Együttélés, kölcsönös tisztelet a másik irányába. Még tanulok, még haladó pozíciót töltök be ezekben a dolgokban, de szerintem nagyon plottul megy az egész. Elfogadom a másik döntését, olyan dolgokat fedezek fel magamban, miket még eddig soha. Túl sok mindenben hasonlítok az öregemre és ez hol döbbenetet hoz létre, hol kicsi bosszúságot, de így jár az ember fél gyereke, ha az isteni apja sok év után jelenik meg. A szójárásunk nem hasonlít, azonban a gondolatmenetünk sokszor meglep. Próbálok felzárkózni hozzá, ám ehhez 100 év is kevés lenne, hiszen sosem érhetek fel hozzá. Nem is akarok, bőven elég ha így megvagyunk egymással. Elhiszem mindezt magamnak? Naná hogy nem. A város zaja beránt a “ketrecembe”, újra élem a kínzás egyik folyamatát, mígnem valami visszaránt a jelenbe és szembe találom magam apám féltő kékjeivel. Tenyere az arcomon volt, nem löktem félre, nem húzódtam el tőle. Így biztos voltam a más biztossal is. Itt voltam. Nem pedig ott. Meg simította a fejemet, végül megindulhattunk megint. Nem akartam megint belekeveredni abba, így inkább arra összpontosítottam, hogy kérdezzek, hogy eltereljem az elmémet ide Dakkába. A turisták vajon erre miképpen tudnak közlekedni? De apa erre is megadta a választ. - Jó, de aki nem ért a nyelven? És nincs mellette soknyelven tudó isten, idegenvezető meg főleg nem? - értetlen voltam, vagy csak tereltem a dolgot a magam részéről, hogy kicsivel könnyebb legyen. A zajt és a körül vevő dolgokat nem akartam tudomást venni, így ezen a kérdésen kattogtam egész addig, míg apa megnem szólalt. Kontroll ellenőrzésre kell visszamennünk. Gondolkodás nélkül válaszoltam rá se dühösen, sehogysem. - Nem kell. - szerintem fel sem fogtam igazán, hogy mire is gondolt, hiszen úgy túlzottan nem is érdekelt. Miért most kellene vissza menni orvoshoz? Egy hónappal később? Aegir mit mondott az orvosoknak vajon? Hogyan gyógyultak be a sebeim oly gyorsan és miért kellett eljönnünk a kórházból idő előtt? Ahhh mindegy is. Megérkeztünk, Aegir felém fordult, rá néztem, majd az elterülő erődre. - Wow wow wow! - hatalmas rácsodálkozás az épületre, kicsit hangosra sikeredett a döbbenetem, pont leszartam ha hülyének néznek a többiek ez miatt, a viselkedésem nem épp 18 éveshez méltó sokszor, de ezen már nem tudok fent akadni. Sajnos vagy sem, ez lehet a lövéssel járt. Az épületet zöldes övezet vette körül, akadt előtte betonos rész, majd egy vízzel teli nem hiszem hogy medence. Mögötte pedig a város egy része kandikált ki. A táskámat előre kaptam, kikerestem a telefont és lefotóztam, akár apával együtt, akár nélküle. Visszatettem a táskát a hátamra, a telefont meg a zsebembe csúsztattam. - Állati! - hangos voltam. Újra az épületre pillantottam a fotó után. A tekintetemben ott izzott minden ezzel kapcsolatban. Döbbenet, csodálat, imádat, szeretet. Gyermeki dolgok. - Larbaud erőd vigyázz, mert jövök! Be is lehet menni? - léptem el hamar apa mellől, hol őt, hol pedig a messzi épületen tartva kékjeimet. A kapuban ugyan sor állt, nehezen vártam ki a sort, az ott ücsörgő valamit osztogatott, talán jegyet...de nem tudtam foglalkozni vele. Igyekezni kezdtem a kapun túlra, szinte rohantam, a korlátos medencéhez hasonlatos tó részt futólag néztem meg, belehajoltam, hogy lássak mindent, de túl ráizgultam a dologra, hogy megállást képezzek, hogy nyugodtan végig nézzek ott mindent. Körül forogtam a tengelyem körül, hogy lássak mindent magam körül is. Adrenalin. Az agyam ott volt, hogy mindent nézzek meg, féltem hogy kevés idő marad rá, így sietni kellett. Holott ez nem is volt igaz. Csak túl kattant voltam hogy végig gondoljam. - Gyere már! Siess.. - kiabáltam vissza apának ahogy hátra néztem rá, majd tova szaladtam, kaptam szúrós tekinteteket vissza, de csak intettem feléjük és már ott sem voltam. Az épülethez tovább érve felpillantottam rá, ám nem mentem be rögtön, csak lassan körül jártam, fel és le süllyedt a mellkasom, figyeltem a részleteket, próbáltam vissza venni magamból, végül az épület mögött ott volt a másik épület is, de az most nem érdekelt. Körül jártam az erődöt, lőttem egy szelfit is közben, de a mobil többet volt zsebben, mint hogy képeket lőjek erről az egészről. Végül visszakeveredtem az épület elejéhez és berongyoltam rajta, ám bent megállított valaki, így nehezen, de a fickóra emeltem a pillantásom és fókuszáltam rá és a mondanivalójára. Az ajtóra kiírt nyomtatványra mutatott, amire odanéztem, szerencsére több nyelvre volt lefordítva, így értelmezhettem. Jegy nélkül tilos... Elhúztam a szám, így visszaléptem ki, odakint is volt egy jegykéregető, szóval várakoztam, mást nagyon nem tehettem. Vagyis hát de, körül néztem kint az épület közelében. Kicsit ezzel így le is lettem csítitva, állítva, szinte lenyomva éreztem magam. Szóval ha apa beért és rendezte a dolgot, csak utána tértem vissza az épület belsejébe. Kiállítási tárgyakra siklott a tekintetem, régi maroklőfegyverek, kések sorakoztak egymás mellett a vitrinekben. Katonai ruha is akadt mi diszitette a nagyobb vitrint. Alaposan végig néztem mindent, ide bent már nem siettem. A vitrinekben lévő késeket figyeltem, egyesével alaposan néztem végig rajtuk. Odébb a falakon is lógtak vitrinek, azokban kardok és pajzsok voltak. - Ez azért elég menő... - léptem közelebb, szinte az orrom is karistolta a vitrin üvegét, hogy jobban a motívumokra is rálássak. A díszítésekre, miket a markolatok mutattak meg magukból. - Tudtad hogy ez egy 17. századi műemlékegyüttes és ezzel együtt egy befejezetlen mogul erőd? - kérdeztem rá a dologra, hogy tudja-e, nem néztem hátra apára, csak meredtem a kardra és annak aprólékos részleteit figyeltem. - 1678-tól kezdték el építeni... - igen, túl sok mindent tudtam. Ez annak is köszönhető, hogy régebb óta a látnivalóim listáján volt, körül néztem róla való tudnivalókról és még oktatták is a suliban a róla kapcsolatos dolgokat. Megjegyeztem... - Valami síremlék hely is van idebent... - elléptem a vitrintől és tovább haladtam, a sírt leginkább csak magamnak jegyeztem meg. A fejem újra kérdésekkel telt meg, melyre nem tudtam válaszokat adni. Miben halt meg ez a Pari Bibi 1684-ben? Az ajtón túl ott állt a sírhely egymaga. Írás díszitette. Az ő nyughelye volt. Vajon nekem is ilyen sírhelyem lenne valahol? Az ajtóban álltam meg, onnan se be, se pedig máshova nem mozdultam. Lefagytam, jelen voltam, de a sír és a jelenléte kicsit máshová húzott. A lelkesedésem alább hagyott. Miért hagyták itt? Vajon van benne valami? Vajon a csontváz, vagy hamu is van abban? Vagy senki sem tudja mi lapul benne, mert nem tudták feltörni? Vajon ha apa nem tudott volna visszahozni...ugyanígy végzem, mint ez itt? Az oslói temetőben vagy esetleg a tenger mélyén valahol? Esetleg hamuként elszórva...a mosolyom, az aktivitásom már nem volt jelen, az arcomra komor kifejezés csapódott. A sírhely jelenléte pont itt kellemetlenül érintett, pedig olvastam róla, de az más, mint jelen is lenni és látni. Kényelmetlen. Mély levegőt vettem és tovább léptem, ökölbe szorultak az ujjaim, megfeszültek végtagjaim, vékony csíkká préselődtek ajkaim. Tekintetem hidegen csillogott a többi emlékmű apróságaira. Figyeltem. Az itt nézelődőket, hogy ki merre megy, hogy hol van kicsit nyugodtabb rész kicsivel. Gondolataimban apa szavai ismétlődtek minduntalan. A fegyver, miből börtönét készítettem elgyengült, tönkrement, ő pedig kiszabadult. Miattam nem értünk utol a kompon. Miattam nem tudtunk megmenteni időben, mert hatalmas pulzálással rengett bele a tenger a szabadulásába. Apára terelődött a figyelmem, hozzá léptem, elkaptam a karját, kicsit erősebben sikerült magammal húznom. Be egy nyitott ajtó mögé, hol senki sem volt...üres volt, csak némi váza szerűség díszítette a kialakított helyet. A falnak toltam az ajtó mellé, fejet ingattam, elengedtem. Hátrébb léptem tőle. - Ne ostorozd magad kérlek ez miatt. Nem okollak téged. Sosem hibáztál és sosem foglak téged hibáztatni a dolgok miatt. Te se hibáztasd hát magad, jó? Már nem számít a múlt apa. Itt vagyok...élek. Ez számít, nem? Minden bűnödet megbocsátok, még azért is amiért nem kellene magadat okolnod... - fájtak a szavaim, hogy még mindig magát okolta a történtekért. Sosem hibázott. Az én szememben nem vétkes. Ő a hősöm. Nem állította meg a kompot? Oka volt rá biztos. De nem érdekel hogy nem tette meg! Akkor ott a kocsiban öl meg! Hiszen mondta is, hogy akkor szabadult ki a kraken és arra koncentrált... nem baj. Nem számít. Ismét a közelébe léptem, ha kellet, akkor visszahúztam a falhoz, felnyúltam arcáért, majd a két tenyerem közé vettem azt, hogy magam felé fordítsam, hogy kékjeimbe nézhessen, még akkor is ha nem fordult el ezidáig. Nem okolhatja magát többé! A tekintetem ugyan kétségbeesetten csillogott, de a hagom nyugodt volt, egy két helyen csuklott meg, hiszen rettenetesen fájt hogy mindezért magát tartotta felelősnek! - Engedd el...rendben? Nem hibáztál. - erősítettem meg a szavaimat, nem voltam dühös, ám boldog sem voltam, mert ő azt hiszi, hogy hibázott, az ő hibája volt a halálom. Nem volt hibás benne. Egy percet se hibázott.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Jún. 11, 2023 8:43 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Persze lehetett akár igaza is. Kipróbáljuk mennyit bír a szervezete félisten révén, de beljebb sokkal nem igazán jutnánk vele. Vagy ha még is,hát csak a nyomás vàltozásról tudnánk nyilatkozni. -Majd meglátjuk.-mormogtam egy mosoly kíséretében, aztán talán még bólintottam is hozzá egyet, annak ellenére, hogy magamban már eldöntöttem, teljesen az aljára nem fogom levinni. Megindoklást is kérhetne, de annyira racionális, és kézenfekvő számba menően csak azt tudom felhozni, hogy az anyja halálra aggódná magát miatta. Van pár dolog, amiről nem voltam hajlandó beszélni, és talán nem is leszek majd a későbbiekben sem, s ha nem az élete múlik rajta, akkor bizony magammal viszem a hely nevét, s elhelyezkedését örökre. -Esélyed se lenne...- jegyeztem meg egy félmosoly keretében, aztán hamarjában meg is találtuk a helyet. Nem kellett messze menni, hisz a szokásos volt. A pénz meg mint mondtam, nem érdekelt, szóval a sok pénzed van megjegyzésre sem mondtam semmit. Helyette csendben hallgattam, majd mosolyom kiszélesedett. -Sokat változott a véleményed.-mondtam volna még, hogy keresve sem tud rólam mindent, de nem volt itt az ideje. Nem akartam elrontani a kedvét és a napját, hogy meséljek neki arról milyen is voltam egykor, hogy mennyire szerettem volna azt mondani, hogy a világnak pudztulni kellene a rengeteg kár miatt, mit az emberek okoztak, hisz adott volt a pillanat, s adott az alkalom. Az idő, mit kisebbik fiam mellett tölthettem el. Axelnek már nem volt rám szüksége, s talán sosem nyílt meg irányomban igazán, hisz számára nem jelentettem sokat. Nem gondolt igazán az apjának. Gondolataim csak akkor terelődtek el igazán, mikor már fent ültünk a gépen, s mindent leegyeztettem a pilótával. Szerencsére sima utunk volt, s csak néha törtem meg a csendet, ha egy-egy kérdésre választ adtam. Figyeltem a változó tájat, a modernebb megjelenést, azt hogy az erdők, s egyéb jellegzetességek hogyan változnak városias környezetre. Leszállás után egy pillanatra megálltam Aaron mellett, megérintve vállát, enyhe szorítással, s mikor kiszállt, magam is megtettem, majd rendeztem a számlát a pilótával. Figyeltem Aaron miképpen nyújtóztatja ki tagjait, hogyan helyezi át testsúlyát, mozgatja át karjait. -Gyere! Erre lesz majd valahol!- megindultam a megfelelő irányba, s furcsa volt a beállt csend. Valahogy úgy gondoltam, lefoglalja a nézni való, hogy az egész olyan mintha két külön világ lenne. A szegényebb, és a gazdagabb közeg. A nagyváros varázsa, ám mikor elmaradt mellettem, magam is megálltam, s ha kellett támaszt nyújtottam. Figyeltem a rezdüléseit, a mozgását, a tekintete elárúlta, hogy nem itt jár. Vártam, míg kizökken, s csak utána érintettem meg az arcát. Fürkésztem tekintetét, s úgy gondoltam, fel kell keresnünk egy orvost, hisz nem találtam épp normálisnak ezt a rengeteg elrévedést. Mintha valami nem lenne helyén. Aggodalmas pillantást vetettem rá, majd mikor megszólalt, finoman dörgöltem meg fejét. Már tudtam mi lesz a következő napokban a programunk. -Térképpel... Kérdésekkel.-megvontam a vállam, aztán nyugodt tempóban haladtam tovább mellette. Egy darabig gondolkodtam, majd csendben még is csak megjegyeztem.- Vissza kell mennünk kontroll ellenőrzésre a műtétek után. Megálltam egy tábla mellett, felpillantottam rá,aztán megdörgöltem államat, s behatároltam merre is vagyunk. -Erre. Már annyira nincs messze.- természetesen bevártam őt, nem rohantam előre. Ha akadtak még kérdései, akkor válaszoltam rájuk, ám inkább figyeltem az utirányt, merre kell haladnom. Szerencsére akadtak táblák, mik hírdették az erőd helyét, így elvesznünk sem lehetett igazán. Megálltam az épület előtt, Aaron felé fordultam széttárva karjaim. -Itt volnánk!-mosolyt villantottam, leengedtem karjaim, majd zsebembe ejtettem őket
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Nem akarja hogy bajom essen, így nem visz le, hisz lehet hogy a nyomáskülönbség még nekem is ártana. Főleg ha tovább mennék, mint eddig ember kibírt. Szeretem a nyomást, az adrenalint, hogy mennyit birok és hát ha már egyszer neki álltunk, akkor ki kell mindent deríteni az erőmről és annak korlátjairól. Az is igaz hogy 17 és fél évig lapult mélyen ez az egész és most hirtelen előbújt ahogy apám is előmerészkedett. - Ha ki se próbáljuk, akkor honnan tudnánk, hm? - kérdeztem csendesen, hiszen minden rendben van azzal, hogy nem akar ártani, de mégis...látni akarom. A kíváncsiságom hatalmas, ő elsőkézből tapasztalhatta meg milyen is amikor mindez elkap és látni, tudni akarok szinte azonnal. Így aztán ennek is utána fogunk járni. Persze mindent úgy ahogy azt ő “parancsolja”, meg kicsit majd az én véleményem is benne lesz. De most még nem járunk ott. Kitudja meddig kell várnom erre az eseményre, de tűkön ülve várok addig is. Aegirt elnézve mintha sürgős lenne a dolog, igyekezett az útra térni, ahol a gépet, valami helikoptert foghat magunknak. Újabb pénzkidobás és egy kicsit szarul érzem magam emiatt, hogy pénzt költ, holott elvileg edzeni jöttünk és a tigrisfészekhez. Bár igaz benne volt a mindent is megmutat a dologban...de hogy ennyi hely lenne. Döbbenet! Nem akartam hogy szarul érintse a dolog, de látni akartam az elrablásom színterét is, tudni hogy hová hozott az az állat. De Aegir nem volt hajlandó megnyílni, még tovább sürgette a lépéseket, így tereltem kicsit a témát magam is, hogy ne legyen oly’ fájó. A bűntudat? Nekem csak az van. Ott lapul mélyen, hogy nem szóltam róla soha semmikor mióta a varrott srác felkerült az életembe. Mikor az életemet megmentette és ugyanolyan gyorsan el is vette azt. Valóban jeleznem kellett volna a fenyegetést apa felé, de akkor úgy gondoltam...elvenném tőle szabadságát. Nem akartam. És most sem akarom hogy miattam szenvedjen...és még repülni is akar, holott itt is van ezer meg egy látványosság. Utána siettem, kérdést intéztem felé, hiszen szóltam róla, hogy maradhatunk, de megint csak én lebegtem hűen a szemei előtt. Mert én látni akarom... de nem így kellene működnie a dolgoknak...neki miért így megy minden? Nem kell lesnie a kívánságaimat, ez olyan mintha nem is tudom... a felhozott dolgok közül a vidámparkkal jött. Oda holnap is elmehetünk. - Merjek veled vitatkozni? - kérdeztem halkan, apró mosollyal, bár semmi komoly nem volt benne. Nem akartam veszekedni, de olyan mintha tudná mindig hogy hova kellene mennie, mit hol talál, mikor kell beszélnie és tudja mikor kell hallgatnia. Honnan tudja, hogy hol talál gépet a felszálláshoz? Hát talált. Mosoly szökött arcomra, amihez párosultak alapvetően hozzám tartozó, kicsit talán dühös vonásaim. Pedig abszolút nem voltam mérges, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy őrjöngésben törjön elő a vadállat belőlem. Nem érdekli a pénz. Megígérte hogy elvisz világot látni. - Sok pénzed van...remek. - húztam el a szám, pillantásom a tekintetébe fúrtam, kíváncsian figyeltem íriszeit. Tulajdonképpen elég régóta már engem sem érdekelt a pénz. Volt hogy a bátyámtól kértem hetente, vagy anyámtól, esetleg a nagyiéktól és nagyon gyorsan elvásároltam. A PS gépeim, a ruhák, a hajzselé, a festékszórók és a negatív dolgok. A cigaretta, amit nem sűrűn szívtam, mert rühelltem a szagát és amúgysem bírtam. A drog, amit vettem és tovább adtam. Hamar leszoktatott ezekről az isten jelenléte így már nem is fontos. Nem kéregetek, hogy magamra költsek...ha kapok hát elteszem vagy tudom is én. Talán ez annak is a jele hogy komolyan veszem ezt az egészet. - Nem kell a pénz...sokszor elég, ha csak lent lehetek veled... - szólaltam meg csendesen, majd el is fordultam, hogy ne lássa az arcomat. Igen. Megkedveltem, tiszteltem, sőt! A tengert is megkedveltette velem. Ez bőven elégnek kellene lennie, még számára is, de nem az. Ennél többet akar. Nem szeghetem kedvét, nem igaz? Mellette a haragomat sem érzékelem, igaz nincs semmilyen kiváltó ok, hogy a felszínen legyen, így kerek és nyugis a pillanat. A pillantásom az érkező pilótára siklott, ki megérkezett, apró mosolyt kapott mint üdvözlés, az ismerős arc még az én arcomra is kedvesebb mimikát varázsolt. Apával kezdett diskurálni. Én nem értettem a dolgokhoz és jobb szerettem az ilyenekből kimaradni. Se a nyelvet nem értettem, se az itteniek szokásait, így aztán meghúztam magam sajátos mód. Végül pár perc elteltével, míg én a helyet figyeltem csendesen, apa közölte hogy beszállhatunk és mehetünk is. A pilóta mindent lerendezett. Talán kicsit megkönnyebbültem, hogy indulásra készen van minden és nem kell még órákat várnunk az indulásra. Hátra ültem az ablak mellé. Felvettem magam is a készüléket, bár nem igazán akartam beszélgetni, de addig is elnyomja a gép zaját. Ami így könnyebbé teszi az utat számomra is. Nem szólaltam meg, sokkal inkább csak kifelé bámultam a tájra, még akkor is mikor megindultunk. Egyszer sem néztem előre a két férfi irányába, kifelé legeltettem csendesen a szemeimet. A gondolataimban azonban még mindig apa hangja robbant be, miképpen ő nem hajlandó megmutatni és hogy ne is kérjek tőle ilyesmit. Vége lesz? S ha vége lesz, majd szembe tudok nézni a tükörképemmel? Szükséges lesz-e még egyáltalán? Bűntudat. Az önsajnálatom már elmúlott, már nem érzem magamra roskadni ezt az egészet. Már nem akarom a saját halálomat, az apám ezt a részét is kipofozta belőlem. Litániát tartott és használt is. Én pedig elhiszem szavait, hiszen nem okozott még csalódást. Mert megmutatta a dolgok másik felét is, megmutatta azt, amit a kezdetekkor kiosztott számomra. Nem fog elhagyni. Üvöltözhetsz, düböröghet a haragod, de akkor sem fogok meghátrálni. Mégis akkor nap hátat fordított...kikelt magából és lelépett...de nem őt fogom okolni ez miatt. Az nem az ő hibája volt, az csakis az enyém. Ahogy az a bizonyos nap is! Az én kezeim voltak benne! Olyannyira a gondolataimba süllyedtem, hogy az égből miket látni lehetett volna azokról teljesen megfeledkeztem megsasolni, pedig a pilótánk is felemlítette. Reakció nélkül hagytam, meg sem hallottam. Azt sem vettem észre, hogy a gép földet ért, hogy a rotor is megállt. Max csak arra eszmélhettem fel, ha Aegir megérintett, akkor is összerezzentem és a kékjeibe pillantottam tudatlanul. Ha kizökkentett a gondolataimból ennyivel akkor hálás pillantással szedtem is le a fejemről azt a vackot, hogy magam mellé helyezzem. Majd ajtót kinyitva pattantam ki a füves kis részre és odébb sétáltam, hogy átmozgassam magam, hiszen a mozdulatlaságba dermedve ültem végig az utat. Végül felpillantottam és elnyíltak ajkaim. Bangladesh; Dakka; lalbagh erőd Dakka nagyvárosa elém tárult és a döbbenet ezt látván az arcomra van írva. Mintha Oslót látnám, ami hiányzik is, szóval hamar apára néztem egy apró mosollyal, szemöldökeim is a magasba szöktek. - Csúcs! - nem volt messze, szinte Dakka közepébe szálltunk le egy apró zöldes környezetre, talán leszállópálya lehet, nem tudom. Ha Aegir megindult, megindultam én is, gondolom nem itt fogunk taxit fogni...hiszen az erőd jóval odébb lesz valamerre, a pilóta pedig ott nem szállhatott le. Ahogy a város közeledett, a zajok sem maradtak el, tipikus nagyvárosi zajok ütötték meg a fülemet. Autó dudálások, kiabálás, fékcsikorgás. Lemaradtam kicsit apa mögött. A pillantásom az autókra siklott, a járókelőkre, az épületekre. Sértette fülemet a zaj. Mintha csontot fűrészeltek volna karomban, villával rajzoltak volna az üres tányér aljába, hungarocell nyöszörgő testét sértették volna pengével, úgy iszonyodtam a durva zajforrástól. Megálltam, várva, hogy elmúljon a gyomromat veszett kutya habitusával szaggató iszonyat. Léptem egyet. Fülemben őrülten pulzáló szívemet hallottam csak. Megfagytam. Dora lépteit véltem felfedezni a közelemben, ahogy fejet ingat, ahogy a közelembe lép. Éreztem a leheletét! Kárt fog tenni bennem. S én üvölteni fogok, ahogy majd a torkomon kifér. Ő elég volt hozzá, hogy elhintse bennem a félelem gyúlékony porát. Hogy tönkre tegyen éjszakát és nappalt, társaságot és magányt, pihenést, nevetést és sírást. Tudtam, hogy többé nem menekülhetek tőle. Még akkor sem, ha ez csak egy olyan pillanat. Nem láttam a külvilágot. Az évhosszúságúnak tűnő másodpercek kivették belőlem az erőt a dachoz. De nem mozdultam. Kedvére törhette a lelkemet megint. Menekülési lehetőségre szomjaztam. Oldalra pillantottam, le a földre. A saját vérem festett mocskot a padlón végig...már nyitottam volna a szám, mikor valaki a sietésével nekem szaladt és feldöntött, vissza se nézett, magamra hagyott. Hamar átnéztem a testemet, a kezeimet, a tenyereimet, körül néztem, a hirtelen mozdulatokat nem tudtam szabályozni, majd körül néztem hogy hol vagyok...tekintetemben enyhe pánik ült, de miután rájöttem hogy Dakkából sem mozdultunk el... alább hagyott a szívverésem is. Ha Aegirnek feltűnt a lemaradásom és mellettem maradt a problémánál, akkor csak jeleztem felé hogy minden rendben. Nem kellett hozzá megszólalnom, sajnos ez úgy tűnik csak úgy előkerül. Felkeltem a földről és apa tempóját lekövetve mellette haladtam. Ha viszont nem tűnt fel apának a lemaradásom, akkor amint kitisztult előttem minden és ő is feltűnt az iriszeim látómezeiben, akkor utána eredtem és még csak tudomást sem akartam venni arról, ami történt. Zaklatott voltam csupán kissé, de majd elúlik. A város hatalmas, az épületeket figyeltem, lemaradva kicsit és felfelé bámulva. A járókelők kerülgettek, az autók itt is megvoltak, de hogy kressz szabály nem volt semmi itt az is biztos. - Itt hogy boldogul el egy túrista? - érdeklődtem meg kínos mosollyal apa arcára pillantva.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Jún. 10, 2023 8:06 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
-Mert nagyon mélyen van, és nem tudom mennyit bírnál ki. Meglehet, téged is megviselne egy olyan út, és nem csak az embereket.-feletem őszintén, hisz valóban nem akartam olyan terhelésnek kitenni. Sokat nem is kellett gondolkodnom rajta, hisz annyira kézenfekvő volt az egész. Talàn ha ellenségem lenne, s rosszat akarnék neki...bár nem. Még akkor sem akarnám, hogy összeroppanjon, és belepusztuljon a nyomáskülönbségbe. -Tudod, vannak olyan mélységek, ami már összeképes roppantani akár egy kulacsot, mit elötte gondosan lezártál.-ráemeltem tekintetem, aztán haladtam tovább, hisz az idő telt, s szólított a messzeség, a kaland, mire felfedező vágya invitált. Aztán persze előkerült a legnagyobb kérdés is, mit elég hamar leráztam magamról, hisz rettenetesen kellemetlen módon érintett. Nem akartam ismét arra a helyre elmenni, s újra átélni azt a pillanatot, mikor meghalt a karjaimban. Nem akartam. Soha többet, még csak a gondolatát sem a helynek, s ezt meg is mondtam Aaronnak is. -Dakka nincs olyan közel. Igaz kocsival sem telne olyan hosszú időbe, de kevés napunk maradt.-mormogtam, miközbrn haladtam tovább, s ügyet sem vetettem arra, hogy közelebb is mehetünk. -Hallottam.-bólintottam.-De rég megakarod nézni.- megvontam a vállam, majd elmosolyodtam.-Most van rá lehetőségünk. Később lehet nem lenne rá alkalom. Csendben haladtam tovább mellette, egész addig, míg ismét meg nem szólalt. Akkor egy pillanatra összeszaladt szemöldököm, aztán megvontam a vállam. Nem érdekelt hogy bolondnak gondol. Számomra kellemetlen pillanatok voltak. Az hogy meg nem akartam máshová menni, lehetne akár az ő hibàja is, hisz ez volt az első gondolata. -Vidámparkba mehetünk akár holnap is.- tártam szét a karom, miközben felé fordúltam, s háttal haladtam tovább. Nem érdekelt meggyibe kerűl az út, s mennyit fogok otthagyni azért ha esetleg ott akar venni valami apróságot. Nem érdekelt szinte sosem a pénz. Nem voltam anyagias, hisz ezek a javak sosem kötöttek meg. Viszonylag hamar odaértünk a helikopter felszállóhelyhez, ahol egy darabig egymagunkban álldogáltunk. -Figyelj... Engem nem érdekel a pénz. Sosem foglalkoztatott igazán. Van hogy kifizetik e az utat, ha elviszem őket valamerre. Jobban érdekelt a hálás köszönet, mit rebegtek érte.-egy pillanatra elhallgattam.-De itt és most, az élmény a fontos! Megigértem, hogy mindent megmutatok neked. De cáfolj meg, ha esetleg tévednék. Elhallgattam, hisz léptek zaja ütötte meg a csendesebb közeget. Persze a riksák hangja az emberek kiáltozásai ott voltak, ám még is ránk telepedett egyfajta csendesség. Kezetfogtam a pilótával, ki kedves ismerőseként üdvözölt minket. Elmondtam neki hová mennénk, ő pedig egyből mondta mennyi ideig tart az út, s még egy telefonszámot is kaptam, hogyha visszafelé akarnánk jönni, akkor hívjuk, és érkezik is értünk. Megveregette a vállam, majd nevetett egyet, s közölte igazán megkedvelt minket. -Beszàllhatunk. Pár perc, és indulunk, csak kér engedélyt a felszállásra.-azzal már meg is indultam a gép irányába, mit a pilótánk már teletankolt, leellenőrizte a műszerrket, aztán mi is beszàllhattunk. Feltettem a fejemre a fülhallgatót, elhelyezkedtem, aztán vártunk még egy keveset, s némi idő elteltével, már emelkednikezdtünk a magasba, hogy aztán bírtokba vehessük az égboltot.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Izomláz. Megterhelni a testet egy olyan helyen, mit még sose ismertél, sose jártál benne. De túl fogom élni, rá edzek és minden jobb lesz. Ami pedig a mai napot illette, fogalmam sincs merre menjünk, mit nézzünk meg. De akad egy hely, mit régről hallottam már, így apának is felhozom, így mehetünk is, neki tetszik az ötletem. Sok hely van ezen a földtekén, amit oly szívesen megnéznék, de hogy el is mondjam...nem én lennék. Ki nézné ki belőlem, hogy szeretnék jobb lenni? Olyan helyekre eljutni ahová senki más? Vagy olyat cselekedni, mit más szokott és én sose?! Tulajdonképpen sok mindent látni, tudni és érezni akarok, hisz a kíváncsiságom minduntalan mardossa a bensőmet. De félek, hogyha ez kiderül, akkor mások szemében már nem leszek ugyanaz. Bár...lekellene szarnom mindezt! Hogy kiközösítenek, mert már nem leszek ugyanolyan, mint voltam egykor. Leszarni, hogy már nem lesznek nagyképű haverjaim. Azért fognak nevetni rajtam, mert más lettem. Én majd azért fogok nevetni rajtuk, mert mind ugyanolyanok. Apa és az erejének féken tartása nehéz mutatvány, így rengeteg energiát elszed mindez tőle. Koncentrálás. Nehéz lehet. De csak három nap és szabad lehet. Hiszek abban, hogy ki fog tartani! Ő a legerősebb! Sikerülni fog neki! Máshogy nem lehet! Ő is megindult lefelé, majd magam is hogy rendbe tegyük magunkat, szóval összekészültem, majd a fedélzetre léptem. A kaja még várhat. Jó, biztos kihűlve már nem lesz olyan finom...de még itt vagyunk, bármikor meggondolhatom magam. Apa a dokkoknál várt, a Mariana árkot véltem megkérdezni, hogy felfedezhető-e? Hogy hajlandó-e majd megmutatni. Ő pedig örömmel vonult bele a dologba. Tizenpárezer méter mélyen sok -sok tengeri rém. Megmosolyogtam a körülírását a helynek, hiszen elég jól előadta a hely szellemét, máris kíváncsi vagyok az egész helyre. Azonban nem akar teljesen levinni az aljára. - Miért? Ne már...- lepődtem meg, hiszen mi lehet annyira veszélyes, hogy nem tudnék lejutni? Oké hogy felszerelés...annyira mély nem lehet az a tizenpárezer méter. Óvatosnak lenni és figyelni a korlátainkra. De pont ezért kell lejutni a mélyére, hogy megtudjuk mennyi az a bizonyos korlát. Aki nem mer, az nem nyer! De majd mindent kiderítünk. Jó. Rendben. Beadom a derekam erre, bólintok sokat egyetértően. - Jó. Te vagy a szakértő. Hallgatok rád... - apró mosoly kúszik az ajkaimra, hiszen nem akarok veszekedni egy ilyen miatt. Bőven elég lesz majd az edzések közben, de mivel most ezek elmaradnak... könnyed apa fia napokat tartunk, itt meg nincs helye veszekedésnek. Aztán megindultunk, a hajó a helyén marad, senki sem fogja feltúrni, vigyáznak rá. Így lépek is apa után, elgondolkodok a helyekről, a látnivalókról, az emlékeimről. Így aztán fel is teszem a keserű kérdést, mely apa arcára ráíródik minden, ahogy ezt meghallja. Megáll. Így megállok magam is. Nem fog elvinni. Arca mindent elárul, szóval a bűntudatom is ismét mardos. Nem kérhetek tőle ilyet... és nem is fogom többé felhozni mindezt. Hiszen ez neki sokkal keményebb büntetés volt, mint nekem bármi is. Átkarolta a vállam, majd úgy indultunk meg. Átkaroltam az oldalánál, a hátánál, ám a mosolyom túl lassan került elő. Az erőd ránk vár és minden más felfedeznivaló. Sok az a felfedeznivaló, lehet nem is érünk majd a végére. Ám hirtelen irányt változtatott, így egy kevés fáziskéséssel fordultam utána. Repülő? - Miért repülő? Hol van az az erőd? A séta nem opció? Vagy az autó? Mehetünk közeli látványosságokhoz is... - tártam szét a karjaimat, ám ha nem állt meg, akkor utána siettem, ha nagyon lemaradtam, hát kocogtam is kicsit hozzá. Felpillantottam az arcára. - Hallottad amit mondtam? - kérdeztem rá kicsit halkan, bár tuti biztos hogy azért ez a hirtelen repülési vágy, hogy ne kelljen felhoznia a történéseket. Már nem akarom felhozni, nem akarom, hogy szarul érezze magát. Én érzem most szarul magam, hogy felhoztam és tudni akarok mindent ezzel kapcsolatban. Csak felejteni kell. Nem akarja többé felhozni, elakarja felejteni. Még mindig magát hibáztatja? Hogy lehet ilyen bolond? Mivel tehetném neki könnyebbé? De hiszen mindenért megbocsátottam... - Olyan bolond vagy... - ráztam meg lehajlón a fejem, apró hálás mosollyal. Neki köszönhetek tényleg mindent! És nem okozhatok csalódást. Sose! Kijavítom a hibáimat, szóval... - Mondtam hogy mehetünk egy közeli helyre is, ami itt van helyben. Van itt egy vidámpark, van múzeum... - tettem fel további ötleteket, igaz hogy azt az erődöt már nagyon régóta a bakancslistámra tettem...bár akkoriban úgy voltam vele, hogy soha az ördögben nem lesz nekem annyi pénzem hogy a világ egy másik pontjára eljussak. Erre itt vagyunk! - Közös fotót azért megengedsz? Hogy az egész felsőtestünk benne legyen... majd ott? - kérdezem, hiszen biztosan nem tántorítja el magát ettől az eltervezésétől, így belegondoltam ebbe is. Közös fotó. Otthonra majd kelleni fognak! Hiszen mindenkiről van, csak róla nincs kirakva. De ezen változtatni fogunk majd.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Jún. 07, 2023 3:41 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Nem akartam megenni a kaja többi részét. Annyira azért nem voltam éhes, s úgy gondoltam, majd idővel úgy is megeszi azt, csak tényleg fel kell hozzá ébrednie megfelelő módon. Szavaira elmosolyodtam. Olyan pillanat volt ez, amit nem tagadhattam volna meg eddig magamtól, s már rég túl kellett volna lennünk minden ilyen apa fia pillanaton. Még az olyanokon is, ami kicsit cikibb, vagy épp egymás szívatásán, ha a másik az agyunkra megy, ám nekünk akkor ez nem adatott meg. Ám helyette, úgy hittem, és hiszem is, elérkezett annak az ideje is. -Elmúlik majd. Gondolom furcsa érzés lehet. - halvány mosoly siklott át arcomon, miközben figyeltem arcvonásait, majd megkérdeztem merre szeretne menni a mai napon, ám nem a legbiztosabb választ kaptam, de még is volt egy választási lehetőség. -Akkor elmegyünk oda. - bólintottam rá. Részemről teljesen mindegy volt merre is megyünk el, s miket nézünk meg, azonban tisztában voltam vele, hogy megfogom mutatni neki az itteni templomok egy részét. Elmegyek vele, s megmutatom a tiszteletnek azt a fajtáját. Megmutatom, hogy lehet másképp is viszonyulni olyan istenségek, akikkel még sosem találkoztunk, de a hit, amit hirdetnek, még is lehet jó, s nem ítélnek el olyanokat, akik másban hisznek. -Nincs. Én csak… hogy is mondjam… fárasztó féken tartani azt ami valóban vagyok. Odafigyelni arra, hogy ne reagáljak arra, ami a víz felől érkezik. Hogy ne halljam meg a szavakat, vagy épp egyéb dolgokat. Hogy ne akarjam mozdítani a hullámokat. - megvontam a vállam. - Rengeteg energiát elvesz, és kell az utánpótlás. - felkeltem onnan, ahol addig voltam, majd elpillantottam a messzeségbe. Felsóhajtottam. - Talán három nap. Nem olyan sok, de még néhány apróság bőven belefér. - megengedtem magamnak egy mosolyt felé, aztán megvontam a vállam, majd a tányérral, és a pohárral megindultam lefelé a konyha irányába. -Rendben! Szedd össze magad, egyél pár falatot! Jól fog esni! - odabent a konyhában elöblítettem a tányéromat, aztán bevonultam a kabinomba, hol aztán felvettem egy másik inget, s kicsit hosszabb nadrágot húztam fel, és egy cipőt is felkaptam a lábamra, majd a szokásos hátizsákot is felpakoltam magamra. Az meg, hogy nem ciki velem lenni, kicsit furcsa volt, hisz sosem gondoltam arra, hogy ciki lenne velem mutatkozni. Mondjuk egy pillanatra el is gondolkodtam, már miért is lenne az? Egy isten vagyok… miért lenne ciki egy istennel lógni?! Azonban ezt a kérdést megtartottam magamnak, s Aaronnak csak egy mosollyal feleltem. Odafent vártam meg míg összekapja magát. A dokkon álldogáltam, a hajókat figyelve, miképpen indulnak halászni, vagy épp érkeznek vissza onnan. Teljesen belemerültem a látnivalókba, így csak fiam hangja zökkentett ki. -Hmm? - felé fordultam, miközben dobtam egyet táskámon, s fél kezem zsebembe dugtam. - Persze. Nagyon szívesen. - bólintottam párat. - Csodás hely. Tele furcsábbnál furcsább élőlényekkel. Tizenegyezer méter mély sacperkábé. Csodálatos! Az emberek abba a mélységbe csak gépekkel tudnak lemenni, bár még azzal is veszélyes. Mivel te fél isten vagy, így talán jobban fogod bírni. De meglehet kellene valami felszerelés… a méllyére biztos nem foglak levinni. - szaladt össze a szemöldököm, s még meg is ingattam a fejem. - Óvatosnak kell lenni. Odafigyelni a korlátainkra. Tisztában lenni vele mennyit bírunk, de majd idővel mindent kiderítünk. - megengedtem magamnak egy mosolyt, aztán megindultam, s intettem egyet felé, -Gyere! Sosem érünk oda, ha nem kezdünk neki az útnak. - mosolyom ott pihent arcomon, ami aztán el is tűnt, s még a mozgás is abbamaradt, s mintha megfagytam volna. -Hogyan? - megráztam a fejem. - Nem. Soha! Bárhová elviszlek, de oda nem. Oda nem foglak elvinni, bármennyire is akarod.- vonásaim elkomorúltak, lélektükreim megteltek haraggal vegyes bánattal.- Soha többet. Kérlek ne kérd, hogy odavigyelek, mert azt nem fogom megtenni, és elmondani sem fogom hol voltál! - tovább indultam, ám aztán még is vettem egy nagyobb levegőt, megköszörültem a torkom. Nem akartam. El akartam felejteni azt a helyet örökre, s még az emlékét is kitörölni a fejemből. Nem volt rá szükségem. Nem akartam újra élni a pillanatot, sem pedig a mardosó bűntudatot, mi azóta is égette bensőm. Nem akartam! -Viszont Lalbagh erőd csak ránk vár! Felfedezni valók ezreivel! - mosolyt költöztettem arcomra, aztán ha hagyta, átkaroltam a vállát, hogy úgy induljak meg vele arrafelé, ahonnan összeszedhetjük az infót, vajon milyen járművel jutunk el oda a legegyszerűbb módon, aztán hirtelen irányt váltottam. -Messze van… Szerzünk fuvart! - s lábaim már a helikopter felszállópálya felé vittek. - Repülve gyorsabb lesz!
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Később nem tudom milyen étvágyam lesz. Lehet semmilyen, hiszen teli zabáltam magam. Sőt. Napok óta evészettel foglalkozom. Apa etet. Mindent nekem ad, mi hizlaló. Hiszen heteken keresztül alig ettem bármit is...hetek...van az hónapok is. Fogalmam sincs mióta is kezdtem el nem táplálkozni normálisan, de most hogy apa ilyen téren is foglalkozik jobban velem...meglátszik a hatása. Belül és kívül is érződik. Találós kérdés. Nem tudtam választ adni, ám Aegir megfejti és választ is ad, nem keveset. Elém tárja a valóságot. Az, mely idebent oly nagyon fáj, rettenetesen nyomaszt idebent. De ő megadta a feleletet erre és mily’ igaza volt ebben is. Isten létére és hogy nincs még egy éve sem, hogy boldogít, hogy az életemet teszi egésszé a jelenlétével...több mindent tud rólam, mint én saját magamról. Hogy sokkal jobban képben van a dolgokkal, mint azt sejtettem. Nem akart felkelteni...talán nem is tudott volna, hiszen alig tudtam magam is felébredni. Figyeltem ahogy leteszi az üres tányért, majd kérdést is intéz felém. Merre menni? Egy kis ideig csak csendesen figyeltem odalentről, nem emeltem szót, nem kezdtem el újabb kérdésekbe. De maradt a kettőnk közé beékelődött csend. Aztán az újabb kérdés tőle. - Izomlázam van, de ez még nem képzett előttem akadályt. - szólaltam meg, miközben lassan felültem, majd kinyújtóztattam karjaimat egy ásítás keretében. Újra megdörgöltem az arcom egyes részeit, majd apára pillantottam kékjeimmel. - Szerintem edd csak meg a reggeli másik felét. Kell kis idő, míg megéhezek ennyi vacsora után. - piszkáltam meg kicsit a fejemnél a heget, majd az égett kezemet emeltem a látóterem elé. Már nem fáj annyira, már nem is kényelmetlen a jelenléte, de még kell idő a gyógyulásának. Nem akarom hogy apa tegye meg, majd az idő begyógyítja. Az majd mindent megtesz. Mindennek az adja meg az útirányt. - Fogalmam sincs hova menjünk ma. Lepj meg. Igen, megint válassz te. - mosolyodtam el, majd lassan felkecmeregtem a földről. Kicsit odébb mentem, hogy meglengessem a karomat, hiszen elgémberedett, vagy nem is tudom, fura érzés volt egyáltalán tartani. Izomláz. Az meg hogy miért ő válasszon? Nem akarom elnyomni őt, még akkor se ha amúgy se hagyná. Meg hát...Apák napját sosem tartottam, hát ez alkalommal kivételt tehetek. Még akkor is ha nem ma lenne amúgy sem. - De a Lalbagh erőd Daka óvárosában remek látnivalókat nyújthat. Tanultunk róla pár éve... bár ahogy a tanár előadta, úgy nem volt érdekes... - eresztettem le a karjaimat végül, majd a lábaimat is átmozgattam, ameddig tudtam félkörben megmozgatni úgy emeltem fel, majd kicsit hátra...fájt. - Neked nincs izomlázad? - pillantottam fel apára, szinte megkorholtam a kérdéssel őt, közben abbahagytam a mozgatást. Végül a mellette békés vízre emeltem kékjeimet és apró mosoly kúszott a képemre. - Még hány napig kell mellőznöd isteni hatalmad? - érdeklődtem meg kicsit óvatosabban mindezt, hiszen tudom és hát látszik rajta miképpen éli meg ezt az egészet. De akarja! Így megtesz minden tőle telhetőt és hát...segítek ahogy tudok. A korláthoz lépek, figyelmet szentelek a víznek, majd megpakolom a korlátot és ellépek onnan vissza az ajtó felé hátrálok. - Összekészülődök, aztán ha gondolod mehetünk...de akár taníthatsz is valami emberi dolgot, ha tudsz... - nyilván most edzeni nem tudunk ezekben a pár napban, de talán akad olyan dolog amit még nem tudok, de nem is kell hozzá isteni erő, hanem csak bármi ami emberi. Talán tud ezt azt ebben a hosszúra nyújtott időben ami megadatott neki. És többet is tud mutatni mint a bátyám. - Amúgy...egyáltalán nem ciki a veled való lógás. - paskoltam meg a fordulás közben az ajtót és lesiettem vissza, hogy levegyem a nadrágjaimat, hogy hamar letusoljak. Bár egész kellemes volt a hűsítő víz és nem is kapcsoltam melegre. Talán kétszer is átdörgöltem magam a tusfürdőmmel és csak utána léptem ki a zuhany alól. Sokkal jobban éreztem magam, aztán alulra tekertem a törölközőt, azzal slattyogtam a részem felé. Nem kellene ez a törölköző, hiszen csak magunk vagyunk, mégis...megszokás. Amúgy meg kitudja, hogy amíg ő távol volt, nem-e jött be valami idegen? Csak nem... a szekrényhez léptem, felkutattam az egészet, hogy valami sima szerű ruhát kutassak fel, meg is leltem kis kutatás után és felöltöztem hamar. Rövid nadrág és póló, meg alsó és zokni meg a cipőm. A szekrényajtón akadt egy tükör így végig néztem rajta, magamon. Felidézett egy rossz emléket, hamar lehunytam a szemem és elléptem onnan, sőt, be is csuktam az ajtót. A táskámat is felkaptam, belepakoltam váltásruhát, majd a konyhába lépve szedtem bele innivalót, majd a csoki is feltűnt, mellyel szemezni kezdtem. Rövid gondolkodást megengedtem magamnak, de csak azért is a táskába tettem. Megeszem amint felébred a gyomrom. Csoki, mint reggeli? Persze, nem egyszer volt már rá példa. Ha apa itt volt lent csak mosolyogtam magamban, nem tettem fel azonnal kérdést. Aztán felmentem, hogy várakozzak rá, vagy épp rám várt akkor készen voltam. - Amúgy ha aktuális lesz a dolog...megmutatod a Mariana árkot? - érdeklődtem meg lustán, hiszen egyszer említette mikor a Katlant is kereste, emlékszem! Közben nekitámaszkodtam a korlátnak így indulás előkészület előtt. Már kérdezni akartam talán egyszer, de most hogy a tükörbe néztem... az a tükör...az elrablásomkor is volt egy, amin magamat láttam vértől csatakosan. Apára nézem, elidőztem rajta, majd kicsit óvatosabban felé léptem. - Amúgy...apa...elviszel oda is? - a kékjeibe néztem. - A helyre, ahol fogva tartott? - kíváncsiskodtam, hiszen tudni akartam, hogy merre voltam azon a napon, mikor megtörtént az a horror és hogy mennyi idő telt el. Hátha ez kicsit segít az emlékeimben...bár kétlem. De ha megsem próbáljuk...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Május 31, 2023 7:43 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Jó ideig üldögéltem egymagamban, s fogyasztottam a reggelim, ami lássuk be elég szokatlan volt tőlem, ám még is megtettem. Ami kell, az kell. Nem igaz? Szóval inkább ültem ott, s falatoztam, energiàt gyűjtve, hallgatva a csendet, ami máskor olyan hangzatos, s beszédes pillanat volt. Hallani a bàlnák énekét, a tovasuhanó hajók zaját, a halak vergődését, s szívük dobbanásàt. Ám egy ideje csend honolt. Csend volt, hisz el kellett zárnom magamtól. Elzárni mindent, mi egyszerre bosszantott, s töltött el furcsa érzésekkel, hisz ilyen lehet halandónak lenni. Az idő múltával Aaron is megjelent, s telepedet le mellém. Pőresége nem zavart, s nem is fordítottam felé nagyobb figyelmet. Sokkal inkàbb foglalkoztatott, vajon hogy aludt az éjjel. Egy kicsit reménykedtem benne, hogy békés álmokat kapott, ám újfent csalódni kellett, hisz a zaklatott elme pihenést nem hagyott számára. -Majd eszel később. -bólintottam, s megettem az utolját annak, mit felhoztam magammal, ám olyan étvàgyam volt, hogy akár többet is képes lettem volna elpusztítani. -Gödör...-feleltem némi gondolkodás után, hisz lehetett volna akár más is. Lehetett volna, valami nagy, magasztos mindanivalója is akár, ám a kézenfekvő válasz ez volt.-Kicsiben kezded. Ásol egy apró gödröt.. csinálsz valami kis butaságot, majd újabbat, és újabbat, mígnem akkorára nől, hogy nem tudsz kimászni belőle. Végül szépen magaalá temet a kipakolt föld...-elmélkedtem azért egy sort rajta, s talán kicsit jobban is belegondoltam. Mennyi mindenen ment keresztűl fiatal kora ellenére. Mennyi mindent élt át! Vajon ha kicsi kora óta élete részét képeztem volna, akkor is így cselekszik? Akkor is belekeveredett volna abba a rengeteg vacakba? Meglehet, túlságosan elpuhultam, a mellette eltöltött idő alatt, s gyengébb lett a lelkem. Gyengébb, hisz akadt már bőven olyan pontom, mi sebezhetővé tett. De vajon a szeretet gyengeség, vagy erő képzősésére van nagyobb behatással? Gondolataimból Aaron szavai ráztak vissza. -Már jó ideje. Megéheztem, te meg olyan nyugodtan aludtál látszólag.- megvontam a vállam.- Nem akartalak felkelteni. Letettem magam mellé az üres tányért, aztán fiamra emeltem tekintetem. -Merre akarnál ma menni? Mit nézzünk meg?-kérdésem egyszerű, ám még is elgondolkodtató volt, hisz annyi minden szerepelt azon a listán, s én sem akartam megmondani mit nézzünk meg hamarabb. Visszagondolva, mikor errefelé jártam, nem is nêztem meg olyan sokmindent, pedig rengeteg lehetőség adott volt. Még is inkább megmaradtam a kolostornál, és annak környékének bejárásánál, no meg Lau meglátogatásánál. -Vagy maradhatunk itt is ha ahhoz lenne kedved.- nem maradhatott el ez a lehetőség sem, hisz meglehet annyira kimerítette a tegnapi nap, hogy sokkal jobban esne neki egy kiadós pihenés, mint sem a folytonos kalandozás.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Mellé feküdtem hasra, kezeim a fejem alatt pihentek, őt figyelve hosszasan nyomott el az álom. Rövid nyugtom volt csupán, míg a semmiben lehettem, már ezt is értékelni tudom, ha semmit sem álmodok. De minden szép így is úgyis véget ér, ahogy a rövid időm is, hiszen az emlékek gúzsba kötöttek. Nem akartam felkelni belőle, nem akartam elmenekülni. Újra a részese akartam lenni ennek az egésznek. Nem az volt a célom, hogy bele bolonduljak, hanem hogy mit akarhat egy halott egy élőtől? De ez csak a fejem játéka, az elmémé. Újra lejátszódott a láblövésem, ahogy a kocsiba tuszkol, ahogy a párbeszédeink is lezajlottak. Nem magamat láttam, ahogy ezek megtörténnek...én magam voltam az, aki újra megsérül, akinek a haját is hátra húzzák, hogy szinte az arcomba köpködje a szavakat. A főszereplője voltam a saját álmomban, rémálmomban. Azonban annyi változás történt, hogy a drog beadása után kérdéseket nyomatott számomra. Egyre hangosabban, hiszen nem válaszoltam. Elismételte újra és újra a kérdéseket. Aztán a fejemhez tartotta a fegyvert, majd lőtt pont abban a pillanatban, ahogy Aegir megjelent a színen...aztán csak a sötétség maradt számomra. A hangok, majd a semmi. Az elevenembe mart ahogy a tetovált fickó újra a fejembe lőtt, ahogy röhögve oltott be a droggal és minduntalan megismételte a kérdéseket. Aztán újra lőtt. Úgyanazon szavak hagyták el újból a száját... Pánikolva riadtam fel, nyíltak ki a szemeim, majd az üres ágy révedt a tekintetembe. Egyedül voltam a szobában. Szaporán vettem a levegőt, míg lassan a fejem is felemelkedett...ám kicsit mintha elzsibbadt volna minden egyes tagom így fekve. Ijedten néztem körül a kabinban. Tényleg egyedül voltam. Se Dora rémképe nem volt sehol, se apa alakja. Az előbbi jó helyen van ott ahol, ide ne jöjjön! Apa meg...majd meglesz...mindjárt magamhoz térek. Mégis mi a fene folyik itt? Hol vagyok? Vajon mennyi az idő? Kómás fejemmel csúsztam le az ágy végébe, ott ücsörögve kicsit ébresztettem fel magamat, hogy valamennyire azért tudjak magamról. Kellett most hozzá több idő, mint legutóbb. Bár ez elég vegyes szokott lenni, ám ehhez hozzá szokni nem igen lehet. Újra álmodni újra azt, ami már megtörtént... már nem is tudom minek nevezte mindezt apa. Possztrauma. Vajon a doki erről is beszélt neki? Megdörzsöltem a tarkóm, meg simítottam a fejem, majd kinyújtóztattam a végtagjaimat. A kezeim, majd a lábaimat is. Végül felkeltem a földről az ágy szélébe kapaszkodva, majd megindultam ki a kabinból. Nem nagyon néztem körül, láttam ezt azt a pulton, de az első utam a WC volt, majd ezután egy alapos kézmosás, majd felsétáltam. Még ekkor sem néztem körül. A fény nem igazán tetszett a kékjeimnek, így hunyorognom kellett, tekintetem egyből lázasan kutatott Aegir után. Kellett röpke másodperc ehhez is, de meglett. Étkezett. Megdörzsöltem a szemeimet két ujjammal, majd közelebb mentem hozzá és szavaira elmosolyodtam, de csak megálltam mellette, megfordultam és lecsúsztam sután a földre, mintha a lábaim nem bírnának el. - 'Reggelt... a gyomrom még nem áll készen befogadni semmit se... - nyöszörögtem, mintha a gondolata is fájna annak, hogy ennem kell. Azonban a “hogy aludtál” kérdésre nem akartam válaszolni. Vagyis hát nem tudtam volna mit válaszolni. Ugyanaz? Eseménydús? Kihagyva? Mit lehetne válaszolni ezekre? - Változatlanul... - válaszoltam végül egykedvűen, majd kiropantottam a nyakamat egy óvatos mozdulattal, elbambultam magam elé. Az elrablóm szavai szöktek be az elmémbe újra. - Minél többet veszünk el belőle, annál nagyobb lesz. Mi az? - tettem fel a kérdést, amit Ő adott fel nekem, de választ nem kapott rá. Egyikre sem. Talán ha kap választ rá legközelebb, akkor békén hagy? Fenéket. Ennek sosem lesz vége. Oldalra csúsztam, majd elborultam az oldalamra, onnan pedig hanyatt fordultam és onnan figyeltem a tengeristent. - Mikor keltél? Miért nem keltettél fel? - szöktek ki a kérdések, miközben figyeltem a falatozását. Nem voltam éhes, a testem, a gyomrom még nem igazán kelt fel ehhez. A kérdéseim sem voltak méregből jövők, vagy szemrehányóak, csak puszta érdeklődő kérdések. Mi lett volna ha felkelt? Segíthettem volna valamit... vagy nem tudom.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Május 29, 2023 9:37 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
-Igen. Szerettem odamenni. Nagyapád jóbarátom volt sokáig. Aztán egy idő után, már csak anyád miatt mentem.-mosolyodtam el. Aztàn megemlítettem a hét nővért, s bólintottam.-Majd bepótoljuk. Csodàs hely. Mosolyom ottmaradt az arcomon egy darabig, szinte lekaparni sem tudtam, már csak az emlék miatt sem. Összevontam szemöldököm, s kérdő lett tekintetem. Nem értettem miért büszke rám, hisz az én olvasatomban semmi olyasmit nem tettem, amiért annak kellett volna lennie rám. Nem kérdeztem semmit,hisz a tekintetem sokkal többet mondott. Aztán a hajóra mentünk, s meglepően elfogadta a pihenés eshetőségét, szóval meg is indultam a saját kabinom felé, s meg sem álltam az ágyamig. Mikor úgy érzed minden porcikád sajog, mikor az elméd is beleroppanni látszik az erőfeszítésbe,hogy minden erőm távol maradjon, és ne tőrjön a felszínre. Ott feküdtem az àgyamon, lehunyt szemekkel, kiterülve, tele hassal, még is éhesen, mintha nem ettem volna semmit sem. Nyugodtan feküdtem, nyújtóztam, majd a következő pillanatban léptek zaja törte meg a csendet. Aaron állt meg az ajtómban, ám nem pillantottam fel, csak intettem egyet, s feküdtem tovább jódarabig, egészen, míg nem éreztem, hogy nem csak az én súlyom nyomja az ágyat. Felnyitottam szemeim, halvány mosoly siklott át arcomon, aztán ismét lehunytam szemeim. Szinte pillanatok alatt elnyomott az álom, ha nem beszélt hozzám, ha igen, nos akkor két beszélgetés között nyomott el a buzgóság. Nyugodtan feküdtem, moccanni sem moccantam, csak mellkasam emelkedett és sűlyedt ütemesen. Ha semmi különösebb esemény nem történt, akkor csak hajnalban ébredtem meg, kissé még akkor is kábán, de ahogy mondani szokták, az éhség nagy úr! Szóval gyorsan letusoltam, majd elballagtam a közeli boltba, vettem pár cuccot, mit úgy hírtelen megkívántam, aztán remélhetőleg még úgy értem vissza, hogy Aaron még aludt, főleg, hogy elég korán kidobott az ágyam. Kicsit meglepődtem igaz, hogy mellettem aludt el, de nem zavartam át az ő részére. Azt akartam, hogy végre kialudja magát, és talán egyszer nyugodalmas legyen az éjszakána. Mikor visszaértem, bevettem magam a konyhába, s nekiàlltam készíteni valami reggelinek valót. Valami olyasmit, ami egyszerre volt tápláló, bőséges, és nem tért el annyira azoktól amit szerettem. Igaz, megfordult a fejemben a szendvics gondolata is, de azt elég hamar elvetettem, révén, hogy sosem volt a kedvencem. A boltban sokat szemeztem egy szelet csokival, végül csak elhoztam, s a pulton arra vár, hogy Aaron majd befalja. Tojást készítettem, jó nagy adaggal, mellé szalonnát, pirítóst, és még kávét is főztem mellé, majd letelepedtem odafent az orr közelében, s a messzeséget figyelve, tőlem szokatlan módon falatoztam. Energia. Kimerülés határát súrólni elég kellemetlen dolog, s valahogy pótolni kell, ám a nem használom az Isteni erőm dolog, sokkal nehezebb volt a víz közelében, miközben a bőrömön éreztem annak hivogató erejét. Ha közben Aaron felkelt, és feljött, akkor tányérom, és a kávém társaságában talált odafent, miközben épp egy szalonna darabot kezdtem elpusztítani. -Jó reggelt! Hogy aludtál? Reggelit találsz a pulton, aztàn indulhatunk oda, ahová szeretnél elnézni.-pillantottam felé, két falat között, hátammal az egyik korlátnak támaszkodva.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Várakozok rá, türelmes vagyok, nézelődök, figyelek, hallgatok. Összepakoltam magunk után, magam után. Nagyjából rendet raktam a pihenőhelyünkön. Kellemes érzés volt kikapcsolódni és egy olyan helyen lézengeni, melyen még sosem voltam. Kikapcsolódás. Ez egy olyan szó, melyet sosem ismertem és apa készségesen mutatott belőle egy merőkanálnyi érzést. Együtt lehettünk és talán rajtam kívül senki sem lehet olyan boldog mint jómagam. Még ha sokszor nem is mutatom ki mindezt. Boldog vagyok és változást akarok hozni az életembe. Ami pedig az úton való haladást és kérdésemet illette, nem is válaszolt első blikkre. A sürgetéssel se traktálom, türelemmel várok, amíg képes megszólalni, tartson bár percekig a közénk beálló csend - addig a környéket nézegettem. Aztán választ is kapok. Anyámék háza...a nagyiékére gondol? Szeretett ott lenni...vagyis csak anya miatt és azért, mert a nagyapával barátok voltak. Ám komolyra véve a szót a Norvégiai Hét nővér vízesés a kedvence. - Tényleg? - határozottan éberebb lettem. Kezdtem jobban odafigyelni rá, amit akár annak is betudhatott, hogy végre méltóztattam nagyon is komolyabban venni a jelenlétét, a szavait, a tanításait. - Szégyen vagy sem, de oda sem jutottam még el... - lesütöm a tekintetem néhány másodpercre, zsebre teszem a kezem és kissé felvonom a vállam. A vízesések gyönyörű helyek lehetnek, amiket apa szeret nézegetni. Vajon a megcsillanó nap miatt, vagy másmilyen szépségből fakadóan szereti őket? A zátony pedig... mindent megmutathat, de kihasználni nem akarom... mindent azonnal nem lehet, szóval nem is sürgethetem ezen okból hogy nah most induljunk. Korlátozottak a lehetőségeim, így maradok a seggemen, mikor aztán odakint a taxit várva rákérdez mi legyen. Nem akarok csak magamra gondolni, még akkor sem, mikor felhozza a pihenés szót és hogy kifejezetten utálom azt az egészet. Próbálgatni akarom, hogy mennyit bírok, súlyokkal, futásban...erőben! Nem áltattam magam azzal sokáig amúgysem, hogy felépülés után egyből a régi leszek, hisz még mindig berozsdásodva éreztem magam, még mindig könnyen kifáradok és ez kicsit talán még bosszantott is. Azt hittem, hogy a korábbi szavai voltak a legrosszabbak, hogy az összezavart, kirántotta alólam a talajt, megingatott ott, ahonnan egész életemben eddig a legnagyobb bizonyosságot tudtam szerezni. Úgy gondoltam, az volt a legrosszabb. Amikor ketté váltunk, mikor leakart lépni...nem bírta. De azt hiszem ez rosszabb. Mert igaza van, a fejembe lát és nem akarom. De mindeközben mindent is akarok látni, tudni és érezni, holott büszkévé akarom tenni. De nem fogom tudni, talán sose...mert az engedelmességem a béka segge alatt lapul. De csak ha egy icike picikét...csak egy picit engednék. - Nem szívlelem, szívlelem... - vontam vállat kicsit kitártam a kezeimet hozzá. -...mégis jól hangzik, szóval dőljünk ki kicsit. - tettem eleget a pihenés szónak, egyet értettem vele, hiszen nem akartam csak magamra gondolni önző mód. Nem akartam a későbbiekben vitát generálni bármiért is. Elmosolyodok. Sok -sok árnyalatnyival könnyebbnek érzem magam. Helyesen tettem, nem igaz? Ki másban bízhatnék meg jobban, mint benne? Hiszek neki, a gúnyos belső hangok által feltett kérdéseket, válaszokat pedig elhajtom a fejemből. Nincs szükség felesleges szavakra, vagy hogy felhúzzam magam bármin is. A taxiba beültünk, a csend ránk telepedett, amit nem is bántam, hiszen fogalmam sincs hogy a sofőr mennyit értene a beszélgetésből. Jobb szerettem akkor feltenni az olyan kérdéseket mikor nincs fültanú. És ezt tuti ő is jobban értékeli, hiszen akkor nem kell abbahagynia, ha épp elmennek mellettünk. Szám sarkában visszafogott, de őszinte mosoly árnyéka telepedett meg, ahogy az öregebbre pillantottam. - Büszke vagyok rád. - mondtam mindenekelőtt, az arcomon feltűnő mosolyból pedig, ha akartam volna se tüntethettem volna el ezt az érzést. Az út során figyeltem az elhaladó tájat, az emberekkel, olykor apa irányába pillantottam, ám nem szóltam. Végül megérkeztünk, apával egyszerre nyitottuk ki az ajtókat, majd a fizetést megvártam magam is, a cuccainkkal együtt léptünk le a kocsitól. A hajó irányába léptünk, a fedélzetről egyből apa lefelé vette az irányt, hogy a kabinjába tegye le magát. A sajátomba léptem és lepakoltam, levettem a felsőmet, kicsit megtöröltem magam vele. Nem könnyű megtalálni a tökéletes egyensúlyt. Tudom, hogy mindig van miért élni, minden nap van miért felkelni és egy kicsit tovább menni, akkor is, ha épp aznap nem látsz benne célt, mert lehet csak évek múlva nyer értelmet az egész. Tudom, mert én is fel akartam már adni, ám ha megtettem volna, most hol lenne Aegir például? Nem gondolkodom most ezen. Kidőlök magam is. Lehunyom a szemem, hiszen fáradtság nyomott össze, lehúzta a szemhéjaimat. Nem bírok aludni a zsizsegő gondolatoktól, úgyhogy inkább felkelek és körülnéztem mintha csak leltároztam volna. Egész lényem pattanásig feszült, olyan éberen figyelek, mintha bármelyik pillanatban rám támadnának. Mintha meghatározhatatlan veszély lógna a levegőben és ez frusztrál, idegesít. Mintha Dora miatt nem akarnék elaludni. Szóval az egyik kabinból kilépve a másik irányába fordulok be. - Bejöhetek? - kérdezem némileg halkabban. Tiszteletben tartom, hogy az Ő hajója, az Ő kabinja, az Ő saját kis légtere. Ám ha nem volt a válasz, akkor szem előtt tartottam a magány szót és visszatértem a kabinba, hogy az ágyra dőlve a plafont kezdjem figyelni, majd úgy nyomjon el az álom. ÉS kapjon el Dora. Újra és újra. De ha igen volt a válasz, akkor beléptem hát hozzá, majd hasra feküdtem mellette az ágyon, lógva hagyva lábaimat és felé fordítottam fejem, a kezeimet is a fejem alá pakoltam. Fogalmam sincs, mit várok tőle. Vigasztaló, megnyugtató buksisimit egészen biztosan nem. Csiklandozást? Fogalmam sincs, hogy csikis vagyok-e, de remélem nem most fogjuk kideríteni. Mondjuk pont ő az, aki előtt igazán nem kellene tartanom attól, hogy rájön, sokkal több lapul a felszínem alatt. Mert pontosan tudja. Szóval tulajdonképpen rég rájött már. Az Íreknél. Egyike azoknak, aki nem csak néz, de lát is. Ismét csak kár lenne meglovalni a "mi lett volna ha" témakört. Emellett hülyeség is! Lassan 7 hónapja (a szavai alapján a múltkorról) élhetek vele, nem épp nyugis, de közös életet, ennyi pedig bőség.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Május 27, 2023 6:50 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
-Megismerni valakit, és rájönni, másabb mint amilyennek valójában gondoltad, lehet jó, vagy rossz. Lehet kellemes, vagy kevésbé, s közben fenekestűl felforgathatja a világról alkotott nézeteket. Persze azért nem volt eget rengető, de annyi biztos, hogy azok a srácok pozitív irányba változtak az első vélemény után fiam szemében. Meg akartam neki mutatni, a látszat olykor csal, ám azzal nem szívesen rukkoltam elő, hogy én magam sem teljesen olyan vagyok, mint amilyennek gondol. Jó persze, elegem lett a háborúskodásból, és az örökös haragból. Elegem lett egy csomó mindenből, s változtatásommal, magam is változtam. Elég hosszú ideig beszélgettünk, szó esett sok dologról, s olykor még fiam is kivette részét belőle, majd a fizetéskor, mikor közöltem, a mi részünket én állom, a sràcok kicsit felháborodtak, ám nem engedtem az elhatározásomból. Nem akartam ismét csobbanni, hisz annyira idegen volt ez az egész. Nem éreztem magaménak. Nem beszélt hozzám, nem súgott titkokat, mindent megtartott magának, hisz talán a sok vegyszer miatt, sehová sem tartozott. -Ahogy szokták mondani, akadnak pozitív csalódások. De tény másabbak, mint amilyennek elsőre tűnnek.-megebgedtem magamnak egy mosolyt, hisz visszagondoltam milyen lelkesen meséltek a kalandjaikról.Aztán a másik irányba fordúltam. -Mindjárt jövök!- azzal elmentem a cuccainkért a kis szekrényhez, aztán az öltözőben letusoltam, hisz a szag, amit a víz adott, nem dobbantotta meg szívem, szóval egy gyors tusolás után már mentem is Aaronhoz, immár rendesen felöltözve, s talán addigra már ő maga is készen állt az indulásra. Kérdésén kellett egy ideig gondolkodnom, hisz annyifelé jártam, annyi mindent néztem meg. De hogy mi tetszett a legjobban...összepréseltem ajkaim, majd megvontam a vállam. Mosolyt villantottam, majd lazán zsebembe csúsztattam kezeim. -Anyádék háza! Oda nagyon sokszor visszamentem.- villantottam egy mosolyt, aztán megingattam a fejem.-De most komolyan...Van egy vízesés Norvégiában... A Hét nővér a neve.-lágy mosoly suhant keresztűl arcomon, ahogy visszagondoltam rá.-A legtöbb vízeséssel így vagyok. Sokszor visszamentem, sokszor megnéztem. De szeretem azt a zátonyt is, amit nem is olyan rég emlegettem. Elindultam kifelé, magammal víve táskámat, mibe már minden ami fontos volt vissza lett pakolva, aztán immár odakint az épület előtt fiamra emeltem tekintetem. -Hová szeretnél menni? Elsőre azt mondom, pihenned kellene, de mint tudjuk, nem szíveled ezt a kifejezést.-mormogtam az orrom alatt, miközben megállt elöttünk egy taxi, majd ha beszálltunk, elmondtam merre szeretnénk menni. Ha Aaron vissza akart menni a hajóhoz, hát akkor arra, ha nem, nos az esetben oda vitettem magunkat, ahová menni akart. Furcsa érzés fáradtnak lenni. Koncentrálni, hogy ne nyúljak az erőm, a saját lényem felé. Megterhelőbb volt, mint idősebb arcom megtartása. Ha a hajóhoz mentünk, akkor gyors fizetés után kiszálltam, kiszedtem csomagjainkat majd megindultam a Tavirózsa felé. Persze az út alatt, ha Aaron kérdezett, válaszoltam, de egyéb iránt csendben üldögéltem. Ha messzebb mentünk, talán még szemeimet is lehunytam, de nem aludtam el, pusztán csukott szemmel pihentem, hallgatva az autó motorjának zúgását. De ha visszamentünk, akkor utam egyenest a kabinom felé vezetett, hol letettem magam az ágyamra, nyitott ajtónál, majd kinyúltam, s szusszantam egyet. Fárasztó napom volt.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Az asztalnál ülve csak figyeltem a beszélgetést, hiszen belekotyogni feleslegesen semmibe sem akartam. Főleg ha nem is értek a búvárkodáshoz. Passzolom hogy mihez is értek úgy igazán. Hogy mi az a dolog, amit megtudnék csinálni máskor is. Habár ha tudom már hogyan csináljak valamit igazán jól, máris örömömet lelem majd benne. Szeretni, amit csinálunk, és tudni, hogy annak értéke is van? Akadhat ilyen, hiszen erről magyaráznak. Apa is szereti a munkáját, bár ez az ő területe leginkább, így azt el is hiszem hogy szereti csinálni. Ami pedig az én esetemben igaz...olyan vagyok mint egy aprócska mag, mely elpusztítja magát, hogy tökéletes virág fejlődjen belőlem. Apa rendelt, rábíztam magam, hiszen az étlapon nem igazán igazodtam ki, hiába az ismerős nyelv felfedezése. Apát emlékeztettem a gombócokra is amiket... nemrégiben hozott, azt is megkellene ennem, de őt azok nem érdekelték, finoman paskolt az arcomra. Aprón bólogattam, vettem, fogtam, megértettem. A gombócoknál akadhat jobb is, vagy csak számomra akar jobbat adni...mint általában mindig. Ami meg az evést illeti, sose sajnáltam semmit se tőle, de mintha a táborozásnál említette volna, hogy el van kaja nélkül. Most meg már sorozatosan kajál mióta ide értünk. Egészségére. Neki is kell az erő. Csak ezzel most összezavart...az egyik srác felhozta a hajó bérlést, hogy mehetünk velük...miért is? Nem voltam képbe, kicsit kiestem a beszélgetés fonalából, elterelődött több ízben is a figyelmem, de egy kukkot sem szóltam. Nem akartam ide nem illő témát bedobni és apát sem akartam megzavarni a nagy közös témában. Legalább akad valaki akiket érdekelnek ezek a dolgok is rajtunk kívül. Közben az arcom elé letettek egy korsó sört, kicsit összehúztam a szemeim, majd figyeltem az elénk kerülő ételeket is. Apa felhozta hogy majd máskor hiszen most más terveink vannak. Bólogattam. Most eléggé más terveink vannak, semmi kedvem nem volt idegen srácokkal bandázni. A kolostoriakkal is nehezen jöttem ki, szóval hagyjuk inkább. Jó lesz az máskor is. Elmosolyodtam, néha felszólaltam magam is, már amiben tudtam, hiszen a búvárkodás jelenleg még nem megy...azt meg csak nem bökhetem ki, hogy felszerelés nélkül mentettem meg bálnát...vannak dolgok, amiket nem kell kiecsetelni más számára. A sörért nyúltam, jó nagy korsó volt, elidőztem a méretén, majd koccintottam aki igényelte, mondjuk apám, majd a felét le is húztam. Fogalmam sincsen milyen sör volt, de megéreztem a hatását félistenként is. Ettem, mindenféle finomságot találtam a levesemben, így az fogyott is, főleg a folyadék miatt, azt meg úgyis szerettem. Az a korallzátonyos hely...arra visszagondolva viszont...megnézném. De majd máskor, majd ha csak apával mehetek, hogy vele együtt feltérképezhetem a helyet...amolyan istenesen...felesleges nézelődők nélkül. Elfogyott a leves, a másik étel, melyet beazonosítani nem tudtam, de hús biztos volt közte, valami rakott cucc lehetett, de elfogyott. A sört is megittam. Egy liter biztos volt! Úgy éreztem magam mint aki világgá futna, talán ez a sör tényleg nem kellett volna...talán apa nem véletlen nem akart adni...a fejembe száll... talán ő jól tudta mindezt. A srácok nem kérdezték hogy honnan érkeztünk el idáig, vagy hogy mi célból. El se hinnék, hogy Norvégiából jöttünk el egészen idáig...jöttünk...jah...úsztunk, hajóztunk, repültünk...sokszor még én is ámulok ezen, szóval mindegy is. Hiszen apa mindent is megakart mutatni. Csak egy életem van, ezért kihasználom, bármilyen nehéz az akadály, nem félhetek. Eljön majd a perc, mikor végre több lehetek. Mikor a srácok úgy minden után is leléptek, magam is megindultam, hogy összepakoljam a cuccaimat. - Más az arcunk, más a testünk, de nincsen különbség ember és ember között. Nem az számít, hogy ki milyen kívülről. Megmutatták, hogy ők jó, becsületes emberek! - mormogtam az orrom alatt, míg a telefonomat néztem meg, hogy keresett-e valaki. Felegyenesedtem, körül néztem és ha apa is mellettem volt, akkor lőttem egy képet magunkról. Emlékbe. Nem osztom meg sehol se, ahhoz az ő engedélye is kell, köcsög meg nem vagyok hogy anélkül tegyem fel bárhová is. Meghát...a fiatal fejével ki hinné el, az ismerőseim közül, kik ismerik az anyámat is, hogy Ő az apám? Így ennek okán, nem kerülhet fel...pedig büszke vagyok rá. Büszke arra hogy az apám. Pakoltam. Nem hallottam és láttam senkit sem körülöttünk, voltak még akik úszkáltak. Nem tudom, nagyon megvoltam indulva hogy mehetünk. Valahogy kifáradtam, így még egy kis alvás a vízen és nekem annyi. Szóval inkább valami más jöhetne, de amihez apának van kedve. Bár ha ő még csobbanna, nagyon szívesen várok rá a pihenőhelyünkön. - A szárazföldön akadt már olyan hely, ahová többször is elmentél megnézni, vagy akarsz majd elmenni, mert nagyon tetszett? - kérdeztem meg már akkor, mikor ő is elégnek gondolta az itt létünket és megindultunk elfelé. Kifújtam a levegőt... - Veled a világ végére is elmennék... - böktem ki egy mosollyal apa felé pillantva. Említette már a helyet, a kérdés az, hogy létezik-e? És nem azért akarok elmenni velem, mert az is megakarta mutatni, hanem mert...menni akarok!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Május 26, 2023 2:54 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
-Nem megy egyszerűen, de olykor az istenek gyermekeinek is be kell ismerniük fáradtságukat!- szelid mosoly suhant át arcomon, miközben végig pillantottam arcán. Aztán a helyünkön nem is időztünk olyan sokat, Aaron csak ivott pár kortyot, majd vette is magát a medencék irányába, én pedig, nos nem mentem azonnal utána. Jó érzés volt, csak úgy üldögélni, pihenni, és azon gondolkodni, vajon ...bár ha kicsit jobban belegondoltam, akkor az igazat megvallva, nem gondolkodtam semmin sem. Némaság honolt elmémben. Nem súgott a szél titkokat. Jóleső némaság vett körűl. Persze beszélgettem is, míg Aaron pihegett a medencében, én pedig figyeltem rá. Ha belepottyan, akár meg is fulladhat, azt meg nem akartam hagyni. Pár perc volt az egész, míg elmentem felsőért, no meg a tárcámért, aztán keltettem fel Mr. Egy isten fia nem tikkadhat ki uraságot, ki még is olyan békésen szunyókált a vízen. Belegondolva, meglehet mázlija volt, hogy senki sem akarta leborítani arról a gumiról, s hogy nem ugrottak rá. Felébresztése után természetesen kisegítettem a vízből, átadtam neki a felsőt, majd mutattam az irányt. Odaérve a srácok már vártak ránk, s meglehet egy cseppet korábban is érkeztek, de jó kis társaságnak látszottak. Míg Aaron aludt, elmesélték, hogy búvárkodnak, barlangokat fedeznek fel, és imádják a munkájukat, csak olykor sok az egész, s ez miatt a sok dolog miatt telepedtek le pár napra épp ezen a helyen. Söröztünk, beszêlgettünk, s persze közben feltűnt Aaron tekintete is, ám még nem akartam sört adni a kezêbe. Az étlappal foglalatoskodtam, mikor arra kért, lepjem meg, szóval a helyi nyelvet használva, kértem valami finomnak tűnő dolgot a számára. Tartalmas levest, gombócot, párolt zöldségekkel, és persze egy-egy korsó sört mindenkinek, majd fiamhoz fordultam. -Nem érdekelnek a gombócok.-megpaskoltam arcát, majd kacsintottam egyet, aztán a srácokra emeltem tekintetem, s mivel kérdezték, elmondtam mivel foglalkozok, s ajánlottam nekik egy jó helyet a tengeren, amit érdemes megnézni. -Hatalmas koralzátony, gazdag élővilággal. -elvettem egy szalvétát, Helen adott tollat, s levédtem rá a pontos koordinátákat.-Akad arrafelé pár cápa is, termetesek, szóval csak okosan.-átnyujtottam a srácnak, akivel eddig beszélgettem a lapot, aki vigyorogva mutogatta a haverjainak. -Esetleg velünk jöhetnétek! Bérelünk egy hajót, van felszerelésünk is.-lelkendezett, s társai orra alá nyomta a papírt. Felsóhajtottam, majd elmosolyodtam. Épp válaszolni akartam, mikor odaért a pincér, s kipakolta mindenki elé a rendelését, majd megérkeztek a kért italok is, s mivel mind a két sört megkaptam, így az egyiket megfogtam, s betoltam Aaron elé. -Most más terveink vannak, de máskor -Aaronra pillantottam, hogy erősítse meg, vagy cáfoljon rá szavaimra.- Nagyon szívesen csatlakozunk. Hajónk akad, felszerelés is. -persze ha Aaron ellenkezett, akkor más volt az én vàlaszom is irányukba. Bár úgy gondoltam, talán azt a zátonyt mêg Aaron is szívesen megnézné. -Tuti! Azta! Rendben! -közben körmöltem, levéstem a nevem, és a telefonszámomat a sràcnak, hogyha úgy adódik, akkor bátran hívhasson.-Kösz öregem! Majd megkeresünk! Felemelte korsóját, s magam is hasonlóképpen téve emeltem fel sajátomat, hogy koccinthassunk egymással,aztán Fiam felé emeltem poharam, hogy vele is koccinthassak. Kicsivel később enni kezdtünk, s közben folytak a szavak, a nevetés. Jófej társaság volt, leszámítva a barmot, akit a vízbe dobtam, bár szerencsére ő nem volt ott.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Hogyan tud ilyen nyugodt lenni. A kérdés jogos, ám a válaszadása kicsit ingatag, hiszen ő maga sem tudta megválaszolni teljesen. Anya is az okozója lehet ez biztos. Hm...akkor az én haragom meg kérdéses hogy fékezhető. Ha apa hisz benne hogy lehetséges akkor én is, már csak módot és utat kell találni hozzá. Megfogjuk találni. Megfogom találni, mert a halál nem lehet megoldás rá. Apa nem szabadul meg tőlem ilyen könnyen! A játék úgy tűnt sikeresnek bizonyult és mi nyertünk, ráadásul élveztük is. Vagyis hát apa biztosan. Egy pöppet én is, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem. Szóval míg mindenki ment a maga dolgára, én a szórakozást választottam és a versenyt. Szerencsére apa lemaradt ezekről, szóval nem kell előle bujkálnom mert vesztettem. Amúgy sem érdekelt. A nehéz lábak megadták magukat, így kint jól összeestem, de az Isten felsegített onnan. Kérdésére elmosolyodtam, azonnal nem válaszoltam. Csak miután a fejemet megsimogatta, majd a lapockámat is megveregette az újabb kérdésére adtam csak választ. - Kitikkadni? Én? - tetetett sértődötséggel kérdeztem, majd ráemeltem kékjeimet puhán és lágy hangon hozzá tettem. -Egy isten fia nem tikkadhat ki ennyitől, nem? - az már más kérdés volt hogy elismerte már a dolgot vagy csak a fia voltam és kész. Ő az én Apám, akire felnézek, eltudta érni mindezt, képes volt hatni rám. Elismertem őt mindenféleképpen. Az hogy ő miként tekintett rám, vagy nem tekintett, azt is felfogtam, megértettem. Visszatérve a helyünkre nekem csak inni kellett, bekaptam egy pár falatot, de a folyadék több csúszott le. Apa sörözött és eszébe sem jutott hogy talán innék én is. Talán nem lenne jó ötlet együtt inni? Mindegy is, nem foglalkoztam vele, ittam sokat, majd mint aki sosem ér rá pihenni már vágtatam is el, hogy a vízbe visszatérjek. Pihenni? Aludni? Hogy utolérjen a soha véget nem érő álomkerekem? Inkább kifulladok rendesen és utána, bár már így is oda meg vissza vagyok...sose érdekelt. Elúsztam ahhoz a részhez, ahol az ugrató volt, várnom kellett, mert ált a sor, de kivártam azt az 5 rohadt percet. Nem kaptam fel a szart, dúdolni kezdtem inkább apa dalát. Apa dala...igen, amit Írországban énekelt táncolva. Sosem felejtem el azt a napot! Végre sor került rám, megvártam míg elmennek alul, senkinek se Essen baja, majd ugrottam, pörögtem is hozzá, majd belefejeltem a vízbe. Nagy levegőt véve emelkedtem ki onnan, majd úsztam is a csúzdákhoz, később már futva csúsztam, hiszen a vizes láb nem épp előny egy ilyen helyen. Nincs nagy gond addig míg el nem kap a szar, bár apa is bátran szélnek eresztett...bár tuti figyel valahonnan. Kétségtelen. Megkaptam a hatalmas gumit, ráhasaltam, majd csúsztam is le. A vízbe érkezést feszes testtartással értem be, majd ellazultam, kényelembe helyeztem magam, hanyatt beletettem magam, majd megtoltam magam és a ringatózással együtt az álom is elnyomott. Amit nem akartam, de elfáradtam, de be nem vallottam volna senkinek se. Talán apa tudta már...nem tudom, sosem fogom megtudni. Csak azt, hogy Dora erre a pillanatra várt, de tényleg csak várt a képembe hajolva, gúnyos mosollyal követett bárhová fordultam. Valaki keltett, vagy kelteni szeretett volna, elsőre nem tudott semmivel sem kizökkenteni az álomból, másodszorra már riadtan nyitódtak ki a szemeim. Apa kékjeivel találtam szembe magam, körül kellett néznem, hogy hol vagyok, vagy hogy ő itt van-e!? Csak a szórakozni vágyó fiatalok voltak, úsztak, ugráltak, pihentek. De ő...Nem volt sehol. Így újra apára fókuszáltam, hogy tudjam, halljam mit is szeretne. Szóval ha segített akkor hamarabb és lényegében szárazon jutottam ki a medencéből, ha már a szélén voltam kitudja mióta...semmit nem hallottam a külvilágból. Ha nem segített, akkor a vízbe fordultam bele és onnan másztam ki. De mindkét opció után elszedtem tőle a felsőmet hogy magamra vegyem. Megindultunk a kajálás helyszínére, ahol már vártak minket. Étlap volt, ám ahogy leültem, nem vettem magamhoz. - Lepj meg. - szólaltam meg, hátha tud valami érdekes és ehető ételt választani a számomra is, ami nem gombából és halból ált. Nem untam meg, dehogyis, de mindig ugyanazt enni...attól nem fogok meghízni. - De még a gombócok is itt vannak... – mormogtam halkan, majd észre vettem távolabb egy üveg sört egy másik asztalnál, és ezeknél a srácoknál is volt. Hát csak én nem ihatok? Remek.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Május 25, 2023 6:03 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Meglehet, valóban holtig tanulnak, ám olyanok is akadtak szép szerével közöttük, kik megrekednek egy bizonyos szinten, és onnan vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tovább lépni. Nem tanulnak tovább, s akad valami ami teljesen elveszik belőlük, mi egykoron oly nemessé tette őket. A gyermeki ártatlanság. Valahogy elveszik, és többet képtelenek visszatalálni hozzá, mintha csak mutatóba kapnák meg egy egészen rövid időre. Megelőzve Aaront érkeztem a medencéhez, majd csobbantam, s kicsit talán lebegtem is, aztán fiam felé emeltem tekintetem. Már épp felelni akartam, mikor lerántott valaki a víz alá. A dolog erősen emlékeztetett arra, milyen mikor egy cápa ragad meg valamit, majd hirtelen ránt egyet rajta lefelé. Elképesztően félelmetes lehet olyanoknak, akik még nem éltek át hasonlót, soha az életben. Aztán dobtam egy puszit egy riadt lány felé, hogy megnyugodjon minden rendben, majd akkor pillantottam a nevető Aaron felé. -Belém kapaszkodtak… furcsa érzés, hogy nem vagyok ura semminek! Hogy nem úgy van, ahogy azt én akarnám. - zavartan megdörgöltem a tarkómat, aztán felsóhajtottam. Megdörgöltem ismét a nyakam, s csak aztán szólaltam meg némi hallgatás után, s persze kicsit közelebb léptem hozzá. -Nem egyszerű eleinte nehéz volt. Úgy éreztem, meghazudtolom önmagam. - valaki beugrott mellettünk a vízbe, így arra az időre elhallgattam, majd távozása után kezdtem el ismét beszélni. - Régebben nem épp a türelmemről, és a nyugalmamról voltam híres. De nem igen tudom megmagyarázni hogyan is csinálom. Valahogy csak így sikerül. Talán sokat köszönhetek Anyádnak is. A testvérem, Logi tapasztalta párszor milyen mikor elfogy a türelmem, és nem bírom tovább cérnával.- elpillantottam a srácok felé. - Meg aztán te is tapasztalhattad már. De most gyere!! Menjünk a srácokhoz! Megindultam arrafelé, s hamarosan már meg is egyeztünk, s jöhetett a játék. Egy másik csajt kaptam magam mellé, ki kedves mosollyal arcán mutatkozott be, így aztán megtudtam, hogy Helen-nek hívják, s én is bemutatkoztam neki, majd megbeszéltem vele, pár dolgot, aztán lebuktam a víz alá, hogy könnyebben a nyakamba ülhessen. Ráfogtam combjaira, miközben lábait hátamhoz kulcsolta egy ideig, én meg tartottam, ne essen le. Igyekeztünk ügyessen navigákni, ám egy alkalommal így is a vízbe kerültünk mind a ketten, nem kis meglepetésemre, ám nem törte le a kedvem. Újjult lelkesedéssel vetettem bele magam újra a játékba, aztán az utolsó párosnál nem volt szükségünk segítségre. Valamivel ügyesebb volt a csaj, és sikerült kibillenteni a másikat a helyéről, hogy ezúttal ők essenek másodjára is a vízbe. Fel se tűnt, de elég hosszadalmas játék volt. A végén óvatosan kibújtam a lány lábai közül, majd kiúsztam a partra a srácokhoz, hogy megbeszéljük a részleteket. Ők még elballagtak egyet csúszkálni, legalábbis ketten közülük, én pedig elindultam lefoglalni az asztalunkat a maradék kölyökkel, hogy aztán beszélgessünk keveset, és igyunk egy sört, Nem is voltam el olyan hosszú ideig, szóval még épp letudtam huppanni a medence szélére az üveg sörömmel, mikor Aaron megtámaszkodott kicsit távolabb, én meg csak lógattam a lábam, békésen iszogatva a sört, majd felkeltem, közelebb mentem Aaronhoz, és micsoda mázli volt, hogy ott voltam. Felsegítettem, majd megtámasztottam egy pillanatra. -Pihensz egyet? Olyan két óra múlva kész az asztalunk! - villantottam egy mosolyt, megpaskoltam lapockáját, aztán megdörgöltem fejét. - Szóval? Innen úgy tűnik eléggé kitikkadtál. Elengedtem, ha már stabilan állt a lábán, testem mellett lógattam a sört tartó kezem, aztán indultam is valamerre, ha ő is megindult. Vagy a helyünkre, vagy valahova máshová. Ha a helyünkön voltunk, akkor magam is kényelembe helyeztem magam, keresztbe tettem lábaim, beleittam sörömbe, napszemüveget biggyesztettem az orromra, s pihentem magam is egy sort Aaron mellett, s csak a két óra leteltével léptem oda hozzá, ha aludt, akkor keltettem fel. Azonban ha nem aludt, csak fetrenget ott, és kérdezett, akkor addig készségesen válaszoltam, s csak utána indultunk el a kajálda felé, azonban oda már magamra kaptam egy inget, s úgy ballagtam arrafelé. Ha másfelé voltunk, s Aaron esetleg még szórakozni akart, akkor addig a medence szélén ültem, míg a söröm el nem fogyott, aztán az idő leteltével összekapartam a fiam miután magamhoz vettem az ingem, persze egy felsőt Aaronnak is hoztam, s ballaghattunk a kajáldába, ahol már ott vártak ránk, széles mosollyal arcukon, s fel is keltek, mikor odaértünk, s hellyel kínáltak minket, hova le is tettem magam, kezembe vettem az étlapot, s már tudtam, nem fogom hagyni, hogy az egészet ők fizessék..
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Ütni sokféleképpen lehet. Igen, ezt mind tudom, de az ütés mértékét nem tudom szabályozni, hogy gyenge legyen. Üss, vagy téged ütnek, én ezt tanultam, mikor a “túlélést” vettük a bandában. Jó, már nincs szükség rá, nem kellene ezzel jönnöm, de a rossz beidegződés, a rossz szokások... - Holtig tanul az ember... - ha tanítani akar, simán benne vagyok, szóval nem tudnék nemet mondani egy ilyesminek. Mást tudna mutatni, mint amit a tesó tanított ebben biztos vagyok. Az igaz, hogy nem kellene mindenkit megcsapkodni...megtörtént, többször nem akarok ilyesmit...másnak ártani...vagyis akinek éppen tudok. Nem biztos hogy egy istennek tudnék vagy Fenrirnek, épp ellenkezőleg, de majd csak sikerülni fog ez az egész. Ami pedig az én mérgemet illeti és a vízbe hugyozást...apa félre nyelt. Felé pillantottam, figyeltem a köhögést, ahogy visszakérdez, majd a további mozdulatsort és a mondanivalóját. Nem tudtam volna segíteni rajta, nem kapcsolt volna a tudatom...valóban így lenne? Ő szentül hiszi ezt? Hogy simán hagytam volna ott meghalni? Valóban képes lettem volna abban a pillanatban az enyészetbe dobni a gyerek életét? Pihenni nem akartam, abból tuti mély alvás lenne, így inkább feldobtam egy kérdést, így az öreget sem hagytam pihenni. Felkeltünk, majd megindultunk, visszanéztem a kajára...csak nem viszi el senki...ugye? Aztán a csobbanásra pillantottam előre, majd még egy lépés és magam is belezúgtam a vízbe, sietve emelkedtem ki belőle, majd apára szegeződött a figyelmem, ahogy a vízen kezdett lebegni. Próbáljam ki. Az ötletet elodáztam későbbre, most biztos nem, most akad kérdésem amit azonnal fel is fogok tenni, hiszen a várakozás ezen részét nem szeretem. - Te hogy csinálod? Mi a titkod, hogy a dolgok háromnegyedét letudod magadról seperni és nem tombolsz...- kérdeztem, hiszen furdalt a kíváncsiság, hogy vajon neki miképpen megy ez a visszafolytás, oké hogy a szerzeteseknél tanult önuralmat, de biztos akad más dolog is ami képezhet visszatartó erőt. Ám mielőtt válaszolt volna...eltűnt. Meghökkentem, majd körül néztem...aztán lebuktam a víz alá, de pont akkor érkezett vissza, így aztán felvont szemöldökkel valami nevetés félét rántottam ki magamból. - Ez mi volt? Végül apát követtem lassan kifelé, hogy a srácokhoz menjünk, kicsit necces volt a dolog, de akadtak vicces dolgok is a beszélgetésben. Benne voltak a közös mókában, ám ezúttal tétje volt, mire felugrottak a szemöldökeim. Ilyet is lehet? Ne már! Komoly? Az biztos, hogy az öregemmel egy csapatba kerültem, talán kicsit könnyebb lesz. A medence szélén ülve csúsztam bele a vízbe, majd távolabb löktem magam onnan és várakoztam hogyan osszák fel a csapatokat. Apa meg én az tuti, de vajon melyik csajt kapjuk meg? Az biztos, hogy apám seggét nem viszem a nyakamban! És én magam sem mászok az öregemre fel. A lányok kiosztották maguk közt ki hová merre, megkaptam egy hosszú hajú szőkét, aki hátulról átkarolt és az arcomhoz bújt. Rápillantottam, talán kicsit hűvösen, főleg mikor a mellkasomat kezdte el cirógatni, akkor buktam le a víz alá, hogy a nyakamba kényszerítsem. A hirtelen jövő magaslattól felsikoltott, felszaladtak a szemöldökeim, majd nevetni kezdtem. Aztán megkezdődött, nem hagytam magam hátráltatni, inkább én voltam az aki hátráltat, azonban nem voltam durva. Fogtam a csajszi combját, próbált irányítani hogyan menjünk hogyan tudná lelökni könnyebben a másik csajt. Sikeres volt a hadművelet, a lány belekerült a vízbe, már csak a másik volt hátra, arra kellett akkor mi is mentünk, ha nem akkor apa megoldja ügyesbe. Egy vagy két kört csináltunk, egyikben sem okoztam kudarcot, szóval a csajszi sikeresen lelökte a másik pasasról a csajt. Sikeres volt mindez, mi nyertünk, ám ott hagytam a társaságot egy pillanat alatt. Most nem kötöttek le, hogy miképpen és milyen vacsora lesz, amit nyertünk, így sietős léptekkel megindultam fel, hogy a deszkáról ugorhassak. Vágytam rá... hihetetlen, mi? Annyira jó érzés volt odafentről a vízbe ugrani, hogy most neki futásból ugrottam és szaltót is vetettem, majd bele is érkeztem a vízbe. Behunyt szemekkel merültem le az aljáig, majd onnan löktem fel magam, odafent pedig levegőért kaptam, ennyi amit jelenleg tudok. De...ha versenyt űznék belőle... - Hé. - úszott hozzám az egyik korábbi srác, akivel ezt a lökdösődést mérkőztük. - Versenyúszás? - kérdezte, majd elúszott mellett, majd követni kezdtem a mélyebb vízbe. Onnan ki, majd a csajszi akivel volt, az számolt vissza, míg az ugrásra készültünk. Persze hogy benne voltam, nem voltam sosem gyáva, nem futamodtam meg sosem egy versenytől sem, az megint más kérdés, hogy mennyit birok el. Egyszerre ugrottunk, majd úszni kezdtem, ahogy egy ember is teszi, hiszen a tengervízben a víz segítségét vettem igénybe... ez most fárasztóbb jóval, leutánoztam a másik miképpen halad előre, figyeltem miképpen húz el mellettem... de nem tudtam mellette maradni, lemaradtam fél hosszra tőle. Nem lettem ideges, nem kapott el harag, inkább arra koncentráltam hogy ne süllyedjek el, de ez hosszútávon nálam nem épp sikeres hadművelet...süllyedni kezdtem jó hosszú 7 méter megtétele után a csapásaim abba maradtak, a levegőt is kieresztettem. Aztán a srác utánam nyúlt és felhúzott a felszínre és fent tartott. Magyarázott valamit, majd köhögni kezdtem, fejet ingattam. - Jól vagyok...nyertél haver... - vállon veregettem, majd otthagytam, meglepetten nézett utánam, főleg ahogy bénácskán kifelé evickélek a szélére. Kifulladtam és nem tudtam kimászni sem, szóval felkönyökölve maradtam és próbáltam nem elmerülni. Nem akartam, vagy nem tudtam arra gondolni, hogy az erőm segítségével kiugorjak, hiszen megint csak többen vagyunk, mint egy órával ezelőtt. De aztán mégis csak felhúztam magam és kikászálódtam a vízből...de olyannyira elgémberedtek a tagjaim, hogy összeestem... a lábaim nem tartottak meg. Felröhögtem... Ha apa ott volt és felsegített, akkor úgy keltem fel onnan. Ha nem volt ott, akkor megvártam míg ez a nehéz érzés elmúlik és utána kapartam fel magam a padlóról, majd a helyünkre mentem, ahol aztán kiterültem a nyugágyban. A szapora szívverésem nem nyugodott, de jó érzés volt, ráadásul nem is azért ver ily tempósan mert dühöngenék, vagy mert félnék...jó érzés volt.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Május 24, 2023 8:37 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
– Sokféleképpen lehet ütni. Sok mindent lehet megtenni egyetlen aprónak szánt ütéssel. Üthetsz fentről lefelé, oldalra, jobbra, balra. Üthetsz gyengét, majd érjünk el addig, és mindent megmutatok ígérem. - ráemeltem pillantásom, de nem hagytam abba az evést. Sokkal jobban érdekeltek a gombócok, mint azt elsőre gondoltam volna, szóval tömtem a fejem, és közben hallgattam a fiamat. -Olykor megesik, hogy túl közel jönnek hozzánk olyan emberek, akiket nem szeretünk, vagy csak a társaságuk nem kívánatos. De nem csapkodhatunk meg mindenkit, aki nem tartja be a három lépés távolságot. - körbeforgattam a szemeim, majd meg is ingattam a fejem, aztán ittam pár korty italt, hogy lefoglaljam magam, meg aztán inni csak kell. Azonban következő szavaira szinte azonnal kiköptem a vizet, ami a számban volt, s köhögtem párat, mondjuk elég sokáig, hisz majdnem megfulladtam, ami azért elég érdekesen vette volna ki magát. No szóval köhögtem párat, aztán összeszaladt szemöldökkel tekintettem rá. -Hogy micsoda?! - újfent köhögtem párat, aztán a biztonság kedvéért inkább félretettem az italt, és az ételt is.-Az hogy megmentesz valakit, nem zárja ki azt, hogy más valakivel végeznél. Mivel nem tudod visszafogni magad, így bizony fennáll annak a veszélye, hogy nem lennél rá képes, és végeztél volna azzal a kölyökkel. - morogtam az orrom alatt, ám arra nem akartam több szót fecsérelni, hogy rám hugyoznának. Még rágondolni sem akartam. Felsóhajtottam, megingattam a fejem, aztán ismét felé emeltem pillantásom. Gondoltam meddig ment volna el, és azt a pillanatot nem akartam megvárni. Szívesen pihentem volna magam is egy keveset, s már éppen dűltem el, hogy akkor jöhet a jól megérdemelt pihenés. Lehunytam szemeim, s pusztán néhány pillanatig élvezhettem a strand hangjait, a nyugalmat, mikor meghallottam újfent Aaron hangját. -Nem tudom mennyire örülnének a társaságunknak. -elpillantottam abba az irányba, majd lassanként felültem a helyemen, hogy aztán felkelve kövessem Aaron példáját. - De ha nem megyünk, sosem fog kiderülni. Csendben indultam el a medencék irányába, ha velem jött, akkor együtt tettük meg a távot, majd a medence szélén vettem egy lendületet, s egy fejessel értem vízbe, majd úsztam kicsit távolabb, s mindezt levegő fogyásig tettem, majd felmenve vettem egy nagyobb levegőt, aztán visszaúsztam Aaronhoz, ha ő nem ugrott be velem a vízbe. Ám ha ott volt velem a medencében, akkor laza egyszerűséggel feldobtam magam a víz tetejére, s lebegtem egy darabig, akár egy darab levél. -Próbáld ki! A tengeren nem nagy cucc, de itt...-villantottam egy mosolyt, majd a következő pillanatban, mintha a föld nyelt volna el. Valaki azt a gondolatot találta a legmegfelelőbbnek, hogyha belém kapaszkodik, s így lábamnál fogva lerántott a víz alá, s meglepetésemben megnyikkanni sem tudtam, csak miután feljöttem a felszínre vettem egy nagyobb levegőt, s söpörtem ki a vizet az arcomból, de nem vettem zokon a dolgot, csak mintha mi sem történt volna intettem egy lány felé, ki rémülten álldogált arca elé kapott kezekkel. Ha egymagam voltam, talán még egy puszit is dobtam egy kacsintással egyetemben, majd lebukva a vízalá kiúsztam a medence szélére, hol kiszállva elindultam a srácok irányába, hogy megtudakoljam, akarnak e egy visszavágót. Ám ha nem magamban voltam, akkor is megtörtént ez a fajta jól vagyok jelzés, s akkor is mentem a srácokhoz, ám akkor már Aaron társaságában remélhetőleg. Kicsit húzódoztak, ám mivel az a társuk, kit nem is olyan régen a vízbe segítettem visszament a szállásukra, így elég volt egy kicsit beszélgetni, s már benne is voltak a játékban, ám ez alkalommal akadt tétje is. A vacsorát az italokkal a vesztes csapat állja. Ha Aaron nem volt velem ez idő alatt, akkor elbandukoltam megkeresni, hogy megkérdezhessem jön e akkor játszani. Ha nemleges választ kaptam, akkor egymagam tértem vissza a sràcokhoz, s felállítottuk a csapatokat. Ha mellettem volt, ragaszkodtam hozzá, hogy egy csapatban legyünk.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Aegir visszatért, hirtelen nem is vettem észre érkeztét, csak amikor valami doboz szerű tolakodott be a látómezőmbe, akkor emeltem arra a kékjeimet. Kellett egy szusszanásnyi idő, hogy egyáltalán mozgásra bírjam magamat, hogy a kezeim ellazuljanak, kicsit felegyenesedjek, majd a dobozért is nyúljak. Elkalandoztak a gondolataim, a hosszúra nyúlt várakozás pedig görcsbe rándította a pózt, mellyel a testemet megkínoztam. Nem nyitottam ki, viszont letettem. Nem éreztem magam éhesnek, holott az voltam, mostanában mindig az vagyok, a gyomorgörcs érvényben volt. Kell az energia ha folytatni akarom...apára pillantottam, végül folytatta. Egyszerűbb ha behúzok neki, ám figyelni kell az ütésre is... elmosolyodtam, kinyögtem ezzel együtt egy kínos Chhh-t is, majd előre néztem. - Ütni csak egyféleképpen lehet. - javítottam ki, hiszen nem igen voltam a finomkodás művésze. Sose néztem hogy hova és mekkorát. Csak hatásos legyen, s nekem könnyebb. Apa elhelyezkedett, majd enni kezdett, magam pedig a vizet figyeltem. Lefárasztott. Furcsa érzés elgyengült tagokkal itt ücsörögni. Nem, még sosem medencéztem, szóval újdonság volt ahogy ez az egész hatott a testemre. Felpillantottam a csúszdára, majd az ugrásokra, amit páran elvégeztek, végül apa kajálása irányába néztem. Gombóc. Gőzölt batyu... - Nem lett volna problémám azzal, hogy hátráltat, hogy rám tapos...de túl közel jött... belemászott a képembe, azt meg senkitől se tűrőm el. - javítottam ki kicsit a dolgokat, hogy mi is bosszantott fel. Tényleg nem csaptam volna ki a divatból, ha megáll ezeknél a “játszós” szaroknál, a hátráltatásban, meg a lábamra való lépkedésnél. De az hogy szó szerint a testünk is összeért... az már ezt eredményezte. Felnyitottam a dobozomat, majd az egyik bontatlan vízért nyúltam, kóla nem volt, nem is akartam azt tolni, abból majd...majd egyszer. Felbontottam majd lehúztam a felét egy szuszra. - Visszafogtam...de van amit nem tudok tolerálni...ez olyan.... mint mikor rád hugyoznak. - olyan szinten csúsznak ki a szavak, mintha már eleve kigondoltam volna őket rég, de nem, most csak kicsúsztak gondolkodás nélkül. Vállat vontam, hiszen gondolom azt ő sem tűrné el szó nélkül, hogy magára a tengerbe pisil valaki. Felkaptam egy gombócot, majd beleharaptam, s figyeltem a nyüzsgő itt lévőket, a jövés menést. - Meg különben is...ha megakarok ölni valakit...nem mentem volna le a nőért. - összerázódtam az ölés szóra, a rágott falat is visszajött a rágás közben a tenyerembe, majd újra bekaptam, lenyeltem. - Jó, az megint más tészta, hogy a sráccal meddig mentem volna el...ha nem vagy ott. Valószínűleg kinyírom...majd életet vágok belé... - a mosolyom gúnyos lett, majd fejet ingattam pár másodperc múlva. - Azt hittem jobban kiakadsz... A dobozért nyúltam, felkaptam, hogy odébb tudjak ülni, a lábamat átettem a másik oldalra. A dobozt letettem magam elé, majd onnan figyeltem a többieket. Az egyik kezemmel újabb gombócot csippentettem fel, a másik kezemmel a mellkasom sebhelyén simitottam át. Újra és újra. Őszintének lenni azzal akit szeretsz. - Elfáradtam... - dőltem hátra, a lábammal odébb toltam biztonságos helyre a dobozt, majd kényelembe tettem magam. Azonban csak egy pillanatra hunytam le a szemeimet, de nyitottam is ki őket. Nem akartam rémeket. Azok meg úgyis jönnek bármikor is aludjak, így inkább csak néztem ki a fejemből. - Csatlakozunk majd a páros lökdösős játékhoz? - fordítottam apa felé a fejemet, a kezem a fejem alatt volt, az ujjaimmal simitottam végig a hegen. Majd kitapintottam azt a részt is, ahol a golyó bement. Kellemetlen emlékek viharoztak át rajtam, fel is egyenesedtem, hogy ne legyen feltűnő, a gombócokhoz nyúltam, hogy újra egyek.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Május 24, 2023 1:30 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Az események elég hamar pálfordulatot vettek, s lassan elkezdtem azon gondolkodni, lehet hiba volt elhozni ilyen hamar egy ilyen helyre. Igaz, azt mondtam, pihenni akarok, hogy töltődjünk kicsit, azonban ez annyira még sem volt igaz, hisz minden pillanatban figyeltem. Talàn még teszteltem is, és meglehet, hogy még így az elején a dühkezelési problémáival megbukott. Nem volt képes kezelni. Visszafogni meg aztán pláne. Legalàbb is abban a pillanatban nem. Nem állt még készen, s tudtam, hosszú rögös út lesz az, ami rànk vár. Pihenni rendesen nem lehet, hisz ezer dolog forgott kockán. Jó meglehet ez a szám enyhe túlzás, ám olykor még is annyinak érződik. Ezer felé figyelni, mindent megpróbálni a maga medrében tartani. Gondolataimból a pénztárnál álldogáló fickó zökkentett ki, mikor megkérdezte mit szeretnék, én pedig gondolkodás nélkül adtam le a rendelést valami olyanra, amit talán az első napon Aaron meg sem kóstolt volna, ám talán a lehetőség adódásával, bizony elfogja tüntetni a tányérja tartalmát. Kettő adagot vettem, meg némi innivalót. A sört még kihagytam, majd talán kédőbb túlesek azon is. Míg várakoztam valaki megérintette a vállam, majd mosolygós zöldekkel akadt össze tekintetetem. Beszélgettünk kicsit, s igyekeztem megmaradni az illendőség mezején, s persze arra is figyeltem, hogy ne legyek félreérthető. Kedves fiatal lányka volt, aki a családjával költözött ide pár hónapja, én meg meséltem neki a feleségemről, hisz ha rákérdeznek mondani illik, aztán hamarosan megkaptam a rendelésemet is, ő pedig ott maradt. Futólag még visszapillantottam, villantottam egy mosolyt, mire tettetett szégyenlősséggel tűrte el haját füle mögé. Visszaérve egy pillanatig megálltam Aaron mögött, majd fejet ingattam, letelepedtem az üres helyemre, aztán felé nyujtottam az egyik adagot. -Egyél. Kiszívott a víz. Kell az energia, ha folytatni akarod.- nem emeltem szót amellett ami történt. Nem tettem szóvá semmit, hisz hasonló kakaskodás sokfelé megtörténik. Nem is attól tartottam, hogy esetleg megruhàzza a másikat. Sokkal inkább azt nem akartam, hogy végezzen vele egy ostoba játék miatt. -Ilyen esetekben egyszerűbb ha behúzol neki egyet. Bár oda kell figyelned mekkorát ütsz.-kinyitottam a magam dobozát, majd kényelembe helyeztem magam, kinyitottam az innivalómat, ittam pár kortyot, aztán enni kezdtem. Furcsa érzés volt az a víz, hisz annyira kiszívta az energiákat, főleg, hogy nem nyúltam úgymond mélyen a zsebembe, hogy kiaknázzam minden lehetőségemet. Persze vártam közben vajon mit reagál a gombócra. Igaz nem olyan mintha egy puccos étteremben fogyasztaná el, de ez is volt valami. -A haragod visszafogásán, és uralásán még nagyon sokat kell dolgoznunk. De idővel meglesz az is. Idővel az ilyesmit lesepred magadról, mint egy apró tollpihét.- magyaráztam, majd folytattam az evést. Nem hoztam olyan sokmindent, hisz úgy terveztem, ez után az alkalom után este, majd elviszem egy rendes étterembe, és ott kaphat majd mindenféle finomságot, ami odafent a kolostorban nem volt szokás. Csendben maradtam, s csak akkor szólaltam meg, ha esetleg intézett hozzám pár szót, egyéb iránt csendesen falatoztam, majd üldögéltem egy darabig, lehunyt szemekkel élvezve a napsütést, ha csak Aaron nem akart valamerre menni, ám ha nélkülem támadt kedve, akkor is fogja tudni merre talál majd.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
