Apa időben érkezik nehogy cápa kaja legyek. Elránt onnan, megakadályozza, hogy a cápa nekünk essen. Végül a part felé vesszük az irányt. Oda kint aztán maga felé fordít. A szemeibe nézek, a szívem meglódult állapotban várta a pofont, azt a súlyt, amivel majd leoszt ezerrel. Vártam a kegyelemdöfést, de nem az érkezett. Helyette csak magyarázatot kaptam. A leharapott testrészeket nem lehet visszakapni és igen...csak segíteni akartam neki. Visszamegyünk és együtt megoldjuk. Elmosolyodtam! Igazából azt vártam, hogy most azonnal visszamegyünk a kolostorba, ahol büntetésből egy csomó szart rám uszít majd. De nem ezt kaptam, amiért hálás is vagyok. Segíthetünk az állaton! Ez egy szuper hír. Átakarok arra az életre állni, aki nem elvesz, nem pusztít, hanem segít és épít. Jó ember akarok lenni és ha segít benne -már miért ne segítene, most is azt teszi- akkor fel akarok nőni a feladathoz. Mehettünk is vissza, követtem őt, nem akartam sem túlságosan előre menni -úszni- de lemaradva sem akartam lenni. Szóval a szirthez megint csak visszamentünk. A búra előkészült, figyeltem a távolt, egészen addig míg Aegir meg nem szólalt. Szabálylefektetés! A cápa szájába nem nyúlunk. Értékeli hogy csak segíteni akartam, de... igen. Segíteni rajta. Neki, hogy jobb legyen. - Én igyekszek, de ez a szabályok követése nehéz meló...sose volt rá szükségem, hogy mások szabályait kövessem. Voltak saját szabályaim, amiket követve megvoltam... aztán balul sűlt el minden. Én tényleg... - összepréselem az ajkaim egy vékony csíkká, a kezeim is ökölbe szorulnak, ahogy felidéződik bennem az a bizonyos nap! Ha szólok, nem lennék ekkora szar helyzetben. Akkor könnyebben venném az akadályokat. -...szeretnék melletted maradni és szeretném ha mindenről tudnék mesélni... csak neked! Te sokkal több vagy nekem, mint az Apám. Te tényleg nagyon menő vagy! - fordítom felé a fejemet egy mosollyal, majd ismét magam elé figyelek. Nem játszadozom vele. Nem akarom tárt karokkal fogadni a bizalmát. Nem arra hajtok. Ha vért izzadva is kell érte tepernem, akkor azt teszem... - Egy Isten gyermekének lenni nem egy kívánság. Arról, hogy ki akarok lenni, vagy kinek kéne lennem... Eddig csak magammal voltam elfoglalva. Itt az ideje hogy körül nézzek magamon kívül! Nem akarok önző dög lenni. Elakarom hagyni azt az énem! - felelem szigorúan, majd megdörzsömöm bal kezemmel a jobb szememet. Felszisszenek... - Van a hajón fájdalomcsillapító? - rohadtul fáj a fejem, talán a korábbi visszatért emlékrészlet miatt van, talán megerőltettem magam, de rettenetes fejfájásom lett. Az a fajta, ami hirtelen nem is enged másfelé koncentrálni, csak a fájdalom marad, az égető lüktetés és az, hogy apáért nyúlok, hogy megkapaszkodhassak benne. A fájdalom úgy mar belém, hogy összerezzenek, összeszorítom a szemeimet, majd térdre hullok. Onnan tekintek fel a víz alatti világra, próbálok másra koncentrálni, nem pedig a gyötrő kínra, mely bármikor felrobbanthatja az elmém. De felbukkant az a cápa is végül. Felénk tart. Egész nagy sebességgel.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Jan. 25, 2023 1:20 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
A tengeri élőlények csodálatosak voltak a szememben. Legyen szó a legapróbb rákról, vagy a leghatalmasabb emlősről, mi valaha a vizeimben úsztak. Öröm volt látni őket, sértetlen testüket, mintázatukat, alakjukat. Úgy érezni, az egész egy csoda. Aaron többet akart, s bizonygatta, hogy bírni fogja az úszást. Bizonygatta, hogy Nem lesz baj! Én meg, botor naívságomban még hittem is neki! Elhittem, hogy nem lesz baj, bár inkább csak remélni tudtam. Megmondtam intelmeim, hogy nyugodtnak kell maradni, és nem cselekedni hirtelen módon, de ő mint valami apró gyermek, fogta magát, felkelt, kiúszott a cápához, s felé emelte a kezét. Én magam is láttam a csillanást a szájában, de mégsem fordult meg a fejemben, hogy belenyúljak egy borotvaéles fogakkal teli szájba. Aaronnak mégis támadt egy buta ötlete. Emelte a kezét, én pedig abban a pillanatban ugrottam, majd rántottam el a támadás útjából,hogy a hatalmas àlkapocs a karom mellett suhant el, majd fordult vissza egy félkörrel, hogy ismét támadhasson. Területféltés talán, vagy éppen csak harapós kedvében volt. Szóval a következő pillanatban egy vastag buborékfal emelkedett a cápa és közénk, így volt időm átkarolni Aaront, és elhúzni onnan, hogy mintha csak valami láthatatlan motorokkal mozogna indultam meg vissza a partfelé , ám a hullámok helyettem is beszéltek.-Miből gondoltad, hogy jó ötlet belenyúlni a szájába? Ez nem egy bálna!- kifelé indultam a vízből, majd odakint szembefordítottam magammal, vagy ha nem jött, akkor csak széttártam a karjaim. -Tudom, csak segíteni akartál neki. De vannak olyan dolgok, amikbe jobb nem belekezdeni, főleg nem puszta kézzel. A leharapott testrészeket a tenger sem növeszti vissza fiam.- magyaráztam, majd felsóhajtottam. Vágtam egy grimaszt, s beletúrtam hajamba. -Visszamegyünk, és ha még ott lesz, majd együtt megoldjuk. - nem mintha annyira akartam volna egy cápa pofájában turkálni, de a lelkesedését sem akartam lebombázni azzal, hogy egyből leüvöltöm a fejét, hogy még is hogyan jutott eszébe ilyen marhaságot csinálni, és majdnem felfalatni magát egy cápával!! Szóval inkább ha ő is benne volt, akkor már indultam is visszafelé, úszva, hogy meglessem ott vannak e még a cápák, s ha Aaron is jött utánam, akkor egyszerüen hagytam had ússzon mellettem. Az is nagy szó volt, hogy egyáltalán a vízbe hajlandó volt bejönni. Ha a cápák még ott voltak, akkor visszavezettem Aaront a szírthez, és ismét megalkottam azt a búrát ami alatt addig üldögéltünk. -Fektessünk le egy szabályt fiam! Ismételten! Amihez nem nyúlok, nem nyúlsz hozzá! A cápa szájába nem katatunk, mert leharapja a kezünk! Pont mint Fenrir Tyr kezét... szóval hagyd békén. - magyaráztam, miközben ráemeltem tekintetem. - Értékelem, hogy segíteni akartál neki, de ő nyilván úgy értelmezte, hogy betolakodtál a területére. - megtámaszkodtam a sziklaperemen, s közben a messzeséget figyeltem a különféle halakkal.
A cápák csodálatos élőlények. Kár, hogy apával nem kezdtük el korábban mindezt. Sajnálom, hogy kihagytam az miatt, mert valaki megakart ölni és ez miatt kerültem mindezt. Pedig kihagyni ilyesmit? Ez olyan klassz dolog. Bárcsak újra kezdhetnénk...bárcsak meg nem történté tehetnénk a balesetet. A halálomat. Akkor nap, mikor az autóbaleset megtörtént, akkor kellett volna szólni Doráról is és akkor talán megúsztam volna. Nem erről akartam lemondani, mert előbb vagy utóbb edzésbe merültünk volna. De nem olyan áron, nem úgy, ahogy elkezdtük. Hogy magamra hagyott volna csak úgy ott. Így aztán még többet akartam látni, tudni, tapasztalni. Akartam a tudást az élőlényekről, akartam a tudást a képességeim kiaknázásáról. Minden érdekelt és hajtott is. Aegir pedig meghallgatott. Bírni fogom-e az úszást? A tekintetem az övébe fúrtam, nyeltem egyet, hiszen az edzéseit is bírom, az úszással sem lesz nagy gond. Igaz, hogy nem ugyanaz a kettő, de jelenleg nem érdekelt. - Kibírom! - jelentettem ki határozottan, a kétségeim nem merültek fel bennem, nem aggódtam, hittem abban, hogy sikerül túljutnom minden akadályon, amit elém vág a rohadt élet. Az élet, amit elcsesztem és jobbá akarom tenni. Bármi áron? Legyen úgy! A hajába túrt, majd ahogy megszólalt, az arcomra úgy ült rá a boldogság. Megengedte! Visszamegyünk beljebb! Persze előadta a szabályokat, ha nem nyúl semmihez, én sem tegyem... aztán mellém érve a vállamra helyezte kezét. Utána fordultam és ahogy beljebb haladt, úgy mentem utána. Ha nem bírom, szóljak. Tudok a víz alatt levegő nélkül is lenni, ezt tudom. Régóta. Vigyázni fog rám. Ekkor néztem fel rá, majd bólintottam. - Persze. - nyilván nem a hitetlenkedésem szólt belőlem, sokkal inkább az előző szavakra reagáltam, aztán mikor a nyakig ért a víz, csak akkor szusszantam egyet és elmerültem, löktem magamon egyet, majd a lábaimra pillantottam. Mi lenne ha... ha nem is kellene úsznom, hanem békatalpaim lennének, vagy torpedó? Elvigyorodtam, majd koncentráltam az erősebb lökésre, hogy az úszásomat segítsem némi erővel. Aztán előre toltam magam, néhol megálltam és nézelődtem. A korallok, az apró színes halak is észrevettek és elúsztak, szétrebbentek. Megmosolyogtam a dolgot, aztán úsztam beljebb, néha a kezemet is használtam, de feleslegesnek bizonyult, hiszen adtam magamnak némi segítséget. Mintha mindig is a részem lett volna ez az egész, olyan könnyedén adtam magam alá a löketet, hogy gyorsabb legyek, mintha sima rendes úszást használnék. Olykor megálltam, hiszen Aegirt elvesztettem szem elől, de az oka az volt, hogy egyé vált a vizzel. Olyankor meg olyan volt, mintha magamra hagyott volna, hiszen nem láttam. Nem azt mondom, hogy féltem, de egyedül hagyni...tudom hogy nem hagyott magamra, csak nem láttam. Az egyik hal mellett elúszva megérintettem azt, majd ahogy eliszkolt, úgy nevettem fel a jeleneten. Nem szoktak hozzá, hogy “emberek” úszkáljanak körülöttük. Én is megijednék. Apa egy zátonyra telepedett fel, én körül úsztam azt, megérintettem, figyeltem, hogy mégis miből áll össze. Fájdalom hasított az elmémbe, ahogy emlékek rohamoztam meg, összeszorítottam a szemeimet, ahogy felbukkant az, hogy fegyvert fogtam rá. Ő meg lazán kezelte a helyzetet. A fegyver nem old meg semmit kölyök! Csak a baj van vele! Kalandra vágytál!! Hát akkor irány Dél! Semmi jó elrontója nem akarok lenni! Vezess!! Tombolj! A zátonyokra vigyázz!! Elfeküdt a függőágyára, aztán hagyta hadd vezessek. Fogalmam sem volt, miért pont délre kellett menni. Aztán Aegir mellé telepedtem, hogy a messzeséget figyeljem vele együtt. A magyarázatát őt figyelve hallgattam, majd a távolba néztem. Talán közelebb jönnek. Újra apát figyeltem, a fejemet is felé fordítottam, másodpercekig kitartott a figyelmem rá. Aztán elmosolyodtam. Jobb lett volna, ha akkor nyakon vágott volna, és megtanította volna mi a rend! Visszanéztem a közeledő állatra, megtermett jószág volt, nem tartott semmitől sem. Tátva maradt a szám is, ahogy figyeltem, a pulzusom kicsit megemelkedett. Igen. Féltem. De izgatott is voltam. A kettő egyvelege támadott meg, ahogy az állatot figyeltem, ahogy közelebb jött. Egy másik állat is felbukkant közben, amaz kisebb volt. De valami csillogott a szájában, valami... Valami...kampó. Egy pillanat alatt hagytam el a búrát mindenféle gondolkodás nélkül és közelítettem meg az állatot, hogy azt a valamit közelebbről is megnézzem a szájában. Veszélyes lehet és fájhat neki. Kiakartam szedni belőle, szartam arra, hogy veszélyes vadállat, hogy egy ragadozó és a prédája is lehetek. Segíteni akartam neki. Rajta. Nem szeretem, ha egy állat szenved. Megálltam előtte, megérintettem az “orra” elejét, majd a másikkal a szája felé közelítettem, hogy a fémet kioperáljam a szájából. Gyors művelet volt, nem akartam, hogy fájjon neki, nem nagy darabról volt szó, de ez is épp olyan kellemetlen lehet, mint egy fogfájás. De arra, nem számítottam, hogy ezért cserébe elkapja a karomat. Közben a nagyobb is közeledni kezdett... csak figyeltem az állatot amely rám harapott, lélegzet vissza folytva vártam hogy mi lesz a folytatás. Nem hallgattam Aegirre megint. De csak segíteni akartam. Egy újabb cápa érkezett, most már hárman voltak a közelemben. A cápa végül elengedett, mozdulatlanná váltam, hiszen méregettek, érezték a vérszagát... Azonban ha Aegir megakydályozott abban, hogy megközelítsem az állatot, akkor mellette maradtam, ha eltudott kapni hirtelen mozdulatomban, ha résen volt, ha feltűnt neki mit akarok tenni...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Jan. 23, 2023 9:53 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Megmutattam neki egy szeletet abból a világból, minek részese voltam. Abból, amihez tartoztam mindig is. Egoizmus ide vagy oda, de szerettem nézni a vizet, az élővilágát, s mindazt amit magával hordozta. Odalent a búra alatt minden másabb volt. Tökéletes, csendes, békés. A cápa érkezése után magyaráztam cseppet róla, s Aaron figyelt. Itta minden szavam. Megtartotta a búrát, s én hagytam neki. Nem vettem vissza. Jóleső érzés töltött el, miközben figyeltem, s meséltem neki a cápáról, s arról, hogy vannak nagyobb példányok is beljebb. -Igen. Mindent felfal. Rendszámtáblát, müanyag darabkákat, bármit. -bólintottam kérdésére még ültömben, majd pillanatok múlva már készen láttam arra az időt, hogy elmenjük pihenni, s süttessük a hasunkat, vagy együnk pár falatot, s felajánlottam azt is, hogy majd később visszamegyünk, s keresünk nagyobbakat, de túl lelkesnek bizonyult, s nem akart pihenni, én meg csak mentem kifelé, nyitva egy folyosót, amin keresztül kimehettünk szárazon, de Aaron nem tágított. Felvont szemöldökkel pillantottam felé ismételt kérdése hallatán -Úszni fogunk... Biztos bírni fogod? Ha megállunk akkor sincs semmi biztosíték, hogy útközben minden rendben lesz. – magyaráztam teljes testemmel felé fordulva, miközben karba fontam karjaim, s kérdővé vált tekintetem. Míg válaszát vártam, szívembe elégedettség költözött. Örültem, hogy jelen van, hogy kíváncsisága megcsillant, s ugyan azt a tüzet láttam felcsillanni szemeiben, ugyan azt a tudásvágyat, mit az elrablása előtt. Vettem egy nagyobb levegőt, majd beletúrtam hajamba. -Legyen hát! Visszamegyünk, de úsznod kell. Nem megyünk nagyon messze, de akadnak veszélyes halak errefelé. Ne érj hozzá semmihez, amihez én sem teszem! Ha azt mondom vigyázz, akkor vigyázol.- magyaráztam, miközben mellé léptem, majd érintettem meg vállát, s kezdtem el egyre beljebb menni, hogy aztán a végén szinte teljesen ellepjen a víz. -Ha nem bírod, ne macsóskodj, szólj bátran, és segítek! Ne feledd, kapsz levegőt a víz alatt. Nem fulladhatsz meg. De vigyázni fogok rád.- tettem hozzá felé fordulva, ha mellém érkezett, majd mikor indulásra készen állt kezdtem el úszni. Előbb rendes emberi tempóban, a hátamon úsztam, élvezve a napsütést, Sol csodás fénye alatt, majd váltam eggyé a vízzel, s ha kellett úgy segítettem Aaronnak, a könnyebb haladás érekében. Mikor megfelelő távolságban voltunk, akkor ismét alakot öltöttem, aztán egy zátonyra telepedtem, s létrehoztam körénk egy gömböt, már ha Aaron is csatlakozott mellém. Ha nem akkor csak figyeltem a messzeséget. De ha mellettem ült a gömb alatt, akkor halkan szólaltam meg. -Most pedig várunk. Nincsenek olyan messze, de türelmesnek kell lenni, no meg óvatosnak. Nagy fehér is lehet errefelé. Hatalmasak, penge éles fogakkal, váltakozó fogsorral.- magyaráztam, aztán csendben maradtam, majd emeltem a kezem, s a távolban lévő baljóslatú sziluett felé mutattam.-Talán közelebb jönnek.- tettem hozzá, továbbra is a halat figyelve.
A gömböt fent tartottam és a léket is befoltoztam. Egyszerűnek tűnt. Apa mellettem marad, vigyáz rám. De nem bízik meg bennem. Tudom, érzem. Megtartja a távolságot. Észrevettem. Én bizalmat szavaztam neki, de ezt nem kell viszonoznia. Azért vagyunk itt, hogy edzésbe lendüljek, azt kell tennem amit mond és ehhez bizalom kell. Csak úgy nem mennék be a vízbe se, ha nem tudnám azt róla, tényleg vigyáz rám. Pár nappal ezelőtt meg is halhattam volna, az sem érdekelte volna. Én szúrtam el, valahogy helyre hozom. Szavaira enyhén elnyíltak ajkaim. Két dolgot csináltam egyszerre. Megcsináltam! Tartottam és foltoztam! Sikerült! A boldog döbbenet az arcomra volt írva, ahogy figyeltem az öregebbet. Hát így látja! Meg tudtam csinálni! Megérintette a vállamat, majd közölte, hogy elégedett a fejlődésemmel. Felcsillantak a szemeim ezt hallva, hiszen ez egy fontos momentum az életben. Az életünkben. Az életemben! Aztán a távolba mutatott, a pillantásom követte azt, a mosolyom is előkerült és ott ragadt, ahogy figyeltem a mozgást. - Tigriscápa. - ismételtem el a szavait, ahogy figyeltem az állatot. Nálunk nincsenek. Védett faj. A testét csíkok és pötyök tarkították. - A tengerek szemetese...mindent. Az emberek kidobált hulladékát is megeszi? - kérdeztem, miközben az állatot figyeltem miképpen úszik tovább. Hallgattam Aegirt, figyeltem a cápát, megtartottam a gömböt. Aztán mikor meghallottam hogy beljebb is mehetünk legközelebb, vannak nagyobb példányok, csak felé kaptam a fejem. arcom és szemeim meglepettek voltak, még többet akartam tudni! - Megnézzük most? - tettem fel hirtelen a kérdést. Tudtam, hogy a bizalmába visszatérni idő, nem is akartam azonnal visszatérni oda. Ha soha nem lesz, nekem úgy is megfelel. Nem akarok visszatérni a mocsokba, nem akarok a mocskos úton járni. Felakarok emelkedni! De nem úgy részben hogy mindenkin áttaposok. Méltó leszek rá! Örül, hogy itt maradtam. Hogy eljöttem vele, hogy nem hagytam magára. Ő is megtette számtalanszor mindezt, megmondtam...visszafizetem és nem leszek adósa semmiért sem. Tudom, hogy nem azért segített ki és adta önmagát, mert azt később vissza kell fizetnem valamilyen mód. De most nekem is tennem kell valamit, azon túl, hogy az emlékeimet vissza szerezzük... visszapillantottam a cápa hűlt helyére, perifériámból láttam Aegirt felkelni. Menjünk lazítani...éhes... felkeltem magam is, hátrálva tettem meg a lépéseket kifelé. Ha kellett tartottam a búrát, ha Aegir magához vette, akkor eleresztettem. Amíg le nem engedte azt, addig figyeltem a távolban az állatot. Később vissza mehetünk. - Nem mehetnénk most vissza? Beljebb? Hogy közelebbről megnézzük őket? - pillantottam a kérdések végén apára, majd felé fordultam teljes testtel. - Később is pihenhetünk. Még tudok figyelni. Később eszünk. Megakarom ismerni a világodat! A világunkat! Kérlek! - nem voltam erőszakos, vagy épp akaratos, sokkal inkább kérés volt mindez. Tényleg bírtam még és más sem járt a fejemben...mondjuk szökni, vagy ellene menni. Ezekről már letettem. Van jobb célom is, azon túl, hogy bosszantsam őt. Különben is igaza van... egyformák vagyunk az érzelmeink terén. Akaratosság, erő, dac, makacsság, harag, keserűség... mind mind uraljuk ugyanazon erős érzelmeket. Leginkább a haragunk egyező.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Jan. 19, 2023 8:23 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Elterelés. Olyan dolog, mellyel szinte mindent meg lehet oldani, legalàbb is egy ideig. A jàték sem volt tisztán játék, hisz gyakorolta a több helyre való figyelêst, s azt, még is hogyan koncentráljon hosszabb ideig egy adott pontra. A gömbök suhantak, mintha csak vizibombák lettek volna, törve utat maguknak, én pedig élveztem a játékot, hogy egy kicsit másabb lehetek, nem pedig a hajcsár, a követeléseivel. Igaz, nem láttam bele Aaron fejébe, de azt anélkül is gondoltam, hogy olykor a pokol legmélyebb bugyraira kíván, mikor elvárom, egyszerre több dologra figyeljen oda. Szóval a vízben mutattam neki valami ujdonságot. Valamit, amit addig nem tapasztalhatott, s szép lassan elkezdett körbe ölelni minket a víz, majd az egészet átadtam neki, mit készségesen elvállalt, s megtartotta. Igaz, elsőre lett rajta egy lék, de ügyesen eltüntette, s nem fulladt kudarcba a próbálkozása. Pozitív élményt akartam szerezni neki. Valami olyat, ami talàn képes lesz űberelni legalább is némi időre a rémálmokat. Beszéltem, elmondtam mindazt, amiről úgy éreztem tudnia érdemes. Mellette maradok, vigyázok rá, és ott leszek ha kellek. Azt hiszem, pár hete ezt így nem jelentettem volna ki, hisz haragom, mit felszított, sokkal jobban a hatalmába kerített. Elsőre csak a vizet figyeltem, majd rá emeltem tekintetem. Ha te nem is bízol meg bennem, én benned igen. Leszegtem fejem, a fövenyt fixírozva. Szégyelnem kellett volna, hogy igaza volt. A bizalmam még messze sem látszódott a horizonton. De bízni akartam. Ismét. Bízni, és remélni, hogy többet nem történik ilyesmi. Nem tudtam mit mondhatnék. Mi lenne a tökéletes, és miként lehetne úgy megfogalmazni, hogy ne bántsam meg. Nem akartam bántani, sem szavakkal, sem pedig tettekkel. -Tudod Aaron, meglehet ez sz ujdonság varázsa, de egyszerre több dolgot csináltál... Tartottad a búrát, s közben befoltoztad.- elmosolyodtam, s finoman megérintett vállát.- Elégedett vagyok a fejlődéseddel Fiam! - mosolyom kitartott, aztán a távolba mutattam. Egy zöldes sziluett tűnt elő a távolban, majd úszott közelebb. Kicsi volt még, talán pár éves lehetett csupán. Figyeltem miképpen úszik tova a távolban, nyugodtan, csukott álkapoccsal, békésen. -Az ott egy Tigriscápa... Felénk nem látni ilyeneket. A tengerek szemetese is lehetne, mert mindent felzabàl.- magyaráztam csendesen. -Védett fajnak tekintik...- tettem hozzá. Legközelebb bentebb is mehetünk ha készen állsz rá. Akadnak nagyobb példányok is. Akadnak 5 méteres példányok is. -magyaràztam, bár ha esetleg nem érdekelné, akkor nem mondanék róluk semmit, csak csendben figyelném a tàvolodó porcost, a borotvaéles fogakkal. Szerettem figyelni ezen lényeket. Oly csodálatosnak találtam mindegyiket, kik a vizeinkben éltek. Bár abban biztos voltam, hogy sem kalmárt, sem polipot nem akartam a közelben látni. Még nem, hisz nem álltam készen. -A bizalomhoz kell egy kis idő a részemről. Remélem megérted. - elhallgattam. Nem csak miatta kellett az idő, hanem saját magam miatt is. Szükségem volt rá, hogy tudjam számithatok rá bármikor. Hogy számíthatok arra, mindent elmond nekem, és nem lesznek többé kegyetlen következményeket maguk után vonszoló titkok. Csalódtam saját magamban, és benne is, s ezt helyrehozni, nem két perc lesz, sem pedig 2 hét. -Örülök, hogy végül eljöttél velem Fiam... Hálás vagyok, amiért nem hagytál magamra. - talán a tudta nélkül vezetett rá arra, hol is van a helyem. Talán a tudta nélkül nyitotta fel a szemem. Vettem egy nagyobb levegőt, majd lassanként elkezdtem felkelni a helyemről. -Gyere... Ideje lazítani egy kicsit. Nem vagy éhes? -akár igen volt a válasz, akár nem, hát megindultam kifelé a búra alól, hogy aztán a part felé vezessenek lépteim a vízfal mellett, végig, s ha Aaron is jött, akkor csak akkor engedtem összeérni a vizet, míg mindketten kiértünk a partra. -Később visszamehetünk még ha szeretnél...
A labdák a levegőben álltak össze és csak vártak a megfelelő pillanatra, még elég béna vagyok úgy érzem, főleg ez a két kezes módszer...de hát nah, valahol el kell kezdeni. Különben meg csak szórakozok. Komolyabban is tudnám venni a dolgokat, de most úgy érzem hogy totál felesleges olyan komolynak lenni, mint egy katonának. Most lehetek önmagam. Mellette lehetek igazán felszabadult. Ő nem fog megszólni érte. A támadást megkezdtem, de a tengeristen figyelt és átvette tőlem a labdák egy két darabját, hogy azok rajtam essenek szét. Ő is kapott belőlük, egy biztos simán elment mellette. Nem lényeges. Pár másodpercig vártam a következő támadást, aztán érkezett is, de én sem voltam ám lusta disznó. Egy alakulót úgy küldtem rá, hogy felé sietve összeállt és placcsant szét rajta. Kellemes érzés volt ez a fajta szórakozás. Nem bosszúból állt és nem is arról szólt. Aztán megállított. Nem volt részemről ellenkezés, nem volt az, hogy nah még egyet. Leálltam és ráfigyeltem. Mutatni akart valamit és már kezdődött is. Szájtátva figyeltem a fölénk terülő vizet, mely gömb formát alkotott. Mintha egy akváriumban lennénk. Mintha mi magunk kerültünk volna egy irtó nagy buborékba. Újra rápillantottam. Figyeltem szavaira, hogy bármikor számíthatok rá, bármerre is sodorjon az élet, majd ahogy letelepedett, hát úgy ültem le magam is vele szembe. Őt figyeltem, meg néha a mellettünk el úszkáló halakat. Az egyik beleesett az ölembe, nem voltam rest hamar visszadobni oldalra a vízbe. Ott az élőhelye. A kezeimet az ölembe helyeztem, hallgattam őt. Nem állhatunk meg az edzésekben. Tovább kell folytatnunk. Hogy minden jobb legyen. A kezébe fogott kagylón időzött el a figyelmem, majd ahogy megszólalt újra, hogy képes lennék-e megtartani a gömböt magunk körül, új figyeltem vissza rá és szólaltam is meg. - Képes! - feleltem rá azonnal magabiztosan, nem volt bennem kétely, vagy félelem. Ha kételkedni kezdenék, vagy meginognák egy pillanatra is akár, akkor mindennek vége! A tekintetem is tele volt vággyal a tudásért, azért, hogy fejlődjek hogy ne legyen vissza esés! Akartam a tudást, amit átakart adni. A szemeibe bámultam, készen álltam. Nyugodt és kiegyensúlyozott voltam kívül és belül egyaránt. Ott voltam fejben, nem moccantam, nem mozdult a kezem sem. Rá figyeltem, a gömbre, hiszen láttam korábban. Tudom, érzem. Ha eleresztette a gömböt, hát az a helyén maradt. Nem kezdett el zsugorodni, nem kezdett el hullámzani, nem vibrált, egyhelyben volt. Csupán egy apró rés volt, ahol folyni kezdett a víz, de időben észrevettem és “befoltoztam”. És a folytatás is ment. A beszéd, nem inogtam meg tőle. Egy cseppet sem. - Te is számíthatsz rám...szeretném ha jobb és jobb lehetne a kapcsolatunk. Ha te nem is bízol meg bennem, én benned igen. Mint apában, mint istenben. - lehunytam a szemem, majd lehajtottam a fejemet is. Meghajoltam előtte. A szavaim őszinték voltak, hiszen mit ferdítsem a valóságot? Nem lenne okom a hazugságot mondani felé. A gömb körülöttünk fixen kitartott és nem engedett szét. Ha átakarta venni, hát nem kapta vissza. Erőszakkal kellett visszavennie. Nem akartam hogy kárba menjen a tanítása, tudom hogy képes vagyok rá. Most megmutatom!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Jan. 16, 2023 5:32 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Játék, amely felszabadít. Játék, amely kitörli az elmét, s mely új dimenziókat nyit meg. Képzeletedben bárki lehetsz aki csak szeretnél. Multimiliárdos jelmezes fazon, vagy éppen Isteneket megszégyenítő erejű szuperhős. Bárki lehetsz egy játék során, ám amit műveltünk, nem az volt. Talán neki fel sem tűnt, de nem csupán játék volt. Gyakorlás ha úgy tetszik. Nem is azok a fránya gömbök jelentik a lényeget, hanem sokkal inkább az elme felszabadulása a terhek alól. Nincs Dora... Nincs rémálom. Nincs menekülés senki elől. Nem létezett más, csak az itt és csak a most. Releváns lett minden, ahogy az is, hogy be akartam csalni a vízbe. Azt akartam, hogy érezze. Hogy újfent teljesen benne legyen, hátha a víz segít majd az elme kitisztításában. Erőszakkal nem akartam belevinni, szóval maradt a szórakozás. Szóval rohantam előle a vízbe, jàtékosan elterülve mikor eltalált egy golyóbissal, s majd míg ő rohant, már dobtam felé a következőt aztán keltem fel, s felvont szöldökkel figyeltem miképpen állt meg velem szeben, s való igaz tudtam mire készül, de a nem állítottam meg. Legalàbb is az elején nem. Szóval mikor megindultak felém a labdák, egy apró mozdulattal átvettem párat, majd ráküldtem a támadómra, jelen esetben fiamra, s míg az egyikfele engem sorozott meg hàtulról, addig a többi bizony felé tartott, s ha jól sikerült minden, akkor mind a ketten csuron vizessen állhattunk ott egy darabig, ám akkor sem állt meg semmi. Belevetettem magam a vízbe, majd kicsit rávolabb löktem magam, aztán feljőve felé irányítottam egy gömböt, mint a vizilabdában szokás, belevetgdve a vízbe, aztán kisöpörtem arcomból a vizet, s keltem fel, készen állva az esetleg érkező gömbökre. Kicsit jobban belegondolva, ez nem csak neki, de nekem is kellett. Elfelejteni a gondokat, s mindazt, mi körbevett. Felejteni igaz nem tudtam, de elnyomni a rosszat, s egy pillanatra, hogy mindig ugrásra készen àlljak, elfeledni. Csak a játéknak élni. Azért fejben is ott voltam, s annyira bentre nem csaltam. Fokozatosság. Szóval körülbelül derékig voltunk a vízben, mikor odacsobbantam mellé, megállítottam. Kellő távolban voltunk, hogy senki se láthasson meg minket. -Mutatok valamit. - elengedtem, aztán a víz lassan elkezdett szétnyilni körülöttünk, s mi ott álltunk a nedves fövenyben, miközben a víz lassan, mint egy burok, körbevett minket. A halak elsőre bátortalanul úszkáltak körbe. Olyan volt, mint egy hatalmas akvárium. -Tudod Fiam, bármit is teszel, bárhová sodor el az élet majd, tudnod kell, hogy mindig számíthatsz rám... Még akkor is, ha olykor mást vágok a fejedhez első haragomban.- letelepedtem, s ha ő is, akkor úgy laposodott el felettünk a víz, ám még mindig nem ért el minket.-Sokat fejlődtél amióta itt vagyunk, de nem adhatunk megàlljt. Tovàbb kell hajtani, hogy kitisztulhasson a fejed...no meg az enyém is...-elhallgattam, majd felvettem egy kagylót, s alaposan megnéztem magamnak. -Vajon képes lennél megtartani ezt a gömböt amiben most vagyunk?-emeltem rá tekintetem, cinkos mosollyal képemen.- Ha nem, akkor az frissítő zuhany lesz.
17 és fél évig sehol sem volt, kiesett 5 hónap a fejemből melyet együtt töltöttünk, azonban most bekeményít. Szemet forgattam újabb szavaira, feleslegesen dumál nekem erről. Nem azért mert szándékomban állna megszegni bármit is... egyszerűen nem is tudom. Csak mert mond valamit, azt azonnal teljesítenem kell? Nonszensz! Aprót sóhajtottam, nem hiszem hogy bármilyen választ fogadna erre, szóval kussoltam. Maradjunk az edzésnél és annál hogy egyszerre sokat kér és hirtelen. Szavaira csak mérges tekintetet kapott. Vannak elvárásai...az addig oké! Mindenkinek van a másik irányába, de az ég szerelmére! Négy felé figyelni? Kettőre is nagy figyelem kell, hát még a négy felé... lehetetlen ezt ilyen gyorsan feltérképezni, hogy menjen is hibátlanul. De nem adtam fel, az első hiba után a másodikkal is próbálkoztam másik pózzal, ám egy gömbbel telibe találtam amivel fel is döntöttem a lábáról. Nem erre számítottam, meg ő sem ezek szerint, hiszen meglepődött. Ahogy én is, az meg hogy ellentámadásba lendült, vigyor ült a képemre a találata után. Figyeltem miképp kell fel és fogja menekülőre a víz irányába. Felé fordultam, az ő gömbjére a sajátomat küldtem, a kettő egymásnak feszülve pukkant szét. Szerintem meg sem vártam hogy amaz szétdurranjon, küldtem rá a következőt, telibe találta apámat, egy kiáltással terült bele a vízbe. Önelégült mosollyal figyeltem a fekvő pózt, felegyenesedtem, hiszen megvan erre is a megfelelő póz, hogy a megfelelő helyre és időben küldjek labdát. Erre már rájöttem, szóval egy újabbat küldtem felé, sokkal gyorsabbat, mint az eddigiek voltak. Akkor kelt fel és akkor léptem odébb, hogy az övé ne találjon telibe. A vízbe akart csalogatni. Hát megkapta, hiszen sietve, szinte már futva lódultam meg bele, hogy szembe találjon előtte 2 méterre. A mosolyom széles volt, ahogy a tekintetem is csillogott. Nem tudom, olyan érzés volt, mintha felszabadultam volna minden súly és teher alól. Két kezemet előre toltam, a tenyereim Aegir felé, néma koncentráció, a tekintetem ide oda cikázott Aegir háta mögött kicsit feljebb. Cinkos mosoly húzódott a képemre. Aegir háta mögött összesen hat nagyobb golyó készülődött össze egész gyorsan. Úgy tűnik a kellő motiváció meghozta a gyümölcsét! Nem is akárhogyan! Ha hátra nézett, akkor láthatta is, ha nem, akkor csak megérzi mindjárt! - Össztűz! - kiáltottam el magam, majd a gömbök záporként találták telibe ha nem figyelte vagy nem védekezett. Azt hiszem ez a koncentráció két nap alatt majdnemhogy csak meghozta a gyümölcsét. Igaz egyhelyre kellett csak figyelni, de már ez is több, mint a semmi!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Jan. 15, 2023 6:09 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Határozottan feleltem kérdéseire, s pillanatnyi ideig sem gondolkodtam. Megvolt a tervem szinte mindenre, s tudtam mikor kell lépnem, mikor kell azt mondanom, elértünk egy határt, amin egyikünk sem akar átmenni, annak érdekében, hogy egyikünk se akarjon lelépni. Legalább is én ne akarjak. Magára hagyni, cserben, egymagára, vissza se nézni, miközben a tenger közelébe egyre jobban éreztem annak a csodás messzeségnek a hívását, mi arra ösztökélt, hogy tovább haladjak, s meg se álljak egy következő megállóig, ahol friss kalandok várnának. De nem mehettem el. Odakötött a szívem, a lelkem, a szerelmem, az életem, amit már oly' régóta akartam, hogy minden porcikám azért sikoltott. -Azért, mert Én azt mondtam! AZ lesz, amit kértem, s akkor amikor kértem. Ellenvetést nem fogadok el. - komolyan csengtek szavaim, s tekintetem is az volt. Úgy éreztem ezt tisztáznom kellett vele. Aztán mutattam, mit várok el tőle, ami persze előre nem jött létre, de nem adtam fel a dolgot, s reméltem ő sem fogja. -Az is lehetnék, de egy Isten vagyok. Vannak elvárásaim. - feleltem kihúzva magam, határozott hangon, aztán elmosolyodtam. Komolyan gondoltam minden egyes szót. Aztán nekikezdett a feladatnak, próbálkozott, én meg csak kitartott kézzel álltam, és vártam még is mi fog belőle kikerülni. Némi idővel később, egy gömb talált telibe. -Hééé!! - csattantam fel, s mivel váratlanul ért az egész, ezért elterültem a földön, majd a következő pillanatban már készítettem a gömböt, s nekivágtam egy váratlan pillanatban, majd menekülőre fogtam a víz felé miután feltápászkodtam. -Ez a tiéd!- azzal dobtam még egyet az irányába, majd futottam tovább, s igyekeztem úgy fordulni, hogyha esetleg visszadobna egyet, a z vagy ne találjon el, vagy ne zuhanjak el túlságosan. Ám ha eltalált, hát magam sem tudtam miért, de háttal zuhantam a vízbe, széttárt karokkal, kiáltottam egyet, majd kikelve onnan, kiráztam a hajamból a vizet, majd készítettem egy másik gömböt, és felé dobtam. -Gyere!! Vagy gyáva vagy?! Nem mersz megdobni? -villantottam egy mosolyt felé, s egyre szélesebb lett az. Várakoztam, majd ha dobott egyet, igyekeztem elhajolni az útjából. Valamiért úgy éreztem, nekem játszanom kell. Menni a játékos fejem után, hisz rég nem játszottam senkivel sem. Utoljára talán Kat volt az, akivel játszottunk a vízparton. A fiaimmal nem tehettem meg a kellő időben, ám lehet hogy ez még lazításnak is kellemes lehetett, és kiengedhette a gőzt.
A szabályokat mindig is utáltam. Azok azért vannak, hogy megszegjük őket, vagy módosítsunk rajtuk. Nem pedig hogy be legyenek tartva. Így éltem mindig is ezzel, de most más utakat élünk, szigorúság került az életembe nem is olyan régen. Hogy szükséges-e ez? Nem tudom mennyivel lesz így könnyebb, hogy ugráljak, ahogy más fütyül. Mindig a magam szabályait követtem, amik nem is szabályok voltak, hanem életút. Erre jön Aegir, aki betartotta az én szabályaimat, elviselte a baromságaimat és most fordul a kocka. Miért is? Mert nem szoltam Doráról, mert a szemük láttára haltam meg, vagy mert rosszabb vagyok, mint ezelőtt 2 hónapja. Most meg? A szabályok amiket apa állít fel...amíg nem vagyok tisztában a korlátaimmal, addig az van és úgy és akkor amit az isten mond. A szemei felvillantak, a tekintetem enyhült irányába. Ha pihenni kell., akkor pihenni fogok. - Mert gondolod, ha ezek eddig sem működtek, akkor majd mostantól fognak? - halk kérdés volt csupán, bár nem elleneztem a dolgot. Tudom! Szükséges a fejmosás, a szabályok betartása és azok követése, különben szétszórt leszek. Meg újra visszatérek arra az útra, ahol a kiszegélyezett halál vár. Elkell kerülnöm. Nem akarok meghalni! Élni akarok! A családommal. Ha mindez kell az életben maradásomhoz, akkor legyen! Nehéz lesz ezt most tudom! Főleg az, hogy türelem kell mindenhez. Hosszú út vár még. De én azt hiszem felkészültem. Igaza van. Ha türelmesen lépdelek, akkor eljutok egy szintre, ha viszont türelmetlenül kettőt akarok a lépcsőfokokon meglépni, hogy előbb felérjek, akkor abból pofára esés lesz csak. Nézzük így a dolgokat, rendben. Nem akarok pofára esni. A gömb a kezemben maradt, ahogy az elkapott bot is, csak azt leeresztettem a lábam mellé. A gömb a kezemből “elmenni” látszott, meglepve néztem a vízformára, majd Aegirre. Nem értettem a feladatot, leeresztettem a kezem. Értetlenül néztem rá, fejet ingattam lassan... még az ajkam is elnyílt egy mi van aprócska hangfoszlány elhagyásával. Vegyem el...hallgattam a magyarázatot, amit elvárt tőlem. Ne hagyjam, hogy elvegye, de közben töltsek még bele, nagyobbítsam meg... egy kagyló is bele került, aminek nem szabad kiesnie belőle. Tényleg értetlenül figyeltem őt a továbbiakban, így az eddig összetartott gömb szétplaccsant. Túl sok az információ, túl sokat kér tőlem egyszerre. Sok dologra kell koncentrálnom, ami hirtelen csak úgy légből kapottan nem megy. Újabb műveletet akart. Egy gömböt, ami az ő kezébe kerül... megtartani. - Túl sokat kérsz egyszerre! Mi vagy te? Hajcsár?! - morogtam elégedettlenül, miközben felé fordultam, szusszantam, felé tartottam szabad kezem tenyerét - mintha tényleg pacsit osztanék - majd a víz gyűlni kezdett. De nem apa tenyerébe, hanem a sajátoméba, így abba hagytam és újra próbálkoztam. Sikertelen volt, ugyanazt az eredményt értem el. Szusszanva engedtem le a kezem, elengedtem a botot, ami a vizes homokba bele is esett. Megvakartam a homlokom, a fejemet simitottam meg. Aztán két kézzel próbálkoztam, felemeltem mindkét kezem, tenyereim Aegir felé, nem a saját kezeimre figyeltem, hanem az öregére, de csak annyit értem el, hogy egy vízgömb készült el gyorsában és meglódulva a víztől találta el őt. Mint egy támadás. Leeresztettem a karjaim, majd elhúztam a szám. - Hupsz! - csúszott ki végül.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Jan. 15, 2023 7:39 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
]
Aaron && Aegir
Összpontosítás, odafigyelés, és türelem. Fontos volt mind ahány, s ismételgethetném napestig ezeket. Elmondani újra, és újra, míg a végén az egész nem lesz majd több pusztán szavaknál. Nem akartam elérni azt a végletet. Sokkal inkább akartam, hogy ezek jelentsenek is valamit. Legyen az egész valami olyasmi, amit magával akar vinni, s nem tehernek érzi a tanító szót. Hosszú lesz az idő, mit eltöltünk majd mindezek gyakorlásával, s hosszú lesz az is, mit a betartással. Persze papoltam neki az önuralomról, és a harag fékentartásáról, de mindketten tudjuk, hogy magam is elvesztem olykor az eszem, s nem marad más, csak a fékezhetetlennek látszó harag. Figyeltem minden mozdulatát, miképpen próbálkozik a gömbökkel, s végül veszíti el a kontrolt, hisz megesik, hogy nem hallgat az intő szóra. A pihenés fontos, mind az elmének, mind a testnek hatalmas szüksége van rá, ám midőn fiatal, így hajlamos elfeledni fontosságát. -Amíg nem vagy tisztában a korlátaiddal, fontos követned párat. Amit mondok az úgy van, és akkor amikor mondom! Nem mint apád, hanem mind Isten mondom!- lélektükreim felvillantak miközben ráemeltem tekintetem. -Ha pihenésre szólítalak fel, pihenni fogsz amíg nem szólok újra... -elhallgattam, aztán jöhetett a fadarab, a tovàbbi magyaràzattal, a mozdulattal, melyet Isteni erőm nélkül hajtottam végre, majd felvéve azt újabb magyarázattal tettem le elé, majd telepedtem le mellé. -Mennifog, csak adj időt magadnak. Ne akard, hogy minden egy csettintés alatt megoldódjon, mert abból semmi jó nem származhat.- magyaráztam továbbra is ott ülve, még akkor is, mikor ő felemelt egy gömböt. Hamar ment, s stabilnak bizonyult. Elégedett voltam, s így következhetett a következőszint. Pillanatok leforgása alatt vettem el tőle a gömböt, majd osztottam két felé. -Vedd el!- utasítottam, s vártam. Ha sikerült neki elsőre elvenni, akkor nyugodtan ültem ott tovább, de nem adtam jelét elégedettségemnek. Pusztán ha még egyben voltak, visszaszereztem a gömböt. -Próbálj meg ellenéllni. Próbáld meg nem elengedni, mintha csak az életed múlna rajta. Kapaszkodni belé, mint egy gondolatba, s közben hagyd, hogy növekedjen. -magyaràztam, aztàn felszedtem egy kagylódarabkát a homokból, s beleejtettem a gömbbe.- ott kell maradnia. Nem eshet ki belőle. Akár egy labda, amiben olyan kis vackok vannak. Odabent a gömb belselyében apró örvényt hoztam létre, minek tetején ott lebegett a kagyló. Ha nem sikerült a mutatvány, akkor a gömböt eloszlattam, majd ismét megszólaltam. -Együtt! Újra!- felé tartottam a tenyerem. - Nyujtsd ki a kezed az enyém felé, mintha egy pacsit akarnál adni...de képzeld el, hogy összekapcsolódik az akarat. És a te tenyered helyett... Az enyémben teremtődik a gömb. Nem fogom megtartani. Az a te feladatod.- vártam, figyeltem, de nem segítettem.
Az öregem dicséretére és szavaira aprón elmosolyodtam. Sikerült a két gömb némi koncentrációval és haragot sem kellett előszednem semmiért sem. Ment, ahogy azt elvárta. Mert tudta, hitt bennem! Nekem is hinnem kell és mindenre képes leszek. De ha a düh irányít, annak csúnya vége lehet. Igaza van! Mindenképp meg kell tanulnom az önuralmat, hiszen csak nagyobb bajok lesznek, ha az nincs meg. Újabb gömböket akartam készíteni, mert hittem hogy menni fog. De bele vontam olyat is, amit nem kellett volna és rettegni kezdtem. Az elmémet uralta, azt hitte, hogy jelen van a kínzóm és három gömböt alakítottam. Rossz húzás, a félelem is rossz útmutatást ad. De még milyent. Főleg mikor megindultam ki a partra és ott rogytam térdre. Aegir utánam jött, leellenőrzött, jól voltam kívül, ám a lelkivilágom még nem az igazi. Megdörgölte a fejem, majd mellém telepedett. Mély levegőt vettem, kifújtam, a lábaimat figyeltem. Aztán megszólalt. Így ráemeltem a kékjeimet. Tényleg nem kellene egy olyan ellen harcolnom, aki már meghalt. Nincs miért viaskodnom már vele. Ő a múlté. Jól mondja. Hülye voltam! Ő már senki, nincs, fel kell rajta emelkednem, hogy túl legyek rajta. Figyeltem ahogy felkelt mellőlem, aztán egy botot ragadott meg. A mozdulatait követtem, nem akartam elterelni mással a gondolataimat. Nem akartam megint a gödörben lenni. De ő ismét kihúzott ebből a hangjával és azzal a mozdulattal, amivel eltörte a vastag botot. Felemeltem a fejem jobban, mérgesen néztem, de a haragom sehol sem volt. Egyszerűen csak a mozdulat és a törés. Hogy csinálta? Jó, oké. Isten meg minden... - Szabály? Minek kell? - figyeltem az elém helyezett darabot, figyeltem a törés helyét...Armeni is megtudja csinálni. Ezt? Egy ütéssel? Ez azért fáj nah...ő megtudja...én meg? Lehet nem tudnám, de lehet hogy a félisteni erőmmel igen. De ezt az mentesen kellene, nem? Észleltem ahogy mellém telepedett, aztán újra megszólalt. Engedni, hogy segítséget kapjak. A bot darabjáról le sem vettem a pillantásom, ott bent égett bennem mindaz, amit mondott. A lelkemig hatolt. Azt hiszem ez tart már csak a felszínen és az, hogy tovább kell lépnem, mert várnak rám! Erőssé válni, akarni mindent, amivel kezelni tudom és nem rá gondolni. Nincs több lehetőségem így elszalasztani sem akarom! Nem panaszkodok, hisz ezt én választottam félig... nem. Én akartam az edzést. Én akartam, hogy Aegir magával vigyen mindenhová, az edzésekre. Tibetbe, a szerzetesekhez. Nem erőszakolt rám semmit, hiszen mindent én akartam. Ő is, rajtam akart segíteni, szóval most, hogy itt vagyunk, nincs több hátráltató tényező. Egy nagyobb lendülettel álltam fel, közben a botot is megragadtam magam előtt, azzal sétáltam be a vízbe térdig. Figyeltem a messzeséget, elfelejtettem a seggfejt, kirugdaltam a gondolataimból, majd egy nagy lendülettel a kezemben tartott botot eldobtam bele a vízbe. Finoman nyújtottam fel a kezem a magasba, majd a tenger is csápként nyújtózkodott fel és ragadta meg a botot a levegőben. A másik kezem pedig oldalra tartva már indult is a gömbgyártás bele. - Ha ez megy...az örvény is egy sétagalopp lesz. - mormogtam, ajkaimon apró vigyor, majd apró mozdulat a feltartott kezemmel, a víz a messzeségben felém dobta el a botot, amit röptében kaptam el, csak kicsit nyújtóznom kellett érte. A gömb addig a helyén maradt a tenyeremben. Megingathatatlan volt, akárcsak én! - Igazad van. Megint. - pillantottam hátra az öregemre, tekintetemben ott ült a végtelen elhatározás, az akarat. A végtelennek tűnő tudásvágy égett bennem. Határozottság. Akaratosság. Félelem nélkül. Harag...nos...majd azt is elnyomom sikeresen és azzal sem lesz több gond. - Nincs több fék! Nincs több hátra arc! Megyek előre! - mert csak előre haladva jutunk el a célunkig és jelenleg még messze vagyunk attól a pontig. Így Axelnél is jobb leszek. Nem akarok örök második lenni, nem akarok az örök tizenegyedik lenni. Én, én vagyok! Túlszárnyalom a tegnapi önmagamat!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Jan. 13, 2023 2:19 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Nem hagytam hogy elmenjen, és abbahagyja a gyakorlást, csak azért, mert valami nem ment az első pillanat alatt. Visszatartottam, hisz úgy éreztem, ha hagyom eloldalogni, akkor jó darabig bízvást nem tudom rávenni arra, hogy ismét a víz közelébe jöjjön. Így is nagy szó volt, hogy addig bement ameddig. Főleg úgy, hogy az incidens előtt simán belevetette magát, s megmentettük a bálnát, úsztunk a kardszárnyuakkal… erre meg… könyörögni, vagy éppen becipelni kell ahhoz, hogy bemenjen. Rá kellett hát vezetnem magam, hogy megtaláljam a megfelelő ösztönzést a számára. Figyeltem miképpen próbálgatja a feladatot, mi elsőre kicsit lassabban akart összejönni, de még is ott ékeskedett a tenyereiben az egy-egy gömb, én meg elégedett mosollyal arcomon szemléltem. Ha a koncentrálás ennyire megy, akkor talán idővel majd úgy is menni fog, és a nyugalom is a felszínen képes maradni, s a harag nem temeti maga alá. Kezelni kell. Odafigyelni, betartani a szabályokat, amikből akadt pár, de szándékomban állt még többet bevezetni, ha a helyzet úgy kívánja. Mikor belerogyott a vízbe, nem kaptam utána, csak figyeltem elégedett arcát, de nem kezdtem el tapsikolni, csak felvontam szemöldököm, s úgy figyeltem továbbra is karba font karokkal. - Megy ez! És „meglepő” módon, a harag sem kellett hozzá. Meg kell tanulnod anélkül is odacsapni. Anélkül is birtokában lenni az erődnek. Nem szabad, hogy a düh irányítson, mert annak csúnya vége lesz. - magyaráztam, míg pihent egy keveset elmerülve nyakig a vízben. A következő próbálkozásnál is figyeltem az egyre növekvő gömböket, összeszaladt szemöldökkel, a gyorsaságot ahogy egy teljes egésszé álltak össze egy-egy kezében. Káprázatos látvány volt, s talán magam sem csinálhattam volna jobban, de a remegése, és a harmadik labda arra késztetett, hogy ugrásra készen álljak, s ha elakarna szabadulni a mindenség, akkor kellő pillanatban közbetudjak avatkozni. Nem volt rá szükség, hisz minden visszatért az ő számára kijelölt helyre, én pedig figyeltem miként kezdett el kifelé menni a vízből pánikolva, mit szinte harapni lehetett a levegőben. Elsőre nem mentem utána azonnal, csak pár pillanattal később, mikor már kint volt a parton. Kicsit megszaporáztam lépteim, majd mikor a homokba zuhant, letérdeltem mellé, ellenőriztem mindent… a szívét, a légzését, majd vettem egy nagyobb levegőt, beletúrtam hajamba, arcomon simítottam végig, majd megdörgöltem fejét. -Pihenj kicsit! - letelepedtem mellé, aztán a víz felé fordultam.- Felejtsd el őt! Ne olyan ellen akarj harcolni, ami már nincs. Egy vízgömbbel, nem tudod megvédeni magad. Ahhoz valami többre van szükséged, de ott még nem tartunk. Ne hívd elő. Hagyd, hogy az elméd eltemesse, s többet ne akard előhozni. - mormogtam. Úgy éreztem, nem érdemli meg azt, hogy emlékezzenek rá, hisz a gondolatától is felment benne ma pumpa. Lassan felkeltem, a víz közelébe mentem, majd felvettem a földről egy vastagabb fadarabot, mit kisodort a tenger, tettem vele pár mozdulatot, majd beleszúrtam a homokba, hogy stabilan megálljon, akár egy cölöp. - Ott rejtőzik benned az erő, mit majd előhívunk, türelemmel, kitartással, és rengeteg szabállyal. - emeltem Aaronra tekintetem, majd előre toltam jobbomat, finoman érintve meg az oszlopot a tenyerem egy részével, aztán kicsit gyorsabban ismételtem meg a mozdulatot, majd a következő már erősebben ért célba, s a a fa hangosan reccsenve tört el azon a ponton ahol megütöttem, s jóval távolabb tőlem ért földet. Odaléptem érte, felvettem, majd Aaron lába elé tettem. -Ezt Armeni is megtudja csinálni… rendesen eljársz az edzésekre, és olyan dolgokat tanulhatsz, miről más csak álmodni mer… vagy még azt sem. - visszaültem mellé, aztán megtámasztottam magam, majd elterültem teljesen a homokban, kezeimet összekulcsolva fejem alatt. - Engedned kell, hogy segítsenek…
Nem engedi, hogy meglépjek a feladat elől, mert úgy gondolom túlmutat rajtam. Pedig nem, csak a kitartásommal van probléma, ha felhúznak. Visszafordított a víz irányába, így a haragvó tekintetem másfelé kúszott. Vissza a víz felszínére. Nem fog elsőre sikerülni, de az nem azt jelenti, hogy feladhatom. Mintha felakarnám adni, csak lehiggadni akarok! Kizárni a fejemből a káoszt, amit a harag folyton folyvást okoz bennem. Nehéz dolog, de Aegir hisz bennem, hogy sikerrel járok. Járunk, együtt, közösen. Eleresztett végül és felemelte karjait, a tekintetem oda siklott, figyeltem miképp kavargott fel hozzá, hogy tenyerében gömbbé formálódjon. Kettő egyszerre. Ha az egy megy, akkor a kettőnek is kell mennie. Aegir szemeibe pillantottam, majd vissza a mozgó vízre, mely lassan visszatért a helyére. Az apám nyugodt volt, mint az előttünk elheverő víz, a levegő és a csend amely körül ölelt minket. Miért nem tudom magam is átvenni a nyugalmat? Miért nem megy oly gyorsan minden, mint egy csettintés? Az túl egyszerű és túl unalmas lenne, nem igaz? Ez egy újabb szint. Szóval nem kell örvényt csinálni? Helyette két gömböt kell egyszerre csinálni? Valóban, ha az egy ment, akkor a kettő is piskóta lesz. Annak kell lennie! Összenéztünk, szusszanva mosoly került a képemre végül, de a fejemet is megingattam. - Lehiggadok, utána folytatom az örvényt...ez a labdázás zsigerből menni fog két óra múlva. - kezem ökölbe szorult, magam mellé helyezve ezaz mozdulatot követeltem magamtól, a testemtől. Tudom, hogy menni fog. Igaza van. Nincs olyan szó a repertoáromban, hogy feladni. De hogy pont neki kell erre emlékeztetnie? Azt hiszem ha visszatérünk a meditációhoz, vagy imádkozásokhoz, akkor tényleg oda teszem magam. Ott leszek fejben és testben, lélekben meg úgy fent. Nekem kell eldöntenem valóban, hogy akarom-e. Nem akarok dúvad lenni, hiszen ez eltart majd jó darabig, míg ellehet nyomni az egészet. De menni fog. Segítséggel, de tudom, hogy képes leszek rá. Apró sóhajjal hagyja el a levegő a tüdőmet, majd két kezem hajlítva oldalra emelem. Nem akarom előre ahogy Aegir, nem utánzást akarok, valami egyedibbet. Valamit, ami én lehetek. Mert én én vagyok. Ujjaim enyhén behajlítom mind a tízet, majd lehunyt szemeimen át keresem mindkettő középpontját. Az egy helyre való figyelés könnyedén megy, de a kettő már nehezebb feladat. Tudom hol van a tenyereim középpontja. Szemeim felnyílnak, figyelem a tengert, annak nyugalmát, majd életre keltem a vizet magam mellől. Lassan buborékok formájában érkezik, látom, érzem, hallom mindazt, ami éltet jelenleg. Csak az egyikbe érkezik gyors formában, de a másikba is elkezd lasabb formában labdát formálni. A nyugalom szigete vagyok jelenleg, nem hagyom magam felhúzni semmiért sem, rend a lelke mindennek. Rend van bennem is, így látom a végtelent elterülni magam előtt tenger formában. Csak annak hangja jut el hallójárataimba, így tényleg érzem a nyugalmat, melyet nekem szánt apám. Elmosolyodok, majd hol az egyik, hol a másik gömbre pillantok, aztán apámra vándorol a tekintetem, ha kell, akkor felé is fordulok, majd a következő szintre léptetem az egészet. Nem folyatom szét, nem pukkasztom ki, mint egy nyúlvány úgy ereszkedik vissza a tengerbe a két darabja. Amint ez megvan szó szerint térdre rogyok a vízbe és fellélegzek, nevetni kezdek, röviden, de annál fájdalmasabbat. Ezt a koncentráljunk dolgot még nagyon össze kell szednem hogy úgy menjen később, mint a karikacsapás. A nyakamig ér a víz, jólesik ahogy le hűt, jólesik a hűvös a naptól meleg testemnek. Fel lököm magam állásba, majd megroppantom a nyakam, körözök kicsit a karjaimmal. - Ezt újra össze tudom hozni! - jelentem ki határozottan, kifújom a levegőt, újra felveszem a korábbi pózt és szusszanok. Most vegyük úgy, mintha élesben menne, mintha nem edzés lenne... hülye gondolat...de képzeld el magad elé Dorát. Hogy ki akarod nyírni, mert újra előjött. Felbukkant hamvaiból és téged akar. Csak gondolat...tudom, hogy nincs itt, tudom, hogy meghalt, de a tudatalattim felébreszti a rémálmokból. Legalábbis a hangja az, ami bekúszik a bőröm alá. S újra érkeznek szinte egyszerre két oldalt a vízcseppek, nagyobbak, mint korábban, ráadásul gyorsan össze is állnak. Masszívabb labdát kapok, mint korábban. Remegek mint a kocsonya, ráadásul magam mellett érik össze a harmadik labda is. Masszív. Dora nincs itt! A tekintetem körül járja a terepet, mint aki épp szellemet látott, a harmadik golyó visszaereszkedik a vízbe, a másik kettő pedig a korábban felmutatott módszerrel tér nyugovóra. Visszavonulót fújok ki a partra, sietős léptekkel haladok, ha kell Aegirt is félre lököm az utamból, ha most nem eresztene. Szapora a légvételem, pánikolok. Tudom milyen, amikor a füledben zúg a vér, hirtelen forróságot, majd hideget érzel, hogy aztán elgyengülve zuhanj a földre, megadva magad a tehetetlenség húzóerejének. Nem akarom még egyszer a halál leheletét megérezni. Mégis úgy érzem, hogy most megint ott vagyok! A hajamba túrnék, de csak a simitás marad a bőrön, meg a kifújt levegő....
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Jan. 11, 2023 2:19 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Be kellett vinnem a vízbe. Hát miféle vér csörgedezik ennek a kölyöknek az ereiben, hogy nem akar bemenni a vízbe?! A magunkfajtának ott a legjobba. A víz közelében, hisz azzal tudunk mit kezdeni. Ott nehezebb sarokba szorítani minket. Sokkal jobban kedveltem azt a közeget, mint az erdők rengetegét, vagy épp a hegyek vonulatait. Jó persze ott is akad szépség, de mindig csak afelé lukadok ki, hogy sokkal jobb a saját közegem közelében maradni. Mindig is az volt a nekem való. Nem kezdtem el vele veszekedni, nem szóltam miatta, csak bevittem, majd kezdtem is a magyarázatot, mit hogyan, és mikor kell csinálnia, s még meg is mutattam neki. Azt akartam, hogy az anyjának könnyebb legyen vele. Hogy ne legyenek ismét gondok a szívével, hogy rendben legyen további életében. Bár garantálni nem tudhattam, hogy befognak válni ezek az edzések, és valóban nem lesz majd olyan pukkancs, de még is volt valami, ami azt súgta, idővel menni fog. Idővel minden rendben lesz majd. -Igen. Figyellek, és ha kell, megállítalak. Az alvás releváns dolog. Nekem is kell, de tovább megvagyok nélküle, mint az emberek. - megvontam a vállam, aztán ismét megmutattam hogyan kell csinálni az örvényt. Abban bíztam, hogy ez majd annyira lefárasztja, hogy nem lesznek majd rémálmai, csak a békés nyugalom ereszkedik majd rá, s végre teljesen kialussza magát. Nem avatkoztam közbe, csak csendesen figyeltem még is mit tesz, hogyan forgatja kezét, hogyan próbálja keveredésre bírni, ám a haragja lassan kezdett felkúszni a gerincem mentén. Kékjeim villantak egyet, miközben a víz nem tette azt amit ő akart, s persze már adta is volna fel. Mellé léptem, s kezem mellkasa elé tartottam. -Hát hol van az a híres kitartásod?! Ennyitől feladnád? Ugyan! Nem olyannak ismerlek… - átkaroltam vállát, aztán visszafordítottam a víz felé, a végtelen horizont irányába, s nem engedtem karomat lerázni róla. -Nem egyszerű feladat, és talán nem első pillanatban fog sikerülni, én Önfejű fiam… de abban biztos vagyok, hogy képes leszel rá. Ha nem ez, akkor próbálkozhatunk azzal ami eddig ment. - elhallgattam, aztán kinyújtottam előre mind két kezem könyöknél hajlítva, miközben a víz kavarogva kígyózott felfelé, s lassan egy-egy gömbbér álltak össze. -Kissé nehezebb mint amivel eddig gyakoroltál, de ha az egy sikerül, akkor a kettő is menni fog. Próbáld meg! - biztattam, s közben a gomb a kezemben sok apró golyóvá vált szét, majd körbetáncoltak előttünk, elrejtve őket a kíváncsi szemek elől, bár ebben a tájban nem sűrűn szoktak errefelé járni az emberek. A kis golyók lassan összeálltak egyetlen hosszú csáppá, majd belevesztek a sima víztükörbe, miközben figyeltem Aaront, s igyekeztem a lehető legtöbb nyugalmat árasztani magamból, még akkor is, hogyha haragját, s dühét szinte harapni lehetett a levegőben. -Ez a következő szint. Ismét egy pillanat, mikor csak akkor léphetsz tovább, ha ezt már jól tudod. - magyaráztam, miközben ráemeltem tekintetem. Jó érzés volt átadni neki tudásom, vagy is annak egy részét ahhoz, hogy békére lelhessen lelke. Úgy hittem, ha elég feladatot adok neki, akkor majd elfelejt dühöngeni, lefárad, és az alvás is meglesz. Az alvás, ami nélkülözhetetlen a pontos koncentrációhoz, és az élet további szakaszaihoz. Nem kiabáltam, nem szídtam le, ha nem sikerült elsőre egyszerre a két gömb, helyette újra megmutattam neki mit várok el tőle. Ha sikerült, akkor elégedett mosoly költözött az arcomra. - Csináld újra!
A futás jó dolog, főleg akkor, ha kihívás is van benne, így aztán versenyre hívtam az öregebbet. Persze mindez játék volt, csupa móka és kacagás, na jó ezeket kihagyhatjuk, de benne volt és szaladt ő is. Könnyedén vette az akadályokat, az ember alkotta kerülőket, próbáltam nem rájuk figyelni, hanem a célra. Hol mögötte voltam, hol előtte, még jó hogy az úttesten nem kellett átszaladni, simán megteszem... hamar áttértünk a tegnapi felfedezett nyugodtabb környékre. Majdnem egyszerre. Vigyorogva álltam meg tőle távolabb, figyeltem miképp pötyög a mobilon, nem kíváncsiskodtam, tuti anyám az. Ő meg csak aggodalmas mindenért is. Főleg mostanában és főleg azóta, szóval megértem. Én sem tennék másképp. Főleg ha látta ő is a műtétet. Azt a kettőt. Nem akartam ennek kitenni, de Dora más választást nem hagyott. Vagy anyám élete, vagy az enyém, még akkor is mikor Aegir mellettünk volt. Nem akartam őket belekeverni, s az életem volt a veszteség. Több ilyet nem akarok. Aegir végül elpakolt mindent, nem eresztette bő lére a dolgot a mobilon. Hm, azt hittem legalább az által lesz egy kis időm...bármire. Körül néztem óvatos és lassú mozdulattal, sehol senki, egy mukkanás nem volt. Kérdésére szemet forgattam, hiszen ő rá fel lehet készülni? Nem igazán. Szóval nem is válaszoltam, már csak konokságból sem. Belegázolt a vízbe, a figyelmem rajta volt, vártam hogy mondjon valamit, vagy mutasson végre egy új feladatot, amit tegnap is említett. Ám helyette meglepett egy gömbbel, még reptében figyeltem rá, fókuszáltam, belé láttam, így amikor ő eleresztette úgy kaptam el én magam, hogy aztán egyben maradjon úgyan úgy és a tenyerembe kerüljön. Ez már egész remekül ment, de ez csak egy gömb volt, de elég volt ráéreznem és teljes odafigyelés nélkül is sikerrel jártam korábban. Azt nem mondom, hogy a több és gyorsabbal elbírnék, de megyeget. Aegir derékig gázolt, ám mivel a noszogatására sem voltam hajlandó belépni, így visszajött hozzám, elengedtem a gömböt, mely szétfolyt a kezemen. Már épp odébb léptem volna az öregtől, mikor felkapott és bevitt a vízbe. Egy nagyon mély sóhajtással szerintem mindent a tudtára adtam ezzel kapcsolatban. Nem akartam olyan mélyre belemenni. De hát most már ez van, ahogy letett, úgy egyenesedtem fel és figyeltem az arcára. Aztán a vízre, amely körülölelt, nem keseregtem miatta, hiszen szólt erről. Hogy a vízben is lesz edzés. Akármennyire is elakartam kerülni, most már nincs hátra arc, hiszen nála konokabb pasassal még nem sodort össze az élet. Ráadásul azt mondta szigorúbban fog majd eztán. Mer majd? Képes lesz kezelni? Eddig jól csinálja, de később? Vagy ha nagyon elszállok? Végül a magyarázatát is előadta, részletesen. Felvont szemöldökkel hallgattam, próbáltam megérteni, átérezni, felfogni mindazt, amit közölni akart ezzel. Elsőre nem jött be. Főleg mit mutatni is kezdett. Örvény. Lassabb, majd gyorsabb, végül eltűnt. Csend volt, nem szóltam, csupán figyeltem, a kérdéseket későbbre tartogattam, nem akartam kizökkenteni sem őt sem magam semmivel. A kezem segítségével is...figyeltem a mozdulatot, amivel felkavarta az álló vizet és amellyel újra létre hozta az egészet. Segít a jobb koncentrációban, hogy ne csak két órát tudjak aludni. Nem tudok majd cunamit csinálni... Meghökkenve figyeltem fel rá. A szavaimban sem durva él, sem pesztra nincs, csupán a kérdés maga. Érdekelt igen, hiszen figyelt rám. Nem szavakkal és tettekkel súlytott rám, hanem megóvott, talán önmagamtól is. - Számolod, hogy mennyit alszok? - kérdeztem meg, hiszen ez durva, hogy azt figyelgeti, hogy mennyit alszok nyugodtan, vagy épp egészben. Inkább arra figyeljen, hogy ő kipiheni-e magát, vagy meditáljon. Miért nem a maga jólétével foglalkozik sok esetben? A fontossági sorrendre figyeljen. Mély levegőt vettem, a víztükörre néztem hosszasan, mint akit mindjárt bekebeleznek. Saját magam nézett vissza és ez kicsit irritált. A vízbe csaptam tenyérrel, aztán elmerítettem benne jobb kezem és forgatni kezdtem lassan, végül gyorsabban, de nem lett belőle semmi. Elsőre nem adtam fel, újra nekifutottam, ezúttal lassabban, az origóra figyelve, majd a bensőmet tartottam nyugodt frekvencián. Nem mozdult, mást kell kitalálni, ám éreztem a feszkót magamban. Újabb mozdulat, ugyanúgy lassabban álltam neki, figyeltem, ott voltam fejben, láttam, de ahogy átadtam magam az egésznek, hamar alább hagyott és nem lett belőle örvény. Felciccentem, kezdett eluralkodni rajtam a harag, éreztem a szívverésemen a dolgokat... meg a besszükült tudat is létre jött, csak a vízre való haragosságomat észleltem semmi mást. Az izmaim pattanásig feszültek, a düh rám telepedett. Újra nekirugaszkodtam, ám nem az lett amit elvártak tőlem, a víz meg sem mozdult... - Picsába az egésszel! - mordulok fel kicsit hangosan, aztán kifele kezdtem el mozdulni a partra, ha apa hagyott elvonulni, akkor ott hagytam a társaságát és a vizet, majd elindultam a part mentén dühödt testtartással és rideg szemekkel. Egyáltalán nem gondolom át a tetteimet, simán elhúzok a közeléből. Azonban ha megállít a mozdulatban, hogy a partra menjek, akkor megtorpanok, nem nézek rá, a tekintetem a távolt fürkészi jéghidegen. Végül a szemeibe pillantok, keresve benne bármit, ami nyugalomra csititana...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Jan. 08, 2023 3:02 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Talán helyre állnak a dolgok. Talán rendbe kerül minden, és nem lesz többet egymás torkának esés. Hiú buta ábránd csupán, hisz mindketten tudtuk, jellemünk az ilyesmit nem engedheti meg. Nem lesz béke, csak ha mind a ketten azt akarjuk. Igaz alaposan beintettem neki, mikor otthagytam a hajón, és amikor 2 teljes hétre magára hagytam teljesen ismeretlen közegben, ám talán használt valamit. Talán hatásos volt. Kicsit gúgyolódtam, piszkálódtam, de nem akartam megbántani. Még is rohanni kezdtem utána. Hát ki vagyok én, hogy egy versenyt ne fogadjak el? Hamar beértem mellé, s még csak meg sem kellett erőltetnem magam. -Na mi van kölyök? Lehagy egy vénember? - kérdeztem vigyorogva, miközben kikerültem egy pár embert, aztán lassan megelőztem, s futottam tovább, míg le nem értünk a homokos partra, hol kicsit lassítottam, bevártam, ha nem volt túl messze. Ha lehagytam, akkor letelepedtem a homokba, wlfeküdtem, hagyva, hogy a nap sugarai melegítsenek. Ha együtt, akkor csak megálltam, majd letettem a táskámat, előszedtem telefonom, hisz még a verseny elött hallottam a pittyogást, s elmosolyodtam látva, kitől érkezett válasz. Gyorsan írtam Kat-nek, majd visszatettem az egészet a táskámba, és a víz felé pillantottam. -Készen állsz?- felkeltem, s akármilyen válasz volt, én mentem befelé, s közben egy vízgömb gyült össze a kezemben, mit figyelmeztetés nélkül már-már visszakézből dobtam Aaron felé.-Kapd el! - már a repülés pillanatában mondtam, majd több mint fele úton elengedtem, s hagytam had vegye át az irányítást, s ha sikerült, hát elégedetten mosolyodtam el. -Remek! -a vízben aztán beljebb gàzoltam, majd ott álltam meg, s fordultam Aaron felé.- Gyere! Sok dolog vár még ránk! -mosolyodtam el, aztán ha bejött a vízbe, akkor hátatfordítottam a partnak, úgy, hogy rálásson arra mit is csinálok. Ha nem akart bejönni, hát kimentem érte, felkaptam a hónom alá, mint valami csomagot, aztán a vízben állva dobtam bele a megfelelő helyre. Ha jött, akkor nem volt közjàték, csak kezdtem a bemutatót. -Nekem elég csak egy apró gondolat, vagy még annyi sem kell... Hatalmasak lehetnek, vagy akár egészen apróak. A vízbe rántanak, és visznek a mélybe. Hajókat, embereket, bárkit, kik roszkor vannak rossz helyen.- közben a víz kavarogni kezdett, egyre gyorsabb ütemet diktálva, míg végül egy örvény lett belőle, mi egyre gyorsabban forgott, majd a következő pillanatban az egész eltünt. -A kezed segítségével is felkavarhatod a békét. Elég csak egy apró mozdulat. -és már kezdtem is köröket leírni magam elött kezemmel, egyre gyorsabban, míg végűl az ismét örvény lett belőle. -Kicsit nagyobb koncentrációt igényel mint a gömbök, de segít lefoglalni az elméd, hogy ne csak két órát tudj aludni... Mennie kell idővel egy csettintésre, de Cunamit nem tudsz majd gerjeszteni...de kisebb hullámokat igen.-magyaráztam, majd az örvény eltünt. - Most te jössz...
A hegyiek többet segíthetnek, a körülmény is adott a nyugalom megtalálására. A tenger és a partjai jelenleg másra vannak. Jó. A segítség számomra jól jön, akármennyire nyögvenyelősen fogadom is azt el. De mivel úgy lesz ahogy mondta, kár is vitatkozni vele...valamelyikünk úgy is megsérül és az nem én akarok lenni. Tegyem azt, amit Őszigorsága akar? Nehéz lesz, sose hallgattam másra. Csak saját magamra és máris megtörtént legtöbb esetben a baj. Szóval új életet kezdeni jöttünk ide, vagy valami hasonló és ki kellene használni az egész értékes időt hozzá. Az apákkal jó dolog inni és igen, megint igaza van, a legutóbbi röhögve távozott belőlem nem épp kellemes helyen. Sajnálja, hogy nem vele ihattuk az első piánkat. Lényegében én vele ittam az első komolyabbat... illetve ha a Dorásat nem számolom. De őt már felejteni akarom, elég ha a rémálmaimban üldöz halála után ígéretét betartva. Szóval... figyeltem miképp távozik a hajóból, addig én is vettem fel zoknit és cipőt. Póló és nadrág megvolt, a táskám meg ugye a kolostorban maradt. Egy üveg vizet vettem fel. Végül követtem Aegirt ki a hajó fedélzetére, majd onnan a korláton keresztül ki a dokkra. Mióta kezdem felfedezgetni a segítségével az erőmet, egész bátrabban viselkedem a magasságokban és többet vagyok vízközelben. S nem csak a közelében, benne is. Szavai hallatán feljebb vontam szemöldököm, beljebb kell menni a vízbe. S a hajam szekálta, amelyet nem is olyan régen vesztettem el a kolostorba, hiszen teljesértékű tag lehettem. Vagyis lehetnék ha nem lenne belőlem olykor olykor egy dúvad. - Hehehe. - tetetett nevetést vágtam ehhez hozzá, majd kisebb erővel vállba bokszoltam, értettem a dolgot, a viccet, a poént, hogy szívja a vérem, majd megindultam előrébb, visszafordultam felé vállam felett. - Verseny odáig Séróbáró? - csínytől csillogó szemekkel figyeltem rá, aztán lassú kocogásba kezdtem, ha benne volt, akkor gyorsítottam a dolgon. Játéknak szántam mindezt csupán, nem volt bennem jelenleg versenyszellem, de egy kis játék, szerintem mindegyikünknek belefért. Főleg hogy akár el is durvulhatnak később a dolgok... ismerve engem és őt is... bár nem akartam erre gondolni. Dúvad csak akkor akarok lenni, mikor tényleg elfajulnak a dolgok. A józan ész kell csupán szem előtt tartani és minden rendben. Próbáltam ezt szem előtt tartani, de van mikor nem én diktálok...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Jan. 07, 2023 4:11 pm
Aaron && Aegir
Valóban találó hasonlat volt. A farkas és a nagymama hasonlata, bár a végén, mindegyik vàltozatban a farkas mindig megszívtam.Minden esetre nem szóltam semmit rá, csak megengedtem magamnak egy mosolyt vele kapcsolatban, hisz a tényeket tökéletesen körül írta. Felajánlottam, hogy akár több alkalommal magára hagyhatom, ha annyira mélyen érintette, s elkezd tőle normálisan viselkedni, habár odafelé menet még annyira nem volt minta példány, de nem tettem szóvá, csak vitát szűlne, ami lássuk csak be, tökéletesen ment mind a kettőnknek. Vitatkozni remekül tudtunk. Megjegyeztem, hogy este visszamegyünk, s elkönyveltem magamban, bátran gyűlölhet is ha akar majd. Ám meglepően bölcsen válaszolt. -Igazad van. - mosolyodtam el, aztán elindultam lefelé, hogy készítsek valami kaját magunknak, ami aztán hal lett, némi körettel. Ahhoz képest, hogy vissza sem akartam menni, s a hátam közepére sem kívántam a társaságát, egész remekül visszarázódtam. Megingattam a fejem. -Mêg nem tudod mit lesz a feladatod majd.- de többet nem szóltam hozzá a témàhoz. Majd ha megutál, akkor szólni fog, s ezzel meg is elégedtem. Nem akartam többet. Akkor és ott még nem. Ettünk, majd hátradűlve figyeltem őt, miként tüntette el a nagy adag halat. Nem mondtam, de jólestek a szavai. Olyannyira hasonlítottunk jellemünk egy részében, vagy akár teljes egészében, hogy talán a kötelékünk is töretlen maradhatna. Én magam még is éreztem, valami plusz még hiányzik. Valami, amire nem léteznek egyszerű szavak, s a szimpla ígéret sem elég. -Idővel visszatérnek majd. Ha hagyod, hogy elméd pihenjen, s kikapcsoljon, a rémképek is tovaszállnak. Ezért is hoztalak ide most. Itt minden körülmêny adott.-magyaráztam, aztán megingattam a fejem. -Nem. Itt igaz itt a tenger, s lehet bohóckodni, de a kellő nyugalmat nem találhatod meg. Odafent a hegyen, ők nagyobb segítséget és támogatást nyújthatnak, mint a zavaró tényezők idelent.- magyaráztam, aztán halványan elmosolyodtam. - Úgy lesz ahogy mondtam. -kötöttem az ebet a karóhoz, miközben felkeltem, s elmostam a tànyéromat én magam is, majd ittam egy pohár vizet, majd összeszaladt a szemöldököm. -Mikor legutóbb csináltuk, az orrodon jött ki a pia a kibuggyanó nevetéstől. - forgattam körbe szemeim, majd el is mosolyodtam hozzá. Jóleső érzés volt beszélgetni vele, s úgy viselkedni, mint egy normális lény, s nem egy haragvó Isten.-Sajnálom, hogy az elsőt nem velem ihattátok.- felsóhajtottam, majd magamra vettem egy pólót, hátizsákba pakoltam némi vizet, meg a telefonom, aztán cipőt húztam, s megindultam a fedélzetre. -Felesleges... Nem a háláért kapod. -mosolyodtam el, aztán leléptem a fedélzetről, s megvártam a dokkon, hogy együtt induljunk meg arra a helyre, ahol tegnap beleléptem egy vízbe rejtett gödörbe. -Kicsit beljebb kell mennünk a vízbe hozzá... Persze ha félsz, hogy elázik a. Nemlétező hajad...- gonoszkás mosoly jelent meg arcomon, majd talán direkt túrtam bele sajátomba.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 117 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 117 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
