A tengeri élővilág érdekes. Régen nem volt érdeklődésem feléjük. Tropikáriumban is csak egyszer voltunk, de nem kötöttek le túlzottan. Vagy csak nem figyeltem túlzottan rájuk. Régen nem érdekelt, hiszen mit figyeljek a vízben meg bármit is...nem pofáznak vissza, nem ütnek meg...nem voltak túl érdeklődőek a halak sosem. Én sem irányukban. Most hogy többet vagyok víz közelben és tudom ki az apám, akiben lényegében már hiszek is...fontosnak találom az itteni élőlényeket. Fontosnak tartom amit képvisel apa. Hogy vigyázz rájuk. Én is óvni akarom őket. Óvni. Ölelő karjaimmal vigyázni rájuk. Hogy eme szépségük megmaradjon és nagy természetjárók is lássák. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok majd érezni irántuk. Ehhez csak Ő kellett? Nem akarok tengericsillagot otthonra. Főleg úgy, hogy elpusztulhat. Nem akarom kimozdítani az élővilágából. Az otthonából. Nem akarok honvágyat kelteni benne. Olyan erőst mi bennem is tombol. De nem mehetek haza, hiszen itt van rám szükség. Ahogy megemlíti a cápát, kinek segítettem, ráemeltem a pillantásom...mégis honnan...? Tudja. Segítettem a vízben az életnek és ő mindent látott odalent. Vagy ha nem is látott...érezte. Magyarázni kezdett, nem emeltem el róla pillantásom, figyeltem, hallgattam. Töretlen figyelmet kapott tőlem. Sokat tett, hogy megóvja mindezt. Megóvja az övéit. Szép dolog. Olyan, amit más nem tett volna meg. Vigyáz ezekre az állatokra. Vigyázz rájuk és közben elmélkedik az életéről. Kizökkenti mindez a nemrég történtek. De még akkor is ő az oltalmazó, nem? Hiszek ebben. Nem rengetheti meg ennyi a világát! Az biztos, hogy én is figyelni fogok mostantól. A figyelmem a víz alatti világon is rajta lesz. Megóvom őket, ahogy Atyám is teszi mindezt. Átveszem tőle a feladatot. Majd egyszer teljesen. Amint kiérdemlem a legfontosabb dolgot. A törp felé kanyarintja a szavait. Van egy feltétele...szemet forgattam...miért van minden ilyesminek feltétele... - Remélem nem valami átbaszás lesz az egész...felesleges köröket futni nem szeretek... - húztam el a szám, nah nem mintha nekem kellene az ottanival tárgyalnom, a legutóbbi látogatás során is érdekes dolgok születtek és elkerülném újra...a helyzetet is és ez a feltétel...minek kell ilyen? Csak egy kovácsolásról van szó, ami meg lesz vagy meg lett fizetve. Akkor nem mindegy? Visszanéztem a térképre. - Ti természetfelettiek mind furcsák vagytok. - ingatom meg a fejem egy enyhébb mosollyal. Nem gondoltam komolyan, de volt benne némi igazságalap is azért. Az öregem is, Killian is, meg akikkel még egy egy alkalommal összefutottam nemrégiben, vagy a közelmúltban, mindnek volt egy fura természete. Jó, nekünk halandóknak is akadnak érdekes dolgaink, de őket nem múljuk felül ilyen téren. Vagyis hát én, de ez megint más dolog, hiszen örököltem apám minden haragját, makacsságát és gyengeségeit is. Nem szégyellem. A perifériámból figyeltem, ahogy mellém sétál, hogy a hajót igazgassa. De szavaira csak somolyogni kezdtem. Megfogja mutatni miképp kezeljem a vitorlát és lapátot bizonyos dolog miatt. Érdekel-e? Már akkor érdekelt, mikor először magamhoz vettem a hajóját. Igaz, akkor csak improvizáltam, hogyan kell elindítani, hiszen nem nagykönyv szerint csináltam. Meg hát másodszorra sem ami azt illeti. De ha önmagától felajánlja a dolgot, hogy megtanítja, amit kértem hetekkel ezelőtt.... nagyon jó lenne. Emlékszem? Egy két dolog dereng azóta ismét megint, szóval...de még mindig akadnak csak pillanatképek, amiket nem tudok hova tenni, mert nem teljesek. Majd egyszer azok lesznek. Nem sürgetem őket, majd jönnek a maguk idejében. Bár nem tudom apának ez az egész mennyire sürgős, ez az edzés, hogy visszanyerjem önmagam... és már nem csak ezeken kezdtem el kattogni. Nemrégiben másra is fényt derítettem, amit majd ha egyszer haza jutok, akkor átnyálazom az otthoni képeket. Szükségem lesz egy aprócska kiindulópontra, hogy majd elindulhassak egy bizonyos úton. Nekem fontos lesz. Más nem fog számítani. Soha nem is számított más! Főleg azóta a nap óta. Erőszakkal állítom fel magam, kicsit lendületesebben, mint akartam. Pár sietős lépéssel apám mellé toppanok, megragadom a felsőjét erőszakkal, rántok rajta egyet, hogy kihúzzam a kormánytól. Végül elengedem, hogy közelebb kerüljek hozzá, hogy átöleljem. Amolyan elkésett ölelés régről, hiszen nem volt alkalmam még erre. Amikor megismertem sem tettem efféle mozdulatot. Egy idegennek számított. Azt az ölelést meg ő kezdeményezte, amikor az autójával történt az a baleset. Ez nem ugyanaz. Ez az én Neki szánt ölelésem. Szinte mindenért. A szívem vad kalapácsolása nem zargató, hiszen nem félek, nem vagyok rémült és egyáltalán nem vagyok ideges sem. Megnyugtató a közelsége. Az ölelésem tényleg mindenért van. Érte. Azért mert mindent megfogunk oldani. Segítek túljutni a bajain. Segítek újra járni tanulni. Mindenben segíteni akarok. Mindenben ott leszek ha kellek. És nem fogom elhagyni. Ez a legfontosabb. Mert mindig ott leszek, mikor elakadnál és vissza lépnél egyet. Csak előre haladhatunk. Nincs vissza út. Csak az a fontos, hogy csináljuk, mert más nem fogja helyettünk. Soha ne hagyom, hogy a kételyek megbénítsák! Nem tudhatom előre, hogy a választott utam gyönyörhöz, vagy fájdalomhoz vezet. Ha egyszer választottunk, már nincs visszaút, nem igaz? És én ezt az utat választottam! Őt választottam! Efelől nincs kételyem, egy csepp sem. Végül halkan füle mellett megszólaltam, lágy hangon. - Az a bátor, aki félelmei ellenére dönteni mer. Akit minden lépésekor zaklat az ördög, és akit örökös bizonytalanság gyötör, hogy vajon amit tesz, jól teszi-e. - végül elhallgattam. Szerintem elmondtam mindent ezzel az egésszel.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Márc. 24, 2023 7:14 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Nyugodtan heverésztem a függőágyban, miközben egy ideig az eget fürkésztem, majd lehunytam szemeim, s elképzeltem, vajon milyen is lenne ezek nélkül az érzések nélkül létezni. Arra gondoltam, egyszer majd csak megtudom. Egyszer majd csak elhagynak újfent az érzések, és nem találnak meg többet, ám annak még nem volt ott az ideje. Nem reagáltam túl, hogy nem láttam Aaront, hisz tudtam, úgy is visszajön majd. Szóval csak hevertem ott, s lassanként lecsukódtak szemeim, miközben végiggondoltam mindazt, amit elmondtam neki. Meglehet, jobban jártam volna hogyha hallgatok, de tudtam, van olyan makacs mint én, és bizony addig fogja rágni azt a csontot, míg az nem enged, szóval mindenképpen meg kellett tennem. Elmondani, beavatni, és... lassanként eltűntek a gondolataim, Maga alá temetett a fáradtság, mit már nem is tudtam mióta hurcoltam magammal. Egy ideig csak a sötétség karolt magához, majd lassanként a sötétből előkerültek a hatalmas csápok, s körbefontak mindent. Beették magukat a tudatom minden apró szegletébe, nem hagyva kiutat. Aztán a kép váltott, s érkezett a vér fémes illata, mi mindent betöltött. Fényes villanás, s hamarosan már ott tartottam karjaimban élettelen testét, s épp abban a pillanatban pattantak ki lélektükreim, mikor megszólalt, de arcomról semmit sem lehetett leolvasni, ám a tenger annál beszédesebb volt. A hullámok megemelkedtek, mikor a rémes képek elözönlötték elmém, aztán ébredésemmel újfent visszakapták nyugalmi állapotukat. Kékjeim rá emeltem, miután meghallottam hangját, mi kirángatott a rémségek közül, aztán feltornáztam magam ülésbe. Megköszönte, hol ott nem tudtam igazán hová tenni a dolgot, hisz számomra szégyen érzetet keltő pillanat volt, mikor kibuktak belőlem érzéseim, és bizony az idő múltával nem nyert enyhülést. Ott motozott bennem, s nem akart távozni. „Gyenge vagy” „Veszíteni fogsz!” Nem emeltem szót, csendben maradtam. Mondanivalóm alig akadt, hisz mindent elmondtam neki. Azt meg nem akartam eljátszani, hogy minden rendben van velem, hisz ez az érzés nyomasztott már jó ideje, ám még is kellett valami terelés. Valami, ami másfelé vezeti a gondolatokat, majd összeszaladt szemöldököm, mikor folytatta mondanivalóját. A másik oldalam? Akiben ott lappangott kétely, és a hitetlenség saját maga iránt? Aki nem hitte el, hogy képes lehet győzelmet aratni, és ismét olyannak lenni, amilyen annak idején volt. Felsóhajtottam, majd végignéztem miképpen megy el a kormánykerékhez, aztán visszadültem a függőágyba, felhúztam a jobb lábam, talpam megtámasztottam, s kezeim tarkóm alatt összekulcsoltam. Kérdésére vettem ismét egy nagyobb levegőt, majd szólaltam meg. -Első pillanatokban nem. De idővel elveszíti a nedvességet. Kiszárad, és meghal. Sokan nem gondolnak bele, hogy ők is élőlények, hogy ugyan úgy táplálkoznak, növekednek. Csodálatos teremtmények, mint az összes itt Midgárdon. -elmosolyodtam, aztán felkeltem, majd a korláthoz léptem, letelepedtem, s kilógattam lábam. - A tengeri élőlények csodálatosak egytől egyig. Elképesztően gazdag ez az élővilág, a legapróbb kagylóktól, a leghatalmasabb cetcápáig... a bálnák, azok a csodálatos gigászok... és a cápák... az is, amiről leszedted a hálót. - böktem a háló felé, aztán rá emeltem tekintetem. Itt ezen a vidéken, mindennek megvan a maga szerepe Aaron. Az elmúlt években, sokat tettem azért, hogy megóvjam ezeket a teremtményeket, és vigyázzak az enyéimre. - lehajtottam fejem, figyeltem a vizet, a velünk úszó halakat. Békés volt, s lassanként én magam is visszanyertem a békémet. -Már nem vagyunk olyan messze. Azt mondta, van egy feltétele annak, hogy megkapjam a szigonyt. - elhúztam a szám, megdörgöltem a tarkómat, aztán felkeltem addigi helyemről, és a kormányhoz léptem. - Legközelebb, megmutatom, hogyan állítsd be a vitorlákat, a lapátot merre forgatod ha fordulsz, ha nem akarod használni a motort. -megengedtem magamnak egy mosolyt, hisz eszembe jutott, hogy van egy erre tökéletesen alkalmas hajóm, ám nem volt elérhető távolságban. Ahhoz majd haza kell hajóznunk valamikor.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Úsztam. Fortyogni akartam, de nem akartam máson levezetni a problémát. Nem akartam apának neki esni mert...mert miért is? Félelem van benne? És elismerte? Vagy mert nem szólt előbb...egy hónap eltelt. Akkor történt mikor elraboltak, mikor megöltek. Mikor mondott volna erről bármit is? Mikor maga alatt volt ez miatt? Mikor őrlődött? De... félelemből nem mondott semmit? A következmények miatt félt? Egyszer meg kell küzdeniük...de hogy is mondta? Mivel nincsenek imák az istenek felé, így az erejük is múlandó ... És ott van még valami. A felejtésről. Hogy beleestek az istenek valamibe, amitől elfelejtik kik is ők. Vele is megtörténhet! Nem hagyhatom, hogy elfelejtse magát. Nem hagyhatom! Végre felfedte magát előttem hosszú magányos évek után...meg ha elfelejtené ki is ő...akkor mi értelme ennek az egésznek? Gondolataim alatt lejjebb úsztam a hajótól, nem érzékeltem apát, pont elég feladat volt az úszás és az, hogy figyelek a környezetemre. A szemem sarkából azonban érzékeltem valamit, valami fenyegetőt, valamit, ami felém úszott...Cápa! Még lejjebb úsztam, de aztán csak elhaladt fölöttem...hatalmas volt. Hozzá is tudtam nyúlni a tenyeremmel, végig simítottam a hasán és hagytam tova úszni. Nem fog bántani és én sem ártok neki. Figyeltem miképp halad tovább lomha mozgásával, aztán észrevettem egy másik cápa félét... valamit húzott maga után. Egy sötétebb cápa volt és hálóba volt gabalyodva... felakartam úszni apához, hogy szóljak, hogy segítsen, de megakadtam a mozdulatban. Nem kellene ilyesmivel zavarnom...felpillantottam, kicsit sötét volt itt, de fentebb világosabb...a hajó messzebb volt már. Egy három méteres szirti cápa... persze hogy paráztam, meg sem mertem moccanni. De segíteni akartam leszedni róla azt a... emberi botrányt. Hátulról közelítettem meg az állatot, majd onnan kezdtem el fejtegetni róla a hálót, fölötte úsztam lélegzetvisszafolytva...a felét sikerült lekapnom róla, szóval már csak elölről kellett lekapnom róla. Sikeres volt a művelet, szóval hevesen dobogó szívveréssel hagytam ott a fenevadat és úsztam el onnan a hálóval a kezemben. Azt hiszem ez után érdemes pihenni...igen, az oldalamba nyilalló fájdalom is ezt sugallja. Merre? Merre vagyok előre? Eltévedtem? Nem...felúsztam, és éppen csak kikukucskáltam és körbe néztem. Meg volt a hajó. Lassan haladt előre, nem volt olyan messze. Simán utolértem, majd felmásztam rá és beugrottam a fedélzetére. Kifújtam a levegőt, hiszen kicsit necces volt ez a kaland, de megérte. Kifújtam magam féltérdre ereszkedve, eltartott egy percig míg az úszástól egyáltalán a lábaimat érezni tudtam. Ezután pillantottam csak fel, hogy a csendes helyen felkutassak valakit...valakit. A függőágyban volt. Aludt. Pihent. Létezett. Pont ugyanúgy, mint akkor nap. Mikor olyanokat vágtam a fejéhez. Megint elszúrtam. De ez most más volt. Leráztam a fejemről a vizet. Nekem nem ment ez a gyors szárítkozásos dolog, szóval...mindegy. A kezemben fogtam a hálót majd felkeltem és azzal együtt sétáltam oda mellé. A hálót lógattam, bőven volt a padlón elnyúlva a hossza miatt. Öt méter biztos volt a háló hossza... figyeltem az öreget, figyeltem tetőtől talpig az elnyúlt testét. - Köszönöm. Köszönöm, hogy megosztottad velem az érzéseidet. Sokat jelent nekem. Még akkor is, ha neked ez szégyen, megalázó dolog. - fejet ingattam a szavaim végeztével. Túl őszinte vagyok vele... de most mit tehetnék, ha egyszer megkedveltem? Hazugsággal nem traktálhatom. Hiszen akkor felesleges volt mindaz a sok minden amit nekem nyújtott ezidáig. Valamivel megfogom majd azokat hálálni. - Nem az. Hiszen ez által is megismerhettelek. Megismerhettem egy másik oldaladat. Még akkor is ha nem ált szándékodban. - feleltem végül, majd elléptem tőle, hogy a kormányhoz menjek és az alól a kis polcáról előszedjem a térképet. Amikor elindultunk megnéztem, hogy hova tette el. Kiléptem onnan, majd letérdeltem a földre és kiterítettem a térképet. A hajót Chittagongnál tettük le...azt kutattam a szemeimmel... de annyi minden volt a térképen, hogy nem leltem meg. Az oké, hogy az öbölben voltunk, de nem tudtam rajta eligazodni, hogy melyik részén haladunk. Mindenhol víz van...nincs semmi földrész, hogy legalább az útbaigazítana. Nem vagyok jó térképolvasásban. Felpillantottam a kormányra, majd az árbócra... nem fújt szél... akkor apa segítette a hajót a haladásában. Visszanéztem a térképre. Majd a vitorlákra...nem azokkal lehet irányt változtatni? Oké, hogy a kormány, de ez nem olyan? Vagy az a szörfdeszka? - A tengericsillagnak árt az, ha kiveszem a vízből? Azt nem lehet csak úgy megtartani, mint mondjuk egy kagylót? - kérdeztem apára emelve a pillantásom. Több mindent tud ezen élővilágról, mint én magam és hát útközben láttam pár érdekes és csinos dolgot. Nem vagyok szarka, csak úgy nem csórom el az élőhelyéről a dolgokat.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Márc. 23, 2023 9:41 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Beismerni valami olyasmit, amivel lealacsonyítod saját magad, amivel elismered, hogy gyenge vagy, az egyik legnehezebb dolog volt a világon. Úgy gondoltam, ettől majd könnyebb lesz, hogy egyszerűbb lesz majd minden, ha elmondom neki mit gondolok, vagy hogy mi történt a múltban, de nem lett. Helyette csak tàvozni akartam. Elmenni, és vissza se fordulni. Elmenni, köddé válni, mintha ott sem lettem volna. De még is elmondtam. Kimondtam amit nem akartam, és a leggyengébb láncszemnek éreztem magam. Dühös voltam. Dühös voltam magamra, amiért képes voltam elfecsegni az egészet, amiért minden gondolatom kimondtam, és megosztottam vele. Dühös, mert gyengének mutattam magam. Kijelentésére nem mondtam semmit, hisz tisztában voltam vele, semmiképpen sem tudtam volna megállítani. Meggondolatlan harcba bocsájtkozni... Na azt annál inkàbb! Nekiestem volna, mert hajtott a vérem, a szeszélyes jellememről nem is beszélve. Akkor és ott, úgy gondoltam, jobb lenne Aaronnak nélkülem. Lealacsonyítottam magam, elhitettem magammal, hogy semmit sem érek, és milyen sikeresen tettem mindezt. Kedvesebbé... Nem gondoltam, hogy a gyengeség által kedvesebbé válnék, hisz én csak mérhetetlen haragot éreztem. Haragudtam az egész világra, de legfőképpen magamra. Úgy gondoltam, a gyengeség pusztán gyengeséget szül. A jóság, máshonnan fakadt, de nem akartam papolni semmiről sem, főleg, hogy nem is láttam értelmét. Lehet idővel másképpen gondolnám, de azt a pillanatot nem akartam megvárni. Épp szólásra nyitottam a számat, mikor kijelentette suvickolhatok ha magamat okolom. Meglepett vele. Nem erre számítottam. Nyitottam, s csuktam a számat, körbepillantottam a fedélzeten. Leszámítva pár foltot, tisztasàg volt rajta. Mikor aztán megtette, amit én nem, s beugrott a vízbe, csak morogtam valamit az orrom alatt, aztán csendben álltam tovább a kormány mögött. Egy Isten vajon lehet hitetlen? Egy Isten gondolhatja úgy, hogy nem tud hinni magában? Vajon ez már egy lépés afelé, hogy feladódjon a valós személyiség, és... De nem. Felesleges volt ezeken elmélkedni, hisz mindre ott állt kereken a válasz.hitetlen, hitehagyott alak lettem, aki számotadott a hibáiról, s elkövetett mellette ezer meg egy másikat. Vissza akartam vonni az összes szót, mi elhagyta az ajkam. Le kellett volna rendeznem annyival, hogy ne faggason, és fogja be a száját. Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, hogy kiadtam magamból a titkom, de nem éreztem semmit. Az ég világon semmit. A hajó haladt szépen a maga útján, én pedig feltettem magamnak a függőágyam, rátelepedtem, s az eget fürkészve egyre mélyebb csendbe ereszkedtem, egész addig, míg q hullámok lassanként elcsendesedtek, s talán a szél sem mocorgott annyira, így a vitorla sem dagadt meg kellőképpen, de nem is foglalkoztam vele, csak feküdtem ott, alkarommal eltakart szemekkel, ám mikor feltűnt, a lassabb haladás, picit megsürgettem a hajót. Tudtam, hogy Aaron a közelben van, így nem állítottam le. S nem is kezdtem el pánikolni, hogy eltünt. Szerencsére már nem volt olyan messze a sziget, így a tötyörgés sem jelentett vedzteséget. A függőágyban fekve, pedig csak arra gondoltam, milyen csodás, és megnyugtató lenne magamhoz ölelni Katrine-t,miközben minden gondom messze libben. Hiányzott.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Ahogy a nevem hangosan ejti ki, csak visszafojtott légvétellel rezzent meg az arcom. Félek? Ettől a hangnemtől igen. Figyeltem a mászkálását, majd hátrébb léptem egyetlen egyet a szavai hallatán. Nem én felejtettem el... az ő önzősége volt. Dühös volt. - Én csak...ha nem én lettem volna az első gondolatod...megállíthattad volna... - nem, nem akartam magamra uszítani, de most hogy ezt tudom, hogy TUDTA, hogy kitőrt a börtönéből, mégis engem jött megmenteni. Egy istenről beszélünk! Egy tengeristenről, akinek...a gyengesége én volnék? Nem lehet! Elgyengítettem? A folytatásra elnyíltak ajkaim. Nem tenne másképp...mint akkor. Engem jönne megmenteni...ökölbe szorultak az ujjaim. Miért? Miért én? Magát kellene előtérbe helyeznie, nem pedig engem! Egy isten csak foglalkozzon magával...ha így tett volna...a kraken se szabadul el és eggyel kevesebb idióta rohangálna a világon. - Miért? - tettem fel inkább csak költőinek szánt kérdést. Nem vártam rá választ. A krakent előbb bezárta, minthogy minket megismert volna. Nem értettem ezt a részét. Ha ilyen gonosz tengeri lény, akkor miért én voltam az első, akihez robogott. Tudta, hogy kiszabadult és nem ment azonnal oda, nem ment azonnal megállítani, inkább hagyta “megszökni”, hogy engem, egy kis senkit megmentsen! -Ez nem igazság... - bukott ki belőlem az előtt, hogy megtagadta azt, hogy megkeressük. Hogy elzárjuk. Hogy rátaláljunk. Nem akarta elmondani! Nem? Szóval ha egész évben nem kerül elő a kraken, ha nem nyögi ki részegen mi a helyzet, akkor sosem tudom meg mindezt? Marha jó! De én legyek őszinte... visszalépett a kormányhoz és rácsapott. Lesütöttem a tekintetem, ahogy magyarázott. Nem állt készen a csatára. A kraken ellen nincs felkészülve. Nem tud ellene megküzdeni. Félt. Gyengének érezte magát? Valószínűleg. És ez fájt-e nekem? Mi az hogy. Sose volt még ilyen...sose...pánikolt? Lehet ezt annak mondani? Figyeltem, ahogy megindult, ahogy a korlát mögé állt és visszavonulót akart fújni. Itt akart hagyni. Látszott rajta. Engedném? Ha menni akar? Vissza tudnám tartani? Miért tartanám? Ha akar, majd visszajön, ha fontos vagyok, tudja hol talál meg. Féltem-e a magánytól? Féltem-e hogy magamra hagy ezúttal végleg? Beletudnék törődni? Rettegek az érzéstől. Megállítani? Nem tudnám. De végül visszaállt a kormány mögé. Indított. Megint csak terelt. Ott álltam mozdulatlanul a hajó közepén és őt bámultam. Szavaival nem tudott kizökkenteni a korábbi szavai visszhangjaiból. - Még mindig az apám vagy. Akit elismerek, mint istent és mint fontos személyt az életemben. - jelentettem ki határozottan, hogy mit is jelent nekem, akár fél, akár gyenge. Majd...majd túlleszünk rajta. A gyengepontja lettem pár hónap alatt... én jártam a fejében mikor az a dög meglépett...ha őt választja...visszatudta tuszakolni volna a börtönbe...én meg...nos...tud még gyereket nemzeni. De azt nem szeretné úgy, mint engem szeret. Hmpf...szeret. Szeretet? Amikor bízni se tud? A hajó sebesebb ütemre kapcsolt, mozdultam, de csak annyit, hogy ne essek el ettől. - A félelem nem gonosz. Felhívja a figyelmed a gyengéidre, és amint megismered ezeket, nem csak erősebbé, de kedvesebb emberré is válhatsz. - ha nem fél, ha nem retteg attól, mert gyenge, akkor egy idióta. Ostoba. A víz irányába bámultam, majd felé nyújtottam a kezem, mintha elkapnék valamit szorítottam ökölbe a kezem. - Nem sajnálom, hogy gyengepontoddá váltam...hogy az életemet választottad...hogy előrébb helyeztél minden másnál...kicsit bosszantó ugyan... de majd elmúlik. Felkészülünk ellene? - pillantottam apára komoly tekintettel. Igaz, az előbb tiltotta meg azt hogy felkeressük, hogy utána menjünk, meg a többi szarság. Mi van ha fél találkozni vele? Mi van ha fél a következményektől? Épp az imént jelentette ki, hogy meggyengült a hatalma...a krakené meg nőtt. Az enyém lappangó, de elterelésnek és csalinak még jó lehetek. - És ha mégegyszer magadat okolod, hogy nem tudtál megmenteni...suvickolhatod a fedélzetet... - fogalmam sincs miért nem durvábbat vágtam a fejéhez, ott volt a nyelvem hegyén, hogy elküldöm a búsba, de akkor már tényleg soha nem jönne vissza...a lendület vitt, az a tipikus mehetnékem volt mint még soha. Azt akartam, hogy mindketten elfelejtsük azt a napot. Nem akartam, hogy magát hibáztassa. Meghaltam. Megérdemeltem! De ő ezt nem érdemli meg. Fél! Kételyek vannak benne és azt hiszi, hogy megggyengült. Vagy csak én istenítem annyira, hogy nem látom át a dolgokat? Túl istenítem? Lehet ilyet? Tisztelem. Az apámat és mint istent! Nem akarom hogy koloncként tekintsen rám, felerősödök, minden tudást magamba szívok és... A lábaim vittek a korláthoz, majd szó szerint kiugrottam a fedélzetről, bele a tengerbe és ha hagyta, hát úsztam le a mélybe a hajó alá, az mellé. Követtem. Nem mindig használtam az erőmet, emberi tempót is kölcsönvettem. A víz alatti világot megnéztem magamnak, csodáltam ezt a részt, újdonság volt és egyszerűen túl csodás itt minden. Edzésről volt szó, az hogy eszközt használok, az nem edzés... kifulladok? Hát akkor pihenek! Aztán folytatom. Tengeristen gyerek vagyok! Elismerem! El! Ha hív az otthonod, akkor haza térsz, nem igaz?
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Márc. 23, 2023 7:03 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Elmondtam. Mindent elmondtam neki, persze csak nagy vonalakban, de még is megtettem. Kibuktak belőlem a szavak, hisz újra felhozta. Haragos voltam, ám ez nem felé irányult igazán. Vettem egy nagyobb levegőt, igyekeztem csak annyit elmondani, amennyit kellett, ám végül még illusztráltam is a hatalmas csápokat, mik aztán visszahulltak a vízbe, s olyan lett, mintha ott sem lett volna. -A számládra? Most komolyan?! AARON!- beletúrtam a hajamba, tekintetem az ég felé emeltem, fel s alá mászkáltam, miközben újabb hullámok emelkedtek magasra, majd folytattam.-Miért lenne a Te hibád? Talán Te felejtetted el, hogy bezártad? Nem! Én voltam! Elfelejtettem, megfeledkeztem róla, mert túlságosan önző voltam ahhoz,hogy észben tartsam.- dörrentem el magam, legalàbb is a mondanivalóm elején. Úgy éreztem, hibàt követtem el. Hibàztam, amikor arra a döntésre jutottam. -És tudod mit? Ma sem tennék másként mint akkor!-elhallgattam, aztán vékony vonallá préselődtek ajkaim. Félek e? Nem tudtam. A messzeséget fürkésztem, mi mozdulatlanná dermedt. Gondolkodtam. A félelem jó, hisz abból tudható, élünk még, s nem haltunk meg. A félelem jó... De nem! Megingattam a fejem. -Na épp ezért nem akartam elmondani! Nem megyünk megkeresni! Szó sem lehet róla!- ingattam meg a fejem, s még a karjaimmal is nemleges mozdulatot tettem keresztben elhúzva őket magam előtt. Meglehet tényleg lappangott bennem némi félelem. Ott motoszkált, és dühített maga a gondolat is, hogy gyenge vagyok. Árnyéka csupán egykori önmagamnak. Visszaléptem a kormányhiz, majd csaptam rajta egyet. -Eltudtad terelni a figyelmem Aaron! Kizökkentettél! Nem állok készen egy küzdelemre! Nem mehetek neki, csak úgy, semmit sem bànva, vakmerő konok bátorsàggal!Én egyszerűen csak nem állok készen! Nem vagyok kész erre!-emeltem feljebb a hangom, majd a korlàthoz léptem készen arra, hogy lelépjek, és mindent otthagyjak a fészkes fenébe. Nem akartam, hogy gyengének lásson, nem akartam, hogy tudjon a kêtelyeimről. Nem akartam, hogy tudja mekkora vívódás van bennem, hogy az évek során elpuhultam. Ott àlltam a hajó szélén a korlàton túl, de nem tudtam ugrani. Nem ment. Helyette csak leszegtem a fejem, letelepedtem pár pillanatra, majd a kormány mögé léptem, beindítottam a motort. -Találkozónk van! Nem késhetünk el!- próbáltam villantani egy mosolyt, mintha az imént semmi sem történt volna, mintha nem vàgtam volna a fejéhez burkoltan, hogy félek. Hogy nem àllok készen, mert egyszerű szavakkal is ki lehetett zökkenteni. -Miattad jöttünk ide, de mostmár látom nekem sem árt a fejlődés... A meditációk, a harcok... Az örvények készítése... De nem akarom, hogy emiatt másként tekints rám!- ráemeltem tekintetem, miközben kicsit növeltem a hajó sebességét. Csak remélni tudtam, nem rója mindezt fel nekem. Őszinteséget akart, hát megkapta. Ràzúdítottam mindent, amit csak ellehetett képzelni. Az összes êrzelmem a felszínre érkezett, s nem is akartam parancsolni neki. Nem akartam, hogy utána menjen, hogy megakarja keresni. A kraken ereje elképesztő lehetett. Annyi pihenés... Megannyi óra a csendes fortyogó haragjàval... Csend telepedett rám, s inkàbb igyekeztem azzal foglalkozni, ami igazán fontos volt.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Kellenek a hazugságok, hiszen lehet egy nap egyetlen igazságtól beleroppanna az ember. Valóban így lenne? Az igazság jobban fáj, mint a hazugság? De az az egyenes út, nem? Chh...pont én beszélek erről? Én aki eltitkolt pár dolgot a család elől? Mindegy. Egy hullám meglökte a hajót, a korlátnak estem, megkapaszkodtam, aztán a háborgó vízről az apámra pillantottam. Ahogy a hajót leállította, ahogy ott hagyott, hogy előre menjen, ahogy viaskodott magával...azt csinálta, nem? Rosszat kérdeztem? Mi van ha rossz emlékekbe tapostam bele most páros lábbal? Picsába. Nem válaszol! Elengedtem a korlátot és teljesen felé fordultam döbbent és talán enyhén ijedt arcomat mutatva neki. Szóval igaz! Bezárt valakit! A tekintetem a körülöttünk mérgelődő tengerre siklott, ahogy hullámokkal csapkolódott, ám a hajó nem mozdult. Összerezzentem. Apa haragját idáig érzem. Kézzel tapintható. Mint akkor nap, amikor haza akartam menni és nem “kirándulni”. Ugyanaz fog történni vajon a kérdésem miatt? Lehúz magával a mélyre, hogy elfelejtsem ezt az egészet? Mert felidegesítettem? Újra apára pillantottam, de nem mozdultam a hajó közepéről. Dühös volt. De miért? Tényleg rossz voltam? Ez miatt? Mert kérdezni mertem? Végül a hullámok csendesebbek lettek, elsimultak és apa is megszólalt. Figyeltem. Csápokról mesél, melyek kiemelkednek a vízből és hajókat roppant össze. Mi van? A tekintetem a döbbenetről átmászott valami másra. Nem értettem hirtelen a dolgot. Oké, hogy csápok...csápjai minek van? Csáp, csáp, csápok...polip csápok, vagy kalmár csápok... ? Felém fordult és közben megkérdezte. Tudom-e milyen egy ilyen teremtmény? Apró de gyors fejmozdulattal tagadtam. Fogalmam sem volt milyen lehet és azt sem tudtam igazán vár-e kérdésére bármilyen választ. A szemei felvillantak, amire kirázott a hideg is, libabőr mászott rám és összerezzentem ettől az egésztől. Újra beszélni kezdett. Senki nem felelt az emberek imáinak...ő igen, hiszen nagyravágyó volt és hataloméhes...Hataloméhes? Lesütöttem a pillantásom, majd elfordítottam a fejem, de meghallottam, hogy a víz újra mozgásban van, így odakaptam a fejem is és a pillantásom. Vízből “készült” csápok emelkedtek fel...nem is kicsik, nyeltem egyet és figyeltem mindegyik “nyúlványt”. Végül apán maradt a pillantásom. Nem szóltam közbe, hagytam hadd regéljen erről, akármennyire is kezdtem tartani tőle, a haragjától és a gigászi szörnyetegtől. Akinek a haragja hatalmasabb a miénknél is. Mert összegyűjtötte és kiszabadult, mert meggyengült és kiszabadult. Elhallgatott. Csak figyeltem rá, őt. Mégis mekkora lehet ez a gigászi szörnyeteg? Csápokkal... milyen gigászi lénynek lehet csápja...? Baszki! Ijedten ciccentem fel, de aztán folytatta a történetet. Akkor szabadult ki, mikor Dora elrabolt és ő nem tudta megakadályozni egyiket se. Se az én elrablásomat, se az ő tényleges kiszabadulásának megfékezését. Mert fontosabb voltam és ez miatt kószál szabadlábon egy ősi szörnyeteg. Anyád! Az én életem az ő szabadságáért cserébe...vagyis hát pont fordítva. Miért nem ment el!? Miért hagyta meglépni?! Mert fontosabb voltam?! Az én életem nem lehet fontosabb annál, amit egy isten zár el és kiszabadul. Egy isteni tett sokkal fontosabb lett volna, mint én magam...én csak egy csepp vagyok a tengerből. A szörny pedig egy veszélyforrás... az lett volna az elsőbbségi sorrend... előbb a dög, majd ha sikerül, akkor jöhetek én... újra folytatja. A Kraken elleni csata gigászi volt, de mint isten legyőzte őt. Ám ez szépen elfelejtődött. Pedig megannyi mese keringett erről... A Kraken... egészben nyeli el a hajókat, töri össze őket...a Kraken... a csápokkal együtt akár 70 méternél is hosszabb lehet... hatalmas óriási tengeri szörny... Egy létező szörnyeteg, amit még egy tengeristen is eltitkolt... A vízre pillantottam, ahogy visszaereszkedett a hullámokhoz, majd le sem vettem a tengerről a pillantásomat. Valahol ott van a vízben, de nem érzékeli, szóval nem lehet itt? Vagy ő is eltudja rejteni magát? Vagy ő is ugyanolyan, mint az Óriásfarkas? Emberbőrbe bújt ragadozó? Mi van ha ez lehetséges? Mi van ha köztünk van? Fenrir is egy melák emberbőrbe bújt kidobószerűség, akkor a Kraken? Jó persze, miattam nem tudta elkapni időben, ezt is hallottam. Ráemeltem apára a pillantásomat, eljött a hajó orrából kicsit. - Ezt is írhatod a számlámhoz. - mint a hajó és a kocsi tönkretételét, na az idegzetéről ne is beszéljünk, azt is tönkre vágtam nem egyszer. De most hangom túl komolyan csengett, minthogy poénnak szánjam. Csak egy valamit nem értettem ebből az egészből... miért vagyunk itt? Illetve ő miért van itt? Miért nem ment utána? Hagyott volna ott a picsába a kórházban, aztán ment volna tovább a lény után! Nem tudom megérteni. Egy isten miért sorolt az első helyre? Engem? Nem is kellett volna a kórházig vinnie...premier plánban látott meghalni! Nem akartam, hogy úgy lásson! Ment volna vadászni inkább! Nem kellene most ez miatt félnie...fél egyáltalán? - Félsz? - tettem fel egy aprócska, fontosabb kérdést. Mitől félne? Hát nem tőlem és nem is ettől az egésztől, hogy elmondta. Tőle! Tart tőle? Hogy nem eredt azonnal a nyomába? Vagy hogy ide hozott, minthogy felkutatná az egész világot érte? - Keressük meg. - tártam szét a kezem. - Mire várunk még? Kapjuk el! Mibe tudod újra elzárni? Egy ekkora lényt...Hagyjuk abba az edzést és lépjünk le. Hogy lehet a nyomára bukkanni? Megtudod bárhogy keresni? - tettem fel a kérdéseket, ha hagyta, ám nem mozdultam el a hajó közepéről. Sürgetőek voltak a kérdések, szinte kapkodóak. Hiszen...féltem? Talán igen. De nem a víztől és a benne lévő lénytől. Sokkal inkább attól, hogy haragosabb mint bárki más ebben a kicseszett világban.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Márc. 23, 2023 4:43 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Az igazat megvallva, nem akartam egymagam elmenni oda, hisz abból kiindulva mennyi minden történhetett akkor, nyilván nem lenne tanácsos ott maradnom, hisz a végén kicsit több ideig ott felejteném magam, és az, amiért valójában mentem, a süllyesztőbe kerülne. Aztán megemlítettem neki, mikor már a hajóval elindultunk, hogy már az elején megakartam neki mondani ki vagyok. Bár az igazat megvallva, már sokkal hamarabb bennem volt, hogy megmondom. Már akkor, mikor találtam egy idegen helyen, egy riadt kisfiút, kiről már messziről éreztem, hogy én hozzám tartozik. De nem akartam belerondítani az életébe. Szavaival elhessegette a gondolataimat, amiért hálás is voltam. -Megtehetted volna, de elvettem, és akkor is elvettem volna. - emeltem meg kicsit a kezeim a kormányon, aztán bólintottam. - Ott. Szándékomban sem állt felhozni. - őszinte voltam, hisz felesleges lett volna azt hazudnom, hogy felhoztam, aztán leadtam a rendőrségen, mert az ezer meg egy kérdést vont volna maga után. Hogy honnan is jött a gondolat a részéről, nem tudtam, helyette csak összeszaladt a szemöldököm, s úgy éreztem valami több fog ebből kialakulni, mint egy egyszerű elmélkedés, de a kiakadás helyett higgadt szavakat kaptam, ami lássuk be, eléggé meglepett, ám még is jóleső érzéssel töltött el. Megtartotta, hol ott azt gondoltam, valahol valamelyik kuka mélyére került, összegyűrve, elátkozva a lényem minden porcikáját, szóval kellemes csalódás volt a részemről. -Sosem voltam, és nem leszek az amíg rajtam múlik. - ráemeltem tekintetem, s megengedtem magamnak egy mosolyt, ami aztán szép lassan ráfagyott a képemre, s az egész kifejezés kezdett átcsapni kérdőbe, majd semleges lett, aztán összeszaladt a szemöldököm, s elvettem róla a tekintetem. A kisgyerekek nem hazudnak Általában nekem sem volt szokásom a hazugság, de olykor még is meg kellett tennem. Megtennem, ahogy mindegyikünknek, kik az emberek között akartak élni ebben a világban. -Tudod, Aaron, olykor kellenek a hazugságok. Olykor, jobb ha nem vágod a másik képébe az igazat, mert abba beleroppanna. - csendben másfelé emeltem a tekintetem, majd mikor nekikezdett az újbóli mondatainak, döbbenet költözött az arcomra pár pillanatra, aztán arcomról eltűntek az érzelmek. Nem tudtam megjátszani, hogy nem tudom miről beszél, mert tisztában voltam vele. Mindenre tökéletesen emlékeztem. Mindent tudtam arról a napról, hisz az emlékeim nem fakultak meg azóta sem, csak nem éppen azokban a pillanatokban akartam elmondani neki. Vagy talán sosem akartam elmondani. Beszélni neki róla. Arról, ami akkor történt, vagy hogy amiatt nem találom… nem… ez nem igaz. Szimplán csak… Tekintetem elködösödött, egy nagyobb hullám dobott egyet a hajón, majd kicsit jobban markoltam meg a kormánykereket, aztán jóval távolabb a parttól megállítottam a hajót, előre sétáltam az orrba, majd megkapaszkodtam a korlátban, majd hátravetettem fejem,beletúrtam hajamba, s belefagytam a mozdulatba. Annyi kétely úszkált bennem! Nem tudtam mit kellene mondanom igazán. Mi lenne a megfelelő a számára?! Vajon ismét megharagudna rám, ha nem mondom el neki az igazságot, s elhallgatnám mindazt ami várhatóan ott kopogtat a közeljövő ajtaján? -Nem válaszolok neked! - csattantam fel, miközben újfent beletúrtam hajamba, miközben fejem hátra volt döntve, aztán arcomat dörgöltem át, s rajta felejtettem kis ideig a képemen a tenyereimet. Őrlődtem, jobban mint hosszú ideje bármikor. Dühös voltam. Haragos hullámok csapkodtak körülöttünk, ám a hajó még is mozdulatlan maradt. Leengedtem kezem a testem mellé, majd ökölbe szorultak ujjaim. Gondolataim ezer felé kavarogtak. Vajon mit kellene elmondanom? Az igazságot? Vagy hazudni?! Elhallgatni azt, mi vár majd rám? Végül ujjaim ellazultak, a hullámok elültek, majd tekintetem a messzeségre emeltem, miközben beszélni kezdtem. -Tengerek méllyén kavarog, forognak a tapadókorongos csápok, mik lassan síri csendben emelkednek egyre feljebb, és feljebb, majd megragadják a hajt, s irdatlan erővel roppantják össze, rántva le a mélybe...Tudod milyen egy Ilyen teremtmény? -szünetet tartottam, felé fordultam. Kékjeim ridegen csillantak fel. - Elegem lett az emberek nyafogásából, a hisztszériás fohászkodásokból. Más nem felelt rájuk, én megtettem. Hogy nagyravágyó, és hatalom éhes lettem volna?! Igen. Hogy azt akartam, hogy imádjanak? Csak úgy mint mindannyiunk! Hogy ártott e nekem? Nem… - megingattam a fejem, aztán ismét a víz felé fordultam, ahonnan a következő pillanatban polipcsápokra emlékeztető vízkarok emelkedtek fel, tekergőzve a hajó körül. - Gigászi teremtmény, kinek haragja évezredek óta érett. Kinek ott kellene senyvednie az idők végezetéig, ám nem figyeltem rá… A fegyver, miből börtönét készítettem elgyengült, tönkrement, ő pedig kiszabadult. Elhallgattam, s sokáig nem szólaltam meg újra, csak fürkésztem a messzeséget. - Miattam nem értünk utol a kompon. Miattam nem tudtunk megmenteni időben, mert hatalmas pulzálással rengett bele a tenger a szabadulásába. Elterelte a figyelmem. Menni akartam, de Te fontosabb voltál. Még is éreztem egyre jobban az erejét, a haragját… és most… most nincs… eltűnt. De tudom, hogy valahol ott vár az alkalmas pillanatra, hogy bosszút állhasson, amiért bezártam… - a csápok visszahúzódtak, s ha figyelt, akkor láthatta miről is van szó. - Gigászi csata volt akkor, óriási hullámokkal, morajló zajokkal… A Kraken erős teremtmény volt, ám a szigonyom és az erőm Isteni lényem által legyőzetett. Én meg… egoista „fiatal” istenként, fűnek fának meséltem tettemet, majd egy idő után elfelejtődött… Lehajtottam fejem, elléptem onnan, majd megvontam a vállam. Elhallgattam, aztán Aaronra emeltem tekintetem, s széttártam karjaim, várva az ítéletet.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Szeretem tisztázni hogy aznap mit fogunk csinálni. Valahogy nem szeretem a meglepetéseket. De apa is tartja magát a terveihez, így egy kicsit meg is nyugszom tőle. Az meg hogy rákérdezek a hajójára, hogy mutat-e belőle valamit, ő meg csak mosolyra húzza ajkait...benne van a dologban. Kicsit paráztam hogy nemet fog rá mondani, de így kifejezetten jobb érzés az egész. Ellopni már nem akarom, meglovasítani és tönkre vágni meg végképp. Elég dühös volt az utolsó húzásomért a hajóval kapcsolatban, meg is kaptam a magamét érte. De nem büntetett meg érte, nem kért anyagi kártérítést sem. Nem tudom hogy azért-e mert az apám, vagy más dolog miatt...de bízott bennem hogy több ilyen nem lesz. Nem is volt. Csak az autós elkötés... Azért sem kért semmit. Majd jóváteszek mindent! Majd...még ebben az életben. Még ebben az évben. Ám most tényleg csak megakarom tanulni hogyan működik azon kívül hogy elindítom és hajózok vele. Hogy mi miért van rajta és mi a haszna. Mosollyal a képemen bólintottam. Közben a dokkhoz is odaértünk, fizetett és közben említett valamit. - Mehetünk. - nem tudom miért többesszámban beszélt, de jó érzés volt hogy nem hagyott ki belőle. Megtehetné, hogy lelép megint. De...ha vinni akár, ha szeretné hogy menjek vele hát legyen. Örömmel megyek vele oda is. A hajóhoz érve Aegir kötözni kezdett, mikor megmutatta hogy a másikat is el kellene, nem hezitáltam. Mentem és tettem amire kért. Eloldoztam a kötelet és oda dobtak ahová ő a másikat. Figyeltem miképp nézelődik a horgony felhúzása után. Semmi nem sérült. A korláthoz léptem, hogy kapaszkodjak, míg ő megindul a hajóval egy bizonyos pontig. Csak utána léptem a kormányhoz, ahol ő is állt, hogy irányítsa. Emlékszik az első hajóelkötésemre. Elviselhető voltam amikor nem bunkó módban voltam és elakarta mondani ki is ő. Elmosolyodtam. - Iiigen... De simán lelőhettelek volna...még mindig lent van a fegyver? - nem mintha szükségem lenne arra a kacatra, jobb ember vagyok annál mint hogy egy olyat magamnál hordjak. A második hajó lopás se volt sétagalopp, de dühös voltam rá. Emlékszem. Derengenek az emlékek. - Megtartottam a levelet. - bököm ki végül ezt is. Elfordultam kicsit, majd megvakartam a tarkómat. Szégyen ide vagy oda kiböktem miért is. De őszintén, hiszen erre nevel már mióta. - Megtartottam. Rosszabb napjaimon mindig lenyugtatott. Mikor elmentél az üst miatt, meg a faszoskodásaim miatt... Akkor is azt olvastam el. Mindennap el kellett olvasnom, hogy higgyék abban, vissza jössz és nem csak egy álom, egy látomás voltál csupán. Egy szemfényvesztés...- pillantottak vissza rá szavaim végeztével. Felé fordultam vissza, de nekidőltem a korlátnak is. Figyeltem merre megyünk, hogy mennyire nyugodt ez az egész közöttünk. De akkor sem hagyott nyugodni valami, valami ami minduntalan ott zizgett bennem. - Akik sose hazudnak, azok a kisgyerekek és azok akik alkoholt ittak...akik részegek. - kezdtem el és közben a tájat figyeltem. A madarakat az égen, ahogy a szélre szállnak és lebegnek. - Én is voltam már részeg... full őszinte voltam anyámmal meg a haverokkal, az igazat mondtam el azokban a pillanatokban. Még azt is hogy miattad és a leveled miatt ittam le magam aznap! Azt mondtad, bezártál valakit. Aki most szörnyen haragszik rád, de meglépett. Lényegében minek zártál be valakit börtönbe? Elkövetett valamit ellened? Vagy olyat követett el? Mikor zártad be? Vagy...mikor szökött el? - kérdeztem szüntelen tőle, miközben elléptem a korláttól hogy közelebb menjek és figyeljen arca vonását, a kékségeire függesszem sajátjaimat. Fűtött a kíváncsiság, a mindent is tudni akarás.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Márc. 23, 2023 5:02 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Aaron hamar elengedte azt a csontot. Nem faggatott, nem tudakolt semmit tovább, pedig annyira még én sem éreztem meggyőzőnek magam. Meglehet nem kellett volna tagadnom, és megjátszanom sem kellett volna magam, hogy nem tudom miről beszél, hisz életem során csak egy valaki volt akit bezártam. Egyetlen alak. Én még is úgy voltam vele, hogy nem felelek neki. Talán mert nem akartam, hogy emiatt ne akarjon visszamenni a vízbe, ám a füllentés terhe ott nyomta a vállamat. A hazugság eddig sem került el, hisz mi más lenne Magnus Wiker, ha nem hazugság? Jó persze tetőtől talpig az is én magam vagyok, hisz olyan amilyen én magam vagyok, de...nem. több hazugság nem volt. Az istenek is hazudnak. Még is csendben maradtam, elhallgatva az igazságot, bármennyire is lett volna megnyugtató annak kiadása. Vettem egy nagyobb levegőt, és már épp rá akartam pirítani, hogy mi az hogy nem kérdezősködik tovább,mikor odalépett hozzàm, s feltette kérdéseit. -Sokmindentre gondoltam, de azt... Igen. Azt egy ideje megszeretném neked mutatni.-megengedtem magamnak egy mosolyt, s neki hála egy ideig sikerült elterelnem a gondolataimat. Aztán ismét érkeztek a kérdések. Ő elém állt, háttal ment, nekem pedig mosolyra görbült a szám, hisz eszembe jutott, mikor én is csináltam hasonlót, bár én akkor...akkor talán még nem is gondoltam, hogy egy nő egy lány kegyeiért teperek annyira. Mosolyom szelídült, majd lassanként bólintottam, ám a tempómon mit sem változtattam. -Ha valóban szeretnéd, megmutathatom.-bólintottam, beleegyeztem, hisz mi mást tehettem volna? Már ez is szerepelt a listámon egy ideje, akár csak sok más apróság, ám valahogy az idő sosem volt alkalmas. Mindig voltak olyan események, amik közbeszóltak, nem engedve hogy minden visszakerüljön a maga kerékvágásába. Mosolyom ottmaradt a képemen, mikor észrevettem az örömködését. Az igazat megvallva, nem terveztem sokmindent, csak kellett valami. Valami ami fontos volt a számomra. -Ma valamikor el kellene mennünk a Törphöz.- vetettem oda, miközben előhalásztam a papírjaimat, s megmutattam a kikötőmesternek, aztán kifizettem az illetéket a helyre, ami hibádzott, s mivel jó időre kibéreltem immár, így a helyem ott fog várni mikor visszatérünk. Visszakanyarintottam a táskámat a vállamra, majd szapora léptekkel indultam meg immár a hajóm irányába, minek fedélzetére érve, elfogott a késztetés, hogy hazamenjek. Sóhajtottam, majd leguggoltam az egyik kütél mellé, aztán a másik felé nyutattam. -Oldozd el a kötelet, aztán tedd a helyére!-adtam ki az utasítást, vagy kértem, minden csupán nézőpont kérdése. Végezve felkeltem, majd felhúztam a horgonyt,körüljártam a hajó minden szegletét, ám szerencsére nem találtam rajta hibát. A kulcsot a helyére illesztettem, beindítottam a motort, aztán Aaronra emeltem tekintetem, de közben azon kattogtam, miért engedte el olyan gyorsan azt a csontot, pedig nem volt szokása. Kitoltam a hajó farát, majd igazítottam rajta, aztán elmentünk a fordulópontig, ahol aztán irányba állítottam, és indulhattunk kifelé persze nem olyan nagy sebességgel. -Emlékszem, mikor elkötötted a hajóm.- félmosoly jelent meg képemen, hisz lelki szemeim elött láttam a kis pukkancs fejét, amint száguld kifelé a kikötőből.- Miután elfelejtettél bunkózni,egész elviselhető lettél. Akkor elakartam mondani ki vagyok, de aztán annyira elkezdted élvezni a hajókázást, hogy nem akartam elrontani a kedved.-magam sem értettem miért említettem meg mindezt. Talán a jelenlegi titkolózás végett.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
A kérdésem ledöbbentette. Vagyis hát nem tudom. Emlékszem a szavakra, amiket ejtett erről, ám ő nem épp a kérdésre válaszol. Nem mondott ilyet. Mintha emlékezne rá... ki volt a józan, én vagy ő? Én nem ittam. Nem ihattam jobban mondva isteneknek szánt italt bizonyos okok miatt. Egy. Túl erős, egy korty és padlóra tesz. Kettő fájdalomcsillapítóval tömtem magam fejfájás miatt. De attól még emlékeztem a szavakra. Bezárta. Dühös rá. Egymásra dühösek, de most lelépett. Kiszabadult? Tudni akarom? Kíváncsi lény az ember, én meg főleg, szóval igen. Sok mindenki dühös rá, mert sok mindent tett az életében. Menjünk a hajóhoz...aprókat bólogattam. Induljunk, hiszen nem akarok itt téblábolni akármeddig. Edzeni akarok. Talán tud mutatni néhány mozdulatot. Kiúsztam Aegir után a partra, én nem néztem át semmit a táskámban. A ruháim lehetnek vizesek, a mobilom nem érdekelt. Nem hívtam fel anyát, volt egy két új fotóm, de mindet úgy lőttem, hogy senki se lássa. Csináltam egyet Aegirről is. Csak hogy legyen róla is és tudjak majd róla nyomtatni, hogy kikerüljön a falra anyához. De majd egy családit is kell majd. Megindultunk a hajó irányába, a vállamra kanyarintottam a táskámat, majd apa után lépkedtem. Sietett. Látszódott a mozdulatán, a lépésén. Kikerült egy gödröt, én meg jól beleléptem, ezzel a lábam csődött mondott. Morogtam valami szitkot is hozzá, majd tovább lépdeltem. A fájdalom elmúlik. A lőtt sérülésem is elmúlt, amit kaptam első szerbuszból az elrablásomkor. Az már nem fáj, csak a nyoma maradt meg, hogy történt bármi is. Csendben voltam. Agyaltam azon, hogy tényleg nem igaz a dolog, vagy nem emlékszik, vagy... nem hazudhatna, nem? Egy isten, nem hazudhat? Vagy nincs köze ehhez a dologhoz? - Milyen gyakorlatok lesznek? Ez a pajzsos dolog? - tettem fel kérdéseket ezzel kapcsolatban, hiszen ez is mozgatta a fantáziámat. A másik meg, hogy miért hajóval megyünk? Simán elúszhattunk volna, de jól van, ne akarjak mindig mindent egyszerre. Hallgatnom kellene rá. Odáig legalább tudok pihenni.... vagy! Elé siettem és hátra felé kezdtem menni, próbáltam úgy szedni a lábaimat, hogy ne tartsam fel ez miatt. Persze azért néha figyeltem a lábam mögés és alá is. - Figyuzz csak. - kezdtem el olyan nagy komoly arccal. Mintha olyan tényleg nagy dolgot akarnék tőle kérdezni, vagy mondani. - Nem lenne kedved megmutatni hogyan kell az egész hajóval bánni? Említetted már, nem? Bármikor megmutatnád...most is? Van rá időnk? - figyeltem az arcának vonásait, majd ha igent mondott, akkor egy ezaz mozdulattal megspékeltem egy fordulatot, hogy előre fordulva haladjak tovább mellette. Ha nem volt a válasz, akkor csak lassítottam a lépéseimen, arcom komorabb lett, majd kitértem előle és lemaradva tőle haladtam utána.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Márc. 22, 2023 4:39 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Csodás pillanat volt, mikor velem úszott. A boldogsága beleivódott a környezetbe, és nem hagyta el egy pillanatra sem. Tökéletes pillanat volt. Vigyáztam rá. Biztonságban volt. Mellettem volt. Mindent megakartam neki mutatni, de a többi napra is akartam hagyni pár dolgot. Nem akartam elhamarkodottan mindent egyetlen pillanat alatt a tudtára adni, ahogy azt sem, hogy megunja túlságosan hamar. Tetszett, hogy ennyire jól érezte magát, és a gondolat, hogy talán képes lesz elfogadni saját magát. Azt, honnan származik. Azt, hogy a tenger az ő része is. Nem akartam, hogy ez az érzés elmúljon, s ismét ott égjen benne, hogy ő bizony nem akar a víz közelébe menni. Mikor ismét emberi alakban voltam mellette, s ő rám emelte tekintetét, s felcsendült a válasza, arra a De szóra összeszaladt a homlokom. Tudni akartam miről van szó, ám mielőtt megszólalhattam volna, már érkezett is a válasza. Kérdéseimet mintha előre tudta volna. Azonnal érkeztek a válaszai, s megértő mosoly költözött a képemre. -Tudom. - bólintottam. Ismertem az érzést. Hasonló érzés volt, mikor az én hajam vágták le, mondván, akkor majd képes leszek megtisztulni, és elengedni mindazt, ami a rosszat hozzám köti. - Nem rég történt… de el kell engedned a múltat. Ha ezen túl tudsz lépni, a többi is menni fog. - megengedtem magamnak egy újabb mosolyt. -A szokások kísérnek minket, bárhová is megyünk. Idővel majd megszokod! - aztán úszni kezdtem mellette, ám mikor megállt, én nem tettem meg azonnal, csak kicsivel távolabb. -Hm? - kérdőn fordultam felé, karjaimmal tartva magam pár pillanatig, majd benedvesítettem arcomat. A víz varázsa úgyhiszem. Ott voltam, ahol lennem kellett. Felbecsülhetetlen érzés volt! Döbbenet költözött képemre, akár csak tekintetembe. Csak úgy pörögtek a fogaskerekek a fejemben, keresve a pillanatot, mikor is beszéltem neki erről, és vajon miért beszéltem neki róla?! Hát nem úgy határoztam, hogy nem fogom elmondani neki, míg az egészet le nem rendezem?! -Micsoda? - hangom is hasonló meglepetésről tanúskodott. -Semmi ilyesmit nem mondtam… - ingattam meg a fejem, majd a víz alá engedtem süllyedni magam egy pillanatra, aztán beletúrtam hajamba, tekintetem az ég felé emeltem. Nem akartam elmondani. - Sok mindent tettem régen, sok mindenki volt dühös rám. - feleltem végül, és nagyon is kerülni akartam a témát. - Inkább menjünk el a hajóhoz jó? - kérdeztem, majd úszni is kezdtem, s meg sem álltam a partig, ahol aztán belerúgtam a homokba, s pillanatok alatt megszárítottam magam, és a táskámat is. Végignéztem a cuccaimon, a telefonom is látszólag kibírta az utazást, szóval elégedett voltam. Legalább is ebben. Eszembe jutott, hogyha elmondom neki, sosem fogom tudni berángatni a vízbe, hisz ki szeretne egy olyan helyen lenni, ahol egy olyan hatalmas lény lakozik, aki ráadásképpen utazik a bőrére is?! Igaz én ártottam neki, én zártam be, s Aaron-nak semmi köze nem volt hozzá, azt leszámítva, hogy az én vérem volt. Ha kiért a partra, megszárítottam őt is, aztán a dokkok irányába mutattam. -Menjünk a hajóhoz! -aztán már indultam is, hogy odaérjek mihamarabb, és végre elfeledhessük amit kérdezett, vagy hogy ő felejtse el, hogy egyáltalán kérdezett valamit, amire kitérő választ adtam. -Mit szólnál, ha hajóznánk kicsit? Megnézünk más tájakat, elmegyünk egy szigetre, ahol minden zavaró tényező nélkül gyakorolhatsz… remek lesz! - magyaráztam, aztán kikerültem egy gödröt, s haladtam tovább. Persze ha Aaron nem jött, vagy megtorpant, akkor én magam is úgy tettem, s széttárt karokkal kérdőn emeltem rá pillantásom. -Most mi van? - igyekeztem nem gondolni arra, hogy talán a válaszra vár, vagy bevágta a durcát. Azonban ha jött velem, akkor nyugodtan haladtam mellette, remélve hamar elérjük a hajót, és letudom győzni a késztetést arra, hogy haza hajózzak idő előtt. Közben persze eszembejutott pár dolog arról a napról, s bizony mindent elmondtam neki! Az ég világon mindent, ám a jelek szerint nem sokat fogott fel belőle. Számomra nem tűnt fel, hogy kevertem a nyelveket, hisz akkor már teljesen mással voltam elfoglalva, s nem azzal mit mondok. Lehet igaza volt, és többet nem kellene törpökkel innom?
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Menne a kettő, ha nem lenne...jó persze. Az én hibám, hát bocsáss meg! Apa jól tudja hogy mit akar. Mindig is tudta. De vajon én, tudom-e? Vajon én tudni fogom mindig mit is akarok? Tudni fogom? Most mit akarhatok? A vízbe érkezésemet követően sebességre kapcsoltam és odébb robogtam. Sebes voltam, élveztem, akartam a szabadság érzését. A hívó szónak engedelmeskedtem. Nem foglalkoztam azzal hogy valaki észre vesz. Itthon voltam. Elmúlt a rossz érzés. Elmúlt a haragom. Elmúlt a vesztettség érzése. Hogy harcoltam és veszítettem. Nem érdekelt. Az már jobban vonzott, hogy a vízben legyek. Éreztem apámat a közelemben. A jelenléte elég közel volt. Nem hagyott magamra még itt sem. Nem maradt ott ahová ugrott, nem úszott ki a párt felé. Jött ő is. A felszínre úsztam, apa a tenyerén hordozva emelt ki a vízből. A magasság meglepett, de a mosoly a képemen ragadt. Tudom mit akarok apa! Aztán visszakerültünk a vízbe és az alá. Apa hangja csendült a vízből. Mindenhonnan. Ő volt az, mindenhol ott volt. Bízzak benne. Mindig is bíztam benne, most sem lesz ez másképp. Együtt haladtunk a víz alatt. Segített a tempómon, segített hogy bírjam, segített hogy lássam, hogy élvezzem. A forgás is sikerült neki köszönhetően, amiket pedig a vízben láttam... fenomenális jelenség volt. Ilyet látni... a halak, a víz alatti lények és az a világ ami elém tárult... Meseszép! Feltűnt hogy a part felé érünk vissza, úgy tűnik ennyit engedett meg ebből jelenleg. Vissza vette emberalakját, majd felúsztam a felszínre. Láttam miképp túrja félre a haját az útból, majd kérdésére nem is reagáltam azonnal. - Kibírom. De ... - elharaptam a mondatot, majd úszni kezdtem inkább elpillantva róla és a partot figyeltem. Hirtelen megálltam, hiszen nem fejeztem be a mondatot és hát tettem le valamit arra a bizonyos asztalra és mindent ki kell mondanom.... Nem lehetnek titkaim előtte. Ránéztem. - Borzasztó hiányérzetem van. - eléggé elkenődött arccal figyeltem apát, majd nevetni kezdtem. - Hiányzik a hajam és ez által ez a mozdulat! - a fejemen simítottam végig. Hiányzik a hajam tényleg. Bár csak bizonyos szakaszokban akarok már a megszokások miatt beletúrni. - De nem baj. Nem bántam meg! Nem tennék máskor sem másképp. Jó érzés hogy le vágtuk, de a szokások rabja vagyok. - pöcköltem bele a vízbe, majd folytattam az úszást. Aztán megálltam újra, hiszen mondott valamit a múltkor mikor a törppel ivott és nem tudtam hova tenni a dolgot. Nem tudtam várni tovább ezzel a kérdéssel. - Apa... - hezitáltam. De aztán... - Kit zártál börtönbe, aki haragszik rád? – nem folytattam az úszást addig míg nem válaszolt, de ha válaszok nélkül ott hagyott, akkor persze úsztam a part ot. Öltözék
]
_________________
Aaron Bergström
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Márc. 22, 2023 5:07 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Csendben hallgattam szavait, nem beszéltem bele, csak álltam a fánál, miközben ő elmondta a gondolatait. Legalább is egy részét. Csak mikor befejezte szólaltam meg újra. -Menne együtt a kettő, ha nem lenne Poszttraumád...-morogtam az orrom alatt, aztán rá emeltem tekintetem.-Tudom hogy mit akarok Fiam! Mindig is tudtam. De te vajon tudod, hogy mit akarsz? Nem vártam választ, hisz közben megérkezett a gép, és fel kellett szállni. Aaron kedvetlen, és szótlan volt. A gépen egy szót sem szólt, bàr én magam sem bővelkedtem beszédben. Valahogy úgy éreztem, amit akartam elmondtam mindent. De igaza volt. Meglehet túl sokat várok tőle? Meglehet a lehetetlent akarom? Elvégre csak félig isten, s lehetséges hogy az elvárásaim túlnőlnek rajta. Gondolataimból a tenger közelsége szakított ki, minek ellenállni hét ökrös szelérrel sem tudtam volna. Szóval felkeltem és kiugrottam. Csodálatos érzés volt, amint a szél az arcomba hajamba kapott, s úgy éreztem igen! Végre otthon vagyok! Meglehet aggodalomból...de az is lehet a félelem lenne a megfelelő szó erre, aggodalomból nem jöttem gyakrabban. Lehet azért maradtam távol hosszabb időre. Nem álltam készen! Gyengébb voltam mint találkozásunk első alkalmával, bár volt bennem kraft, de még is... Még is úgy éreztem, ez nem az igazi volt. Hiányoztak az imák, a fohászok. Odafent a szerzeteseknél erősebbnek éreztem magam, akár csak itt. De még is, valami azt súgta, ez nem lesz elég őhozzá. Mindez a vízben való várakozás alatt futott végig elmémben, míg vártam, Aaron vajon mit tesz, s mikor aztán utánam ugrott, a helikopter tett egy tiszteletkört, majd eltünt a szemem elől, de jobban érdekelt a fiam. Segítettem neki, hogy az érkezése ne legyen fájdalmas. Majd mosolyogtam mikor mellém ért, s az a mosoly az arcán... A szeme csillanása, abban a pillanatban úgy éreztem megértette a lényegét az egésznek. Érezte, hogy hívja a tenger...érezte hogy hívom. Szólítom, s ő olyan felszabadultan úszott el a messzeségbe, egyre tempósabban a víz alatt, ên pedig eggyévállva a temgerrel követtem őt, jelen voltam, de még is láthatatlan. Aztán mikor a felszínre úszott, én magam is csatlakoztam hozzá, kiemelkedve a vízből, hullámszerü alakban, majd hatalmas tenyeremmel emeltem rajta feljebb, nem érdekelve ha meglát valaki. Tekintetem rá emeltem, majd eldültem, mint egy hatalmas hullám, s őt is vittem magammal. -Bízz bennem!- csendült fel a hangom, miközben döltem, ám még akkor sem vettem fel emberi formám. Úsztam, s őt vittem magammal. Lazán fogtam, segítve az úszását, s közben oly dolgokat láthatott, mint ő elötte nem sokan. Végezetül egy vízszintesen forgó örvényt hoztam létre, abban forgatva meg úgy, ahogy azt ő akarta mikor egymaga próbálkozott, majd visszafelé kezdtem terelgetni a part felé, ám egy idő után alakot öltöttem, mikor emberi mértékkel is megtehető távolságba értünk. Felúsztam a felszínre, aztán eszembe jutott, hogy a táska még mindig ott van, és nem lenne jó ha tönkre menne ami benne van, s persze a matrac is ott lapult benne, ám arra nem volt szükségem. -Nincs messze a part. Mit gondolsz... Kibírod?- kitöröltem a vizet az arcomból, villantottam egy mosolyt, majd ha belekezdett, hát úsztam magam is a part felé.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Apa később utolért. Tudta hol talál meg, hiszen korábban beszéltük, hogy együtt lelépünk a tengerhez. Szóval meglelt. Szavaira csak figyeltem őt és hallgattam. Egyszer mindenki veszít. Ez puszta harc volt, amire nem álltam készen. Hát mocskos módszerhez folyamodott Boo is. Az ökleimet tudom használni, de egy fegyvert forgatni képtelen vagyok! Nevetséges! Nekidőlt egy fának mellém és tovább magyarázott. Nem néztem rá. Egy hónap telt el. És sosem kímélem magam, kell a pihenés. Ránéztem értetlenül. - Igazán eldönthetnéd, hogy mit akarsz! Egy! Azért hoztál el ide, hogy kiképezz, nem? Akkor a pihenéssel ez, hogy vág egybe? A kettő egybe nem megy. Vagy edzek folyamatosan, hogy tudjam tartani a lépést, vagy pihenek, de akkor felesleges az edzés, mert pihenni kell. Vagy napközben edzek egészen estig, este meg pihenek. De este meg nem tudok pihenni, mert tudjukki állandóan zaklat... - értetlenül nézek rá, majd tanácstalanul vonok vállat. Nem vagyok mérges, csak...tanácstalan. - Talán az éjjel nappal való edzés bejönne. Nincs alvás, nincs rémálom. Te meg pihenhetsz, nem kell őrködned felettem... jobb ötletem nincs. - a helikopter megjelent, apa intett neki, majd a gép leszállt, felszálltam, magam mellé dobtam a táskámat és csak búskomoran bámultam kifelé. Hallgattam. Csendes voltam. Túl csendes az egész úton. Pihenésről beszél, de mégis edzeni megyünk. Nem értem. A kettő nem függ össze. Most vesztettem, de legközelebb nem fogok. Ebben biztos vagyok. Úgy megyek el a kolostorból, hogy mindent megtettem a javulásom érdekében. Eltelt egy kicseszett hónap és mintha semmit se tettem volna meg azért, hogy erősebb legyek! Picsába! Egy hónap elszáguldott úgy hogy Aegirnek csak fejfájást okoztam! Több ilyen nem lesz. Nem lesz felesleges az itt eltöltött idő! Pihenés. Edzés. Össze kéne rakni a dolgokat úgy, hogy apa is boldog legyen, hogy megtörtént a pihenésem de az edzésben is remekelek. Éreztem közben hogy a tenger közelébe érkeztünk. Bizsergett a nyelvem, az érzés pedig furcsa volt. Erősödő. Éreztem már ilyet, de mindig ilyenkor. Apró volt, alig észrevehető. De most...szinte ordít. Összepréseltem az ajkaimat, megborzongtam alig láthatóan. Apa nem tétovázik. Már el is tűnt a gépből. Figyeltem az útját miképpen csobban a vízbe. A szemeim kéken felizzottak. Ragyogtak. Elfogadtam a sorsom. Elfogadtam azt, hogy ki is vagyok! Akartam. A gép ugyan haladt tovább. Kikötöttem az övemet. Majd megragadtam a táskámat, ráálltam vele a gép talpára, aztán elengedtem a gépet és előre dőlve zuhantam a vízbe. Hívott. Szinte már úgy ordított. De megértettem a csalogatását. És engedtem neki. Hagytam a vonzásnak. Ide tartozom! Nem ember vagyok! Apám fia vagyok! Egy tengeristen fia! Apa segítségével vízbe értem. Segített. Nélküle fájdalmas lett volna ilyen magasságban a vízbe csapódni. Igy viszont kellemes volt. És csábítóbb. Lemerültem és mintha minden gondom és bajom elszállt volna úgy sóhajtottam fel. Mint egy újszülött mikor először lélegzik friss oxigént, mikor először sír fel. A honvágyam mintha megszűnt volna egyetlen pillanat alatt. Apa mosolyára széles és nagy mosollyal feleltem. A szemeim is boldogságot üzentek a másiknak. Boldog voltam. Nem tetetett. Ez igazi volt. Az igazi énem boldogsága volt. Az igazi énemé. Felúsztunk a felszínre, figyeltem, ahogy a gép tovább haladt. Lemerültem, majd egy pillanat alatt tűntem el apa közeléből, fogtam a táskámat és száguldottam a víz alatt. Egyre mélyebbre merészkedtem és egyre több mindent láthattam. Ez az úszás egész jól ment. Élveztem. Szabadnak éreztem magam. Olyan, mint mikor kinyitják a ketreced ajtaját és te pedig kirohansz onnan a szabadságba. A gyorsulással megpróbáltam trükköt is csinálni, de a pörgés még nem ment, lelassított, szóval ezért le is álltam. Felúsztam hirtelen a felszínre majd felkiáltottam egy boldog, hangos ÁÁÁHHÁÁ-t.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Márc. 21, 2023 6:23 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Magnus Wiker írta:
Aaron && Aegir
Veszített igen. Szavaira csak bólintottam. Nem mondtam semmit, szóval néhány pillanat múlva, csak figyeltem miképpen kel fel, és indul meg a falhoz, hogy kiszedhesse onnan a belefúródott botot, s mikor nem sikerült, hát kiviharzott onnan, én pedig felkeltem, majd Boo-hoz léptem, megérintettem vállát, s elismerő pillantást vetettem felé, aztán a botot egy laza mozdulattal húztam ki onnan, majd adtam Boo kezébe. Felkaptam a táskámat, és kicsit nyugodtabb tempóban haladtam Aaron után. Békésen ballagtam végig az úton, egészen addig a helyig, ahol a helikopter le szokott szállni, s ott meg is találtam Aaront is. Figyeltem a mozdulatait, de nem szólaltam meg azonnal, pusztán mikor hallótávolságon belülre értem. -Veszítettél...most. Egyszer mindenki veszít!Akad olyan, amikor nem akarnád elismerni a vereséget, de ez tiszta harc volt. Még nem állsz készen egy ilyenre. De meg kell tanulnod veszíteni is Fiam! - magyaráztam, majd egy pillanatra elhallgattam, aztán mellé léptem, s hátam nekivetettem egy fának, majd mellkasom előtt összefontam karjaim. - A fejed kapott egy ütést, mikor elestél… talán meg is rémültél egy pillanatra, de az elméd űzött veled tréfát. Nem tudom pontosan miért történt, de még friss minden. Még csak egy hónap telt el azóta, és Te sosem kíméled magad Aaron. Kell a pihenés! De...nem érdekes! -elhallgattam, hisz a távolban feltűnt a helikopter, így kiléptem a fa takarásából, s intésre emeltem karom, hogy aztán villantsak egy mosolyt is. A franc se gondolta volna, hogy ennyire örülni fogok valamikor egy kis repülésnek! De ha jobban belegondoltam, így még is csak sokkal egyszerűbben eljuthatunk a vízhez, és nem kell azzal foglalatoskodnom, hogy minél gyorsabb járművet szerezzek magunknak. Miután leszállt a gép, a pilóta kiszállt, s széles mosollyal arcán üdvözölt minket. Kezet fogtam vele, mosolyom ottragadt a képemen, és akkor sem tűnt el onnan, mikor megjegyezte: -Azt hittem a múltkori után sosem fogsz kijózanodni! Az meg külön csoda, hogy értelmes szavakkal voltál képes felhívni! - elnevette magát, s megveregette a lapockám. -Mindent csak stílusosan! - kezet fogtam vele, aztán megindultam a gép felé, míg ő üdvözölte Aaront is, én pedig a gépen szépen bekötöttem az övet, hisz jól rémlett, a múltkor megígértem megteszem, majd ha mind a ketten bent voltak, és a pilóta visszaült a helyére, s ha mindannyian készen álltunk, a gép a magasba emelkedett, én pedig alig vártam az indulás pillanatától kezdve, hogy végre megpillantsam a tengert, és kiszállhassak a gépből. Útközben hátul ültem Aaron mellett, de nem tartottam szóval. Hagytam, ha gondolkodjon, és próbálja emészteni az eseményeket. Ha rám hallgat, nem verik meg, nem szenved vereséget, és a képzelgés is messze kerüli. Ölembe vettem a táskámat, majd ellenőriztem, hogy minden rendesen vízállóvá lett e téve, majd visszazártam, és mikor a víz felett voltunk, kioldottam az övem, előre léptem, a pénzt a pilóta zsebébe süllyesztettem, majd nyitottam az ajtót, és a következő pillanatban már ugrottam is. Kivetettem magam a fülkéből, s egy ideig csak hagytam had zuhanjak lefelé. A víz hívott, és egyre jobban éreztem, hogy nekem ott a helyem! Haza értem! Az utolsó pillanatban nyújtottam előre a kezem, hogy felfogja az esésem, s könnyed mozdulattal csobbantam a víz alá. Sokáig fel sem akartam jönni. Édes simítás volt bőrömön, s abban a pillanatban Szabadnak éreztem magam. Szabad voltam, és végtelen! Ám figyeltem is. Figyeltem, és vártam, hátha fiam is csatlakozik hozzám. Ha aképpen tett, akkor vigyáztam rá, s segítettem a vízzel, hogy puhán érkezzen, akár egy puha paplanba, s én ott vártam a vízben, s ha beleérkezett, hát alámerültem vele én magam is. Mosollyal arcomon tekintettem rá, majd közösen emelkedtünk a felszínre. Ám ha nem ugrott ki a gépből, akkor a part felé úsztam, s kisétáltam hozzá, mikor már közelről éreztem a jelenlétét.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Pánikroham tört fel belőlem, ahogy egy bizonyos eseményt újra átéltem. Halálra rémültem és hátra fele csúszva menekültem Boo elől, kinek arcát -fejemben képzelgésben- Dora Gunn vette át és a vérfagyasztó mosolya. Valaki azonban hátulról elkapott és csitítani próbált. Rúg-kapáltam, megfeszítettem magam, hogy eleresszen, de értelmes szó nem hagyta el a szám. Semmi szó, csak nyögés, csak a félelemmel átjárt nyöszörgés egyvelege. A hang eljutott hozzám, de kellett kis idő mire értelmezni tudtam. Csak utána csillapodtam el, csak utána lazultak el befeszített izmaim. De még akkor is kapkodtam a levegő után. Apa kezéhez kaptam, végig tapogattam, majd hátrabámultam rá izzadt tacsakos fejjel. Mondani akartam valamit, de semmit nem tudtam kiejteni a számon. Visszafordultam előre, láttam Boo-t láttam a saját fegyveremet a falba szúródva. Éreztem, ahogy apa fogása enyhül rajtam, majd egy kancsó vizet dug az orrom elé. Megragadtam és szó szerint mint aki még soha életében nem ivott volna vizet, hát hatalmas kortyokkal tüntettem el legalább a felét. Majd elengedtem azt, figyeltem a falba szúródott fegyvert. - Vesztettem. - hogy elismertem-e, hogy ez történt, vagy most realizálódott bennem, fogalmam sincs. De nem tudtam azonnal felkelni a földről, éreztem, hogy a fejem lefelé húzna, így maradtam ülve egy kicsit még. A tekintetem a fegyveren volt...semmit sem tudtam tenni a védekezésen kívül. Egy nagy nulla vagyok. És Aegir ezt végig nézte. Picsába! Most majd új tanítványt keres maga mellé... feltérdeltem, majd lassan fel is álltam. A fegyveremhez mentem, hogy kihúzzam egy mozdulattal...nem jött ki a falból. Másodszori próbálkozásra sem, így elengedtem és hátráltam tőle. Nem néztem Boo-ra, nem néztem Aegirre, csak a táskámig hátráltam, felkaptam azt, majd kifelé lendültem az ajtón. Sietős léptekkel hagytam el a kolostort, lesiettem a lépcsőn, megindultam az ismerős ösvényeken, hogy a helikopter szokott leszálló helyén megálljak. Nem hagytam magam kizökkenni, nem hagytam magam megállítani. Ezt hogyan kellene megemésztenem? Vesztettem egy embertől?! Egy halandótól! Igaza volt. Mindenkinek! Egy csalódás vagyok. Apa mit is mondott? Hagynom kell, hogy segítsenek. Most hogy hagytam, hát jól helyben hagytak...jó, igaz, én kezdtem, de akkor is. Ha ilyen apróságokkal feltudnak húzni...soha többet nem engedem meg mindezt. - Mégis mi a túró volt ez az egész?! - simítottam végig a fejemen két kézzel és közben megfordultam, hogy hátha válaszra találok. Talán a tenger megmagyarázza. Talán a tenger megmutatja a helyes utat. Talán mindvégig rá kellett volna hogy hallgassak! De én balga kölyök...miért is tenném? Ugyan miért? Mert önző vagyok még mindig és nem engedek a huszonnégyből...elkell dobnom ezt az énemet mindörökké! Vagy legalább mélyre eltemetni! Hányszor hallottam én ezt már magamtól? És hányszor mondtam én el ezt másnak? Vegyük komolyan és ne csak a számat jártassam ezúttal! Megtudom csinálni! Képes vagyok rá! Képes vagyok RÁ! Képes!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Márc. 20, 2023 9:25 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Készen álltam arra, hogy elinduljunk, és ismét a víz közelében töltsek el egy kis időt. Nem akartam túl sokat ott lenni, hisz még nem éreztem készen magam hozzá. Legszívesebben persze el sem hagynám, de Aaron érdekeit is a szemem előtt kellett tartanom. Itt a kolostorban nap mint nap rengeteg inger érhetné, amik új emlékeket adnának, hogyha hajlandó lenne elmenni az edzésekre, és a meditálásokra. A beszélgetésekre a főlámával, s bíztam benne, hogy Armeni személyében egy új baràtot is szerez maga mellé, ahogyan hajdan én is gazdagabb lettem egy baráttal. Mikor sikerült meggyőznöm, hogy menjünk, s mellém lépett, elmosolyodtam, majd morfondíroztam kicsit. -Pár napra! A hajón úgy is vannak cuccaink.- vontam meg a vállam, aztán hagytam had menjen el a cuccaiért, én a tengervizes medence mellett álltam meg, és a matracot figyeltem egy ideig, majd végül kiszedtem onnan, hagytam, hogy a levegő kimenjen belőle, majd elballagtam a cellámba, és magamhoz vettem a táskámat, benne Magnus Wicker irataival, a tárcámmal, majd a leeresztett matracot is elpakoltam a franc tudja hogy miért, aztán az épület elött vártam fiam érkezését, de helyette Boo lépett elém, illedelmesen fejet hajtva, kérelmet intézve felém, én meg... Nos nem mondhattam nemet. Lélektükreim felragyogtak, miközben ő hozzám intézte a kérést. Ilyesmiben rég nem volt részem, és az sem tántorított el tőle, hogy Aaron ellen fog harcolni. Mivel visza nem utasíthattam, és nem is akartam, így bólintottam. -Örömmel megteszem!-azzal a táskámmal a vállamon indultameg az edzőterem felé, ahol aztán a főláma mellett foglaltam helyet, s tekintetem Aaronra, és Boo-ra emeltem, kik hamarabb érkeztek oda mint én magam. Vártak már rám, ám mikor meghallottam a feltételeket, és Boo tekintete is rámvetült, csak vettem egy nagyobb levegőt, aztán bólintottam. Hamarosan kezdetét vette a küzdelem, s már làttam, Aaron ehhez még rettenetesen gyerekcipőben járt. Még nem foglalkoztunk ezzel annyit, hogy ezen a szinten mozoghasson, és én sem kelhettem fel, hogy ellássam tanàcsokkal. Nem kellett a bölcsesség, pusztán megfigyelő voltam. Aaron védekezett, de egy olyan harcos ellen, mint Boo, aki már gyermek kora óta tanulta ezen mozdulatokat, nem sok esélye volt. Egy idő után felkeltem, s vártam a harc végét, ám mikor Aaron a földre került, s a fegyver lendült felé, s megállt a torka előtt, elismerő pillantást vetettem a szerzetes irányába, ám a fiam is ügyesen állta a sarat. Épp készültem volna odamenni Boo-hoz, hogy elismerő szavakat intêzzek hozzá, mikor Aaron felkiáltott, s abban a pillanatban belefagytam a mozdulatba. Szívem hevesen dobbant, s az addigi nyugalmam, mi körbevett, szinte pillanatok alatt párolgott el a messzeségbe, mintha soha nem is létezett volna. Minden esetre megálltam Boo mellett finoman szorítottam rá vállára, majd pár pillanat alatt teremtem ott Aaron mellett, de nem tudtam mit is mondhatnék neki. Nem tudtam mivel segíthetnék azon az állapoton amibe belehajszolta magát. Szívem heves kalapálása közepette kerültem a háta mögé, majd fogtam magamhoz, miközben a szerzetesek is hasonló döbbenettel figyelték a jelenetet. -Semmi baj fiam! Csak az elméd űz gonosz tréfát veled... Ő meghalt! Nincs többé! Nem árthat neked!- magyaráztam, s szavaim nem csak neki, de nekem is szóltak. Persze a szerzetesek ekkor már tisztán làtták. Démon szállta meg a fiam, s próbálja az őrületbe kergetni. Duruzsoltak, s magyaràztak körülöttem. Meglehet, hamarabb be kellett volna adnom a derekam, és hagynom, hogy elvégezzenek egy tisztító szertartást, ami talán hatásos lenne, s eltudná engedni a rémes emlékeket. Míg lassan kiürült a terem, addig én duruzsoltam Aaronnak. Beszéltem hozzá, bíztattam, hogy nincs veszélyben, és minden rendben lesz majd. Addig el sem eresztettem, s ha kellett vissza is tartottam, míg vissza nem nyerte maga felett az uralmat, és az én aggodalmam is messze reppenhetett, hogy a szívem ne akarjon kivágódni a mellkasomból. Csak remélni tudtam, egynap rendbe jön majd. Egy nap, nem kell végig virrasztanom az éjszakákat, hogy a szobája ajtaja elött ülve hallgassam rámálombeli tusáit, vagy éppen megakadályoznom abban, hogy kárt tegyen magában egy ilyen álomban. Csak azt akartam legyen vége! De még egy Istennek is véges a hatalma, s nem olyan mindenható mint azt szeretném. Amikor lenyugodott, már ha lenyugodott, elengedtem, s az Armeni által hozott kancsó vizet nyujtottam elé. -Igyál... Nincs baj! Csak igyál! Ha mégsem tért magához, elájult volna vagy hasonló, akkor karjaimba fogtam, s kivittem a tengervizes medencéhez, ahol aztán a sekély részre fektettem, s mormolni keudtem felette egy ősi nyelven, gyógyító rúnát helyezve rá, mi addig jelen marad, míg a látható sérüléseket eltünteti, s nyugalmat plántál szívébe, ezzel megóvva azt. A rúna elhelyezése után, pedig csendben ültem mellette, míg magàhoz nem tért.
Nem gondoltam úgy hogy selejt lennék, vagy hiba, de bosszantott, hogy egy idegen, aki semmit sem tudott rólam, ezt szónokolta rólam. Ez pedig zavart. Mert ha nem ismer ne vonjon le rólam elsőre következtetést. És ha Aegir nem akar mással foglalkozni, akkor mi van? Ha nem lennék, ha nem léteznék, akkor Apa sem lenne itt. Fogalmam sincs mi a helyes ezen az úton. De még mindig mérges voltam. Még akkor is mikor a törpös italozást szóba hoztam, hogy az apám egy kardkovácsolás miatt lerészegedett. A törp régóta nem ivott istenekkel és természetfelettivel így hát ezt kihasználta és fejre állította az apámat. Az öregem meg ebben benne volt. A magyarázások, melyeknek nem értettem a jelentésüket...de nem is akarom tudni hogy az igazat megvalljam. Részegen bárki bármit a másik fejéhez vághat, főleg ha a szavak áldozata tudja a valótlant. Az a kard ezek szerint megérte a dolgot. De egy valamit nem tudok kiverni a fejemből, szóval arra majd mindenképp rákérdezek. Nem most. Most valami történés folyik. Szerintem egy teljes hónapot kellene a víz közelben lennünk, nem megint egy két napot csak, aztán vissza a kolostorba, majd napok múlva megint ingázhatunk. Semmi értelme, de ez is csak nekem tűnik fel. Az öregemnek meg tök természetes. Szóval fogalmam sincs hol van most fejben, de itt biztosan nincs. Befejezetlen ügyem van a sráccal, de apa ráreplikáz. Lesüllyednék az ő szintjére ha nekiesnék. De akad egy jobb ötlete. Az ő figyelő szemei alatt nekieshetek, de módjával, mert közbe avatkozhat, de lesz ahhoz a nagyfőnöknek is szava. Miért esnék úgy neki, ha Ő is jelen van? Hol lenne abban az élvezet? Az meg hogy nem mindenki lehet itt és hogy mi itt lehetünk egy kiváltság...de nem én miattam lehetünk itt. Hanem miatta. Mert őt itt ismerik. Sokan. Az öregek. Hiszen évekkel ezelőtt rengeteg időt töltött itt. Egy évet. Nem miattam lehetünk itt, nem a problémám miatt, hanem mert őt szívesen látják itt. Nem akarja hogy harcba menjek a srác ellen, mert ezt csak a harag szülte. Csak a dühöm miatt mennék bele ekkora marhaságba. Józanul és higgadtan el sem követnék ilyesmit. Tényleg túl jól ismer. Megindult. Mennünk kell a városba, ahol felszednek minket. Majd megoldjuk a problémákat. Sóhajtottam. - Rendben. Veled megyek... - indultam meg lassú léptekkel mellé, hogy vállon lapogassam. A szemeibe néztem, majd lassan lehunytam a szemem, lehajtottam kicsit a fejem. - Mit pakoljak, mit vigyünk...mennyi időre? - kíváncsi voltam persze, hogy mennyi időre megyünk. Leakartam higgadni és ezt csak egy kiadós haddelhaddal tudtam volna megtenni. De nem volt ellenem re az sem hogy lelépjünk innen. Ezzel is elterelődik a figyelmem. Megindultam befelé, hogy a lakosztályomba menjek, összepakoljak pár apróságot, a telefonomat is eltettem, váltásruhákat is pakoltam. Aegir legutóbbi városlátogatásunk alkalmával vásárolt nekem némi edzőruhát, hiszen eléggé viseltessek voltak. A harc a sráccal nem volt fontos. Apa szavakkal győzött meg. Ám alighogy kiléptem a folyosóra, Boo a korábbi szerzetes, aki leoltott a származásom végett megragadta a karom, megállásra késztetve ezzel. Rideg szempárt kapott viszonzásul, végül megszólalt. - Öt perc múlva várlak a harcteremben. Lemeccseljük ezt egyszer és mindenkorra. - eresztett el, majd megindult, hogy Aegir után is. Nem tudni hol lelte meg, de remélhetőleg az isten a fiára várt valahol a közelben. Elé állt, meghajolt. - Aegir. Kérlek tiszteld meg figyelmeddel és tudásoddal az Én és Aranyhal harcát. - emelkedett fel, majd odébb is állt egyből, nem foglalkozott vele, hogy az isten ráér, vagy sem. Jelenésük van Aaronnal. Beléptem a harcterembe, ott volt pár szerzetes, a főláma is meghallotta a csetepatéra adott okot. Boo már a terem közepén állt két hegyes, éles bottal a kezében. Közelébe léptem, elé álltam, a kezembe dobta az egyik fegyvert. Elkaptam. - Van két szabály Aranyhal. Neked a pusztakezes harc jól megy, de lássuk hogy a fegyveres hogyan megy?! Addig megy a harc, míg egyikőnk fel nem adja, vagy el nem esik. Az állva maradot fog győzni. A második...nem léphet közbe senki sem! - pillantott Aegirre. Jómagam csak szúrósan figyeltem Boo-t, aki a szent beszéde után pózt váltott. Egy pillanat alatt. Mintha ő mindig is ezzel foglalkozott volna, úgy mozgott a bottal. Én meg csak álltam ott a bottal a kezemben és figyeltem a mozdulatait, amivel közelebb ért hozzám. A fegyverét az arcom elé ütötte, alig választotta el bármi centi is tőle. - Felkészültél? Hát harcolj! - kiabált rám, majd lendítette a fegyvert, amit egy pillanat műve alatt el is kaptam, ezzel az éle felsértette a kezemet, de magamhoz húzva a szerzetest rúgtam el a közelemből. Újabb furcsa pózban ért földet Két kézzel ragadtam meg a fegyverem, majd nekem esett a fiú, hátráltam, ő meg csak ütötte a botot felém. A védekezés elég jól ment. A fejem elé tettem, a gyomrom elé, az oldalamhoz, hogy védjem magam, de a gyorsasága eszméletlen volt. Alig tudtam lekövetni a botjának irányát. Hol az éles részével döfött, hol a másik oldal tompa végével. A gyorsaságát nem tudtam lekövetni és időm sem volt, hogy a védekezést támadásá alakítsam. Egyre jobban bosszantott, ezzel csak még jobban haragra gerjesztett. Máshogy ragadtam meg a fegyvert, a fejem fölé emeltem, hogy lecsapjak vele, hiszen a közelemben volt, még üvöltésre is futotta. De a srác piszok gyors volt. Egy pillanat alatt döfött hasba a bottal. Ám a tompa részével. Jó mélyre fúrta. Felnyögve inogtam meg, ahogy leeresztettem a karjaimat, azzal együtt a botot is egy kézzel fogtam a továbbiakban és a szabad kezemmel a hasamhoz kaptam. Hátráltam. Fújtattam. Dühös voltam ezért a húzásáért. Ez nem Dora szintje! Ez annál nagyobb! Újra megrohamozott, újra püfölt, újra csak védekezésre futotta. Egészen addig, míg a botomat egy pillanat alatt csavarta ki saját fegyverével a kezemből és küldte el messzire. Tulajdonképpen a falba szúródott bele mellettünk pár méterre. Forgatni kezdte a feje fölött és oldalt a fegyverét, védekező állásba emeltem a kezeim, de megrohamozott. A dühödt pillantásom egy pillanat alatt váltott át ijedtbe. Kicsapta a lábaimat magam alól, majd a bottal még taszajtott rajtam, szóval a földön csattantam. Éreztem az orromban a vérem illatát. Fölém magasodott, a feje fölé emelte a fegyverét és lecsapott. Hamar lehunytam a szemeimet ott fekve lent a földön, de semmi sem történt. Kinyitottam a szemeimet. Fölöttem állt, a fegyvere a torkomnál volt. Éreztem az élét, nem sok kellett hogy szó szerint megöljön. Megremegett a kép előttem. Megremegett a srác arca előttem, a teljes teste. Képzelődni kezdtem. Boo-tól soha nem féltem, ahogy apámtól sem tartottam igazán. Egyetlen egy ember tartja bennem a rémület szikráját. Az ő arca vetült Boo-éra, a fegyvere pedig lőfegyverré váltott. A rémületem átvette felettem az irányítást. Alig kaptam levegőt. Erőszakkal hunytam le a szemem, majd nyitottam ki, de ugyanazt láttam. Elcsaptam anfegyvert a közelemből, ijedt hangot hallatva, ezzel felsértettem a torkomat, majd csúszva hátráltam tőle. Gyors légvételeket vettem, pánikoltam, rémült tekintettel figyeltem Boo-t aki közben már leeresztette a fegyverét is és ő is ijedten figyelte a reakciómat. A fülemben dobolt a szívverésem, hihetetlenül gyorsan kalapált, hiába mantráztam magamban, hogy ez csak egy álom...nem szűnt meg a pánikom. Csak esetlenül hátráltam fekve-ülve vele szemben.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Márc. 19, 2023 5:43 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
-Ugyan már! És Te elhitted neki? -megingattam a fejem. - Akkor Te magad is így gondolod, odabent abban a makacs fejedben, és ezért húzod fel magad rajta ennyire. Lenne másra is időm? Meglehet! Ám ha nem veled lennék, akkor nem lennék itt... -megvontam a vállamat, aztán szóba kerültek a törpök, és választ is kaptam. -Oh! - elhúztam a számat, s egy pillanatig csak meredtem magam elé, s próbáltam előkaparni az emlékeket a fejemből. Nagyon reméltem, hogy semmi baromságot nem tettem, ám valahogy nem voltam benne eléggé biztos. Szemöldököm összeszaladt, majd elhúztam a számat, hisz eszembe jutott, hogy ez az egész italozás lehet nem volt a legjobb gondolat, főleg, hogy elég régen nem ittam olyan italt, ami a magamfajtának készült. -Eh! - zavartan megdörgöltem a nyakamat, megengedtem magamnak egy mosolyt, miközben fiamra emeltem tekintetem. - Valamit meg kellett tenni azért, hogy megkovácsolja azt a kardot Aaron! Ára volt, és ő rég ivott magamfajtával, szóval... - megvontam a vállam, aztán ismét a matracra emeltem a tekintetem. Meglepően jól aludtam, szóval lehet, hogy a pia volt az oka, vagy éppen a matrac volt... a matrac és a tengervíz. Aztán megemlítette, hogy más nyelven vartyogtam neki. Más nyelven... még is miféle nyelven, és miket mondtam neki? -A magyarázás nem olyan nagy probléma! - vontam meg a vállam, s örültem, hogy egyéb más dolgot nem tettem. Nem űztem nőket, nem flörtöltem senkivel... legalábbis ebben reménykedtem. Aztán megvontam a vállam, s reménytelennek hatott maga a gondolat is, hogy bármi az eszembe jusson. -Ha megkaptam a kardot, akkor minden perce megérte! - mormogtam, majd megdörgöltem a nyakamat, majd elmondtam mit is mutatnék a számára, de a haragja közénk áll, és mindketten tudjuk, hogy a figyelme akkor nem épp a legengedelmesebb, és messze kerül a józan észtől. -A hónap elég hosszú, és nem hiszem, hogy túlságosan meg kellene nyújtanunk, de... lehet igazad van! - bólintottam, aztán újfent a matracra emeltem tekintetem, majd megingattam a fejem, s kékjeim szigorúan csillantak fel szavai nyomán. -Aham... a végére... a végére annak, hogy bogarat ültettek a füledbe azzal a felesleges vagy dumával! Remek! Tudod mit? Ha megtámadod, lesüllyedsz arra a szintre, ahol ő van, és akkor méltatlan leszel arra, hogy itt legyél! Ez egy kiváltság fiam! - magyaráztam, miközben kimentem a partra, majd letelepedtem a medence szélére, s rá emeltem újfent tekintetem. -De ha annyira akarod, a vezényletem alatt, összecsaphattok, és ha túl durva leszel, közbeavatkozok, de ahhoz a fő lámának is lenne néhány szava... - megtámasztottam magam a derekam mögött, s hagytam, hogy a nap végigsimítson bőrömön. Túlságosan nyugodt voltam, ami nem volt jellemző, szóval meglehet, valami elromlott bennem. Vagy szereztem valami cuccot, amivel letudtam higgadni, vagy az alvás volt ilyen hatással rám. Aztán egy sóhajtás keretében felkeltem eddigi helyemről, s elindultam egy irányba, aztán nekidűltem egy sziklának. -Sosem oldja meg a haragból elkövetett harc a problémákat, csak elodázza azokat. Hallgass rám! Többen volt részem, mint te azt gondolnád... - mormogtam az orrom alatt, aztán tekintetem a kapu felé emeltem. Valahogy úgy éreztem, hogy mennem kell, és nem maradhatok itt tovább. A mehetnékem egyre jobban égette a talpam, mintha lett volna egy befejezetlen ügyem, amire nem emlékeztem pontosan. -Hívok egy fuvart, aztán lemegyünk a városba... Valami azt súgja oda kell mennem... mennünk. - emeltem tekintetem Aaron felé. - Szóval kapd össze a cuccod, Paro pedig itt marad, és majd megoldjuk a problémákat. Rendben? - tudakoltam, persze ha a jó előbb a harcot választotta, akkor az utam a főlámához vezetett, hogy megbeszélhessem vele az adódó problémákat, amikről már biztosan tudott, s ha belement a verekedésbe, akkor ő maga is jelen volt az eseménynél, és a többiek is. De ez a nem érdekel hozzáállás ennyi idő elteltével, annyira furcsa volt a számomra, hogy teljesen más embernek éreztem magam. De ha elment a cuccaiért, akkor én magam is aképpen tettem, s közben felhívtam a pilótát, aki ezer örömmel vállalta a fuvart, csak ki kellett mennünk a kolostor alá, ahol leszállhat rendesen, mi pedig fel.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 89 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 89 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
