincs másod... aki megértené azt a sok mindent amit véghez tudsz vinni! Úgy kelessz, mint farkasnak a nagymama! Mint a csaillagoknak a sötét égbolt, hogy megmutassák a fényt, mely utat mutat másoknak! Elfogadtam az egészet! Nem akarok véget vetni az életemnek, más célok vezérelnek. Jobbak. Akkor döbbentem rá, mikor otthagytál az út közepén és a kolostornál. - kézzel gesztikulálltam, a hangom a szavak végére nyugodtan csendültek. - Veled tartok, bárhová is mész! - kitartottam a tenyeremet, a koncentrációm ugyan ez miatt nem volt teljes és tökéletes sem, de Aegir mellett szinte repkedni kezdtek a vízcseppek, ahogy a tenyerembe gyűjtöttem őket libasorban és gyorsan eggyé gyűjtve őket, hogy válljanak akkorává mint egy focilabda. A tekintetem őszintén csillogot, ott volt benne minden tetrekészségem, az elhivatottságom és a felé megejtett hűségem. Igen, elutasítottam korábban, de nem őt magát, hanem az ígéreteket. Nem kellenek ide azok, de ha neki fontos, hát felőlem... bármit megteszek érte! Már rájöttem és lehet későn. Sosincs késő!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Jan. 06, 2023 2:59 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
-Csodálatos, ahogy megcsillan a nyugodt víztükrön, és különböző színekben játszik a hullámok hátán. Szeretem nézni a napkeltét, és elveszni benne. - odafüggesztettem tekintetem, s csak figyeltem a lassan felkúszó napot, miképpen lép ki a vízből. Mintha valóban abból jönne létre a láthatár mezején. Szavaira elhúztam a számat, hisz azok az álmok bizony még megvoltak akkor is, és nem tudott tőlük szabadulni, így megfogalmazva a legördögibb kérdést, hogy vajon valaha képes lesz e majd rá. Min jár az agyam? Tényleg… vajon min kattog annyira, hogy egész éjjel ébren voltam, s nem hagyott nyugalmat számomra? Vajon mi volt az, mi egyre előre űzött, és arra sarkalt, fussak el a világ elől. Vajon miért jött elő újra az érzés, hogy nekem mennem kell? -Sokmindenen...Anyádaon, a világon, és benne az én szerepemen. A távolságon, és azon… - azonban elharaptam a mondat végét, ezzel megtartva magamnak a gondolatot, melyben hasztalannak érzem magam. A gondolatot, ami haragra lobbantja bensőm minden alkalommal, mert többet akartam. Sokkal többet. Telhetetlen mohó vággyal mindent akartam ami az embereknek megadatott. Az összes kellemes, s kellemetlen érzést. Az összes jót, mi megadatott a számukra, de kérnem nem lenne ildomos. Újabb kérdést intézett felém, mire összeszaladt a szemöldököm. Mintha csak belém látott volna. Rá kellett döbbennem, igaza volt, s az lehetett minden probléma forrása. Fontos volt, hisz nem tudtam megvédeni. Nem tudtam távol tartani valamitől, aminek meg sem kellett volna történnie. Vigyázni rá, óvni őt. Épp válaszolni akartam kérdésére, mikor folytatni kezdte a gondolatmenetet, újabb kérdésekkel tarkítva azt, s amihez társultak kijelentések, melyek keserű ízt kölcsönöztek számba, s észrevétlen harag kúszott fel, s homályosította el elmém. Mire észbe kaptam, már pofon vágtam, majd ragadtam meg pólóját a nyakánál, s közelebb vontam magamhoz. Hangom rideg, de még is érzelmes volt. Harag, fájdalom, s szeretet ütközött össze benne, s végül kibuktak a szavak is mellé. - Soha!!! Soha ne merd még egyszer azt feltételezni, hogy könnyebb lenne nélküled Aaron! Soha ne merészeld még egyszer azt mondani, hogy jobb lenne ha te nem lennél!! Nem lenne az! Örök fájdalom, telepedne ránk… Hogy önzőség e ezzel jönni az ezer százalék… de nem vágyhatod ennyire azt az átkozott halált, s nem lehet ennyire keserű az életed, hogy azt hidd, egyszerűbb lenne minden, ha meghalnál! Fontos vagy Kölyök!! Jusson már el az agyadig, hogy igen is fontos vagy, a szarságaiddal együtt!! - míg beszéltem nem engedtem el még akkor sem, hogyha esetleg el akart volna lökni magától, hisz nem hagytam neki. Miután befejeztem mondanivalómat, közelebb húztam magamhoz, majd hirtelen öleltem át. Szorosan, kibúvót nem adóan, miközben a másik oldalon, válla felett kibuggyant szememből egy könnycsepp, s folyt végig az arcomon. Lehunytam szemeim, ölelésem erősödött. Sosem vallottam volna be hangosan, bár lehet egyszer már megtettem, de szükségem volt rá. Jobban, mint neki énrám. De erősnek kellett mutatnom magam. Erősnek, és rendíthetetlennek. Tisztában voltam vele, mennyi kérdést vet fel ez az egész talán benne is, s milyen hibásnak érzi magát, pedig a hiba az egész átkozott képletben, ha kerek egészben nézzük, ott állt vele szemben. Tudta milyen vagyok igazán, hisz anyjának csak egy szeletet mutattam meg magam valójából. Pedig ha tudná, hogy ugyan olyan lobbanékony hírtelen haragú sértődékeny fickó vagyok, talán sosem kellettem volna. Ám ott és akkor nem az volt a kérdés, én milyen vagyok, hanem az, ami Aaron fejében lezajlott. Kibontakoztam az ölelésből, megdörgöltem arcomat, megtámasztottam a korlátot, beletúrtam hajamba, aztán lehajtottam fejem. - Nem hiheted azt, hogy nem fájna a tudat, hogy úgy vetettél véget az életednek, hogy még csak nem is ismerhettelek… nem hiheted azt, hogy könnyebb lenne bárkinek. Fáj hogy ezt gondolod, mert ez a gondolat sem hagy továbblépni, és visszaránt abba az ostoba gondolatba, mit beleültettek elmédbe… Miért hiszed, hogy mindenki el fog hagyni?! El akartam menni… elmenni, és vissza se nézni. Elmenni, hogy többet ne fájjon, és tegyek magasról mindenre és mindenkire, de nem tudtam megtenni...Ha levetnéd magad valahonnan, az utolsó pillanatban jönne a megbánás… mint mikor az ereit metéli fel valaki, s lassan felkúszik a torkán a halál, s véget vet a szenvedésnek. Azt akarod, hogy visszacsinálhasd… de nem tudod… elvisz, és nincs többé visszaút. Vannak dolgok, amikből nem lehet senkit sem visszatapsolni. - elhallgattam ismét, hisz összeszorúlt a torkom. Lehajtottam fejem, lehunytam szemeim, s erősebben markoltam rá a korlátra. - Nem hagyhatsz magamra ebben a kibaszott világban, amikor…. Amikor pont olyan vagy mint én… - önzőség, de önző akartam lenni.
Az öreg hangjára pillantottam oldalra, mikor halottam közeledtét a víz hangján. Víz oszlopból lépett ki. Kérdésére felemeltem a fejem, felé néztem, majd a napkeltét. Figyeltem hosszasan, majd a megszólalás is kapott helyet. - Harmadik. De eszméletlen ahogy életre kelti a világot a maga csendességével. Jó reggelt. Vagy szebbet? Elmosolyodtam. Figyeltem a tengert, a hullámokat, a bogarakat, ahogy az élet mozgásba lendült benne. Kérdésére hogy aludtam-e vagy rohangáltam, nos csak rövid kicsúszott nevetést hallattam. Kínos...számomra. Látott. De amúgy miféle kérdés ez? A futás nem rossz dolog. Szerintem. De máshogy értékeljük a dolgokat. Ez már feltűnt sok esetben. De nem számít. Nem ez a lényeg tulajdonképpen. - Dora ismét megfojtott a jelenlétével. Fejbe lőtt...szóval IS. - aludtam is, meg futottam is Dora elől és a fizikai testemmel is. Elhúztam a szám, vállat vontam egykedvűen, majd felé fordultam, míg közelebb sétált, végig néztem rajta. Nem volt lenéző él, vagy dühödt testtartás felé. Kicsit levertnek tűnik, mióta nemet mondtam a dolgokra, mintha már régóta eltervezte volna és pont nem az én válaszomra számított volna. Mintha kihúztam volna a szőnyeget a lábai alól. Vagy csak anyám hiányzik neki, vagy csak...csak olyan istenes dolog. Sosem tudom meg. Akarok én mindent tudni a dolgairól? Amióta elzavart, mert nem kellettem neki...nem nem kellene ezen kattognom. Megérdemeltem. Már csak jóvá kell tennem és minden a helyére kerül. Ahogy annak alapból lennie kellene. - Min járt az agyad? - figyeltem, majd kékjeibe néztem. Háttal dőltem a korlátnak, kezeim megmarkolták azt, figyeltem az öreget, hátha kiböki a helyzetet mi bántja, vagy mi a probléma. Ha van egyáltalán. Vagy véget akar vetni az egész edzési mizériának, fel is út le is út alapon és mindenki megy amerre lát. Nem akarnám ezt, sem neki, sem magamnak. - Miért fontos számodra? - tettem fel a kérdést, de még mindig nem fordultam el tőle, nem néztem másfelé. Miért szükséges ez az igéret? Miért kell bármihez ígéretet tenni, ami megszeghetetlen? Miért nem tarthatok titkokat? Elakarja kerülni az újabb halálesetet, ami talán kicsúszhat a kezeink közül és véglegessé válik? Nyugta lenne. - Még mindig az a nap bánt? Felejtsd el, jó? Nem hibáztathatod magad örökké. Előbb vagy utóbb úgyis megtörtént volna. Bár ha előbb, akkor ez a beszélgetés nem zajlana le, meg anya kezét sem tudtad volna tőlem elkérni... és a hajódat sem csórtam volna el első alkalommal... - billentettem oldalra a fejem, őt figyelve hosszasan.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Jan. 06, 2023 1:25 pm
Aaron && Aegir
Nem mondott igent, és nem adta a szavát. Kimaradt a lépés, aminek hatalmas jelentősége lett volna a számomra. Rágtam magam, talán cseppet haragudtam is, hogy itt volt az esély, az alkalom, és nem élt vele. Úgy hittem, ismét távolság lesz az egészből. Lassan visszamentünk a hajóra, az étellel, majd kért valami töményet, én meg minden gondolkodás nélkül adtam neki. Nem agyaltam túl a dolgokat, csak figyeltem miképpen hajtja fel, majd köszön jó éjt, mit magam is viszonoztam, aztán felballagtam a fedélzetre, s az orrban telepedtem le, kilógatva a lábam, a messzeségbe fürkészve, s mivel sms-t nem kaptam, szóval a telefonomat félre raktam, szép szóval mondva, majd nekivetettem hátam a padlónak, s az égre kúszó csillagok fényét figyeltem, olykor idva néhány kortyot, miközben olyan elveszettnek éreztem magam, mint már régen nem. Lehunytam szemeim, majd alkarommal eltakartam azokat, s néhány pillanatig csak hevertem ott, majd eszembe jutott az az átkozott hegy, és a fiú, aki nem vitte el a lelkem bánatát magával, hiába üvöltöttem világgá, s adtam bele minden érzelmemet. Ottmaradt, és mázsás súllyal nyomta azt, mintha végleg odaragadt volna. Mintha azzal, hogy látnom kellett pár dolgot, minden megváltozott. Nem találtam a békémet. Beleharaptam alsó ajkamba, majd felültem, aztán felkeltem onnan, az üveg már félig üres volt, de nem okozott megnyugvást, sem részeg bódultságot. Visszatekertem rá a kupakot, aztán kisétáltam a pallón a kikötő deszkáira, zsebembe ejtettem kezem, s egy ideig csak úgy sétáltam ott, majd kivéve kezeim, előbb lassabb, majd egyre gyorsabb tempóban kezdtem futni a stég végéig, ahol aztán belevetettem magam a vízbe, s mivel Aaron aludt a hajóban, így én magam a tenger vizét választottam. Úsztam egy ideig, egyre messzebb kerülve a kikötőtől, az érkező, s távozó halászhajóktól, majd elég távol, kerülve hagytam had süllyedjen egyre mélyebbre a testem, kitárva karjaim, míg végül a puha fövenyen terültem el, bámulva a sötétségbe, majd lehunyva szemeim váltam eggyé az egésszel. Béke volt. Legalább is egy darabig. Aztán kétely költözött szívembe, s mintha csak egy lökéshullám sodort volna végig egy nagyobb hullám járta át a környező vizeket, megdobva picit a hajókat, s felcsapott a homokos part egész hosszára, majd visszahúzódott, én pedig lassan ismét emberi alakot öltve úsztam fel a felszínre, majd lassan visszaúsztam a hajóhoz. Hogy mennyi ideig voltam távol, azt nem tudtam, hisz nem követtem nyomon az idő múlását. Abban viszont biztos voltam, hogy a nap felkelőben volt már, hisz ott játszott a víz tükrén narancssárgás csodás ragyogása. Egy ideig onnan figyeltem a napkeltét, majd mivel a környéken senki nem volt, meg aztán nem is érdekelt az egész, hát egy vízoszlop ölelte körbe testem, mintha csak saját valóm meghosszabbítása lett volna, s emeltem fel magam a fedélzetre, majd léptem ki a vízből, s ott állva söpörtem ki hajamból a vizet, beletúrva nedves fürtjeimbe. Ha Aaron nem fordult a hangok irányába, akkor csak csendesen nekidültem a korlátnak, megtámaszkodva rajta, karba font karokkal, s őt figyelve némán álltam egy ideig. - Hányadik napkeltéd? Számolod még? - kérdeztem, majd kicsit közelebb mentem hozzá. Az éjjel nem hunytam le szemeim. Nem tudtam aludni. Gondolatok cikáztak fejemben, még akkor is, mikor ott álltam a fedélzeten, tekintetem az égre függesztve, majd a víz tükrén játszó ébredező napsugarakra, a sirályok táncára az égbolton. Valami hiányzott. Valami elveszett, s talán vissza sem kapom. Ám arcomról csak a fáradtságot lehetett leolvasni. Magam sem értettem miért akarom annyira, hogy a szavát adja, és megesküdjön rá, hogy mindent elmondjon nekem. Talán féltem, féltem, hogy elveszítem, és többet sosem kapom vissza. De nem csak Aaront… egyiküket sem. Sodródtam, s egyre messzebbnek éreztem a partot, ahol az emberi élet hívogató hangja csábított. Valami elveszett. Valami, amit megakartam találni. Egy idő után még is elmosolyodtam, s fejemmel a lejárat felé intettem. - Aludtál is valamit, vagy egész éjjel a parton rohangáltál? - kérdeztem kicsit közelebb lépve hozzá, már ha ő addig ezt nem tette meg, ám ha eltávolodott az irányomból, akkor csak ráfogtam a korlátra, s ismét a messzeséget fürkésztem, aztán csaptam egyet a korláton. - Nem vagy éhes?
Azt hiszem megkövezném néhány alkalommal, ha anyámon kívül mással is fickándozna. Szerencsére anyám fontos neki, még anélkül is tudom, hogy az emlékeimben kellene kutakodnom miatta. Így csak eltereltem a figyelmét a lányról, még mielőtt balgaság képében leégetne még engem is a botladozásaival. Új volt ezen az oldalával megismerkednem. Mintha nem is az apám lenne, hanem... valami csajmágnes haverom. A hajón kaptam egy pohár töményebb italt, majd Aegir odébb is vonult. Biztosan volt egyéb baja is mint velem foglalkozzon, mit nem bántam, szóval beleszagoltam a pohárba. Megkönnyeztem, majd egy húzásra megittam mindet és Aegir irányába emeltem. Az üres csomagolópapírt összegyűrtem, figyeltem kis ideig a vizet, majd mozdultam a befelé iránnyal a kabinba. - Jóéjt. - köszöntem el a mai napra apámtól, az istentől, a hősömtől. A konyhába érve kidobtam a szemetet a kukába, a poharat a mosogatóba helyeztem. A pólót és a nadrágot a kabinomba érve dobtam le az ágyra és szó szerint csak beledőltem a takaró fölé. Fáradt voltam, nem testileg, nem fájt semmim sem, de úgy éreztem, hogy ez az egész napi edzés fejben, a koncentráció, a tényleges elnyomása a dühömnek...kikészített. A fejem fájt és csak remélni tudtam, hogy idővel mindez megszűnik, hogy a fejmardosása elmarad egy ilyen intenzív koncentrációs tréning után. És akkor még a fogadalom is. Minek kell azt egyébként? Egyszer már tettünk olyat, ő nem ment el, jómagam meg még a mai napig is bízom benne. Azt hiszem. Nem, nem szűnt meg a bizalom irányában, kicsit elhalványult ugyan a Dorás incidens miatt, de ott volt a fejünk felett. A kimondatlan szavakkal is tetőztük mindezt, de tudtuk. Én tudtam mit érzek az irányába. Bár amikor egymaga indult útnak és csak a háta bámulása maradt... összezuhantam belül lelkiekben, rettegtem, hogy az ígéretét páros lábbal taposta szét és dobta a kukába. Még most is fáj, hiába jött vissza, hiába vitt fel a kolostorba, ott is elment... de megbocsájtottam neki, mert... miért is? Mert hittem benne! Szeretem őt és mellette akartam lenni. A gondolataimból a sötétség rántott a mélyre, bealudtam, elég sokáig lebegtem a sötétségben. Talán pihentető alvás volt egy két óráig, egészen addig míg Dora elő nem került, kinyúlt értem a sötétségbe és magával rántott. Újra ott voltam a kínzásom helyszínén, újra tűt döfött a hajlatomba, újra a fülembe suttogta a szavakat. Aztán megjelent apám a színen... kérlelő tekintetemet látva hátat fordított és ugyanúgy elhagyott, ahogy a jelenben is megtette. Mindenki hátat fog fordítani Töki. A saját családod lök bele a mélybe, hagy ott elpusztulni ahol vagy. Az ilyenek, mint te nem érdemelnek boldog befejezést! Rémülten figyeltem ahogy Aegir távozik, majd Dora kezébe fegyver került, a fejemhez tette, majd lőtt! - APA!! Egy üvöltés kíséretében ébredtem meg. Bár fogalmam sincs, hogy a kiáltás valódi volt-e vagy csak az álmomban történt meg. Egyszerűen összemosódott a kettő. Zaklatottan néztem körül, minden sarkot megnéztem, nem volt senki se a kabinban. Olyan szinten izzadtam, hogy a takaró alattam egymerő víz volt. Felkeltem az ágyból, igyekeztem halkan megtenni a kifele lépéseket, bár a levegőt is kapkodtam, a szívem hevesen dobogott a bordáim alatt, aztán kiléptem a fedélzetre. Sötét volt még. Aegirt nem láttam, bár annyira nem néztem körül. A fejemhez nyúltam hátra, ahol a sebhelyem volt, a műtét helye... a korláthoz léptem, beleugrottam a vízbe. Mint egy macska, talppal érkeztem bele. Onnan pedig szó szerint futásnak indultam, hogy eltávolodjak a hajótól, ám csak a part mentén szaladtam. Fizikai edzés. Úgy éreztem erre most szükségem van, futni, hátra hagyni kicsit a rémálmokat, a lelki nyavalyát, a nyugtató koncentrációt. A fizikai megterhelés jó a koncentrációs zavarok enyhítésére. A víz felé emeltem kékjeimet, figyeltem, apró mosoly került az arcomra. Sötét volt, szóval nem tudom, hogy éjjel mennyi időre jártam, jártunk, de nem érdekelt, hogy alsógatyában és mezítláb kocogom a métereket. Nem fáztam. Elég meleg idő volt még így is. Csak futottam, jóleső bizsergés ölelt körbe, a lábaim akkor kezdtek el fájni, mikor már tényleg elég sok km választott el a hajótól. De nem álltam meg, csak akkor mikor a kifulladás volt a stop, mikor már éreztem a túlhajszolást, a testem gyötrelmét. Így lelassítottam és meg is álltam, szükség volt pár perc pihenésre, hogy a visszafele utat is bírjam. Bár az nem segített, hogy Dora hangja minduntalan bele ette magát az elmém minden kis zugába. Tényleg ott volt minden egyes pillanatomban ahogy mondta az a megölésem előtt. Hagytam neki, hogy a fejembe másszon és nem tudom kiűzni. Mérges voltam, magamra, hogy hagytam magam rászedni, hogy hagytam azt, hogy Axel halálával ennyire a mélybe süllyedjek, hogy egy kiskaput hagytam nyitva magamon. Befészkelte magát és nem tágított, mint egy kurva kullancs. Visszafele kezdtem sétálni, kezeim ökölbe szorultak a gondolatra, hogy mást okoltam mindvégig mindenért. Axel haláláért, azért, hogy apám nem volt velem, aztán mikor megjelentek a színen, minden változott. És talán nem is akartam ezt a változást, utáltam a változásokat, hiszen, ha minden marad úgy ahogy, akkor... akkor simán levetettem volna magam arról a nyomorult házról, ugrottam volna a csillag után, hogy befejeződjön. Senkinek nem fájt volna, talán anyámnak, de akkor most Aegir sem szívna velem itt. Sosem ismertem volna meg, nem is fájt volna számára a halálom, hiszen nem tudná meg rólam sem a kedvességem, sem azt, hogy hasonlítunk. A tenyerem a hasamhoz ért, két heg is tátongott rajta, a tekintetem nem siklott le rá, de a tenyerem feljebb simult, a mellkasi hegre, a műtét nyomára. Sajnos semmire nem emlékszem, csak a szavaira, hogy ott volt és tartotta a lelket bennem. Ott volt mikor felnyitották a fejem. Felszisszentem a gondolatra. Aztán újból futásnak eredtem. Most már a hajó felé, hiszen lassan világosodni kezdett. A hajóhoz érve lelassítottam, majd meg is álltam, a térdeimre támaszkodva kaptam levegő után, gyors volt a tempó visszafelé, de kiszellőztettem a fejem pár óra leforgása alatt. Inkább ez, mint a rémálmok. Kiroppantottam a nyakam, felegyenesedtem, majd felemeltem a karjaimat, hogy azokat is átmozgassam, végül a hajóra léptem és a kabinba vettem az irányt. - Mindenki hátat fog fordítani Töki. A saját családod lök bele a mélybe, hagy ott elpusztulni, ahol vagy. Az ilyenek, mint te nem érdemelnek boldog befejezést! - ismétlem meg Dora szavait lefelé a lépcsőn, majd belépek a kabinba, ahol felveszem a pólómat, egy rövidnadrágot, majd a konyhába lépek, a hűtőhöz, eszek pár falatot a tegnap vásárolt ételekből. Magamhoz vettem egy üveg vizet, aztán azzal léptem fel a felszínre. - Megmutatom neked Dora Gunn, hogy sosem volt igazad! - morogtam, miközben a korlátra támaszkodtam és figyeltem a vizet. - Nincs igazad. - a kékjeim felvillantak egy pillanatra, aztán felbontottam az üveget és inni kezdtem. Elhatároztam magam és nem hagyom ebből kizökkenteni a lényem teljes valóját. Önmagam akarok lenni! Nem pedig a Dora által elképzelt romhalmaz.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Jan. 06, 2023 5:50 am
Aaron && Aegir
Nemet mondott. Nem fogadta el. Kékjeim jóleső ragyogása elveszett, mintha ott sem lett volna, én meg összecsuktam, és zsebre tettem a késem Igyekeztem sértett hiúságom kidobni a picsába, és nem belelovalni magam, hogy miféle dolgot dobott el magától, s csak reménykedni tudtam, mertem, és talán akartam is, hogy egy napon majd... De nem akartam ilyesmire gondolni. Nem akartam az egész addigi jóleső hangulatot kidobni a kukába. Ám még is ott landolt, aztán a figyelmem elterelgdött, mint valami tini fiúnak, aki nem bírt a hormonjaival. Valami volt abban a lányban.Mintha csak egy szirén lenne, ki képes megzavarni a hajós ember fejét. Tekintetem a tenger felé emeltem, szinte nem is tudtam mit teszek. Kémleltem a messzeséget, elmém szaladt egybeolvadt a vizeim ezerfelé kavargó fodraival, s közben tettem azokat amiket kellett, de fejben máshol jártam. Ott kellett lenni. Valahol a mélyben, ám még sem érzékeltem, mintha elveszett volna. Elhagyta volna a tengert? Vajon valós mindez? aztán csattant a puszi az arcomon, s hirtelen minden a helyére került a lány és az idomai távozásával. Nem mondtam Aaronnak, hogy nem mondhatja el az anyjának, hogy nem árulhatja el tekintetem elkalandozását. Hisz a lényeg meg volt. Nem akartam semmit a lánytól, hisz ellenkező esetben, már rég megkaptam volna. -Anyádonbkívűl más emberrel nem foglalkoztam igazán... Nem érdekeltek úgy. Ott volt nekem Rán. - vontam meg a vállam. -De minden Istenben megvan ez. Ha akarjuk ha nem. Valakiben jobban, van akiben kevésbé.- magyaráztam, aztán megvontam a vállam. Annyira nem érdekelt a téma, de ha kérdése akadt akkor még nem idegelt fel a dolog annyira, hogy ne is válaszoljak rá.- Persze nem mondom, hogy soha nem fordultam meg senki után, de még mindig kevesebbszer mint mások. -zsebembe ejtettem kezem, s úgy haladtam tovább. A környék nem érdekelt. Szàmomra nem volt fontos. Számomra csak az volt a lényeg, hogy a vizeim rendben legyenek, amiben persze akadt egy kis katyvasz, de arról nem kellett szólnom. Meg aztán ha elmondom neki, hogy van egy hatalmas polip a tengerben, be nem tudnám cincálni, és bizony én szeretném... Én be fogom cincálni a tengerbe! Szüksége lesz a gyakorlásra, s ha úgy áll a dolgokhoz, hamar fog haladni. A kajáldánál bementem, beálltam a sorba, leadtam a rendelésem, majd várakozva álltam, míg meg nem kaptam a rendelésem. Újra és újra visszatért gondolatom a visszautasításhoz, s egy kicsit sem nyerte el a tetszésemet. Haragudtam e? Hát persze! De így nekem sem kellett ígéretet tennem, s elmondanom titkokat. Nem kellett semmiről sem beszámolnom. Eltettem a kaját, aztán az út további részén csendben maradtam. A hajón aztán lepakoltam, hagytam had vegyen el egy hamburgert magának, közben kibúlytam a pólómból, s egy másikat vettem elő, ám még nem vettem magamra, csak kisétáltam hozzá. -Nem tudom...- morogtam, aztán kicsit eltüntem a szeme elől, majd nemsokkal később egy üveggel tértem vissza. Nem fűztem hozzá magyarázatot, csak töltöttem neki egy pohárral. Erős volt. Nem az a lanyha vacak. Az üveg társaságában pedig felballagtam a fedélzetre, s letettem magam az orrban, ittam pár kortyot, aztán a telefont félre tettem. Nem érkezett üzenet...
Hitt bennem. A szavai hallatán mosoly bujkált szám szegletében, ám elnyomtam hamar és úgy figyeltem a szemeit. Próbáltam rendre inteni magamat, hogy ne elhamarkodottan döntsek, hiszen más utat választottam. Bűnös voltam. Az ő szemében is, lehet nem mutatja, de tudom, a sértettség nem tűnik el ilyen hamar. Vétkeztem és ezt rendbe hozhatom. Ám a szavaival nem könnyíti meg a dolgokat. Amikor egy kés is előkerült a zsebéből, tettem egy fél mozdulatot hátra. Minek van nála kés? A szemeim a késen ragadtak, de aztán ahogy szavalni kezdett, a haragom kicsit előtérbe került. S ez meg is látszott a vonásaimon, megfeszült végtagjaimon. Hogy elmondom-e? Miért tennék ilyet? Eddig sem mondtam el neki semmit, amihez szinte köze sem volt, lásd Dorát és milyen kurva jól megszívtam vele. Vagyis megszívtuk... ha a következő fenyegetés betalál, akkor az inkább kurvára öljön meg, végleg, mert még egy ilyen hullámvölgyön nem lovaglok végig. Fogadom-e? - Nem! - határozott kijelentés volt, a tekintetem a haragtól izzott, fejet is ingattam, hogy megerősítsem benne is a dolgot. Nem akartam ilyesféle fogadalmat tenni, mindez hülyeség volt, időpocsékolás... ráadásul már történt ehhez hasonló dolog más fogadalommal és azóta is levakarhatatlan. Bánom? Annyira nem, de ha ilyet csinál akkor megcsapkodnám nagyon szívesen. Már épp elhordtam volna más irányba ezzel az eskütétellel, mikor a kacaj beütött és Aegir figyelmét el is terelte szépen. A haragom ott fickándozott, ám apró fejcsóválásra még akkor is futotta, mikor láttam, ahogy betámadják az öregemet. Aki ráadásul azt sem tudta hirtelen merre van előre és összeesett térdre. A lányoknak ez tetszett, nekem ökölbe szorult a kezem kissé és felvontam szemöldökeim. A tekintetemre volt minden. Ez most komoly? Ha nem tudnám, hogy egy isten, akkor még ki is röhögném, de mivel tudom, kicsit szánalmasan festett a szemeimben. Hogy lehet pár dombocska miatt ennyire eszetlen? Az arcomra csaptam és végig húztam rajta a kezem és inkább odébb álltam. Kicsit távolabb. Karba font kezekkel figyeltem a kis mutatványt, ahogy kötözgetni kezdte az egyikük fűzőjét, elfintorodtam, harag lobbant bennem, ám se nem szóltam se nem estem neki egyiknek se. Megérdemelte volna mind a három. Meg mi közük van hozzá, hogy meddig maradunk? Ember! Közük nem volt hozzá, mégis kimakogta nekik. Mintha ezer éves cimborák lennének. Idióta! Azért az a puszi már az én arcomra is döbbenetet varázsolt, meg persze fintort, de máris kaptam az intést. Egy szót sem! Felvontam az orrom a magasba, mint valami kis sértődékeny kis pöcs, valóban az voltam, aztán mikor elsétált mellettem, csak akkor mozdultam utána, hogy a feje tetejére érhessek és nyomjak rajta egyet. Magasabb volt tőlem vagy fél fejjel. De nem akadályozott meg benne sem a magassága, sem az istensége. - Marha! - mondtam ennyit és ezzel szerintem mindent el is mondtam számára, aztán odébb léptem tőle, hogy kimorogja magát a gödörrel kapcsolatban. A száraz ruháknak nagyon örültem, szóval felvettem magamra, hogy megindulhassunk. Vettem magamhoz egy vizet és útközben megittam. Az utat figyelve tettem fel végül egy kérdést. - Régebben is elérted ugyanezt a varázst a lányoknál? - ha azt vesszük, akár a fiatal, akár az idősebb arcához nagyon is hasonlítunk Axelel, szóval tőle van a helyes arcunk, anyánktól meg az emberségünk. Máshogy nem is lehet. Igen, apám egész fess, ahhoz képest, hogy utálom. Utáltam. Részletkérdés. Kiértünk kisebb gyaloglást követően egy forgalmasabb útszakaszhoz, ahol régebbi autók voltak, buszok, szegényesebb környezet, az emberek az autók között rohangáltak. Volt olyan biciklis, aki húzott magaután utasokat... a hangzavar kicsit megakasztott. A zsebembe süllyesztett kezeim a nadrágbelsejét markolászták. Visszatartottam a levegőt is. A tekintetem lassan siklott egyik buszról a másikra, figyeltem a járókelőket, aztán utolértem Aegirt, ahogy haladtunk át az út testen. Rám dudált az egyik autó, ridegen pillantottam felé, de aztán ki is értünk onnan. Azóta van ez így, mióta Dora megkínzott, egyszerűen nem tudom elviselni ezt a fajta hanghatást, a tömeget. Semmi bajom nem lenne itt sem, ha az nem történik meg. Befordultunk egy sarkon, ott már könnyebb volt, nem volt ilyen tömeg, szóval a hajamon simitottam volna végig ha lenne... elhúztam a szám. Kinek az ötlete volt ez amúgy? A hamburgeres pár méterre volt, szóval beérve Aegir rendelhetett, én nem akartam oda bent leülni, inkább nem is kerestem üres helyet. Megálltam az ajtóban, jelezve neki, hogy ha megrendelte és meg is kapta, akkor menjünk innen. Mély levegőt vettem, majd egy idős bácsinak kinyitottam az ajtót, mondott valamit, gondolom megköszönte, aztán magam is kiléptem a friss levegőre. Ott vártam meg az ajtó mellett apámat. Haza akartam menni, de ez nem volt opció. Minek kellett ide is eljönni? Ott volt a kaja a táskában...mehettünk volna a hajóra egyenest. Amikor végzett indulhattunk is meg a hajó irányába, csendben voltam, nem akartam beszélni, úggy hiszem ha megszólalok, az full bunkóra sikeredik majd és megint marjuk majd a másikat. Jobbnak véltem inkább kussolni. Talán a fáradtság tette, talán a stressz, vagy úgy minden egyszerre. Nem álltam meg sehol sem nézelődni, szegényes hely volt ezen a külső részen. A városban minden jobb, de az jóval beljebb van a tengertől. Itt szegényesebb az életkörülmény, meg látszik az épületeken, a járműveken és az öltözködésen. A szagokról meg ne is beszéljünk. A hajóhoz érve lecövekeltem a parton, elidőzve a hajó bámulásában, végül felmentem rá. A korláton lassan simitottam végig, kifújtam a gondterhes levegőt, próbáltam összeszedni magam... - Van valami töményebb, ütősebb piád? - fordultam felé, majd az égre emeltem a tekintetem, pont időben értünk haza. Ránkesteledett. Hm...haza. Jó darabig a haza, nem a haza lesz. Ha átadta az egyik hamburgert, akkor kibontva a csomagolásából falni kezdtem, talán alig rágtam meg belőle valamit, de legyűrtem. Talán éhes voltam, vagy az íze, esetleg bele sem akartam gondolni hogyan és milyen szituációban készítették.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Jan. 05, 2023 10:00 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Valóban beszélhettem volna magamról is, hisz valóban egyek voltunk. Hasonlóak egymáshoz, vagy talán ugyan olyanok, és meglehet ez volt az oka annak, hogy annyira martuk egymást. Mindketten haragosak, lobbanékonyak vagyunk, s talán voltunk is mindig is. Igaz akadnak különbségek is, bár az is lehet, csak én gondoltam úgy. Büszke voltam rá. Akartam, hogy elérje a célját, és megtalálja a békéjét. Meglehet, nélkülem is elérte volna, de még is valamiért úgy éreztem, kellettem hozzá én magam is. Fontos szerepet töltöttem be, hisz nélkülem bogyókkal tömték, s már a puszta gondolat miatt is harag lobban lelkemben, amit csitítanom kellett. Megérintettem vállát, s egyenesen lélektükreibe tekintettem, minden gondolkodás nélkül vágtam rá a választ. -Hiszek. Mindig is hittem! Elhittem, hogy képes leszel a változtatásokra, akkor is, mikor mindenki más lemondott rólad. Hittem, és kisebb kizökkenésekkel melletted voltam végig. De most... - zsebembe nyúltam, elővettem egy bicskát, majd kipattintottam. Igaz nem volt olyan csodálatos kialakítása, mint a régi tőrömnek, a gyönyörű markolatával, íves pengéjével, de a célra az is tökéletesen megteszi majd amit a kezemben tartottam. A pengéjénél megtartva nyujtottam Aaron felé. - Fogadod e Aaron Bergström, Aegir második fia, hogy eztán mindent elmondasz nekem!? Elmondod e, ha bajba keverednél, s megfenyegetnének? Fogadod e, hogy Az idők végezetéig megtartod felém adott szavad? - kérdésem közben kékjeim felragyogtak, s közben megvágtam a saját alkaromat, majd ismét nyújtottam neki a pengét. - Fogadod e?- ha igennel válaszolt, s elvette a pengét, megvágta alkarját, úgy fogtam rá kezére, hogy sebeink összeérjenek, s közben egy pillanatra sem vettem le róla tekintetem. Kékjeim, kékjeibe fúrtam. - Én Aegir a Tengerek Istene, fogadom, hogy mindig, minden körülmények között vigyázni fogok rád, és semmi nem tántoríthat el ettől a céltól! Fogadom, hogy melletted leszek mikor nagy szükséged lesz rám! Ám ha nem fogadta meg a szavakat, akkor leengedtem kezem, becsuktam a kést, s felsóhajtottam. Talán még nem állt készen rá. Talán még várnom kellett volna. Talán más pillanatot kellett volna választani. De ha megtette, akkor a fogadalmam után, de kitartva a kézfogást, húztam magamhoz, s öleltem meg. -Jól van fiam! - bólintottam, ott álltunk a vízben még, s a kést is elraktam vissza összecsukva a zsebembe, hisz visszaballagtam hozzá a partról. Hittem benne, hogy a kisebb nagyobb hullámvölgyek ellenére is képes lesz arra, hogy megtartsa azt a békés állapotot majd a gömbök készítése nélkül is. A következő lépés majd az lesz. Megtartani a békét, s nyugodtnak maradni minden körülmények között. Aztán megvontam a vállam. - Nem érdekel. Nem ülhetek rajta a világ végezetéig. Szükséged van valami táplálóbbra, hogy legyen kellő energiád. -magyaráztam, s épp indultam volna kifelé, mikor ismerős kacagás ütötte meg a fülem. A hang irányába fordultam, s figyeltem a lányokat, a ringó csípőket, a lágyan ringó kebleket ismételten. Ők kuncogva jegyezték meg, hogy még mindig ott vagyunk, így egy idő után megálltak s a vizet kezdték el fürkészni. Én meg nem voltam fából, tudtam értékelni a látvány szépségét. Nem érdekelt Aaron vizes ruhája, és nem is kezdtem el megszárítani míg közönségünk volt. -Hogy...? Jah igen... mindig. - magyaráztam Aaron felé fordulva. - Akkor egy hamburger? - villantottam mellé egy mosolyt, hisz legalább azalatt a kis idő alatt akartam enni valami normálisabbnak nevezhető kaját, valamit amiben volt egy kis hús. -Meddig maradtok a környéken fiúk? - tudakolta a szöszi, jobbjával látszólag a haját birizgálta. Aaront nem érdekelték a csajok, én meg, nos nem álltam neki lekoptatni őket. -Holnap estig. - feleltem, felé pillantva, miközben megindultam kifelé, ám valamiért pont megtaláltam az egyetlen gödröt a környéken, és pont belesétáltam, mintha a saját vizeim próbáltak volna szabotálni, szóval szó szerint térdre hullottam a lányok előtt, kik természetesen kinevettek, szóval felkeltem, végignéztem vizes valómon, aztán kiléptem a vízből odasétálva a lányok mellett a padhoz, kik persze már fordultak is, hisz időközben rájöttek, hogy Aaron teljesen érdektelen az irányába, s annak ellenére, hogy tudták akad a szívemnek párja, még is levakarhatatlanok voltak. Talán mert hajlandó voltam figyelni rájuk... -Öhm... figyelj csak... olyan ciki... de bekötnéd a felsőm? - kérdezte, miközben hátat fordított a többieknek, s tartotta keblei előtt a kezeit. Összeszaladt szemöldökkel pillantottam rá, majd a barátnőjére. -Ő is megtudná csinálni.... - Tudná... de nem fogja... -duruzsolta, én meg... nos felsóhajtottam, s csak aztán léptem közelebb hozzá, hogy aztán forduljon, és beköthessem azt a vackot, pedig a másik is megtehette volna. Hálából pipiskedett cseppet, hogy felérjen, s csókot nyomott arcomra.-Remélem még összefutunk fiúk!- aztán tovább haladt, én meg utána fordulva fontam karba karjaim, figyelve a mozgását, aztán mutatóujjam kinyújtott jobbomon felemelve jeleztem. -Hallgass!! Meg ne szólalj!!! - azzal már indultam is, s közben figyeltem a lábam elé. - Pedig tudtam, hogy ott az a rohadt gödör... - morogtam oda magam elé. - Gyere együnk valamit! Ott csak nem találnak meg minket. -legalább is abban bíztam. Mikor már ketten voltunk, pillanatok alatt szárítottam ki Aaron ruháját, s a magamét is, s úgy már szárazon mehettünk tovább, hogy megkeressük azt a hamburgerest, amit láttam idefelé.
Mit tegyek? Hogyan legyen gömb a kezemben? Jól tudtam, hogy rólam beszélt, de vicces volt és ironikus, hogy saját magát is leírta ezzel az egésszel. Nem filóztam tovább rajta, hiszen a gömböt kezdte el mutatni és magyarázni, így a figyelmem rajta volt. Nem kapott el a harag, hiszen volt más ami lekötött. Talán ez így van rendjén. Helyes az amit teszünk. Nyugtatóbb hatással volt mindez rám. Kellett egy teljes napos nyugi. Megkaptam. Egyedül akartam maradni a gömbkészítéssel, nem akartam még abba hagyni, hiszen még bírtam. Pár percig biztosan, elküldtem Aegirt, nem tudom meddig jutott, hisz nem figyeltem rá, így a teniszlabda méretű vízgömb teljesen elvehette a figyelmem. Míg szét nem folyt, mert kifogytam az energiából. Agyilag legalábbis. Bár nem éreztem a testemet fáradtnak. Szóval feladtam mára, az öregem pedig megdicsért. Megint. Aranyhal. Azt hiszem ez a becenév rajtam marad végleg. Kezdem megszokni, de nem akarom örökre megkapni. Égő lenne ha a haverok körében ejtené ki... vannak még haverjaim amúgy? A haragomon így hamar úrrá lehetek...ő hisz ebben? Lehajtottam a fejem, majd ráemeltem a kékjeimet. Nem voltam kétségbeesett, se haragos, egy egyszerű kérdés volt, valami olyasmi, ami az igazáért kiáltott, ami elég sokat ért. - Te hiszel bennem? - tényleg képes elhinni, hogy ez mind sikerrel járhat? Ha igen, akkor én is hinni tudok benne. A sikerekben, hogy a jó úton haladok innentől kezdve. Talán a kezdetek óta ezt kellett volna tennünk. Csak balga mód más út indult el előttem és egyben a föld is szétnyílt a lábaink alatt. De talán megoldható lesz minden. Felemeltem rá a fejem, s tartottam vele a szemkontaktust. Le sem vettem róla a kékjeimet. - Hinni fogok. - hogy miben az már részletkérdés. Az én erőmben, az együttműködésemben, hogy képes leszek túl lenni ezen az egészen. Nehéz út lesz, de senki sem mondta hogy a könnyű út létezik. Attól izgalmas és attól jövök lázba. Elmosolyodtam, bár ez inkább sunyi volt, mint kedves. A felállást még kicsit eltoltam, nem akartam elsietni, nem bíztam a testemben ennyi koncentráció után, de Aegir enni hívott. Látott egy hamburgerest. Felvont szemöldökkel néztem rá. - De a kaja még ott van a táskában, meg sem ettem... ne pazarold rám a pénzed, elég ha az időddel ezt teszed...mintha jobb dolgod nem is lenne... - elhallgattam, hiszen a két csaj korábbról érkezett visszafele ugyanúgy fürdőruhában és riszáló seggel. Hallottam a nevetésüket, meg még azt is, hogy még mindig itt vagyunk... én nem tulajdonítottam nekik figyelmet, lassan felálltam, de ők meg álltak és felénk fordulva figyelték a vizet. A víz a nadrágomról csak úgy folyt, mintha dézsából öntötték volna, de hamarosan úgyis átöltözök, szóval az mindegy volt. A gyomrom korgása elég hangos volt, szóval elhúztam a szám és hát átkellett volna öltöznöm... de igaza volt. Lassan sötétedni fog. - Baszki, ezzel így el tud menni az idő? - suttogtam felé fordulva, hiszen más is volt itt rajtunk kívül. Bár ha errefelé ilyen sétálások lesznek akkor nem igazán tudunk itt edzeni. Vagy akkor jövünk, mikor nincs jövés-menés? Vagy legközelebb hova megyünk edzeni? Annyi kérdés, de most nem tudom feltenni... a csajok nézelődnek...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Jan. 05, 2023 4:12 pm
Aaron && Aegir
Meglehet olykor hiába téptem a számat, és nem figyelt szavamra, ám mióta elkezdtünk ezzel a vízgömbös figyelem elterelős dologgal foglalkozni, mintha itta volna minden szavam. Kicsit talán még hihetetlennek hatott az egész, de még is úgy voltam vele, ha én magam is elfogadom, akkor ő sem fog másképpen tenni majd. A kis jellemzésemre frappánsan visszavágott, szóval összeszaladt a szemöldököm egy pillanatra, s kicsit gondolkodásra késztetett, majd rá kellett döbbennem, igaza volt. Akár magamról is beszélhettem volna. - Akár az is lehetne, de én rólad beszéltem. - feleltem, aztán tovább magyaráztam számára, mit hogyan kell csinálnia. Nem volt kiakadás, sem dühkitörés, egyszerűen csak ott volt, szívvel lélekkel, s ez által olyasfajta nyugalom töltötte el az én lelkemet is, hogy szavakba sem tudtam önteni. Jóleső melegség áradt szét bensőmben, míg figyeltem őt, miként alakul a gömb a kezében, s a gyermeki rácsodálkozást, hogy sikerrel járt. Boldog volt. Legalább is annak látszott. Utána közöltem, hogy végeztünk, és a nap további részére pihenést rendeltem el, ami annyira nem tetszett neki, s visszatért a már jól ismert akaratos fele, azonban a dühroham elmaradt, hiába is voltam rá felkészülve. -Felesleges makacskodni. Holnap az egész nap előttünk lesz! Csak este repülünk vissza. - magyaráztam, bár tudtam, úgy sem tudnám meggyőzni az igazamról. Akármennyire is jól haladt, pihenni attól még igen is szükséges volt, de nem említettem, hisz nem akartam, hogy újfent elküldjön a francba, főleg úgy, hogy megesküdtem, s a vér kötelezett, szóval nem hagyhattam el csak úgy, bármennyire is akartam. Ahhoz valami nagyon jó kibúvót kellene találnom, de ott lebegett a kérdés, hogy vajon akarom e még otthagyni azt az egészet végleg, ami Osloban várt rám. Fujtatva telepedtem le a homokba, s hagytam had kezdje el egymagában formálni a vizet, s észrevétlen elővettem mobilom, majd beindítottam a kamerát, rögzítve az eseményeket, persze nem szentimentalizmusból, egyszerűen csak kíváncsi voltam arra, hogyha megmutatom majd neki egy rosszabb napján, miképpen fog rá reagálni. A hangüzenetemre, és az Sms-re közben még nem érkezett válasz, de nem kezdtem el aggodalmaskodni miatta. Ott az egyetem, a munkája, szóval a felvétel után visszacsúsztattam a telefont a zsebembe, s mikor bevallotta, hogy valóban mennünk kell, csak elmosolyodva bólintottam. -Na gyere Aranyhal! - mosolyodtam el, s átkaroltam a vállánál, aztán meglapogattam lapockáját. - Ügyes voltál Fiam! Ha továbbra is így megy, hamar ura lehetsz a haragodnak, s tudod az eszed használni, és a düh nem nyomja el. Úgy gondoltam, a harag nem volt sosem jó tanácsadó, hisz mennyien megszívták már miatta?! Haragból cselekedni, dühvel odacsapni, sosem vezetett jóra. A higgadt elme, ellenben megtalálja a járható utat, s jó irányba terel. Kissé ironikus, és képmutató ezt az én számból hallani, miközben ugyan olyan pukkancs, és haragtartó fickó voltam mint amilyen ő is. De ahogy mondani szokták, az alma nem esett messze a fájától. -Gyere… együnk valamit. Láttam errefelé valahol egy hamburgerest… - morfondíroztam, miközben haladtam mellette, kifelé a forgalmas utak irányába ha igent mondott. Ha nem akkor a kikötő felé vittek lábaim, hogy a hajón készíthessek valami kaját a számunkra, s aztán ott lepihenhessen, én meg a fedélzeten elterülve megihassam a jól megérdemelt sörömet, és kinyújtóztathassam tagjaim, s hal élvezzem ki a víz közelségét addig, amíg lehetett.
Mit tegyek? Hogyan legyen gömb a kezemben? Nem egyszerű, hiszen elképzelni sem tudom, miképpen csináljam. Így Aegir magyarázatba kezdett. A figyelmem rajta volt, ahogy a szemeim is az ő kékjeit fürkészték. Csendes voltam és higgadt. Igen, sikeres dolognak bizonyult, hogy koncentrálnom kellett. De meddig tartható mindez fent? A düh nem jó tanácsadó, csak rombolni lehet vele. Bólintottam. Igen Ez feltűnt három héttel ezelőtt. A meditációval segítséget kapok, összpontosítást. Igaza van, a haraggal csak szétbaszok mindent. Kapcsolatokat és minden mást. Ez miatt fordulnak el tőlem majdnem mindenki. De ha a nyugalmat választom, akkor felém fordulnak, néhányan gyengének hihetnek, de az a része nem izgat. Nem hunytam le a szemem, ahogy azt elsőre kérte, figyeltem rá, miképp magyaráz. Képzeljem el hogyan és miképp érkezik a kezembe a víz. Apránként. De meg kell tartani. Azonnal nem fog menni. Sokat vagyok dühös, haragos az egész világra. Igen, ebben van is valami. Sértődékeny vagy... picsogsz, mikor nem az van amit te akarsz... értetlenül kezdtem el figyelni ezeket hallva. Az előbb még rólam beszélt... - Most magadról beszélsz? - kérdeztem, aztán elmosolyodtam. Igaza van. Ez pontosan így van. Ismer. Túl jól ami azt illeti és ez egy kicsit gáz. Közelebb jött, lepillantottam a kezeinkre, majd vissza rá. Lehunyta a szemét, másodpercekig figyeltem mindezt, majd szusszanva lecsuktam én is iriszeimet. Akarni kell és koncentrálni. Figyeljek a hangjára. Koncentráltam. Kizártam minden külső tényezőt. Kizártam a magam bajait, problémáimat és csak Aegirre koncentráltam. A hangjára. Az itt létére. Újrakezdést biztosít. Megtisztít. Éreztem a tenyerem felett az apró jelenlétet, hideget, ahogy ott örvénylik. Koncentrálnom kell... figyeltem az alakjára. Figyeltem, hogy most az enyém a saját elmém és a koncentráció sem múlott el. A paca a tenyeremen apró volt, de annyi jelenleg számomra bőven elégnek bizonyult, hogy gömbbé alakítsam. Ez volt a fejemben, gömböt akartam, azt kaptam. Nyisd ki... lassan kinyitottam. A tenyeremben ott volt a gömb, kicsi volt, legalábbis kisebb annál, amit Aegir csinált az edzéshez, de ennyivel bőven elbírtam aggyal. - Wáo... - súgtam, miközben figyeltem a tenyeremben rejlő apró csodát. Igen, nekem az volt. Ez egy olyan dolog, ami nagy lépés számomra, hiszen nem a haraggal nyúltam érte, nem a harag miatt vagyok képes erre. Azzal csak előre hajtok, adrenalint ad és némi pluszt. De ez... ez több annál. Ahogy odébb lépett tőlem, a víz nem placcsant szét, ott maradt a tenyerem felett és forgott. Csillogott rajta a nap fénye, a tekintetem meg rajta maradt. Ám Aegir szavai kizökkentettek, így szétfolyt a tenyeremben. Elég lesz mára. Felciccentem, leengedtem a kezem. Figyeltem miképp lép ki a partra összeszedni a cuccát. A hajóra megyünk. Úgy kijelentette, mintha nem lehet ebbe bele szólásom. - Nem akarom abba hagyni! Még bírom cérnával! Te mehetsz enni, vagy tudom is én...pihenni. - álltam ott megkövülten, néztem rá. Lepillantottam az alattam elterülő vízre. - Végre jó úton haladok, nem hagyhatom pont itt abba! - nem akarok sem neki, sem magamnak csalódást okozni, hogy kipurcantam ennyitől. Jó persze, kezdtem fáradt lenni a sok odafigyeléstől, de még bírtam. A fejem sem fájt még. Annyira. Oda tudtam figyelni. Bírtam. Leggugoltam, majd úgy tartottam ki a tenyeremet. Közel voltam a vízhez és figyeltem rá. Az azonban apró örvényt hozott létre lent és nem mozdult semerre. Aztán egy apró vízcsepp emelkedett ki, hogy a tenyerem felett találjon magának helyet, aztán újabb és újabb érkezett sorban egymás után. Nyeltem egyet. Ha odafigyelek és nem akaszt ki az, hogy nem sikerül ki elsőre, ha nem jön közbe semmi más, akkor menni fog. Ha ide teszem a figyelmem minden csíráját, akkor mindent kézben tarthatok. Nem tudom, hogy Aegir elvonult-e vagy maradt, vagy épp mik vagy kik jöttek mentek körülöttem, de nem voltam ott részben. A szemeim előtt csak a gömb létezett. A víz, hogy végre megmozdult. Hogy az enyém. Hogy életet adok bele. És nem Aegir teszi mindezt. Csodálattal figyeltem. Már teniszlabda méretű lett az egész, mikor kiszaladt belőlem a levegő és seggre ültem, levegőért kapkodtam... egész idáig visszatartottam a levegőt is, én hülye! Nevetni kezdtem, jóleső érzés töltött el. - Talán...ennyi tényleg elég lesz mára. - döntöttem el végül, hiszen éreztem magamon, már nem voltam olyan fitt, mint mikor elkezdtük. Fáradt voltam. Igaza volt. Ez jobban lefáraszt, mint egy erőnléti edzés.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Jan. 04, 2023 10:03 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Időtlen, és fitt. De az elnyűhetetlen részében annyira nem voltam biztos, még sem vallottam meg neki. Belegondolva, lehet nekem is hosszú napokig tartó alvásra lenne szükségem, mint a filmekben szereplő druidáknak, a rúnáikkal, melyek használat után nyomtalan tűnnek el testükről. Meglehet, néhány ember, még sem olyan hitetlen, mint ahogy azt képzelni merészeljük néhányan. Elmagyaráztam neki, hogy a szavak megalkotásához, még időre van szüksége, s nem olyan egyszerű, mint amilyennek ő maga gondolja. Sokkal érdekesebb az a tény, hogy fejben ott kellett lennie, s nem a haragjára hagyatkozni, hisz mi van ha átveszi annak helyét a félelem? Akkor csütörtököt mond a képessége is? Kérdéseimet még is megtartottam magamnak, s inkább sarkaltam arra, hogy kezdjük el a gyakorlást, s legyen néhány pozitív élménye, s ne csak a haragot lássam a képén. Ha készen állt, hát küldtem az első gömböt. Víz csodálatos dolgokra képes. Felveszi mindennek alakját, akármivé alakítható ezáltal. Meglehet sokat kértem tőle. Meglehet, hatalmasak voltak az elvárásaim, ám ha érezni fogja, s tudja irányítani, rengeteg dologra képes lehet általa. AZ elején nem volt annyira koncentrált, de később, mikor szünetet kért, hagytam neki időt, s mintha előszedett volna magából valahonnan egy adag akaratot, ami el volt pakolva későbbre, már egész ügyesen ment neki az egész, s az által gyorsabb lehettem. Már nem unalmas adogatás volt. Sokkal több annál. -Igen az. De vannak sokkal menőbb dolgok is. - mosolyodtam el, aztán elérkezettnek láttam a csere pillanatát, szóval mellé sétáltam, s vártam, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a vízben. Vonakodását látva, karba fontam karjaim, s vártam csendesen, már-már arra gondolva, ha sokáig nem teszi bele magát, akkor majd én segítek rajta, ám szerencsére azt nem kellett megtennem. -Egyszerű az egész. Nem igényel nagy dolgot, csak koncentrálnod kell. Egyetlen dologra figyelni. A düh nem jó tanácsadó... haragból nem lehet várat építeni. Azzal csak romokat kapsz. Erre lesz jó a meditáció. Segít összpontosítani, hogy aztán fejben minden helyén legyen. - magyaráztam.- Csak hunyd le a szemed, s képzeld el, miképpen kerül a kezedbe a víz... apránként. Elsőre egy egész apró gömb vagy paca is megteszi, ha képes vagy megtartani. Azonnal nem fog menni. Sokat vagy haragos. Dühös az egész világra... sértődékeny vagy... picsogsz, mikor nem az van amit te akarsz, és a dühöd irányít, ahelyett, hogy Te tennéd. - csendben maradtam, aztán odaléptem hozzá. Megfogtam kezeit, tartottam az én tenyereim felett. -Hunyd be a szemed! - én magam is úgy tettem. - Nem kell mást tenned, csak akarnod... koncentrálnod... menni fog, ha valóban akarod. Figyelj a hangomra, és érezd miként jár át a nyugalom, s tisztítja ki a fejed. A víz mindent elmos. Újrakezdést biztosít. Megtisztít. Ne gondolj semmire. - a kezét fogva, segítettem neki, s elsőre még én magam irányítottam keze felé a vizet, ám annak még nem volt gömb formája, csak ott kavargott, mint egy apró örvény a tenyere felett, miközben elméjében, a víz által súgtam, mit kell tennie. Súgtam mint mikor segíteni próbáltam merre ne menjen a hajóval, ám balga mód nem hallgatott rám. Aztán elengedtem kezeit, s ha összejött neki, halkan kértem. -Nyisd ki a szemed. - a gömb ott ékeskedett a kezében, miközben a nap sugarai megcsillantak benne. Ha nem sikerült, akkor sem voltam csalódott, hisz a gömb teremtése, még nem az ő szintje volt. Hisz ha szigorúan vesszük, nem is teremtésről beszélünk. Pusztán létrehozás, formázás, mintha csak gyurmázna az ember. Mert a víz formázható, alakítható. Mert a víz az úr... -De mára ennyi elég lesz! Elfárad az elméd, és a haragon kívül más nem marad. - elléptem tőle, aztán a vízre emeltem tekintetem, majd kiballagtam a partra, táskámból elővettem pólómat, belebújtam, majd cipőimmel kezemben indultam meg a pad felé, hogy majd ott felvegyem azokat. -A hajóra megyünk. - jelentettem ki.- De ha akarod előtte ehetünk valahol valamit.
Felsegítettem a földről, szavaira felvontam egyik szemöldököm, majd hümmentettem rá egyet. Az, valóban, fittnek fitt volt tényleg. Visszatért a vízbe a helyére, közben megérdeklődtem, hogy mikor tudunk a szavaknak nekikezdeni. De oda még hosszú út vezet, gyakorolni kell még és türelmesnek lenni. Aprón felsóhajtottam. - Szóval hosszú az út odáig. - nem voltam csalódott, sejtettem erre a válaszra, hiszen az nehezebb dolog az egészben és a türelmem sem épp talált rám sosem. De talán eljön majd annak is az ideje. Segítséggel sikerrel járhatok végül. Újabb feladattal érkezik, elkapom, visszajuttatom. Aztán helyet és feladatot cserélünk. De miért kell helyet is cserélni? A feladat csere miatt? De már intézi is tovább felém a szavakat. Gömböt alkotok, aztán felé küldöm el, legalább egyet sikerrel kell teljesítenem. De ahhoz be kell állnom a vízbe. Kussoltam, kezem ökölbe szorult, felciccentem. Nem hiszem el! Miért pont nekem kell oda menni? Nem akartam a vízbe lépni, nem akartam, hogy olvasson belőlem. Mivel nem tudtam elzárni az érzéseimet, így tartottam is ettől az egésztől. Vajon visszautasítható? Kizárt. Tuti elődrukkol valamivel. Legyen hát! Szusszantam, bár az íriszeimben még mindig burjánzott a harag, s nem csak ott. - Jó! Állok elébe! - figyeltem a szemeit, majd léptem párat oldalra, aztán figyeltem hogy mit csinál, hogy küldi el felém a vízlabdát. Mit is kell csinálnom? Ja! Megtartani és visszajuttatni. Az első veszett ügy volt, megtartani sem tudtam, így mint az első néhány rajtam csattant szét. A többit szép sorjában megtartottam, elkapva mint a legelső remekül sikerültet, majd azzal a lendülettel vissza is küldtem a feladónak. Aham. Nem jutott el hozzá, hiszen negyedúton szétesett. Mit csináltam, ami az előbb sikerült és eltalálta? Hát persze! Eszembe jutott! Valóban “ártani” akartam neki! Ráadásul nem kattogtam azon, hogy a vízhez kell majd állnom. Felejtsem el! Nem agyaltam rajta, hogy az érzéseimmel játszhat, kimosolyoghat, mert...olyanok amilyenek. És ez frusztráltá tesz... felemeltem a kezem a magasba... időt kértem, kizökkentem kicsit. Ha hagyott időt, csak egy perc kell, míg rendezem a gondolataimat álljunk le egy kicsit. Jó, persze azt is tudom, hogy egy ellenség nem fogja majd hagyni hogy időt kérjek és merengeni kezdjek...de kimondta, hogy egy ellenség miatt vagyunk itt hogy a leküzdése előtt tanuljunk? Szép is lenne. Bólintottam végül, majd küldhette is. Tényleg ez kellett hiszen a vízgömb egyből a felé tartott tenyerembe siklott, majd kicsit hátrébb húzva a kezem dobtam vissza a feladó felé. Higgadt maradtam. A víz csak akkor engedelmes, ha nyugalom honol bennem. De hova tűnik el közben a haragom? Ott lapul bennem ez biztos, hiszen sosem tűnik el, szóval csak elnyomom, hogy valami fontosabbhoz nyúljak hozzá. Hogy valami más részese lehessek. Az erőmé. Egy újabb labda kerül a kezem ügyébe, amit kicsit határozottabban veszem a kezeim ügyébe, ugyanúgy határozottabban dobok is vele. Sikerült! Csak a figyelmemet kell rászentelnem és megy! Persze gyakorlat teszi a mester és a támadási vágy is ott lebeg a szemeim előtt, de lehet másképp nem is menne! A következőt tovább tartottam magamnál, majd átügyeskedtem a másik tenyerembe, aztán eldobtam az apám felé. Sikerült! Ahogy észrevettem Aegir amint visszaküldtem felé, neki állt egy újabbat küldeni rám. Felgyorsította. Ahogy hozzá elért az enyém, úgy kaptam el az övét, aztán dobtam is vissza. Ez klassz! Elvigyorodtam. - Ez azért elég menő! De sokáig nem örömködhettem, hiszen máris meg kellett ejteni a helycserés támadást. Meg is indult felém, ám nem mozdultam. Megállt mellettem, talán ha egy kicsit várt, csak utána mentem az ő helyére...illetve hát a vízbe magába lassabban tettem meg a lépéseket. Nem fordultam rövid ideig felé, csak figyeltem a tengert, mely magában békésen hullámzott. Felé fordultam, kitártam a kezem. - Szóval, hogy is van ez a gömb mizéria? Mit csináljak? - tettem fel a kérdésem, nem, kicsit sem voltam feszült miatta. Igyekeztem lehűteni az elmémet, hogy ne akarjak csúfos kudarcba menekülni. De ha talán odafigyelek rá, akkor ez is sikeres lesz. Kicsit aggódtam miatta, hogy ez jóval meghaladja majd a képességeimet. Elkapni egy dolog, de teremteni?
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Jan. 04, 2023 5:52 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Fel kellett hívnom. Úgy éreztem meg kell próbálnom, hátha érzem azt a késztetést, hogy visszamenjek hozzá. Hogy a lábaim miatta akarnak a víz felé vinni. Hogy ő az aki hív a távolból, aki miatt mehetnéke támadt minden porcikámnak, mikor leérkeztem a partra. Menni, minél messzebb, és meg sem állni többet. Menni, mindent hátrahagyva, eggyé válni a tengerrel, s végleg feledni? Vagy menni, míg a szívem hazatalál, s ott maradni amíg lehet? Oly’ csodás lenne minden, ha nem kellene választani. Ha nem kellene azt mondani, hogy kész ennyi volt, nincs továbbiakban lehetőség a továbblépésre. Míg a szívem kalapált, és hallgattam a hangját, s a hullámok egyre vadabb táncot jártak, meglódult a szívem. Ám még is hamar bontottam a vonalat, ráfogva arra, hogy Aaronnak szüksége van rám, bár tény, hogy a tanulást, és gyakorlást sokáig nem lehet halogatni, szóval részben igaz volt amit mondtam. Aztán letelepedtem Aaron mellé, immár a telefon nélkül, s feltettem neki a választási lehetőséget, s válaszára bizony felszaladt a szemöldököm. -Én?! Öreg?! Ugyan!!Fitt vagyok, és elnyűhetetlen! - már amikor éppen ki tudtam pihenni magam, de mégis vágtam egy grimaszt, majd a segítséget nyújtó kezet elfogadtam, felkeltem általa, aztán visszamentem a helyemre, s igyekeztem nem arra figyelni, s fejemben hallani, amit a lányok duruzsolnak a vízben, hisz csak hozta a hangokat, s érzéseket magával. Megköszörültem torkom, aztán formáltam egy gömböt, s aközben válaszoltam. - Szavakat… - elmosolyodtam. - Az még nagy falat lenne. Előbb sokkal többet kell gyakorolnod. Türelem játék az egész. Megtanulsz türelmesnek lenni, összpontosítani, és jöhetnek a szavak. - feleltem, bár én magam teljesen feleslegesnek gondoltam az egészet. Szavakat írni a vízzel… persze aztán eszembe jutott, hogy amivel én magam szoktam szórakozni, talán az is felesleges, s meglehet, a gömbök által megtanult türelem, és nyugalom is az lehet, ám még is bíztam benne, egy idő után már hasznos lesz majd. - Szóval… elkapod… visszajuttatod… aztán helyet cserélünk, és feladatot. - szétoszlattam a gömböt, majd rá mutattam Aaronra. - És Te, alkotod meg a gömböt, és addig nem hagyhatod abba, míg nem sikerül legalább egyet a kezembe adnod. De ahhoz, be kell jönnöd a vízbe. - karba tettem karjaim, fél szemöldököm felvontam, majd egyik lábamról a másikra helyeztem testsúlyomat. Ha nem akart bejönni a vízbe, s ellenkezett, hát összepréseltem ajkaim, majd nekikezdtem, hogy az első gömböket, ígéretemhez híven, én magam küldjem oda hozzá, s reményeim szerint néhány ott landol a kezemben, vagy előttem, attól függően, meddig bír összpontosítani. Akartam, hogy sikerüljön, hogy büszke legyen magára, hogy már úgy mehessünk vissza holnap este, hogy képes kordában tartani a dühének egy részét, és nem szerencsétlen kölykön fogja kitölteni azt. A sokadik után, ami ha jól ment neki, akkor elég pörgősre sikeredett, ám ha nem ment, akkor lassabb volt, s ismét vizes lett tetőtől talpig. De akár vizes lett, akár nem, én abbahagytam, majd magam mellé mutattam. - Gyere! Most rajtad a sor. - kisétáltam a vízből, s felé vettem az irányt, hogy akkor helyet cseréljünk, hisz biztos megnyugvás lenne a forró homokból a hűs habok közé lépni.
Az öreget eltaláltam, erre a vízbe dőlt. Örömködtem egy sort míg ő a vízbe dőléssel volt elfoglalva, meg hogy rájöjjön mi történt, majd letelepedtem. A térdeim felhúztam, átkaroltam a karjaimmal azokat és figyeltem, miképpen keveredik fel állásba, majd sétál hozzám. Leült mellém, átkarolta a vállam. Nem vigyorogtam, csak figyeltem magam elé elmélyülten. Jogos volt. Még szép hogy az volt! Ne fixírozza más nők hátsófelét, mikor az anyám haza várja. Megveregette a vállam is. Aztán megszólalt. Büszke rám! Fiam. Nagyon büszke rám! Felszaladtak szemöldökeim, elégedettség honolt végig az egész bensőmben. Ledöbbentett amúgy. Régóta nem mondta ki. Amióta ellöktem magamtól. Nem érdemlem meg. Úgy döntöttem nem érdemelhetem meg. Addig nem, amíg én nem érzem úgy. Vezeklés. Még ha fáj is mindez, még ha nem is érdemelnénk többet, vagy kevesebbet. Nincs könnyebb út. Jó lett volna mindez, de ez... én okoztam a nagyobb fájdalmat a nagyobb törést benne. Megsértettem az apát és az istent is egyben. És fogalmam sincs hogyan hozhatnám rendbe a kettőt. Talán az emlékeim visszatérésével sem lesz jobb. Szóval lehet felesleges lehet az, hogy visszatérnek. Hogy visszakapjam azokat amik a lényem részeit képzi. Nem. Nekem azok kellennek! Aztán felkelt mellőlem, a táskájához lépett, kivette onnan a mobilját, majd elkezdődött valami. A tenger nagyobb hullámokat gerjesztett, elért a lábamig, újabb csapások már a seggemig is eltolultak. Összehúztam a szemöldököm, nem értettem, de aztán megszólalt anya hangja, hangposta. Ő pedig beszélt. Hiányzott neki anya. Apró mosoly bukkant elő szám szegletéből, majd hallva hogy én várok rá és ez miatt hagyja abba a beszélgetést csak szemet forgattam. Hazudós. Letelepedett végül mellém, kérdésére ráemeltem a kékjeimet, aztán a tengerre. Nyugodt volt és magam is az voltam. Hiányzott az otthonom, hiányzott anya. Három hete hogy nem láttam és szar érzésem volt ezzel kapcsolatban. Bűntudat. Honvágy. Fájdalmas. De Aegir szerint ki kell tartanom. Hiszen hiába veszekednék vele, nem vinne haza. Nem az van, amit én akarok. Többé már nem. - Meguntad a pofám, hogy máris mennél? Vagy te fáradtál el vénségedre? Részemről jöhet egy újabb kör... - szavaim végeztével álltam fel a homokból, leporoltam magamról azt, majd kitartottam felé a karomat, segítség gyanánt hogy felsegítsem a homokból. Ha elfogadta azt, akkor felhúztam. Ha nem, akkor csak leeresztettem a kezem és odébb léptem tőle. Nem haragudtam miatta. Valószínűleg akkor megérdemeltem. Amúgy is. Nem léptem a víz közelségéhez, megelégedtem a homokos résszel is, de előtte ittam egy újabbat. - Mikor állok készen arra, hogy betüket, szavakat formáljak? - tettem fel egy kérdést felé fordulva, érdeklődő pillantással lestem bele a kékjeibe. Igen. Eszembe jutott, hogy akartam ezt. Valami egyedit, valami utánozhatatlant. Valami, ami én lehetek.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Jan. 04, 2023 3:43 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Aaron remekül haladt, s kezdtem úgy érezni, végre valóban odafigyelt arra, amit mondtam neki. Odafigyelt, és tudomásul vette, hogy ez is az út része, ami igaz rögös lesz, piszkosul rögös, de valamerre meg kellett indulnia, s talán nekem is segít, ha őrá koncentrálok, és nem a kitörni készülő katyvaszra, amit már éreztem egy ideje. A feszültség, a harag, az idegesség, de kellett valami, ami eltereli a figyelmem mindazokról. Valami, ami arra késztet, hogy visszatérjek a normál kerékvágásba, s erre volt jó Aaron, és a tanulás. Segítek, hogy ő is segítsen. Kéz kezet mos alap talán. Minden esetre minden egyes elkapott gömbnek örültem, s kezdtem egyre elégedettebb lenni, de közben nem felejtettem el azt sem, hogy bármelyik pillanatban elszakadhat nála a cérna, és megint elküldhet a jó büdös francba, ám félő, hogy a következő alkalommal, már nem mennék vissza. Már nem érdekelne, hisz az én türelmem is véges volt. Később pihenést ajánlottam számára, s úszni akartam, ám addig nem jutottam el, mert a tekintetem fogságban maradt, s csak figyeltem a tovabillegő lányokat, ám azaz állapot sem tartott sokáig, mert egy vízgömb landolt az arcomban, én meg, mivel nem vetettem meg eléggé a lábam, beledültem a vízbe, s mivel a partközelben voltam, így egy idő után felültem, kisöpörtem a vizet az arcomból, megráztam a fejem. -Mi a…?! - összeszaladt a szemöldököm, aztán elnevettem magam. Kikeltem a vízből, odamentem Aaronhoz, letelepedtem hozzá a homokba, majd átkaroltam a vállát. - Oké… ez jogos volt!! - nevettem el magam, aztán beletúrtam hajamba, majd megveregettem a vállát. Akartam mondani valami frappánsat, valami olyat, ami éppen odavágna, de helyette csak mosolyogni tudtam elégedetten, annak ellenére, hogy Ő volt a józan, ki kirángatott a fixírozás szörnyetegének karmai közül, szóval csak ültem ott egy ideig, aztán megszólaltam. - Ez még csak a kezdet, de Büszke vagyok rád Fiam...! Nagyon büszke vagyok! Első alkalom… mindig az első alkalmak a legnehezebbek, ahogy a megbocsájtás útjának megtalálása is. Megbocsájtani, s újra kiejteni egy szót, ami többet jelentett bármely elismerésnél. Egy szót, ami szívembe mart, s ami felnyitotta a szemem. Vettem egy nagyobb levegőt, majd felkeltem, s a táskámhoz léptem. Beletúrtam, előszedtem mobilom, hosszú idő óta első alkalommal, pögyögtem pár sort, majd visszatettem, aztán kis gondolkodás után ismét a kezembe került, majd kikerestem egy számot, s azt fixírozva, bezárva, majd ismét kinyitva, ezt eljátszottam vagy 20 alkalommal egymás után, miközben alsó ajkamba haraptam, aztán megdörgöltem arcom, hajamba simítottam, majd végül tárcsáztam, s vártam. Hangposta... már épp ki akartam nyomni, mikor felcsendült a hangja, s a szívem óriási erővel lódult meg, azzal egyetemben egy nagyobb hullám csapott ki a partra, majd még egy. Heves dobogás, óriási tamtam, mi a mellkasomban ütemesen zengett, míg a kis üzenet a vonal túlsó végén beszélt, s kérte, hagyjon a hívó üzenetet. Néhány másodpercig hallgattam, majd megszólaltam, miközben a hullámok vadabb táncot jártak. - Szia Kat….én… sajnálom, hogy eddig nem kerestelek, és nem szóltam, hogy… - elhallgattam, benedvesítettem alsó ajkam, aztán a távolba révedt tekintetem, majd szabad kezem nyakamra csusszant, s lehajtva fejem a lábaim fixíroztam. - Hiányzol kis Tavirózsám… - rég nem hívtam már így. - Öhm...Most mennem kell...Aaron vár… - pillantottam fiam felé, kire régóta akkor első alkalommal gondoltam ismét gyermekemként. Mintha felnyitották volna addigi lezárt szemeim. - Hiányzol… - azzal bontottam a vonalat, majd visszavittem a táskámhoz a telefont, aztán visszamentem a vízhez, ahol a hullámok újra békés táncukat járták, én meg Aaronra emeltem tekintetem. -Készen állsz a folytatásra, vagy elfáradtál, és inkább visszamennél a hajóra? - kérdeztem, miközben letelepedtem mellé.
Egyetlen egy gömböt kaptam el a sok kitudja mennyiből, Aegir pedig úgy tűnik már ezzel is sikerrel koronázta a dolgokat. Elégedett volt a szavai alapján. Ám nem öntött el ettől az öröm hullám. Tudtam, hogy ez csak egy gömb volt a kitudja mennyiből és csak néhány másodpercről volt szó. Ez még semmi. Egy újabb vízgömb készült Aegirnél, így felkészülten vártam. Még kellett az odafigyelés teljesen. Figyelem és türelem egyaránt. Fixen ott volt a figyelmem rajta. Ahogy érkezett a gömb, hát megragadtam, de ugyanúgy csak az a pár másodperc volt az enyém vele. Szétfröccsent. De nem foglalkoztam vele tovább, jött a következő, így arra koncentráltam, ám azt már sehogy sem tudtam elkapni. Nem kalandoztam el, de mégis valami volt, hogy nem sikerült. Torkot köszörültem, majd vártam az újabbat, figyeltem, minden porcikám odafigyelt a feladatra, hiszen ha egy hibát is vétek, oda a teljes koncentrációm és utána már csak a harag marad a visszaköszönő lehetőségem. Az újabb gömböt elkaptam, ezúttal már tényleg csak egy kézzel kaptam el felé fordított tenyérrel. És úgy koncentráltam, adtam bele a saját erőmet, a saját haragomat, hogy nyelje el, legyen az enyészeté. Olybá tűnt, hogy ezzel így sikerült is, hiszen kitartott még tovább, mint a legelső elkapott golyó. Labda. Másodpercekig szemeztem a labdával, majd szétfolyt inkább. Sóhajtva vártam a következőt, ám az az elkapást követő másodpercekben nem maradt fent, szóval jöhetett a következő. Hálás voltam, hogy nem szinte azonnal küldte, hogy nem várt csodát azonnal, hogy kettő, hármat megtudok egyszerre állítani. Az nehéz falat lenne a számomra. Már ez is haladás, hogy ennyi időre elkapom...még nincs egy perc, de ki kell húznom addig... ha nem menne, ő sem hinne bennem az elejétől fogva! Újabbat küldött, arra olyannyira odafigyeltem, hogy a veséjébe néztem, elkaptam a korábbi mozdulattal, mint ahogy súlyt lökünk el, aztán megtartottam. A kezem úgy forgattam végül, hogy a tenyerem felül legyen, az meg rajta. A szememet le sem vettem róla, koncentráltam, majd Aegir pihenést kért. Benne voltam, de nem tettem felesleges mozdulatot. Parás a helyzet, hogyha leveszem a szemeimet róla, megint szétjön...és oda az egész. Pedig most jól elkaptam, ráadásul érzem is a jelenlétét ennek a cseppnyi résznek, mi a tengerből származik. Elvigyorodtam. Aztán női kacarászásra lettem figyelmes, így felpillantottam. Tőlünk nem messze a csajok lépkedtek tovább nevetve, jókedvűen. Az öregem meg azokat figyelte...kinyögtem egy chhh-t, felszökött a pulzusom, gonoszkás vigyor telepedett a képemre, majd megmozdultam. A kezemet hátra húztam, majd elhajítottam a vízlabdát, ami nagy sebességgel és erővel csapódott szét az öreg tengeristen fején...már ha nem figyelt. Ha eltalálta, de akkor is ha kikerülte a támadásomat, nem érdekelt a dolog, megmaradt a labda a dobásomat követően is, így “ezaz” mozdulatot tettem párszor ismételve, közben hátat is fordítottam az öregnek, de a mosoly a fejemet, meg a boldogság... felemelő érzés volt azért. Aztán kit elvágtak, hamar lehervadt a mosolyom, aztán letettem a seggem a homokba. Pihenni... az.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Jan. 04, 2023 2:09 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Kíváncsi voltam, vajon miért nem ment közelebb a vízhez, s miért a szárazon állt meg, mikor úgy is minden csupa víz lesz majd körülötte, de első körben még nem kérdeztem semmit, nem tettem szóvá semmit, csak igyekeztem aszerint cselekedni, amit elterveztem. Szerettem, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy azt elterveztem előre, de lássuk be, néha, vagy inkább sokszor, akadnak kisebb nagyobb gikszerek, mikor olybá tűnik minden ellenem dolgozik. Sorjában küldtem felé a gömböket, s nem tántorított el az sem, mikor egyre dühösebben nézett felém, hisz megmondtam… lesz olyan pillanat, mikor az alvilág legmélyebb bugyraiba fog majd kívánni, és lássuk csak be, mennyire igazam volt. Az igazat megvallva, ez a feladat nem is arra kellett, hogy megtanuljon bánni a képességével, legalábbis eleinte biztos nem az lesz a célunk. Sokkal fontosabb, hogy a nyugalmat meglelje magában, és képes legyen megtartani. Mikor szétütött egyet a kezével, leengedtem testem mellé kezeim, majd egy „ez most komoly” pillantást vetettem rá, aztán összepréseltem ajkaim, majd megingattam fejem, s nem sok időt hagyva neki, már küldtem is a következőt, mígnem már annyira ideges volt, hogy a fejét fogta, s mászkált fel alá. Én meg, az igazat megvallva, arra vártam, hogy mikor fog elküldeni a francba, és hagy ott a parton egymagamban, ám ahelyett, hogy megtette volna, inkább visszaállt, s elszántabbnak látszott mint valaha. Talán eljutottak elmélye eldugott részéig, még is mire gondoltam, s kezdte felfogni szavaim jelentését. Hát ismét kezdtem a gömbökkel elárasztani, sorban, pici időt hagyva a sorozatok között, de közben nem szóltam egy szót sem, csak küldtem, s mivel elszántsága egy pillanatig sem tűnt el, elégedett pillantást vetettem felé, s mikor néhány pillanatra sikerült elkapnia az egyik gömböt, elégedett mosoly költözött képemre, majd felé böktem mutató ujjammal. -Na erről van szó!!! -hangom felhangosodott, s elégedettséggel volt tele. Közben készült is a következő, de nem mondtam meg mit kellene másképpen csinálnia, hisz egyszer már elmagyaráztam, mi is lenne a helyes stratégia, és nem ismételtem meg önmagam. -Próbáld meg tovább megtartani. Elsőre csak egy picivel tovább. - magyaráztam végül, aztán már indítottam is felé a következőt, melyet csak az utolsó pillanatban engedtem el, s hagytam őrá. Jó néhány labdát váltattunk legalábbis én magam sokat küldtem felé, s ha neki is sikerült, hát meglesz az öröm a nap végére. - Pihenjünk egy cseppet. - mosolyodtam el, majd kiléptem a vízből, s megálltam kicsit. Kiroppantottam nyakam, nyújtóztam egyet, majd a víz felé fordultam, s belefeledkeztem a messzeségbe. Hívott. Egyre hangosabban hívogatott a messzeség, s bennem volt a vágy az indulásra, hogy másfelé legyek, egy olyan helyen, ami igazán az enyém volt. Egy helyen, ami nem itt van, de még sem indultam meg. Fontos feladatom volt, s hiába fogadkoztam, hogy nem megyek vissza, hogy nekem ott nincs keresnivalóm, valamit még is ott felejtettem. Épp vissza akartam fordulni Aaron felé, mikor hangos csacsogás közepette apró fürdőruhában, kis derék köré tekert átlátszó strand kendőben elsétált mellettünk a barátnőjével a szőkeség. Ők mosolyogva köszöntek nekünk, de nem álltak meg, csak billegtek tova kacarászva, én meg nos a látvány magával ragadta a tekintetem, s utánuk fordultam, miközben besétáltam a vízbe, s pár lépés múlva megálltam. Nem tudtam volna megmondani mennyi ideig figyeltem a látványt, a ringatózó idomokat, de az vesse az első követ, aki még nem nézett meg magának senkit sem. Az eredeti tervem az volt, hogy megyek úszok egyet, míg Aaron töltekezik némi energiával a rengeteg koncentrálás után, de megakadtam, s valahogy akkor sem ment tovább a lábam
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 62 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 62 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
