A semmiből nem történnek ilyen dolgot és emlékszik a neki tett eskümre. Ezt hallva sem rezzentem meg, de nem is válaszoltam azonnal. Esküt tettem. Szóval ez ilyenekre is kitér? Rendben. Igaza van és igen... nem bántam meg azt az esküt. Még szoknom kell mindezt. Hogy elkell mondanom a történéseket és nem válaszolhatok akármit. És nem is térhetek ki előle. - A srác szerint hiba vagyok az életben. Ha nem lennék...többet tudnál mással foglalkozni. Magaddal. Velük. - nem vettem le róla a szemeimet, nem szorult ökölbe a kezem a szavaktól, jelenleg ne tudott mindez foglalkoztatni. Hiba lennék? Hogy igaza van. Mi van ha más is így gondolja? Mi van ha a velem, szemben lévő is, csak nem vallotta még be magának sem, nemhogy másnak? Nem állok készen a folytatásra. Nem. Mérgesebb szemekkel figyeltem rá. Mi az hogy nem? Hát nem azért hozott ide az isten háta mögé, hogy oktasson? Dühös vagyok igen, nem tudom lenyelni az olyan dolgokat, mikor ócsárolnak, sose tudtam, egy hónap apa fia duó lét után sem tudok elmenni az ilyenek mellett. Visszatért a vízbe, a bot a földön landolt, kérdésemre a tekintete mindent is elárult, de legalább válaszolt. Tudni akartam, hogy valódi volt-e a tudás, amit nem olyan régen megtudtam. Visszatért ezen emlékfoszlányom és kicsit megnyugodtam, hogy nem csak egy álom része volt. Jégóriástól szerezte egy múzeumban. Legalább jó helyen volt, ám ő mégis milyen messze elment érte, hogy meglelje. Kicsit fura kérdést tett fel, zavart volt, de fejet ingattam. Mit foglalkozott a matraccal? Ott volt, kész, nem mindegy? - A fazon megitatott veled egy valag alkoholt... - frissítettem az elméjét, mert úgy nézett ki ez nem maradt meg benne. Jó, nekem akkor más feladatot osztott ki, így a részleteket nem tudom, de a matracot onnan szerezte. - Többet nem ihatsz a törpökkel... világodat nem tudtad... - nyúltam a homlokomhoz, hogy megdörgöljem azt tenyeremmel, aztán a fejbőrömön simítottam át. - Nem tudok más nyelven, még is azon szövegeltél hosszasan... próbáltam a telefonom fordítóját használni... kár volt. - azt nem mondom már hogy miket szövegelt, mert lehet hogy a fordítóm kicsit máshogy dolgozik, de elküldött a picsába. Aztán lehet hogy tényleg mást jelentett a kijelentése... de videóra is felvettem egy részletet, szóval majd megmutatom neki is, ha gondolja. De a matrac tuti hogy onnan van. Talán egy valag pénzt kifizetett érte, lehet hogy lopta, lehet hogy a szigony helyett azt hozta el...tényleg nem tudom a részleteket. Lehet hogy az égből pottyant ide, vagy valaki ajándéknak szánta. Közben a vízbe is belegördült és közelebb úszott hozzám. Megmutatni hogyan lehet pajzsot létre hozni. Hogy foglalkoztatott-e? Persze hogy! Bár fogalmam sincs hogy meddig fogom húzni magam a sráccal kapcsolatban, lehet most le kell lépnem és szétkapnom, hogy megnyugodjak és utána megmutathatja. De...vissza a vízhez? Megint? - Egy hónapot töltsünk akkor ott, ne pár napot! De...van egy befejezetlen ügyem, szóval annak is a végére kell esnem... - vontam vállat, majd lehajoltam a botjáért és felvettem a földről. Tanítson. Én pedig tanulni fogok. Ez az egy biztos. Nem mindenkivel vagyok itt jóban, de akivel igen, azzal kölcsönösen tiszteljük egymást. - De az ráér...szóval részemről, ha neked sincs fontosabb dolgod, akkor leléphetünk most is akár. Elegem van jelenleg Paro Taktsangból és az itt lévőkből... - jelenleg mindenkire haragudtam, úgy éreztem mindenki ellenem van, holott csak megkell tanulnom kordában tartani az indulataimat és akkor semmi ilyesmi nem csúszna ki a számon.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Márc. 19, 2023 3:30 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Nem kaptam megfelelő választ a kérdésemre, de nem estem pánikba, és nem is vontam kérdésre. Azt magamtól is kitaláltam, hogy a probléma gyökerének oka, én magam lehettem, és azért majd tennem kell valamit, hogy megszűnjön, vagy egy kicsit visszább vegyem a dolgok elharapódzása előtt. -A semmiből nem születnek pofonok, és a haragod sem lobban fel tőle annyira, hogy lassan belefulladj... világosíts fel valamire kérlek... az egy dolog, hogy nem emlékszem honnan van az a szar... - mutattam a matrac irányába, - de mintha úgy rémlene, megesküdtél rá, hogy mindent elmondasz nekem. - karba fontam karjaim egy ideig úgy állva előtte, majd felvettem a botot, amivel egy jó ideje már szórakoztam amikor ő nem volt a közelben, s magam mellé állítottam, mintha csak egy szigony lenne, s vártam a válaszára. Tudni akartam mindent, annak ellenére, hogy körülbelül tisztában voltam az események mikéntjével. -Készen arra, hogy tanulj... bár elnézve a dühödt fejedet, nem állsz készen rá. - összepréseltem ajkaim, aztán le is dobtam a botot magam mellé, s inkább visszamentem a vízbe, és magammal vittem a matracot is, hisz tagadni azért nem akartam, hogy azért kényelmes volt. Épp rá akartam telepedni újfent, mikor megszólalt. Összevontam szemöldököm, s egy amolyan ez hogy jön ide pillantást vetettem felé, pislogva párat, aztán bólintottam. -Meg. Megszereztem. - elsőre nem akartam konkrétumokat mondani, de mivel nem emlékezhetett rá, így kénytelen voltam teljes választ adni. - Egy múzeumban volt Oslo-ban. Most egy másolat van helyette ott. Egy fiatal jégóriástól szereztem, aki a múzeumban dolgozik... - letelepedtem a matracra, kényelembe helyeztem magam, majd egy pillanatra lehunytam szemeim, aztán megköszörültem a torkom. -Figyelj.... ugye megtaláltuk a törpét... eddig tiszta... de ez a szar honnan van? - utaltam ezzel a matracra, amin heverésztem, s közben megkapartam a szemöldököm hüvelykujjammal.- Hatalmas űr van bennem ezen a téren, és eddig soha az életemben nem volt ilyen vackom... de most... - felültem, aztán megböködtem mutatóujjammal. - Nem mondom, hogy szar, de eddig itt aludtam a legjobbat mióta itt vagyunk. - morogtam szinte csak magamnak, miközben belegördültem a vízbe, aztán kiúsztam a partjára, majd letelepedtem a bot mellé. -Mellesleg azt akartam megmutatni, hogyan tudsz pajzsot alkotni a vízből. - támasztottam meg magam az oldalamnál, miközben meglóbáltam a lábam, ezzel két nagyobb hullámot generáltam. -Mit szólnál hozzá, ha visszamennénk a partra pár napra... - kérdésnek álcázott kijelentés volt. Én magam mindenképpen vissza akartam menni, s az, hogy velem jön e, már csak mellékes volt, ám kezdtem úgy állni Aaron-hoz, hogy talán nem is annyira reménytelen eset, főleg mióta esküt tett a számomra. Igaz, én még nem álltam készen rá, de tudtam, ha eljön az ideje, én is megesküszöm arra, hogy nem lesznek előtte titkaim. Persze az is megfordult a fejemben, hogy javaslok neki egy alvást a matracon a víz közepén, hátha az elnyomja majd a rémes álmokat, és akkor nekem sem kell utána rohangálnom, hogyha éppen önjáró üzemmódba kapcsol az álmodás terén. Emlékeim szerint az éjjel nem voltam sehol sem, szóval a matrac kérdése még akkor is ott lebegett az elmémben. Honnan van? Mikor szereztem, és ami még fontosabb, hogy miért?!
A szerzetesek a vízbe estek, Aegir pedig víz forma képében emelkedett ki a vizéből és dühösen felcsattant. Nem rezzentem össze tőle, hozzá szoktam már a hanghoz is, de most nem tudtam volna a szavaival foglalkozni. Nem szartam le, inkább csak elfoglalt az, hogy agyongyepáljam azt a szerzetest. De elmondtam, hogy mit gondolok, a srác képére volt írva minden. Nem tetszett neki, hát ez van. Aegir kitette a medencéből amaz szűrét, a tekintetemmel követtem ahogy amaz eloldalog, farkasszemet néztünk, míg eltűnik a látóteremből. Ennek még nincsen vége. Ezért még alaposan ellátom a baját arra mérget vehet. Apára kanyarodott vissza a figyelmem. A matracon ücsörgött. Egy matracon...mégis mikor szerezte? Kitől? És hogy hozta ide? Az éjszaka folyamán hozatta el valamikor? Armeni a démonokról beszélt, ennyit még én is értettem, vagyis hát ennyit értettem meg. Egyetlen egy szó. A srácot démon szállta meg. Nah, remek, már őt is? Apa kérdésére nem emeltem rá egyből a pillantásomat. De válaszoltam legalább egy rövid szóval. - Semmi. - nem akartam ez miatt szót pazarolni és amúgy is még fűtött az indulat, hogy értelmes választ adjak a számára. Nem szállt meg semmilyen démon. Születésem óta én magam vagyok egy átok. Ezt jól tudom magamról. Armenivel vitatkozni ez miatt nem fogok, az ő hite az enyém ellen. Kinek volna nagyobb igaza? Nekem elég az, hogy hiszek az előttem lévőben. Az erejében. A létezésében. A szavaiban. A matrac kikerült a part mellé, apa kérdésére pedig végre ráemeltem a pillantásom. Készen állok... - Mire? - mukkantam meg végül a szemeibe pillantva, majd tekintetem végig siklott rajta, majd a vízen is. Bármire készen kell állnom, nem adhatom alább a figyelmem. Ellene sosem. Na nem mintha ártana nekem, vagyis hát halálos ütést és sérüléstől nem kell tartanom tőle, de bármilyen meglepetéssel nekem eshet. A probléma csak azzal az eggyel volt, hogy jelenleg nem tudtam volna a vizzel mit kezdeni. Dühös vagyok és nem tudok figyelni, nem tudok koncentrálni. Nem tudtam kiütni magamból a dühödt haragomat a szerzetes szavaiért. Megérdemelte volna, hogy letaszítsam a piedesztáljáról. - Meglelted az üstöt? - kérdeztem apától inkább ezt, hogy eltereljem a figyelmem a mérgemről. Ez az én dolgom volt, ezt én magam fogom elintézni, amint itt végzek. Nem tudok szó nélkül elmenni mellette, sose tudtam. Utáljanak meg, nekem mindegy, de nem az én hibám hogy létezek és persze nem is apámé. Nem hiba vagyok, apa pedig nem követett el hibát a múltban. Az üst meg...mintha épp tegnap magyarázta volna, hogy nem lelte meg az északi sarkon, az üstöt, amibe a sört főzték a múltban. Az imént a nekem szánt ütések, melyek el is találtak, előhozták mindezt. Nem kaptam a fejemre akkora ütést, de a fájdalom, amit kaptam, pont elég volt ahhoz hogy előbújjon.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Márc. 19, 2023 2:14 pm
Aaron && Aegir
Kellemes volt ott ringatózni a vízen az általam keltett hullámzáson. Hallottam a hangokat, de nem érdekelt. Valahogy úgy voltam vele, hogy majd megoldják, engem úgy sem fognak zargatni, vagy nyilván valami edzés van, és ezért akad ez a hangzavar is. Szóval csak csukott szemmel fetrengtem, élvezve az egyre erősödő napsütést, szóval az sem érdekelt, hogy Armeni próbált szólongatni. A nyugalom, mi akkor körbevett, valahogy sokkal jobban érdekelt. Aztán a következő pillanatban a matrac kicsúszott alólam, én meg a vízbe kerültem, s az egész olyan szinten meglepett, hogy mikor meghallottam Aaron hangját, és felháborodott szavait. Igaz nem voltam dühös, de még is hullám képében emelkedtem ki a medencéből, s ezernyi hullám dördülésével csattant fel hangom. -A féltékenység démoni cselekedetekre sarkall! Nem méltó senkihez sem! Ahogy az sem, hogy megzavarjátok nyugalmam! - morogtam, s mintha hullámok csaptak volna szikláknak, miközben a szerzetest a víz segítségével fogtam marokba, majd emeltem magam elé, hogy alaposan végignézzek rajta, majd a partra tettem, ahol aztán magam is kiléptem a vízből, immár emberi alakban. Nem voltam haragos, de nyugalom szigete is elveszett a számomra, mikor belelöktek a vízbe, és mivel az egész váratlanul ért, így, nos nem voltam a legboldogabb abban a pillanatban. A szerzetes állta a pillantásomat, s én sem vettem le róla tekintetem, legalábbis egy darabig. Ha jól értettem, az összekülönbözés okát, akkor az egész kiváltója én voltam, és hogy keveset foglalkozok az itteniekkel, nem úgy, ahogy legutóbb tettem, de a fiam... nos Aaron fontosabb volt a szememben, és a nyugalma visszaszerzése, sem mint hogy a szerzetesekkel foglalkozzak. -A harag sosem jó tanácsadó! - igaz szavaim a szerzetesnek intéztem, de ugyan úgy szólt a fiamnak is. Aztán érdektelen lett számomra valamiért az egész, s inkább visszasétáltam a medencébe, a matracomhoz, amire összevont szemöldökkel tekintettem. Honnan a francból van az nekem?! Aztán Aaronra emeltem lélektükreim, végignéztem rajta, sérülést kerestem, de semmi olyasmit nem láttam amit a víz már ne hozott volna rendbe. Vékony vonallá préseltem ajkaim, miközben letelepedtem vissza a matracomra, s karba fontam karjaim egy pillanat erejéig, aztán két oldalt lelógattam róla lábaim, és úgy néztem újfent a fiamra. Közben Armeni már a parton volt, s facsarta ki ruhájából a vízet, s közben morcogott rajta, hogy mennyire csúnya dolog a féltékenység, és hogy bizonyára megszállták a démonok amiért éjszaka kószált, és ezért esett neki Aaronnak is. Ő szerinte az egész csak a démonok bűne volt, s majd készít egy csapdát a szerzetes szobája elé is a biztonság kedvéért. Nem mmondtam rá semmit, nem is nevettem ki, hisz tisztában voltam a hitükkel egy jó ideje már, szóval csak várakoztam, vajon a két kiskakas egymásnak esik e újfent, avagy sem. Azonban eldöntöttem, hogy majd beszélgetek később kicsit a fiatal szerzetessel, s sétára invitálom, ám mivel elment onnan, így hamar ottmaradtam Aaron-al, és a ruháját szárítgató Armeni-vel. -Több kérdésem is van, de nézzük az elsőt...Mi történt? - jó persze lehet hogy nem lehetett eléggé komolyan venni úgy azon a matracon ülve, és sokkal inkább hasonlítottam egy fiatal emberre, sem mint egy tapasztalt istenre. Aztán úgy döntöttem leszállok inkább a matracról, és kitettem a medence partjára, majd rádobtam egy törölközőt is, hogy ne vigye el a szél, ám még mindig összevont szemöldökkel tekintettem rá, hisz nem rémlett honnan szereztem, és ami a legfontosabb, hogy mikor. -Készen állsz? - pillantottam Aaron felé, miközben kiléptem a medencéből.
Egyikünk sem álmodik. A jelent éljük meg mind a ketten. Életben vagyok, Aegir pedig nem őrült bele a dolgokba. Vagy nem tudom pontosan mi baja van, hiszen két-három problémát is felsorolt, de hogy ezek közül melyik is bántja igazán, azt nem tudhatom. Mi van ha túl gyenge, mert az imákkal gyűjthetett erőt és most nincs semmi ilyesmi? A napok izgalmasan teltek, találkozhattam Aegir legidősebb lányával. Jó volt-e? Hát annyira nem ismerhettem meg, de azt tudtam mivel is foglalkozik és majd szeretnék én magam is eljutni az északi sarkra. Mondjuk fogalmam sincs, hogyan fogom bírni azt a hideget, de majd akkor nap kiderül. Az éjjelek rémálmokkal voltak dúsítva, volt hogy szó szerint üvöltve ébredtem és volt hogy ébren álmodva menekültem. Tényleg féltem elaludni. Aludtam pár órát, hiszen a kimerültségig nem akartam eljutni, főleg ha apával megyek edzésre...ő meg nem mindig kímél. A szerzetesek úgyszintén. Anyának a mai napig nem küldtem el a hangüzenetet. Akartam, de állandóan rám tört a szorongás, így elmaradt. Apát nem találtam meg reggelinél, de éreztem a jelenlétét, szóval nem volt messze. Nem kellett tartanom attól, hogy megint lelép és hetekre nem láthatom. Nem ettem, inkább csak a folyadékot gyűrtem le magamban, úgy éreztem hogy menten szörnyet halok folyadékhiányában. Nem tudom mi volt, de vagy négy pohár teát legyűrtem magamba. Egyszerűen szomjaztam az éjszaka történtek óta...csak rémálom, de mintha a testembe is belemászott volna. Fura volt. De ezt majd apának is elmesélem, hátha megtudja mondani mi volt a jelentése. Vagy mi lehet. Nem mentem a megszokott helyre imádkozni és meditálni, így helyette csak a harcterembe jutottam be, hogy püföljek egy nemrég felállított fabábut. Nem mozgott, de püfölhettem a tanultakkal. Eltelt egy kis idő és leütöttem a bábú fejét, ami az egyik nagyobb szerzetes elé gurult. Amaz felvette azt, majd felém hajította, el is kaptam és értetlenül figyeltem, de aztán csak azt vettem észre hogy nekem esett. Csak úgy egy szó nélkül. Armeni is ott volt, kicsit ijedten figyelte a történéseket, hiszen a szerzetesnek már régóta szúrom a szemét. Az a baja, hogy Aegir az én apám, ő meg túlzottan is istenfüggő, rajongója az említett istennek és azt akarja hogy vele is foglalkozzon a tengerek istene. Nem tehetek arról, hogy az apám és hogy foglalkozni akar velem. Nem is bánom tulajdonképpen. Védtem az ütéseket, hallgattam ahogy engem oszt ki Aegir miatt, hogy tiszteletlen vagyok vele és hogy itt fog hagyni, hogy más elfoglaltságot fog keresni magának. Ő nem érdemli meg azt a bánásmódot, amit én adok neki. El kellene tűnőm, Aegirnek meg maradnia kell, hogy istenítsék, hogy több mindent, tudást és elméletet adhasson át a szerzeteseknek. Armeni elszaladt, én meg egyre jobban felhúztam magam a szavaira és már nem csak védekeztem. Tulajdonképpen a fejemet védtem hiszen az nem kaphat nagyobb ütést, ez meg ütött ahol ért. Támadtam. A tekintetem felizzott. Rúgtam, ütöttem, nem hagytam számára pihenést és nem álltam meg egy pillanatra sem. Elkaptam a kezét, kicsavartam, ellöktem, majd ahogy a földre esett utána is támadtam. Felcseszett. Pedig ismeri a dolgaimat, tudja miért is vagyok itt és ezt teszi velem. Amikor nem figyelt csak megragadtam hátulról és átkaroltam a torkát, hogy egy folytással a földre vigyem. De nem telt el sok időbe míg lendített rajtam egyet és átküldött a válla felett. A földre estem, ő meg elfutott, felpattantam a földről és dühödten haladtam a nyomába. A szerzetesek kikerültek minket, hallottam a nevemet, de nem foglalkoztam vele. Bosszúra szomjaztam. Az udvaron utolértem, elkaptam a karját, ő megragadta a felsőmet majd beakart húzni egyet, de kiléptem az ütés elől, helyette a könyökömmel csaptam rá a támadó karjára. Végül egy lendülettel a karommal nyakon suhintottam. Ahogy földet ért úgy állt fel hogy megint menekülőre fogta. Mindketten koszosak és porosak voltunk, de nem akartam annyiban hagyni. Tovább mentem, majd az egyik épület sarkánál sikerült megragadnia ismét a ruhámat, de ezúttal már egyből megragadtam az arca két oldalát és erővel lenyomtam, hogy megismertessem a térdemmel. Aztán odébb rúgtam, végül erővel futottam neki, hogy mindketten a medencénél kössünk ki. Egy utolsó rúgást mértem rá, nekiesett Armeninek és mindketten beleestek a vízbe. Aegir mellé. Nem voltunk halkan, főleg idekint nem, szóval...felegyenesedtem, végül kieresztettem az eddig bent tartott levegőt. - Nem tünök el, csak azért mert piszkálja a csöröd az, hogy egy isten az apám és nem te lehetsz Aegir mellett amennyit csak szeretnél! Féltékeny vagy? Old meg máshogy a bajaidat szerzetes! - köptem a szavakat neki, miközben amaz felpattant állva a medencébe. Csurom víz volt Armenivel együtt. Utóbbit nem akartam bántani, de rossz helyen volt... rossz időben. Még püföltem volna ezután is, de apám jelenléte ebben kicsit megakaszott. Bár lerít rólam kézzel tapinthatóan, hogy ideges voltam és feszült. Robbanásközeli állapotot éltem meg éppen...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Márc. 19, 2023 12:05 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Élvezi a tengert... hát meghiszem azt! Minden lény, aki a tengerhez kapcsolódik, s köze van hozzá, az kötődik hozzá, még akkor is, hogyha csak egy kis részét élvezheti sajátjának. Ott marad vele minden pillanatban, s a messzeségben hiányt képez. Az, hogy élvezi a közelségét, akár azt is jelentheti, hogy kezdi elfogadni az egészet újfent, és nem csak azért akarja, mert kötelesség, vagy az egészet csak én beszélem be saját magamnak. Nos, bármi lehetséges úgy hiszem, de még is egy csepp remény élt bennem, hogy sikerül vele megszerettetnem annak ellenére, hogy a Tengerek leghatalmasabbika elszabadult, akiről nem ejtettem szót. -Valóban elmehetnék, mert akkor látszólag nincs rám szükség. De a megállapodásom szerint, itt kell lennem, és nem csak Te szorulsz rá arra, hogy itt legyél. - elhallgattam egy pillanatra, aztán vettem egy nagyobb levegőt, miközben a messzeségbe tekintettem, aztán újfent a vízre. Kedveltem ezt a helyet. A madarakat, a sziklákat, a víz hangját, miképpen hullik alá, majd folyik tova. Aztán említést tettem neki arra, hogy mitől is tartok. Igaz egy része csak terelés volt, de aztán elmeséltem a valóság egy részét is. Nem mondhattam életem legtökéletesebb pillanatának, mikor láttam elpárologni belőle az életet, ahogy azt sem mondhattam el, hogy nem kísértet azóta is minden egyes pillanatban újra és újra. Mikor elém lépett, s megfogta a kezem, egy pillanatra felvontam szemöldököm, s figyeltem mit is cselekszik. A csípés nem fájt, de kellemetlenséget okozott, így vágtam egy grimaszt, aztán szavaira összevontam szemöldököm. Aztán, hogy érezze, s magam is megbizonyosodjak, viszonoztam a csípést, majd elengedtem kezét. Ültem ott a szikla mellett, hátam neki vetve újfent, miközben azon gondolkodtam, mihez kellene kezdenem, majd nekidöntöttem fejemet, koppantottam rajta párat, aztán zsebembe nyúltam, dobtam pár üzenetet, majd visszatettem azt az őt megillető helyre.
***
A napok hamar elreppentek, s talán a Hercegnőm jelenléte is kellett hozzá, hogy fellélegezzek kicsit, és könnyebb legyen a lelkemnek. Aaron végre találkozott vele, és békében telt el az a néhány nap. A cellámban fetrengtem az ágyamon, fejemet lelógatva róla, lábam a falon nyugtatva, miközben gondolataim ezer felé kavarogtak. Jó érzés volt látni, és a közelében lenni. Mindegyik gyermekem szerettem, de Kolga valahogy mindig is kedvesebb volt a szívemnek. Meg aztán ott volt az unokám is, kit nem ártana felkeresnem majd ha vége lesz Aaron tanításának. Éjjel volt még, álom nem érkezett a szememre, szóval maradt a forgolódás. A vízet lecseréltük, s már vagy 1 hete visszatértünk, de nekem olyan szinten mehetnékem volt, hogy legszívesebben, akár most is indulnék már. Feltornáztam magam ülésbe, aztán kibaktattam a hálóhelyemről, s kimentem az épületből is, hogy aztán a medence mellett foglaljak helyet, majd gondoltam egyet, s rádobtam a matracot a vízre, aztán magam is rátelepedtem, s fejem alatt összekulcsolt kezekkel meredtem a csillagos égre. Jobb lett a helyzet, hisz generáltam magamnak pár hullámot, elringatva magam, szóval a helyzet talán egy fokkal jobbra fordult. Lelkiekben már felkészültem a találkozásra a Krakennel, de azt sem felejtettem el, hogy kevesebb imádságot kapok, ám a gondolatok ott lebegnek, mint holmi imák. Kérlek legyen nyugalmas utunk. Kérlek békés legyen a tenger, és hasonlók, ám még se annyi, mint egykoron volt. Meglehet nem vagyok elég erős ahhoz, hogy győzelmet arassak. A következő amire feleszméltem, hogy egy madár ült a hasamon, s békésen tollászkodott, s Armeni meglepett képpel figyelte a medencén ringatózó matracot. Én csak intettem egyet, mintegy üdvözlés gyanánt, majd megmoccanva a madár elröppent, én pedig felültem, de nem szálltam le a matracról, és az üldögélés sem tartott sokáig, csak vissza dűltem a matracra, majd lehunyt szemekkel élveztem a napsütést. Tulajdonképpen már csak Aaronra vártam, hogy elkezdjük az aznapi edzéseket, hisz végre úgy éreztem, készen áll arra, hogy megpróbálja a bot köré vonni a vizet, s pajzsként használni, vagy csak a pajzsot megalkotni. Mivel még elég korán volt, és a nap sem volt még annyira erős, pusztán első sugarai cirógatták bőröm, és újra hullámokat generáltam magamnak, hát hamar lehunytam szemeim újfent, ám nem aludtam el, de tény, hogy furcsa látványt nyújthattam egy olyan tárgyon, ami addig nem volt a bírtokomban. Az igazat megvallva, azt sem tudom mikor szereztem be, de hogy volt, az egyszer már holt biztos!
Élvezné a dolgot, de a logika ott van nála is. Túl sokat élt már és túl sokat tud. Nagy hatalom és nagy felelősség. Pedig én is élvezném a dolgot, de hát ez jutott ki nekünk. És neki leginkább. Hiszen én csak egy kis része vagyok belőle. Egy csepp a tengerből. - Őszintén? Egy csepp vagyok csupán a Tengerből, de élvezem minden pillanatát. - vallottam meg a dolgot, apró mosollyal ajkamon, nem néztem apára. Bőven elég tudnia, hogy a szavaim nem hazugságok voltak. Őszinte voltam. Talán túl őszinte is. De nem bántam. Ahogy azt sem, hogy most itt kell lennünk. A szerezetesektől tanulhatok... - Az oké, hogy én tanulhatok...de te attól még elmehetsz a vizeidhez. Ha hiányolod az egész érzést. Nem kell bébiszitterkedned felettem. - attól mert nekem itt kell lennem, hogy a szerzetesek okítsanak sokfélét és leginkább a türelmet, de neki nem is kellene itt lennie. Jó, biztos neki is kell itt valamit okoznia, vagy tennie, vagy valamiért itt van, de nem találtam rá logikus magyarázatot. Vagy csak fél, hogy elveszítem a fejem és robbanok? És ő talán az egyetlen, aki képes megálljt parancsolni nekem? Fogalmam sincs tényleg. Nem. Valóban nem ismerem Njördöt. Ő is tengeristen, ezt tudom róla. Vagyis hát csupán ennyit tudok róla. Figyeltem apát, le sem vettem róla a szemeimet miközben magyarázott. Hiányzott neki a tenger, de erről már beszélt. Sokat. Ráadásul nem, tényleg nem rémlik semmi sem erről. Csak anyáról zengett ódái visszhangzottak a fülembe. Szóval hiányzik a tenger. De ha hiányzik...akkor hagyjon itt csapot papot és menjen... nem szóltam. Hallgattam. Inkább a vízesésnek adtam apró hálát, hogy Aegir itt meditálhatott, itt találhatott nyugalomra, amit elvettem tőle. Mellé ugrottam, ő pedig folytatta. A vízesést figyeltem ugyan, de minden egyes szavát hallottam apának. Változás van. A maga fajták veszélyben vannak. Felejtenek. Ez egy...átok? Miféle átok? Ki művelte? Vagy ki szórta szét? Mi miatt létezik? Foglalkoztatja. Nem akar ő lenni a következő. Nem akarja elfeledni ki is Aegir. Azt nem hagynám. Semmiképp sem. Szólalni akartam, de hagyni akarta az egészet. Talán kérdéseket sem akart erről hallani, sem válaszolni sem akart semmilyen kérdésre...épp elég probléma ez és az hogy hiánya van. Rettentően nagy. Szóval ezek kísértik? Hát ezek elég nagy problémák valóban egy istennek. Szóval így egy kicsit érthetőbb. Nem tud pihenni. Miért? Félre billentett fejjel figyeltem a magyarázatát. Aztán kicsit ettől megrémültem. Kicsit...jah...hmppfff! Mi az, hogy meghaltam? Mi az, hogy képzelődik? Szótlanul meredtem magam elé ezt halván. Meghaltam. Mi van, ha igaza van? Mi van, ha igaza van? Mi van ha élet és halál között lebegek és Aegir meg tajtékzik ettől és én ezt csak képzelem az egészet? Ezt az egész kiképzősösdit? Vagy csak álmodom és még küzdenek az életemért? Hogy rettegek-e ettől? Naná! Mi az hogy? Olyan halálfélelem érzés tört rám ettől az egésztől. És ha ez az egész mégsem történt meg? Nem tettünk hátralépéseket és tyúklépésben előre sem haladtunk még a kapcsolatot illetően? És az edzések? A közös dolgok megint? Akkor nem is felejtettem el semmit? Ez az egész meg sem történt? El sem jöttünk az edzésre? Ha meghaltam, akkor nem jöhettünk el, nem? NEM! Ez hülyeség! A tarkómhoz emelem a kezem, majd a fejemre csúsztatom, ahol a sebhelyem is van. Ahol a műtétem volt. Apa minden egyes szava igaz. Tudom! Ott volt velem a műtéteknél és fogta a kezem. Megmentette az életemet. Életben vagyok. Élek! Fájdalmaim voltak. Kézzel tapintható. A fejfájás. A vágás a karomon, a szerzetesek ütései...mind valódiak. Nem vagyok halott. Ez a valóság! Itt vagyunk mind a ketten. Apa alighogy leült máris elé léptem, elé térdeltem és a kezére fogtam rá, hogy az ujja közét megcsípjem jó erősen. Ha érezte, ha fájt neki és láttam az arcán, vagy bármi hangot adott ez miatt, csak akkor szólaltam meg. De a tekintetem félelemről tanúskodott. Belém tette a bogarat egy pillanatra és nem múlott el az érzés. - Az az igazság, hogy életben vagyok. - nem akarom szenvedni látni, nem akarom, hogy elfelejtsen engem, vagy önmagát. Őt nem érheti el ez az átok szarság! Nem engedhetem. Mintha bármit is tehetnék félistenként, mikor még a saját erőim határaival sem vagyok tisztában.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Márc. 16, 2023 8:24 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
-Remek! Akkor elmegyünk!-bólintottam. Jóleső érzés volt, hogy nem gubódzott be, és a történtek ellenére velem akart lenni, s nem a gondolataival összezárva. Azt mondjuk nem tudtam, mennyit használt neki a tegnapi temetés, vagy hogy használt e valamit, de azzal tisztában voltam, hogy talán megadta neki a kellő bizonysàgot, hogy nincs egyedül a gyászàval. Hogy jobb lenne e? Sokkal! Bánni a vilàg összes vizével, úgy idomitani ahogy azt én szeretném. Érezni, és a részének lenni mindenhol. Lehet túl magy hatalom lenne, de mennyivel otthonosabban érezném magam még itt is! Pedig akkor, mikor első alkalommal jöttem ide, nem volt vele bajom. Nem érdekelt a távolsàg, hisz nem mehettem vissza. Nem lehettem a közelben. Most megtehetném, de még sem teszem. Felsóhajtottam, aztán megvontam a vállam. -Túl sok hatalom lenne, túl hatalmas felelősséggel, de tény, hogy otthonosabb lenne kicsivel.-elmélkedtem végül hangosan is, s meg is engedtem magamnak egy halovány mosolyt a gondolatra. Összevontam szemöldökkel tekintettem rá. Teljesen logikus volt amit mondott. Ingázás nélkül. Aztán végül még is válaszoltam. -Mert vannak olyan dolgok, amiket csak itt tudsz megtanulni rendesen. Amiben a szerzetesek nagyon sokat tudnak neked segíteni.-magyaráztam, miközben körbehordoztam tekintetem, majd megindultam kifelé, hogy odaérjünk a vízeséshez.-Szuper lenne a tenger mellett lenni végig, de így lesz teljes a végeredmény. Az út további részében csenben haladtam, s csak az útra figyeltem, merre kanyarog, hova kell lépnem, s még akkor sem támadt beszélhetnékem, mikor mellém lépett, hogy velem haladhasson. A vízesésnél aztàn beszélni kezdtem.elmondva neki mit is kerestem itt akkor, azt leszámítva, hogy az egyik legcsodálatosabb hely volt a környéken. De mintha nem érdekelte volna a válaszom, s olyan érzésem támadt mikor mellém lépett, és átkarolta a vállam, mintha átlátna rajtam. Vajon azt is ennyire egyszerűen eltudnám mondani, hogy kiszabadult a Kraken az évezredes börtönéből, és bizonyára fűtti a bosszú? Vajon egyszerű lesz, vagy a lehető legrémesebb pillanat az életemben? Hazugság, vagy szimpla hallgatás a védelme érdekében? Meglehet. Ám még nem lehet. Nem tehetem meg, az ő érdekében amíg a kiképzése tartott. Összepréseltem ajkaim, aztán szabad oldalamon lévő kezemmel megdörgöltem a tarkómat, s kicsit rászorítottam. Mi zavar? Mi hiányzik? -Nem ismered Njördöt... De ő utálna itt lenni. Nem szereti a hegyeket. -ez persze csak terelés volt, és legszívesebben mást nem is mondtam volna, de ezzel a válasszal nem nyertem meg a menetet magamnak. -Mindig hiányzik a tenger. Olyan nincs hogy ne. Hív a végtelen kéksêg, de erről már beszéltem neked, bár nem tudom emlékszel e rá.- elhallgattam, miközben a vízesést figyeltem, majd Aaront amint köszönetet mond a víznek. Elmosolyodtam. -Valami változás van a világban. Sok magamfajtát érint. Átok, ami felejtéssel jár. Foglalkoztat egy ideje...- elhallgattam, aztán megingattam a fejem.-Nem akarnám ha én lennék a következő... Elfelednek, hisz én magam felejteném el önmagam, és nem lennék többé az aki... Nem emlékeznék ki azaz Aegir.- magyaráztam, majd rá emeltem tekintetem.-De ezt hagyjuk inkább. Legyen elég belőle ennyi.- Ez is bántott, s foglalkoztatott. Aztán ott volt a másik dolog. -A másik, hogy nem tudok pihenni... Nem mondtam még neked...de nem hagynak békén a gondolatok, hogy valójában meghaltál, és mindezt csak képzelem...- elhallgattam, majd letelepedtem a szikla mellé, s neki vetettem hátamat.
Tudom, hogy nem kell megköszönnöm. Tudom, hogy miért tette. De megtettem az isten felé, hogy önként vállalta mindezt. Apámként ez rendben is van de hogy tengeristenként önként ilyenre vállalkozzon. Tisztelem őt persze. Többet is érdemelne de nem tudok ennél többet tenni. Érte... vagyis, de hiszen mesélt egy két dolgot, azt pedig megtehetem. Érte. Nem tudom mennyire lesz hasznos majd a számára, de segítek. Legalább ezzel. Aegir nem akart pihenni. Jó. Én sem igazából. Elég volt az alvás. Felkelt, kérdésére néma maradtam. Edzeni, ez egyértelmű. De ez persze nem rajtam múlik. Újabb kérdés, melyre felhúzódnak a szemöldökeim, ám afelett nincs hatalma. - Nanáhogy! Itt vagyunk már kitudja mióta és még nem volt alkalmam megnézni. - vigyorodtam el izgatottan, majd kicsit elkomorultam. - Jobb lenne, ha tudnál vele mit kezdeni? - kérdeztem, hiszen ennyi vízzel, ami itt ebben a medencében van nem sokat tehet. Nem lehet elárasztani vele szinte semmit sem. Őt figyeltem, az arca vonását, az egykedvű életteret a hangján, a viselkedésén. Mintha átvenné valaki más hangulatát. Az enyémet biztos nem. Szóval anya hiányozna neki és ezért ez a lehangolt állapot? De aztán megszólalt. Furcsa pillantással hallgattam az oda vissza dolgot. Fejet ingattam. Az addig oké, hogy tengeristen, meg mindenestül hiányzik neki...nem értettem. - De miért kell ingázni? Nem lenne egyszerűbb nem napokat, hanem heteket ott tölteni? - tettem fel a számomra logikus kérdést, egyben választ, hogy így lenne a legcélszerűbb a dolog. Miért kell csak pár napot ott tölteni, aztán visszajönni ide? Ez itt annyira fontos ami itt történik? - Egyszerűbb lenne a tengeren tölteni a napokat a hajón... - folytattam. Ám ő megindult. Szemet forgattam az ég felé, nem tudom megérteni ezt a logikát. Ha hiányzik neki a víz...akkor miért kell ezt tennie magával? Ahhh. Istenek! Tűnjünk el innen...miért kell ezzel kínoznia magát? Ha ezért ilyen ökörbús, akkor ez ellen gyorsan lehet tenni, nem? Apa mellé lépdeltem, együtt mentünk az úton, a vízeséshez. Oda érve tátott szájjal, kisebb mosollyal figyeltem a vízesést. Nem volt óriási, de pont elég volt ahhoz hogy ezzel a kis mérettel elkápráztasson. Ahogy csobogott, ahogy a nap megcsillant rajta. Aztán apa felé kaptam a fejem, ahogy újra megszólalt. Valami baj van. Nem tud rendesen nyugodt lenni, nem tud türelemmel lenni. Nem tud a meditálással békére lelni. Ez hogy lehet? Miért? Valami nyugtalanítja? Vagy anya hiánya okozza? Esetleg valami más? Én bántottam? Csendben voltam és őt figyeltem, hallgattam. Végig hallgattam, hogy mi az ami elkeseríti régóta és hogy nem tud rendesen aludni. De mégis vállalkozott rám. Még így is. Legyintett. Nem mindegy. Az a mosoly...hamis. Nem figyeltem a sziklára, amit “bemutatott”, mint meditációs helyet. Igen, ide szökött meg meditálni. Lenyugodni. Elkövettem ellene valamit, amit ki kellett hevernie. Összecsapta a tenyereit. Mit akarok csinálni? A kékjeink a másikat figyelték. Mozdultam, közelebb léptem, leginkább mellé, majd a hozzá közelebb eső karommal átkaroltam a nyakát, hogy a másik oldal vállára ejtsem a kezeim. Szótlan maradtam. De csak egy röpke ideig, míg a vízesésre emeltem a pillantásom. Tiszteletlen lennék a mozdulatommal? Az apámat tiszteltem meg ezzel jelenleg. - Mi az ami bánt? Mi miatt nem tudsz...hm... önmagad lenni? - kérdeztem halkan, együttérzően. Nem voltam gúnyos, nem voltam gonosz sem. Önmagamat adtam. Akit csak ő tudott egyszer igazán megismerni. Megakartam érteni őt. Bár mielőtt válaszolt volna megelőztem. - Erőtlennek érzed magad? Feltöltődnél a tengeren? Megteheted. Menjünk. - húzódtak fel a szemöldökeim. Tényleg készen álltam elmenni vele a tengerhez. Bármi nyomja őt megakartam tudni mi is az. Egy részét én okoztam, azt megoldom, vagy nem, de a másik felét biztos nem én okoztam...miattam nem tudna pihenni? Hülyeség. Valami van, csak nem árulja el. Leszedtem róla a kezem, ha eddig még nem tolt el magától, majd közelebb léptem a vízeséshez. Túl közel, hogy a vizet elérjem, hogy a vizbe nyúljak tenyérrel felfelé, majd lehunytam szemem és sóhajtottam halkat. - Köszönöm, hogy meditációs helyet adtál Aegirnek. - felnyitottam a szemeim, majd megfordultam, hogy egy ugrással visszatérjek apám mellé.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Márc. 16, 2023 5:50 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Hallgattam mit mondott a teával és az alvással kapcsolatban, majd bólintottam. -Az íz nem lényeg, ha tudsz tőle aludni rendesen. - jegyeztem meg egy vállrándítással, aztán csendben ültem ott tovább, az élettelen vizet figyelve. Valóban egyre jobban értettem Njörd álláspontját a hegyekről, és a vízről. Bár az is lehet, hogy csak Kat hiányzott ennyire. Egy pillanatra lehunytam szemeim, figyeltem a szélre, annak minden rezdülésére, aztán a messzeséget figyeltem egy ideig. A Tenger csendes volt a távolban. Mikor aztán Aaron mellém lépett, rám emelte tekintetét, s lélektükreink találkoztak. Nem értettem elsőre mit is köszön meg, de első blikre azt mondtam volna, hogy nyilván a rögtönzött temetésre, a kis emlékezésre gondolt. -Nem kell köszönnöd semmit. - szólaltam meg végül, aztán tekintetem leemeltem róla, majd megmozdítottam lábam a vízben, s egy kicsit lóbáltam benne, majd engedtem a késztetésnek, s ismét egy bálna alakja emelkedett ki a vízből, majd mellé társult pár delfin is. Csodás látványt nyújtottak amint ott ugrándoztak egymás után kifelé. Egy pillanatra olyan érzetet keltettek, mintha valóban élne az a csöppnyi darabka a vízből. Mikor megjegyezte, hogy felhívja az anyját, egy pillanatra meglepődtem, majd megengedtem magamnak egy mosolyt. -Nagyon boldoggá fogod tenni ezzel. - mosolyom kiszélesedett, majd egy pillanatig ott is maradt a képemen, s közben a víz megformálta kedves arcát, mosolyát egy pillanatra. Rettenetesen hiányzott. Aztán elhessegettem a képet, s inkább a szerzetesek felé emeltem lélektükreim, kik tették a dolgukat, s készültek a következő imádságra. -Nem akartam pihenni. - ingattam meg a fejem. - Mit szeretnél csinálni? - felé pillantottam, miközben felkeltem a medence mellől, hogy kinyújtóztassam a tagjaim. - Megnézed a vízesést? Gyönyörű, élettel teli...kár hogy nincs felette hatalmam. - felvontam vállaim, s egy pillanatra ott is maradtak, majd leejtettem azokat, aztán felkaptam a botot, amit egy ideje már hurcoltam magammal. -Holnap után visszamegyünk a vízhez, és lesz egy meglepetésem a számodra. Aztán pár nap múlva visszatérünk ide ismét egy kis időre. Pár nap múlva pedig megint a víznél leszünk. - elhúztam a szám, és mogorva ábrázattal indultam meg a kapu irányába. - Rosszabbúl viselem mint gondoltam. Legutóbb jobban ment. Legutóbb, nem kínzott ennyire... - morogtam az orrom alatt, szinte csak magamnak a szavakat. Hiányzott a friss sós tengeri levegő, ahogy a szél az arcomba kapott, és végigsimított a hajamban. Hiányzott az összefüggő kékség, mikor nem lehet megállapítani hol is válik ketté a víz és az ég. Akartam! A részem volt. Vágytam rá mindennél jobban. Úgy éreztem, nélküle semmi sem vagyok. Üres, és élettelen, akár csak az a medence. Kis idő múlva megtorpantam, megvártam Aaront, már ha akart jönni, ha nem, nos én akkor is elindultam arrafelé. Ha kiértünk onnan, az úton csendben voltam, majd legközelebb csak a vízesésnél szólaltam meg. -Valami nincs rendben velem Fiam. Valami mintha elromlott volna bennem. Nem tudok annyira türelemmel lenni, mint szoktam. Nem tudok békére lelni, hiába a meditáció. - összekulcsoltam ujjaim a tarkómon, hátravetettem fejem, majd az égre szegeztem tekintetem, a felhőket fürkészve, aztán beletúrtam hajamba, s sóhajtás szakadt ki belőlem. -Kérdezted a pihenést... nos, mióta itt vagyunk, nem igazán ment. Talán még otthon sem. Nem tudok elaludni rendesen. Abban a két hétben, míg távol voltam, aludtam egy keveset, de nem – megingattam a fejem, majd legyintettem. - De mindegy is! - mosolyt költöztettem az arcomra, aztán körbemutattam. -Itt voltam, amikor magadra hagytalak. Ott annak a sziklának a tövében aludtam pár napig, majd meditáltam mozdulatlanul. Remek hely. - megvontam a vállam, aztán összecsaptam tenyereimet. -Mit szeretnél csinálni? - emeltem végül tekintetem Aaronra.
Apám megjelent végül, érdeklődött a tea hatásáról. Felé emeltem a pillantásom, igaz kicsit meglepett, hiszen nem számítottam jövés menésre. Bólintottam, majd szavak is jöttek hozzá. - Elég sokat adott, szóval igen csak békésen telt az egész...de olyan fura íze volt. Undi. - vallottam be végül. Igaz, hogy megittam, de szükségem volt arra hogy kiüssön és tényleg végig aludjak egy napot. Én nem tudok olyan hosszan fent lenni, mint Aegir, így aludnom kell. Ha megpróbálom leutánozni? Ha megpróbálnám a fent maradásomat? Tuti kiterülnék az egyik pillanatban és aludnék. Bár nem tudom hogy van az, hogyha sokat fent van az ember, nagyon álmos...akkor abba bele hal? Kicsit elgondolkodtam. Nem akartam nagyon ezen a témán vacakolni, szóval ahogy apa megindult, úgy kis várakozást követően mentem utána. Nem azért, hogy ne hagyjak békét neki, hanem...nem tudom. Talán szükségünk van egymásra. Vagy csak nekem őrá. Hiszen ő már kijelentette...mindegy is. Ezt nem akarom boncolgatni, kényes téma. Nem bocsátott meg azóta sem. Csak teszi a dolgát, amit egy apának tennie kell. De messze van még az igazitól. Hogy jó ez-e így vagy sem, majd az idő eldönti. Attól hogy teperek...nem biztos hogy úgy lesz ahogy azt én akarom. Végül a teáról kezdett el beszélni. Függőséget okoz. Egyedül nem használható. De segít ellazulni. Hát segített. Több mint 10 órát aludtam. Három nap sikerül általában ennyi időt aludnom összesen, most bepótoltam, szóval alvásmentesen lehetek kis ideig. Meg ahogy azt én elképzeltem. Csend volt. Háttérzaj volt csupán, amiket a szerzetesek keltettek. Nem figyeltem őket. Vettem egy nagy levegőt. Majd kifújtam. Most nézek rá először úgy igazán, bele mélyen a szemeibe, bele a hasonlószínű szempárokba, majd fordulok vele szembe és meghajolok. Mint isten előtt. Mint apám előtt. Tisztelet. Kijár neki. Mindkét felének. Hamar megtanultam. - Köszönöm. - őszinte a szó, csendes, de őszinte. Úgy tényleg, mindent. Nem csak azt, amit Cassie miatt értem tett. Az elmúlt hetekben mást sem tett, mint nekem mutogatott és okított. Felegyenesedtem, majd a vízre emeltem pillantásom. - Holnap... - kezdtem bele, majd hamar el is halkultam. Nem tudom hogyan mondjam el, de döntöttem... kegyetlen lesz és pusztító de meg kell tennem. -...felhívom anyát. - eldöntöttem. Jó persze nem órák hosszára. Csak hamar köszönök neki és azelőtt lerakom mielőtt meghallana sírni. Jó terv, de a kivitelezéssel gondok lesznek. Nem akarom hogy hallja a sírásomat. Apa látta csak nemrégiben, meg ő is látta akkor nap, hogy képes vagyok rá...de most honvágy miatt? Tiszta gáz. De mindegy is. Körül néztem, tarkót vakartam. - Pihenni vágytál és hagyjalak, vagy...? - félbe hagytam a mondatot, hiszen fogalmam sincs hogy van-e terv mára. Ha nincs és pihenni akar, akár egész héten, nekem az is megfelel. Akkor fogok egy Armenit, vagy egy másik szerzetest, mondjuk azt a kétajtós szekrény típust és jól megverem. Csak úgy, szolidan. Edzés néven. Nekem az is megfelelő mai programnak. Szabadfoglalkozásnak hívják másutt, de a bennem gyülemlő feszültség nem adja ki önként és dalolva magát.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Márc. 14, 2023 11:01 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
A gyász furcsa érzelem volt. Furcsa, hisz semmihez sem volt hasonlítható. Kiszakítanak belőlünk egy darabot, majd összegyűrve, üresen kerül vissza hozzánk, s végérvényesen ott marad valami, valahol messze, s több magyarázat nem létezik rá. Felsóhajthatsz, ellenkezhetsz, üvölthetsz torkod szakadtából, s ráfoghatod, az idő majd minden sebet begyógyít, de nem így lesz. Valami mindig akad majd, ami eszedbe jutatja azt az üres darabot odabent. Az ürességet, hisz az a darab, örökre elveszett. Nem tudtam mi mást is mondhatnék még a gyász beszédemen kívűl. Vagy mi mást tehetnék egy ölelésen túl, de abban biztos voltam, ez olyan dolog, amin egymagában nem tudna túljutni. Hagytam, had legyen ott ameddig akar, had figyelje a lassan elhamvadó hevenyészett hajót, s próbálja elfogadni, ő nincs többé. Nem mentem utána, mikor a Lámához ment, csak aztán kaptam információt Armenitől, s fogadtam el a Fő láma döntését. Ott kellett maradnia, és az volt a legtökéletesebb hely a számára. Én meg? Nos én visszamentem a vízeséshez, és ott töltöttem az éjszakát, és a nap jórészét. Nem csináltam semmi egyebet, csak ültem a szikla tetején, figyelve a környezetet, élvezve az apró neszeket, aztán szép lassan visszabandukoltam a kolostor területére. Nem hamarkodtam el, hisz útközben leellenőrigem, nem okoztunk e kárt a természetben azzal a kis gyujtogatással. De kellett. Szüksége volt rá. Kiengedni a fájdalmat, ami benne tengődött. Fájdalom... Vajon mit jelent ? Miért része az életnek? Minden túl szép és egyszerű lenne, ha hiányozna belőle? Meglehet. Zsebre tett kézzel álltam a kapu elött, tekintetem megakadt egy felfűzött démon csapdán, amihez játékosan hozzáért, de mivel nem ragadtam bele még akkor sem, így fejet ingatva mentem vissza a kolostorba, ahol aztán a cellám felé vettem az irányt, hogy magamhoz vegyek egy törölkozőt, s melegítsek magamnak egy adag fürdővizet, ám útközben megtorpantam. Aaron akadt az utamba, szóval zsebre ejtettem kezeim, s úgy emeltem rá kékjeim. -Használt a tea?- kérdeztem végül. Arra gondoltam, nekem sem ártana hozzá folyamodnom, pihenni egyet, aludni pár órát, bár Isten voltam/vagyok, mégsem voltam meg nélküle. Még a magam fajtának is kell olykor pihennie. Ami lássuk be, eléggé elmaradt az utóbbi időkben. Ha Aaron válaszolt, hàt nem mentem el onnan, ám ha nem, nos akkor a medence felé vettem az irányt, hogy letelepedjek a partjára, lábam a vízébe lógassam, s magamban utálkozzak, mennyire honvágy keltő ez az aprónak nevezhető medence. Egy idő után ha felelt, akkor is odamentem a medencéhez, de talán a társaságában. Nem jöttek szavak a számra. Nem tudtam mit mondhatnék azon túl, hogy sajnálom. Én nem ismertem a lányt, de mindig úgy gondoltam, több volt az puszta barátságnál. Hallgattam, s vártam, vajon mikor érkeznek meg a megfelelő szavak. -A tea amiből kaptál, hosszútávon függőséget okoz ... Rászoksz, mert megnyugtat. De felügyelet nélkül nem használható... - magyaràztam, miközben nem fordultam felé. Akartam mondani valamit, ami nem a gyásszal volt kapcsolatos.- De remek dolog! Segít megnyugodni a zaklatott léleknek...-elhallgattam, miközben ölembe ejtettem kezem. Rémes volt a csend, s még inkàbb arra sarkalt, hogy mennyire szeretnék máshol lenni. Aztán körbe pillantottam. A lámák tették a dolgukat. Takarították az udvart, edzettek, imádkoztak, folytatták napi rutinjukat, én meg egyszerűen nem találtam értelmes szavakat. El akartam mondani a hatalmas háromszívvel rendelkező fenevadat, ki kiszabadúlt. El akartam mondani, ám még sem tettem. Helyette csak csendben maradtam, várva, vajon Aaron megtöri e a csendet, vagy pár napot várnom kell, míg megemészti a történteket.
Nem néztem apára. Ám a szavai hallatán lassan fordultam utána. Nem értettem a dolgot. Csónakot? Ez is az edzés része lenne? Letöröltem a könnyeimet, visszaszívtam a bánatomat, ott hagytam a mobilomat a fűben, majd apa után lépdeltem. Nem tudtam hova tenni a favágás gondolatát, azt meg hogy hajót akart készíteni...mi van az övével? Tényleg nem értettem, vagy csak túlságosan is lefoglalt a halálhír, hogy messzebbre is tudjak gondolni. Logikusan. Nem tudtam mit segíteni, csupán annyit, hogy olyasmi típusú fát gyűjtöttem össze, amit Aegir is. Ő nem szólt, én megint csak nem zavartam bele a dolgokba. Armeni is segédkezett, ám a szavai nem jutottak el hozzám. Vagyis csak késve reagáltam. Elmondtam vagyis hát megmutattam apának a történteket. Miért? Nem tudom. Nem az volt bennem, amit korábban ígértem, hogy mindent elmondok... az munkálkodott bennem, amit ő mondott nekem korábban. Emlékszem a pofonra. Még most is fáj. De a szavai, sokkal nagyobbat ütöttek. Így ez miatt akartam tenni valamit. Ez ellen akartam tenni valamit. Bármit! Mer a bátyám halálhírekor fordultam befelé és lettem majdnem öngyilkos. De mikor Aegir ezt megtudta, kiakadt teljesen. Számára fontos voltam. Vagy vagyok, ez teljesen mellékes hogy milyen időben mondom ki. Lehet hogy már nem, hiszen elkövettem ellene egy csomó szarságot, jóvá tenni meg soha az életben nem tudom. Akartam hogy tudja, mert ha nem közlöm vele, ez a szar egyre mélyebbre ássa magát bennem és egyszer csak gondolok egyet a negatív irányba...másnap már nem biztos hogy életben lennék. Félek. A gondolataimból kirántott az egyre több szerzetes. Nem csináltam már régóta semmit, megálltam a faszedésben is, ahogy a keserű gondolataimnak utat engedtem. Egy csomó cuccot hoztak a szerzetesek. Nem néztem meg jobban őket, hiszen Aegir lépett mellém. Rászegeztem a pillantásomat, majd próbáltam értelmezni a szavait. Nehezen ment, mert...máson kattogtam. Méltón búcsút inteni. De én nem akarom őt elengedni. Nem akarok búcsút. Nem akartam, hogy meghalljon. Nem akartam hogy csak úgy itt hagyjon...hetek óta nem is beszéltünk. Ahogy a tűz pislákolni kezdett, úgy pillantottam oda, majd Aegir is újra beszélni kezdett. Lassan néztem vissza rá. Nem kell egymagam szembe néznem ezzel az egésszel. Nem hozhatja vissza, de ezt... útnak indította a csónakot. Aztán az íz is előkerült. Rongyba és valami másba is belemártogatta, majd lángolni kezdett ahogy a tűzbe érintette. Összepréseltem az ajkaimat ezt látván, majd Apa számomra idegen nyelven kezdett el mondani valamit. Nem nekem szóltak ezek a szavak, ebben biztos voltam. Kilőtte a nyilat, amit belefúródott a hajó közepébe. Figyeltem azt, de amikor a tengeristen felém nyújtotta a szerszámot, kicsit vonakodtam ugyan, de megragadtam azt. Rácsavartam a rongyot, majd beleérintettem abba az izébe. Kis ideig hezitáltam, de végül a lángokba is beleérintettem. Figyeltem a lángokat. Nyeltem egyet, előbújtak a könnyeim, hangot is adtam ennek, lehunytam a szemem, kifújtam a levegőt, majd a célpontra pillantottam. Odébb fordultam, úgy lőttem ki a nyilat. Ami belefúródott apa nyila mellé pár centire. Leeresztettem a nyilat, valaki elvette tőlem, hagytam. Nem tudtam tovább tartani magam, a könnyeimmel együtt utat talált magának a sírásom is. Azóta a bizonyos nap óta nem sírtam így, mint most. Szerelmes voltam és sosem mondtam el neki mit is éreztem irányába. Nem tudtam igazán akkoriban megmondani mindezt, hogy miért volt furcsa a közelében lenni, miért nem emeltem rá hangot...hogy miért voltam mindig zavarban, ha túl közel volt hozzám. Most már tisztán és érthetően tudom. Szerettem őt. Nem mint barátot, hanem úgy, mint ahogyan apa szereti anyámat. Az igazi szeretet és szerelem...az apa féle igazi valója. Éreztem valaki kezét magamon, lassan elfordultam a lángokban álló hajó irányából, majd apára emeltem a pillantásom. Átkarolt, jómagam pedig abban a pillanatban öleltem át. Nem tudtam mit mondani, talán nem is volt szükséges semmit ehhez kinyöszörögni. Semmi nem csúszott ki a számon, csak utat engedtem a sírásnak a folytatásban is. Nem tudom mikor engedtem el apát, nem tudom meddig voltam még odakint és figyeltem a távolt, figyeltem a messzeséget. Nem most, de majd valamikor ha visszatérünk Osloba akkor majd meglátogatom. A családját is, hiszen tudni akarom mi történt. Nem állok készen még hazatérni. Ez miatt meg nem is akarok. Maradni akartam még idekint. Fogalmam sincs hogyan tovább. Az istenek létezőek. A szellemek vajon azok-e? - Cassie. Vigyázz magadra. - mondtam végül ennyit, majd magára hagytam a vizet, hogy elsőkörben majd a főlámát zaklassam meg kérésemmel. Armenit elkaptam az utamon és kértem tőle egy aprócska szívességet. Késő volt már, ezt éreztem magamon is és már a legtöbben nyugovóra tértek. A főláma területére léptem be, illedelmesen meghajoltam előtte, majd Armeni tolmácsolt nekem. - Az alvással hadilábon állok, rettegek a következő rémálomtól. Mindig jön. Mindig ott van. Mindig a fülembe suttog. Lenne valami altatószer? Bármi, ami segítene kicsit békésebb álmot hozni? Legalább három órára? - Armeni is beszélt az ő nyelvükön, a láma gondolkodóba esett, majd kutakodni kezdett. Aztán megszólalt, Armeni pedig önként visszafordított. - Van valami a számodra, de nem tudom miképpen fog hatni rád. Nem sűrűn érkeznek hozzám féltengeristenek, szóval a mai éjszakát nálam kell töltened megfigyelés alatt. - közben lassan elkészítette a gyógynövényes teát. Felsorolást is kaptam, hogy mik vannak benne. Macskagyökér, komló, citromfű, orbáncfű, feketeribizli levél. A leveleket leforrázta, majd sok idő eltelt mire megihattam. Ízesítés nélkül fogyasztottam a majd’ 5 deci teát. Aztán tényleg sikerült elaludnom. Ennek hála elkerült a rémálom és a kedvenc pózomban aludhattam. Hason alvó voltam mindig is. Ha ez a póz előkerül, végig alszom az éjszakákat. Már ha nincs rémálom. Armeni reggel értesítette Aegirt, hogy Aaron mit kért a lámától és hol tért nyugovóra. De még mindig alszik. Semmivel nem lehetett felkelteni a kényelmetlen ágyszerűségből, a láma nem zavarta meg az álmomat reggel sem. Ment a dolgára miután ellenőrizte az állapotomat. Lassú szívverés, békés alvás. Nekem is lenne rengeteg dolgom, össze kellene szednem a fűből a telefonomat. Anyát felkellene hívnom, vagy hangüzenetet kellene küldenem neki. Edzenem kéne. Lassan nyíltak ki a szemeim, megsimítottam kopasz fejemet, majd körül néztem. Ez nem az én szobám. Feltérdeltem, majd felkeltem. Nem tudom mennyit aludhattam, de kipihentnek éreztem magam. Erős tea volt, rendesen kiütött. A folyosókon senki sem mozgott. Csend volt. Túl nagy csend. Mintha álmodnék. A cellám felé lépdeltem, bementem, a táskából előkerítettem valami ruha félét, alsógatyát ás a szerzetesektől kapott ruhát is magamhoz vettem. Elmentem hidegfürdőt venni, lemostam magamról mindent az előző napokról. Ha jött be valaki ügyet sem vetettem rá, elvoltam foglalva a gondolataimmal, talán észre sem vettem hogy jöttek mentek körülöttem. Pedig mezítelen voltam. Nem zavart. A fejemen éreztem a heget, azt a heget, melyet a műtét során keletkezett. Mert golyót kaptam és...Felöltöztem. A szerzetesi ruhát a csípőm köré tekertem-kötöztem. Ide való vagyok. Sikerült beilleszkednem. Szeretek itt lenni. Ugyan hiányérzetem van és haza vágyom, de maradnom kell. Nem vagyok felkészülve egy esetleges kirohanásnak. Elkell kerülnöm, így maradnom kell. Kiléptem a fürdőnek titulált helyről, majd az étkezőt kihagyva a meditációs termet néztem meg. Üres volt. Körül néztem a folyosón, majd mivel senki nem volt kint, így beléptem. Kifújtam a levegőt, kicsit zavarban voltam, mert még sose csináltam ilyesmit. Füstölőt gyújtottam és gyertyát, majd letelepedtem és előre hajoltam, majd vissza. Meditáltam. Próbáltam kizárni mindent. Próbáltam a pozítiv dolgokat szemlélni. Kizárni a rosszat. Rengeteg jó dolog vett körül és ezt vettem figyelembe elsősorban. Ott volt apa. Túl sok mindent kaptam tőle és annál kevesebbet kapott vissza. Még. És ezen változtatni akarok. De még ebben az életben. Amíg velem van. Amíg velem lehet. Kihasználni az időt és arra fordítani ami igazán fontos. Számára tudom mi a legfontosabb és ezért tenni is akarok. Tenni, hogy újra anya mellett lehessen. Minél hamarabb. Talán ezzel tudom legjobban kifejezni a hálámat... talán mással. De minél hamarabb "rendbe jövök", ő annál hamarabb kerülhet végre anya mellé vissza Osloba. A füstölő kiégett, a gyertya elaludt, így összepakoltam magam után és kiléptem onnan. Érzékelni akartam apa jelenlétét, de valahogy most nem tudtam figyelni. Nem a történtek miatt, hanem valószínűleg a tea utóhatása. Szusszantam. - Oké...egy érzék minusz...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Márc. 14, 2023 10:35 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Szeretne gyakorolni, de valami nem stimmelt. Valami, mintha másabb lett volna rajta. Megváltozott, de szóvá nem tettem, még akkor sem, mikor kezembe nyomta a telefonját, és elolvashattam az üzenetet, amit kapott. Rossz hír volt. A halál kegyetlen útitárs, és senkit sem kímél meg. Mindenkinek ott lohol a sarkában, s előbb, vagy utóbb, de utoléri. Visszaadtam a telefont, arcvonásaim elkomorodtak, majd a bottal a kezemben, megindultam a kapu felé. A program gondolatát elvetettem, s kérdésére megtorpantam. Leszegett fejjel adtam feleletet, aztán folytattam az utam. -Csónakot csinálunk… hajót... - útközben magamhoz vettem egy baltát, aztán nem foglalkoztam azzal mit is mond, vagy tesz. Hogy ellenkezik e, hogy ez az egész felesleges lépés lenne, és inkább gyakoroljunk, de nem lenne képes figyelni. Nem tudna. Akár követett, akár nem, én elmentem fát gyűjteni, Hajlékonyabbakat kerestem. Olyat, ami tökéletes lesz egy hajó készítésére, vagy inkább csónakéra, ami pont belefér a közeli folyóba. Meglepetésemre, Armeni utánam jött, és segített összeszedni a fákat. Ha Aaron is ott volt, sokkal hamarabb megvoltunk az egész művelettel. A percek teltek, a kötél is gyorsabban fogyott mint gondoltam volna, de egy ilyen művelethez elég sokat kellett összeszedni. -Armeni… hozz egy íjat, és nyílvesszőket. - ő bólintott, majd szedte is a lábait, hogy minél hamarabb visszaérhessen hozzánk. Munka közben viszonylag hallgatag voltam. Úgy két óra elteltével, a viking hajóra emlékeztető csónak készen állt. Igaz, itt korlátozottabb voltam bizonyos szempontból, hisz nem tudtam a tengerre elvinni, de azt megtehettem, hogy moha, és levél ágyat készítsek a csónakba. Mire besötétedett, addigra egyre többen lettünk. Gyertyákkal megpakolva, füstölőkkel, és imaláncokkal érkeztek, én pedig akkor álltam csak fiam elé, és szólaltam meg. Ha addig a pillanatig Aaron nem volt velem, hát én magam mentem elé, s vezettem el a helyre, ahol aztán megszólaltam. -Nem lehettél vele, és belefacsarodik a szíved… de méltón kell búcsút inteni. Oly’ módon, ahogy azt mindenki megérdemli… - hangom lágyan csendült fel, miközben a kérésemnek eleget téve tüzet raktak. - Most nem kell egymagadnak szembenézni ezzel. Visszahozni nem tudom neked, de ezt megtehetem… - elléptem, hogy ráláthasson a csónakra, ha nem volt velem, ám ha igen, akkor vízre bocsájtottam a vízi alkalmatosságot, majd fogtam az íjat, a vessző végét rongyba tekertem, mit olajba mártottam, aztán a tűzbe.
Szeretne gyakorolni, de vala -A Valhalla örök csarnokai fogadják lelked Cassandra! Oly fiatalon távoztál, s nem volt könnyű életed… Hel vigyázza lépteid, s óvják lelked míg elérsz csarnokainkig. Odin óvjon utadon! - saját nyelvünkön szóltam, égi szóval, s miközben kifeszítettem az ideget, célba vettem a kishajót, minek a közepén, a moha és levél ágyon érte el végleges helyét, aztán az íjat, és a következő vesszőt, fiam felé nyújtottam. Nem fűztem hozzá szavakat, csak hagytam hagy tegye meg. Visz majd a szíve, és elfogja tudni találni a csónakot. Belefacsarodott a szívem, és a lelkem, hisz sajnáltam veszteségét. Tudtam, még ismeretlenül is, hogy mennyit jelentett neki az a leány. Közben a szerzetesek imákat mormoltak, elűzték az ártó démonokat, s a maguk módján is útjára bocsájtották a lelket, én pedig csak álltam, figyelve a lángoló „hajót”, s ha Aaron is ellőtte a lángoló vesszőt, finoman vállára csúsztattam kezem, majd átkaroltam, s ha akart, megölelhetett. Nem löktem el magamtól, csak szorosan öleltem át, s csak akkor engedtem el, mikor azt ő akarta. Ám ha nem akart ölelést, csak álltam mellette, csendben figyelve az egyre távolodó úszó jelképes sírhelyet.
Visszatérve a kolostorba különváltunk apával. Szeretet volna egymaga lenni, megkapta részemről. Haragudtam rá? Nem. Részemről letudtam a dolgokat. Tudnia kellett, hogy nincs okom rá haragudni, így béke lehet a lelkében. Bár ettől nem lesz. De legalább tudja. Armenivel a harcterembe mentünk és mutatott pár harcimozdulatot. Lassan mutatta, majd ha kellett akkor belenyúlt a mozdulataimba. Hagytam neki. Magyarázataira csak bólogattam párat és meglepte az, ahogy hozzá álltam a dolgokhoz. Hiszen pár napja még másképp viseltettem az irányába. Pár órával ezelőtt még a medence foglya volt általam. Próbálom más oldalról nézni a dolgokat, próbálom elszigetelni azokat a dolgokat, amik felhúzhatnak. Szóval nehezítettem a dolgokon, hogy zökkenőmentesebb legyen. A mozdulatok gyakorlása hosszú ideig eltartott, de legalább nem futottam össze később Aegirrel sem. Az éjszaka nem volt túl jó, a rémálom felriasztott, szó szerint bekönnyeztem, hiszen túl sok erőszak volt egy kicsike időben. Ráadásul felszaporázta a szívverésemet is, szóval elég kellemetlen volt. A visszaalvással volt egy ki probléma. Aludtam volna, de az SMS ami éjszaka érkezett, kicsit kizökkentett szinte mindenből. Cassie édesanyja küldte. A levele kicsit megrázó volt. Lelkileg összetört. Kétszer olvastam el, hogy biztos ez áll-e benne...de igen. “Kedves Aaron. Köszönök mindent amit a lányom oldala mellett töltöttél. Cassie az éjszaka folyamán elhalálozott. Amint tudok a temetésről bármit, szólok. Kicsit lesújtott ez most mindnyájunkat.” Kihagytam a reggeli rutinokat az sms miatt, szóval ki sem mozdultam a szobámból és az ajtóba ültem be, hogy senki se akarjon rám nyitni. Elvesztettem Cassiet. Elvesztettem mindenhogyan. Mi van ha nem igaz ez a hír? Mi van ha csak...Cassie anyja szeret, ő nem szórakozna ilyennel. Akkor valóságos? A mobilomat előszedtem és írtam egy SMS-t Duncannek. Türelmetlenül várakoztam, legszívesebben összepakoltam volna és leléptem volna innen. Nem tettem semmit. Egy óra múlva válaszolt. “Teljesen igaz!” Ő sem hazudna nekem. Visszafolytottam a sírást, összepréseltem az ajkaimat, próbáltam urra lenni az érzéseimnek. Nem tudtam ezt kezelni. Cassie több mint 10 éve a barátom volt. Rossz. Ugyanolyan szar érzés, mint mikor a bátyám halálhíre jött meg. Fájt. Egyedül megbirkózni újra egy ilyen mély nyomással? Nem tudtam. Zsebre vágtam a mobilom és felkeltem a földről, hogy az apaérzést követve rátaláljak a medencénél. Háttal ült nekem. Figyeltem a hátát. Aztán megszólalt. Szeretné, ha felhívnám anyát. Nem utáltam anyát, csak nehezebben viselek dolgokat, mint mások. Figyeltem az öregemet hátulról. Ökölbe szorult a kezem. Figyeltem a vízjátékot, majd ahogy kihallottam a hangján az érzést...meglepett. Sose beszélt még így a tengerről. Jó ez a kis szeletke meg sem közelíti, de akkor is. A vizet kémleltem kicsit én magam is, majd éreztem magamon a tekintetét, így visszanéztem rá, de ezúttal már megközelítettem, mellé léptem. A kezemben volt a mobilom. Sosincs nálam és most sem anya miatt van a kezem ügyében. Ha még mindig szeretnék harcimozdulatot tanulni, akkor mutatna egypárat. - Szeretnék. - elhallgattam, nem figyeltem rá miközben felállt, miközben botot ragadt. Könnybe lábadt a szemem. Fejet ingattam. Megszívtam az orrom. Felemeltem a mobilom és kikerestem benne az üzenetet. Aegir felé nyújtottam. Megmutattam, hogy képben legyen. - Soha többé nem láthatom. - a vizet figyeltem, nem akartam apára nézni, nem akartam anyát hangüzenettel megdobni. Semmit sem akartam jelenleg. Nem akartam itt sem lenni. Sehová sem tartozok. A fejemre emeltem a két kezemet. - Mi a mai program? Mire készüljek? - pillantottam rá, majd ahogy leejtettem a kezeimet a fejemről, úgy fordultam felé. Nem akartam Cassiere gondolni. Nem akartam ugyanabba az érzésbe esni, mint amibe a bátyám halálakor belezuhantam. Onnan nem sikerült kimásznom. De Aegir talán tud ebben segíteni. Ha meg nem, akkor így jártam. - Tudtál pihenni? - érdeklődtem hogyléte felől, elterelve a témát, hogy anyának kellene valamit üzennem. Nem ment. Még nem. És lehet nem is fog menni. Egyedül biztos hogy nem. Nem voltam jó az ilyesmikben. Igaz hogy Aegir azért van itt velem, hogy képzést adjon, nem pedig hogy pátyolgasson...ő már eleget tett értem. Nagy levegőt vettem, visszavettem a mobilomat, majd a zöldebb részre dobtam tőlünk messzebb. Ráér. Bár tuti hogy nyavalyogni fog anya miatt, de jelenleg ez most tényleg nem tud foglalkoztatni. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Márc. 13, 2023 2:49 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Hamar leértünk a hegyről, s közben egy szó se hagyta el ajkainkat. Csendes baktatás volt, ami a csontjainkig hatolt. Nem voltam dühös, sem pedig haragos, csak egy cseppet csendre vágytam. Csendre, hogy mindent végig tudjak magamban gondolni. Végiggondolni, hogy majd legközelebb felkészült lehessek, és az ilyesmi, amire nem számítottam, ne tudja elterelni a figyelmem. Mikor visszaértünk a kolostorba, Armeni már várt minket. Hűségesen, csendesen, ahogy az a feladatköre volt az itt tartózkodásunk ideje alatt. Nem foglalkoztam azzal, hogy Aaron mit fog csinálni, nekem szükségem volt a meditálás csendjére, és békéjére. A füstölő illatára az orromban, szóval elvonultam felvenni a köpenyem, majd beléptem a csendes terembe, ahol aztán gyújtottam egy füstölőt, majd még egyet, s letelepedtem a szokásos helyemre. Lehunyt szemmel merültem el gondolataimban, bár egy idő után csak a némaság vette át a helyét. Néma hallgatás, ami betöltötte a teret. Mire úgy éreztem elég volt, s kinyitottam szemeim immár tiszta elmével, addigra kiürült az imaterem, s csak a szobrok, és én maradtunk odabent. Vettem egy nagyobb levegőt, majd felkeltem, s kiballagtam az étkezőbe, ahol magamhoz vettem a napi adagomat, aztán odabent egymagamban foglaltam helyet egy távoli asztalnál. Nem akartam zaklatni Aaront, s a nyakára járni. Ha szüksége volna rám, mindig, és mindenhol képes lenne megtalálni. A teával még mindig hadilábon álltam egy cseppet, de szót nem emeltem ellene. A poharammal a kezemben léptem ki onnan, majd mentem a cellámba, ahol előszedtem telefonomat, s mosoly költözött képemre, mikor megpillantottam az üzenetet. Kat írt. Mosolyom igaz nem tartott sokáig, hisz le lettem kissé szidva, amiért magára hagytam akkor Aaront, ám én még is úgy éreztem, akkor és ott az volt a leghelyesebb dolog, amit megtehettem. Nem is válaszoltam neki azonnal, és a készüléket sem vittem magammal. Felvettem egy pólót, hozzá egy kényelmesebb nadrágot, majd kiballagtam vissza a medencéhez, majd mivel a fiamat nem láttam sehol, így letelepedtem a víz mellé. Tenger víz volt, de még sem ugyan olyan. Nem hányt hullámokat, nem kerített hatalmába sziklákat, nem görgetett kagylókat a partra, Nem úszkáltak benne pompás állatok. Üres volt, és élettelen. Nem szerettem. Nem akartam. Hívott a tenger. Ott dobolt bennem, s egyre jobban zaklatott, pedig alig két napja tértünk vissza onnan. Vissza akartam menni. Igaz kedveltem a hegyeket is, és elvoltam messzebb is a víztől, de még is csak egy tenger isten lennék. Az ilyen időkben érti meg igazán, mit is Érezne Njörd, ha hosszabb időre távolabb kényszerűlne a víztől. -Anyád szeretné ha beszélnél vele. Úgy gondolja, utálod… - szólaltam meg, mikor ismerős léptek neszét hallottam. - Tudom, hogy honvágyad van, és azonnal vissza akarnál menni, de boldoggá tennéd, ha legalább egy hangüzenetet küldenél neki. - magyaráztam, miközben a vízből egy bálnaforma emelkedett ki, majd csattant vissza oda, ismét elvegyülve és semmivé válva. - Utálom ezt a medencét. - enyhe undor bujkált a hangomban. - Élettelen, mozdulatlan... halott… - felsóhajtottam, aztán megdörgöltem az arcomat, nyöszörögtem egyet, majd Aaron-ra emeltem tekintetem. - Igazad volt… ha sosem kezdelek el harcra okítani, sosem fogsz készen állni rá. Szóval, ha még mindig szeretnéd, mutatok pár mozdulatot... - nem keltem fel onnan. Csak ültem ott, a víztükröt szemlélve, majd lassanként felkeltem, hogy aztán a kezembe vegyem azt a botot, amivel a víz pajzsot készítettem.
Emlékek. Olyanok, amikre tegnap nem emlékeztem, olyanok, miknek tegnap még hűlt helyük sem volt. Fokozatosan előbújnak azért valahonnan és ezt tudatosítani akartam az öregemben is. Bár fogalmam sincs minek okán tért elő pont ez, de itt volt és végre visszakaptam az emlékeimnek egy dús szeletét. Aegir hallgatott, míg én magyaráztam neki. Miért? Mert szüksége volt rá. Tudnia kellett, hogy nincs okom haragudni rá. Nem tett semmit. Amit meg igen, azt pont én követtem el ellene, hogy felpiszkáltam. Túl sok volt talán mindkettőnk számára. Talán idő kell mindkettőnknek. Talán az elválás pillanatának gondolata foglalkoztatja. Hogy meglelje magában azt, ami miatt ide jött. De mellettem...sosem fogja meglelni. Vízpenge. Eme látványra felpattant a helyéről. Meglepődött. Eskütétel. Vér. Hosszas hallgatás a részéről. Feltűnt a tétovázása. Feltűnt, hogy nem kóser valami. Talán...felesleges szócséplés mindez... kinyitottam szemeimet, de nem emeltem rá a pillantásom. Inkább csak magam elé bámultam, agyaltam azon, hogy itt hagyom ebben a pillanatban... mert feleslegesen teszem meg mindezt. Mert úgysem fogja elhinni. Nem úgy ismer, mint aki képes erre. A harag úgyis az utamat fogja állni, mint mindig. Talán békén kéne hagynom kis időre... Hallom a tapogatózást, lassan feljebb emelem a pillantásom, majd előkerült a tőr is, amivel tette a dolgát végül. Megvágta magát. A sérülésére függesztettem kékjeimet, majd szavai is elérték hallójárataimat. Elfogadja. Hisz benne. Legalább ebben, ha bennem nem is. Közelebb lép, majd karomért nyúlva megragadva azt sérüléseink összeérnek. Felszisszennék, de csak egy rándulásra futja, végül az öregem kékjeibe emelem sajátaimat. Elfogadja és segít benne. Miért kellene ezt segíteni? Ezért nekem kell tennem, nem neki. Elengedett, majd a tőrt is eltette. Neki nem is kell esküdnie, nem azért tettem, hogy ő is neki álljon bárminek is. Kellett egy motivációs erő, egy ugródeszka, egy ….bármi... hinnem kellett nekem is abban, hogy mindezt be tudom tartani. Ez egy olyan dolog, amely csak nekem sikerülhet. Bármi áron. Igaz fogalmam sincsen miképpen teszek majd, ha elkap egy dühroham...de akkor talán, ha eszembe jut ez a pillanat...talán segíteni fog enyhíteni. Menni kell meditálni a többiekkel...aztán elvisz a vízeséshez...minek? Az az ő szentélye, nekem semmi keresnivalóm ott. Tétován lépek utána, közben ép kezemmel magamhoz emelem a sérült karomat. Túl durván vágtam fel... ezt majd még gyakorolnom kell, hogyan finomíthatok rajta. De lehet hagynom kellene. Visszapillantok a tetthelyre...vércseppeket hagyunk magunk mögött. Visszanézek Aegir hátára. Békén hagyni kis időre. Valóban ez lenne a helyes döntés? Újabb hetekre magamra maradni... még a gondolata sem tetszik. De... De tudod, van az a cél, amiért megéri feladni. Van mikor a szív erősebb, mint az akarat. Egy ideje tudom. Ezen szavakra a múltból apró mosoly kúszott a képemre. Fejet ingattam, de aztán újra az öregem hátát figyeltem és lassabb haladással lépkedtem utána. Eszembe jutott az a bizonyos nap is. Azok a szavai is...mikor elküldött... Kikötünk, és elmehetsz! Kereshetsz magadnak egy repteret, hogy haza menj! De én nem megyek vissza! Anyád majd kiheveri! Valamikor! Mi van ha megismétlődik? Akkor is néma hallgatásba burkolózott. Elkerült, szemétnek nézett...most is olyasmi van szinte. Hiába a szavak...a tettei beszédesek... vagy csak akkor akar lelépni, miután betartotta az ígéretét, hogy kiképez? Mit tegyek? Húzzam el a dolgokat, hogy tovább lehessek vele...vagy húzzak bele és engedjem útjára? Ha menni kar úgyis elmegy... ha olyan, akkor meg úgyis visszatér. Leértünk a hegyről, közben beértem, hiszen fentebb lemaradtam a gondolataimmal karöltve. Kifújtam a bent maradt levegő, majd felemeltem mindkét kezemet és szó szerint erősen megpaskoltam az arcaimat párszor. Elűzve a hülye gondolataimat és felébresztve magamat is ebből. Elegem van belőled, és a szarságaidból! Persze hogy eszembe jutott ez a pillanat is, így lassan leengedtem a kezeimet magam mellé... fejet ingattam, majd az öregem után léptem. Armeni a medencénél lesz, valószínűleg mindenki más megindult az imaterembe...nekem is kellene valamit letennem... A medencéhez érve Armeni előtt álltam meg, apró mosoly kúszott arcomra, ahogy üdvözölt. Mintha nem 5 perce hagytuk itt magára. Visszonoztam a köszöntést. Aggódva figyelte a sebemet, azt lassan magam elé emeltem, majd megvontam a vállam. Eszembe sem jutott, hogy Aegir begyógyíthatja. Egyszerűen csak bekötöm valamivel, talán akad erre egy eldobható pólóm...legalább eszembe jutattja, hogy mit tettem... mindig mikor ránézek, tudni fogom. - Armeni...később segítesz nekem kicsit? - pillantok rá újfent, a fiú meglepődik, de hamar kiszélesedik a mosolya és bólint. Talán nem mérges rám, hogy megléptem a vigyázó szemei elől.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Márc. 11, 2023 8:57 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Magam sem tudom miért vonultam el igazán. Talán csak át akartam gondolni mindazt, amit mondott. Átgondolni, és aszerint cselekedni tiszta fejjel, ami végezetül csak a hegy tetején sikeredett. Elmondtam neki mi forgolódik bennem, s talán egy cseppet könnyítettem magam lelkén is. Rögös út lesz, míg végezetül megbékélek majd magammal, és minden mással is, mi körbevett, de bíztam benne, hogy sikeresen veszem majd azt az akadályt. Nyitnj felé. Őszintén és tiszta szívvel, hogy egy nap elmondhassam, büszke vagyok mindarra amit közössen értünk el. Hogy egyikünk sem adta fel a küzdelmet a nehézségek ellenére sem. Kis idő múlva aztán az ő nyelve is megeredt. Több mindent mondott, mint szinte bármikor. Igaz nem fordultam közben felé, csak hallgattam mondanivalóját egyszer sem szakítva félbe. Azonban mikor elkezdte mesélni a dolgokat, visszaadva mindazt, amit mondtam, összeszaladt a szemöldököm. Vajon mindenre emlékszik, vagy csak ez tőrt felszínre? Vajon van remény arra, hogy az emlékei elővánszorognak véglegesen? No meg a tény! A puszta tény arról a kirándulásról. Hogy lehetséges mindaz?! Nem jöttek szavak a számra. Elmém mintha megálljt parancsolt volna magának. Egyetlen szó sem akart kibújni belőlem, mintha képtelen lennék arra, hogy megszólaljak. Túl sok volt, és hirtelen, én meg...én meg csak csendben maradtam. No nem azért mert semmi sem érdekelt abból amit mondott, csak egyszerűen nem jöttek a szavak. Úgy érdeztem mindig lesz egy olyan pillanat, amikor ellent akar majd mondani. Amikor nekemugrik, amikor a harag győzedelmeskedik mindkettőnkben. Ám addig, míg ilyesmivel elterelhető a figyelmem, addig nem állok készen arra a találkozásra, mi talán egyre jobban lekötötte a figyelmem. Hinni... hinni valakiben, valamiben, ami már annyi problémát okozott. Hinni és bízni. Nem hátatfordítani. Tenni valamit annak érdekében, hogy minden visszakerüljön a megfelelő kerékvàgásba, hogy ismét elmondhassam bízok. Hogy hízok benne. Megingattam a fejem. Már épp készültem volna valami választ adni kifakadására, mikor megjelent egy gömb, ami lassan szilánkká formálódott. Felpattantam a helyemről, s le se vettem tekintetem a szilárd vízdarabról. A fegyverről... Aztán tekintetem felé fordítottam, mikor ismét megszólalt, egy pillanatra hitetlenkedve emeltem rá tekintetem, majd a véres karjára tévedt tekintetem. Valós lenne mindez? Önként ajánlotta fel a véresküt? Az esküt, ami megszeghetetlen volt? De vajon én készen állok ilyen fogadalmat tenni? Vajon én kész vagyok hű lenni, és meg nem szegni az adott szót? Vagyon készen állok? Mi van ha még mindig nem tudok bízni? Mi van, ha az egész csak egy röpke illúzió lesz csupán? Egy hazug eskü? De nem lehetek önző. Nem tehetem meg, hogy csak magamra gondolok. Akkor készen álltam volna, mikor nemet mondott. De most... most, gondolkodnom kellett. Gondolkodni, és aszerint cselekedni. Tiszta fejjel. Olyan szívesen mentem volna el, otthagyva mindent. El a tengerhez, be a vízbe, hogy tisztára moshassák a hullámok a tudatom. El Kathez, hogy a karjaiban találjon megnyugvást bezárkózott elmém. Végűl, csak körbepillantottam, majd meglapogattam zsebeimet, majd az oldalamhoz emeltem kezem. A tőröm! Kihúztam a tokjából, majd ellentétes alkarom vágtam meg, s felvillanó lélektükröm emeltem rá. -Elfogadom az eskütételed. Elfogadom az adott szavad, s hiszek benne. - közelebb léptem hozzá, majd megfogtam a karját úgy, hogy sebeink összeérjenek, s vérünk találkozzon egymással. -Vér a véremből Aegir Tenger Isten fia Aaron... Elfogadom ígéreted, és mindent megteszek azért, hogy képes legyél betartani azt! Elhallgattam. Én nem esküdtem másra. Nem álltam készen. Még nem voltam méltó rá. Végül leengedtem karom, eltettem a tőröm. -Én még nem esküdök. Nem miattad... Miattam...- elhallgattam, miközben megindultam elfelé. Nem álltam készen. Méltatlan voltam rá. -Gyere Fiam! Ideje meditálni egyet Armenivel, és a többi lámával... Aztán... elviszlek a vízeséshez...-torpantam meg egy pillanatra, miközben rá emeltem tekintetem, aztán újfent elindultam, reményeim szerint vele az oldalamon.
Mindez miért kellett? Miért kellett nekiesnem? Talán. hogy mutassak valamit magamból, vagy bármit magamon túl. Vagy szükségem volt arra, hogy kiszabaduljon a feszültségem valamilyen mód. És hát másféle módszert nem ismerek, így nekiestem. Szavakkal, vízzel, fizikailag. Lehet túl kemény voltam szavakkal is és a tetteimmel is, de úgy éreztem tudna kell mindezt. És nekem is. Nem rezzentem meg a vére láttán, csupán a szavai adtak kicsivel több mindent. Nem fattyú fiú vagyok a szemében, hanem a fia. Azonban a köszönetemre kicsit haragos lett, kicsit összezavartam ezzel, hiszen hátat fordított, hajába túrt. Nem kell megköszönnöm. Ha ő azt tudná, hogy mennyi mindenért nem mondtam még hálát felé. Rengeteg mindent nem tettem még meg az irányába és ez volt az első. Lényegében nem az életem megmentését köszöntem meg. Tulajdonképpen azt, hogy életben vagyok, hogy élek, hogy megszülettem. Hogy ő az apám. Hogy megfoganhattam. Hiszen ő a szememben már nem csupán spermadonor. Ám folytatni mindezt nem igazán tudom. Hiszen a tengervízzé eggyé vált és sokáig nem is moccant meg. Csak álltam ott a medence szélén és tekintetem a mozdulatlanságot figyelte a medence egyik végéből a másikba. Hátha történik valami. De semmi. Megsértettem valamivel? Megbántottam és most durcázik egyet? Vagy lepihent, mert sokat kapott? Az lehetetlen. Vagy csak nyugodtságot akar? Békét? Amit velem nem kaphat meg? Ha velem van, nem lelhet békére... igen, ez lehet a helyzet. Ő pedig a békére vágyott mindvégig. Én pedig elszúrtam. Mindent mindig elszúrok. Hátrálni kezdtem pár lépést, de aztán a víz is moccanni kezdett. Egy hullám alakjából lépett elő és rám pillantva elsietett mellettem. Utána fordultam, mondani akartam még sok mindent, de nyilván nem hallgatna meg. Így csak a távolodó alakja maradt, azonban tétován léptem utána, aztán már csak azt vettem észre hogy követem őt fel. Nem akartam ugyanazt, mint mikor lelépett két hétre. Magamra hagyott és piszok szar érzés volt, mikor csak beintett és elvonult. Miért akarom magam mellett tudni? Miért akarok vele lenni? Miért nem hagyom magára? Nyilván okkal teszem mindezt. Talán az emlékeimet akarom visszakapni róla, hogy miket tettünk együtt, hogy miket tanított és hogy mire nyitotta fel a szememet. Odafent zsebre tettem a kezeimet és megálltam míg ő letelepedett a múltkori helyére. Onnan figyelte a messzeséget, onnan szólalt meg, én pedig a hátáról elnéztem másfelé. Elnéztem a másik irányba mit ő a háta mögött nem láthat. Felejtsem el a fattyú szót, mert ez ránk nem való. Megered a nyelve, így rápillantok lassan. Félelem van benne, hogy csalódást okozhat, hogy nem tökéletes, hogy nem tudja helyén kezelni mindig a dolgokat. Benne két én munkálkodik. Én? Hát persze. Az Isten és az Apa. Mindkettőnek eleget kellene tennie egy testben. Nehéz dolog lehet mindez. Kis csend tölti be a teret, de folytatja végül. Ne sodorjam magam veszélybe. Megkell tisztelnem magam annyival, hogy nem húzom fel magamat semmivel. Hogy ne a haragom irányítson. Megbízni magamban, hogy képes vagyok rá. Mondhat bármit, amíg nem hiszem el... felpillantok róla a felhők felé. Pont akkor, mikor rám emelte a pillantását. - Már régóta nem tekintek rád úgy, mint holmi spermadonorra. Már azóta talán, hogy megosztottad mit érzel anya iránt. Amikor elmesélted mit adtál neki. Egy kagylós nyakláncot, amibe a szívedet zártad. Nem, nem nyálas. Már régóta nem vagyok a nagyapa véleményén. Már régóta nem vagy a szememben sem szemét alak, sem spermadonor, sem pedig az, aki kihasználta anyát. Nem hibáztatlak mert elmentél! Nem tudlak okolni azért, mert védelmeztél, ahogy tudtál! Tudom, hogy te találtál rám egy osztálykiránduláson... még 10 éves kis takonykoromban. Összeraktam a képet. De tudnod kell még valamit! Soha többé nem foglak elüldözni! Nem anya miatt, nem azért, mert éltek haltok a másikért. Szereted, ahogy reggel kócosan kikel az ágyból! Szereted, amikor apró csókot nyom a homlokodra. Szereted, amikor átölel, és azt mondja szeretlek! Szereted, amikor kávét hoz és átölel... Feladtál anyáért mindent, hogy minden a Tiéd lehessen...ennél szebb dolgot még sosem meséltek nekem! - nézek rá végül szavaim végeztével. Arcom kicsit komor, de a hangom lágyan csendült, nyugodtan. Túl nyugodt voltam. Emlékeztem. Holott semmire nem emlékeztem ez idáig ezekről az időszakokról. Most mégis mindenre tisztán emlékszem, mintha pár napja mondta volna mindezt, mintha pár napja volt volna az, hogy a hajónak nekiütközött két másik. - Nem akarok többé bajba keveredni, nem akarok többé felesleges köröket futni, nem akarok újabb balhéba csöppeni. Nem akarok ártani többet! Eleget akarok tenni a szavaidnak! Akarom azt a békét! De félek, hogy akármit is mondok...nem hiszel nekem! Talán soha többé. Mert ostoba vagyok. - még mindig nem voltam haragos, talán ez a haddelhadd kiűzte most belőlem rövid időre, de jó is így. Odalent a medencénél közben egy vízgömb alakult, majd a hegy felé közelített sebesen, ahogy közelített úgy vált szúró fegyverré. Kicsit oldalra emeltem a kezem, nem emeltem teljesen fel, de a fegyver, amit alakítottam eltalálta elég mélyen és felhasította rajta a bőrt. A csuklókörnyékén. Vér buggyant ki a hosszú vágáson, összeszorítottam a szemeimet egy pillanatra, a fájdalom utat tört. Nem vagyok hozzá szokva ehhez. Mármint hogy saját magamat vagdaljam fel ilyen mód! De ha a szavam semmit sem jelent neki, akkor majd ez fog. - Én. Aaron, Aegir fia... Megesküszöm, soha többé nem kerülök bajba, ha kell minden történést elmondok neked ami velem történik...nem akarlak hazugságokkal traktálni! Megesküszöm, hogy mostantól nem hagyom, hogy a haragom elöntse a tisztán látásom! - a vízpenge visszaváltott gömbbé és egyre lejjebb ereszkedett...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Márc. 10, 2023 1:02 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Lehet nem kellett volna ennyire kiakadnom, és nem kellett volna a haraggal sem jönnöm, de a nem létező hócipőm is tele volt az állandó dühkitöréseivel, és azzal, hogy majdnem meghalt miatta, már... már nem is tudom hány alkalommal. De végre azt akartam, hogy komolyan vegyen, és figyeljen arra amit mondok, és ne csak az jusson el a tudatáig, amiről őkelme úgy gondolja, annak az infónak ott a helye az ő fejében is. Oké, persze nyilván lehetne ezt finomabban is intézni, de úgy gondoltam, be kell cseppet keményítenem, és erre az egészre itt volt a megfelelő pillanat. Szóval fogtam magam, tartottam egy kis bemutatót a víz használatáról, majd harcra hívtam, s ha eddig nem is volt dühös, az, hogy belelendült a támadásokba, igen is arról tanúskodott, hogy kezdett felmenni benne az a bizonyos pumpa. Az első rúgást sikeresen kivédtem, s hárítottam párat. Én magam nem igen támadtam, inkább csak védekeztem, hisz kíváncsi voltam, vajon meddig képes elmenni ennek az egésznek a vonalán. Vajon mire lesz képes? Az ütései erősek voltak, s bizony megéreztem, ám még akkor sem támadtam vissza. A magyarázása eleinte nem érdekelt, de aztán olyannyira elterelte vele a figyelmem, hogy mikor a vízből összerakott tüskék indultak meg felém, sokkal jobban elvoltam foglalva a lábának, és ütéseinek hárításával, mint a tüskék elkerülésével. Egy a vállamat súrolta, s meglepő módon meg is sebzett. Felszisszentem, Lélektükreim felvillantak, ám többnyire csak a védekezéssel foglalkoztam, hisz nem akartam ártani neki. Szerencsére talán, a koncentrációban még annyira nem volt ügyes, így a tüskéi javarészt szétloccsantak rajtam, ám a keletkezett sérüléseket még nem gyógyítottam be magamon a víz segítségével. Szavait megpróbáltam kizárni, ám annyira belelendült a magyarázatba, és olyan dolgokat mondott, hogy egyszerűen elterelte a figyelmem újfent, és mikor megállt a támadásban, nos, egy cseppet lefárasztott, de a kezdeti haragom, mintha csak elpárolgott volna, úgy vált semmivé. Egy idő után azonban már csak álltam, és hagytam az ütéseket. Túlságosan lefoglaltak a szavai. -A fattyam mi?! - hangom halkan csendült, és szemernyi harag sem megvetés nem hallatszott ki belőle. - Én nem így gondolom. A fiam vagy, és ennyi. Elfogadtalak sajátomnak, és nem megvetéssel gondolok rád, vagy anyádra. - lélektükreim villantak csupán, miközben karomról, ahol megsebzett a víztüske, vér folyt lefelé ujjaim irányába, majd cseppentek le a porba. - Haragos vagyok... szeszélyes... változékony? Meglehet. Felróhatnád, de leperegne. - vágtam egy grimaszt, aztán megvontam a vállam, de hamar megbántam a dolgot, azonban ennek nem adtam hangot. A víz majd helyrehoz mindent. Nem értettem a szövegelése végén azt a köszönömöt. Nem értettem, hogy a viharba is jött az oda, és miért kellett beékelnie az egészbe. Egyszerűen csak meglepett vele. Nem akartam arra a napra gondolni. Nem akartam gondolatban ismét átélni azt a pillanatot. Nem akartam újra látni holt sápadt képét. Nem! Elég volt! Ám még is eszembe juttatta, s a víz vad táncot járt a medencében. Megingattam a fejem, aztán beletúrtam hajamba, s megdörgöltem arcomat, miközben hátat fordítottam neki. -Nem kell köszönnöd az életed. Nem tartozol köszönettel érte. - megingattam a fejem, aztán beléptem a medencébe, hogy végre engedjek a víznek, és begyógyíthassa a sebeket melyeket okozott nekem. Gyengének, és összezavarodottnak éreztem magam. Nem szerettem azt az érzést. Minden szó nélkül váltam eggyé a vízzel miután alámerültem. Kellett egy kis csend. Egy kis nyugalom, hogy az elmém kitisztúlhasson, és helyretegyek magamban mindent, amit magam iránt éreztem. A víztükör elsimult, mozdulatlanná dermedt. Némi idő elteltével, mikor kiléptem a vízből egy hullámból, ha még ott volt, rá emeltem tekintetem, de nem szóltam semmit. Csak vetettem rá egy futó pillantást, majd elindultam, hogy felmenjek a hegytetőre. Ha akart utánam jöhetett, de míg fel nem értünk, nem szóltam hozzá. Míg fel nem értünk, még csak rá sem néztem. Végül odafent, miután letelepedtem egy szírt szélére, a messzeséget kémlelve szólaltam meg ismét. -Felejtsd el a fattyú szót...Gonosz kifejezés ami tirátok nem érvényes a szememben. - ölembe ejtettem kezem, megforgattam jobbomon a gyűrűt, majd felsóhajtottam. - Félek, csalódást fogok okozni... félek, nem vagyok olyan tökéletes, és olyan jó, hogy képes legyek helyén kezelni mindent...két én munkálkodik idebent.... az apa, és az Isten... az egyik kikéri a másiknak, ha valami nem úgy van... de... - nem felyeztem be a gondolatot. Legalább is hangosan nem. Első sorban egy egoista öntelt Isten vagyok, aki kikéri magának ha nem kapja meg azt amit ő akar. Ám még is úgy éreztem az eltelt időszakban, sokkal inkább apa vagyok... -Ne sodord magad veszélybe... ne tégy meggondolatlan dolgokat Aaron...meg kell tisztelned magad annyival, hogy odafigyelsz magadra, és nem engeded, hogy a haragod irányítson. Meg kell bíznod saját magadban, és elhinned, hogy képes vagy rá! Amíg nem tudatosítod magadban, addig mutathatok bármit... - ismét elcsendesültem, majd ráemeltem kékjeim pár pillanatra.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
